adozona.hu
BH 1994.3.167
BH 1994.3.167
A szövetkezeti tag munkaviszony jellegű jogviszonyára is alkalmazni kell a Munka Törvénykönyvének azt a szabályát, amely szerint a munkáltató köteles a dolgozót munkával ellátni, és a dolgozó részére a munkáltató működési körében felmerült okból kieső munkaidőre a munkaviszonyra vonatkozó szabály által meghatározott mértékű térítés jár [1992. évi I. tv. 65. § (1) bek., 1992. évi II. tv. 55. §, Mt. 102. §].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes 1974. szeptember 16-tól dolgozott az alperesnél, 1975. decemberétől tagja lett a szövetkezetnek. Az alperes vezetősége az 1992. január 9-én kelt határozatával 1992. február 9-től 1992. október 9-ig elrendelte a felperes foglalkoztatásának szüneteltetését. Arra hivatkozott, hogy csökkent a rendelésállomány, ezért a létszámot is csökkenteni kell.
A felperes 1992. február 24-én kérte a vezetőséget, hogy a jogviszonyát felmondással szüntesse meg, mert a munkaügyi központ tájékoztatása...
BH 1994.3.167 A szövetkezeti tag munkaviszony jellegű jogviszonyára is alkalmazni kell a Munka Törvénykönyvének azt a szabályát, amely szerint a munkáltató köteles a dolgozót munkával ellátni, és a dolgozó részére a munkáltató működési körében felmerült okból kieső munkaidőre a munkaviszonyra vonatkozó szabály által meghatározott mértékű térítés jár [1992. évi I. tv. 65. § (1) bek., 1992. évi II. tv. 55. §, Mt. 102. §].
A felperes 1974. szeptember 16-tól dolgozott az alperesnél, 1975. decemberétől tagja lett a szövetkezetnek. Az alperes vezetősége az 1992. január 9-én kelt határozatával 1992. február 9-től 1992. október 9-ig elrendelte a felperes foglalkoztatásának szüneteltetését. Arra hivatkozott, hogy csökkent a rendelésállomány, ezért a létszámot is csökkenteni kell.A felperes 1992. február 24-én kérte a vezetőséget, hogy a jogviszonyát felmondással szüntesse meg, mert a munkaügyi központ tájékoztatása szerint a számára nem jár munkanélküli-járadék. Az alperes az 1992. március 2-án kelt válaszában arra hivatkozva tagadta meg a felmondást, hogy az 1971. évi III. törvényben foglalt tilalom miatt a tagnak nem lehet felmondani.
Minthogy a felperes semmiféle jövedelemmel nem rendelkezett, 1992. március 19-én abban állapodott meg az alperessel, hogy a tagsági viszonyát 1992. március 20-án közös megegyezéssel megszüntetik. Az alperes vállalta egyúttal, hogy azt a kérelmét, amely a munkadíjának az 1992. február 10. és március 20. közötti időszakra történő kifizetésére irányult, a vezetőség elé terjeszti. Az igényét a vezetőség határozatával elutasította.
A felperes keresetlevelet terjesztett elő a munkaügyi bírósághoz, amelyben annak a megállapítását kérte, hogy a tagsági viszonya az alperessel fennáll. A keresetét utóbb az 1992. február 10. és március 20. közötti időszakra járó munkadíj megfizetésére irányuló igényre módosította. Arra hivatkozott: az alperes kihasználta azt a kényszerhelyzetét, hogy ellátatlan volt.
A perben fellépett megyei főügyészség indítványozta, hogy a bíróság a keresetnek adjon helyt.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest 16 180 Ft munkabér és annak 1992. március 20-tól járó 20% kamata kifizetésére, valamint 972 Ft illeték megfizetésére. Ítéletét arra alapította, hogy a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény hatálybalépéséről és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi II. törvény (a továbbiakban: Átmeneti törvény) 55. §-a és az 1992. évi I. törvény (Szvt.) 65. §-a értelmében a szövetkezeti tag jogviszonya a törvény erejénél fogva alakult át munkaviszony jellegű jogviszonnyá. Ezért az alperest foglalkoztatási kötelezettség terhelte a munkaviszony jellegű jogviszonyban álló dolgozóval szemben. A felperest ehhez képest 1993. március 19-ig munkabér illeti meg, miután a foglalkoztatására az alperes hibájából nem került sor.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt megyei bíróság ítéletével megváltoztatta az elsőfokú ítéletet, és elutasította a felperes keresetét. Álláspontja szerint az Átmeneti törvény 2. §-ában és 63. §-ának 4. pontjában foglaltak perdöntő jelentőségűek, miután e rendelkezések értelmében a szövetkezet átalakulásáig, az új alapszabály megalkotásáig, legfeljebb 1992. december 31-ig a korábbi Szvt., illetve az ipari szövetkezetekről szóló 1971. évi 32. tvr. (Iszt.) alkalmazható. Az alperes tehát 1992. január 9-én e lehetőségekkel élve jogszerűen szüneteltette a felperes foglalkoztatását az Iszt. 23. §-ának (3) bekezdése értelmében.
A megyei főügyészségnek a jogerős ítélet ellen az 1992. évi LXVIII. törvény 28. §-ának (2) bekezdése alapján előterjesztett felülvizsgálati kérelme a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. A felülvizsgálati kérelem álláspontja szerint az Átmeneti törvény 55. §-a ex lege alakította át a szövetkezeti tag munkamegállapodását az 1992. évi I. törvény (Szvt.) 65. §-ában meghatározott munkaviszony jellegű jogviszonyra vonatkozó szerződéssé. Ezért 1992. január 20-át követően nem voltak az 1971. évi III. törvény 63. §-ának (3) bekezdésében és az Iszt. 23. §-ának (2) bekezdésében foglalt - a foglalkoztatás szüneteltetésére vonatkozó - szabályok alkalmazhatóak. Az alperes köteles volt a felperest foglalkoztatni, és miután ezt elmulasztotta, meg kell térítenie a felperes elmaradt munkabérét.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a felülvizsgálati kérelem megalapozott. Kétségtelen, hogy a felperes foglalkoztatása szüneteltetésének elrendelésekor - 1992. január 9-én - még hatályban volt az 1971. évi 32. tvr. 23. §-a, tehát az alperes ebben az időpontban jogszerűen járt el. E jogszabály szerint, amennyiben a szövetkezet nem tudja munkával ellátni a munkamegállapodással foglalkoztatott dolgozót, szüneteltetheti a foglalkoztatását, és erre az időre a tagot nem illeti meg a munkadíj. A 1992. évi I. törvényt (Szvt.) 1992. január 20-án hatályba léptető 1992. évi II. törvény (Átmeneti törvény) 2. §-ának (2) és (3) bekezdése ugyan lehetőséget ad - többek között az ipari szövetkezetnek -, hogy az említett jogszabályt az Átmeneti törvény szabályaival együtt alkalmazza. Az Átmeneti törvénynek ezeket az általános szabályait azonban akként kell értelmezni, hogy a korábbi jogszabályok (pl. az 1971. évi 32. tvr.) alkalmazhatósága mellett elsősorban az Átmeneti törvény különös szabályait kell figyelembe venni. Az Átmeneti törvény 55. §-a a szövetkezet és a tagjai között a korábbi jogszabályok alapján kötött munkamegállapodást annak hatálybalépése napjával, 1992. január 20-ával munkaviszony jellegű jogviszonyra vonatkozó szerződéssé alakította át. Az 1992. évi I. törvény 65. §-ának (1) bekezdése szerint a szövetkezet és a tagja között létrejött munkaviszony jellegű jogviszonyra a Munka Törvénykönyve - a fegyelmi felelősségre vonatkozó szabályok kivételével - a szövetkezeti önkormányzati szabályzat, valamint az előzőekben említett szerződés az irányadó. E szabályból egyrészt következik, hogy a szövetkezeti tag munkaviszony jellegű jogviszonyára is alkalmazni kell a Munka Törvénykönyvének azt a szabályát, amely szerint a munkáltató köteles a dolgozót munkával ellátni, és a dolgozó részére a munkáltató működési körében felmerült okból kieső munkaidőre a munkaviszonyra vonatkozó szabály által meghatározott mértékű térítés jár. Másrészt a korábbiaktól eltérően már nem munkanélküli az a szövetkezeti tag, akinek a foglalkoztatását a szövetkezet szünetelteti - tekintettel arra, hogy a munkaviszony jellegű jogviszony fennáll -, ezért munkanélküli-járadékra sem jogosult. A járadékra való jogosultság feltétele csak abban az esetben teljesül, ha az előbb említett jogviszony megszűnik. Ezt egyébként az is megerősíti, hogy a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény az 1991. LXXXIX. törvénnyel történt módosítását követően már nem ismeri a munkavégzési kötelezettséggel járó szövetkezeti tagsági viszony fogalmát, ehhez képest nem ad lehetőséget a foglalkoztatás szüneteltetése címén a szövetkezeti tag részére munkanélküli-járadék folyósítására.
Az előzőekben vázolt jogi helyzeten nem változtat az sem, hogy a szövetkezeti tag foglalkoztatásának szüneteltetésére a jogszabály rendelkezései csupán a mezőgazdasági termelőszövetkezetek tekintetében kerültek hatályon kívül helyezésre. Ha ugyanis az 1992. évi II. törvény a munkamegállapodást munkaszerződéssé alakította, amelyre a munkaviszonyra vonatkozó szabályok vonatkoznak, a munkamegállapodásonalapuló szüneteltetési jog gyakorlása lehetetlenné válik munkamegállapodás hiányában. Az Átmeneti törvény 55. §-a és az ipari szövetkezetekről szóló 1971. évi 32. törvényerejű rendelet 23. §-a ugyanis egyidejűleg nem érvényesülhet, mert az 55. § rendelkezése - különös szabályként - a törvényerejű rendelet 23. §-ának alkalmazását kizárja. Ennélfogva az 1992. évi II. törvény hatálybalépését követően a hatályon kívül helyezésre vonatkozó külön rendelkezés hiányában sem tekinthető hatályosnak a törvényerejű rendelet 23. §-ának a foglalkoztatás szüneteltetésére vonatkozó rendelkezése. Ezzel az értelmezéssel azonos eredményre vezet az egymással ellentétes rendelkezések közötti ütközés feloldására vonatkozó az az általános jogértelmezési elv is, amely szerint az utóbb hozott törvény lerontja a vele ellentétes szabályt.
Az előző okfejtésre tekintettel a felperes foglalkoztatására az alperes hibájából nem került sor 1992. február 10. és március 20. között. A felperes ellátatlanságából eredő kényszerhelyzetében állapodott meg a munkaviszony megszüntetésében, és esett el a munkabérétől, az alperes vezetősége tehát jogellenesen tagadta meg ennek a megfizetését. Az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy a felperes anyagi igénye nem tartozik az alperes mérlegelési jogkörébe, az nem méltányossági elbírálást kívánó igény.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. (Legf. Bír. Mfv. II. 10 257/1993. sz.)