adozona.hu
EH 2000.356
EH 2000.356
Ha a munkaviszony jogellenes megszüntetése miatt a munkavállaló egy összegben kapja meg a kiesett időre járó munkabérét, a munkáltató a kifizetéskor hatályos szabályok szerint köteles a személyi jövedelemadó-előleget levonni. Ha az egyösszegű kifizetés, valamint az adójogszabályok - a korábbiakhoz képest kedvezőtlenebb - megváltoztatása miatt a munkavállaló ennek folytán kevesebbet kap, mint amennyit az esedékesség idején történt kifizetéskor kapott volna, a különbözetet kárigényként érvényesítheti [Mt. 100
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A periratokból megállapítható tényállás szerint a felperes az alperessel 1991. július 9-én kötött határozatlan idejű munkaszerződés alapján gondnoki feladatokat látott el. Személyi alapbérét havi 20 000 forintban állapították meg. A munkáltató kötelezettséget vállalt arra, hogy évente 52 hétvége és a fizetett ünnepek idején szabadnapot biztosít. A havi 8, illetve 10 szabadnap közül havonta egy alkalommal szombat-vasárnapot kellett szabadnapként kiadni. Ha a gondnok a kötelező szabadnapján kív...
EH 2000.356 Ha a munkaviszony jogellenes megszüntetése miatt a munkavállaló egy összegben kapja meg a kiesett időre járó munkabérét, a munkáltató a kifizetéskor hatályos szabályok szerint köteles a személyi jövedelemadó-előleget levonni. Ha az egyösszegű kifizetés, valamint az adójogszabályok - a korábbiakhoz képest kedvezőtlenebb - megváltoztatása miatt a munkavállaló ennek folytán kevesebbet kap, mint amennyit az esedékesség idején történt kifizetéskor kapott volna, a különbözetet kárigényként érvényesítheti [Mt. 100. §].
A periratokból megállapítható tényállás szerint a felperes az alperessel 1991. július 9-én kötött határozatlan idejű munkaszerződés alapján gondnoki feladatokat látott el. Személyi alapbérét havi 20 000 forintban állapították meg. A munkáltató kötelezettséget vállalt arra, hogy évente 52 hétvége és a fizetett ünnepek idején szabadnapot biztosít. A havi 8, illetve 10 szabadnap közül havonta egy alkalommal szombat-vasárnapot kellett szabadnapként kiadni. Ha a gondnok a kötelező szabadnapján kívül távozni akart, helyettest kellett állítania. A napi 8 órás osztott munkaidő kora délelőtti és a késő délutáni időszakra esett. Az alperes az 1992. július 17-ei rendes felmondással, 30 nap felmondási idővel megszüntette a felperes munkaviszonyát. A felmondás jogellenessége iránt indult munkaügyi perben a másodfokú bíróság ítéletével visszahelyezte a felperest eredeti munkakörébe, továbbá 720 142 forint elmaradt munkabér és kamatai megfizetésére kötelezte az alperest.Az alperes a jogerős ítéletben foglaltaknak 1997. március 10-én tett eleget. A felperes 1997. április 2-án új keresetet nyújtott be, amelyben az első fokú bíróság ítéletének kihirdetése óta eltelt időre elmaradt munkabére és kamatai, készenléti díj, szabadság-megváltás, ki nem adott szabadnapok megváltása, személyi jövedelemadó miatti veszteségből eredő kártérítés, közös költség, munkaruha-költségtérítés és étkezési költségtérítés megfizetését igényelte. A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetének részben helyt adott, és kötelezte az alperest, hogy elmaradt munkabérként 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 75 000 forintot és ennek 1997. augusztus 15-étől számított évi 20%-os középarányos kamatát, további elmaradt munkabérként 155 402 forintot, míg egyebekben a felperes keresetét elutasította.
Ítéletének indoklása szerint a megelőző ítélethozatalt követően a felperes 1997. elején kapta vissza a kulcsokat, a liftügyeletet 1997. januárjától látta el, ezen időponttól kezdődően jogosult tehát - az elévülésre is tekintettel - összességében 75 000 forint készenléti díjra. A további 155 402 forint ún. közös költség tartozásának a felperes munkabéréből való levonása az Mt. 161. § (1) bekezdésébe ütközött, ezért ennek visszafizetésére kötelezte a bíróság az alperest. Részletesen megindokolta, hogy a felperes egyéb követelései miért alaptalanok.
Az ítélet elleni fellebbezésében a felperes az eredeti kereseti kérelmének való helybenhagyását kérte.
A másodfokú bíróság ítéletével az első fokú bíróság ítéletét nem fellebbezett részében nem érintette, míg a fellebbezett részében a következőképpen változtatta meg:
Kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek elmaradt munkabér címén 424 000 forintot és ennek 1996. március 12-étől a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatát, étkezési hozzájárulás címén 57 183 forintot és ennek 1998. március 10-étől a kifizetésig járó évi 20%-os kamatát készenléti díj címén az első fokú bíróság által munkabér címén megítélt összegen felül további 65 000 forintot és ennek 1998. október 16-ától a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatát, továbbá kötelezte a felperest az alperes javára másodfokú perköltség megfizetésére.
A másodfokú bíróság részbizonyítás eredményeként kiegészítette az első fokú bíróság által megállapított tényállást akként, hogy az 1992. február 1-jén történt munkaszerződés-módosítás szerint a felperest a személyi alapbéren felül havi 2000 forint ügyeleti pótlék, havi 2000 forint étkezési-hozzájárulás és évi 6000 forint munkaruha-ellátás is megilleti, továbbá a gondnoki lakás ingyenes használata. A korábbi jogerős ítélet a felperes elmaradt munkabérét 1995. május 23-ig számolta el, ugyanakkor az alperes a felperest 1997. január 1-jével állította munkába.
Kifejtette, hogy az első fokú bíróság helytálló döntést hozott, amikor a felperes javára az Mt. 149. § (1) bekezdése alapján a készenlét fejében alapbére 25%-át állapította meg. Ezen összeget a másodfokú bíróság a határozata meghozataláig terjedő időszakra járó készenléti díj összegével egészítette ki. Utalt arra, hogy fellebbezés hiányában nem érintette az alperes 155 402 forint megfizetésére kötelezését.
Alaptalannak találta a felperesnek a készenléti időszakra vonatkozó számítását, mert a per során a felperes nem bizonyította, hogy a készenléti idő alatt túlmunkának minősülő munkát végzett volna. Az egy összegű adólevonással kapcsolatos kártérítési igényt azért tartotta alaptalannak, mert az alperes a jogszabálynak megfelelően járt el.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében a felperes az adólevonással kapcsolatos kártérítési igénye tekintetében a jogerős ítélet "megváltoztatását" és az őt ért 165 411 forint kár megfizetését igényelte, míg a készenlét után járó, ki nem adott pihenőidőre eső munkabére megállapítása érdekében az első fokú bíróság új eljárásra utasítását kért, minthogy az eljárt bíróságok e körben a tényállást hiányosan állapították meg.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos.
A felperes a másodfokú eljárásban az egy összegű adólevonás miatti kártérítési követelését 166 411 forintra szállította le. A követelését arra alapozta, hogy ha az alperes nem szünteti meg jogellenesen a munkaviszonyát, és a járandóságait időben megkapja, az akkori adójogszabályok szerint ennyivel kevesebb adót kellett volna fizetnie, mint az alperes későbbi teljesítése folytán. Ennek alátámasztására kimutatást is csatolt.
Az Mt. 100. §-ának (1) bekezdése szerint a munkáltatónak meg kell térítenie a munkavállalónak azt a kárát is, ami a munkaviszony jogellenes megszüntetéséből eredt. Ilyen kár lehet, ha a munkáltató egy összegben fizeti ki a munkavállaló elmaradt munkabérét, és ebből vonja le a személyi jövedelemadóelőleget, ennek következtében, illetőleg az adójogszabályok változása folytán a munkavállalónak több adót kell fizetnie, mint ha a munkáltató jogellenes eljárása hiányában időközben megkapja munkabérét és egyéb járandóságait.
Az eljárt bíróságok téves álláspontjuk miatt a felperes erre alapított kártérítési igényét érdemben nem vizsgálták, emiatt mind az első, mind a másodfokú bíróság ítélete ebben a körben megalapozatlan.
A felperes arra hivatkozással kérte az alperes további munkabér-fizetésre kötelezését, hogy a készenlét miatt nem kapta meg a jogszabály szerint járó napi, illetőleg heti pihenőidejét.
A felperest a készenlét díjazásán felül munkabér ezen a címen nem illeti meg, ugyanis az előírtnál rövidebb napi pihenőidő önmagában munkabértérítésre nem jogosít, másik heti pihenőnap, illetőleg annak megváltásaként munkabér csak munkavégzés esetén jár.
Az előbbiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság részítéletet hozott: a készenléttel összefüggő díjazás tekintetében a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta [Pp. 275/A. § (1) bekezdés], míg a kártérítési követeléssel kapcsolatos részében az első fokú ítéletre is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot ebben a körben új eljárásra utasította (Pp. 275/A. § (2) bekezdés). Az új eljárás során, szükség esetén könyvszakértő bevonásával kell tisztázni, hogy milyen összegű adót kellett volna fizetnie a felperesnek, ha az alperes nem szünteti meg jogellenesen a munkaviszonyát, ehhez képest származott-e kára és milyen összegben a későbbi teljesítésből. (Legf. Bír. Mfv. II. 10 683/1999. sz.)