adozona.hu
BH 1997.7.360
BH 1997.7.360
A felszámolási eljárás keretében érvényesített, a munkavállalót ért üzemi baleset után járó kártérítés számításánál a felmondás esetén jogszabály szerint fizetendő végkielégítés összege a kárt csökkentő tényezőként nem vehető figyelembe [1967. évi II. tv. 62. § (1) bek., 1992. évi XXII. tv. 95. §, 205. § (1) bek., 26/1980. (XII. 20.) MüM r. 9. §, 1986. évi 11. tvr. (Ftvr.) 30. § (1) bek. a)-c) pont, 31. § (1) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az adós gazdálkodó szervezet ellen 1991-ben indult és a Magyar Közlöny 1991. október 8-i számában közzétett felszámolási eljárás keretében az elsőfokú bíróság végzésével a hitelező által előterjesztett - de a felszámoló részéről vitatott - igénynek részben helyt adva kötelezte az adóst, hogy haladéktalanul fizessen meg a hitelezőnek 30 340 Ft kártérítést, továbbá - 1994. április 1-jétől - havi 2677 Ft kártérítési járadékot, valamint 3000 Ft eljárási költséget. A hitelező ezt meghaladó követel...
BH 1997.7.360 A felszámolási eljárás keretében érvényesített, a munkavállalót ért üzemi baleset után járó kártérítés számításánál a felmondás esetén jogszabály szerint fizetendő végkielégítés összege a kárt csökkentő tényezőként nem vehető figyelembe [1967. évi II. tv. 62. § (1) bek., 1992. évi XXII. tv. 95. §, 205. § (1) bek., 26/1980. (XII. 20.) MüM r. 9. §, 1986. évi 11. tvr. (Ftvr.) 30. § (1) bek. a)-c) pont, 31. § (1) bek.].
Az adós gazdálkodó szervezet ellen 1991-ben indult és a Magyar Közlöny 1991. október 8-i számában közzétett felszámolási eljárás keretében az elsőfokú bíróság végzésével a hitelező által előterjesztett - de a felszámoló részéről vitatott - igénynek részben helyt adva kötelezte az adóst, hogy haladéktalanul fizessen meg a hitelezőnek 30 340 Ft kártérítést, továbbá - 1994. április 1-jétől - havi 2677 Ft kártérítési járadékot, valamint 3000 Ft eljárási költséget. A hitelező ezt meghaladó követelését elutasította. A végzés indokolásában az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a hitelező, aki 1975-től vájárként állt az adós alkalmazásában, 1979. december 11-én üzemi balesetet szenvedett. A munkáltató adós a kártérítési felelősségét 100%-os mértékben elismerte. A hitelező ezt követően különböző rehabilitációs munkakörökben dolgozott, majd az adós felszámolója, a felszámolási eljárás során, 1993. február 19-én felmondta a hitelező munkaviszonyát, amely munkaviszony 1993. április 19-ével megszűnt. A munkáltató emiatt a rehabilitációs munkakörben elért átlagkereset alapulvételével számított, 5 havi átlagkeresetnek megfelelő 60 470 Ft végkielégítést fizetett ki a hitelezőnek.A hitelező a kifizetett végkielégítés és a baleset előtti eredeti vájári munkakörben elérhető átlagkereset figyelembevételével számított végkielégítés különbözetét igényelte kártérítésként. Kérte továbbá az adós kötelezését a számára folyósított egészségkárosodási járadék és az elvárható kereset közötti különbségnek kártérítési járadékként való megfizetésére. Eljárási költsége megtérítését is igényelte.
Az adós a hitelezői igény elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság az adóst, az általa is elismert teljes kártérítési felelőssége alapján, az 1992. évi XXII. törvény 205. §-ának (1) bekezdése folytán alkalmazandó 1967. évi II. törvény 62. §-ának (1) bekezdése és a 26/1980. (XII. 20.) MüM rendelet 3. §-ának (1) és (2) bekezdései alapján kötelezte kártérítési járadék és annak lejárt részletei egy összegben történő megfizetésére. A végkielégítés-különbözet iránti hitelezői követelést pedig elutasította. A hitelezőt megillető lejárt kártérítési járadék haladéktalan megtérítését kimondó rendelkezést az adós felszámolására irányadó, többször módosított 1986. évi 11. tvr. (Ftvr.* 31. §-ának (1) bekezdésére, illetve a 30. §-a (1) bekezdésének a)-c) pontjaira, az ügyvédi munkadíjból álló eljárási költség viselésére vonatkozó döntést a Pp. 78. §-ának (1) bekezdésére alapította.
Az elsőfokú bíróság végzése ellen az adós és a hitelező részéről benyújtott fellebbezések folytán eljáró Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság végzésében az elsőfokú bíróság végzését részben megváltoztatta, és kötelezte az adóst, hogy fizessen meg a hitelezőnek 15 nap alatt 180 155 Ft-ot. A végzés egyéb rendelkezéseit helybenhagyta, és az adóst 1500 Ft fellebbezési eljárási költség és - az állam javára - 10 000 Ft fellebbezési illeték megfizetésére kötelezte. A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság a végzésének indokolásában kifejtette, hogy a hitelező igényének elbírálására - az Ftvr. eltérő rendelkezése hiányában, az elsőfokú bíróság által helyesen hivatkozottak szerint - az 1992. évi XXII. törvény 205. §-ának (1) bekezdésében foglaltak folytán a Munka Törvénykönyvéről szóló 1967. évi II. törvény (Mt.), valamint a 26/1980. (XII. 20.) MüM rendelet, továbbá a 17/1979. (XII. 1.) MüM rendelet előírásai az irányadók. Az Mt. 62. §-ának (1) bekezdésében foglalt főszabály szerint a vállalat (munkáltató) a dolgozónak (munkavállalónak) munkaviszony keretében okozott káráért vétkességre tekintet nélkül teljes mértékben felel. A kártérítés módjának és mértékének meghatározása során az Mt. rendelkezéseit és az ahhoz kapcsolódó, az előbbiekben említett jogszabályokat kell alkalmazni. A kár fogalmán pedig mindazt a hátrányt kell érteni, amely a dolgozó munkaviszonyával összefüggésben keletkezett.
A jelen ügyben a hitelezőt hátrány érte amiatt, hogy az üzemi balesete következtében rehabilitációs munkakörbe került, s így a munkaviszonya megszüntetésekor ebben a munkakörben elért átlagkeresete alapulvételével kapott végkielégítést. A munkáltató adós a teljes kártérítési felelőssége folytán köteles a hitelező kárának, azaz a rehabilitációs és az eredeti munkakörben elért átlagkereset után fizetendő végkielégítés különbözetének a megfizetésére. A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság kifejtette: a munkáltató teljes kártérítési felelőssége sem jelenti azt, hogy olyan kárrészeket is meg kelljen fizetnie, amelyek jogszabály rendelkezése folytán máshonnan megtérülnek, illetve amelyek megtérítését jogszabály kifejezetten kizárja. A kárt csökkentő tényezők között azonban a munkahely elvesztése miatti kárpótlást szolgáló végkielégítés nem szerepel, így téves az adósnak az az érvelése, hogy a kifizetett végkielégítést kárt csökkentő tényezőként kellene számításba venni. Ezért a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság végzését részben megváltoztatta, és kötelezte az adóst - az összegében egyébként általa nem vitatott - végkielégítés-különbözetnek kártérítésként való megfizetésére. A végzés egyéb rendelkezéseit pedig helybenhagyta. A Pp. 78. §-ának (1) bekezdése alapján kötelezte az adóst a fellebbezési eljárási költség és az állam javára a le nem rótt fellebbezési illeték megfizetésére.
A jogerős végzés ellen az adós nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben elsődlegesen mindkét fokú végzés megváltoztatásával a hitelezői igény teljes elutasítását kérte, másodlagosan pedig a másodfokú végzés megváltoztatásával az elsőfokú bíróság végzésének helybenhagyását indítványozta. Álláspontja szerint jogszabálysértő a jogerős végzés, mert a kártérítési járadék kiszámításánál figyelmen kívül hagyta a 26/1980. (XII. 20.) MüM rendeletben foglaltakat, és a hitelező részére kifizetett végkielégítést kárt csökkentő tényezőként nem vette figyelembe. Véleménye szerint a 26/1980. (XII. 20.) MüM rendelet 9. §-ának d) pontjában foglaltakból következően nemcsak a munkavállaló munkaereje hasznosításával megkeresett munkabért, hanem az ezzel megkeresett, egyéb jogcímeken kapott összegeket is a kárt csökkentő tényezőként kell figyelembe venni. Így a kártérítési járadék megállapításánál a végkielégítést mint tényleges jövedelmet kell elszámolni, mert az is a munkaviszonnyal összefüggő juttatás. Véleménye szerint a munkáltató kárfelelőssége nem terjedhet tovább a károsult dolgozó eredeti munkakörében elérhető keresete szintjénél. Ezért ha a kártérítési járadékra jogosult dolgozó esetében a végkielégítést figyelmen kívül hagynák, a járadékos dolgozó indokolatlan jövedelemhez jutna, mert arra az időszakra is kártérítési járadékot kellene a munkáltatónak folyósítania, amely időszakra már végkielégítést fizetett. A másodlagos kérelmével kapcsolatosan pedig az adós előadta, hogy a hitelező a munkaviszony megszüntetésekor megkapta a rehabilitált munkakörében elért keresete figyelembevételével kiszámított végkielégítést, valamint kártérítési járadék formájában az eredeti munkakörében elvárható kereset és a tényleges jövedelme közötti különbözetet, így az összes juttatása - a kifizetett végkielégítéssel - meghaladja azt az összeget, amit az eredeti munkakörében kereshetett volna, így további végkielégítés-különbözet fizetése a részéről indokolatlan lenne.
A hitelező a felülvizsgálati tárgyaláson nem jelent meg, a felülvizsgálati kérelemre írásban sem tett észrevételt.
A jogerős végzés nem jogszabálysértő.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság álláspontja szerint a jogerős végzésben megállapított tényállás helyes, és helytállóak az ott kifejtett indokok is. Nem tévedtek az eljárt bíróságok, amikor - az Ftvr. eltérő rendelkezései hiányában, és az 1992. évi XXII. törvény 205. §-ának (1) bekezdésében foglaltak folytán - az Mt., valamint a 26/1980. (XII. 20.) MüM rendelet szabályait alkalmazták. Helytálló az Mt. 62. §-ának (1) bekezdésére való hivatkozás is. A kártérítés mértékének megállapításánál pedig valóban a 26/1980. (XII. 20.) MüM rendelet szabályai az irányadók, amelynek 9. §-ában felsorolt, kárt csökkentő tételek között a végkielégítés nem szerepel. Ezért nem tévedtek az eljárt bíróságok, amikor a kártérítési járadék összegének megállapítása szempontjából a végkielégítést nem vették figyelembe. A végkielégítés ugyanis az említett rendeletben nemcsak azért nem szerepel, mert a végkielégítést intézményesen csak később hatályba lépett jogszabály, az 1991. évi XLVIII. törvény vezette be, hanem azért sem, mert a végkielégítés bevezetésének más volt a célja. A végkielégítésre vonatkozó törvényi szabályozás óta sincs olyan jogszabály, amely arról rendelkezne, hogy a munkaviszonya megszűnése miatt kapott végkielégítés a megállapított keresetveszteség fedezésére fordítható, s ezzel azt lényegében elenyésztetné. A végkielégítés a dolgozót az 1992. évi XXII. törvény 95. §-ában meghatározott feltételek esetén megilleti. Ez a munkaviszonyból folyó olyan járandóság, amely a munkaviszonynak ott feltüntetettek folytán történő megszűnése esetén, a munkában eltöltött évek számával arányosan, növekvő mértékben illeti meg a dolgozót. A dolgozót megillető baleseti kártérítés - e jogintézménytől eltérő külön feltételek esetén - ugyancsak megilleti a dolgozót. A kártérítési járadék kiszámításánál a végkielégítés azért nem vehető figyelembe, mert az ilyen számítási mód elenyésztetné a valamennyi dolgozót megillető jogosultságot, és hátrányos helyzetbe hozná az egészségében károsodott dolgozókat az egészségesekkel szemben, mint ahogy azt a Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében (pl.: Fpkf. VI. 33.322/1994/2, 31.621/1994/2.) is már kifejtette. A végkielégítés ugyanis lehetőséget biztosít a dolgozóknak, hogy az új munkahely szerzéséig eltelő időben megélhetésükről gondoskodjanak, illetve ezzel kapnak lehetőséget esetleges átképzésükre vagy valamely vállalkozás megteremtésére. A végkielégítést az egészséges dolgozók akkor is megkapják és megtarthatják, ha nyomban újabb munkaviszonyt létesítenek, így az üzemi baleset folytán egészségében károsodott, de még munkaképes dolgozó sem kerülhet hátrányosabb helyzetbe, s igényt tarthat a végkielégítésre akkor is, ha egyébként a munkáltatója a számára baleseti járadékot köteles fizetni. Mindezekre tekintettel nem tévedtek az eljárt bíróságok, amikor a végkielégítést mint kárt csökkentő tényezőt nem vették figyelembe.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság álláspontja szerint továbbá helytálló a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróságnak a rehabilitációs és az eredeti munkakörben elért átlagkereset után fizetendő végkielégítés különbözetének megfizetésére kötelező rendelkezése is. Ez a rendelkezés felel meg ugyanis a munkáltató teljes kártérítési felelősségén alapuló követelménynek és annak a másodfokú végzésben kifejtett alapelvnek, hogy az üzemi balesetet szenvedett dolgozót olyan helyzetbe kell hozni, mintha a baleset nem következett volna be. A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság ebben a körben a másodfokú végzésben kifejtettekkel mindenben egyetért, így azt nem kívánja megismételni.
A fentieket figyelembe véve a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a jogerős végzést a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Gfv. X. 32 400/1995. sz.)
* Az 1986. évi 11. tvr.-t az 1991. évi IL. tv. hatályon kívül helyezte, a tétel azonban az új szabályozás mellett is helytálló.