adozona.hu
ÍH 2006.39
ÍH 2006.39
MUNKÁLTATÓI JOGUTÓDLÁS MEGÁLLAPÍTÁSÁNAK FELTÉTELEI - MUNKABÉR EMELÉSÉRE KÖTELEZETTSÉGVÁLLALÁS FELSZÁMOLÁSNÁL - PERLÉSI HATÁRIDŐHÖZ KÖTÖTT VITATOTT HITELEZŐI IGÉNY
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az adós ellen 2000. február 4-ei kezdő időponttal megindított felszámolási eljárásban az elsőfokú bíróság 42-21. sorszámú végzésével kötelezte a felszámolót, hogy a hitelező követelését bruttó 1 282 721 forint összegben vegye nyilvántartásba, és azt az 1991. évi XLIX. törvény 57. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint sorolja be, ezt meghaladóan a végkielégítés és felmondási időre járó munkabér iránti hitelezői igényt elutasította. A hitelezőnek a munkaviszonya jogellenes megszüntetéséből ere...
ÍH 2006.39 MUNKÁLTATÓI JOGUTÓDLÁS MEGÁLLAPÍTÁSÁNAK FELTÉTELEI - MUNKABÉR EMELÉSÉRE KÖTELEZETTSÉGVÁLLALÁS FELSZÁMOLÁSNÁL - PERLÉSI HATÁRIDŐHÖZ KÖTÖTT VITATOTT HITELEZŐI IGÉNY
I. A munkáltató személyében bekövetkezett jogutódlás tekintetében az adott üzem, munkahely munkavállalói átvételének és változatlan feltételek közötti tényleges továbbfoglalkoztatásának van jelentősége.
II. Új kötelezettséget a munkabérek emelésére a felszámoló csak a hitelezői választmány egyetértésével vállalhat.
III. A felszámolási eljárásban érvényesített - ezen eljárás alatt esedékessé váló - hitelezői igényt a csődtörvényben szabályozott igénybejelentési határidő alatt kell a felszámolónak bejelenteni. Az igény bíróság előtti érvényesítésére egyéb jogszabály által megállapított keresetindítási határidő elmulasztása miatti jogkövetkezmény alkalmazása fogalmilag kizárt [Mt. 202. § (1) bek., 209. § (2) bek.; többször módosított Cstv. 47. § (5) és (6) bek.].
Az adós ellen 2000. február 4-ei kezdő időponttal megindított felszámolási eljárásban az elsőfokú bíróság 42-21. sorszámú végzésével kötelezte a felszámolót, hogy a hitelező követelését bruttó 1 282 721 forint összegben vegye nyilvántartásba, és azt az 1991. évi XLIX. törvény 57. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint sorolja be, ezt meghaladóan a végkielégítés és felmondási időre járó munkabér iránti hitelezői igényt elutasította. A hitelezőnek a munkaviszonya jogellenes megszüntetéséből eredő igénye körében az eljárást megszüntette.
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás lényege szerint a hitelező 1973. február 2-án munkaviszonyt létesített az adós jogelődjével, a B. Gépgyárral, amelyből az adós 1991. december 31-én átalakulással jött létre.
Az adós 1992. május 29-ei hatállyal többségi - 60%-os - részesedést szerezve tagjává vált az L. Szolgáltató Kft.-nek és a társaságba való belépésekor mellékszolgáltatásként vállalta, hogy az L. Kft. társasági szerződése módosításának 4. számú mellékletében meghatározott, az adós B., Gy. út 70. szám alatti I. számú telepén lévő egyes épületeket, illetve épületrészeket, valamint álló- és forgóeszközöket bérbe adja az L. Kft. részére. Az adós és az L. Kft. az erre vonatkozó bérleti szerződést 1992. június 1-jén meg is kötötték. Az adósnál az B., Gy. út 70. szám alatti munkavégzési helyen hőkezelő edzői munkakört ellátó hitelező 1992. május 31-én áthelyezésre került az L. Kft.-hez.
Az adós 1999. március 2-án üzletrész-átruházási szerződések útján megszerezte az 1 000 000 forint törzstőkével alakult E. Külkereskedő Kft. 1 000 000 forint névértékű üzletrészét. Az E. Kft. 1998. március 25-i belépéssel a hitelezőt hőkezelő edzői munkakörben felvette állományába. Az adós 1999. február 24-én bérleti szerződést kötött az E. Kft.-vel, amellyel 1999. március 1. napjától határozatlan időtartamra bérbe adta az E. Kft. részére az adós székhelyén található és korábban az L. Kft. által bérelt épületeket, illetve épületrészeket, valamint a szerződés 2. számú mellékletében felsorolt gépeket és eszközöket. E bérleti szerződést az időközben felszámolás alá került adós felszámolója útján 2000. október 4-én, a díjfizetés elmulasztása miatt azonnali hatállyal felmondta. Az E. Kft. 2000. október 10-én a kft.-nél végrehajtott hatékony létszámgazdálkodásra hivatkozással és a munkaviszony kezdő időpontjaként 1998. március 25-ét feltüntetve és végkielégítést nem fizetve felmondta hitelező munkaviszonyát, majd az ezt követő napon a felszámolás alatt álló adós a hitelezővel munkaszerződést kötött, és őt edzőként állományba vette.
2000. október 11-én az adós felszámolási eljárás lefolytatását kezdeményezte az E. Kft.-vel szemben. E felszámolási eljárásban a felszámolóként kijelölt K. Rt. a bíróságnál 2002. november 4-én előterjesztett zárójelentésében az E. Kft. felszámolásának előzményei körében előadta, hogy az adós átszervezése során az akkori tulajdonosok döntését követően az adós kovácsoló üzeme önálló társaságként működött tovább, előbb mint L. Kft. majd 1998 márciusától E. Kft.-ként, és az E. Kft. megalapításával a tulajdonos a termelés feltételeit a működéshez szükséges telephelye és tárgyi eszközök visszabérlése útján biztosította.
Az adós nevében a felszámoló a hitelező munkaviszonyát 30 napos felmondási idővel 2002. november 29-én arra való hivatkozással, hogy a felszámolási eljárás során a korábbi termelő tevékenység befejeződött és a vagyon értékesítésre került, ezért a hitelező által betöltött munkakör megszüntetésre került, felmondta. A felmondás a hitelező munkaviszonya keletkezésének időpontjaként 2000. október 11-ét jelölte meg.
A hitelező 2003. január 20-án 6 havi végkielégítés, 3 havi felmondási időre járó bér, valamint a munkaviszonyának jogellenes megszüntetése miatt 12 havi átlagkereset iránti követelést jelentett be a felszámolónál. A felszámoló a hitelező igényét eredménytelen szóbeli egyeztetés után sem ismerte el, ezért azt 2003. április 4-én elbírálás végett a bíróság elé terjesztette.
A hitelező az eljárás során - 3 havi végkielégítés összegével felemelt és 157 938 forintos bruttó havi átlagkereset alapulvételével összesen bruttó 3 790 512 forintban megjelölt, de az adós által kifizetett egyhavi felmondási időre járó bérrel csökkentett mértékű - követelését arra alapította, hogy munkaviszonyának kezdete, 1973. február 2-a óta ténylegesen egyazon munkahelyen és munkakörben dolgozott, és a munkáltató személyében bekövetkezett változások minden esetben jogutódlásnak minősülnek, ezért a munkaviszonya annak kezdete óta folyamatosnak tekintendő. A felszámoló felmondása pedig valótlan indokolást tartalmaz, mivel az adósnál a termelő tevékenység és a vagyon értékesítése a felmondás közlésének időpontjában még nem fejeződött be, a termelés szakképzetlen munkaerővel tovább folytatódott. Követelésének összegszerűsége körében az egyhavi bruttó átlagkereset összegének 157 938 forintban történő megállapítását az általa ténylegesen ledolgozott munkaidőre, a Kollektív Szerződés (KSZ) által előírt, de az adós által ki nem fizetett nyereségrészesedésre és kötelező bérelemelésre, valamint az adott évben részére kifizetett 298 584 forint túlórapótlékra alapította.
A felszámoló védekezésében jogalap hiányában a hitelező igényének az elutasítását kérte, elismerve, hogy a hitelező az adós jogelődjénél történt elhelyezkedése óta mindvégig egyazon munkahelyen, ugyanazt a munkakört betöltve dolgozott, azonban álláspontja szerint a hitelező nem jogfolytonosan került 1998. március 25-én az L. Kft.-től az E. Kft.-hez, majd innen 2000. október 11-én az adóshoz. Az adós nevében a felszámoló által közölt felmondás tekintetében arra hivatkozott, hogy az abban megjelölt körülmények valósak és okszerű indokául szolgáltak a hitelező munkaviszonyának megszüntetésére. A hitelező havi bruttó átlagkeresetének összegét az általa becsatolt bérkarton alapján - amely szerint a hitelező részére kifizetett bruttó bér összege a túlóra díjazását is magában foglalva 2002-ben 1 399 328 forint volt - 116 611 forintban fogadta el, kiemelve, hogy a felszámolás alatt béremelés nem volt eszközölhető, részesedésre alapot adó nyeresége pedig nem volt az adósnak.
Az elsőfokú bíróság a hitelező igényét részben megalapozottnak találta. Rámutatott arra: a felek között az nem volt vitás, hogy a hitelezőt az adóstól a L. Kft.-hez áthelyezték, így ekkor munkaviszonya folyamatos volt, az pedig a rendelkezésre álló bizonyítékoknak a Cstv. 6. §-ának (2) bekezdése folytán megfelelően alkalmazandó Pp. 206. §-ának (1) bekezdése szerint történő mérlegelése alapján megállapítható volt, hogy a Munka Törvénykönyvének (Mt.) a jelen ügyben még alkalmazandó 209. §-ának (2) bekezdésében meghatározott különös jogutódlás mind az L. Kft. és az E. Kft., mind pedig az E. Kft. és az adós viszonylatában megvalósult.
Kifejtette, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok szerint az E. Kft. a hitelező munkavégzésének helyét a munkavégzéshez szükséges eszközökkel együtt, bérlet útján szerezte meg, és azt további folytonos működtetés céljából, ténylegesen az ott dolgozó munkavállalókkal együtt, őket változatlanul továbbfoglalkoztatva vette használatba. Az adós pedig e bérlet megszűnése folytán ugyanilyen módon, a működtetés megszakítása nélkül vette vissza üzemeltetésébe a hitelező munkavégzési helyét képező műhelyt. Kiemelte, az Mt. a munkahely további működtetés céljából történő átadás-átvételben való megállapodást kívánja meg az átadó és az átvevő közötti különös jogutódláshoz, amit az adós és az E. Kft. közötti bérleti szerződés, figyelemmel a Ptk 205. §-ának (2) bekezdésében foglaltakra is, az adós különös jogutódlására nézve is megvalósított.
Rámutatott arra: a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése alapján az adós terhére esett az, hogy az eljárás során nem merült fel olyan adat, amely igazolta volna, hogy az L. Kft. a munkaviszony folyamatosságának megfelelő felmondási időre járó bért és végkielégítést fizetett volna a hitelezőnek, az E. Kft. pedig a felmondásában kifejezetten kitért arra, hogy a hitelezőt végkielégítés nem illeti. Álláspontja szerint abból a körülményből, hogy a hitelező nem kifogásolta, hogy az E. Kft. az általa közölt felmondásban munkaviszonyának kezdetét 1998. március 25-ére tette, nem lehet azt a következtetést levonni, hogy elfogadta munkaviszonyának megszakadását, mivel ez az Mt. 8. §-ának (2) bekezdésébe ütköző módon a felmondási időre járó bér, valamint a végkielégítés hosszabb munkaviszonyban töltött idő alapján történő számításához, mint kifejezetten jövőbeni, bérjellegű juttatásokhoz fűződő jogokról való lemondásnak felelt volna meg.
Utalt arra, a felszámoló elismerte, hogy a munkaviszony folyamatossága esetében a hitelezőt a KSZ alapján 9 havi végkielégítés és 90 nap felmondási időre járó munkabér illetné meg, azonban vitatta a számításba vehető havi átlagkereset hitelező által megjelölt összegszerűségét. Kifejtette, a KSZ 19. fejezet I. pontja az átlagkereset számításáról úgy rendelkezett, hogy annak alapját az esedékesség időpontjában érvényes személyi alapbér, valamint az utolsó négy naptári negyedévben kifizetett munkabérek átlaga képezi.
Álláspontja szerint a felszámoló az általa becsatolt bérkartonnal igazolta az átlagkereset kiszámításához a KSZ fenti pontjában meghatározott adatokat, ezzel szemben a hitelező az átlagkereset meghatározása szempontjából a véleménye szerint elszámolatlan túlórapótlékok kifizetésére vonatkozó bizonyítékot nem szolgáltatott, a kifizetetlen nyereségrészesedésnek és béremelésnek - amelynek lehetőségét a felszámolás során a Cstv. 47. §-ának (6) bekezdése szabályozza - az átlagkereset számítása során való figyelembevételére a KSZ rendelkezéseivel ellentétesen hivatkozott.
Mindezek alapján az elsőfokú bíróság a hitelező igényét 1 049 499 forint végkielégítés, illetve - figyelembe véve az adós által elismerten kifizetett egyhavi felmondási bért is - 233 222 forint felmondási időre járó bér, összesen 1 282 721 forint erejéig megalapozottnak találta, és felszámolót a követelés nyilvántartásba vételére kötelezte, míg ezt meghaladóan a hitelező igényét ebben a körben elutasította. A követelés besorolásának előírását a Cstv. 57. §-a (2) bekezdésének a) pontjára alapította.
A hitelezőnek a munkaviszonya jogellenes megszüntetésére alapított igénye tekintetében kifejtette, hogy a hitelező a felmondás jogellenességére az Mt. 202. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint az intézkedés közlésétől számított 30 napon belül hivatkozhatott volna. Rámutatott: a hitelező a felek szóbeli egyeztetését követően is vitatott igényének a bíróság elé terjesztéséről 2003. április 22-én értesült, ehhez képest a felmondás jogellenességére csak a 2003. június 3-án benyújtott beadványában, tehát elkésetten hivatkozott. Ennek alapján az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felmondás jogellenességének kérdésében a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének h) pontjára figyelemmel, a Pp. 157. §-a a) pontjának értelemszerű alkalmazásával az eljárás megszüntetésének volt helye.
Az elsőfokú bíróság végzése ellen mind a hitelező, mind pedig a felszámoló fellebbezést terjesztett elő.
A hitelező a fellebbezésében az elsőfokú bíróság határozatának részben történő megváltoztatását kérte oly módon, hogy a másodfokú bíróság kötelezze a felszámolót az előterjesztett teljes hitelezői igény nyilvántartásba vételére és annak az 1991. évi XLIX. törvény 57. §-a (1) bekezdésének a) pontjába való besorolására.
A hitelező a fellebbezését azzal indokolta, hogy az elsőfokú bíróság ugyan helytállóan állapította meg, hogy a hitelezői igény a jogalap tekintetében megalapozott, azonban annak összegszerűsége, valamint a munkaviszony jogellenes megszüntetésének kérdésben a végzés megalapozatlan.
Kifejtette, hogy a Kollektív Szerződés a felszámolás megkezdését követően is érvényben volt, a felszámoló az átlagkereset számítása során a KSZ 19. fejezetének I. pontja szerint járt el, a kötelező béremelés tekintetében azonban elmulasztotta figyelembe venni annak mértékét, illetve az emelt mérték alapján számítandó túlóra-pótlék átlagkeresetbe történő beszámítását. Véleménye szerint a hitelezői igény ebben a tekintetben nem áll ellentétben a KSZ rendelkezéseivel, különös tekintettel arra, hogy a KSZ érvényben volt és az abban foglaltak alkalmazása a munkavállalóra kedvezőbb elbírálást tett volna lehetővé, illetve a kötelező jellegű béremeléshez nem szükséges a hitelezői választmány jóváhagyása sem, ezért az átlagkereset számításánál 157 938 forintos összeget kell figyelembe venni.
Előadta: a munkaviszony jogellenes megszüntetése kapcsán nem 2003. június 3-án, hanem 2003. január 20-án terjesztette elő igényét, és kérte 12 havi átlagkeresetnek megfelelő összeg megfizetését. Ezt az igényt a felszámoló elutasította, és bírósághoz 2003. március 27-én kelt iratának mellékleteként elbírálás céljából felterjesztette, így ebben a kérdésben nem került sor a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének h) pontja és 157. §-ának alkalmazására.
A felszámoló a fellebbezésében az elsőfokú bíróság végzésének részbeni megváltoztatását és elsődlegesen a hitelező igényének teljes elutasítását kérte. Arra az esetre, ha a másodfokú bíróság az elsődleges fellebbezési kérelmének nem adna helyt, a hitelező másodlagosan a hitelezőt végkielégítés címén megillető és a Cstv. 57. §-a (1) bekezdésének a) pontjába besorolandó követelésnek 6 havi mértékre - 699 666 forintra - történő leszállítását kérte, azzal, hogy a másodfokú bíróság a hitelező által a Kollektív Szerződés alapján igényelt további 3 havi végkielégítés iránti követelést a Cstv. 57. §-a (1) bekezdésének d) pontjába sorolja be.
A felszámoló az elsődleges fellebbezési kérelmét arra alapította, hogy az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg a munkáltatói különös jogutódlást és ennek folytán hitelező munkaviszonyának folytonos fennállását, mivel egyes lényeges körülményeket figyelmen kívül hagyott. Nem vitatva, hogy a hitelező munkaviszonya az L. Kft.-ben jogfolytonosnak tekinthető, és azt sem, hogy az E. Kft. az adóssal kötött bérleti szerződés alapján használta a hitelező munkavégzésének helyéül szolgáló épületeket és berendezéseket, amelyek a bérleti szerződés felmondásával visszakerültek az adóshoz, a felszámoló szerint az elsőfokú bíróság elmulasztotta rögzíteni azt a tényt - amelyet az iratok is alátámasztanak - , hogy a hitelező munkaviszonyát a felszámolás alá került L. Kft. felszámolója felmondás útján szüntette meg.
Hivatkozott az Mt. 87. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra. Rámutatott arra, hogy az E. Kft. által közölt felmondásnak jogi jelentőséget nem tulajdonított, azt nem is értékelte. Álláspontja szerint viszont a hitelező munkaviszonyát először az L. Kft., majd pedig ezt követően az E. Kft. 2000. október 10-i felmondása is megszüntette. Az pedig eleve kizárt, hogy egy felmondás folytán megszűnt munkaviszony különös munkáltatói jogutódlás alapján az új munkáltatónál is tovább létezzen, és az új munkáltató csak új munkaszerződés megkötésével válhat munkáltatóvá, ahogyan az a jelen esetben is történt. Kiemelte, a hitelező az intézkedésekkel kapcsolatban munkajogi jogvitát nem kezdeményezett, a felmondások jogellenességét a bíróság nem állapította meg, ezért azokat joghatályosnak kell tekinteni, amelyek a célzott jogkövetkezményt - a hitelező munkaviszonyának megszűnését - kiváltották.
A felszámoló a másodlagos fellebbezési kérelme tekintetében a Cstv. 57. §-ának (3) bekezdésére hivatkozott. Megítélése szerint az elsőfokú bíróság tévesen határozta meg a hitelezőt megillető a) kategóriás követelés összegét 9 hónap időtartam figyelembevételével, mert ez szemben áll a Cstv. hivatkozott rendelkezésével, miután az Mt. 95. §-ának (4) bekezdése alapján a végkielégítés törvényes mértékének maximuma 6 havi átlagkeresetnek megfelelő összeg. Álláspontja szerint ezért elsődleges fellebbezési kérelmének elutasítása esetén is a hitelezőt végkielégítés címén csak 699 666 forint illeti meg a) kategóriás követelésként, míg 349 833 forint a Cstv. 57. §-a (1) bekezdésének d) pontjába sorolandó.
A hitelező fellebbezése részben alapos, a felszámoló fellebbezése alaptalan.
A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (Mt.) már nem hatályos, de a jelen ügyben még alkalmazandó 209. §-ának (2) bekezdése szerint a munkáltató személyében bekövetkező jogutódlásnak minősül a munkáltató egészének vagy egy részének (üzem, üzlet, telephely, munkahely) megállapodáson alapuló átadása és átvétele - így különösen adásvétel, csere, bérlet, haszonbérlet, illetve gazdasági társaságba való belépés vagyonbevitel révén - a munkavállaló(k) folyamatosan történő tényleges továbbfoglalkoztatásával. E rendelkezés alapján a munkáltató személyében bekövetkező jogutódlás tekintetében az adott üzem, munkahely munkavállalói átvételének és változatlan feltételek közötti tényleges továbbfoglalkoztatásának van jelentősége.
Az adott ügyben az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megalapozottan állapította meg, hogy a hitelező munkavégzésének helyéül szolgáló kovácsoló üzemet az adós és az E. Kft. közötti bérleti szerződés alapján előbb az E. Kft., majd a bérleti szerződés azonnali hatályú felmondását követően az adós az addigiak szerint tovább működtette, és a hitelezőt előbb az E. Kft., majd az adós is változatlan feltételekkel - ugyanazon a munkavégzési helyen és munkakörben - továbbfoglalkoztatta, így a munkáltatói jogutódlás mind az L. Kft és az E. Kft., mind pedig az E. Kft. és az adós viszonylatában megvalósult.
A Legfelsőbb Bíróság következetes ítélkezési gyakorlata (Mfv. II. 10.703/2000/3., Mfv. I. 10.085/1998/6.) szerint pedig munkajogi jogutódlás esetében nincs jelentősége annak, hogy a jogelőd munkáltató a munkavállaló munkaviszonyát megszünteti, majd vele a jogutód munkáltató munkaszerződést köt, és a jogutódlást, illetve a munkavállaló munkaviszonyának folyamatos fennállását nem érinti az sem, hogy a jogelőd munkáltató kiadja az Mt. 98. §-ának (1) bekezdésében meghatározott igazolásokat. Amennyiben a jogelőd munkáltató rendes felmondást közöl a munkavállalóval, ez a felmondás a jogutódnál való tényleges továbbfoglalkoztatás következtében hatálytalan, nem szünteti meg a munkaviszonyt, és a munkavállaló nem veszíti el a folyamatosan töltött időből származó előnyöket, így a végkielégítés törvényes mértékére vonatkozó jogosultságát sem.
Megalapozatlan a felszámoló másodlagos fellebbezési kérelme is: A többször módosított Cstv. 57. §-ának (3) bekezdése szerint a munkáltató rendes felmondása esetén a munkavégzés alóli felmentési időre jutó átlagkereset és a végkielégítés összegéből felszámolási költségként legfeljebb olyan összeg vehető figyelembe, amely a munkavállalót a Munka Törvénykönyve 92. § (2) bekezdése és 93. § (3) bekezdése, illetve a 95. § alapján megilleti. Az Mt. 95. §-ának 2002. szeptember 1-je óta hatályos, így a hitelezővel közölt rendes felmondás időpontjára - 2002. november 29. - figyelemmel a jelen ügyben is alkalmazandó (5) bekezdésének b) pontja alapján a munkavállalót a munkáltató rendes felmondására tekintettel az Mt. 95. §-ának (1) bekezdése alapján megillető és (3) bekezdésében meghatározott mértékű végkielégítés mértéke 3 havi átlagkereset összegével emelkedik, ha a munkavállaló munkaviszonya a korkedvezményes öregségi nyugdíjra való jogosultság megszerzését megelőző öt éven belül szűnik meg.
Ennek alapján a hitelezőt - mivel azt a felszámoló az eljárás során nem tette vitássá, hogy a hitelező a felmondás időpontját követő öt éven belül korkedvezményes öregségi nyugdíjra való jogosultságot szerzett volna - nem csak a Kollektív Szerződés, hanem az Mt. fent idézett rendelkezése alapján is megilleti az emelt mértékű végkielégítés, így azt a többször módosított Cstv. 57. §-ának (3) bekezdése szerint a felszámolás költségeként kell figyelembe venni. Nem jogszabálysértő ezért az ennek megfelelő összegű követelésnek a Cstv. 57. §-a (1) bekezdésének a) pontjába történő besorolása.
Tévesen sérelmezte a hitelező is a részére végkielégítésként és a felmondási időre járó átlagkeresetének az elsőfokú bíróság által megállapított mértékét: A hitelező munkaviszonyára irányadó Kollektív Szerződés 19. fejezetének I. pontja úgy rendelkezik, hogy az átlagkereset számításának alapját az esedékesség időpontjában érvényes személyi alapbér, valamint az utolsó négy naptári negyedévben kifizetett munkabérek számított átlaga képezi. Az elsőfokú bíróság az átlagkereset megállapítása során a felszámoló által becsatolt kimutatást vette alapul, amely az irányadó időszakra kifizetett összes munkabért - így a túlóra-pótlékokat is - feltüntette. Ezzel szemben a hitelező nem szolgáltatott, illetve nem is hivatkozott olyan bizonyítékra, amely igazolná, hogy a kimutatásban foglaltakon túlmenően túlóra-pótlékban részesült volna, ezért az általa megjelölt számítás a pótlékok kétszeres figyelembevételét jelentené.
Megalapozatlanul hivatkozott a hitelező arra is, hogy az átlagkeresetének számítása során a Kollektív Szerződés alapján 10%-os kötelező béremelést és nyereségrészesedést is figyelembe kell venni. A hivatkozott Kollektív Szerződésnek a munka díjazásáról szóló 23. fejezete ugyanis csupán arról rendelkezik, hogy az adósnál évente új érdekeltségi rendszer kerül kiadásra, amelyben meghatározandó az éves bérfejlesztés és az éves ösztönzési rendszer. Az adós ennek alapján elfogadott 1992. évi érdekeltségi szabályzata pedig, amely a 10%-os kötelező és 10%-os eredménytől függő bérfejlesztést előírta, csak az adott évre - 1992-re - vonatkozott, és nem származott belőle kötelezettség a bérek 2002. évi fejlesztésére. A többször módosított Cstv. 47. §-ának (6) bekezdése alapján pedig új kötelezettséget a munkabérek emelésére a felszámoló csak a hitelezői választmány egyetértésével vállalhatott volna.
Megalapozottan sérelmezte ellenben a hitelező az eljárásnak a munkaviszonya jogellenes megszüntetéséből eredő követelése körében történő megszüntetését. A hitelező a felszámolónak 2003. január 20-án tett bejelentésében a munkaviszonyának jogellenes megszüntetésére hivatkozva 12 havi átlagkeresetének megfelelő igényt is előterjesztett. A hitelező tehát ebben a körben is kifejezetten pénzbeli vagyoni követelést támasztott az adós gazdálkodó szervezettel szemben. A többször módosított Cstv. 38. §-ának (3) bekezdése szerint a felszámolás kezdő időpontja után a gazdálkodó szervezet ellen a felszámolás körébe tartozó vagyonnal kapcsolatos pénzkövetelést csak a felszámolási eljárás keretében lehet érvényesíteni. A törvény ennek megfelelően meghatározza az adóssal szemben támasztott pénzkövetelések érvényesítésének rendjét is a felszámolási eljárás során [többször módosított Cstv. 28. § (2) bekezdés f) pont, 37. § (2) bekezdés].
Ezek a szabályok tehát kizárják, hogy az adós gazdálkodó szervezet fizetésképtelenségének jogerős megállapítása után a hitelező az adóssal szemben támasztott pénzbeli követelését közvetlenül bírósági úton érvényesítse, és arra az esetre, ha a bejelentett követelést a felszámoló vitathatónak minősíti, a többször módosított Cstv. 46. §-ának (5) bekezdése a felszámoló kötelezettségévé teszi az igény bíróság elé terjesztését elbírálás céljából. Mindezekből következik, hogy ha az igény bíróság előtti érvényesítésére a jogszabály egyébként keresetindítási határidőt állapít meg - mint az adott ügyben az Mt. 202. §-ának (1) bekezdése -, az annak elmulasztásához fűzött jogintézmény alkalmazása a kérdéses jogviszonyra vonatkozó vitatott hitelezői igény elbírására irányuló és a felszámolás keretébe tartozó eljárás megindítása szempontjából fogalmilag kizárt. Az adott ügyben ezért nincs helye a keresetindítási határidő elmulasztásának esetére a Pp. 157. §-ának a) pontjában, illetve 130. §-a (1) bekezdésének h) pontjában meghatározott jogkövetkezmények alkalmazásának.
Mindezek alapján a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság végzését a hitelező végkielégítés és felmondási időre járó bér címén bejelentett követelésének nyilvántartásba vételére irányuló kérelme körében a többször módosított Cstv. 6. §-ának (2) bekezdése folytán alkalmazandó Pp. 259. §-ára figyelemmel, a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta, ezt meghaladóan a Pp. 258. §-ának (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot ebben a körben a Pp. 258. §-ának (2) bekezdése alapján az eljárás folytatására és újabb határozat hozatalára utasította.
Az újabb eljárás során a hitelező a munkaviszonya jogellenes megszüntetéséből eredő 12 havi végkielégítés megfizetésére irányuló igényét az elsőfokú bíróságnak érdemben kell vizsgálnia, és le kell folytatnia az ehhez szükséges és a felek által felajánlott bizonyítást. Az elsőfokú bíróság ezt követően lesz abban a helyzetben, hogy a jogszabályoknak megfelelő határozatot hozzon.
(Fővárosi Ítélőtábla 15. Fpkf. 43.616/2005/3.)