adozona.hu
BH 1997.1.49
BH 1997.1.49
A törvény a munkavállaló jogorvoslati igényét csak akkor zárja ki, illetve korlátozza, ha azt az abban megállapított határidőn túl érvényesíti [1992. évi XXII. törvény 100. § (1) bek., 202. § (2) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes az F. M.-mel 1992. augusztus 27-én kötött megállapodás alapján a Gy. H. Rt. igazgatója volt. Az Állami Vagyonügynökség az 1977. évi VI. tv. 15. §-ában biztosított jogkörére hivatkozva 1992. október 29-ével felmentette az igazgatói beosztásából, és az Mt. 96. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontja alapján 1992. november 8. napjával megszüntette a munkaviszonyát. A rendkívüli felmondás nem tartalmazott sem indokolást, sem tájékoztatást a jogorvoslat lehetősége tekintetében.
A felperes...
BH 1997.1.49 A törvény a munkavállaló jogorvoslati igényét csak akkor zárja ki, illetve korlátozza, ha azt az abban megállapított határidőn túl érvényesíti [1992. évi XXII. törvény 100. § (1) bek., 202. § (2) bek.].
A felperes az F. M.-mel 1992. augusztus 27-én kötött megállapodás alapján a Gy. H. Rt. igazgatója volt. Az Állami Vagyonügynökség az 1977. évi VI. tv. 15. §-ában biztosított jogkörére hivatkozva 1992. október 29-ével felmentette az igazgatói beosztásából, és az Mt. 96. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontja alapján 1992. november 8. napjával megszüntette a munkaviszonyát. A rendkívüli felmondás nem tartalmazott sem indokolást, sem tájékoztatást a jogorvoslat lehetősége tekintetében.A felperes által a rendkívüli felmondás hatálytalanítására és az elmaradt munkabére megfizetésére indított perben a munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az Állami Vagyonügynökség alperest a felperes munkaviszonyának helyreállítására. A munkaügyi bíróság a felperes anyagi igénye vonatkozásában nem döntött. A megyei bíróság ítéletével helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét.
A felperes 1994. augusztus 18-án keresetlevelet terjesztett elő a Gy. H. Rt. alperes ellen, amelyben 1992. október 22. napjától havi 150 000 forint elmaradt munkabér megfizetésére kérte kötelezni az alperest. A per során kiterjesztette a keresetét az Állami Vagyonügynökségre is. Ehhez képest a perben a Gy. H. Rt. I. rendű, az Állami Vagyonügynökség II. rendű alperesként vett részt.
A munkaügyi bíróság ítéletével egyetemlegesen kötelezte az alpereseket - havi 100 000 forint munkabér figyelembevételével - 6 havi időtartamra 600 000 forint elmaradt munkabér, annak 1994. március 1. napjától számított 20% kamata, 30 000 forint perköltség és 36 000 forint eljárási illeték megfizetésére. Az ítélet indokolásának lényege szerint a felperes az Mt. 202. §-ának (2) bekezdésére figyelemmel csak a kereset benyújtását megelőző hat hónapra támaszthat munkabér-követelést. Minthogy az iratokból megállapítható, hogy a felperes a keresetét csak a munkáltató jogellenes határozatának meghozatalát követő 21 hónappal nyújtotta be a bírósághoz, továbbá, hogy a munkaszerződés szerint a személyi alapbére havi 1 000 000 forint volt, a felperes követelését csak az ítéletben megjelölt összeg erejéig találta megalapozottnak.
Az ítélet ellen a felperes a keresetének megfelelő döntés meghozatala, a II. rendű alperes a felperes keresetének elutasítása végett terjesztett elő fellebbezést. A felperes hivatkozott a bíróságnak a jogellenes rendkívüli felmondással kapcsolatos korábbi jogerős ítéletére, valamint arra, hogy az említett perben valamennyi igényét előterjesztette a jelen per II. rendű alperesével szemben, ehhez képest a teljes kiesett időre illeti meg az elmaradt munkabér. Előadta, hogy az egyösszegű kifizetés miatt kedvezőtlen adózási helyzetbe kerül, és az adótöbbletet a jogellenes magatartást tanúsító károkozónak kell viselnie. Kifogásolta, hogy a munkaügyi bíróság csak a kinevezési bérét vette alapul, amikor az őt követő igazgatók annál lényegesen több bért kaptak.
A II. rendű alperes a fellebbezésében kifejtette, hogy miután a felperes nem terjesztett elő a bíróság korábbi ítéletének kiegészítésére irányuló kérelmet, és e körben a felülvizsgálati kérelem lehetőségével sem élt, az anyagi követelését ítélt dolognak kell tekinteni, és ehhez képest el kell utasítani a keresetét. Egyebekben a gazdasági vezető munkaviszonya esetében a munkáltató az a cég, amelynek az élén áll, ezért nem volt lehetőség az egyetemleges kötelezésre.
A megyei bíróság ítéletével részben megváltoztatta az elsőfokú bíróság ítéletét, és a keresetet a II. rendű alperessel szemben elutasította. Az I. rendű alperest terhelő marasztalás összegét 600 000 forintról 1 470 720 forintra és annak 1994. szeptember 18. napjától járó kamataira, az eljárási illeték összegét 36 000 forintról 88 240 forintra emelte fel. Egyebekben helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét. A másodfokú bíróság az ítéletében egyetértett a II. rendű alperesnek azzal az álláspontjával, hogy a felperes munkavállalói igénye tekintetében csak a munkáltatót, az I. rendű alperest lehetett perelni, ezért nem volt helye az alperesek egyetemleges kötelezésének. Egyebekben helytállónak minősítette az elsőfokú bíróságnak az Mt. 202. §-a (2) bekezdésére alapított álláspontját a felperes anyagi követelése mértékét illetően. Nem értett egyet azonban a munkaügyi bíróságnak a felperes járandóságai megállapításakor alkalmazott számítás módjával. Ezzel kapcsolatban rámutatott, hogy a felperes a keresetét 1994. augusztus 18-án nyújtotta be a munkaügyi bírósághoz, ehhez képest a munkabérre való jogosultsága 1994. február 18-tól nyílt meg a számára. Az I. rendű alperes sem vitatta, hogy a felperes 1995. április közepéig ellátatlan volt, ezért a havi járandóságát havi 100 000 forinttal számolva, 1 400 000 forintban középarányos kamattal állapította meg. Minthogy az I. rendű alperes a kártérítésként megjelölt 70 720 forint tekintetében nem tett észrevételt, a jogalap hiányára nem hivatkozott, a megyei bíróság ezt a tényt a felperes javára értékelte, és az I. rendű alperes fizetési kötelezettségét e vonatkozásban is megállapította.
A felperes felülvizsgálati kérelme a mindkét fokon eljárt bíróság ítéletének részben történő megváltoztatására és az I. rendű alperesnek 1992. november 8-tól 1994. február 18-ig elmaradt munkabér megfizetésére való kötelezésére irányult. Előadta, hogy már a rendkívüli felmondással kapcsolatos perben kérte az elmaradt munkabér megfizetését is. Az elsőfokú bíróság nem utasította el ezt a kereseti igényét, ezért nem fellebbezett az ítélet ellen. A munkaviszonyának jogerős ítélettel történt helyreállítása után nyomban szorgalmazta a munkába állítását, az alperes azonban nem tett eleget a jogerős bírósági ítéletnek, de annak a törvényes előírásnak sem, amely szerint a munkaviszony jogellenes megszüntetése esetén meg kell téríteni a munkavállaló elmaradt munkabérét (egyéb járandóságát) és a felmerült kárát. A munkaviszonyát jogellenesen megszüntető Állami Vagyonügynökség ellen időben terjesztette elő az igényét.
Az I. rendű alperes felülvizsgálati ellenkérelme tartalmában megfelel a per során képviselt álláspontjának, és ennek figyelembevételével kérte a felülvizsgálati kérelem elutasítását.
A felülvizsgálati kérelem a következők szerint alapos. Elöljáróban mutat rá a Legfelsőbb Bíróság arra: helytállóan foglalt állást a megyei bíróság abban a kérdésben, hogy a per alperese - figyelemmel a munkaviszony alanyaira - csak az I. rendű alperes lehet.
Tévedett azonban mindkét fokon eljárt bíróság, amikor a felperes anyagi igénye mértékének megállapítása során az Mt. 202. §-ának (2) bekezdésében foglaltakat tartotta szem előtt. E jogszabály ugyanis a munkavállaló jogorvoslati igényét csak akkor zárja ki, illetve korlátozza, ha azt az abban megállapított határidőn túl érvényesíti. A felperesnek a korábbi perben előterjesztett keresete mind a jogellenes felmondás hatálytalanítására, mind a hatálytalanítás folytán őt megillető elmaradt munkabér megfizetésére irányult. E keresetét kellő időben terjesztette elő. Más kérdés, hogy az ügyben eljárt bíróságok az anyagi igénye tekintetében nem döntöttek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a felperes a továbbiakban nem igényelhette bírósági eljárás keretében a teljes anyagi reparációt, miután nem késlekedett a jogellenes rendkívüli felmondás hatálytalanítása iránti igényének és az azzal szoros összefüggésben álló követeléseinek érvényesítésével.
Mindezekhez képest az elsőfokú bíróságnak - figyelmen kívül hagyva az Mt. 202. §-ának (2) bekezdésében foglaltakat - az Mt. 100. §-ának (1) bekezdésében előírtak szerint kell a felperes elmaradt munkabérének megállapításánál eljárnia. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét - a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedően - hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. A Legfelsőbb Bíróság ugyanis nem volt abban a helyzetben, hogy annak mértékét megnyugtató módon megállapítsa, mert a per adatai alapján következtetni lehet arra, hogy a felperes munkaviszonya a későbbiek során rendes felmondással megszűnt, annak időpontja azonban nem állapítható meg egyértelműen a per irataiból. (Legf. Bír. Mfv. II. 10.164/1996. sz.)