adozona.hu
BH 2003.8.343
BH 2003.8.343
I. Az elsőfokú bíróság a másodfokú bíróság bizonyítást elrendelő végzéséhez kötve van, azonban a lefolytatott bizonyítás eredményeként a hatályon kívül helyező végzésben foglaltak megdőlhetnek, valamint a másodfokú eljárásban részbizonyítás is szükséges lehet [Pp. 206. § (1) bek.] II. A bíróság a szakértői bizonyítékok körében is köteles vizsgálni a szakvélemény meggyőző erejét - egybevetve más bizonyítékokkal -; nem kizárt, hogy a bíróság a szakértői véleménytől eltérő álláspontot fogadjon el [Pp. 206. § (
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes a határozatlan idejű munkaviszonya 1997. január 31-ével történt megszüntetése miatt indított keresetet az alperes ellen a jogellenesség anyagi következményei iránt.
Az ügyben az elsőfokú bíróság (ismételten) megismételt eljárásban járt el.
A tényállás szerint a munkahelyi vezető a humánerőforrás-menedzseri létszám csökkentését határozta el a felperes munkaviszonyának megszüntetésével.
A felperes 1996. szeptember 2-ától október 7-éig keresőképtelen volt, majd ezután október 29-éi...
BH 2003.8.343 I. Az elsőfokú bíróság a másodfokú bíróság bizonyítást elrendelő végzéséhez kötve van, azonban a lefolytatott bizonyítás eredményeként a hatályon kívül helyező végzésben foglaltak megdőlhetnek, valamint a másodfokú eljárásban részbizonyítás is szükséges lehet [Pp. 206. § (1) bek.]
II. A bíróság a szakértői bizonyítékok körében is köteles vizsgálni a szakvélemény meggyőző erejét - egybevetve más bizonyítékokkal -; nem kizárt, hogy a bíróság a szakértői véleménytől eltérő álláspontot fogadjon el [Pp. 206. § (1) bek.].
A felperes a határozatlan idejű munkaviszonya 1997. január 31-ével történt megszüntetése miatt indított keresetet az alperes ellen a jogellenesség anyagi következményei iránt.Az ügyben az elsőfokú bíróság (ismételten) megismételt eljárásban járt el.
A tényállás szerint a munkahelyi vezető a humánerőforrás-menedzseri létszám csökkentését határozta el a felperes munkaviszonyának megszüntetésével.
A felperes 1996. szeptember 2-ától október 7-éig keresőképtelen volt, majd ezután október 29-éig munkát végzett.
Az alperes munkáltatói jogkör gyakorlója 1996. október 29-én értesítést adott át a felperesnek a létszámleépítésről, és a felperes munkaköre 1996. november 28-ai megszűnéséről. Az értesítés szerint az alperes keresi a felperes további foglalkoztatásának lehetőségét, amely ha eredményes, és a munkavállaló is elfogadja, a fogadó szervezet által meghatározott időpont az irányadó a továbbfoglalkoztatás kezdetére nézve. Ennek hiányában a munkáltató 30 napos türelmi idő elteltével rendes felmondással szünteti majd meg a munkaviszonyt. A munkaügyi bíróság bizonyítottnak találta, hogy a gyakorlat szerint a munkavállaló kérelmére a munkáltató a türelmi idő letöltésétől eltekintett. Az alperes a felperes által is ismerten külön számlával rendelkezett a munkáltatói rendes felmondások fedezetére, ezért az a gyakorlat is kialakult, hogy a munkáltató a munkavállaló kérelmére az abban foglalt tartalommal, de nem megállapodás útján (közös megegyezés), hanem munkáltatói rendes felmondással szüntette meg a munkaviszonyokat.
A felperes írásban - a türelmi idővel meghosszabbított időpontban - 1997. január 31-ével a munkaviszonyának megszüntetését, szóban a felmondó irat azonnali kiadását kérte. A munkahelyi vezető közölte a felperessel, hogy felmondási tilalom alatt áll, a felperes ennek ellenére fenntartotta a nyilatkozatát.
E tényállás alapján az elsőfokú bíróság az előzetes értesítést, a felperes kérelmét és a munkaviszony ennek megfelelő megszüntetését közös megállapodásnak minősítette azzal, hogy az előzetes értesítés nem a felperes munkaviszonyát, hanem csak a munkakörét szüntette meg, és a munkáltató eljárása mindenben a felperes előnyére szolgált.
A megállapodás megtámadásával, illetve a keresetindítással összefüggésben - összefoglalóan - az elsőfokú bíróság a megtámadási határidő elteltére hivatkozott. Utalt arra is, hogy a felperes rosszhiszeműen járt el.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság a közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, a felperes 1996. október 29-ei jognyilatkozatát érvénytelennek tekintette, az alperes ugyanekkor kelt rendes felmondását hatályon kívül helyezte, és megállapította, hogy a felperes jogviszonya az alperesnél 2001. június 29-én szűnik meg, elrendelte továbbá az összegszerűség megállapítására az elsőfokú eljárás folytatását.
A másodfokú bíróság a tényállást kiegészítette annak megállapításával, hogy a felperes 1996. augusztus 30-ától folyamatosan - súlyos depresszió miatt - kórházban orvosi kezelés alatt állt. 1996. október 24-én az illetékes ideggondozó romló állapotot észlelt, 1996. november 1-jén mélyülő visszaesést jelölt meg (öngyilkossági szándékkal). A felperest az orvosa saját kérésére nyilvánította keresőképesnek 1996. október 7-én.
A felperes kezelőorvosa tanúként előadta, hogy a felperes betegségének jellemzője a konfliktushelyzetből való szabadulás, ez az adott esetben azt jelentette, hogy a felperes nem törődve saját ügyeivel - érdekeivel ellentétesen döntve a betegsége miatt - csak azért írta alá az iratot, hogy a helyzetből szabaduljon.
A másodfokú bíróság az orvos szakértő véleményével szemben, a kezelőorvos iratokkal alátámasztott előadását elfogadva azt állapította meg, hogy 1996. október 29-én a felperes a betegsége miatt nem volt olyan állapotban, hogy a nyilatkozata munkajogi következményeit teljesen átlássa. Emiatt abban a tudatban volt, hogy a munkaviszonya a munkáltató rendes felmondásával fog megszűnni. E tévedését az alperes magatartása megerősítette, illetve a tévedés keletkezésében közrehatott.
A felperes 1997. április 20-án a megállapodást az alpereshez intézett írásbeli nyilatkozattal megtámadta, ezért a hathónapos határidő eltelte (1997. április 29.) előtt tett nyilatkozat miatt az elsőfokú bíróság tévesen döntött. A 30 napos határidő pedig azért nem telt el, mert a felperes 1997. áprilisáig képtelen volt érdekeinek érvényesítésére.
A megállapodás érvénytelensége miatt, a rendes felmondást vizsgálva, a másodfokú bíróság - tekintettel a felmondási tilalomra - az alperes intézkedését jogellenesnek találta [Mt. 90. § (1) bekezdés a) pont], ezért a kereseti kérelemnek megfelelően az Mt. 100. §-ának (5) bekezdése szerint határozott.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében iratellenességet, a bizonyítékoknak a Pp. 206. §-a (1) bekezdésébe ütköző mérlegelését panaszolta a korábbi hatályon kívül helyező végzések tartalma, a kezelőorvos (akit elfogultnak tekintett) vallomása, a felperes 2000. május 17-én tett előadása, a munkahelyi vezető tanúvallomása tekintetében. Emellett téves következtetéseket is megjelölt a tévedéssel összefüggésben, továbbá utalt a felperes rosszhiszeműségére is. Mindezek miatt a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
A felperes elsődleges felülvizsgálati ellenkérelme hivatalból történő elutasításra, másodlagos kérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a Pp.-nek az ügyben irányadó 272. §-a (2) bekezdésében foglaltakat megjelölte, ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet érdemben bírálta el.
Az elsőfokú ítéletnek a Pp. 252. §-a alapján történő hatályon kívül helyezése folytán a per még érdemben nem dőlt el, a másodfokú bíróság további bizonyítási eljárás lefolytatását tartotta szükségesnek, következésképpen nincs olyan másodfokú döntés, amellyel a felülvizsgálati kérelemmel támadott ítélet ellentétes lehetne. Erre tehát az alperes tévesen hivatkozott.
Az elsőfokú bíróság a másodfokú bíróság bizonyítást elrendelő végzéséhez kötve van, azonban a lefolytatott bizonyítás eredményeként, az újonnan keletkezett peranyag folytán a hatályon kívül helyező végzésben foglaltak megdőlhetnek [Pp. 206. § (1) bekezdés], továbbá a másodfokú eljárásban részbizonyítás is szükséges lehet. Emiatt - az előbbiekre is tekintettel - a felülvizsgálati kérelem alaptalanul kifogásolta a másodfokú bíróságnak a bizonyítékok elégtelenségére, illetve hiányaira vonatkozó megállapításait.
A hosszabb idő óta egységes bírói gyakorlat szerint a munkaviszony megszüntetésére vonatkozó megállapodás létrejötte a felek olyan határozott nyilatkozatai és magatartása alapján állapítható meg, amelyekből félreérthetetlenül kitűnik az a szándékuk, hogy a munkaviszonyt közösen meghatározott időpontban minden egyéb körülménytől függetlenül meg akarják szüntetni. Az adott esetben a felek között ilyen megállapodás nem jött létre, az alperes rendes felmondást közölt a felperessel, következésképpen a munkaviszony ennek alapján szűnt meg. A munkáltató jognyilatkozatát ezért helytállóan bírálta el a másodfokú bíróság, mivel az a körülmény, hogy a felek valamely kérdésben érvényes megállapodást kötnek, a jogviszony megszüntetésének (rendes felmondás a munkáltató részéről) jogcímét (módját) nem változtatja meg (EH 144, 1992/2.).
Az előzőekből következően a másodfokú bíróság helytállóan egészítette ki a tényállást arra vonatkozóan, hogy a felperes érvényesen kérte-e a munkaviszonyának a felmondási tilalom ideje alatti megszüntetését, tehát megállapítható volt-e nála a "kérelem" előterjesztésekor a Ptk. 17. §-a szerinti állapot.
A bíróság a Pp. 206. §-ának (1) bekezdése alapján mérlegeli az egyes bizonyítékokat, tehát megállapítja bizonyító erejüket, másrészt a bizonyítékokat összességükben, összefüggéseik alapján is értékeli. Ez egyebek mellett azt jelenti, hogy a bíróság a szakértői bizonyítékok körében is köteles vizsgálni a szakvélemény meggyőző erejét - egybevetve más bizonyítékokkal. A bírói mérlegelés folytán továbbá nem kizárt, hogy a bíróság a szakértői véleménytől eltérő álláspontot fogadjon el, ha ezt megfelelően indokolja.
A másodfokú bíróság az említetteknek megfelelően, és a döntését a Pp. 221. §-ának (1) bekezdése szerint indokolva fejtette ki, hogy a szakvéleménnyel szemben miért a felperes kezelőorvosának tanúvallomását fogadta el a felperes egészségi állapota bizonyítékaként, ezekkel az indokokkal a Legfelsőbb Bíróság - azok megismétlése nélkül - egyetért.
A felülvizsgálati kérelem nem támasztotta alá a kezelőorvos tanú elfogultságával kapcsolatos, a perben elő nem adott tényállítását; a tanú elfogultságára vonatkozó bizonyíték nem merült fel.
A felperes depresszió betegségben szenvedett a szóban lévő időpontban, a betegség fennállását az alperes sem vitatta ("Nem vitás, hogy felperes depresszióban szenvedett, de… döntését… meg tudta hozni" - alperesi képviselőnek a másodfokú bíróságnál tett előadása). A betegség súlyosságát, ezáltal a felperes belátási képességének teljes hiányát a kezelőorvos egykorú orvosi iratokkal, a saját feljegyzéseivel alátámasztottan, a logika szabályainak is megfelelően írta le (pl. "a betegség jellemzője, hogy a beteg nem fontolgatja, nem tudja felmérni, hogy cselekményének milyen következménye lesz, és csak azért aláír, hogy szabaduljon a konfliktushelyzetből).
Az igazságügyi orvosszakértő a szóbeli meghallgatásakor az írásba foglalt szakvéleményét azzal egészítette ki, hogy a felperes "nem súlyos" állapotát az 1996. augusztus 30. és 1996, október 7. közötti állapotra értette, másrészt a jognyilatkozatra való képtelenséget a szakértő - általában - csupán ágyhoz kötött betegnél, illetve "elektrosokk-kezelés" alatt álló személynél véleményezte.
Az előzőekben a Pp. 206. §-a szerinti mérlegelésével, jogszabálysértés nélkül következtetett a másodfokú bíróság arra, hogy a felperes 1996, október 29-ei egészségi állapotára vonatkozóan a kezelőorvos tanúvallomása, az ezt alátámasztó orvosi iratok a meggyőzőbbek az orvos szakértői véleménynél. Mindezek miatt az alperes a bizonyítékok téves mérlegelését sikertelenül jelölte meg a felülvizsgálati kérelmében.
A felperes "döntési képességét" a betegség jellege miatt nem igazolja, hogy a munkáját saját, a 2000. évben tett előadása szerint "október 29-éig el tudta látni", és nem érinti az sem, hogy egyébként milyen munkajogi ismeretekkel rendelkezett. A felperes bizonyított egészségi állapota folytán a Ptk. 4. §-a, illetve az Mt. 4. §-ában foglaltakra való hivatkozás fogalmilag kizárt.
A másodfokú bíróság ezért helytálló jogi következtetéssel állapította meg a felperes felmondási tilalom figyelmen kívül hagyására vonatkozó kérelmének érvénytelenségét, ezáltal a tilalom fennállása miatt az alperes rendes felmondásának jogellenességét [Mt. 90. § (1) bekezdés a) pont].
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság közbenső ítéletét hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Mfv.I.10.987/2001. sz.)