adozona.hu
BH+ 2007.12.560
BH+ 2007.12.560
Ha a munkavállaló munkavégzés hiányában állásidőre járó díjazás megfizetését igényli, neki kell bizonyítani, hogy a munkáltató működési körében felmerült okból nem tudott munkát végezni [Mt. 151. § (4) bekezdés].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes pontosított keresetében az alperest 2004. március 5-étől 2004. augusztus 16-áig terjedő időszakra állásidőre járó, 2004. február 16-ától március 5-éig fizetett szabadságon töltött időre járó díjazás, valamint ezek késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest 98 075 forint állásidőre járó díjazás és 38 713 forint szabadságmegváltás, valamint ezen összegek kamatai megfizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította...
BH+ 2007.12.560 Ha a munkavállaló munkavégzés hiányában állásidőre járó díjazás megfizetését igényli, neki kell bizonyítani, hogy a munkáltató működési körében felmerült okból nem tudott munkát végezni [Mt. 151. § (4) bekezdés].
A felperes pontosított keresetében az alperest 2004. március 5-étől 2004. augusztus 16-áig terjedő időszakra állásidőre járó, 2004. február 16-ától március 5-éig fizetett szabadságon töltött időre járó díjazás, valamint ezek késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni.A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest 98 075 forint állásidőre járó díjazás és 38 713 forint szabadságmegváltás, valamint ezen összegek kamatai megfizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
Az ítéleti tényállás szerint a felperes fogászati asszisztens munkakörben 2002. szeptember 1-jétől 2004. augusztus 16-áig állt munkaviszonyban az alperesnél. Munkaviszonya 2004. augusztus 16-án közös megegyezéssel szűnt meg. 2004. augusztus 17-én az alperes a felperes részére 14 nap szabadságra járó távolléti díjat fizetett meg. A felperes 2004. évben munkát nem végzett, mivel keresőképtelen volt 2004. január 4-éig, eddig táppénzben részesült, majd a munkáltató 2004. február 15-éig fizetett szabadságot adott ki a részére, ezt követően 2004. április 29-étől 2004. november 30-áig ismét keresőképtelen volt. A felperes arra hivatkozott, hogy 2004. február 16-ától április 28-áig azért nem végzett munkát, mert részére alperes nem tudott munkát biztosítani. Az alperes azt állította, hogy a felperes 2004. február 16-ától április 28-áig fizetés nélküli szabadságot kért. Ezt a felek által 2004. augusztus 17-én aláírt nyilatkozattal igazolta, miszerint felperes 2004. február 15-én szóban, telefonon fizetés nélküli szabadságot kért, melyet munkáltatója engedélyezett számára.
A bíróság megállapítása szerint ez a nyilatkozat nem bizonyította, hogy a felperes az említett időszakra fizetés nélküli szabadságot kért, mert az nem határozta meg, hogy mennyi időre kért és kapott fizetés nélküli szabadságot a felperes. Az alperes is elismerte, hogy ezt a nyilatkozatot a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetésének időpontjában, azaz 2004. augusztus 16-én írták alá. Ugyanakkor ezt megelőzően 2004. augusztus 11-én a felperes az egészségbiztosítási pénztárhoz olyan magánokiratba foglalt nyilatkozatot tett, amely szerint fizetés nélküli szabadságot az alperestől nem kért, és nem is kapott. Emellett nem volt életszerű, hogy a felperes fizetés nélküli szabadságot kérjen, hiszen még fizetett szabadság is a rendelkezésére állt. Mindezek alapján a bíróság arra következtetett: az alperes nem tudta bizonyítani, hogy az adott időszakban a felperes fizetés nélküli szabadságon volt. Minthogy a munkaviszony fennállt, és az alperes felperest nem foglalkoztatta, nem tett eleget az Mt. 102. § (1) bekezdésében foglaltaknak, ezért kötelezte az alperest állásidőre járó munkabér megfizetésére. Kötelezte továbbá a ki nem adott szabadság időtartamára járó távolléti díj, illetve a késedelmi kamatok megfizetésére is. Mivel a felperes 2004. április 29-e után keresőképtelen volt, az alperesnél munkát nem tudott volna végezni, ezért az ezt meghaladó időre vonatkozó keresetet elutasította.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett rendelkezéseit nem érintette, fellebbezett rendelkezéseit helybenhagyta.
A másodfokú bíróság hangsúlyozta, hogy a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése alapján az alperest terhelte annak bizonyítása, hogy az állított időszakban a felperes részére a jogszabályban meghatározott célra és időtartamra fizetés nélküli szabadságot engedélyezett. Ennek igazolására sem a felperes által aláírt 2004. augusztus 16-ai okiratot, sem az alperes által hivatkozott, egyoldalúan kiállított foglalkoztatói igazolást nem tartotta elegendőnek a másodfokú bíróság. Életszerűtlennek tartotta azt az alperesi állítást is, hogy felperes telefonon keresztül 2004. február 15. napján kérte volna fizetés nélküli szabadság engedélyezését.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet megváltoztatását, a felperes keresetét elutasító határozat hozatalát kérte. A Pp. 206. §-a és 164. § (1) bekezdése megsértésére hivatkozott a tényállás helytelen megállapítása és az abból levont jogi következtetés miatt. Vitatta, hogy őt terhelte annak bizonyítása, hogy a felperes fizetés nélküli szabadságon volt. Véleménye szerint ennek ellenére hitelt érdemlően bizonyította a fizetés nélküli szabadságot. Életszerűtlennek tartotta az ítélet indokolását, hiszen, ha nem tudott volna munkát adni felperesnek, miért nem szüntette meg a munkaviszonyát. Ennek magyarázata az, hogy baráti viszonyukra, felperes ismétlődő betegségére tekintettel méltányosságból nem mondta fel a munkaviszonyát, várta, hogy tartós munkavégzésre alkalmas állapotba kerüljön.
A felperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte, hangsúlyozta, hogy a felülvizsgálati eljárásban a bizonyítékok felülmérlegelésére nincs lehetőség.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos.
A felülvizsgálati kérelem a felperes keresetének elutasítására irányult, érdemben azonban csak az állásidőre járó díjazás tekintetében támadta a jogerős ítéletet. Ezért a felülvizsgálat tárgyát - a Pp. 272. § (2) bekezdésére figyelemmel - a szabadságmegváltás iránti kereseti kérelem, illetve az ennek helyt adó ítéleti rendelkezés nem képezhette.
A felek által nem vitatott tényként volt megállapítható a perben, hogy felperes 2004. február 16-ától április 29-éig alperesnél munkát nem végzett. Erre az időre felperes állásidőre járó díjazás címén igényelt munkabért az alperestől.
Az Mt. 151. § (4) bekezdése alapján állásidőre járó díjazásként a munkavállalót a személyi alapbére akkor illeti meg, ha a munkáltató működési körében felmerült okból nem tud munkát végezni.
A keresetbe vett követelés tekintetében a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy az állásidőre járó díjazás előbbi törvényi feltétele fennállt [Pp. 164. § (1) bekezdés].
A felperes azonban csupán állította, hogy az alperes nem tudott volna a számára munkát biztosítani, ezt az állítását azonban a perben nem bizonyította.
Ezzel szemben a tanúként meghallgatott Sz.-né T. E. - felperes volt munkatársa - úgy nyilatkozott, hogy sok munka volt, nagy volt a betegforgalom, sok volt az adminisztrációs teendő, könnyebbség lett volna, ha a felperes is dolgozik, olyan soha nem fordult elő, hogy a "munkaidőt nem tudták volna kidolgozni". A felperes munkaviszonya megszűnését követően 2004. szeptemberétől az alperes egy új munkavállalót vett fel. Mindezeket a felperes a perben nem cáfolta.
Az előbbiek arra utalnak, hogy az alperesnek szüksége lett volna a felperes munkájára, tehát nem az alperes működési körében felmerült ok akadályozta felperes munkavégzését.
Az a körülmény, hogy bár felperes nem tett eleget munkavégzési kötelezettségének, alperes nem élt a felmondási jogával, nem értékelhető az alperes terhére. Tévesen fordították meg a bizonyítási terhet az eljárt bíróságok, ugyanis nem az alperesnek kellett bizonyítani, hogy a felperest nem illeti meg az állásidőre járó díjazás, hanem felperesnek az arra való jogosultságot. A felperes által sem vitatott munkavégzés hiányában az Mt. 102. §-a alapján felperest munkabér nem illette meg, így az alperes a munkabér fizetési kötelezettségét nem sértette meg, és nem volt ügydöntő jelentősége a fizetés nélküli szabadság engedélyezésének.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróság ítéletének az érintett rendelkezését megváltoztatta, felperesnek az állásidőre járó díjazás és kamatai iránti kereseti kérelmét elutasította, egyebekben a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf.Bír. Mfv.II.10.866/2006.)