adozona.hu
BH 1995.9.546
BH 1995.9.546
A határozott idejű munkaviszony szabályszerű megszüntetése esetén végkielégítésre nincs alanyi joga a munkavállalónak, azonban az ilyen jogviszony jogellenes munkáltatói megszüntetése esetében - ha nem kéri az eredeti munkakörében a továbbfoglalkoztatását - jogszerűen követelheti a végkielégítés kétszeresének megfelelő összeget [Mt. 100. § (4) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes lakatos munkakörben 1988. január 1. napja óta állt munkaviszonyban az alperessel, majd az 1993. január 1. napján kelt munkaszerződés szerint 1993. január 1-jétől 1993. december 31-ig terjedő időszakra vele határozott időre szóló munkaviszonyt létesített.
Az alperes ügyvezető igazgatója 1993. augusztus 24. napján rendkívüli felmondással a felperes munkaviszonyát az 1992. évi XXII. törvény 96. §-a (1) bekezdésének a) pontjára utalva megszüntette. Arra hivatkozott, hogy a felperes a ...
BH 1995.9.546 A határozott idejű munkaviszony szabályszerű megszüntetése esetén végkielégítésre nincs alanyi joga a munkavállalónak, azonban az ilyen jogviszony jogellenes munkáltatói megszüntetése esetében - ha nem kéri az eredeti munkakörében a továbbfoglalkoztatását - jogszerűen követelheti a végkielégítés kétszeresének megfelelő összeget [Mt. 100. § (4) bek.].
A felperes lakatos munkakörben 1988. január 1. napja óta állt munkaviszonyban az alperessel, majd az 1993. január 1. napján kelt munkaszerződés szerint 1993. január 1-jétől 1993. december 31-ig terjedő időszakra vele határozott időre szóló munkaviszonyt létesített.Az alperes ügyvezető igazgatója 1993. augusztus 24. napján rendkívüli felmondással a felperes munkaviszonyát az 1992. évi XXII. törvény 96. §-a (1) bekezdésének a) pontjára utalva megszüntette. Arra hivatkozott, hogy a felperes a munkaszerződés 11. és 12. pontjának megszegésével nem tett eleget a további munkaviszony, illetve munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony létesítése esetén őt terhelő bejelentési kötelezettségének, valamint "konkurens társaságnak" bejelentés nélkül hasonló munkát végzett, amely az alperes gazdasági érdekeit sértette.
A felperes keresetében a rendkívüli felmondás hatálytalanítását, az eredeti munkakörébe történő visszahelyezésének mellőzését és az Mt. 100. §-ában meghatározott jogkövetkezmények alkalmazását kérte.
A munkaügyi bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes munkáltatói jogokat gyakorló vezetője a felperesnek a rendkívüli felmondás alapjául szolgáló magatartásáról már 1993. augusztus 8. előtt tudomással bírt, ezért az 1993. augusztus 24-én közölt felmondás elkésett, mert az Mt. 96. §-ának (3) bekezdésében megállapított háromnapi határidőt túllépte. Ennélfogva a bíróság a rendkívüli felmondást hatálytalanította, és az Mt. 100. §-ának (1) bekezdése alapján kötelezte az alperest elmaradt munkabér címén - havi 32 090 forint átlagkereset alapulvételével - 137 112 forint, végkielégítés címén pedig 64 180 forint, valamint ezen összegek kamatának megfizetésére.
Az első fokú ítélet ellen mind a felperes, mind az alperes fellebbezéssel élt.
A felperes az első fokú ítéletnek a végkielégítésre vonatkozó rendelkezését sérelmezte. Azt kérte, hogy a három hónapban megállapított végkielégítés mértékét a megyei bíróság hat hónapi végkielégítésre emelje fel.
Az alperes fellebbezésében az első fokú ítélet megváltoztatását és a felperes keresetének teljes elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy az alperesi ügyvezető a felmondási okról való tudomásszerzést követő három napon belül szüntette meg rendkívüli felmondással a felperesnek a gazdasági társaságban határozott időre fennállott munkaviszonyát.
A megyei bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét részben megváltoztatta, az alperesnek a végkielégítés megfizetésére vonatkozó kötelezését mellőzte, egyebekben a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta.
Az indokolásban a megyei bíróság kifejtette, hogy az irányadó tényállás alapján kétséget kizáróan megállapítható, hogy az alperes a rendkívüli felmondással - a munkaügyi bíróság által részletesen kifejtett okok miatt - elkésett.
A megyei bíróság érvelése szerint jogellenes azonban a munkaügyi bíróság ítéletének a végkielégítés megfizetésére vonatkozó rendelkezése. Álláspontja szerint az Mt. 95. §-ának (1) bekezdése szerint végkielégítés a munkáltató rendes felmondása esetén illeti meg a munkavállalót abban az esetben, ha a munkaviszonya a (3) bekezdésben meghatározott időtartamban fennáll. A végkielégítés rendeltetése a jogszabály helyes értelmezése szerint az, hogy a dolgozó munkaviszonyának rendes felmondással történt megszüntetését követően egy ideig ne maradjon ellátatlan. Az Mt. 100. §-a (2) és (4) bekezdésének helytálló értelmezése is amellett szól, hogy amennyiben a munkaviszony tényleges helyreállítására nem kerül sor, a rendes felmondás esetén járó végkielégítésen felül további végkielégítés illeti meg a munkavállalót. Határozott időre szóló munkaviszonynak a határozott idő eltelte előtti megszüntetése esetén azonban a végkielégítésre való jogosultság szóba sem jöhet. A határozott időre létesített munkaviszony jogellenes megszüntetése esetén a munkavállaló az Mt. 100. §-ának (1) bekezdése alapján kérheti a munkaviszony tényleges helyreállítását, amennyiben a határozott idő még nem járt le, és ezenfelül az elmaradt munkabérének, esetleges kárának a megtérítését is. A határozott időre létesített munkaviszony azonban a határozott idő elteltével megszűnik [Mt. 86. § c) pont] anélkül, hogy a munkavállalót végkielégítés illetné meg. Ha az ilyen munkaviszonyt a munkáltató az Mt. 88. §-ának (2) bekezdése szerint megszünteti, a határozott időből még hátralévő időre jutó átlagkeresetét a munkavállaló részére meg kell fizetnie, de végkielégítésre ez esetben sem jogosult a munkavállaló.
A másodfokú ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt.
Ebben előadta, hogy az elsőfokú bíróság a végkielégítést helytállóan állapította meg, azonban részére a megítélt háromhavi átlagkereset helyett hathavi átlagkereset jár. Emiatt az alperesnek a felülvizsgálati kérelem szerinti marasztalását kérte. Az első fokú ítélet ugyanis tévesen vette alapul, hogy csupán egyéves határozott idejű munkaviszonnyal rendelkezik, mivel a per adatai szerint 1988. január 1-jétől folyamatosan alkalmazásban állt, így az Mt. 95. §-ának a végkielégítés mértékét szabályozó (4) bekezdésének b) pontja értelmében több mint ötévi munkaviszonya alapján a végkielégítése mértékeként kéthavi átlagkeresetét kell figyelembe venni. Ezért ennek háromszorosát kérte.
A felülvizsgálati kérelem a következők szerint alapos. A felülvizsgálati kérelem alapján két kérdés várt elbírálásra:
1. Jár-e az elmaradt munkabéren felül végkielégítés a határozott időre szóló munkaviszonyban álló munkavállaló rendkívüli felmondással jogtalanul történt eltávolítása esetén,
2. továbbá, hogy igenlő válasz mellett ez milyen összeget tesz ki.
Az első kérdést illetően abból kell kiindulni, hogy a munkaviszony - ideértve a határozott idejű munkaviszonyt is - jogellenes megszüntetésénél az Mt. 100. §-ában foglalt hátrányos jogkövetkezmények alkalmazásának helye van, hiszen ez a jogszabály általában rendelkezik erről. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a határozott időre szóló munkaviszony jogszerű megszüntetésénél - közös megegyezés, jogszerű rendkívüli felmondás, illetve próbaidő alatti megszüntetés hiányában - a munkáltató a határozott időből még hátralevő időre jutó átlagkeresetnek előre történő megfizetésével tartozik a munkavállalónak (Mt. 88. §). Ezért a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a határozott időre szóló munkaviszony jogellenes munkáltatói megszüntetésénél a munkavállaló vagylagosan igényelheti ennek a jogkövetkezménynek az alkalmazását is. Határozott időre szóló munkaviszonynál tehát az Mt. 100. §-ában meghatározott jogkövetkezmények alkalmazásának helye van, amennyiben a munkavállaló nem az Mt. 88. §-ának (2) bekezdésében meghatározott rendelkezés alkalmazását választja.
A jelen perben a felperes az Mt. 100. §-ában megjelölt jogkövetkezmények iránt indított keresetet, az elsőfokú bíróság ennek megfelelően kötelezte az elmaradt munkabér mellett az alperest a kétszeres végkielégítés megfizetésére. Tévedett tehát a másodfokú bíróság, amikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy a felperesnek a végkielégítéskétszeresének megfelelő összeg nem jár. A határozott idejű munkaviszony szabályszerű megszüntetése esetén végkielégítésre valóban nincs alanyi joga a munkavállalónak, azonban az ilyen jogviszony jogellenes munkáltatói megszüntetése esetében a munkavállaló - ha nem kéri az eredeti munkakörében a továbbfoglalkoztatását - a végkielégítés kétszeresének megfelelő összeget az Mt. 100. §-ának (4) bekezdése alapján jogszerűen követelheti. Ez a munkavállalónak ugyanis nem végkielégítés címén, hanem a jogellenes munkáltatói magatartás következményeként jár.
A második kérdést illetően mindenekelőtt rámutat a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy az első fokú ítélet - szemben a felülvizsgálati kérelemben előadottakkal - nem háromszoros, hanem kétszeres végkielégítési összegben marasztalta az alperest. Úgy rendelkezett, hogy a felperes 32 900 forint összegű havi átlagkeresetét figyelembe véve 64 180 forintot köteles az alperes a felperes számára megfizetni az Mt. 100. §-ának (4) bekezdése értelmében, amely szerint ha a munkavállaló nem kéri eredeti munkakörében a továbbfoglalkoztatását, az Mt. 100. §-ának (1) bekezdésén túlmenően a (2) bekezdésben meghatározott összegre is jogosult. Ez utóbbi rendelkezés szerint pedig ha a munkavállaló rendes felmondás esetén végkielégítésre nem lenne jogosult, részére az Mt. 95. §-a (4) bekezdésének a) pontjában végkielégítésként meghatározott összeg (az egyhavi átlagkereset) kétszerese jár. Az elsőfokú bíróság az alperest ennek mint minimumnak a kétszeres összegében marasztalta, mivel az álláspontja szerint figyelembe veendő munkaviszonya nem érte el a hivatkozott rendelkezés b) pontja szerinti öt évet.
A peradatok szerint azonban a felperesnek az alperesnél munkaviszonyban töltött ideje több mint öt év, ezért az Mt. hivatkozott 95. §-a (4) bekezdésének b) pontja szerint számított legalább ötévi munkaviszony esetére járó kéthavi átlagkereset kétszerese (4×32 090 forint =128 360 forint) illeti meg.
Nincs igénye azonban a felperesnek a kétszeres végkielégítést (a jelen esetben négyhavi átlagkeresetet) meghaladóan további egyszeri, azaz kéthavi átlagkeresetet kitevő végkielégítésnek megfelelő, összesen hathavi összegre. Az elkésettség miatt jogellenes volt a rendkívüli felmondás közlése, azonban a kétszeres végkielégítésnek megfelelő összegen felül további egyszeri végkielégítési összeg az Mt. 100. §-ának (5) bekezdése értelmében csak akkor járna neki, ha az "rendes felmondás esetén" megilletné. Rendes felmondás azonban a határozott idejű munkaviszonyban álló munkavállalóval szemben nem alkalmazható, így az általa követelt háromszoros végkielégítési összeg - a jelen esetben hathavi átlagkereset - a felperest nem illeti meg.
A fentiek miatt a Legfelsőbb Bíróság az 1952. évi III. törvény (Pp.) 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a megyei bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, a munkaügyi bíróság ítéletét a végkielégítés tekintetében megváltoztatta. Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 128 360 forint végkielégítést és annak az első fokú ítélet szerinti kamatát.
A másodfokú per és a felülvizsgálati eljárási költség a Pp. 78. §-ának (1) bekezdése alapján terheli a pervesztes alperest. A másodfokú és a felülvizsgálati eljárás illetékét a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 3. §-ának (3) bekezdése alapján ugyancsak az alperes viseli. (Legf. Bír. Mfv. I. 10. 685/1994. sz.)