adozona.hu
BH 2003.6.249
BH 2003.6.249
I. Általános kártérítés megállapítására nem kerülhet sor csupán azért, mert a kár mértékének megállapítása hosszadalmas, vagy esetleg terjedelmes bizonyítási eljárást tenne szükségessé [Ptk. 355. § (1) és (4) bek., 359. § (1) bek., Pp. 3. § (3) bek., 164. § (1) és (2) bek., 206. § (3) bek.]. II. Kártérítés iránti perben a perköltség megállapításánál irányadó szempontok [Pp. 75. § (2) bek., 79. §, 81. § (2) bek., 12/1991. (IX. 29.) IM r., 8/2002. (III. 30.) IM r. 3. § (1) és (2) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az alperes egyedüli tagja és ügyvezetője volt az S. Kft.-nek (a továbbiakban: kft.). E kft.-nél a felperes mint adóhatóság 1991. július 27-én vizsgálatot kezdett, amelynek eredményeként 21 678 000 Ft adófizetési kötelezettséget állapított meg. Az alperes 2000. március 1-jén a társaság végelszámolását határozta el. A végelszámoló az alperes volt. A felperes a végelszámolási eljárásban hitelezői igénybejelentést nyújtott be a végelszámolóhoz, amelyben jelezte, hogy a követelés pontos összegét k...
BH 2003.6.249 I. Általános kártérítés megállapítására nem kerülhet sor csupán azért, mert a kár mértékének megállapítása hosszadalmas, vagy esetleg terjedelmes bizonyítási eljárást tenne szükségessé [Ptk. 355. § (1) és (4) bek., 359. § (1) bek., Pp. 3. § (3) bek., 164. § (1) és (2) bek., 206. § (3) bek.].
II. Kártérítés iránti perben a perköltség megállapításánál irányadó szempontok [Pp. 75. § (2) bek., 79. §, 81. § (2) bek., 12/1991. (IX. 29.) IM r., 8/2002. (III. 30.) IM r. 3. § (1) és (2) bek.].
Az alperes egyedüli tagja és ügyvezetője volt az S. Kft.-nek (a továbbiakban: kft.). E kft.-nél a felperes mint adóhatóság 1991. július 27-én vizsgálatot kezdett, amelynek eredményeként 21 678 000 Ft adófizetési kötelezettséget állapított meg. Az alperes 2000. március 1-jén a társaság végelszámolását határozta el. A végelszámoló az alperes volt. A felperes a végelszámolási eljárásban hitelezői igénybejelentést nyújtott be a végelszámolóhoz, amelyben jelezte, hogy a követelés pontos összegét később közli. Az alperes mint végelszámoló 2000. május 31-én a cégbírósághoz benyújtotta a kft. zárómérlegét, amelynek alapján a cégbíróság a társaságot a cégjegyzékből 2000. május 31-én törölte.A felperes az alperes mint végelszámoló ellen 21 678 000 Ft kártérítés és kamatai, valamint a perrel okozott költség megfizetése iránt indított pert, arra hivatkozva, hogy az alperes mint végelszámoló idézte elő jogellenes és felróható tevékenységével azt a helyzetet, hogy a felperes adókövetelése a kft. törlése folytán nem volt behajtható.
Az elsőfokú bíróság ítéletében az alperes teljes kártérítési felelősségét megállapította, és az alperest a felperes kereseti kérelmével egyezően, a felperes javára 21 678 000 Ft kártérítés, annak 2000. augusztus 1-jétől a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamata, 100 000 Ft perköltség, továbbá az állam javára 750 000 Ft illeték megfizetésére kötelezte.
Ez ellen az ítélet ellen az alperes nyújtott be fellebbezést, amelyben marasztalásának jogalapját és összegszerűségét is vitatta.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróságnak az alperes kártérítési felelősségét megállapító rendelkezését helybenhagyta. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a tárgyalás folytatására utasította. Kötelezte az alperest, hogy a felperesnek 4000 Ft fellebbezési eljárási költséget, az államnak pedig 15 000 Ft fellebbezési eljárási illetéket fizessen meg.
A Legfelsőbb Bíróság a közbenső ítéletében az alperes mint végelszámoló kártérítési felelősségét - egyezően az elsőfokú bírósággal - a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolási eljárásról szóló, az adott ügyben alkalmazandó, többször - lényegesen az 1993. évi LXXXI. és 1997. évi XXVII. törvényekkel módosított 1991. évi IL. törvény 72. §-ának (2) bekezdése, a 73. § (3) bekezdése és a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján állapította meg.
A felperes követelésének összege tekintetében viszont a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét nem találta megalapozottnak. A közbenső ítélet indokolásában kifejtette, hogy a kárért felelős személy kártérítésként csak a károkozó körülmény folytán a károsult vagyonában beállott értékcsökkenést köteles megtéríteni a Ptk. 355. §-ának (1) és (4) bekezdései szerint. Ebből következően az adott ügyben az alperes által a felperesnek okozott kárként csak az az összeg állapítható meg, amelyhez a felperes az alperes jogszerű eljárása, a felszámolási eljárás kezdeményezése esetén hozzájuthatott volna. Ez az összeg pedig legfeljebb a kft. végelszámolási zárómérlege szerint a kft. felosztható vagyonaként megmaradt összeg lehetett. A kár összegének megállapításához - a Legfelsőbb Bíróság iránymutatása szerint - nem volt mellőzhető a kft. végelszámolásával összefüggésben keletkezett iratoknak - a végelszámolási zárómérlegnek, vagyonfelosztási javaslatnak - cégbíróságtól történő beszerzése. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az új eljárásra vonatkozóan előírta az elsőfokú bíróságnak, hogy a cégbíróságtól szerezze be a kft. végelszámolási eljárásának iratait, annak megállapítása céljából, hogy a végelszámolás befejezésekor mennyi volt a társaság felosztásra került vagyona.
A megismételt eljárásban a felperes a keresetét fenntartotta. Új tényként hivatkozott arra, hogy utólag már nem lehet pontosan megállapítani, hány hitelező milyen követelést jelentett volna be a kft. meg nem indított felszámolási eljárásában, és abból mennyi lett volna megtéríthető a kft vagyonából. A kft. megszűnéskori vagyoni helyzetét csak a cég könyvvezetésére is kiterjedő záróvizsgálat deríthette volna fel, amely éppen az alperes jogszabálysértő végelszámolói tevékenysége miatt maradt el. Ilyen körülmények között nem szolgálhat alapul a zárómérlegben kimutatott vagyon a kártérítés összegének a megállapításához. Ezért a kárát a Ptk. 359. §-ának (1) bekezdése szerint általános kártérítésként kérte megállapítani.
Az elsőfokú bíróság megkeresésére a cégbíróság a kft. cégirataiból a végelszámolásra vonatkozó iratok kivonatos másolatát, köztük a végelszámolási eljárás során készült egyszerűsített éves beszámolókat, zárójelentést, és vagyonfelosztási javaslatot megküldte.
A felek egyéb bizonyítási indítványt nem terjesztettek elő.
Az elsőfokú bíróság a rendelkezésére álló adatok mérlegelése alapján meghozott ítéletében az alperes által fizetendő kártérítést 1 370 000 Ft-ban állapította meg, annak 2000. augusztus 1. napjától a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatával. Ezt meghaladó részében a keresetet elutasította. A felperest az alperes javára 30 000 Ft részperköltség, az alperest pedig az állam javára 82 200 Ft illeték megfizetésére kötelezte azzal, hogy a további 667 800 Ft illetéket az állam viseli. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a cégbíróságtól beszerzett egyszerűsített éves beszámoló (zárómérleg) alapján a kft. megszűnéskor felosztható vagyona 1 370 000 Ft volt. A felperes legfeljebb ennyihez juthatott volna hozzá, ha a végelszámoló alperes a felszámolási eljárás megindítását kezdeményezte volna.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen mindkét fél fellebbezést nyújtott be.
A felperes a fellebbezésében - tartalmilag - elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének részben történő megváltoztatását, és az alperes által fizetendő kártérítés összegének a kereseti kérelmével egyező megállapítását kérte a Ptk. 359. §-ának (1) bekezdése alapján az eset összes körülményét mérlegelve általános kártérítésként. A fellebbezésében megismételt jogi álláspontja szerint az alperes által fizetendő kártérítés összege nem alapulhat olyan végelszámolói zárómérlegen, amelyet jogellenesen és felróhatóan eljárt végelszámolóként az alperes maga készített el, a felperesnek pedig mint adóhatóságnak nem volt módjában záróvizsgálat során ellenőrizni, ugyancsak az alperes felróható eljárása miatt. Ilyen körülmények között utólag pontosan már nem állapítható meg, hogy a kft. a végelszámolás befejezésekor valójában milyen vagyonnal rendelkezett, valamint az sem, hogy az esetleges felszámolási eljárásban a hitelezők milyen sorrendben, milyen kielégítést kaphattak volna. A felperes arra is hivatkozott, hogy azért sem az alperes által készített, aggályos zárómérleg alapján kellett volna a fizetendő kártérítést megállapítani, mert a végelszámolónak a felszámolási eljárást nem a végelszámolás során készített zárómérleg adatai alapján, hanem annak a vagyoni állapotnak a figyelembevételével kellett volna kezdeményeznie, amikor észlelhette, hogy a kft. vagyona a hitelezői követelések kiegyenlítésére nem elegendő. A felperes megítélése szerint a végelszámolási zárómérleg mint kiindulási alap aggályos voltát támasztja alá az is, hogy a végelszámolással megszűnt cég végelszámolás előtti mérlegében a kft. vagyona több volt, mint a három hónap alatt lezajlott végelszámolási eljárás végén. A végelszámolási nyitómérleg ugyanis még 159 000 Ft tárgyi eszközt és 1 350 000 Ft pénzeszközt tartalmazott, a végelszámolási zárómérleg pedig már csak 1 370 000 Ft pénzeszközt.
A felperes a fellebbezésében másodlagosan azt kérte, hogy - az elsőfokú bíróság ítéletének a per főtárgya tekintetében való helybenhagyása esetén - a másodfokú bíróság legalább a perköltségre vonatkozó rendelkezést változtassa meg olyan módon, hogy "a teljes perköltség" megfizetésére az alperest kötelezze a Pp. 81. §-ának (2) bekezdése alapján.
A felperes bizonyítási indítványt a fellebbezésében sem terjesztett elő.
Az alperes a fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének csak a perköltségre vonatkozó részét támadta, amelyet olyan módon kért megváltoztatni, hogy a felperes részéről fizetendő ügyvédi munkadíjból eredő perköltségének összege a pernyertességének arányában, az általa a jogi képviselőjének fizetendő 468 450 Ft ügyvédi munkadíj figyelembevételével nyerjen megállapítást. A fellebbezéséhez csatolta a jogi képviselője megbízásakor, 2001. január 22-én felvett tényállást, amelyben az ügyvédi munkadíj összegét teljes pernyertessége esetére 500 000 Ft-ban határozták meg. Hivatkozott arra, hogy a teljes felperesi követeléshez képest a marasztalásának aránya csak 6,31% volt, amelynek figyelembevételével a jogi képviselője részére 468 450 Ft ügyvédi munkadíjat kell megfizetnie. Ilyen arányú pernyertessége mellett - megítélése szerint - az elsőfokú bíróság a perköltségről nem a Pp. 75. §-ának (2) bekezdésében és 79. §-ában foglaltak szerint, és nem az ügyvédi költségekről szóló 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet keretei között, továbbá nem a fellebbezésében hivatkozott, a Bírósági Határozatok című folyóiratban közzétett eseti döntésekben foglalt bírósági gyakorlatnak megfelelően határozott. Ezért a sérelmezett rendelkezés megváltoztatását és a felperesnek "lényegesen magasabb" összegű perköltség megfizetésére történő kötelezését kérte.
A fellebbezések alaptalanok.
Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, és a rendelkezésére álló bizonyítékokat okszerűen mérlegelve határozott mind az alperes által a felperes javára fizetendő kártérítés összegéről, mind a felek által viselendő és fizetendő perköltségekről.
Az elsőfokú bíróságnak a végelszámolási zárómérlegen túl egyéb bizonyíték nem állt rendelkezésére annak pontosabb megállapításához, hogy a kft. a végelszámolási eljárás befejezésekor milyen felosztható vagyonnal rendelkezett. A felperes a fellebbezésében alaptalanul hivatkozott arra, hogy az alperesnek mint végelszámolónak a kft. felszámolását nem a végelszámolási eljárás befejezésekor, hanem már korábban, akkor kellett volna kérnie, amikor felismerte, hogy a kft. képtelen a tartozásai megfizetésére. A végelszámolási eljárás során ugyanis - a rendelkezésre álló adatokból megállapíthatóan - más hitelező nem nyújtott be hitelezői igényt, és a felperes sem egészítette ki a végelszámolási eljárás során benyújtott, konkrét összeget nem tartalmazó, jogfenntartó hitelezői igénybejelentését. Ilyen adatok mellett nem megalapozott a felperesnek az az állítása, miszerint az alperesnek mint végelszámolónak a kft. fizetésképtelenségét a végelszámolási eljárás befejezésénél korábbi időpontban kellett volna felismernie.
Alaptalan volt a felperesnek az új eljárás során előterjesztett általános kártérítés iránti követelése is az alábbi indokok szerint:
A 2000. november 28-án indult perben alkalmazandó, többször módosított, a Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 3. §-ának (3) bekezdése alapján a jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása - ha törvény eltérően nem rendelkezik - a feleket terheli. A bizonyítás indítványozása elmulasztásának, illetve a bizonyítási indítvány elkésett voltának jogkövetkezményei, valamint a bizonyítás esetleges sikertelensége pedig - törvény eltérő rendelkezése hiányában - a bizonyításra kötelezett felet terheli.
A Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. A Pp. 164. §-ának (2) bekezdése alapján a bíróság bizonyítást hivatalból akkor rendelhet el, ha ezt törvény megengedi.
Az adott perben a bizonyítási kötelezettség a kár összege tekintetében is a felperest terhelte. A bíróságnak pedig hivatalból való bizonyítási kötelezettsége - más törvénynek a Pp. 164. §-ának (1) bekezdésétől eltérő rendelkezése hiányában - nem volt. Tény, hogy a felperes e bizonyítási kötelezettségének a megismételt eljárás során nem tett eleget. Ehelyett kárának összegét a kereseti kérelmében meghatározott értékben, az általános kártérítés szabályai szerint kérte megállapítani.
A Ptk. 359. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy amennyiben a kár mértéke akárcsak részben pontosan nem számítható ki, a bíróság a kárért felelős személyt olyan összegű általános kártérítés megfizetésére kötelezheti, amely a károsult teljes anyagi kárpótlására alkalmas.
Ezzel az anyagi jogi rendelkezéssel áll összhangban a Pp. 206. §-ának (3) bekezdése, amely úgy rendelkezik, hogy a bíróság a kártérítés vagy egyéb követelés összegét - ha az szakértői vélemény, vagy más bizonyíték alapján meg nem állapítható - a per összes körülményeinek mérlegelésével belátása szerint határozza meg.
Az idézett jogszabályok összevetése alapján az állapítható meg, hogy az általános kártérítésre vonatkozó anyagi jogi szabály alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha a kár bekövetkezése bizonyított, mértéke azonban bizonytalan, és a lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeként sem határozható meg pontosan. Ebből következően, általános kártérítés megállapítására nem kerülhet sor pusztán azért, mert a kár mértékének a megállapítása hosszadalmas, vagy esetlegesen terjedelmes bizonyítási eljárást tenne szükségessé. Mindaddig ugyanis, amíg van megfelelő mérce a kár mértékének a kiszámítására, addig nincs helye általános kártérítés megállapításának.
Az általános kártérítés - a kifejtettek szerint - semmiképpen sem jutalmazhatja a bizonyításra köteles károsultnak a bizonyítási kötelezettség terén tanúsított teljes passzivitását, amely magatartás a felperest az adott ügyben a megismételt eljárás során jellemezte.
A felperes a bizonyítás előterjesztésétől nem volt elzárva. A kft.-nél huzamos ideig tartó adóellenőrzés alapján olyan adatok birtokába került, amelyek a kft. végelszámolás előtti pénzügyi, vagyoni viszonyaira vonatkoztak. A pénzügyekben jártas apparátussal rendelkező felperes a végelszámolási zárómérleg, zárójelentés ellentmondásait, hiányosságait időben felismerhette, és gondos pervitel mellett a zárójelentés aggályos voltára a bíróság figyelmét időben felhívhatta volna. Ehhez a felperes csatolhatta volna a kft.-re vonatkozó, birtokában lévő okirati bizonyítékokat. Kérhette volna a végelszámoló alperes kötelezését a kft. nála maradt, illetőleg általa irattárban elhelyezett, a kft. valós vagyoni helyzetének felderítéséhez szükséges iratok becsatolására. Továbbá - amennyiben a kft.-nek a végelszámoláskori vagyoni helyzete a felek által benyújtott, valamint a cégbíróságtól beszerzett iratok alapján sem lett volna megnyugtatóan megállapítható, indítványozhatta volna szakértői bizonyítás elrendelését is. A felsorolt bizonyítási indítványok elmulasztását a bíróságnak a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése és a Pp. 3. §-ának (3) bekezdése alapján a felperes terhére kellett értékelnie.
A bizonyítás megkísérlése nélkül viszont nem kerülhetett sor annak megállapítására, hogy az adott ügyben az általános kártérítésnek a Ptk. 359. §-a (1) bekezdésében meghatározott feltételei fennállnak. Ezért az elsőfokú bíróság helyesen határozott, amikor az alperes részéről a felperesnek fizetendő kártérítés összegét nem a Ptk. 359. §-ának (1) bekezdése, hanem a Ptk. 355. §-ának (1) és (4) bekezdése alapján állapította meg, a végelszámolási zárómérlegnek a kft. felosztható vagyonára vonatkozó adata mint egyedüli bizonyíték alapulvételével.
A felperes a fellebbezésében sem terjesztett elő bizonyítási indítványt, valamint nem csatolt semmilyen további okirati bizonyítékot. Ezért nem volt indok arra, hogy a másodfokú bíróság megváltoztassa az elsőfokú bíróságnak az alperes által fizetendő kártérítés összegére vonatkozó rendelkezését. Az alperes sem nyújtott be fellebbezést a megindítani elmulasztott felszámolási eljárásban szükségszerűen felmerülő, ezért a kár összegének csökkentésére alkalmas felszámolási eljárási költségek levonásának elmaradása miatt.
A Legfelsőbb Bíróság a kár összegének megállapítására vonatkozó új eljárás elrendelésekor biztosítani kívánta a felek számára a lehetőséget arra, hogy a cégbírósági iratokra vonatkozó észrevételeket megtehessék, illetőleg esetleges bizonyítási indítványaikat előterjesszék. E lehetőséggel a felek nem éltek.
Ezért az elsőfokú bíróság a megismételt eljárásban a kár összegét, a fizetendő kártérítést kizárólag a cégbíróságtól beszerzett iratok adatai alapján állapíthatta meg. A felperes az eljárás során meg sem kísérelte a végelszámolási zárómérleg aggályos voltára vonatkozó állításának bizonyítását, noha arra - a fent írtak szerint - a lehetősége biztosított volt.
Az elsőfokú bíróság a perbeli adatok mérlegelésével a felek által fizetendő és viselendő perköltségekről is helyesen határozott.
Az alperes javára a felperes által fizetendő részperköltség összegének növelésére nem kerülhetett sor kizárólag abból az indokból, hogy az alperes a jogi képviselőjével a teljes pernyertessége esetére 500 000 Ft ügyvédi munkadíjban állapodott meg. Ennek az adatnak a kifejezett figyelembevételét ugyanis csak az adott elsőfokú eljárásra még nem alkalmazandó, 2002. április 29-én hatályba lépett, a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 8/2002. (III. 30.) IM rendelet 3. §-a (1) bekezdésének a) pontja írja elő azzal a 3. §-ának (2) bekezdésében meghatározott fenntartással, hogy a bíróság a kikötött ügyvédi munkadíjat az általa indokoltnak tartott mértékre leszállíthatja. Ilyen rendelkezést az elsőfokú eljárásban még irányadó 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet nem tartalmazott. Ezért nem sértett jogszabályt az elsőfokú bíróság amikor az alperes ügyvédi munkadíjból eredő költségét a jogszabály szabta keretek között, mérlegelésével határozta meg. Az ettől eltérő mérlegeléssel a másodfokú bíróság nem látott indokot.
Az elsőfokú bíróság ítéletének a perköltségre vonatkozó rendelkezése a felperes javára sem volt megváltoztatható. Tény, hogy a felperes által követelt összeg - a bírói mérlegeléssel megállapított marasztalási összeghez képest - nyilvánvalóan eltúlzottnak bizonyult.
A Pp. 81. §-ának (2) bekezdése akként rendelkezik, hogy ha a per kártérítésre irányul, vagy egyéb olyan követelés iránt folyik, amelynek összegszerű megállapítása bírói mérlegeléstől függ, az ellenfelet akkor is kötelezni lehet a terhére megállapított marasztalási összegnek megfelelő perköltség megfizetésére, ha a bíróság a követelt összegnél kevesebbet ítélt ugyan meg, de a követelt összeg nem tekinthető nyilvánvalóan túlzottnak. E feltétel az adott ügyben - a kifejtettek szerint - nem következett be.
A fenti indokok alapján a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Legf. Bír. Gf.VI.30.036/2002. sz.)