adozona.hu
BH 1998.7.358
BH 1998.7.358
A büntetőjog által nem szankcionálható, de bizonyított magatartás még szolgálhat a jogviszony felmentéssel történő megszüntetésénél valós és okszerű indokként, ha az egyébként összefügg a közalkalmazott munkaköri kötelezettségeivel, magatartásával és az intézmény működésével [1992. évi XXXIII. tv. 25. § (2) bek. e) pont, 30. § (1)bek. d) pont, MK 95/I. sz.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes 1974. április 1-jétől állt régész munkakörben az alperes alkalmazásában, a múzeumban dolgozott.
A felperes ellen 1994. augusztus 30-án fegyelmi eljárás indult, és a fegyelmi tanács 1994. október 13-án elbocsátás fegyelmi büntetéssel sújtotta. A terhére rótta, hogy 1994. július 25-e és augusztus 4-e között figyelmen kívül hagyta a múzeumi ügyrendnek a kölcsönzésre és a kölcsönzés tilalmára vonatkozó előírásait. A felperes a megjelölt időben a férje, az emlékház igazgatója közreműkö...
BH 1998.7.358 A büntetőjog által nem szankcionálható, de bizonyított magatartás még szolgálhat a jogviszony felmentéssel történő megszüntetésénél valós és okszerű indokként, ha az egyébként összefügg a közalkalmazott munkaköri kötelezettségeivel, magatartásával és az intézmény működésével [1992. évi XXXIII. tv. 25. § (2) bek. e) pont, 30. § (1)bek. d) pont, MK 95/I. sz.].
A felperes 1974. április 1-jétől állt régész munkakörben az alperes alkalmazásában, a múzeumban dolgozott.A felperes ellen 1994. augusztus 30-án fegyelmi eljárás indult, és a fegyelmi tanács 1994. október 13-án elbocsátás fegyelmi büntetéssel sújtotta. A terhére rótta, hogy 1994. július 25-e és augusztus 4-e között figyelmen kívül hagyta a múzeumi ügyrendnek a kölcsönzésre és a kölcsönzés tilalmára vonatkozó előírásait. A felperes a megjelölt időben a férje, az emlékház igazgatója közreműködésével nagy mennyiségű leltározatlan és feldolgozatlan régészeti anyagot vitt át a múzeumból az emlékházba. Az ügyben büntetőeljárás indult.
A munkaügyi bíróság az ítéletével hatályon kívül helyezte a fegyelmi határozatot, és helyreállította a felperes közalkalmazotti jogviszonyát, továbbá kötelezte az alperest az elmaradt illetmény és a perköltség viselésére.
A megyei bíróság az ítéletével felemelte a felperest megillető illetményt, és az alperest további perköltség fizetésére kötelezte.
A Legfelsőbb Bíróság a végzésével hatályon kívül helyezte az ítéleteket és a munkaügyi bíróságot új eljárásra utasította, mert nem volt megállapítható, hogy a felperes esetében ki gyakorolta a fegyelmi jogkört, és mely szerv tekinthető munkáltatónak.
Az új eljárás során a mukaügyi bíróság az ítéletével hatályon kívül helyezte az elbocsátást kiszabó fegyelmi határozatot. Ezt az ítéletet a megyei bíróság az ítéletével helybenhagyta. A fegyelmi határozat hatályon kívül helyezésének az volt az indoka, hogy az alperes fegyelmi tanácsának az összetétele nem volt jogszabályszerű, abban az elfogultsága miatt kizárt személy, a múzeum igazgatója részt vett.
Az alperes az 1996. szeptember 12-én kelt felmentéssel, az 1992. évi XXIII. törvény (Kjt.) 25. §-a (2) bekezdésének e) pontja alapján, a Kjt. 30. §-a (1) bekezdésének d) pontjára utalva, 1997. április 15. napjával megszüntette a felperes közalkalmazotti jogviszonyát, mert a munkaköri feladatainak ellátására tartósan alkalmatlanná vált, és a munkáját nem végzi megfelelően. Ezt azzal indokolta, hogy a felperes, aki 1975. április 1-jétől régészként dolgozott, az ásatási bizottság által engedélyezett ásatások vezetése során a már múzeumba került leletanyagok kezelésével kapcsolatban a jogszabályokban előírt kötelezettségeit folytatólagosan és tudatosan megszegte.
A városi bíróság előtt folyamatban lévő büntetőügyben ténybeli beismerő vallomást tett, az 1993 júliusában folytatott dombi ásatás többfuvarnyi leletanyagát a férje által vezetett emlékházba szállította, erre az ásató múzeumtól nem kért és nem kapott engedélyt, erre vonatkozó bejelentést sem tett. Az anyagok hollétére a rendőrségi eljárás során derült fény.
A felperes 1994. augusztus 4-én a korábban és máshol folytatott ásatásokból eredő nagy mennyiségű leletet szállított el a férje segítségével, holott ezek elszállítását az ügyeletes megtiltotta. Ezeket a tárgyakat is a rendőrségi eljárás során szállították vissza a múzeumba. Beismerő vallomása szerint 1993 nyarán tehertaxival, még nem leltározott ásatási anyagot vitt el engedély nélkül a férjével együtt. Ezt az anyagot a múzeumon kívül restaurálták, és az 1993. november 8-án tartott előadásuk során használták fel.
A büntetőügyben írásban nyilatkozó, az alperestől független szakértők szerint a megtekintett leletanyag muzeális értéket képvisel, a múzeumból kivinni csak engedéllyel lehetett volna. Ezekkel a felperes sajátjaként rendelkezett.
A felperes az 1985. utáni ásatásairól és leletmentéseiről csak a Magyar Nemzeti Múzeumnak adott szűkszavú és nem teljes dokumentációt, az alperesnek azonban nem.
A városi bíróság az ítéletével bűnösnek mondta ki jelentős értékre elkövetett sikkasztás bűntette miatt és szabadságvesztésre büntette, valamint a közügyektől eltiltotta.
Az előbbiek értelmében többször, szándékosan és súlyosan megszegte a közalkalmazotti munkájára kötelező jogszabályokat, a muzeális emlékek védelméről szóló 1963. évi 9. tvr.-ben és a 2/1965. (I. 8.) MM rendeletben, továbbá a Muzeális Közgyűjtemények Ügyrendi Szabályzatában írtakat.
A felperes módosított keresetében kérte a felmentés hatályon kívül helyezését, a jogviszonyra helyreállítását és a továbbfoglalkoztatását. 1994-re 17 nap szabadsága megváltásaként 37.709 forint, az 1995. január 1-jétől 1996. január 31-ig terjedő időre 42.700 forint, 25 éves jubileumi jutalom címén 103.700 forint, ruhapénz címén 25.000 forint és 5.400 forint étkezési költségtérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest. A jubileumi jutalom után kamat megállapítását is kérte. Keresetében arra utalt, hogy az alperes a felmentés állításait a büntetőeljárás anyagából merítette. Az elsőfokú büntetőítélet még nem jogerős, ezért a büntetőeljárás egyetlen adatát sem lehet tényként kezelni és azokra alapozva hátrányos következményeket alkalmazni. Nem fogadta el az alperes álláspontját, amely szerint a büntetőeljárástól függetlenül is megállapítható, hogy szándékosan és súlyosan megszegte a hivatkozott három jogszabályt. Mindezt a büntetőeljárás során tett állítólagos beismerő vallomására alapozták tények, körülmények és jogszabályok megjelölése nélkül. A felmentés ezért nem felel meg a Kjt. 30. §-a (2) bekezdése rendelkezéseinek.
Az alkalmatlanságra alapított felmentési indok kapcsán előadta, hogy 1995 őszén pályázott a múzeum igazgatói tisztségére. A kétfordulós pályázat során a szakmai bizottság és a megyei közgyűlés bizottsága alkalmasnak találta, bár nem nyerte el az állást.
A munkaügyi bíróság az ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 42.700 forint illetményt, 5.400 forint étkezési költségtérítést és 103.700 forint jubileumi jutalmat, valamint ezek kamatait. Ezt meghaladóan elutasította a keresetet. Kötelezte a felperest 18.000 forint perköltség megfizetésére.
A munkaügyi bíróság a tényállást a korábban folytatott fegyelmi tárgyú eljárás és a büntetőeljárás iratai alapján állapította meg, és arra az álláspontra helyezkedett, hogy a felmentés hatályon kívül helyezésére irányuló kereset megalapozatlan, az anyagi jellegű igények tekintetében azonban részben megalapozott.
Kifejtette, hogy a felperes kötelezettségeit az 1992. évi XXXIII. törvény (Kjt.) 39. §-ának (2) bekezdése, az 1992. évi XXII. törvény (Mt.) 103. §-a (1) bekezdésének b) pontja, a Muzeális Közgyűjtemények Ügyrendi Szabályzata és a 2/1965. (I. 8.) MM rendelet határozza meg. A felperes a munkáját az ügyrend figyelmen kívül hagyásával végezte [51. § (1) bek.; (5) bek.; (6) bek.; 38. § (2) bek.], és ezért, továbbá mert a leletek elvitelében a múzeumban jogviszonyban nem álló férje is közreműködött, a felmentés alapos.
A felperes nem jogosult a szabadságmegváltásra, mert a fegyelmi határozat hatálytalanításától a felmentésig nem végzett munkát, munkabért azonban kapott. A ruhapénz azért nem illeti meg, mert ellene fegyelmi eljárás volt folyamatban, amire okot szolgáltatott.
A felperes fellebbezett, amelyben kérte a keresetének helyt adó döntés meghozatalát, másodlagosan a munkaügyi bíróság új eljárásra utasítását. Sérelmezte az elsőfokú bíróság eljárását, mert az nem folytatott le bizonyítást. A büntetőeljárás adataira történt hivatkozása sérti az ártatlanság vélelmét. A felmentés nem említi a kölcsönzés szabályainak a megsértését. Tévedett a bíróság a ruhapénz és a szabadságmegváltás tekintetében is.
A megyei bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintve, a fellebbezett részét részben megváltoztatta és kötelezte az alperest 25.000 forint ruhapénz és kamatai megfizetésére.
Ítéletében kifejtette, hogy nem sértett törvényt a munkaügyi bíróság, amikor a perben a bizonyítás anyagává tette a fegyelmi tárgyú per adatait [Pp. 163. §-ának (3) bekezdése]. Az elsőfokú bíróság azonban eljárási szabályt sértett, amikor a korábbi per iratai alapján a tárgyaláson jegyzőkönyvben rögzítette és minősítette a felperes magatartását, a bizonyítékokat ugyanis csak az ítéletben értékelhette volna [Pp. 212. §-ának (1) bekezdése]. Az eljárási szabálysértés azonban nem volt olyan súlyú, ami az érdemi döntésre kihatott volna. Kiegészítésképpen kifejtette, hogy nem ütközik az ártatlanság vélelmébe a jogerősen még be nem fejezett büntetőeljárás adatainak a felhasználása. A munkaügyi perben ugyanis nem a bűnösség kérdésében kell állást foglalni, hanem a beszerzett bizonyítékokat a kötelezettségek teljesítése szempontjából kell értékelni. A felperes tehát a leletek kiszállításával megszegte a leletkezelésre vonatkozó szabályokat és szakmai szokásokat. E körben a felperes ténybeli beismerő vallomást tett. Az elsőfokú bíróság a kölcsönzés szabályaiba ütközőnek ítélte a felperes magatartását, és ez a Ptk. 132. §-ának (3) bekezdésére tekintettel helytálló. Alaptalan a felperesnek a szabadságmegváltásra irányuló igénye, mert a felfüggesztés idejére illetménnyel elszámolták. Alapos viszont a ruhapénzre vonatkozó igénye, ezért mellőzte a munkaügyi bíróság ítéletének e körben adott téves indokolását.
A felperes felülvizsgálati kérelme elsődlegesen a felmentés hatályon kívül helyezésére, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására történő utasítására irányult. Arra utalt, hogy a bíróságok a tényállást csak részben állapították meg, és téves jogi következtetésekre jutottak:
1. Az alperes és a másodfokú bíróság bizonyított tényként kezelte a büntetőeljárás adatait, azok valóságtartalmát nem vizsgálta. A büntetőeljárás adatainak felhasználása sérti az ártatlanság vélelmét.
2. Az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a felmentés indokait, és az alperes által nem hivatkozott jogszabályok megsértését állapította meg. Ez ellentétes az MK 95. számú állásfoglalás II. és III. pontjában kifejtettekkel és a Pp. 215. §-ával.
3. Az elsőfokú bíróság nem a tényeket, hanem a perbe vitt jogokat és kötelezettségeket, valamint a cselekmény jogi minősítését is a hivatalos tudomása körébe tartozó tények közé sorolta, ez ellentétes a Pp. 163. §-ának (3) bekezdésével. Törvénysértően foglalt állást a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságnak a Pp. 212. §-a (1) bekezdésével ellentétes eljárása tekintetében.
4. A megyei bíróság nem részletezte azokat a szabályokat és szakmai szokásokat, amelyeket álláspontja szerint megszegett. Büntetőjogi konzekvenciájú tényeket sohasem ismert be, mindig azt hangsúlyozta, hogy az 1963. évi 9. tvr. 38. §-ában megfogalmazott kötelezettségeit teljesítette. Téves az a megállapítás, hogy a leletanyaggal sajátjaként rendelkezett volna.
5. A munkaügyi bíróság a fegyelmi ügyben nem folytatott le bizonyítást, a jelen perben pedig elutasította a bizonyítási indítványait. Téves következtetésre jutott, amikor a múzeumi tárgyak kölcsönzésére vonatkozó szabályokat alkalmazta. A jelen esetben nem múzeumok közötti kölcsönzés történt, hanem a saját, illetve a férje által ásott leletanyagnak tudományos feldolgozás és iskolai bemutatás céljából való átszállítása. A bíróság nem észlelte az ügyrend 51. §-ának (6) bekezdése és 38. §-ának (2) bekezdése ellentmondásait. Nem vette figyelembe: feltehetően abban a hiszemben volt, hogy az igazgató előzetesen egyetértett a kiállítás megrendezésével.
6. A bíróságok figyelmen kívül hagyták az alperes igazgatójának a megyei közgyűlés előtt és a megyei napilapban tett nyilatkozatait. E nyilatkozatok megkérdőjelezik az alkalmatlanságra alapozott felmentést.
A másodfokú ítélet ellentétes az Alkotmány 57. §-ának (2) bekezdésével, a Pp. 4. §-ával, 163. §-a (3) bekezdésével, 212. §-ának (1) bekezdésével, 215. §-ával, az 1963. évi 9. tvr. 38. §-ának (1) bekezdésével és a 117/1984. MM sz. utasítás 51. §-ával.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A perben eljárt bíróságoknak azt kellett elbírálniuk, hogy az alperes 1996. szeptember 12-én kelt 83/282/1996. számú felmentése megfelelt-e a közalkalmazotti jogviszony megszüntetésére irányadó jogszabály rendelkezéseinek, a Legfelsőbb Bíróság erre vonatkozó állásfoglalásainak és a következetes bírói gyakorlatnak.
Az 1992. évi XXXIII. törvény (Kjt.) 25. §-a (2) bekezdésének e) pontja értelmében felmentéssel szüntethető meg a határozatlan idejű közalkalmazotti jogviszonyban álló jogviszonya. A felmentésnek meg kell felelnie a Kjt. 30. §-ában taxatíve felsorolt és a törvényben feltételként megfogalmazott követelményeknek. A bíróságoknak ehhez képest azt is meg kellett állapítaniuk, hogy a felperes esetében a Kjt. 30. §-a (1) bekezdésének d) pontjában foglaltak fennállnak-e, vagyis az általa tanúsított magatartásból lehet-e arra következtetni, hogy a munkaköri feladatainak ellátására tartósan alkalmatlan, vagy a munkáját nem végzi megfelelően.
A Legfelsőbb Bíróság már több eseti döntésében rámutatott, hogy a munkáltató csak olyan indokokra hivatkozva mentheti fel a közalkalmazottat a Kjt. 30. §-a (1) bekezdésének d) pontjára utalva, amely indok az alkalmazott képességeivel, a jogviszonnyal kapcsolatos magatartásával, illetve a költségvetési intézmény működésével függ össze.
E körben a bíróságok helytállóan állapították meg, hogy az alperes felmentése az idézett jogszabályoknak megfelelt. Az alperes által megjelölt felmondási indok a felperes munkaköri kötelezettségeivel, magatartásával és az intézmény működésével függ össze.
A bíróságok feladata ezt követően annak a megállapítása volt, hogy a közölt indokok megfelelnek-e a valóságnak és okszerűek-e. Ez azt jelenti, hogy a felmentési oknak - tényszerű valósága mellett - egyúttal okszerűen alá kell támasztania az alkalmazott jogviszonyának a munkáltató részéről történt megszüntetését (MK 95/I. állásfoglalás).
A felperes felülvizsgálati kérelme e körben támadta a bíróságok ítéleteit, mert álláspontja szerint az indokok valótlanok, illetve a bíróságok nem folytattak bizonyítási eljárást, továbbá a bíróságok által a folyamatban volt fegyelmi eljárásból és büntetőeljárásból szerzett és hivatkozott adatok pedig nem használhatók fel, mert sértik az ártatlanság vélelmét.
A Legfelsőbb Bíróság elöljáróban emeli ki, hogy a felmentési indok valósága megállapításakor irreleváns, hogy az azonos okból indult büntetőügyben bűnösnek találták-e a közalkalmazottat. A büntetőjog által nem szankcionálható, de bizonyított magatartás még szolgálhat a jogviszony felmentéssel való megszüntetésénél valós és okszerű indokként, ha az egyébként összefügg a közalkalmazott tevékenységével, munkaköri kötelezettségeivel és az intézmény működésével.
A felperes felmentésének valós és okszerű indoka az általa ásott, de a munkáltató tulajdonába tartozó leletek feletti olyan rendelkezés, amelyhez nem kért és nem kapott munkáltatótól engedélyt. A bíróságok a büntetőeljárás anyagából nem a bűnösség megállapításával kapcsolatos megállapításokra alapoztak, hanem a felperes tényekkel összefüggő vallomásaira, nyilatkozataira. Ezek alapulvétele nem sérti az ártatlanság vélelmét, mert nem a felperes bűnössége megállapításáról, hanem arról volt szó, hogy kiszállított-e a múzeum területéről leletanyagokat. E körben pedig a felperes beismerő nyilatkozatot tett.
A Legfelsőbb Bíróság a felperesnek a felülvizsgálati kérelemben tett azt az előadását, hogy a büntetőeljárás során nem volt ténybeli beismerésben, nem fogadta el. A Legfelsőbb Bíróság beszerezte a megyei bíróságnak a városi bíróság ítéletét hatályon kívül helyező és az elsőfokú büntetőbíróságot új eljárásra utasító végzését. A másodfokú határozat eljárásjogi szabálysértések és a cselekmények minősítését befolyásoló bizonyítási hiányosságok miatt utasította az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára, de a végzésében megállapította, hogy a vádlottak - tehát a felperes is - a vádiratban foglaltakat illetően ténybeli beismerő vallomást tettek. A végzés egyéb megállapításai és okfejtése is azt támasztják alá, hogy a felmondás alapjául szolgáló cselekmények elkövetését a felperes nem tagadta, az a körülmény azonban, hogy a bűnösség kizárására milyen magyarázatot, illetve védekezést terjesztett elő a felmondás tekintetében, irreleváns.
Annak megállapítása pedig, hogy ez a magatartása megfelel-e a munkakörére irányadó szabályoknak, a munkáltató jogkörébe tartozik. A bíróságok e körben a felperes munkaköri kötelezettségeit és azt vizsgálták, hogy a magatartása megfelelt-e a munkaügyi szabályoknak.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az eljárt bíróságok helytálló ténybeli és jogi következtetésre jutottak. Az alperes által hivatkozott felmentési indokok valósnak bizonyultak. Az alperes pedig a munkáltatói jogkörében eljárva jogszerűen következtetett arra, hogy a felperes az ismétlődő magatartására tekintettel alkalmatlanná vált a munkaköre ellátására.
Az 1963. évi 9. tvr. 38. §-ának (1) bekezdésére és a 117/1984. MM utasítás 51. §-ára alapított felülvizsgálati kérelem nem értékelhető, minthogy a tvr. nem tartalmaz 38. §-t, az utasítás pedig nem jogszabály.
A felperes által hivatkozott 38. § (1) bekezdése helytállóan a 2/1965. (I. 8.) MM rendeletnek, mint az 1963. évi 9. tvr. végrehajtási rendeletének a szakasza és az ásatás felelős vezetőjének kötelezettségeit sorolja fel.
A perköltség viselése a pervesztesség következménye.
(Legf. Bír. Mfv.II.10.441/1997. sz.)