adozona.hu
BH 1996.3.175
BH 1996.3.175
A végkielégítés mértékének megállapításánál a mezőgazdasági termelőszövetkezetben tagként, munkamegállapodás alapján eltöltött időtartam nem vehető figyelembe. Ha azonban a termelőszövetkezet még az új szövetkezeti törvény hatálybalépését megelőzően a saját vagyonából leányvállalatot alapított, majd azt végelszámolással megszüntetve helyette korlátolt felelősségű társaságot hozott létre, és a munkavállalót mindkét gazdálkodó szervezetben munkaviszony keretében foglalkoztatta, illetőleg továbbfoglalkoztatta,
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes 1973. augusztus 1-jétől a mezőgazdasági termelőszövetkezetben munkamegállapodás alapján tagként, pénzügyi előadó munkakörben dolgozott. 1984. január 1-jétől az említett termelőszövetkezet által alapított "F. Leányvállalat" alkalmazásában állt általános ellenőr beosztásban. Alkalmazásához a termelőszövetkezet elnöke adta meg a munkavállalási engedélyt. E munkaviszonya egyébként nem érintette a felperesnek a termelőszövetkezeti tagságból származó jogait. Az említett leányvállalat 199...
BH 1996.3.175 A végkielégítés mértékének megállapításánál a mezőgazdasági termelőszövetkezetben tagként, munkamegállapodás alapján eltöltött időtartam nem vehető figyelembe. Ha azonban a termelőszövetkezet még az új szövetkezeti törvény hatálybalépését megelőzően a saját vagyonából leányvállalatot alapított, majd azt végelszámolással megszüntetve helyette korlátolt felelősségű társaságot hozott létre, és a munkavállalót mindkét gazdálkodó szervezetben munkaviszony keretében foglalkoztatta, illetőleg továbbfoglalkoztatta, a munkavállalót - a különös jogutódlás folytán - a törvényben meghatározott végkielégítés illeti meg (MK 154. sz. állásfoglalás).
A felperes 1973. augusztus 1-jétől a mezőgazdasági termelőszövetkezetben munkamegállapodás alapján tagként, pénzügyi előadó munkakörben dolgozott. 1984. január 1-jétől az említett termelőszövetkezet által alapított "F. Leányvállalat" alkalmazásában állt általános ellenőr beosztásban. Alkalmazásához a termelőszövetkezet elnöke adta meg a munkavállalási engedélyt. E munkaviszonya egyébként nem érintette a felperesnek a termelőszövetkezeti tagságból származó jogait. Az említett leányvállalat 1991. szeptember 30-án végelszámolással megszűnt, és a dolgozóit - köztük a felperest is - az "F. Kft." alperes vette át 1991. október 1. napjától. E kft. alapítója ugyancsak a mezőgazdasági termelőszövetkezet volt.A felperesnek az alperes kft.-nél fennálló munkaviszonya 1993. március 22-ig tartott. A kft. ugyanis az 1993. január 11-én kelt és a periratokhoz csatolt levéllel a munkaviszonyát átszervezés miatt az említett időpontra felmondta. A felperes - az eredménytelen egyeztetés után - a munkaügyi bírósághoz benyújtott keresetlevelében azt kifogásolta, hogy az alperes csak a részarányos évi szabadságát, valamint a felmondási időre járó munkabérét fizette ki részére. A felperes álláspontja szerint ugyanis neki húszévi munkaviszonya alapján öt havi végkielégítés is járt volna, és kereseti kérelmében az alperesnek e címen - havi 23 000 forint átlagkereset figyelembevételével - 115 000 forint megfizetésére kötelezését kérte.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 15 napon belül 115 000 forintot és annak 1993. február 22-től számított törvényes kamatát, továbbá a jogi képviselőjének kezéhez 5500 forint perköltséget, valamint az illetékhivatal felhívására 6900 forint eljárási illetéket.
Az első fokú ítélet indokolása szerint a felperes az 1973. évtől volt tagja a termelőszövetkezetnek és azóta, illetőleg 1984. október 1-jétől a termelőszövetkezet által alapított leányvállalatnál folyamatosan dolgozott, majd megszakítás nélkül az alperes kft.-nél, amelyet ugyancsak a termelőszövetkezet hozott létre. Ennélfogva az ügy elbírálására a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiuma 154. számú kollégiumi állásfoglalása az irányadó, amelynek értelmében a végkielégítés szempontjából e három időszakot egybe kell számítani, mivel mind a leányvállalatot, mind az alperes kft.-t a termelőszövetkezet alapította.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett. Kérte az ítélet megváltoztatását és elsődlegesen a felperes keresetének az elutasítását. Álláspontja szerint a felperes a szövetkezettől a leányvállalathoz, majd onnan az alpereshez nem munkajogi jogutódlással került. Ezeknél a jogi személyeknél a jogviszonya egymástól függetlenül keletkezett vagy szűnt meg.
A megyei bíróság ítéletével a fellebbezést alaposnak találta, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította.
A másodfokú ítélet indokolása szerint a végkielégítésre való jogosultság egyik feltétele, hogy a munkavállaló az adott munkáltatónál meghatározott ideig változatlanul munkaviszonyban álljon. Azt az elsőfokú bíróság helytállóan vette alapul, hogy az általános jogértelmezés és ítélkezési gyakorlat szerint a fennálló munkaviszonyt nem érinti a munkáltató oldalán bekövetkezett jogutódlás. A szövetkezet és a felperes között azonban tagsági viszony állt fenn, és az abból eredő foglalkoztatás, valamint a munkavégzési kötelezettség munkamegállapodáson alapult. Ezért a felperesnek a leányvállalatnál létrejött munkaviszonya és a korábbi szövetkezeti tagsági viszonya között jogi kapcsolat nincsen. Ebből a szempontból tehát közömbös, hogy a leányvállalatot a szövetkezet alapította.
A leányvállalatot pedig jogutód nélkül felszámolták, és a leányvállalat a vagyonát nem vitte be az alperes kft.-be, ahol a felperesnek a leányvállalatnál töltött munkaviszonya után új munkaszerződéssel új munkaviszonya keletkezett. A munkáltatói oldalon történő jogutódlás nem következett be azzal, hogy mind a leányvállalat alapítója, mind a kft. egyik alapítója az a szövetkezet volt, amellyel a felperes tagsági viszonyban állt. A szövetkezet ugyanis a felperesnek sohasem volt a munkaviszony keretében a munkáltatója, ezért a munkáltatói oldalon soha sem vált munkaviszony alanyává. Annak pedig a per eldöntése szempontjából egymagában nincs jelentősége, hogy a felperes a különböző munkáltatóknál azonos vagy hasonló feladatokat látott-e el.
A felperes a másodfokú ítélet ellen felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, és a jogerős ítélet megváltoztatásával az első fokú ítélet helybenhagyását kérte. A felülvizsgálati kérelem indokolása szerint tévedett a megyei bíróság, amikor az alperestől nem követelte meg, "hogy csatolja a termelőszövetkezetnél a leányvállalati foglalkoztatást megelőző munkaviszonyra vonatkozó munkaszerződést". Hivatkozott továbbá a felülvizsgálati kérelem arra, hogy a felperes a leányvállalattól az alperes kft.-hez áthelyezéssel került.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos.
Az irányadó tényállás szerint a felperes a mezőgazdasági termelőszövetkezetnél tagsági viszonyban állt, és a munkáját nem munkaszerződés, hanem munkamegállapodás alapján fejtette ki. Nem tévedett tehát a másodfokú bíróság, amikor azt állapította, meg, hogy a felperesnek e szövetkezet munkavállalási engedélye mellett az 1984-től a leányvállalatnál töltött munkaviszonyát nem lehet végkielégítés szempontjából a szövetkezetnél töltött szövetkezeti tagsági viszonyával egybeszámítani. A leányvállalat ugyanis munkajogi szempontból nem tekinthető a termelőszövetkezet jogutódjának, mivel a termelőszövetkezet a felperest nem munkaviszonyban álló dolgozóként, hanem szövetkezeti tagként foglalkoztatta. Annak tehát, hogy a szövetkezet a leányvállalatot saját vagyona egy részének bevitelével alapította, a per eldöntése szempontjából az MK 154. számú állásfoglalás szerint is csak akkor lenne jelentősége, ha a szövetkezet a felperest munkajogi munkáltatóként foglalkoztatta volna. Az 1973. augusztus 1-jétől 1983. december 31-ig terjedő szövetkezeti tagsági munkavégzés ideje tehát nem számítható be.
Nem volt vitás a felek között, hogy az alperesnél 1991. október 1-jétől 1993. március 22-ig munkaviszonyban töltött időt a végkielégítésre való jogosultság szempontjából figyelembe kell venni. Ez az idő azonban a három évet nem éri el, ezért végkielégítésre nem jogosít.
A felperesnek az alperessel szembeni végkielégítésre való jogosultsága tehát attól függ, hogy az előbbi időn felül figyelembe vehető-e az 1984. január 1-jétől 1991. szeptember 30-ig az F. leányvállalatnál munkaviszonyban töltött idő. E tekintetben a jogerős ítélet nemleges álláspontra helyezkedett, mert a leányvállalat jogutód nélkül megszűnt, és egymagában nem hoz létre összeszámításra alkalmas jogutódlást az, hogy a leányvállalat, mind pedig a kft. alapítója ugyanazon szövetkezet volt.
Ez a jogi következtetés és az azon alapuló ítéleti rendelkezés jogszabálysértő. A leányvállalat végelszámolással szűnt meg. Az alperesnek az iratoknál található, 1991. október 7-i nyilatkozata szerint azonban "a leányvállalat eddigi tevékenységét a kft. folytatja mint a tevékenység folytatásának egyedüli jogutódja", így ez a körülmény - összefüggésben azzal, hogy mind a leányvállalatot, mind pedig a kft.-t ugyanaz az alapító látta el vagyonnal, és a leányvállalat munkavállalóit az alperes továbbfoglalkoztatta, együttesen - a munkáltatói különös jogutódlást hiánytalanul megvalósítja (MK 154. számú állásfoglalás). Ezt nem zárja ki az, hogy a cégiratok szerint a kft. nem általános jogutód, és hogy a munkavállalókkal az alperes új munkaszerződéses okiratokat állított ki.
Erre való tekintettel a felperesnek az alperessel szemben fennálló végkielégítési követelése szempontjából az 1984. január 1-jétől 1993. március 22-ig terjedő időt kell figyelembe venni, ami kéthavi átlagkeresetnek megfelelő végkielégítésre, összegszerűen 46 000 forintra jogosít.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1)-(2) bekezdése alapján a megyei bíróság ítéletét 46 000 forint és annak 1993. március 22-től járó kamatai tekintetében hatályon kívül helyezte, e részben az alperest marasztalta, az ezt meghaladó fő követelése tekintetében pedig a jogerős ítélet elutasító rendelkezését hatályában fenntartotta.
Az alperes a Pp. 78. §-ának (2) bekezdése alapján köteles megfizetni a felperesnek a felmerült költségét, valamint a marasztaláshoz igazodóan az eljárási illeték összegét az államnak [6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 14. §]. (Legf. Bír. Mfv. I. 10.681/1995. sz.)