adozona.hu
AVI 1996.5.67
AVI 1996.5.67
I. A munkáltató által kötött biztosítás kapcsán - vita esetén - vizsgálni kell, hogy a kifizetések a biztosítási jogviszony keretei között történtek-e, és a jogviszony keretében kifizetett segélyek rászorultsági alapon kerültek-e kiutalásra. II. A tulajdonjog fenntartása önmagában nem igazolja azt, hogy a felek lízingszerződést kötöttek [1990. évi XCI. tv 1. § (7) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú adóhatóság határozatával a felperes terhére 5 120 000 Ft adóhiánynak minősülő adókülönbözetet állapított meg, mely után 2 331 000 Ft bírság és 1 957.000 Ft késedelmi pótlék is kiszabásra került. Az adóhatóság a számviteli rend és bizonylati fegyelem megszilárdítása érdekében kötelezte a felperest, hogy a személyi jövedelemadóval kapcsolatos 1990-1991. évi adatszolgáltatását a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően pótolja. A határozat ellen a felperes fellebbezéssel élt, azonban...
AVI 1996.5.67 I. A munkáltató által kötött biztosítás kapcsán - vita esetén - vizsgálni kell, hogy a kifizetések a biztosítási jogviszony keretei között történtek-e, és a jogviszony keretében kifizetett segélyek rászorultsági alapon kerültek-e kiutalásra.
II. A tulajdonjog fenntartása önmagában nem igazolja azt, hogy a felek lízingszerződést kötöttek [1990. évi XCI. tv 1. § (7) bek.].
Az elsőfokú adóhatóság határozatával a felperes terhére 5 120 000 Ft adóhiánynak minősülő adókülönbözetet állapított meg, mely után 2 331 000 Ft bírság és 1 957.000 Ft késedelmi pótlék is kiszabásra került. Az adóhatóság a számviteli rend és bizonylati fegyelem megszilárdítása érdekében kötelezte a felperest, hogy a személyi jövedelemadóval kapcsolatos 1990-1991. évi adatszolgáltatását a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően pótolja. A határozat ellen a felperes fellebbezéssel élt, azonban az alperes az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A felperes keresetében a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát kérte. Az elsőfokú bíróság az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedő hatállyal megváltoztatta akként, hogy az elsőfokú közigazgatási határozat IV. pontjában írt, az 1991. évben kötött "Életút" életbiztosítással kapcsolatban fennálló adatszolgáltatásra vonatkozó kötelezést mellőzte. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Az indokolás szerint a központi műszaki fejlesztési hozzájárulás fizetési kötelezettségének mértéke a vállalkozási nyereségadó alapjához közvetlenül kapcsolódik és ez azt jelenti, hogy amennyiben utólag módosul a nyereségadó alapja - önrevízió útján -, úgy a következő évi hozzájárulás alapja is automatikusan módosul. A központi műszaki fejlesztési hozzájárulás önrevíziójára is lehetőség van és e tekintetben az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a mérleg és vagyonkimutatás készítéséről szóló rendelet nem áll ellentétben a jogszabályi rendelkezésekkel.A VARIA Biztosítás szociális segélyezési rendszerének keretében történő kifizetése kapcsán a bíróság álláspontja szerint azt kellett vizsgálni, hogy ezek a biztosítási jogviszony keretein belül maradtak-e és ennek megfelelő biztosításszolgáltatás teljesítésnek tekinthetők-e. A rendelkezésre álló dokumentumok alapján az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az előre meghatározott biztosítási eseményeken túlmenően a felperes szociális segélyezési rendszer keretében üdülési és karácsonyi segélykifizetéseket eszközölt 50 000, illetve 100 000 Ft-os értékhatárig. A szerződés záradékában a H. Biztosító rögzítette, hogy a VARIA Biztosítás kötvényén megnevezett szociális segélyezési rendszer csak a hazai gyakorlatban kialakult segélyezési elveknek és gyakorlatnak megfelelően működhet. Ellenkező esetben túllépi a magyarországi segélyezési normákat. Minden eltérő esetleges kifizetésekért a szerződő viseli a felelősséget az adó-, illetve más hatóságok előtt. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a záradékból kitűnik, hogy a szerződéses keretek a hazai gyakorlatban általánosan megszokott elveket és gyakoriságokat jelentették, azaz a kifizetések kapcsán nem lehetett elvonatkoztatni attól, hogy alapvetően segélyezési rendszerről van szó. Az ítélet szerint bár lényegében nem szociális segély, hanem biztosítási összeg kifizetése történik, a biztosítási esemény bekövetkezésekor a biztosítási összeg szolgáltatása a segélyezési elvnek kell hogy megfeleljen. A bizonyítékok szerint a segélyezésre való jogosultságot mindenkor a felperes bírálta el, a biztosítási szolgáltatást nyújtó biztosítás a szerződő írásbeli utasítása alapján teljesített. A szociális segélyezési rendszerelem csupán egy keretrendelkezés, amelyet főként a felperes töltött ki tartalommal, tehát neki volt kötelezettsége a biztosítási események bekövetkezésének vizsgálata, a segélyezési elvek figyelembevétele és a kereteken belüli fizetési összeg meghatározása tekintetében.
Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása azt is rögzíti, hogy az adóhatóság helytállóan minősítette a felperes, illetőleg a P. L. Részvénytársaság között létrejött szerződéseket adásvételi szerződésnek. Az indokolás szerint az a körülmény, hogy a fizetendő ellenérték 85%-15%-os mértékben megbontásra került, alátámasztja, hogy a perbeli esetben az adásvétel különös nemével, a részletvétellel állunk szemben.
Az elsőfokú bíróság megítélése szerint az Á. Biztosítóval megkötött "Életút" biztosításokkal kapcsolatos alperesi megállapítások téves jogértelmezésen alapultak, így e vonatkozásban az adatszolgáltatás teljesítésére való kötelezés jogszabályt sértett.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, azonban a megyei bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett rendelkezését helybenhagyta. Az indokolás szerint az elsőfokú bíróságnak a VARIA csoportos személybiztosítással kapcsolatos szolgáltatásai helyesek, és az elsőfokú bíróság a felperes által kötött lízingszerződést is helyesen minősítette adásvételi szerződésnek.
Az ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő és kérte, hogy a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet részben helyezze hatályon kívül és az adóhatósági határozatot részben változtassa meg akként, hogy a H. Biztosító társasággal kötött VARIA csoportos személybiztosítási szerződéssel kapcsolatban megállapított személyi jövedelemadó-hiányt, késedelmipótlék-fizetési kötelezettséget, valamint a P. L. Részvénytársasággal létrejött szerződés kapcsán megállapított vállalkozási nyereségadó-hiányt, bírságot és késedelmi pótlékot törölje és állapítsa meg, hogy ezekkel kapcsolatban az adatszolgáltatás pótlására és a könyvviteli helyesbítések elvégzésére a felperes nem köteles. Felperesi megítélés szerint az első- és másodfokú bíróság ítélete a tényállást iratellenesen és helytelenül állapította meg, továbbá nem vette figyelembe a jogszabályi rendelkezéseket sem. A felperes emlékeztetett arra, hogy a VARIA biztosítási szerződés a biztosított valamennyi munkavállalója javára szólt. A záradék segélyezési elvekre utal és nem a jogszabályok rendelkezéseire. A szerződésre vezetett záradékot a felülvizsgálati kérelem szerint csak a szerződéskötéskor érvényes jogszabályok és segélyezési elvek szerint lehet értelmezni. A szerződéskötéskor nem ismert, később hatályba lépő jogszabálynak a biztosítási jogviszonyra egyébként sem alkalmazható szabályát a szerződés tartalmának meghatározására a felperesi álláspont szerint nem lehet figyelembe venni. A felperes felhívta a figyelmet arra, hogy a megkötött szerződés biztosítási szerződés és annak alapján szerződésszerűen kifizetett szolgáltatásokról volt szó.
A felperes megítélése szerint tévedett az első- és másodfokú bíróság a P. L. Részvénytársasággal kötött lízingszerződés megítélése tekintetében is. A szerződésben ki volt kötve a tulajdonjog fenntartása a futamidő végéig, a lízingbeadó jogaként a lízing követelése mellett az ellenőrzés joga, a felmondás joga és az árváltozások miatt az áremelés joga. A lízingbevevőt a szerződés fő kötelezettségei mellett mellékkötelezettségek is terhelték. A felperes szerint a vizsgált lízingszerződésekkel kapcsolatban kizárólag a díjfizetés arányossága vagy aránytalansága miatt a szerződések színlelt voltát megállapítani és azokat adásvétellé minősíteni jogi szempontból téves, a szerződések tartalmi elemeit tekintve pedig megalapozatlan döntés. A felperes nem ért egyet azzal a jogi állásponttal, amely megengedi alízingszerződések egyes rendelkezéseinek a szerződésből kiragadott értelmezését. A lízing komplett szerződés, egyes elemei nem dönthetik meg a szerződés lízing jellegét, ha a felek magatartása a többi elemet is megvalósítja.
Az alperes ellenkérelmében indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában tartsa fenn.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Az indokolás rámutat, hogy az 56/1986. (XII,. 10.) MT rendelet 1. §-ának (3) bekezdése értelmében az Állami Biztosításfelügyelet állásfoglalása irányadó abban a kérdésben, hogy valamely tevékenység biztosítási tevékenységnek minősül-e.
A VARIA csoportos személybiztosítás, illetőleg ennek elemét a szociális segélyezési rendszer a H. Biztosító Rt., az Állami Biztosításfelügyelet 11/1990. számú engedélyezési határozata alapján alkalmazta. Mindezek alapján a H. Biztosító Rt.-vel megkötött VARIA biztosítás érvényes biztosítási jogviszonynak tekintendő.
Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása utal arra, hogy az Állami Biztosításfelügyelet 63.118/1991. számú állásfoglalásával a szociális segélyezési módozat ismételt megvizsgálása során korábbi álláspontjától eltért és rögzítette, hogy a szerződés nem felel meg a biztosítás kritériumainak. Helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása azt, hogy az állásfoglalás kiadása nem jelenti azt, hogy a korábban megadott felhatalmazás alapján és annak keretein belül létrejött szerződés visszamenőlegesen semmissé válna. A bíróságoknak tehát a bizonyítási eljárás során azt kellett tisztázniuk, hogy a VARIA biztosítás segélyezési rendszerének keretében történt kifizetések biztosítási szolgáltatás teljesítésnek minősülnek-e.
Az elsőfokú bíróság által helyesen megállapított tényállás egyértelműen rögzíti, hogy a szociális segélyezési rendszeren csupán egy keretrendelkezés volt, amelyet a felperes töltött ki tartalommal, és a H. Biztosító Rt. csak bizonyos kereteken belül minősíthette az általa megkötött szerződést biztosítási jogviszonynak, illetve a kifizetéseket biztosítási díjfizetésnek. A felperes bármikor rendelkezhetett a befizetett összeg felett, a biztosítási esemény bekövetkeztét nem kellett igazolni és a H. Biztosító a rendelkezésre álló összeg keresetein belül feltétel nélkül kifizetéseket eszközölt. A kifizetések ténylegesen nem tekinthetők segélynek, hiszen az összegek mértékét a felperes nem a rászorultság, hanem az elért kereset arányában osztotta szét. Az alperesi ellenkérelem utalt arra, hogy a legnagyobb összegű "segélyben" éppen a kiemelkedően magas jövedelmű vezetők részesültek, akik semmiképpen nem minősültek szociálisan rászorultnak. A felperes ugyanakkor az alacsonyabb jövedelmű szövetkezeti tagok és alkalmazottak esetében sem vizsgálta a rászorultság kérdését. A biztosítónak átutalt összegek felett megmaradt a felperes rendelkezési joga és e joggal a felperes nyomban élt is.
Az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény 1. §-ának (7) bekezdése értelmében a szerződést, ügyletet és más hasonló cselekményeket valódi tartalmuk szerint kell minősíteni.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján helyesen minősítette a felperes és a P. L. Részvénytársaság között létrejött szerződést adásvételnek, illetőleg részletvételnek. A felperes a P. L. Részvénytársaság költségeit és nyereségét is magában foglaló "lízingdíjat" valójában a szerződéskötést követően nyomban kifizette. Helyesen utal az alperesi ellenkérelem arra, hogy a tulajdonjog fenntartása az adásvétel tárgyát képező dologra vonatkozó szerződéseknek is gyakori eleme.
Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása is kiemelte, hogy a szövetkezet a megkötött szerződés alapján a bruttó lízingdíjat egy időpontban teljes egészében átutalta a szerződő partner számára és ez a körülmény a tizenhárom hónapos futamidő kikötését névlegessé tette. Az a körülmény, hogy a fizetendő ellenérték 85%-15%-os mértékben megbontásra került, valóban alátámasztja, hogy a perbeli esetben részletvétellel állunk szemben.
A felperes a felülvizsgálati kérelemben utalt arra, hogy a vizsgált időszakra vonatkozó jogi szabályozás hiányában az adóhatóságok és a bíróságok a szerződéskötést követően alkotott jogszabályok szerint kialakult értelmezési gyakorlatot a korábban megkötött szerződések minősítésére visszamenőlegesen alkalmazták.
A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint a felperes idézett álláspontja nem helytálló. Kétségtelen tény, hogy a Ptk. nem határozta meg a lízingszerződés fogalmát, ezért a szerződések minősítésénél az adózás rendjéről szóló törvény idézett rendelkezéseit, valamint a Ptk. ide vágó szabályait kellett figyelembe venni. A Ptk. 207. §-ának (1) bekezdése értelmében a szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogy azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett. A Ptk. 200. §-ának (1) bekezdése szerint a szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg. A szerződésre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha a jogszabály az eltérést nem tiltja.
A szerződéseket tehát az említett rendelkezések értelmében attól függetlenül vizsgálhatta az adóhatóság és a bíróság, hogy a vizsgált időszakban a lízingszerződés fogalmát a törvény nem határozta meg. Nem az utóbb hatályba lépett törvényi rendelkezések visszamenőleges alkalmazását jelenti az, hogy a szerződés valamennyi elemét megvizsgálva állást foglal a hatóság, illetve a bíróság abban a kérdésben, hogy a jogügylet az elnevezésétől függetlenül valójában milyen szerződésnek minősül. Nem sértettek tehát jogszabályt a hatóságok, illetve az első- és másodfokú bíróság a szerződés minősítése kapcsán, hiszen a minősítésre az akkor hatályban lévő jogszabályok alapján került sor, tekintettel arra is, hogy a Ptk. 376. §-ának (1) bekezdése a vizsgált időszakban is hatályban volt.
A felperes a felülvizsgálati kérelemben nem tudta igazolni a jogszabálysértés tényét, ezért a Legfelsőbb Bíróság az alaptalan felülvizsgálati kérelmet elutasította és a Pp. 275/A. §-a alapján a megtámadott határozatot hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Kfv.I.27.142/1995. sz.)