adozona.hu
EH 2001.569
EH 2001.569
A munkaidő tartama a munkavégzési körülmények sajátosságaira tekintettel átalány-számítással is meghatározható [Mt. 117. §].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes 1984. augusztus 1-jétől 1996. december 21-éig állt nemzetközi gépkocsivezető munkakörben az alperes alkalmazásában. A felperes 1997. szeptember 23-án három évre visszamenőleg túlmunkáért járó díjazás megfizetését kérte az alperestől arra hivatkozva, hogy több időt töltött munkavégzéssel, mint amennyi időre a munkáltatótól díjazásban részesült.
Az eredménytelen egyeztetést követően benyújtott keresetében a felperes 590 651 forint túlmunkáért járó díjazás és 323 709 forint készenlét...
EH 2001.569 A munkaidő tartama a munkavégzési körülmények sajátosságaira tekintettel átalány-számítással is meghatározható [Mt. 117. §].
A felperes 1984. augusztus 1-jétől 1996. december 21-éig állt nemzetközi gépkocsivezető munkakörben az alperes alkalmazásában. A felperes 1997. szeptember 23-án három évre visszamenőleg túlmunkáért járó díjazás megfizetését kérte az alperestől arra hivatkozva, hogy több időt töltött munkavégzéssel, mint amennyi időre a munkáltatótól díjazásban részesült.Az eredménytelen egyeztetést követően benyújtott keresetében a felperes 590 651 forint túlmunkáért járó díjazás és 323 709 forint készenléti díj, kamatai valamint perköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Előadása szerint a menetlevelek adatai alapján megállapítható, hogy az 1994. október 1-je és 1996. december 21-e közötti időszakban 2978 órára nem kapott díjazást, amelyért 590 651 forint túlmunkadíj illeti meg. Jogellenesnek tartotta az alperes kollektív szerződésének a munkaidő illetve a túlóra számítására vonatkozó rendelkezéseit, mert álláspontja szerint azok a munkavállalóra hátrányosak, a Munka Törvénykönyve szabályaiba ütköznek.
A munkaügyi bíróság a felperes keresetét elutasította és az alperes javára elsőfokú perköltség megfizetésére kötelezte. Az alperes kollektív szerződésének rendelkezéseit nem találta jogszabályba ütközőnek. Az alperes kollektív szerződése V.2. pontja 1996. június 30áig a nemzetközi gépjárművezetők munkaidő beosztását a következők szerint határozta meg: a munkaidőkeret a törvényes munkaidő alapulvételével évi 2096 óra a forgalmi dolgozóknál a napi munkaidő mértéke az elvégzendő munkafeladatokhoz igazodik. A nemzetközi gépjárművezetőknél munkaidőnek minősül a vezetéssel eltöltött idő. A teljes munkaidőt meghaladó rendkívüli munkavégzésből havi hat órának megfelelő túlóraátalány formájában kerül meghatározásra.
Ez a kollektív szerződéses rendezés 1996. július 1-jétől a következők szerint módosult: a nemzetközi gépjárművezetők munkaidejére vonatkozó V.2. pontja hatályát vesztette, a nemzetközi gépjárművezetők törvényes munkaidejét négy hónapos keretben határozta meg. A négyhavi keret 692 óra. Rögzítette, hogy a forgalmi utazó állomány teljes munkaideje az úgynevezett alaptevékenységi időből (a járat teljesítésével összefüggő, a járat egészére vonatkozó munkával töltött időszak) és ún. egyéb fizetett időből (nem a járat teljesítésével összefüggő, oktatás, műhelyre, irodai munkára vezénylés stb. eltöltött idő) tevődik össze. Az alaptevékenységi időt a kollektív szerződés a következők szerint határozta meg: a járat során teljesített, a kaputól kapuig megtett összes kilométer elosztva 45 km-rel. Az így meghatározott idő magában foglalja a járat teljesítéséhez szükséges vámkezelési, vezetési, határátkelés, rakodási, stb. időket. Két fős járat esetén a fentiek szerint meghatározott óra kétharmad része számolható el gépkocsivezetőnként. A kollektív szerződés 3. és 4. pontja rögzítette, hogy túlmunkának minősül a teljes munkaidőnek a törvényes munkaidőt meghaladó része, az Mt. rendelkezése alapján négyhavi teljes munkaidőnek a négyhavi törvényes munkaidőt (négy x 173 óra) meghaladó része. Meghatározására négyhavonta kerül sor, s az így kimutatott tényleges túlmunka kerül kifizetésre ugyancsak négyhavonta.
Minthogy a nemzetközi gépjárművezetők által vezetett nyilvántartásokból nem lehet megállapítani, hogy mennyi időt töltenek gépjármű vezetésével, illetve a le- és felrakó helyeken való várakozással, vám- és egyéb ügyintézéssel, pihenéssel stb., ezért a munkakör speciális jellegére tekintettel a munkáltatónak nem áll módjában ellenőrizni, hogy a gépkocsivezetők a járatok teljesítése során eltelt időt mikor, milyen tevékenységgel töltik. Az Mt. 147. §-a a túlmunka teljesítése esetére átalány formájában is lehetővé teszi díjazás megállapítását, kifizetését, és az átalány a tényleges teljesítésre hivatkozással általában nem kifogásolható. Az alperes kollektív szerződéses rendelkezései a kalkulált munkaidőszámítás okán 1996. július 1-jétől sem adnak alapot további túlmunkadíj követelésére és kifizetésére.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét annak helyes indokai folytán helybenhagyta. Az indokokat kiegészítve hangsúlyozta, hogy 1996. június 30-áig az alperesi kollektív szerződés az Mt. 147. §-a értelmében túlóraátalányt állapított meg azzal, hogy munkaidőnek minősítette a vezetéssel töltött időt és havi hat óra túlmunka fizetését írta elő. Az 1996. július 1-jétől hatályos módosítás pedig ennek megszüntetése mellett lényegében a munkaidőt határozta meg átalány formájában akkor, amikor az alaptevékenységet rendelte a már idézett módon kiszámíttatni és az alaptevékenységen felüli, tényleges túlórát tette kifizethetővé. Ezt a módosítást a munkáltató az érdekképviseleti szervekkel együttesen hajtotta végre, ellene az érdekképviseleti szervek munkaügyi jogvitát nem kezdeményeztek, így a felperes saját, egyedi ügyében azt sikerrel nem is támadhatja. Nincs tehát szó arról, hogy a kollektív szerződés nem veszi figyelembe a tényleges fuvarvégzésnek nem minősülő, de ahhoz szorosan kapcsolódó egyéb, a munkáltató érdekében kifejtett tevékenységet, azonban éppen annak objektíve mérhetetlen volta miatt azt kalkulált mértékben átalányként rögzíti. Ez nem kifogásolható, ugyanakkor a felperes ezen szabályok szerinti illetményét általa sem vitatottan hiánytalanul megkapta.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében a felperes annak "megváltoztatását" és a kereseti kérelmének helyt adást kért, valamint az alperes perköltségben marasztalását. Álláspontja szerint az eljárt bíróságok ítéletei az Mt. 4. §-át, 13. §-ának (2), (3) és (4) bekezdését, valamint 103. §-ának (2) bekezdését sértik, amikor a kollektív szerződésben rögzített, a tényleges adatoktól függetlenül megállapított időtartam figyelembevételével határozzák meg a teljesített munkaidő tartamát, és a túlmunkát nem a ténylegesen munkavégzéssel eltöltött időtartam alapján díjazzák. Az alperes 1996. június 30-áig hatályban volt kollektív szerződése ellentétes az Mt. 13. §-ában meghatározott szabályokkal, mert a munkavállalóra kedvezőtlenebb feltételt állapít meg, amikor a nemzetközi gépjárművezetőknél a vezetéssel eltöltött időt minősíti munkaidőnek, hiszen a vezetésen kívül egyéb feladatokat is el kellett látnia a gépkocsivezetőnek. Az Mt. 103. § (2) bekezdése szerint, ha a munkakörhöz kapcsolódó munkák csak a munkaidőn túl végezhetők el, ezért a túlmunkára vonatkozó szabályok szerint a munkavállalót ellenérték illeti meg. A felperes a havi hat órának megfelelő túlóraátalányon felül jelentős mértékű túlmunkát végzett. Az 1996. június 30-ától hatályos kollektív szerződés is hátrányos a munkavállalóra, mert a gépkocsi menetokmányával, az ott bejegyzett időadatokkal igazolható, hogy a kollektív szerződésben meghatározott keretnél magasabb óraszámban történt a munkavégzés.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását és a felperes perköltségben való marasztalását kérte. Álláspontja szerint a kollektív szerződés vonatkozó rendelkezései a nemzetközi gépjárművezetők tekintetében nem hátrányosabbak a munkavállalók szempontjából az Mt. rendelkezéseinél. A nemzetközi gépjárművezetők túlóráját az alperes havi hat óra túlóraátalánnyal váltotta meg, tekintet nélkül arra, hogy ténylegesen történt-e túlmunkavégzés vagy sem. Az ezt követően hatályos kollektív szerződés pedig a nemzetközi gépjárművezetők munkaidejét úgy számolta ki, hogy minden megtett járati negyvenöt kilométert egy munkaórának tekintett, és az ezen kívül elismert egyéb, nem járati időket is figyelembe vette. Amennyiben ezen számítási mód szerint a gépjárművezető több munkaórát teljesített mint naponta átlag nyolc óra, a végzett túlmunka ellenértékét a gépjárművezetőnek az alperes megfizette. A felperes egyébként nem vitatta, hogy a munkáltatónál hatályos kollektív szerződéses rendelkezések szerint a munkabért, túlmunkadíjat megkapta. Hivatkozott arra, hogy a felperes a saját egyedi ügyében az érvényes kollektív szerződés rendelkezéseit nem támadhatja meg. A munkaidő kiszámításának módjára vonatkozóan nincs jogszabályi előírás, így ebben az esetben a munkaidő kiszámításának módjára vonatkozó kollektív szerződéses rendezés nem ütközhet jogszabályba. Végül rámutatott arra, hogy a felperes számításait nem tudta igazolni, alaptalan az az általa készített kimutatás, amely minden egyes járati napra tizennégy, illetve két fős járat esetére tizenhat óra munkaidővel számol.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos a következők szerint.
A Legfelsőbb Bíróság nem ért egyet a másodfokú bíróság azon álláspontjával, hogy a felperes a jogvitában a kollektív szerződés rendelkezését nem támadhatta.
A kollektív szerződés az Mt. harmadik részében meghatározott szabályoktól - ha a törvény másképp nem rendelkezik - eltérhet, ennek feltétele, hogy a munkavállalóra kedvezőbb feltételt állapítson meg. A kollektív szerződés ezzel ellentétes rendelkezése semmis [Mt. 13. § (3) és (4) bekezdés]. A semmisségre bárki hivatkozhat, ebből következően a felperes vitathatta, hogy ügyében a kollektív szerződés adott rendelkezése nem alkalmazható és az igényét az Mt. rendelkezései szerint kell elbírálni.
A kollektív szerződésnek a munkaidő számítására vonatkozó 1996. június hó 30. napjáig hatályban volt rendelkezése nyilvánvalóan semmis, mert csak a vezetéssel töltött időt ismerte el munkaidőnek, noha a munkaidő részét képezi a felperest terhelő többi feladat (rakodás, vámolás stb.) ellátására szolgáló idő is.
Az ezt követően hatályos rendelkezések átalány-számítást írtak elő a munkaidő tartamának megállapítására a munkavégzési körülmények sajátosságaira tekintettel. Feltehetően tapasztalati adatok alapján döntöttek úgy a kollektív szerződést kötő felek, hogy óránként 45 km megtételét feltételezve a ténylegesen munkával töltött idővel többé-kevésbé megegyező tartam számítható ki. Ez a számítási mód lehet a munkavállalóra kedvezőbb, de az adott esetben kedvezőtlenebb is. Ez utóbbit a munkavállalónak kell bizonyítania, és az átlagolással kapcsolatban kialakult gyakorlatnak megfelelően a jelentős eltérés értékelhető csak, mert a kisebb eltérések az átlagolással kiegyenlítik egymást.
Az előbbiekből következően a felperesnek azt kellett volna bizonyítania, hogy a munkavégzése ténylegesen, 1996. július 1. napját követően pedig jelentősen több volt, mint amennyit az alperes a kollektív szerződés vonatkozó rendelkezései alapján kiszámított és díjazott.
A felperes ezt a napidíj alapját képező elszámolással és a menetlevéllel kívánta bizonyítani, következetesen ragaszkodva ehhez a számítási módhoz. Ezekből az adatokból azonban nem lehet a tényleges munkavégzés és a készenlét tartamát megállapítani, mert ezek a kimutatások más célt szolgálnak: a napidíjnál a távol töltött időt mérik, a menetlevélen pedig az egyes indulások-érkezések időpontját kell feltüntetni a hely megjelölésével. Ezek az adatok a munkaidőbe számítandó tartamok pontos mérésére nem alkalmasak. A külföldön eltöltött pihenő időre - még ha az a körülmények folytán kedvezőtlenebb lehet, mint annak a munkavállaló állandó lakhelyén történő eltöltése - készenléti díj nem jár, ha csak ez alatt rendelkezésre álló kötelezettség a munkavállalót ténylegesen nem terhelte. Ez utóbbit azonban bizonyítani kell.
A felperes a perben - eltérő álláspontja miatt - nem bizonyította a tényleges munkavégzést, az általa követett számítási mód alapján az igényének jogossága nem állapítható meg.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős ítéletét hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Mfv. II. 10.055/2001/6. sz.)