adozona.hu
BH 1994.6.352
BH 1994.6.352
A szövetkezetből kiválni szándékozó tag tagsági viszonya abban az időpontban szűnik meg, amikor a vagyonrészének kiadása megtörtént. Ehhez képest a tagsági viszonyán alapuló munkaviszony jellegű jogviszonya is eddig az időpontig tart. A szövetkezetet ennélfogva foglalkoztatási kötelezettség terheli a tagsági viszony megszűnéséig. E kötelezettség elmulasztása esetén a tagot az állásidőre megállapított díjazás illeti meg [1992. évi II. tv. 31. § (1) bek., 33. § (1), (3) bek., Mt. 150. § (1) bek.).
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperesek 1992 júniusában jelentették be az alperesnek csoportos kiválási szándékukat. Ezt követően az alperes elnöke 1992. június 30. napján írásban arról értesítette a felpereseket, hogy mivel kiválási szándékukat jelentették be, a vezetőség határozatával 1992. július 1. napjával a munkavégzési kötelezettség alól felmenti őket. A felperesek a munkaügyi bírósághoz benyújtott keresetlevelükben kérték a munkaviszonyuk helyreállítását, másodlagosan az állásidőre járó díjazásuk kifizetését.
...
BH 1994.6.352 A szövetkezetből kiválni szándékozó tag tagsági viszonya abban az időpontban szűnik meg, amikor a vagyonrészének kiadása megtörtént. Ehhez képest a tagsági viszonyán alapuló munkaviszony jellegű jogviszonya is eddig az időpontig tart. A szövetkezetet ennélfogva foglalkoztatási kötelezettség terheli a tagsági viszony megszűnéséig. E kötelezettség elmulasztása esetén a tagot az állásidőre megállapított díjazás illeti meg [1992. évi II. tv. 31. § (1) bek., 33. § (1), (3) bek., Mt. 150. § (1) bek.].
A felperesek 1992 júniusában jelentették be az alperesnek csoportos kiválási szándékukat. Ezt követően az alperes elnöke 1992. június 30. napján írásban arról értesítette a felpereseket, hogy mivel kiválási szándékukat jelentették be, a vezetőség határozatával 1992. július 1. napjával a munkavégzési kötelezettség alól felmenti őket. A felperesek a munkaügyi bírósághoz benyújtott keresetlevelükben kérték a munkaviszonyuk helyreállítását, másodlagosan az állásidőre járó díjazásuk kifizetését.A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy a III., a VIII. és a XII. rendű felperesek kivételével a felpereseknek személy szerint fizessen meg 90 250 Ft és 187 000 Ft összegek közötti alapbért, valamint a jogi képviselőjük részére 20 000 Ft eljárási költséget, továbbá 121 938 Ft illetéket a magyar államnak. Ezt meghaladóan a kereseteket elutasította.
Ítélete indokolásának lényege szerint az alperes a felperesek munkaviszony jellegű jogviszonyát nem mondta fel 1992. június 30-án, ennélfogva az alperes intézkedését nem lehet felmondásnak tekinteni. Felmondás hiányában nem jár a felmondási időre járó bér és végkielégítés. Az 1992. július 1-jén hatályba lépett Mt. 150. §-ának (1) bekezdése alapján a felperesek az állásidőre járó alapbérre jogosultak. A III., a VIII. és a XII. rendű felperesek szülési szabadságon, illetve fizetés nélkül szabadságon voltak, ezért őket az alapbér nem illeti meg.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt megyei bíróság közbenső ítéletével részben megváltoztatta az elsőfokú bíróság ítéletét és megállapította, hogy a munkáltató intézkedésének jogellenessége folytán az alperes kártérítési felelősséggel tartozik. Az összegszerűség tekintetében az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és e körben új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Megállapította, hogy az 1992. évi XXII. törvénynek az állásidőre vonatkozó 150. §-a csak akkor alkalmazható, ha a felperesek a munkavégzési kötelezettségük alól az Mt. 107. §-ának f) pontja szerint mentesültek volna. Mivel a felek erre vonatkozóan nem állapodtak meg, a munkáltatói jogkört gyakorló részéről egyoldalúan - ebből következően jogellenesen - került sor a munkavégzés szünetelésének elrendelésére. A per adatai szerint a felperesek a munkavégzési kötelezettségüknek eleget kívántak tenni, erre azonban a munkáltató nem adott lehetőséget. Az alperes - az intézkedésének jogellenessége miatt - az Mt. 174. §-a szerint kártérítési felelősséggel tartozik. Az anyagi felelősség mértékének megállapításához szükséges tényállás azonban csak részben felderített, ami - az Mt. 180. §-a által meghatározott módon - nem teszi lehetővé a kártérítés összegének a meghatározását. A kártérítés összegszerűsége tekintetében az alperest terheli annak a bizonyítása, hogy a felperesek a kereseti kérelmükben megjelölt időszakban jutottak-e ténylegesen jövedelemhez, és ha igen, milyen összegben. Utal egyúttal arra, hogy az új munkaügyi szabályozás megszüntette a munkavállalók általános kárenyhítési kötelezettségét.
Az alperes jogi képviselője útján felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a munkaügyi bíróságnál a Legfelsőbb Bírósághoz. Ebben kérte a jogerős közbenső ítélet hatályon kívül helyezését, a felperesek keresetének az elutasítását és eljárási költségben marasztalását. Kérelmét azzal indokolta, hogy az alperes jogszerűen élt az Mt. 107. §-a f) pontjában írt lehetőséggel, mert ennek megvoltak az indokai. Az alperesek bejelentették a kiválási szándékukat, ezt követően egy részük új szövetkezetként a K. Faluszövetkezetet hozta létre, a többiek egyéni vállalkozásba kezdtek. Ehhez a földterületeket az alperes 1992 őszén birtokba adta. A kiválás bejelentésével és az arra jogosult szövetkezeti szerv által történt tudomásulvétellel a tagsági viszony megszűnik. A megszűnt tagsági viszonnyal megszűnt az alperes helytállási kötelezettsége is. A kivált személyek megkezdett vállalkozási tevékenységének kockázata nem terhelhető az alperesre és nem finanszírozhatók mindaddig, amíg azt kívánják. Mivel a szövetkezetből való kiválás a tagsági viszony megszüntetésének egyik speciális módja, annak bejelentésével egyidejűleg a munkaviszony jellegű jogviszony is megszűnik, miután ezt akként kell értékelni, hogy a munkavállaló mondta fel a jogviszonyát. A felmondásnak erre az esetére pedig az Mt. 93. §-a lehetővé teszi a munkavégzés alóli felmentést. A felmentés okainak és körülményeinek feltárására az eljárt bíróságok bizonyítást nem folytattak, ennélfogva a meghozott ítéletek megalapozatlanok is. A másodfokú bíróság jogerős határozata törvénysértő azért is, mert állást foglalt az alperes kártérítési felelőssége kérdésében annak ellenére, hogy ennek nincs jogalapja.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos.
A perben elsődlegesen azt a jogkérdést kellett eldönteni, hogy a felperesek csoportos kiválási szándékának bejelentése önmagában megszünteti-e a tagsági viszonyt és az ezen alapuló munkaviszony jellegű jogviszonyt.
A szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvénnyel kapcsolatos átmeneti szabályokról rendelkező 1992. évi II. tv. 31. §-ának (1) bekezdése szerint az e törvény hatálybalépése (1992. január 20.) és 1992. december 31. közötti időszakban a mezőgazdasági szövetkezetből egyénileg és csoportosan is ki lehet válni.
A kiváláshoz nincs szükség a közgyűlés hozzájárulására, a szövetkezet vagyonából a kiváló tagokra jutó arányos részt (jogokat és kötelezettségeket) ki kell adni, amelyről a közgyűlés határoz. Ha a kiváló tagok új szövetkezetet alapítanak, vagy más szövetkezetbe együttesen belépnek, a fel nem osztható vagyonból rájuk jutó részt e szövetkezetnek kell átadni [33. § (1) és (3) bekezdése].
E jogszabályok egybevetése alapján megállapítható, hogy a kiválással a tagsági viszony akkor szűnik meg, amikor a vagyonrész kiadása megtörtént.
A felülvizsgálati eljárásban a peres felek egyezően adták elő, hogy 1993. április 30-án - közös megegyezéssel - történt meg a vagyonmegosztás. Ez azt jelenti, hogy a felperesek tagsági viszonya ezzel az időponttal szűnt meg az alperesnél.
Ehhez képest a felperesek tagsági viszonyon alapuló munkaviszony jellegű jogviszonya sem szűnt meg azzal, hogy 1992 júniusában bejelentették a kiválási szándékukat, miután az a tagsági viszonyuk megszüntetéséig fennmaradt. Az alperest tehát a tagsági viszonyuk megszűnéséig foglalkoztatási kötelezettség terhelte, ennek azonban nem tett eleget. Ezért a felpereseket 1992. július 1-jétől 1993. április 30-ig az Mt. 150. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint megilleti az alapbérük, amint azt a munkaügyi bíróság helytállóan állapította meg. A másodfokú bíróságnak ettől eltérő álláspontja nem helytálló.
Az új eljárásban a munkaügyi bíróságnak a felperesek állásidőre járó díjazása körében kell az összegszerűséget a jogosultságuk időtartamára meghatároznia.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárás megteremtéséről szóló 1992. évi LXVIII. törvénnyel módosított és kiegészített Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a megyei bíróság közbenső ítéletét - a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedően - hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Mfv. II. 10 410/1993. sz.)