adozona.hu
BH 1994.5.289
BH 1994.5.289
I. A végkielégítés mértéke legalább 20 év munkaviszonyban töltött idő esetén 5 havi átlagkereset összege. Ez a mérték 3 havi átlagkereset összegével emelkedik, ha a munkavállaló munkaviszonya az öregségi nyugdíjjogosultság megszerzését megelőző 5 éven belül szűnik meg [1967. évi II. tv. 27/A. § (4) bek. e) pont, (5) bek.*]. II. A Polgári perrendtartás akkor ad lehetőséget a perújításra, ha a fél olyan tényre hivatkozik, amelyet a bíróság a perben nem bírált el, feltéve, hogy az elbírálás esetén reá kedvezőb
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A perújító felperes 1970. március 1-jétől dolgozott a V. M. S. Vállalatnál, az utóbbi időben annak a V. Kenyérgyárában üzemvezetőként.
Az 1991. december 2-án kelt alapító szerződés szerint a V. M. S. Vállalat a V. Kenyérgyárat apportként vitte az U. K. Kft.-be. Felperes ezen a napon, tehát 1991. december 2-án kötött munkaszerződést az alperes kft.-vel, amely őt üzemvezető munkakörben alkalmazta.
Az alperes munkáltató a felperes munkaviszonyát 1992. május 12-én kelt felmondással megszüntette...
BH 1994.5.289 I. A végkielégítés mértéke legalább 20 év munkaviszonyban töltött idő esetén 5 havi átlagkereset összege. Ez a mérték 3 havi átlagkereset összegével emelkedik, ha a munkavállaló munkaviszonya az öregségi nyugdíjjogosultság megszerzését megelőző 5 éven belül szűnik meg [1967. évi II. tv. 27/A. § (4) bek. e) pont, (5) bek.*].
II. A Polgári perrendtartás akkor ad lehetőséget a perújításra, ha a fél olyan tényre hivatkozik, amelyet a bíróság a perben nem bírált el, feltéve, hogy az elbírálás esetén reá kedvezőbb határozatot eredményezhetett volna [Pp. 260. § (1) bek. a) pont].
A perújító felperes 1970. március 1-jétől dolgozott a V. M. S. Vállalatnál, az utóbbi időben annak a V. Kenyérgyárában üzemvezetőként.Az 1991. december 2-án kelt alapító szerződés szerint a V. M. S. Vállalat a V. Kenyérgyárat apportként vitte az U. K. Kft.-be. Felperes ezen a napon, tehát 1991. december 2-án kötött munkaszerződést az alperes kft.-vel, amely őt üzemvezető munkakörben alkalmazta.
Az alperes munkáltató a felperes munkaviszonyát 1992. május 12-én kelt felmondással megszüntette, és a munkavégzés alól május 23. napjától felmentette. A munkaviszony megszűnésének napjaként 1992. június 18-át jelölte meg. A végkielégítésről a felmondásban az alperes nem rendelkezett.
A felperes a munkaügyi bíróságnál keresetet nyújtott be a felmondás hatálytalanítása iránt. A keresetét később akként módosította, hogy a munkaviszony helyreállítását nem kívánja, de igényli az 1970. március 1-jétől folyamatos munkaviszonyára tekintettel a Munka Törvénykönyvében megállapított végkielégítés megfizetését.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy a felperes részére fizessen meg végkielégítés címén 5 havi átlagkeresetnek megfelelő összeget, figyelemmel a felperes 20 évet meghaladó munkaviszonyára.
Az ítélet a peres felek fellebbezése hiányában 1992. december 31. napján jogerőre emelkedett.
A felperes beadványában perújítási kérelemmel élt az ítélettel szemben. Kérelmében előadta, hogy az ítélet a számára végkielégítés címén 5 havi végkielégítést állapított meg, ugyanakkor a bíróság nem vette figyelembe, hogy a végkielégítés összege 3 havi átlagkereset összegével emelkedik, ha a munkavállaló munkaviszonya az öregségi nyugdíjkorhatár betöltését megelőző 5 éven belül szűnik meg. A felperes előadása szerint erről a kedvezményről a per során nem volt tudomása, e vonatkozásban a bíróság nem tájékoztatta, ezért ez irányú igényét nem is terjesztette elő. Figyelemmel azonban arra, hogy a munkaviszonya a nyugdíjkorhatár betöltését megelőző 5 éven belül szűnt meg, kérte ennek az összegnek a megállapítását is.
Az alperes a perújítási kérelem elutasítását kérte az előkészítő iratában. Előadta, hogy a Pp. 260. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint a perújítási kérelmet akkor lehet előterjeszteni, ha a fél olyan tényre hivatkozik, amelyet a bíróság a perben nem bírált el. Az a tény azonban ismert volt, és a felmondás tartalmazta is, hogy a dolgozó munkaviszonya a rendes felmondás alapján mikor szűnt meg. A felperes életkora, személyazonossági adatai a felvételekor pedig szintén ismert volt, ezt a per során értékelték is. A bíróság tehát a felperes kérelme hiányában nem vehette figyelembe a további kedvezményt. A felperes kérelme nem ténykérés, hanem jogkérdés, amelynek esetében nincs helye perújításnak.
A munkaügyi bíróság a perújítás megengedhetősége tárgyában tárgyalást tartott, ezen a felek az írásban tett előadásukat fenntartották.
Az elsőfokú bíróság a felperes perújítási kérelmét mint érdemi tárgyalásra alkalmatlant, elutasította. Végzésében kifejtette, hogy a felperes igénye szempontjából jelentősége van a munkaviszony keletkezése időpontjának, a munkaviszony megszűnése időpontjának és a felperes életkorának. Álláspontja szerint az alapügyben eljárt bíróság a per során valamennyi jelentős adatot feltárt, és a végkielégítés mértékéről ennek megfelelően döntött. Mivel a felperes keresete nem terjedt ki a perújítási kérelemben is előadott további végkielégítésre, ezért a Pp. 266. §-ának (2) bekezdése alapján a bíróság a perújítási kérelmet, mint érdemi tárgyalásra alkalmatlant elutasította. A végzés ellen a perújító felperes fellebbezett. Álláspontja szerint azt a tényt, hogy a végkielégítés összegének megállapításakor a bíróság nem értékelte, hogy már védett korba lépett, úgy kell tekinteni, mint ha a perben ismert és feltárt tényt nem bírálta volna el.
Kifogásolta azt is, hogy miután az alapeljárásban jogi képviselő nélkül járt el, a bíróságnak a Pp. 3. §-ának (1) bekezdésében foglalt kötelezettsége lett volna őt a szükséges tájékoztatással ellátni, a jogaira és a kötelezettségeire figyelmeztetni. A bíróság azonban ennek a tájékoztatási kötelezettségének nem tett eleget, ezért kérte a végzés hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság érdemi tárgyalásra utasítását, továbbá a perköltségének megtérítését.
A felperes fellebbezése a következők szerint megalapozott:
A Pp. 260. §-ának (1) bekezdése értelmében a jogerős ítélet ellen perújításnak van helye, ha a fél oly tényre vagy bizonyítékra, illetőleg olyan jogerős bírói vagy más hatósági határozatra hivatkozik, amelyet a bíróság a perben nem bírált el, feltéve, hogy az elbírálás esetén reá kedvezőbb határozatot eredményezhetett volna.
A periratokból megállapítható, hogy az alperes a felperes munkaviszonyát 1992. május 12. napján mondta fel 1992. június 15. napjára.
A felperest a munkaügyi bíróság az alapperben személyesen meghallgatta, a személyi adatait felvette. Eszerint a felperes 1942. május 12-én született.
Az előző két adat összevetéséből megállapítható, hogy a felperessel szemben érvényesített felmondás olyan időpontban történt, amikor az 50. életévét már betöltötte. A felmondás idején hatályban volt 1991. évi XLVIII. törvénnyel módosított 1967. évi II. tv. 27/A. §-a (4) bekezdésének e) pontja szerint a végkielégítés mértéke legalább 20 év esetén 5 havi átlagkereset összege. Ugyanezen § (5) bekezdése akként rendelkezik, hogy a végkielégítésnek a (4) bekezdésben meghatározott mértéke 3 havi átlagkereset összegével emelkedik, ha a dolgozó munkaviszonya az (1) bekezdésben meghatározott módon, az öregségi nyugdíjjogosultság megszerzését megelőző 5 éven belül szűnik meg.
A felperes esetében mindezek a feltételek fennállnak, a munkaviszonya ugyanis az d=408688 ssz=839>Mt. 27/A. §-ának (1) bekezdése szerint a munkáltató felmondása következtében szűnt meg, a megszűnés ideje pedig a 27/A. § (5) bekezdésében foglalt öregségi nyugdíjjogosultság megszerzését megelőzőtől 5 éven belül van.
A felperes a felmondás hatálytalanítása iránt előterjesztett keresetlevelében a következőket adta elő. "A felmondást elfogadni nem tudom az alábbiak miatt. 50 éves elmúltam."
A tárgyalás során a felperes a keresetét annyiban módosította, hogy nem kérte a munkaviszonyának a helyreállítását, viszont kérte az 1970 óta folyamatos munkaviszonya alapján a végkielégítés megállapítását. A végkielégítés összegére vonatkozóan a felperes nem tett pontos előadást.
A felperes a keresetében tehát nem meghatározott mértékű, konkrét követeléssel lépett fel, hanem arra vonatkozóan terjesztett elő igényt, hogy a munkaviszonya jogellenes megszüntetésének következményeit a bíróság végkielégítéssel szankcionálja. A keresete elbírálásához szükséges valamennyi tényt az eljárás során feltárta, így a munkaviszonyának kezdő és befejező időpontját, valamint a személyi adatait. E tények közül a bíróság az ítélet hozatalánál a felperes munkaviszonyának idejét vette csak figyelembe, a felperes életkora pedig el nem bírált tény maradt. A Pp. 260. §-a (1) bekezdésének a) pontja pedig akkor ad lehetőséget a perújításra, ha a fél olyan tényre hivatkozik, amelyet a bíróság a perben nem bírált el, feltéve, hogy az elbírálása esetén reá kedvezőbb határozatot eredményezhetett volna. A már hivatkozott jogszabályok szerint megállapítható, hogy amennyiben az alapperben eljáró bíróság a felperes életkorát figyelembe veszi, az számára kedvezőbb mértékű, 3 hónappal hosszabb idejű végkielégítés megállapítását vonta volna maga után.
Egyértelmű tehát, hogy az alapperben eljárt bíróság a felperes életkorát mint tényt nem bírálta el. E kérdéssel az alapeljárásban egyáltalán nem foglalkozott, érdemi döntése kialakításánál ezt nem vette figyelembe, annak ellenére, hogy a perújító felperes az alapperben erre már hivatkozott, hiszen a keresetében is megfogalmazta, hogy elmúlt 50 éves.
A megyei bíróság osztja azt a bírói gyakorlatban kialakult álláspontot, hogy perújítás alapjául szolgálhat olyan tény is, amelyet az alapperben eljárt bíróság azért nem vont mérlegelési körébe, és azért nem értékelt, mert - bármilyen okra visszavezethetőleg - ezt elmulasztotta. Ilyen tény esetén azonban szükséges, hogy azt a fél már az alapeljárás során felhozza, arra hivatkozzék.
A fentebb kifejtettek alapján a másodfokú bíróság a felperes fellebbezését megalapozottnak találta, és az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján, utalással a Pp. 259. §-ára, megváltoztatta.
(Veszprém Megyei Bíróság 3. Mf. 20 733/1993. sz.)
* Az 1992. évi XXII. törvény 203. §-a (3) bekezdésének a) pontja mind az 1967. évi II. törvényt, mind az azt módosító 1991. évi XLVIII. törvényt hatályon kívül helyezte; a vonatkozó feltételeket a 95. §-ában szabályozta.