adozona.hu
BH 2004.9.380
BH 2004.9.380
Nem vehető nyilvántartásba a munkáltató adós rendes felmondása esetén a hitelező munkavállaló végkielégítés iránti igénye, ha a munkáltatónál legalább hároméves munkaviszonnyal nem rendelkezett [1991. évi IL. tv. (Cstv.) 46. § (6) bek.; 1992. évi XXII. tv. 95. § (1) és (4) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság végzésével Sz. Zs. "kérelmező követelését" elutasította. Végzésének indokolásában utalt arra, hogy az adós elleni felszámolási eljárás közzétételére a Cégközlöny 3. számában, 2000. január 20-án került sor. A kérelmező hitelezői igényében három havi átlagkeresetnek megfelelő végkielégítést kért nyilvántartásba venni. Ennek tárgyában keresettel is élt a munkaügyi bíróságnál, a bíróság azonban a keresetlevelet illetékesség okából áttenni rendelte a felszámolási eljárást lefol...
BH 2004.9.380 Nem vehető nyilvántartásba a munkáltató adós rendes felmondása esetén a hitelező munkavállaló végkielégítés iránti igénye, ha a munkáltatónál legalább hároméves munkaviszonnyal nem rendelkezett [1991. évi IL. tv. (Cstv.) 46. § (6) bek.; 1992. évi XXII. tv. 95. § (1) és (4) bek.].
Az elsőfokú bíróság végzésével Sz. Zs. "kérelmező követelését" elutasította. Végzésének indokolásában utalt arra, hogy az adós elleni felszámolási eljárás közzétételére a Cégközlöny 3. számában, 2000. január 20-án került sor. A kérelmező hitelezői igényében három havi átlagkeresetnek megfelelő végkielégítést kért nyilvántartásba venni. Ennek tárgyában keresettel is élt a munkaügyi bíróságnál, a bíróság azonban a keresetlevelet illetékesség okából áttenni rendelte a felszámolási eljárást lefolytató bírósághoz. A bíróság felhívta a felszámolót az egyeztetés lefolytatására, a felszámoló az igényt "elutasította", az iratokat beterjesztette a bírósághoz elbírálás céljából. A kérelmező havi 180 000 Ft, összesen 540 000 Ft végkielégítés és annak kamatai megfizetésére kérte kötelezni az adóst. A bíróság az igényt alaptalannak találta. Megállapította, hogy az igény az "Mt." 95. §-ában meghatározott követelmények egyikének sem felel meg. A felszámoló a 2000. december 15-én kelt iratában a kérelmezőnek 1999. július 1-jétől fennálló határozatlan időtartamú munkaviszonyát az Mt. 89-94. §-ai alkalmazásával, 2000. december 15-ével kezdődő 30 nap felmondási idővel, 2001. január 15. napjára rendes felmondással szüntette meg. Az Mt. 95. §-ának (1)-(3) bekezdései határozzák meg azokat a konjuktív feltételeket, amelyek együttes fennállása esetén jár a (4) bekezdésben megállapított mértékű végkielégítés. A munkáltató rendes felmondása esetén a munkavállaló legalább három éven át tartó munkaviszonya alapján állapíthatja meg a végkielégítést. Az a munkavállaló, aki a fenti alapfeltételeknek megfelel, a (4) bekezdés szerint járó 1-től 6 havi átlagkeresetének megfelelő összegen túl további 3 havi átlagkeresetnek megfelelő összegre válik jogosulttá, ha a munkaviszonya az öregségi nyugdíjjogosultság megszerzését megelőző öt éven belül szűnik meg. Mivel a kérelmező esetében hiányzik a hároméves munkaviszony megléte, sem az alapesetben járó végkielégítésre, sem a védett korúaknak járó emelt összegű végkielégítésre nem tarthat igényt.Az elsőfokú bíróság végzése ellen a hitelező nyújtott be fellebbezést. Kérte a végzés megváltoztatásával az igényének helytarló határozat hozatalát. Azt nem vitatta a fellebbezésében, hogy nincs meg a minimális hároméves munkaviszonya a munkáltatónál, amelynek megléte nem rajta múlott. Kijelentette: ez az egy havi végkielégítés természetesen nem illeti meg, ezt nem is vitatja. Az Mt. 95. §-ának (5) bekezdése azonban arról rendelkezik, hogy három havi átlagkereset összegével emelkedik, ha a munkavállalónak az (1) bekezdésben meghatározott módon az öregségi nyugdíjjogosultság megszerzését megelőző öt éven belül szűnik meg a munkaviszonya. Álláspontja szerint az Mt. 95. §-a nem mondja ki, hogy csak az összes feltétel együttes teljesülése esetén jogosult a védett koron belüli nyugdíj kiegészítésére, így semmi sem zárja ki ennek jogosságát.
A hitelező fellebbezése nem alapos.
Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló adatok alapján megalapozott végzést hozott az ügyben. A hitelező a fellebbezésében nem hozott fel olyan új tényt vagy bizonyítékot, amely alkalmas lenne az elsőfokú bíróság érdemben helyes végzésének a megváltoztatására. Fellebbezésében a hitelező sem vitatta azt, hogy az adósnál eltöltött munkaviszonya, amely 1999. június 1-jétől állt fenn, munkaviszonyának megszüntetése időpontjában nem érte el a 3 évet. A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (továbbiakban: Mt.) 95. §-ának (1) bekezdése szerint a két megszüntetési mód valamelyike alapfeltétele a végkielégítésre történő jogosultságnak. Ezenkívül azonban figyelembe kell venni a munkáltatónál eltöltött munkaviszony időtartamát is, legalább 3 évig kell az adott munkáltatónál munkaviszonyban állni ahhoz, hogy a munkavállaló végkielégítésre váljon jogosulttá. A végkielégítés mértéke pedig az eltöltött idővel egyenes arányban nő. Az Mt. 95. §-ának (4) bekezdése egyértelműen meghatározza hány év esetén, milyen összegű végkielégítés illeti meg a munkavállalót. A hitelező a fellebbezésében tévesen idézte az Mt. 95. §-ának (5) bekezdését. A jogszabály szövege szerint a végkielégítésnek a (4) bekezdésben meghatározott mértéke 3 havi átlagkereset összegével emelkedik, ha a munkavállaló munkaviszonya az (1) bekezdésben meghatározott módon az öregségi nyugdíjra való jogosultság 187/A. § (1) bekezdés alponti megszerzését megelőző öt éven belül szűnik meg. A jogszabály tehát egyértelműen rendelkezik a vonatkozásban, hogy a végkielégítésnek a (4) bekezdés a)-f) pontjáig felsorolt esetekben meghatározott mérték szerint további 3 havi átlagkereset összegével emelkedik az (5) bekezdésben meghatározott esetben. Helyesen állapította meg tehát az elsőfokú bíróság, hogy az Mt. 95. §-ának (3) bekezdése szerint a végkielégítésre való jogosultság alapvető feltétele, hogy a munkáltatónál minimálisan 3 év munkaviszonnyal rendelkezzen a munkavállaló. A hitelező által hivatkozott, védett korban lévő munkavállaló részére ezenfelül további végkielégítési összeget határoz meg az Mt. 95. §-ának (5) bekezdése, és abban az esetben, ha a fenti feltétel megvalósul.
Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy a végkielégítés tekintetében a törvényi szabályok ún. minimum szabályok. Ezektől a munkavállaló javára - akár kollektív szerződésben, akár munkaszerződésben - mind a jogosultság, mind a mérték tekintetében el lehet térni, mivel erre az Mt. 13. §-ának (3) bekezdése törvényi lehetőséget biztosít. Ilyen kedvezményre azonban a hitelező a fellebbezésében nem hivatkozott.
A fentiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését a jelen ügyben alkalmazandó, a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló, lényegesen az 1997. évi XXVII. törvénnyel is módosított 1991. évi IL. törvény 6. §-ának (2) bekezdése folytán megfelelően alkalmazandó Pp. 259. §-ára utalással, a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján, a rendelkező részen írt pontosítással helybenhagyta. (Legf. Bír. Fpk. VIII. 30.503/2002. sz.).