adozona.hu
BH 2007.7.233
BH 2007.7.233
A felszámolás kezdő időpontját követően az adós ügyvezetője által megkötött munkaszerződés érvénytelen. Az érvénytelen munkajogi megállapodásból eredő jogokat és kötelezettségeket azonban úgy kell elbírálni, mintha azok érvényesek lettek volna [1991. évi XLIX. tv. (továbbiakban: Cstv.) 47. § (5) bek.; 1992. évi XXII. tv. (továbbiakban: Mt.) 8. §, 10. §].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az adós gazdálkodó szervezet fizetésképtelenségét a megyei bíróság a 2003. december 16-án jogerőre emelkedett végzésével állapította meg és rendelte el a felszámolását. A hitelező 2004. január 2-án az adós ügyvezetőjével kötött munkaszerződést, melyben személyi alapbérének összegét havi bruttó 120 000 Ft-ban határozták meg azzal, hogy munkaköre borászati igazgató. Megállapították, hogy a munkáltatói jogokat K. Z. ügyvezető gyakorolja, továbbá 10 000 000 Ft végkielégítést határoztak meg arra ...
BH 2007.7.233 A felszámolás kezdő időpontját követően az adós ügyvezetője által megkötött munkaszerződés érvénytelen. Az érvénytelen munkajogi megállapodásból eredő jogokat és kötelezettségeket azonban úgy kell elbírálni, mintha azok érvényesek lettek volna [1991. évi XLIX. tv. (továbbiakban: Cstv.) 47. § (5) bek.; 1992. évi XXII. tv. (továbbiakban: Mt.) 8. §, 10. §].
Az adós gazdálkodó szervezet fizetésképtelenségét a megyei bíróság a 2003. december 16-án jogerőre emelkedett végzésével állapította meg és rendelte el a felszámolását. A hitelező 2004. január 2-án az adós ügyvezetőjével kötött munkaszerződést, melyben személyi alapbérének összegét havi bruttó 120 000 Ft-ban határozták meg azzal, hogy munkaköre borászati igazgató. Megállapították, hogy a munkáltatói jogokat K. Z. ügyvezető gyakorolja, továbbá 10 000 000 Ft végkielégítést határoztak meg arra az esetre, ha a munkáltató a munkavállaló munkaviszonyát nem súlyosan felróható magatartása miatt szünteti meg. A 2004. január 6-án megkötött újabb megállapodásban - a korábbi munkaszerződést nem érintve - a hitelező munkabérét további havi 110 000 Ft mértékű juttatással egészítették ki. Ez utóbbi szerződést is K. Z., az adós ügyvezetője írta alá. E felszámolási eljárásban a szerződésekből eredő hitelezői igényét V. I. nem érvényesítette. Az eljárásban részt vevő hitelezők és az adós 2004. február 23-án egyezséget kötöttek, melyet az elsőfokú bíróság 2004. április 6-án jogerőre emelkedett végzésével jóváhagyott, és a felszámolási eljárást az adós megszüntetése nélkül befejezetté nyilvánította.Az elsőfokú bíróság a 2005. március 13-án jogerőre emelkedett végzésével az adós fizetésképtelenségét ismét megállapította és a felszámolását elrendelte. E felszámolási eljárásban a hitelező munkabér-követelés jogcímén összesen 4 020 000 Ft hitelezői igényt jelentett be, melyet a felszámoló előbb visszaigazolt, majd utóbb arról tájékoztatta a hitelezőt, hogy a nyilvántartásba vételt törölte, mert álláspontja szerint a megkötött munkaszerződések érvénytelenek.
A felszámoló intézkedését sérelmezve a hitelező módosított "kifogásában" annak megállapítását kérte, hogy a felszámoló nyilvántartásba vételt megtagadó intézkedése jogellenes. Kérte a felszámolót a 2004. január 2-án megkötött munkaszerződés alapján 1 776 000 Ft összegű, a 2004. január 6-án megkötött munkaszerződés alapján pedig 1 624 398 Ft összegű munkabérnek a Cstv. 57. § (1) bekezdésének a) pontjába történő besorolására kötelezni. Előadta, hogy az első munkaszerződés alapján egy havi munkabért fizettek ki részére, munkaszerződései felmondására azonban csak 2005. június 30-án került sor. Az eddig az időpontig végzett munkájának ellenértékére igényt tart.
A felszámoló a kérelem elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság végzésével a kifogást - tartalma szerint elbírálva - vitatott hitelezői igénynek tekintette, és azt elutasította. Kötelezte a hitelezőt a felszámoló jogi képviselője pénztárába 100 000 Ft + áfa ügyvédi munkadíj 15 napon belüli megfizetésére. Utalt a Cstv. 34. §-ára, amely szerint a felszámolás kezdő időpontjában megszűnnek a tulajdonosnak a gazdálkodó szervezettel kapcsolatos külön jogszabályban meghatározott jogai, ettől az időponttól a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatos jognyilatkozatokat csak a felszámoló tehet. Az adós képviselője a Cstv. 31. § (1) bekezdésének e) pontjára figyelemmel a felszámolás elrendeléséről köteles tájékoztatni a munkavállalókat. A felszámolás kezdő időpontját követően a hitelezői igényeket a cégvezetés jogszerűen nem teljesítheti, az adós gazdálkodó szervezet vagyona felszámolási vagyonná válik, melyre vonatkozó jognyilatkozatokat csak a felszámoló tehet. A felszámolás kezdő időpontját követően a munkáltatói jogokat a Cstv. 47. § (5) bekezdéséből következően a felszámoló gyakorolhatja. Ettől az időponttól az ügyvezető munkaszerződés megkötésére nem jogosult. Ebből következően az adós ügyvezetője által kötött munkaszerződések érvénytelenek és a hitelező erre alapított igénye megalapozatlan. Arra is utalt, hogy miután a hitelező igényét a korábbi felszámolási eljárásban nem érvényesítette, ezért annak újbóli előterjesztésére nem jogosult Cstv. 41. § (1) bekezdés szerint.
A végzés ellen a hitelező részéről benyújtott fellebbezés folytán eljárt másodfokú bíróság végzésével az elsőfokú bíróság végzését részben megváltoztatta, és a hitelezőt terhelő elsőfokú eljárási költség összegét 12 000 Ft-ra leszállította, egyebekben a végzést azzal hagyta helyben, hogy a hitelező vitatott hitelezői igényét tekinti elutasítottnak. Kötelezte a hitelezőt, hogy 15 napon belül fizessen meg a felszámolónak 6000 Ft másodfokú eljárási költséget.
Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást a másodfokú eljárás során beszerzett cégmásolat alapján kiegészítette azzal, hogy a hitelező testvére V. J. 2003. december 15-étől 2005. január 24-éig, míg V. I. 2005. január 24-étől 2005. február 22-éig az adós gazdasági társaság tagjai voltak, befolyásuk mértéke mindkettőjük esetében jelentős volt.
Az így kiegészített tényállás alapján a fellebbezést nagyobb részben megalapozatlannak találta.
Tévesnek találta az elsőfokú bíróságnak azt a jogi álláspontját, hogy a hitelező igényének előterjesztésére a Cstv. 41. § (1) bekezdésének második fordulatára figyelemmel nem volt jogosult. A munkabér-követelés ugyanis a Cstv. 57. § (1) bekezdésének a) pontja, illetve (2) bekezdésének a) pontja értelmében felszámolási költségnek minősül, amelyre figyelemmel e követeléseket a felszámoló hivatalból veszi nyilvántartásba. Az egyezség megkötésében pedig az adós munkavállalói egyébként sem vehetnek részt a Cstv. 41. § (3) bekezdése alapján. Az elsőfokú bíróság végzését annyiban pontosította, hogy a hitelező nem a Cstv. 51. §-a (1) bekezdése szerinti kifogásolási jogát gyakorolta, hanem az általa bejelentett követelést a felszámoló vitássá tette. Ennek megfelelően a bíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a vitatott hitelezői követelés valóban fennáll-e vagy sem. Megállapította, az elsőfokú bíróság helyesen indult ki abból, hogy vizsgálni kell: az adós gazdálkodó szervezet részéről a munkaszerződést a munkáltatói jogkört gyakorlója írta-e alá, vagy olyan személy, aki e jogok gyakorlására nem volt jogosult. A gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény (Gt.) 28. § (1) bekezdése értelmében a gazdasági társaság munkavállalóival szemben a munkáltatói jogokat, ha a társasági szerződés (alapító okirat, alapszabály) ettől eltérően nem rendelkezik, a vezető tisztségviselő gyakorolja, amely a Kft.-nél a Gt. 21. § (2) bekezdése szerint az ügyvezető. Ennek megfelelően a hitelezővel főszabályként érvényes munkaszerződést a gazdálkodó szervezet nevében K. Z. ügyvezető köthetett. Ez a joga azonban a Cstv. 47. § (5) bekezdéséből következően csak a felszámolás kezdő időpontjáig, 2003. december 16-áig állt fenn. Ettől kezdve az adós nevében érvényes jognyilatkozatot kizárólag csak a felszámoló tehetett. Ebből következően a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (Mt.) 8. § (1) bekezdése szerint a munkaszerződés, mint jogszabályba ütköző, semmis. A Gt. 150. § (2) bekezdés j) pontja szerint pedig a taggyűlés kizárólagos hatáskörébe tartozik az olyan szerződés megkötésének a jóváhagyása, amelyet a társaság saját tagjával, ügyvezetőjével, vagy azok közeli hozzátartozójával [Ptk. 685. § b) pont] köt. A hitelező testvére a társaság tagja volt, ezért a munkaszerződés kötése érvényesen csak a taggyűlés jóváhagyásával történhetett volna, ilyen határozat azonban nem született. Mindezekből következően a hitelező és az adós volt ügyvezetője között 2004. január 2-án, illetve január 6-án kötött munkaszerződés semmis. A hitelező jóhiszeműnek sem tekinthető, mert baráti viszonyban volt az adós volt vezetőjével, az ügyvezetővel, testvére pedig a felszámolás időpontjában a munkáltató tagja volt, jelentős irányítást biztosító befolyással rendelkezett. Mindezekből alappal következtethetett a munkaszerződés kötésekor eljáró személy jogosultságának hiányára, tudott arról, hogy a gazdálkodó szervezet felszámolás alatt áll.
Minthogy az Mt. 10. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az érvénytelen megállapodásból eredő jogokat és kötelezettségeket úgy kell elbírálni, mintha azok érvényesek lettek volna, a munkáltatót a munkavállaló által végzett munka alapján munkabér fizetési kötelezettség terheli. Miután a felek között nincs érvényes megállapodás arra nézve, hogy milyen munkabér illeti meg a munkavállalót, abból indult ki, hogy a munkavállalónak képzettsége, munkakörülményei alapján - a hasonló munkakört ellátó munkavállalók javadalmazására figyelemmel - az általa ténylegesen kifejtett munkavégzésre figyelemmel milyen összegű bér járt volna.
A vitatott hitelezői igény elbírálása során a felszámoló tagadásával szemben a Pp. 164. § (1) bekezdése értelmében a hitelezőt terhelte annak bizonyítása, hogy mikor, milyen munkakörben, milyen tevékenységet végzett a gazdálkodó szervezet javára. Amennyiben ezt bizonyítja, a felszámolónak kell igazolnia, hogy e tevékenység ellenértéke kiegyenlítésre kerül.
Az ítélőtábla a hitelező által bejelentett, a munkaszerződést ügyvezetőként aláíró K. Z. tanúvallomásából megállapította, hogy 2004. évben a hitelező bizonyos bértárolással kapcsolatos munkákat, karbantartási tevékenységet végzett. 2005 januárjáról kezdődően azonban, mint egyéni vállalkozó az adóstól bérelt területen lévő saját adóraktára működtetésével volt elfoglalva, érdemi munkát az adós javára ekkor már nem végzett. A tanú a hitelezővel való jogviszonyára vonatkozóan úgy nyilatkozott, hogy ő a hitelezőt társának tekintette, 30%-os tulajdoni részesedéssel a Kft. tagja is volt. Részéről különböző kifizetések történtek a hitelező javára anélkül, hogy a munkabér fizetésére vonatkozó szabályokat betartották volna. Naponta, kétnaponta különböző pénzösszegeket adott át a hitelező részére, amelyről bizonylatok készültek, de a kifizetett pénzösszeget nem munkabérnek címezték. A tanú vallomása nem erősítette meg, hogy a hitelező és az adós között a vizsgált időszakban mindvégig alá-, fölérendeltségi viszonyt megtestesítő munkaviszony állt volna fenn, a változó munkahelyen alkalmazott munkavállaló teljes munkaidejében valóban a munkaszerződésben megjelölt munkakörbe tartozó tevékenységet fejtett ki. Azt pedig a tanú kifejezetten cáfolta, hogy a tevékenysége ellenértékét nem kapta meg. A hitelező által kétségbe nem vont tanúvallomás szerint a kérdéses időszakban 7 800 000 Ft kifizetése történt részére. Az Mt. 10. §-ának (1) bekezdése alapján az érvénytelen munkaszerződés hatályossá nyilvánítása ezért nem járt azzal a következménnyel, hogy a hitelező bármilyen pénzösszeg megfizetését igényelhetné, mert nem tudta megfelelően igazolni, hogy volt olyan - a munkaviszony keretébe tartozó - tevékenysége, amelynek ellenértékét nem kapta meg. Utalt arra, hogy a felek közötti kapcsolat összetettségére tekintettel életszerűtlen is, hogy a hitelező a munkáltató utasításait követve 18 hónapon át anélkül tevékenykedett, hogy a tevékenység ellenértékéhez hozzájutott volna. Maga a 10 000 000 Ft-os végkielégítés fizetését előíró kikötés, amely a munkaügyi gyakorlatban szokatlanul magas összegű, egyértelműen a felek közötti közeli bizalmi viszonyra vezethető vissza. Mindezekre figyelemmel az elsőfokú bíróság végzését a Cstv. 6. § (3) bekezdése folytán megfelelően alkalmazott Pp. 259. §-ára utalással, a Pp. 253. § (2) bekezdése szerint, részben eltérő indokolással, az ügy főtárgya tekintetében helybenhagyta, az eljárási költség tekintetében pedig a meg nem határozható ügyértékre tekintettel leszállította.
A jogerős végzés ellen a hitelező nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben az ügy főtárgya tekintetében annak megváltoztatását kérte akként, hogy a felszámoló jogsértő intézkedése megsemmisítésével utasítsa a bíróság a felszámolót a hitelezői igénybejelentésének megfelelően a 2004. január 2-án kelt okirat alapján 2 040 000 Ft tőke és ez után az adott időszak középarányos időpontjától, 2004. november 10-étől a kifizetés napjáig számított évi 11%-os késedelmi kamat, továbbá a 2004. január 6-án kelt okirat alapján 1 980 000 Ft munkabér és ez után 2004. október 15-étől a kifizetés napjáig járó évi 11%-os mértékű késedelmi kamat hitelezői igényének határidőn belül érkezett és a Cstv. 57. § (1) bekezdés a) pontjába tartozó követelésként történő nyilvántartásba vételére és visszaigazolására. Kérte a hitelezői követeléséhez viszonyítottan annak 2,5%-át kitevő + áfa ügyvédi munkadíj megfizetésére a felszámoló kötelezését.
A jogerős végzés jogszabálysértését abban jelölte meg, hogy bár az ítélőtábla helyesen idézte a hitelezői kifogás jogalapját képező Mt. 10. § (1) bekezdésének rendelkezését, a csatolt okiratok és a tanúvallomás ellenére, arra figyelemmel, hogy a hitelező baráti viszonyban volt a korábbi ügyvezetővel, "ezért jóhiszeműnek nem tekinthető", jogsértően jutott arra a hibás következtetésre, hogy a hitelezői igény megalapozatlan.
Álláspontja szerint K. Z. tanúvallomása alapján bizonyított, hogy a hitelező munkaszerződések alapján munkaviszonyban állt, főborászi munkakörben folyamatosan munkát végzett. E munkaszerződések a munkáltató hibájából érvénytelenek. A hitelezőnek a munkáltatói okból való érvénytelenség miatti munkabér igénye megalapozottságát nem érinti, hogy a munkavállaló K. Z-val esetleg más jellegű üzleti kapcsolatban is állt, és ennek alapján nevezett nem munkabér jogcímén különböző pénzösszegeket adott át részére.
Az adós felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős végzés hatályában fenntartását kérte.
A jelen eljárásra a Pp.-nek a 2005. évi CXXX. törvény 22. § (2) bekezdése szerint módosított XIV. fejezet rendelkezéseit kell alkalmazni, mert a másodfokú bíróság a jogerős határozatát 2006. január 1-je után hozta meg.
Az eljárásra alkalmazandó Pp. 270. § (2) bekezdése értelmében a jogerős ítélet, vagy az ügy érdemében hozott jogerős végzés felülvizsgálatát jogszabálysértésre hivatkozással lehet kérni.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság megítélése szerint a jogerős végzés nem sérti a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat. Helyesen indult ki abból, hogy az Mt. 10. §-ának (1) bekezdése rendelkezése szerint az érvénytelen megállapodásból eredő jogokat és kötelezettségeket úgy kell elbírálni, mintha azok érvényesek lettek volna. Ebből következően a hitelező által megjelölt és lefolytatott bizonyítás eredményeként okszerűen jutott arra a következtetésre, hogy a hitelező nem bizonyította, hogy közte és az adós között mindvégig egy alá-, fölérendeltségi viszonyt megtestesítő munkaviszony állt volna fenn, és teljes munkaidejében valóban a munkaszerződésben megjelölt munkakörbe tartozó tevékenységet fejtette ki. A tanú vallomásából egyértelműen megállapítható volt, hogy a hitelező részére az adott időszakban nagyobb összeg került kifizetésre, mint amire a munkaszerződés alapján jogosult lett volna. K. Z. tanú vallomásából egyértelműen megállapítható, hogy bár a pénzátvételi bizonylatokon az általa kifizetett összegeket nem munkabérnek címezték, de ő az átadott összegeket munkabérnek tekintette.
A felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal szemben ezért nem iratellenes a jogerős ítéletben megállapított tényállás és nem okszerűtlen az abból levont az a jogi következtetés, hogy a hitelező a munkaviszony keretében kifejtett tevékenysége ellenértékét megkapta. A tanúmeghallgatáson jelen lévő hitelező nemcsak azt nem vonta kétségbe, hogy a 7 800 000 Ft összeget megkapta, hanem azt sem, hogy ezt részére K. Z. munkabérként fizette ki. A tanúvallomás e részére észrevételt nem tett, és annak igazolására, hogy e pénzösszeg átadására más jogcímen került volna sor, bizonyítási indítványt nem terjesztett elő. Ebből következően helytálló az ítélőtáblának az a jogi következtetése, hogy az érvénytelen munkaszerződés hatályossá nyilvánítása a hitelezőre nézve nem járt azzal a következménnyel, hogy bármilyen pénzösszeg megfizetését is igényelhetné, mert tevékenysége ellenértékét már megkapta. A felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezettel szemben nem áll fenn olyan jogszerű követelése, amelynek nyilvántartásba vételére a felszámoló kötelezhető lenne.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a felülvizsgálni kért határozat a jogszabályoknak megfelel, ezért a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján a felülvizsgálattal megtámadott határozatot hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Gfv. XI. 30.307/2006.)