adozona.hu
BH 2000.2.69
BH 2000.2.69
Az önkormányzati közgyűlés elnöke mind az önkormányzatnak, mind az önkormányzat hivatali apparátusának képviseletére jogosult. Az önkormányzat hivatali apparátusának dolgozóját felhatalmazhatja arra, hogy az önkormányzat nevében harmadik személlyel szerződést kössön. Ilyen felhatalmazás esetén a megbízott által kötött szerződés érvénytelensége - a képviseletre vonatkozó szabályok megsértése miatt - nem állapítható meg [Ptk. 200. § (2) bek., 219. § (2) bek., 221. § (1) bek., 223. § (1) bek., 237. § (2) bek.,
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A perben eljárt bíróság az alábbi tényállást állapította meg. Az ny.-i, Búza utca 5. szám alatti ingatlan az alperesi önkormányzat korlátozottan forgalomképes tulajdonú törzsvagyonát képezi, korábban az Ny.-i Városi Református Egyházközség tulajdonában állt. Az egyházközség és az alperes 1993 júniusában megállapodott abban, hogy az egyházközség az 1991. évi XXXII. törvény alapján az ingatlant nem igényli vissza, hanem kártalanítást kér. Az értékmegállapítás érdekében az alperes igazságügyi sz...
BH 2000.2.69 Az önkormányzati közgyűlés elnöke mind az önkormányzatnak, mind az önkormányzat hivatali apparátusának képviseletére jogosult. Az önkormányzat hivatali apparátusának dolgozóját felhatalmazhatja arra, hogy az önkormányzat nevében harmadik személlyel szerződést kössön. Ilyen felhatalmazás esetén a megbízott által kötött szerződés érvénytelensége - a képviseletre vonatkozó szabályok megsértése miatt - nem állapítható meg [Ptk. 200. § (2) bek., 219. § (2) bek., 221. § (1) bek., 223. § (1) bek., 237. § (2) bek., 301. § (1) és (4) bek., 389. §, 685. § c) pont, 1991. évi XXXII. tv, 1992. évi XXIII. tv. 21. § (2) bek., 4/1991. (II. 13.) PM r. 3. § (1) bek., 16. §].
A perben eljárt bíróság az alábbi tényállást állapította meg. Az ny.-i, Búza utca 5. szám alatti ingatlan az alperesi önkormányzat korlátozottan forgalomképes tulajdonú törzsvagyonát képezi, korábban az Ny.-i Városi Református Egyházközség tulajdonában állt. Az egyházközség és az alperes 1993 júniusában megállapodott abban, hogy az egyházközség az 1991. évi XXXII. törvény alapján az ingatlant nem igényli vissza, hanem kártalanítást kér. Az értékmegállapítás érdekében az alperes igazságügyi szakértői véleményt szerez be, melynek költségét az önkormányzati hivatal saját forrásaiból megelőlegezi. A kártalanítási eljárásban a felmerülő költséget is érvényesíti az egyházközség, és az előlegezett összeget a kapott kártalanításból visszatéríti. Ezt követően M. J., az alperes közgyűlésének elnöke és dr. Cz. L. főjegyző szóban megbízást adott az alperes hivatalának alkalmazásában álló, elnöki referensi munkakört betöltő és e tárgyaláson személyesen részt vevő felperesnek, hogy a kártalanítási összeg megállapításához szükséges igazságügyi szakmérnöki szakértői véleményt külön díjazás ellenében készítse el. M. J. ez alkalommal utasította az alperes hivatalának vállalkozási és vagyonkezelő osztálya osztályvezető-helyettesét, H. G.-t, hogy a szerződés egyéb feltételeiben, többek közt a díjazás mértékében "a kialakult gyakorlat szerint" a felperessel állapodjon meg, a szerződést foglalja írásba, és írja alá. Ennek alapján 1993 júniusában a felperes mint megbízott és a megyei önkormányzati hivatal vállalkozási és vagyonkezelő osztálya mint megbízó megbízási szerződést kötött az ingatlanra vonatkozó részletes szakértői vélemény elkészítése tárgyában. A megbízási díjat az ingatlan mintegy 60 millió forint + 10% becsértéke figyelembevételével annak 2 ezreléke + áfában állapították meg. A felperes a szakértői véleményt a szerződés szerinti határidőben elkészítette, és az egyházközség jogtanácsosának, illetőleg a hivatal vállalkozási és vagyonkezelő osztálya vezetőjének átadta, egyben 525 000,-Ft + áfát is tartalmazó megbízási díjáról számlát állított ki. A munka elvégzését H. G. osztályvezető-helyettes 1993. november 19-én aláírásával igazolta, kifizetését az alperes közgyűlésének elnöke aláírásával engedélyezte. A felperes számláját azonban az alperes nem egyenlítette ki.Az 1994. évben - közelebbről meg nem határozható időpontban - M. J. a felperesnek szóban megbízást adott a t.-i, Arany János u. 4. szám alatti ingatlan vagyonértékelésének külön díjazás ellenében történő elvégzésére. A felperes 1994. október 25-én a vagyonértékelést elkészítette, és a hivatal vállalkozási és vagyonkezelő osztályának átadta, 15.000,-Ft-ról kiállított számláján az osztályvezető V. Á.-né dr. a munka elvégzését aláírásával igazolta. A számlát az alperes szintén nem egyenlítette ki.
A felperes keresetében az alperest a fenti két számlatartozás és kamatai megfizetésére kérte kötelezni. Felemelt keresetében a késedelmikamat-igényét a jegybanki alapkamat kétszeres szorzatának megfelelő összegben jelölte meg arra hivatkozva, hogy a perbeli szerződések közte mint egyéni vállalkozó és az alperes gazdálkodó szervezet között jöttek létre.
Az alperes a kereset elutasítását indítványozta. Védekezése szerint a megbízási szerződést aláíró osztályvezető-helyettes az alperes képviseletére nem volt jogosult, a szerződésben foglalt munka elvégzése - a felperes munkaköri leírása szerint - a felperesnek munkaköri kötelezettsége volt, a szerződés tehát nem felelt meg a 4/1991. (II. 13.) PM rendelet 16. §-a (1) és (2) bekezdésében írott feltételeknek sem. Állította, hogy a felperessel szemben kötelezettséget M. J. volt közgyűlési elnök vállalt, ami az alperest nem jogosítja, illetve kötelezi a felperessel szemben. Az alperes tagadta azt is, hogy az elkészített ingatlanforgalmi szakértői véleményt a felperes az alperesnek átadta volna.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy a felperesnek fizessen meg 540.000,-Ft-ot, továbbá 525.000,-Ft-nak 1993. december 8-tól, 15.000,-Ft-nak pedig 1994. december 11-től a - mindenkori jegybanki alapkamat kétszeres szorzatának megfelelő - késedelmi kamatát, illetőleg az ítélethozataltól a kifizetésig járó évi 45% kamatát, továbbá 60.000,-Ft perköltséget.
M. J. és H. G. tanúk egybehangzó tanúvallomása alapján az elsőfokú bíróság megállapította, hogy H. G. osztályvezető-helyettes a közgyűlés elnökének szóbeli utasítása alapján írta alá a megbízási szerződést, ami a közgyűlési elnök részéről a Ptk. 207. §-ának (1) bekezdése és 222. §-a alapján a hivatali alkalmazottnak adott képviseleti meghatalmazásnak minősül. E meghatalmazást a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.) 72. §-a, 77. §-ának (1) bekezdése és 75. §-ának (1) bekezdése alapján érvényesnek minősítette annak alapján, hogy az adott esetben a megyei közgyűlés rendelkezett jogi személyiséggel és jogképességgel. Az Ötv. 75. §-ának (3) bekezdésére figyelemmel alkotott szervezeti és működési szabályzat 7. számú melléklete szerint a megyei közgyűlés elnöke saját hatáskörében jogosult volt az alperes képviseletében a perbeli kötelezettségvállalásra, és e képviseleti jogosultságát megbízás útján a belső szervezeti egység vezetőjére átruházhatta. Mivel az elsőfokú bíróság jogi álláspontja szerint a felek között létrejött szerződés tartalmánál fogva vállalkozási szerződésnek minősült, annak érvényes létrejöttéhez írásba foglalásra sem volt szükség. A Ptk. 223. §-ának (1) bekezdése figyelembevételével - tartalmi érvényessége mellett - az elsőfokú bíróság alaki szempontból is érvényesnek minősítette a meghatalmazást. A Ptk. 219. §-a (2) bekezdésének megfelelően megállapította a továbbiakban, hogy a szerződés kötelezettjévé az alperes vált. A közgyűlés elnöke azzal a nyilatkozatával, hogy a számla kifizetését engedélyezte, a fentiektől függetlenül is jóváhagyta utólag a H. G. által a felperessel kötött szerződést, így az a Ptk. 221. §-ának (1) bekezdése szerint - az esetleges eredeti érvénytelensége esetén is - érvényessé vált volna.
Az elsőfokú bíróság alaptalannak találta azt az alperesi védekezést, hogy a szerződésben szereplő munka elvégzése a felperes munkaköri kötelessége volt. Megállapította, hogy a perbeli ingatlan az önkormányzat korlátozottan forgalomképes törzsvagyonát képezte, míg a felperes munkaköri leírása szerint a felperes munkaköri kötelessége csak az alperes vállalkozói vagyonának értékbecslésére terjedt ki. Ezért nem találta megállapíthatónak, hogy a megbízási szerződés az alperes által hivatkozott 4/1991. (II. 13.) PM rendelet 16. §-ába ütközött volna.
Az elsőfokú bíróság a fentiek alapján megállapította, hogy az alperes az érvényes szerződés teljesítését a maga részéről jogos indok nélkül tagadta meg, ezért az 1993 júniusában kötött szerződésből eredő díjfizetési kötelezettsége teljesítésére kötelezte az alperest. Hasonló indokok alapján marasztalta az alperest az 1994. évben kötött megbízási szerződésből eredő tartozásában is.
A tőkeösszegek után járó késedelmi kamatok megfizetésére az alperest a Ptk. 301. §-ának (1) bekezdése alapján kötelezte az elsőfokú bíróság. A kamat mértékét a Ptk. 301. §-ának (4) bekezdése alapján a - perbeli jogvitában még alkalmazandó - 86/1990. (XI. 14.) Korm. rendelet alapján határozta meg. Ebben a körben megállapította, hogy a felperes - a 8/1990. (II. 1.) BM rendelet 1. §-ának (2) bekezdése szerint - gazdálkodó tevékenységre feljogosított magánszemély volt, míg az alperes a Ptk. 685. §-ának c) pontjában meghatározott gazdálkodó szervezet. Ezért a késedelmi kamat mértéke tekintetében a gazdálkodó szervezetek közötti kamatmértékre vonatkozó rendelkezéseket alkalmazta.
Az elsőfokú ítélet ellen az alperes fellebbezést terjesztett elő annak megváltoztatása és a felperes keresetének elutasítása érdekében. Korábbi álláspontját kiegészítette azzal, hogy a református egyházközség képviselője és a közgyűlés elnöke között létrejött megállapodás szerint a felmerülő költséget az önkormányzati hivatal a saját forrásaiból kívánta előlegezni, a hivatal terhére pedig csak a jegyző vállalhatott kötelezettséget, a gazdasági vezető ellenjegyzése mellett. Ezért a közgyűlés elnöke nem adhatott felhatalmazást H. G.-nek az említett kötelezettségvállalásra. Előadta, hogy a szakértői véleményt a perbeli időben közgyűlési határozattal rendelték meg, és a vagyonkezelési és vállalkozási osztályt bízták meg az értékbecslés bonyolításával, illetőleg az a perbeli értékbecslésre is vonatkoztatva a felperes munkaköri kötelezettsége volt. A vállalkozási és vagyonkezelési osztály szakvéleményt saját hatáskörében nem rendelhetett meg és a díj mértékéről sem dönthetett. Fenntartotta dr. Cz. L. főjegyző tanúkénti meghallgatására vonatkozó indítványát annak igazolására, hogy a főjegyző a perbeli szerződéskötésre megbízást nem adott. Állította, hogy a perbeli szerződés megkötése a felperes köztisztviselői tevékenységével nem összeegyeztethető, ez okból is érvénytelenek a szerződések. Vitatta a késedelmi kamat mértékére vonatkozó elsőfokú ítéleti rendelkezést is.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta, és kötelezte az alperest 30.000,-Ft másodfokú perköltség megfizetésére a felperes javára. Egyetértett az elsőfokú ítélet indokaival, hangsúlyozva, hogy a közgyűlés elnöke egy személyben jogosult volt a perbeli kötelezettségvállalásra az idézett jogszabályok, valamint az alperes belső rendelkezései értelmében. A további bizonyítás lefolytatását szükségtelennek ítélte meg. Megállapította, hogy az alperes perbeli eljárása megfelelt az alperesnél ebben a körben folytatott akkori gyakorlatnak. Az alperes által becsatolt ellentétes bizonyítékokat elvetette, mivel azok az alperesnél az 1992. évben folytatott gyakorlatra tartalmaztak adatokat.
A jogerős ítélettel szemben az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezése, az elsőfokú ítélet megváltoztatása és a felperes keresetének teljes egészében történő elutasítása érdekében. Sérelmezte, hogy a perben eljárt bíróság nem vette figyelembe az önkormányzat és az önkormányzat hivatalának elkülönülő jogi személyiségét. A szervezeti és működési szabályzat 25. §-a (2) bekezdésének a) pontjára hivatkozással állította, hogy a közgyűlés elnökét csak az alelnök jogosult helyettesíteni, ezért H. G.-nek még átruházott hatáskörben sem volt joga a megyei önkormányzatot képviselni, annak nevében kötelezettséget vállalni. A már hivatkozott 4/1991. (II. 13.) PM rendelet 3. §-ának (1) bekezdése és 16. §-a szerint a hivatal nevében a főjegyző vagy az általa megbízott személy vállalhatott volna kötelezettséget, a gazdasági vezető ellenjegyzése mellett. A közgyűlés elnöke által H. G.-nek adott szóbeli meghatalmazás a Ptk. 223. §-ának (1) bekezdésében foglalt alakszerűségnek sem felelt meg. Mindezen indokok alapján - az alperes jogi álláspontja szerint - a perbeli szerződés nem érvényes.
A szerződés érvénytelenségét állította a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény 21. §-ának (2) bekezdése alapján is, mivel a felperes a munkáltatói jogkör gyakorlójától engedélyt nem kért, és nem kapott a perbeli munka elvégzésére. Megítélése szerint a perben eljárt bíróság a felperes munkaköri kötelezettségét is megszorítóan értelmezte. Az alperesi értelmezés szerint a kártalanítás alapjául szolgáló értékbecslés elkészítése is a felperes munkakörébe tartozott. Sérelmezte a kamat mértékére vonatkozó jogerős ítéleti rendelkezést is, mivel a felperes nem volt egyéni vállalkozó, az alperes pedig nem a gazdálkodásával kapcsolatos szerződést kötött.
Az alperes utóbb felülvizsgálati indokait kiegészítette azzal, hogy a visszaélésszerű joggyakorlás folytán a szerződés a Ptk. 5. §-ába ütközik, továbbá az a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdésében meghatározott jó erkölcsbe ütköző semmis szerződésnek is minősül. Iratellenesnek állította azt az ítéleti megállapítást, mely szerint dr. Cz. L. főjegyző a kötelezettségvállaláshoz hozzájárult. Változatlanul szükségesnek tartotta a nevezett tanúkénti meghallgatását. A kamat mértékére vonatkozó korábbi felülvizsgálati indokait azzal egészítette ki, hogy jogszabálysértőnek állította az ítélethozatalkori jegybanki alapkamat kétszeresének megfizetésére kötelezését.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmével a jogerős ítélet hatályában való fenntartását indítványozta. Előadta, hogy az alperessel kötött szerződés teljesedésbe ment, az ő szerződésszerű teljesítését az alperes a perben egyértelműen elismerte, a munkát tőle elfogadta. Előadta, hogy az alperes saját felróható magatartására hivatkozva kíván fizetési kötelezettsége alól kibújni, ami a Ptk. 4. §-ának (4) bekezdése szerint nem megengedett. Állította, hogy az alperessel érvényes szerződést kötött, amely az alperesnél folytatott akkori gyakorlatnak megfelelt. A felülvizsgálati kérelem kiegészítésének indokaira előadta, hogy azzal az alperes a bíróság mérlegelését támadta, ami szintén nem megengedett a felülvizsgálati eljárásban.
A felülvizsgálati kérelem a per főtárgya tekintetében nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem Pp. 275. §-ának (2) bekezdésében meghatározott keretei között eljárva a jogerős ítéletet abból a szempontból vizsgálja felül, hogy az tartalmaz-e olyan jogszabálysértést, amelyre a felek az alapeljárásban már hivatkoztak, és attól az eljárt bíróság jogszabálysértéssel foglalt el eltérő jogi álláspontot [Pp. 270. § (1) bek.]. Erre tekintettel nem képezhette a felülvizsgálat tárgyát az alperesnek a felülvizsgálati kérelem kiegészítésében foglalt egyik indoka sem, mert azokat nem terjesztette az alapperben eljárt bíróság elé.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság érdemben nem találta alaposnak az alperesnek a tőkeösszegek tekintetében való marasztalását sérelmező felülvizsgálati indokait. Egyetértett a perben eljárt bíróság jogi álláspontjával, amely szerint a közgyűlés elnöke mind az alperes, mind az önkormányzati hivatal képviseletére jogosult volt, és a közgyűlés által átruházott hatáskörében jogosult volt a perbeli kötelezettségvállalásra. A nem vitatott peradatok közül kiemeli, hogy a kötelezettségvállalásra a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény alapján az alperesre háruló kártalanítási kötelezettséggel kapcsolatban került sor. A megállapodás a megyei közgyűlés elnöke, a főjegyző, a városi református egyházközség képviselője, a felperes és H. G. osztályvezető-helyettes jelenlétében jött létre. Valamennyi jelenlevő előtt nyilvánvaló volt ennek tartalma, amely szerint az alperes a kártalanítással kapcsolatos ingatlan értékbecslés feladatát az egyházközségtől átvállalja, a költségeit megelőlegezi. A közgyűlés elnöke a megállapodás végrehajtását, annak lebonyolítását bízta a közgyűlés hivatalára, utasítva a vállalkozási és vagyonkezelő osztály vezetőhelyettesét (az osztályvezető távollétében) a megállapodás realizálására. Az alperes szervezeti és működési szabályzata, továbbá az annak mellékletét képező hivatali ügyrend IV. pontja szerint a vállalt értékbecslés - költségvetésen kívül felmerült - pótlólagos forrásait a közgyűlés elnöke volt jogosult és köteles a Hivatal rendelkezésére bocsátani. Az alperes nem vitatta a felülvizsgálati kérelmében a perben eljárt bíróság jogi álláspontját a felek által kötött szerződés minősítését illetően. A Ptk. 389. §-ában meghatározott vállalkozási szerződés megkötése írásbeliséget nem igényel; a kifejtett indokok alapján pedig kötelezetti (megrendelői) pozícióban - a megállapodás lényegét tekintve - az alperes önkormányzat volt. Mivel az önkormányzati hivatalnak csak végrehajtó, lebonyolító szerepe volt a szerződéssel kapcsolatban, a felperes jogszerűen érvényesítette díjigényét tényleges megbízójával, az alperessel szemben.
Alapvetően téves az az alperesi jogi álláspont, amely szerint a szerződés érvénytelensége okából a felperesnek nem jár a munkájának ellenértéke. A peradatok alapján egyértelműen megállapítható, hogy a felperes a vállalt értékbecslést elvégezte, szakértői véleményét az egyházközség, illetve az alperes rendelkezésére bocsátotta, utóbbi a teljesítést elfogadta és igazolta is. Az alperesi jogi álláspont helyességének a feltételezésével is igényt tarthatott volna a felperes a Ptk. 237. §-ának (2) bekezdése alapján az ellenszolgáltatás nélkül maradt szolgáltatásának a megtérítésére. Arra a perben az alperes sem hivatkozott, hogy a felperes által elvégzett szakértői munka szerződésben kikötött díja nem felelt volna meg értékének, és ezt a peradatok sem támasztják alá.
A szerződés esetleges érvénytelensége alapján az alperes díjfizetési kötelezettsége csak abban az esetben nem lett volna megállapítható, amennyiben a perbeli munka elvégzése valóban a felperes munkaköri kötelezettségei közé tartozott volna. Az alperes álláspontjával szemben azonban ez a felperes munkaköri kötelezettségeit tartalmazó, az önkormányzati hivatal ügyrendjének mellékletét képező munkaköri leírásból nem következik. A felperes munkaköri leírásának 2. pontja szerint a felperes köteles részt venni a megyei önkormányzat "vállalkozói vagyonával" kapcsolatos forgalmi érték megállapításában. A 11. pont szerint köteles ellátni továbbá minden olyan feladatot, amivel a megyei közgyűlés elnöke, alelnöke, főjegyzője megbízza. A perben eljárt bíróság helyesen állapította meg, hogy a perbeli értékbecslés nem az alperes vállalkozói vagyonával volt kapcsolatban. Az idézett 11. pont szerint pedig azért nem tartozott munkaköri kötelezettségei közé a perbeli szakértői munka elvégzése, mert a megyei közgyűlés arra jogosult elnöke kifejezetten munkaköri kötelezettségén túli díjazás ellenében történő tevékenység elvégzésével bízta meg. A hivatal ügyrendjének B) pontja szerint a felperes felett a munkáltatói jogokat a közgyűlés elnöke gyakorolta, ezért az alperes által hivatkozott semmisségi ok - a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény 21. §-ának (2) bekezdésébe ütközés - sem állapítható meg.
A kifejtett indokoknak megfelelően a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság nem találta jogszabálysértőnek az alperest a főkövetelésben marasztaló ítéleti rendelkezéseket.
Részben helytálló indokok alapján támadta azonban a jogerős ítéletet az alperes a tőke után fizetendő késedelmi kamat mértéke tekintetében. A Ptk. 685. §-a c) pontjának a perben alkalmazandó értelmező rendelkezése szerint gazdálkodó szervezet többek között az állam, az állami költség-vetési szerv, a társadalmi szervezet és az egyesület a gazdálkodó tevékenységével összefüggő polgári jogi kapcsolatokban, kivéve ha a törvény e szervekre kifejezett rendelkezést tartalmaz. Az alperes tehát csak abban az esetben lett volt köteles a 86/1990. (XI. 14.) Korm. rendeletben meghatározott késedelmi kamat megfizetésére, amennyiben a fizetési kötelezettsége gazdálkodási tevékenységével kapcsolatos jogviszonyból eredt. Az alperes perbeli kötelezettsége azonban a kifejtett okokból nem gazdasági tevékenységével, hanem az egyházi ingatlanok kártalanításával kapcsolatos jogszabályi kötelezettségeivel függött össze. A megelőlegezett szakértői költségek után járó késedelmi kamatokat mint a kártalanítás költségeit az egyházközség is csak a Ptk. 301. §-ának (1) bekezdése szerinti 20% mértékben igényelhette és téríthette vissza az alperesnek. A Legfelsőbb Bíróság ezért a Ptk. jelen ügyben még alkalmazandó 301. §-ának (4) bekezdése és a 86/1990. (XI. 14.) Korm. rendelet alkalmazása szempontjából figyelembe vette a Legfelsőbb Bíróság 2/1998. PJE számú jogegységi határozatának állásfoglalását is, mely szerint a Ptk. értelmező rendelkezése alkalmazása szempontjából az önkormányzat nem minősül gazdasági tevékenység folytatására jogosult más jogi személynek sem. A peres felek jogviszonyában tehát a gazdálkodó szervezetek egymás közötti viszonyában alkalmazandó késedelmikamat-mérték nem volt figyelembe vehető, ezért a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság az alperes késedelmikamat-fizetési kötelezettségét a Ptk. 301. §-ának (1) bekezdésében meghatározott évi 20% mértékben állapította meg.
Az ismertetett indokoknak megfelelően a jogerős ítéletet a kamatra vonatkozó rendelkezései tekintetében a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, az elsőfokú ítéletet ebben a részében megváltoztatta, és az alperes késedelmikamat-fizetési kötelezettségét az elsőfokú ítéletben meghatározott kezdő időponttól kezdődően egységesen évi 20% mértékre mérsékelte. Ezt meghaladóan a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Gfv.IV.30.834/1998. sz.)