adozona.hu
BH 2005.1.34
BH 2005.1.34
A bíróság az alperes ellenkérelmén túlterjeszkedve nem hozhat az említett nyilatkozathoz képest az alperesre kedvezőbb határozatot [Pp. 3. § (2) bekezdés, 215. §].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes a 2001. április 12-én benyújtott keresetében az alperesnek a foglalkozási megbetegedésből eredő kárai megfizetésére való kötelezését kérte, jogcímként a vájvégi vájári munkakörben elért kereset és a tényleges jövedelem közötti különbözetet jelölte meg, és egyéb vagyoni károkat érvényesített (hűségjutalom, szénjárandóság ellenértéke), keresetét utóbb módosította. A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest a 2001. július 6-ától 2002. október 31-éig terjedő időre marasztalta elmaradt ...
BH 2005.1.34 A bíróság az alperes ellenkérelmén túlterjeszkedve nem hozhat az említett nyilatkozathoz képest az alperesre kedvezőbb határozatot [Pp. 3. § (2) bekezdés, 215. §].
A felperes a 2001. április 12-én benyújtott keresetében az alperesnek a foglalkozási megbetegedésből eredő kárai megfizetésére való kötelezését kérte, jogcímként a vájvégi vájári munkakörben elért kereset és a tényleges jövedelem közötti különbözetet jelölte meg, és egyéb vagyoni károkat érvényesített (hűségjutalom, szénjárandóság ellenértéke), keresetét utóbb módosította. A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest a 2001. július 6-ától 2002. október 31-éig terjedő időre marasztalta elmaradt kártérítési járadékban, rendelkezett a kamatokról, illetve a 2002. november 1-jétől havonta esedékes járadékról, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes 12 évig külföldön dolgozott szénbányában, majd 1982. december 8-ától 1988. július 2-áig az alperesnél vájvégi vájár munkakörben állt munkaviszonyban. A munkavégzése során különböző egészségkárosító hatásoknak volt kitéve: kényszertesthelyzet, léghuzat, hideg-meleg klímaváltozás, vibrációs elven működő préslégszerszám, az egészségügyi határértéket tartósan meghaladó zajterhelés, különféle porok belélegzése.
1988. augusztus 1-jén az alperes rehabilitációs intézkedésként a 36%-os munkaképesség-csökkenés miatt a felperest föld alatti operátor munkakörbe helyezte át. 1990. június 3-ától a felperes különféle rehabilitációs munkakörök betöltését követően a további rehabilitáció sikertelensége következtében 2001. március 9-étől rendszeres szociális járadékra vált jogosulttá. A felperes a rehabilitációs munkahelyeken a vájár szakmai átlagkereset figyelembevételével részesült kereset-kiegészítésben.
Az elvégzett orvosi vizsgálatok 1999. április 7-én véleményezték első ízben a zajártalom foglalkozási eredetű megbetegedést, 1988. április 1. napjától kezdődően. A teljes munkaképesség-csökkenése ekkor 50%, a foglalkozási eredetű pedig 16% volt. A felperes részére 1999. május 12-én zajártalom miatt baleseti járadékot állapítottak meg azzal, hogy a foglalkozási megbetegedés kezdő időpontja 1988. augusztus 1.
A társadalombiztosítási határozat bírósági felülvizsgálata iránti perben az igazságügyi orvos szakértő a szakvéleményében azt véleményezte, hogy a felperesnél vibrációs megbetegedésből 20%, zajártalom miatt 16% munkaképesség-csökkenés áll fenn. A gerinc elváltozásai a bányászati tevékenységgel függnek össze, az ebből eredő munkaképesség-csökkenése 20%. E perben a szakértő a teljes 50% munkaképesség-csökkenésből 36% foglalkozási eredetű munkaképesség-csökkenést véleményezett.
A felperes rokkantsági nyugdíj megállapítása iránt indított ügyében 40% teljes munkaképesség-csökkenést állapítottak meg azzal, hogy foglalkozási eredetű munkaképesség-csökkenése nincs. Az alperes a felperes részére a foglalkozási megbetegedésekre tekintettel 500 000 forint nem vagyoni kártérítést fizetett.
Az alperes 2001. február 22-én kelt határozatával a felperes kártérítés és szénjárandóság iránti igényét elutasította, és kimondta, hogy az 1988. augusztus 1-jei rehabilitációs intézkedést kizárólag sorsszerű megbetegedés indokolta, és ugyanez volt az oka az 1990. július 1-jén megtörtént áthelyezésnek is. Ebből következően a felperes kára nem függött össze foglalkozási megbetegedéssel.
A munkaügyi bíróság által kirendelt igazságügyi orvos szakértő véleménye szerint a felperesnél szilikózis foglalkozási megbetegedésből eredő munkaképesség-csökkenés nem állapítható meg. A gerincbetegségből eredő 20% munkaképesség-csökkenés 1996. szeptember 1-jétől véleményezhető, a 16%-os munkaképesség-csökkenést okozó zajártalom 1997. november 1-jétől, a 20%-os mértékű munkaképesség-csökkenést okozó vibráció 2000. március 1-jétől áll fenn. Az orvos szakértő a felperes teljes munkaképesség-csökkenését a foglalkozási eredetű munkaképesség-csökkenéssel egybevetve arra a következtetésre jutott, hogy a panaszok mintegy 60%-a foglalkozási eredetű, 40%-a sorsszerű. Az igazságügyi szakértői vélemény kiegészítésben a szakértő - egyebek mellett - nem tartotta kizártnak, hogy a könyökízületi elfajulás már 1988-ban is fennállt, míg a bőr-felmelegedési idő alapján a felperesnek már 1996-ban lehetett vibrációs károsodása, 1987. évben pedig már volt porckorong- sérve. Összefoglalóan a szakértő azt valószínűsítette, hogy az 1988. évi rehabilitáció a gerinc- és könyökpanaszok miatt történt, de már fennállhatott a vibrációs megbetegedés is.
A munkaügyi bíróság a bizonyítékok mérlegelése alapján arra következtetett, hogy az 1988. évi rehabilitációnál a sorsszerű és a foglalkozási eredetű megbetegedések is közrehatottak, de a foglalkozási megbetegedéseket ekkor orvosi dokumentáció, vagy vélemény még nem támasztotta alá. Nagymértékben valószínűsítette a bíróság, hogy a 36%-os munkaképesség-csökkenést a gerincpanaszok, a könyök gyulladása, és lábszár-visszeresség okozta, amely betegségekért az alperes az ügyben irányadó 48/1979. (XII. 1.) MT rendelet (továbbiakban: Mtv.) 83. § (2) bekezdés szerint csak vétkessége esetén felel. Emiatt a munkaügyi bíróság az alperes vétkességét vizsgálta, ennek keretében a tanúk vallomása alapján azt állapította meg, hogy az alperes a felperest a jogszabályokban foglaltaknak megfelelően foglalkoztatta, és az a körülmény, hogy a munkavállalók esetenként a teljesítmény növelése érdekében a szabályokat nem tartották be, nem alapozza meg a munkáltató vétkességen alapuló kártérítési felelősségét. A felperes vájvégi vájári átlagkeresettel, szénjárandósággal, természetbeni juttatással kapcsolatos kára miatt az alperes az ügyben irányadó 1967. évi II. tv. 62. §-a és az Mtv. 83. § (1) bekezdés alapján nem tehető felelőssé.
A munkaügyi bíróság álláspontja szerint az alperes kártérítési felelőssége a felperes 2001. július 6-ai munkaviszony megszűnése miatt áll fenn, az ekkor betöltött munkakörében elért átlagkereset erejéig, melyet az alperes határozatban elismert. A bizonyítékok mérlegelése alapján a munkaügyi bíróság kifejtette, hogy a felperest kárenyhítési kötelezettség nem terhelte. Mindezek miatt marasztalta az alperest a minimálbér összegének megfelelő kártérítési járadékban, alkalmazva az 1992. évi XXII. tv. (Mt.) 182. §-át.
Az ítélet ellen mindkét fél fellebbezést nyújtott be. A felperes a vájvégi vájári átlagkereset és a tényleges jövedelem közötti különbözet tekintetében az alperes határozatba foglalt elismerésére hivatkozott, és előadta, hogy a vájvégi vájári átlagkereset elvesztése miatt (is) kártérítést igényel.
Az alperes a fellebbezésében a zaj és vibráció okozta munkaképesség-csökkenés és a teljes munkaképesség-csökkenés arányában kérte a kártérítés összegének a leszállítását a minimálbér mint elvárható kárt csökkentő tényező figyelembevételével. Nem vitatta, hogy a zajártalom és a vibrációs megbetegedés miatt a kártérítési felelősségét elismerte.
A megyei bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletének az alperest a felperes javára marasztaló rendelkezését hatályon kívül helyezte és az alperes marasztalását mellőzte, a kereset elutasító részében az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperes a Pp. 164. § (1) bekezdésben foglaltaknak nem tett eleget, vagyis nem tudta bizonyítani, hogy az elsőfokú bíróság által helytállóan alkalmazott jogszabályok alapján az alperest a vétkessége folytán kártérítési felelősség terheli.
A felperes a keresetét kizárólag az 1988. augusztus 1-jén fennállott foglalkozási megbetegedéseiből eredő munkaképesség-csökkenés folytán elvesztett vájvégi vájári átlagkereset és a rehabilitált munkakörökben elért tényleges jövedelem közötti jövedelem-különbözetre alapozta. A keresetét részben módosítva a 2003. január 1-jétől az alperes jogelődjénél külszíni munkakörben elérhető és a munkaképesség-csökkenése folytán ténylegesen elért jövedelem különbözetét jelölte meg. A másodfokú bíróság ezért azt állapította meg, hogy az elsőfokú tárgyalás berekesztéséig a felperes az igazságügyi orvosszakértői véleményben megállapított foglalkozási megbetegedésekből eredő munkaképesség-csökkenésekre kártérítési igényt nem alapított, a keresetét nem terjesztette ki. Ezt az igényét először a Pp. 247. § (1) bekezdésbe ütközően a fellebbezési tárgyaláson nyújtotta be, ezért az elsőfokú bíróság a Pp. 215. §-ába ütközően marasztalta az alperest kártérítési járadékban [Pp. 253. § (2) bekezdés].
A felperes a felülvizsgálati kérelmében jogszabálysértőnek minősítette a Pp. 247. §-ának megsértésére vonatkozó másodfokú álláspontot, erre vonatkozóan részletesen kifejtette érvelését. Jogi álláspontja szerint a fellebbezési kérelme a másodfokú eljárásban elbírálható volt, amelynek során alkalmazni kellett a Legfelsőbb Bíróság MK 30. számú állásfoglalását, arra figyelemmel, hogy az alperes jogelismerő nyilatkozatot tett, és az elsőfokú eljárásban nem kért kármegosztást.
A felperes a bizonyítékok okszerűtlen, téves mérlegelését is sérelmezte és kifejtette érvelését arról, hogy a perben bizonyította az alperes vétkességét, a munkavédelmi szabályszegéseket. Az Mt. 205. § (1) bekezdésre való hivatkozással előadta, hogy az igényét a 2001. július 6-ától elvesztett kereset pótlására is kiterjesztette, ennélfogva alkalmazni kellett az 1992. július 1-jével hatályba lépett munkajogi rendelkezéseket. Mindezek miatt a jogerős ítélet említett rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését, és a keresetének megfelelő döntés meghozatalát kérte.
A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárást rendelt el abban a kérdésben, hogy a jogerős ítélet helytálló jogi következtetésre jutott-e a felperes keresetváltoztatásával összefüggésben.
Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében arra hivatkozott, hogy a felperes 1988. augusztus 1-jén foglalkozási megbetegedésben nem szenvedett. A másodfokú bíróságnak a Pp. 247. § (1) bekezdésével kapcsolatos álláspontját jogszerűnek értékelte, továbbá álláspontja szerint a felperesnek az 1988. évi rehabilitációval összefüggő igénye elévült.
A felperes észrevételében előadta, hogy az általa megjelölt jogszabályok a gerinc-megbetegedéssel kapcsolatos kártérítési igényét nem zárják ki, az 1991. július 1-jét követő kártérítési igényeire pedig az Mt. 205. § (1) bekezdését kell alkalmazni. Az elévülés tekintetében a Legfelsőbb Bíróság az MK 93. számú állásfoglalás 4. és 5. bekezdésére hivatkozott.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos. A Pp. 3. § (2) bekezdés, a 215. § egybevetéséből a rendelkezési elv figyelembevételével az következik, hogy az alperest marasztalni kell az általa elismert követelésben. Az alperes az elsőfokú bíróság előtt a felperes 2001. október 1-jén kelt igénybejelentésére hivatkozással nyilatkozott, eszerint a felperes elmaradt jövedelem iránti igényét elismerte, megállapítva a teljes felelősségét is az MK 30. számú állásfoglalás alapján. Összegszerűen is kimutatta a felperes részére járó kárt 2001. július 6-ától (havi 10 288 forint). Az alperes ezután a vájvégi vájár kereset elvesztése címén érvényesített igény elutasítását kérte annak ismételt elismerésével, hogy a kártérítési felelősség a 2001. július 6-ai munkaviszony megszűnése miatt terheli (a rehabilitált munkakörben elért felperesi jövedelemig). Az alperes kifejezetten utalt a már idézett alakszerű kártérítési határozatban lévő elismerésére ("...határozattal elismertük..."). Előadta továbbá, hogy a járadékot a felperes 62. életévéig módosítani kívánja, erre vonatkozóan számításokat közölt. Ezt követően a felperes keresetpontosításában az alperes elismerésére hivatkozással 2002. január 1-jétől kezdődően előterjesztette az elmaradt jövedelem iránti igényét. A követelés jogcímét módosította, eszerint 2003-tól a kárösszeg megállapításánál a (vájvégi vájári helyett) a külszíni munkavégzéssel megkereshető jövedelem figyelembevételét kérte. Az alperes a jegyzőkönyvbe foglalt nyilatkozatával - egyebek mellett - az összegszerűséget vitatta annak hangsúlyozásával, hogy a felperes előadását nem találta egyértelműnek. A felperes válasziratában a kereset pontosítását fenntartotta, erre az alperes nem tett észrevételt. A megjelölt bizonyítékok, és a felek nyilatkozatai alapján vizsgálta az elsőfokú bíróság - az alperes elismerésére is utalással - a felperes 2001. július 6-ától érvényesített követelését.
Az alperes a fellebbezésében megismételte az elismerését az alakszerű kártérítési határozatára utalással. A fellebbezési kérelme (igazságügyi orvos szakértő véleményének beszerzésére tett indítvány az esetleges eljárásjogi akadály megjelölésével) kármegosztás alkalmazására és a minimálbér figyelembevételére irányult. A felperes a fellebbezésében a keresetét elutasító részben az elsőfokú ítélet megváltoztatását kérte. A fellebbezési tárgyaláson a felek e nyilatkozataikat fenntartották.
A felek fellebbezése alapján a másodfokú bíróságnak tehát döntenie kellett arról is, hogy az elsőfokú bíróság helytállóan marasztalta-e az alperest a 2001. július 6-ával kezdődő időszakra, és helyes volt-e a jövőben esedékes járadékra vonatkozó marasztaló rendelkezés.
Az alperes az elsőfokú eljárásban nem tette vitássá, hogy a felperes az A. Központnál rehabilitációs munkakörben elért jövedelme elvesztésével összefüggésben is érvényesített kártérítés iránti követelést, ezért a másodfokú bíróságnak a "külszíni" munkakörrel kapcsolatos megállapítása - a kifejtettek miatt - téves. A másodfokú bíróság ezért az iratok tartalmával - ezen belül különösen az alperes fellebbezésével - ellentétesen, a Pp. 3. § (2) bekezdés, a 215. § jogszabálysértő alkalmazásával tekintette a fellebbezési eljárásban meg nem engedett keresetváltoztatásnak a felperesnek a rehabilitációs munkakörben elért jövedelem elvesztése miatt benyújtott igényét. Ezért a megismételt eljárásban a Pp. 253. § (3) bekezdés alkalmazásával kell elbírálni a felek fellebbezését.
A Legfelsőbb Bíróság mindezek alapján a felmerült jogkérdésben úgy foglalt állást, hogy az alperes munkáltatónak a peren kívül a felperes kárigényét, illetve az erre nézve előterjesztett kereseti kérelmét (részben) elismerő egyértelmű, határozott és alakszerű kártérítési határozatba foglalt jognyilatkozata, ennek az elsőfokú eljárásban való kifejezett fenntartása miatt, továbbá az alperes ellenkérelme hiányában az elsőfokú bíróság ezen túlterjeszkedve nem hozhat az alperesre a saját nyilatkozatához képest kedvezőbb határozatot. Amennyiben továbbá az alperes a fentieket a fellebbezésében sem teszi vitássá, a másodfokú eljárásban a Pp. 253. § (3) bekezdés alapján kell dönteni. Mindezek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdés alapján a megyei bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Mfv. I. 10.844/2003. sz.)