adozona.hu
ÍH 2006.134
ÍH 2006.134
VITATOTT HITELEZŐI IGÉNY ELBÍRÁLÁSA - KIFOGÁS ÉS VITATOTT HITELEZŐI IGÉNY - MUNKAÜGYI VITA ELBÍRÁLÁSÁRA HATÁSKÖR - MUNKABÉR-KÖVETELÉS ÉRVÉNYESÍTÉSE FELSZÁMOLÁS ALATT ÁLLÓ CÉGGEL SZEMBEN - ÍTÉLT DOLOG - ÉRVÉNYTELEN MUNKASZERZŐDÉS JOGKÖVETKEZMÉNYE
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az adós ellen 1993 áprilisában indult a felszámolási eljárás, melynek során az elsőfokú bíróság az M. Kereskedelmi Részvénytársaság fizetésképtelenségét 1994. december 13. napján kelt végzésével állapította meg. A határozat - fellebbezés folytán - a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyó másodfokú döntése alapján emelkedett jogerőre. A felszámolás kezdő időpontja 1996. május 23-a, a kijelölt felszámoló a K. Részvénytársaság.
1994-95-ben - a gazdálkodó szervezet labilis helyzetének ismeretében - a r...
ÍH 2006.134 VITATOTT HITELEZŐI IGÉNY ELBÍRÁLÁSA - KIFOGÁS ÉS VITATOTT HITELEZŐI IGÉNY - MUNKAÜGYI VITA ELBÍRÁLÁSÁRA HATÁSKÖR - MUNKABÉR-KÖVETELÉS ÉRVÉNYESÍTÉSE FELSZÁMOLÁS ALATT ÁLLÓ CÉGGEL SZEMBEN - ÍTÉLT DOLOG - ÉRVÉNYTELEN MUNKASZERZŐDÉS JOGKÖVETKEZMÉNYE
A felszámolás során, amennyiben a bejelentett hitelezői igény jogalapjában és összegszerűségében vitás, függetlenül attól, hogy az iratokat a felszámoló terjeszti a bíróság elé, vagy a vitatást sérelmezve a döntést a hitelező kéri, a bíróságnak a jogvitában a vitatott hitelezői igény elbírálására vonatkozó szabályok szerint kell eljárnia. Amennyiben a hitelező követelése részben vagy teljesen elfogadható, a bíróságnak arra kell köteleznie a felszámolót, hogy a hitelezői igényt az általa pontosan meghatározott összegben vegye nyilvántartásba [Pp. 22. § (2) bek., 351. § (1) bek.; Cstv. 38. § (3) bek., 46. § (5)-(6) bek., 51. §; 1992. évi XXII. tv. (Mt.) 10. § (1) bek., 199. § (1) bek., 201-202. §].
I.
Az adós ellen 1993 áprilisában indult a felszámolási eljárás, melynek során az elsőfokú bíróság az M. Kereskedelmi Részvénytársaság fizetésképtelenségét 1994. december 13. napján kelt végzésével állapította meg. A határozat - fellebbezés folytán - a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyó másodfokú döntése alapján emelkedett jogerőre. A felszámolás kezdő időpontja 1996. május 23-a, a kijelölt felszámoló a K. Részvénytársaság.1994-95-ben - a gazdálkodó szervezet labilis helyzetének ismeretében - a részvények többségével rendelkező tulajdonosok, azaz C. L., és C.-né T. E. az M. Kereskedelmi Részvénytársaság két társaságra történő szétválását határozták el, s e tárgyban változásbejegyzési eljárásokat indítottak a cégbíróság előtt. Az illetékes Cégbíróság 1996. december 12. napján kelt végzésével az adós 1993. május 24-ei, június 25-ei, december 17-ei, 1994. január 26-ai és május 31-ei közgyűlésével kapcsolatos változásbejegyzési kérelmeket elutasította. Egyben az 1995. január 31-ei és február 24-ei közgyűlések valamennyi határozatát megsemmisítette és az M. Kereskedelmi Részvénytársaságnak az M. Textilház Részvénytársaságra, illetve M. Raktárház Részvénytársaságra történő szétválásának bejegyzése iránti kérelmét elutasította. A fenti cégbírósági végzés 1997. február 1. napján emelkedett jogerőre.
II.
Az adós és I. r. C. L. és II. r. C.-né T. E. felek között 1993. június 28-án határozatlan időre szóló munkaszerződések jöttek létre, ezek rögzítették, hogy az adós közgyűlése 1993. június 25. napján igazgatósági tagnak választotta meg C. L.-t, illetőleg C.-né T. E.-t. Megállapították, hogy C. L. ebben a minőségében 1993. június 28. napjától a társaság elnökeként látja el a feladatát, míg C.-né T. E. vezérigazgatóként látja el munkakörét. A szerződések 5. pontja tartalmazta a munkavállaló javadalmazására vonatkozó megállapodást. Eszerint a dolgozókat személyenként 9000 Ft fix összegű havi alapbér (bruttó fizetés) illette meg minden naptári hónap 10. napjáig esedékesen, emellett jogosultak voltak nyereségrészesedésre, és - meghatározott feltételekkel - prémiumra. Egyéb juttatásként havi 2000 Ft értékű étkezési hozzájárulás járt még nekik.A munkáltató 1994. március 9. napján arról tájékoztatta a II. rendű hitelezőt, hogy 1994. február 1. napjától kezdődően a munkabére 10 500 Ft.
A felek mindketten - külön szövegezett okiratban - 1995. február 24-én határozatlan időre szóló munkaszerződést kötöttek (az adós egyik be nem jegyzett jogutódjával) az M. Raktárház Rt.-vel. A munkáltató részéről a fenti szerződéseket V. F.-né írta alá. A megállapodás szerint 1995. február 24. napjától havi 520 000 Ft bruttó alapbér illette meg a hitelezőket személyenként, ennek kifizetése a tárgyhót követő hónap 10. napjától volt esedékes. Az okirat tartalma szerint az M. Raktárház Rt., mint munkáltató elismerte, hogy a jogelődjénél, azaz az M. Kereskedelmi Részvénytársaságnál a dolgozók 1993. június 25-étől töltik be az adott munkakört. Ettől az időponttól kezdődően azonban havonta csupán a minimálbér összegét vették fel. Ennek az alacsony összegű fizetésnek a felvétele nem jelentette a feleknek azt a szándékát, hogy a munkáltató elvárná a dolgozóktól, hogy ezért az alacsony összegért lássák el feladatukat. Ezért a munkáltató elismerte a dolgozók 1993. június 25. napjától esedékes visszamenőleges igényét havi 520 000 Ft bruttó alapbérre. A munkáltató vállalta, hogy a fel nem vett munkabért 1995. december 31. napjáig megfizeti és amennyiben ezen fizetési kötelezettségének maradéktalanul nem tesz eleget - beleértve, hogy ha fizetési nehézségek miatt nem tud eleget tenni - abban az esetben a munkáltató és a munkavállalók megkeresik annak lehetőségét, hogy a munkáltató miként rendezheti természetbeni juttatással - például ingatlan átruházással vagy egyéb természetbeni juttatás útján - a munkabér jogcímén fennálló tartozását. A felek megállapodtak abban is, hogy a munkáltató által elfogadott tartozás 1995. december 31. napjáig kamatmentesen kiegyenlíthető. Ezen túlmenően mindkét dolgozó az évenkénti mérleget elfogadó közgyűlés jóváhagyását követő esedékességgel nyereségrészesedésre, illetőleg prémiumfeladat kitűzése esetén prémiumra volt jogosult, továbbá a cég arculatának megfelelő nyugati típusú személygépkocsi szolgálati használatára, annak minden költségvonzatával.
Az M. Raktárház Rt. mindkét munkavállalóval akként módosította a fenti munkaszerződést, hogy a dolgozókat 1996. január 1-jétől a tevékenységük ellátásáért 350 000 Ft bruttó alapbér illeti meg. Kijelentették, hogy a feleket a munkaszerződés módosítása kapcsán az a szándék vezette, hogy könnyítsenek a munkáltató bérfizetési nehézségein, későbbiek folyamán azonban a felek visszaállítják a havi bruttó 520 000 Ft munkabérkikötést. Ennek lehetőségét a felek félévente megvizsgálják.
A hitelezők állítása szerint az adós két gazdálkodó szervezetre történő szétválása után az adós mindkét jogutódjával munkaviszonyban álltak.
Az I. rendű hitelezőt az M. Textilház Rt. 1996. júniusi értesítése szerint május hónapra bruttó 14 500 Ft bér illette meg, tiszteletdíja pedig 30 000 Ft volt. Ugyanakkor az M. Raktárház Rt. azt közölte az I. rendű hitelezővel, hogy májustól a havi munkabére 350 000 Ft, az alapbér differencia 1 344 300 Ft, a tiszteletdíj pedig 30 000 Ft.
Az M. Textilház Rt. 1996 júniusában arról értesítette a II. rendű hitelezőt, hogy május hónaptól a bruttó alapbére 14 500 Ft, tiszteletdíja pedig bruttó 20 000 Ft. Ugyanakkor a M. Raktárház Rt. értesítette a II. rendű alperest, hogy májustól a havi bére 350 000 Ft, az alapbér differencia 1 344 500 Ft, tiszteletdíja pedig 20 000 Ft.
A felszámoló 1996. augusztus 16-án kelt levelével felmondta a hitelezők munkaviszonyát, rendes felmondással, arra hivatkozva, hogy a bérfizetést nem tudja teljesíteni. Közölte, hogy a felmentés kezdő időpontja 1996. szeptember 11-e.
III.
Az adós és a hitelezők között 1993. november 22-ei keltezéssel bérleti szerződés jött létre. Eszerint az adós bérbe adta a hitelezőknek a tulajdonát képező H., 1445. helyrajzi szám alatt felvett és természetben H., K. u. 16. szám alatt lévő 923 m2 alapterületű, belterületű ingatlant, az ingatlanon álló egy üdülőépülettel és szerszámoskamrával. A hitelezők kijelentették, hogy az ingatlant megtekintett állapotának ismeretében bérelték ki. Az adós hozzájárult ahhoz, hogy a hitelezők a felépítményeket átépítsék, azokra ráépítsenek vagy felújítsák, akár egybe építsék és ily módon ráépítéssel tulajdont szerezzenek. A bérleti szerződés tartalmát 99 évben határozták meg, mely időszak alatt a jogviszony nem volt felmondható. A hitelezőket 1994. június 30. napjáig összesen a 99 évre szóló bérleti díj fejében 500 000 Ft megfizetése terhelte. A szerződésben a birtokba bocsátás időpontját 1993. december 8. napjában határozták meg.Az M. Raktárház Rt. és a hitelezők között két külön okiratba foglalt megállapodás köttetett 1996. május 16-án, melynek tartalma azonos volt. Ezekben az okiratokban a felek rögzítették, hogy Budapesten 1995. február 24. napján az elnöki, illetőleg vezérigazgatói munkakör ellátására vonatkozó munkaszerződést kötöttek, melynek alapján a munkáltató a munkabérre vonatkozó rendelkezést nem teljesítette. A felek megállapodtak abban, hogy az elmaradt fizetést rendezik, ennek megfelelően a munkáltató eladja a munkavállalók részére a H., 1445. helyrajzi szám alatt felvett és természetben a H., K. u. 16. szám alatt fekvő ingatlant 1/2-1/2-ed arányban a hitelezőknek 7 500 000-7 500 000 Ft vételárért. Ezzel megszűnik a munkáltató munkabértartozása. (A H., K. u. 16. szám alatti ingatlan 1996. májusi forgalmi értéke 20 000 000 Ft volt.) A munkáltatói tartozás megszűnése magában foglalja a munkavállalók részére kifizetendő nettó alapbér összegét, továbbá a nettó alapbér után abból fizetendő közterhek összegét. Ugyanakkor a munkavállalók, mint vevők részéről kifizetettnek kell tekinteni az ingatlan vételárát. E megállapodás teljesítése keretében 1996. május 16-án ingatlan adásvételi szerződés jött létre az M. Kereskedelmi Rt., illetőleg jogutódai az M. Textilház Rt. és az M. Raktárház Rt. mint eladó, valamint a hitelezők, mint vevők között. Rögzítették ebben az okiratban, hogy a hitelezők az őket megillető bérezés helyett csupán minimálbért vettek fel az 1993., 1994. és 1995-ös években összesen 30 hónapon keresztül, holott havi 250 000 Ft összegű bér illette volna meg őket. A fel nem vett bér összegét a szerződő felek megegyezőnek minősítették az adásvételi szerződés szerinti vételárral, vagyis az eladó a bérkifizetés elmaradásának kiegyenlítéseképpen átruházta az ingatlan tulajdonjogát 1/2-1/2-ed arányban a hitelezők részére. 1996. május 16. napján az M. Textilház Rt., valamint a II. rendű hitelező vonatkozásában ingó adásvételi szerződés is létrejött, melynek értelmében az adásvétel tárgyát képező ingatlanban lévő valamennyi ingóságot az eladó 100 000 Ft vételár ellenében eladta a hitelezőnek. A vételár teljesítéseképpen úgy állapodtak meg, hogy a II. rendű hitelező a fel nem vett munkabérrel az ingóságok vételárát kiegyenlítettnek tekinti.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy az adós, valamint a hitelezők között 1993. november 22-én létrejött bérleti szerződés, valamint az 1996. május 16. napján létrejött adásvételi szerződés érvénytelen. Döntését azzal indokolta, hogy a fenti két megállapodás a Ptk. 200. § (2) bekezdése értelmében semmis, mégpedig azért, mert a jóerkölcsbe ütközik. A peres bíróság határozatában kifejtette, hogy "a gazdasági társaság tulajdonosa, illetve felelős vezetője a jóerkölcsbe ütköző módon köt szerződést a gazdasági társasággal, ha ezáltal a társaság hitelezőinek a kielégítési alapját elvonja. Az adott esetben ez történt, minthogy a hitelezők az adóssal szemben okiratilag nem bizonyítható munkabér követelésük fejében vásárolták meg a per tárgyát képező ingatlant, miáltal ezt az ingatlant a felszámolási helyzetben lévő felperestől kívánták elvonni és így a hitelezők kielégítési alapját csökkenteni."
Ebben a perben az adós a hitelezőkkel szemben 20 500 000 Ft összegű használati díj megfizetésére is előterjesztett keresetet, mellyel szemben a hitelezők közüzemi költség és rezsidíj, valamint elmaradt munkabér-követelés jogcímén beszámítási kifogással éltek. Ez utóbbit az elsőfokú peres bíróság alaptalannak találta, mert álláspontja szerint a hitelezők az adóstól járó munkabérüket megkapták, az M. Raktárház Részvénytársasággal kötött szerződés alapján pedig munkabér-igényt az adós gazdálkodó szervezettel szemben nem érvényesíthetnek.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Határozatában kitért arra is, hogy külön vizsgálta a 1995. február 24-én létrehozott munkaszerződéseket, s kifejtette, hogy mely jogi rendelkezések (Mt. 73. §, régi Gt. 24-25. §-ok) miatt nem találta a beszámítási kifogás során előterjesztett munkabérigényt az adóssal (adott per felperesével) szemben érvényesíthetőnek.
IV.
A felszámolás során az I. rendű hitelező eredetileg 1 768 800 Ft, míg a II. rendű hitelező 1 748 800 Ft munkabér-igényt jelentett be. Az 1996. szeptember 19-én kelt felszámolói visszaigazolásból megállapíthatóan a felszámoló a bejelentett munkabér-igényeket nem fogadta el, jogszerűségüket vitatta, ezáltal azokat vitatott követeléseknek minősítette. Felhívta a hitelezőket arra, hogy amennyiben a visszaigazolással nem értenek egyet, úgy a felszámolói levél kézhezvételét követően kezdeményezzenek egyeztetést az "f. a." gazdálkodó szervezettel, amennyiben pedig az nem vezet eredményre, akkor a vitatott hitelezői igényeket - a vonatkozó okmányokkal együtt - elbírálás végett a felszámolást elrendelő bíróságnak fogja megküldeni.A hitelezők, valamint a felszámoló ezt követően folyamatos kapcsolatban álltak egymással, az egyeztetésük azonban nem vezetett eredményre. A hitelezők bejelentett igényét a felszámoló az SF 3200/97. illetőleg 3201/97. szám alatt elutasította, ezt a nyilatkozatot a hitelezők 1997. július 9-én vették kézhez, mely ellen 1997. július 16-án kifogás terjesztettek elő.
2002. március 21-én - a kifogás elbírálása tárgyában lefolytatott bírósági eljárás során - a hitelezők összegszerűségében módosították igényüket. Az előterjesztett követelésük munkabér, felmondási bér, végkielégítés és szabadság-megváltás összegeiből áll.
2002. március 28-án megtartott személyes meghallgatáson a hitelezők kérték, hogy az elsőfokú bíróság tekintse a kifogásukat határidőben érkezettnek, annak adjon helyt, valamint ítélje meg a részükre az igényelt munkabér összegét. 2003. november 27-én azzal érveltek, hogy a felszámoló 1996. szeptember 19-én kelt levelében értesítette őket a munkaviszony megszüntetéséről, de ebben a tájékoztatóban a kifogás benyújtásáról szóló lehetőségről nem oktatta ki őket, ezt csupán az 1997. július 4-ei levele tartalmazza.
Bírói felhívásra a hitelezők 2003. december 30-án előkészítő iratot csatoltak be, amelyben az I. rendű hitelező a munkabérigényének összegét 22 400 277 Ft-ban, míg a II. rendű 22 471 913 Ft-ban jelölte meg. A bérkövetelésüket az adóssal kötött 1993. június 28-án kelt munkaszerződésre, valamint az adós jogutódaival megkötött munkaszerződésekre, s azok módosításaira alapították. Álláspontjuk szerint a munkaviszonyukat a felszámoló 1996. augusztus 16. napjával mondta fel, a munkaviszonyuk ezért 1996. szeptember 16-án szűnt meg. A teljes mértékben ki nem fizetett munkabéren felül őket 3-3 havi felmondási időre járó bér, valamint 6-6 havi végkielégítés illeti meg. Hangsúlyozták azt is, hogy a felszámoló kioktatása alapján egyeztetést kezdeményeztek a felszámolóval, amely nem vezetett eredményre, ennek következményeként a felszámoló munkabér és járandóság címén előterjesztett igényüket elutasította.
A felszámoló a munkabér címén előterjesztett kifogások elutasítását kérte. Nem vitatta, hogy a fenti igényeket nem vette nyilvántartásba.
A hitelezők munkabér-követelését azért nem találta alaposnak, mert az adósnál az 1995. február 24-ét megelőző időszakra nem lelhető fel olyan munkaszerződés, amely a minimálbéren felüli munkabérigényt megalapozná. Álláspontja szerint az M. Raktárház Részvénytársasággal kötött szerződések az adóst a minimálbérnél nagyobb összegű munkabér-fizetésre nem kötelezhetik. Kifejtett jogi érvelése szerint ezen megállapodások legfeljebb az azokat aláíró V. F.-né helytállási kötelezettségét alapozhatják meg a régi Gt. 25. § (1) bekezdésének rendelkezései értelmében. Másodlagosan arra hivatkozott, hogy a fenti szerződések az Mt. 8-9. §-a, valamint a Ptk. 200. § (2) bekezdése alapján semmisek.
Az elsőfokú bíróság végzésében a hitelezők 1997. július 16. napján kelt kifogását határidőben érkezettként bírálta el és "a munkabér hitelezői igénynek részben helyt adott". E körben kötelezte a felszámolót, hogy a hitelezők munkaviszonyának 1996. szeptember 19-én történt felmondása alapján az elszámolást ejtse meg és az 1996. május 23-ától kezdődő időszakra vonatkozóan a felekkel számoljon el, részükre a munkabért és járadékot fizesse ki, a felek, valamint az M. Kereskedelmi Részvénytársaság között 1993. június 28-ától fennállt munkaszerződés alapján. A munkabérrel kapcsolatos további igényt elutasította.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felek munkaviszonyát a felszámoló 1996. szeptember 19-én mondta fel, ugyanezen a napon az általuk bejelentett hitelezői igényt is vitatta és egyeztetésre szólította fel a hitelezőket. Az iratokból megállapítható, hogy a felszámoló és a hitelezők között rendszeres volt a kapcsolat, a munkabérrel kapcsolatos egyeztetés azonban eredménnyel nem járt, így a felszámoló 1997. július 4-én levelében jelezte a hitelező felé a felmondás részletes indokolásával azt, hogy az igény elutasítása miatt kifogásolási lehetőségük van. Mindezekre tekintettel a bíróság a hitelezők által a munkaviszonnyal kapcsolatos munkabérigény elutasítását kifogásoló beadványt határidőben érkezettnek tekintette és így bírálta el. Hangsúlyozta, hogy a hitelezők munkabér-követelése tárgyában figyelembe vette az előzményi első- és másodfokú perben született ítéletet, melyekben a bíróságok megállapították az M. Kereskedelmi Rt. jogutódai és a hitelezők között létrejött munkaszerződések semmisségét. Ezen ítéletek utaltak arra is, hogy a régi Gt. 25. § (1) és (2) bekezdése alkalmazásával az M. Raktárház Rt. által tett kötelezettségvállalás az adóst nem köti, azért az adós nem felel. Határozatában rögzítette azt is, hogy a peres felek nem vitatták, hogy a hitelezők a minimálbérnek megfelelő összeget felvették és azt tudomásul vették. Mindezekből arra a következtetésre jutott az elsőfokú bíróság, hogy a felszámolás előtti időszakra vonatkozó munkabér-követeléssel nem kell foglalkoznia, mert az az említett peres eljárás során (első- és másodfokon is) vizsgálat tárgya volt, továbbá azért sem, mert "a hitelezők a munkabér-igényüket 1996. július és augusztus 16-áig terjedő időszakra határozták meg." Megállapította az elsőfokú bíróság a határozatában, hogy a felszámoló a hitelezők munkaviszonyát csak 1996. szeptember 19-én kelt levelében mondta fel, ezért a Munka Törvénykönyve szerint az érintett időszakra, tehát 1996. szeptember 19-éig, illetőleg azt követő 30 napra köteles elszámolni. Ennek megfelelően rendelkezett, az egyéb munkabérrel kapcsolatos igényt pedig elutasította.
Az elsőfokú végzés ellen a hitelezők éltek fellebbezéssel, melyben kérték annak megváltoztatását és a felszámoló kötelezését a hitelező igényüknek megfelelő bér kifizetésére. Álláspontjuk szerint tévesen állapította meg az elsőfokú bíróság azt, hogy a kifogásukat, illetőleg igényüket "az 1996. július és augusztus hó 16. napjáig terjedő időszakra" határozták meg, hiszen a 2003. december 19-én kelt előkészítő iratok 14. pontjában szereplő részletes kimutatások szerint a hitelezők igénye 1993. június 28. napjától 1996. augusztus 16. napjáig tartó időszakra vonatkozott. Megismételték, hogy bérkövetelésük alapját a be nem jegyzett jogutódokkal kötött 1995. február 24-ei, valamint 1996. január 1-jei munkaszerződések határozzák meg. Hivatkoztak arra is, hogy az előzményi peres eljárásokban a bérleti szerződés és az adásvételi szerződés érvénytelensége volt a per tárgya. A fenti ügyben eljárt bíróságok megállapították ugyan az általuk hivatkozott munkaszerződések semmisségét, azonban erre csupán munkaügyi jogvitában kerülhetett volna sor, munkaügyi bíróság előtt. Mindezek alapján a felszámolási bíróság nem vehette volna ítélt dologként figyelembe ezeket a megállapításokat.
Álláspontjuk szerint ha a felszámoló munkaszerződés érvénytelenségére vonatkozó hivatkozása helytálló lenne, akkor is alkalmazandó az Mt. 10. §-ában foglalt rendelkezés, mely szerint az érvénytelen megállapodásból eredő jogokat és kötelezettségeket úgy kell elbírálni, mintha azok érvényesek lettek volna. E jogszabályi rendelkezés szerint tehát a felszámolónak úgy kell eljárnia, mintha a munkaszerződés érvényesen létrejött volna, tehát hitelezői igényekért helyt kell állnia.
Hivatkoztak a régi Gt. 369. § (1) bekezdésére, mely rendelkezik arról, hogyha a Cégbíróság az átalakulás (egyesülés) cégbejegyzését megtagadja, az átalakulni kívánó gazdasági társaság a korábbi formájában működik tovább. Ezért az álláspontjuk szerint a felszámoló és a peres bíróságok által elfogadott régi Gt. 25. §-a és annak rendelkezései jelen ügyben nem alkalmazhatóak.
A felszámoló a fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú végzés helybenhagyását indítványozta. Osztotta az elsőfokú bíróság azon álláspontját, miszerint a felszámolás előtti időszakra vonatkozó munkabér-követeléssel kapcsolatban jogerős ítélet született, s a "res iudicata elve" kizárja, hogy ezt az igényt a felszámoló bíróság érdemben újból vizsgálat tárgyává tegye. Hivatkozott arra, hogy az előzményi perben eljárt másodfokú bíróság kiemelése szerint az Mt. 73. §-a alapján munkáltató csak az lehet, aki jogképes. Az átalakulás időpontjában hatályos Ptk. szerint jogképességgel a jogi személyiségű gazdasági társaság, így a részvénytársaság rendelkezett. A szétválás időpontjában hatályos 1988. évi VI. törvény (Gt.) 331. §-ának (2) bekezdése szerint, ha a törvény átalakulásra vonatkozó fejezete másként nem rendelkezik, az átalakulás során az egyes gazdasági társaságok alapítására vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. Ezért a hitelezők álláspontjával ellentétben a jelen esetben alkalmazni kell a Gt. 25. § (1) bekezdését, tekintettel arra, hogy a szétválás bejegyzését a Cégbíróság megtagadta. A hitelezők által hivatkozott Gt. 369. § (1) bekezdése az elszámolásra tartalmaz rendelkezéseket, a jogok és kötelezettségek alakulásának tekintetében nem, ezért e körben kizárólag az átalakulásra vonatkozó szabályok adhatnak iránymutatást. A hitelezők az Mt. 10. §-ában foglalt rendelkezések alapján a követelésüket azon személyekkel szemben érvényesíthetik, akik a be nem jegyzett társaságok nevében a munkaszerződések megkötésekor eljártak.
A hitelezők fellebbezése az alábbiak szerint alapos.
A jelen eljárásban a hitelezők a felszámoló által "érdemben", azaz jogalapjában és összegszerűségében vitatott és ez okból elutasított hitelezői igénynek az elismerését, nyilvántartásba vételét és "A" kategóriás felszámolási költségként történő kifizetését kérték.
A jelen eljárásra a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló, lényegesen az 1993. évi LXXXI. törvénnyel módosított 1991. évi IL. törvény (módosított Cstv.) az irányadó, melynek 46. § (5) és (6) bekezdése akként rendelkezik, hogy a felszámoló külön nyilvántartásba veszi a határidőben és a határidőn túl, de egy éven belül bejelentett követeléseket. Az előbbieket a bejelentési határnapot követő 45 napon belül köteles felülvizsgálni, az érdekeltekkel egyeztetni és a vitathatónak minősített igényeket elbírálás végett 15 napon belül a felszámolást elrendelő bíróságnak megküldeni.
A Cstv. 51. §-a rendelkezik a kifogás jogintézményéről, melynek (1) bekezdése alapján a felszámoló jogszabálysértő, valamint a felek vagy más személy jogos érdekét sértő intézkedése vagy mulasztása ellen a tudomásszerzéstől számított 8 napon belül a sérelmet szenvedett a felszámolást elrendelő bíróságnál kifogással élhet.
A Cstv. 46. § idézett bekezdései értelmében főszabályként a vitatott hitelezői igény elbírálását a felszámolónak kell kérnie, s a felszámolási ügyben eljáró bíróságnak kell eldöntenie. Amennyiben azonban a felszámoló ezt elmulasztotta, de a hitelező ezt kéri, a bíróságnak - e kérelem alapján - nem csak a kifogásolt felszámolói intézkedést kell vizsgálnia, hanem a bejelentett követelés jogalapját és összegszerűségét is fel kell tárnia. A kialakult bírói gyakorlat alapján ha a bejelentett igény jogalapjában és összegszerűségében vitás, akkor a jogvitát a felszámoló bíróságnak a vitatott hitelezői igény elbírálására vonatkozó szabályok szerint eldöntenie.
Az elsőfokú bíróság a jogvitát kifogásként kezelte és ezért téves jogi álláspontja folytán a vitatott hitelezői igényt érdemben nem vizsgálta. A vitatott hitelezői igénnyel kapcsolatos releváns tényeket nem tárta fel, a tényállást e vonatkozásban határozatában nem állapította meg, így a döntése megalapozatlan. A rendelkezésre álló iratok alapján a vitatott hitelezői igény megalapozott elbírálására a másodfokú eljárásban sincs mód. A jogvita eldöntéséhez még nagy terjedelmű bizonyítási eljárás lefolytatása szükséges, mely a másodfokú eljárás kereteit meghaladja. Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú végzést, annak fellebbezett részében - a Cstv. 6. § (2) bekezdése szerint alkalmazott Pp. 252. § (3) bekezdés alapján - hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot újabb eljárás lefolytatására és újabb határozat meghozatalára utasította.
Téves az elsőfokú bíróság rendelkezése, melyben a munkabérrel kapcsolatosan 1996. július és augusztusi hónapra vonatkozóan (újabb) egyeztetést rendelt el a felek között, hiszen a saját határozatában megállapított tényállásban is rögzítette, hogy a munkaügyi jogvita tárgyában a munkáltató képviseletében a felszámoló, illetőleg a hitelezők már egyeztettek, ez az egyeztetés azonban nem járt eredménnyel.
A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (továbbiakban: Mt.) 199. § (1) bekezdése szerint a munkavállaló a törvény rendelkezései szerint a munkáltató munkaviszonyra vonatkozó szabályt sértő intézkedése (mulasztása) ellen, valamint a munkaviszonyból származó igények érvényesítése érdekében munkaügyi jogvitát kezdeményezhet.
A fenti törvényhely (3) bekezdése szerint a munkaügyi jogvitában bíróság jár el. Az (5) bekezdés értelmében a felek a bírósági eljárást megelőzően egyeztetni kötelesek. Az eredménytelen egyeztetést követően az Mt. 201-202. § rendelkezései értelmében bírósági út igénybevételének van helye.
A kezdő időpontban, illetve a kifogás benyújtásakor hatályos Pp. 22. § (2) bekezdése értelmében a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartoznak a munkaviszonyból, valamint a szövetkezeti tagsági viszony alapján létrejött munkaviszony jellegű jogviszonyból származó perek. A Pp. 351. § (1) kimondja, hogy az eljárásra a munkáltató székhelye szerinti, illetőleg a munkáltató azon telephelye szerinti munkaügyi bíróság az illetékes, ahol a munkavállaló munkaszerződése alapján munkát végez. Ennél speciálisabb rendelkezést tartalmaz a csődtörvény 38. § (3) bekezdése, mely szerint a felszámolás kezdő időpontja után a gazdálkodó szervezet ellen a felszámolás körébe tartozó vagyonnal kapcsolatos követelést csak a felszámolási eljárás keretében lehet érvényesíteni.
A jelen ügyben a felszámolás elrendelésére tekintettel - a fent megjelölt jogszabályi rendelkezések alapján - a felszámoló bíróság, mint egy "speciális munkaügyi bíróság" a jogvitát érdemben köteles elbírálni. A határozatában meg kell állapítania, mennyi munkabér jár a hitelezőknek és amennyiben igényüket részben vagy egészben alaposnak tartja, arra kell köteleznie a felszámolót, hogy azt az általa meghatározott összegben "A" kategóriás igényként vegye nyilvántartásba és azt (felszámolási vagyon megléte esetén az "A" kategóriás igények kielégítésének módja szerint) fizesse ki a munkavállalóknak.
A jelen eljárásban ismertetett, s az általános hatáskörű és illetékességű peres bíróságok által meghozott ítéleti döntések a bérleti szerződés és az adásvételi szerződés tárgyában állapították meg a szerződések érvénytelenségét, csupán kifejtve jogi álláspontjukat a kapcsolódó munkaszerződések alapján is és nem döntöttek a kifogás illetve vitatott hitelezői igény tárgyában [Pp. 229. § (1) bekezdés]. A csatolt iratokból az sem állapítható meg, hogy e perben a hitelezők mely időszakra és miképp számított munkabér-követelést kívántak érvényesíteni beszámítási kifogás címén, ami a határozatokban érdemi elutasításra került.
A Bírósági Határozatok című lapban 2004. évi 1034. szám alatt közzétett elvi jelentőségű eseti döntésében a Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy a polgári perben eljáró bíróságnak nincs lehetősége a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozó bizonyítási eljárás lefolytatására. A munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozó ügyben ugyanis a polgári perben eljáró bíróság előtt sem kereset, sem viszontkereset, sem pedig beszámítási kifogás nem terjeszthető elő. Ilyen perben munkabér iránti követelés beszámítási kifogásként történő elbírálását az eljárási hatásköri szabályok kizárják.
Mindezek alapján a másodfokú bíróság álláspontja szerint a hitelezők munkabér-igényének az idézett polgári perben történő "elutasítása" nem tekinthető olyan ítélt dolognak, amely a hitelezők munkabér-követelésének vizsgálatát a vitatott hitelezői igény elbírálásánál kizárná, figyelembe véve azt a tényt is, hogy az alaptalannak minősített beszámítási kifogásból a munkabér mértéke és az annak alapjául szolgáló időszak a határozatokból nem állapítható meg.
A megismételt eljárásban ezért az elsőfokú felszámolási bíróságnak állást kell foglalnia abban a kérdésben, hogy a hitelezők munkabér-követelésének alapjaként hivatkozott megállapodások közül melyik munkaszerződést tartja érvényesnek. Amennyiben a hitelezők által hivatkozott - 1995-ben és 1996-ban kelt - munkaszerződéseket érvénytelennek találja, úgy e körben saját jogi indokait is ki kell fejtenie.
E körben kiemeli a másodfokú bíróság, hogy az Mt. 10. §-ának (1) bekezdésének rendelkezése szerint az érvénytelen megállapodásból eredő jogokat és kötelezettségeket úgy kell elbírálni, mintha azok érvényesek lettek volna. Az érvénytelen megállapodás alapján létrejött jogviszonyt, ha e törvény eltérően nem rendelkezik, a munkáltató köteles azonnali hatállyal felszámolni. E szakaszt a törvény indoklása szerint a munkajogi megállapodások, jognyilatkozatok érvénytelenségének jogkövetkezményeit tartalmazza. Eszerint - függetlenül attól, hogy maga a megállapodás valamely oknál fogva utóbb érvénytelennek minősül - a feleket megillető jogok és terhelő kötelezettségek tekintetében úgy kell eljárni, mintha a megállapodás érvényes lett volna (például a munkavállalónak járó munkabért ki kell fizetni). A Bírósági Határozatok című lapban 1995. évi 737. szám alatt közzétett jogesetében azonban a Legfelsőbb Bíróságnak kifejtette: E rendelkezést oly módon kell értelmezni, hogy a jogutód gazdálkodó szervezet létre nem jötte folytán érvénytelen munkaszerződés alapján létesített munkaviszonyt, a belőle származó jogok és kötelezettségek szempontjából úgy kell elbírálni, mintha a munkaszerződés alapján állott volna fenn. Azonban az ily módon "érvényesnek" tekintendő munkaszerződésből eredő jogok - külön jogszabály szerint - azzal szemben érvényesíthetők, aki a be nem jegyzett társaság nevében eljárt.
Jelen ügyben a felszámolás kezdő időpontja 1996. május 23-a. A kezdő időpont előtt esedékessé vált munkabér-követelés vonatkozásában a hitelezőt bejelentési kötelezettség terhelte a Cstv. 46. § (3) bekezdése alapján. A munkabér ezen részének elbírálásánál figyelembe kell venni a törvény által megszabott igénybejelentési határidőt, valamint az egyéves jogvesztő határidő elmulasztásának jogkövetkezményét. A felszámolás alatt keletkezett munkabérigényt a felszámolónak - bejelentés nélkül - számon kell tartania, s a feltételek fennállása esetén azt mint felszámolási költséget, annak felmerülésekor ki kell egyenlítenie.
A jelen ügyben a hitelezők a felszámolás kezdő időpontja előtt keletkezett, s 1 748 800, illetőleg 1 768 800 Ft összegben meghatározott munkabér-követelésüket - az iratokból úgy tűnik - határidőben bejelentették. Később - az eljárás során - előterjesztették a kezdő időpont utáni munkabérigényüket is. Mindezek alapján az elsőfokú bíróságnak vizsgálnia kell a teljes (1993. június 28-ától 1996. szeptember 11-éig tartó időszakot), s meg kell állapítania a hitelezőknek esetlegesen még járó a munkabér összegszerűségét.
A megismételt eljárásban az elsőfokú bíróságnak fel kell hívnia a hitelezőket, hogy az eljárás során több ízben módosított munkabér-követelésüket pontosítsák, követhető módon és kellő részletességgel indokolják. Adják elő, hogy a kérdéses időintervallumban havi bontásban milyen összegű munkabér illette meg őket álláspontjuk szerint, s ezt melyik (csatolt) munkaszerződésre alapítják.
Figyelemmel kell lenni arra, hogy a hitelezők munkaszerződést kötöttek a felszámolás alatt álló M. Kereskedelmi Részvénytársasággal, valamint a be nem jegyzett M. Raktárház Rt.-vel is. Követelésüket azonban a felszámolás alatti vagyonnal szemben terjesztették elő. Igazolniuk kell, hogy - figyelemmel a fent hivatkozott eseti döntésben foglaltakra is - a be nem jegyzett társaság munkabér-ígéretét milyen jogcímen kívánják az adóssal szemben érvényesíteni. Ezeket a jogcímeket az elsőfokú bíróságnak vizsgálnia kell és döntését indokolni köteles.
Azt is elő kell adniuk, hogy a vizsgált időszakban (mettől-meddig) milyen összegű munkabért vettek fel, tehát egyes hónapokra, valamint összesítve miképp számították ki a nekik járó különbözetet. Amennyiben a felszámoló a hitelezők állításánál több munkabér-kifizetést állít, úgy ezzel kapcsolatos munkajogi dokumentációját csatolnia kell a bírósághoz, s az előkészítő iratában részleteznie kell hogy további bérkifizetésekre mikor és milyen összegben került sor.
A felek nyilatkoztatása után az elsőfokú bíróságnak meg kell állapítania, hogy a hitelezők mettől meddig álltak munkaviszonyban, s erre az időszakra melyik munkaszerződés tartalma alapján kell elszámolni. A felek közötti érvényesnek tekintendő meghatározott munkaszerződés értelmében - havi lebontásban - milyen összegű munkabérre tarthattak igényt a munkavállalók, s ehhez képest milyen összegeket vettek fel. E tényekből következően van-e munkabér-tartozása az adósnak vagy a munkajogviszony fennállása alatt munkabér kifizetése a hitelezők részére teljes egészében megtörtént. Ez utóbbi esetben meg kell állapítania, hogy a hitelezők bejelentett igénye alaptalan, így annak nyilvántartásba vételére a felszámoló nem kötelezhető, hiszen ha azt vitatott igényként a nyilvántartásában tartaná, akkor e döntés értelmében törölni volna köteles.
(Fővárosi Ítélőtábla 11. Fpkf. 43.695/2005/4.)