adozona.hu
BH+ 2006.10.464
BH+ 2006.10.464
Ha a munkavállalót a munkaviszonya fennállása alatt egy ideig nem a munkáltató, hanem a nála megszervezett jogsegélyszolgálat foglalkoztatta, amelynek tárgyi és pénzügyi feltételeit a munkáltató biztosította, és az így végzett tevékenyég a munkáltató munkavállalóinak érdekeit szolgálta, ezt az időtartamot a munkavállaló végkielégítése megállapításánál nem lehet figyelmen kívül hagyni [Mt. 95. § (3) bekezdés b) pont].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes keresetében végkielégítés-különbözet címén további nyolc havi átlagkeresetnek megfelelő 3 824 800 forint és annak kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
Az ítéleti tényállás szerint a felperes 1973. augusztus 1. napjától 2004. január 14-éig állt az alperesnél munkaviszonyban, munkaviszonya az alperes rendes felmondása folytán szűnt meg. Számára az alperes az Mt. 95. § (4) bekezdés d) pontja alapján négyh...
BH+ 2006.10.464 Ha a munkavállalót a munkaviszonya fennállása alatt egy ideig nem a munkáltató, hanem a nála megszervezett jogsegélyszolgálat foglalkoztatta, amelynek tárgyi és pénzügyi feltételeit a munkáltató biztosította, és az így végzett tevékenyég a munkáltató munkavállalóinak érdekeit szolgálta, ezt az időtartamot a munkavállaló végkielégítése megállapításánál nem lehet figyelmen kívül hagyni [Mt. 95. § (3) bekezdés b) pont].
A felperes keresetében végkielégítés-különbözet címén további nyolc havi átlagkeresetnek megfelelő 3 824 800 forint és annak kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest.A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
Az ítéleti tényállás szerint a felperes 1973. augusztus 1. napjától 2004. január 14-éig állt az alperesnél munkaviszonyban, munkaviszonya az alperes rendes felmondása folytán szűnt meg. Számára az alperes az Mt. 95. § (4) bekezdés d) pontja alapján négyhavi, és a kollektív szerződés 19. § (1) bekezdése alapján kéthavi, összesen hat havi végkielégítést fizetett. Az alperes a végkielégítésre való jogosultság szempontjából figyelmen kívül hagyta a felperes által 1977. január 1-jétől 1991. március 31-ig a szakszervezetnél ellátott jogsegélyszolgálati tevékenység idejét, mert ez alatt a felperes munkaviszonya az alperesnél szünetelt.
A munkaügyi bíróság az iratokhoz csatolt alperesi nyilvántartás alapján megállapította, hogy a felperes számára az érintett időre fizetés nélküli szabadságot engedélyeztek a munkáltatói kedvezmények meghagyásával. Ebből arra következtetett, hogy a végkielégítésre való jogosultság szempontjából a harminc napot jóval meghaladó fizetés nélküli szabadságot az Mt. 95. § (3) bekezdés b) pontja szerint figyelembe venni nem lehet, mert a kollektív szerződés szerinti külön végkielégítés csak annak a munkavállalónak jár, akinek a törvényes végkielégítésre való jogát az Mt. 95. §-a nem zárja ki.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét annak helyes indokai alapján helybenhagyta. A fellebbezésben foglaltakra tekintettel hangsúlyozta, hogy nincs jelentősége milyen módon történt a fizetés nélküli szabadság engedélyezése, mivel a felperes elfogadta ezt az alperesi intézkedést.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, illetve új eljárás elrendelését kérte. Arra hivatkozott, hogy fizetés nélküli szabadságot a munkavállaló kérelmére adhat a munkáltató, ilyen megállapodás azonban a felek között nem jött létre, és vele senki nem közölte, hogy a munkaviszonya "kvázi szünetelése" folytán őt milyen negatív hatás éri az anyagi juttatásokban. Sérelmezte, hogy a bíróságok nem vették figyelembe a munkáltató egyoldalú intézkedésével okozott hátrányos helyzetet.
Az alperes írásbeli ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte. Arra hivatkozott, hogy a vita tárgyául szolgáló fizetés nélküli szabadság engedélyezése idején a hatályos szabályok az írásbeliséget nem írták elő. Kifejtette, hogy a felperes a jogsegélyszolgálati tevékenységet ténylegesen elfogadta, ellátta; ezért vitatta, hogy egyoldalú munkáltatói intézkedés következménye a felperes által sérelmezett helyzet.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A szakszervezeti jogsegélyszolgálat megszervezéséről és működéséről szóló 1/1976. (III. 27.) SZOT számú irányelv meghatározta, hogy a jogsegélyszolgálatot mely vállalatoknál kellett megszervezni, és az nem járhatott vállalati létszám- és béremelkedéssel (1. pont). A jogsegélyszolgálatot az adott vállalat dolgozói, nyugdíjasai, szakmunkástanuló vehették igénybe (23. pont). A jogsegélyszolgálat költségeinek fedezésére szolgáló pénzügyi keretet - a bérjellegű egyéb költségek terhére - a vállalat kollektív szerződésében kellett meghatározni (73. pont). A jogsegélyszolgálat tárgyi feltételeiről is a munkáltatónak kellett gondoskodnia (77. pont). A jogsegélyszolgálatot ellátó személyek munkabére, illetve díjazása után fizetendő járulékokat, illetve adót a vállalat utalta át (78. pont). A jogsegélyszolgálatot ellátó személyek munkájáért járó anyagi juttatást (munkabér, jutalom stb.) a szakszervezeti bizottság utalványozta a vállalat által a szakszervezeti bizottság számára biztosított pénzügyi keret terhére (79. pont).
A peres iratok alapján megállapítható, hogy az alperes a perben több esetben is úgy nyilatkozott, hogy a felperes alperesnél fennállt munkaviszonya a jogsegélyszolgálatnál végzett munkája idején "kvázi szünetelt". A perben tanúként meghallgatott dr. H. Gy. - aki ugyancsak a munkáltató jogtanácsosaként került a szakszervezethez és feladata a jogsegélyszolgálat országos szintű koordinálása volt - nyilatkozata szerint "a munkáltató kvázi határozatlan idejű fizetés nélküli szabadsággal bocsátotta rendelkezésre a jogsegélyszolgálatnak a munkatársakat", "formailag fizetés nélküli szabadsággal oldották meg az ügyet", és úgy tekintették, hogy kirendelésen vannak az érintettek, "a jogsegélyszolgálat működési költségeit, az ott dolgozók munkabérét és a működéshez szükséges anyagi eszközöket a munkáltató biztosította". Az illetékes vezető és a közvetlen szakszervezeti vezető egyeztetett az éves béremelésről, konkrét megállapodás volt arra nézve, hogy az összes jogsegélyszolgálati munkatárs a munkáltatónál átlagos béremelésben részesül. A foglalkoztatás és irányítás, a feladatok és a munkaidő-beosztás meghatározása, a szabadság kiadása nem tartozott a munkáltató jogkörébe.
Az előbbiekkel kiegészített tényállás alapján levonható az a következtetés, hogy a felperes 1977. január 1-je és 1999. március 31-e közötti foglalkoztatása sem volt az alperestől független, hiszen a felperest az alperesnél megszervezett jogsegélyszolgálatnál foglalkoztatták, amelynek tárgyi és pénzügyi feltételeit továbbra is az alperes biztosította, és a felperes által végzett tevékenység az alperes munkavállalóinak érdekeit szolgálta. Ezért nem lehet azt - a tényleges foglalkoztatás körülményei és tartalma vizsgálata nélkül, csupán a szolgálati táblázat bejegyzése alapján, fizetés nélküli szabadságnak minősítve - a végkielégítésre való jogosultság szempontjából figyelmen kívül hagyni.
Az adott esetben tehát az Mt. 95. § (3) bekezdés b) pontja alapján a kereset elutasítása - az ügy összes körülményének értékelése hiányában - megalapozatlanul, jogszabálysértően történt.
Az alperes kollektív szerződésének 19. §-a alapján a felperest a fenti időtartam figyelembevételével az igényelt további nyolc havi végkielégítés megilleti.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-nak (4) bekezdése alapján a másodfokú bíróság jogerős ítéletét hatályon kívül helyezte, a munkaügyi bíróság ítéletét megváltoztatta és - mivel az alperes felperes követelését összegszerűen nem vitatta - az alperest a keresetben megjelölt összegű további nyolc havi végkielégítés és annak késedelmi kamata megfizetésére kötelezte. (Legf.Bír. Mfv.II.10.857/2005. sz.)