adozona.hu
BH 1993.9.588
BH 1993.9.588
I. A munkáltató a munkavállalónak okozott kárért vétkességére tekintet nélkül akkor felel, ha az a munkaviszony keretében, a munkaviszonyból folyó kötelezettségek teljesítése során kifejtett tevékenységgel összefüggésben keletkezett (Mt. 62. §, MK 29. sz. állásfoglalás).* II. A kárt előidéző ok akkor minősül a munkáltató működési körén kívül esőnek, ha az független a munkáltató tevékenységétől, tehát az előidéző ok és a munkáltató tevékenysége között nincs okozati összefüggés [MK 29. sz. b) pont]. III. A mu
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes villanyszerelő munkakörben 1962. július 21-től állt az alperessel munkaviszonyban, és 1988. november
5-én a K. V. cs.-i telephelyén áramütéses balesetet szenvedett. Az alperes munkaügyi döntőbizottsága elutasította a kártérítési kérelmét. A felperes ezután a munkaügyi bírósághoz fordult, amely közbenső ítéletével a felperes keresetének részben helyt adott, a munkaügyi döntőbizottság határozatát megváltoztatta, és 60:40%-os kármegosztást alkalmazott a felperesre terhesebben. Az íté...
BH 1993.9.588 I. A munkáltató a munkavállalónak okozott kárért vétkességére tekintet nélkül akkor felel, ha az a munkaviszony keretében, a munkaviszonyból folyó kötelezettségek teljesítése során kifejtett tevékenységgel összefüggésben keletkezett (Mt. 62. §, MK 29. sz. állásfoglalás).*
II. A kárt előidéző ok akkor minősül a munkáltató működési körén kívül esőnek, ha az független a munkáltató tevékenységétől, tehát az előidéző ok és a munkáltató tevékenysége között nincs okozati összefüggés [MK 29. sz. b) pont].
III. A munkavállaló magatartása akkor vezet a munkáltatónak a felelősség alóli mentesülésére, ha a kárt - függetlenül attól, hogy annak okozása vétkes volt-e - kizárólag a munkavállaló maga okozta, és az a munkáltató részéről elháríthatatlan volt [MK 29. sz. c) pont].
A felperes villanyszerelő munkakörben 1962. július 21-től állt az alperessel munkaviszonyban, és 1988. november5-én a K. V. cs.-i telephelyén áramütéses balesetet szenvedett. Az alperes munkaügyi döntőbizottsága elutasította a kártérítési kérelmét. A felperes ezután a munkaügyi bírósághoz fordult, amely közbenső ítéletével a felperes keresetének részben helyt adott, a munkaügyi döntőbizottság határozatát megváltoztatta, és 60:40%-os kármegosztást alkalmazott a felperesre terhesebben. Az ítélet álláspontja szerint a felperes kirívóan súlyos gondatlansága ugyanis megalapozta a számára hátrányosabb kárviselési arány megállapítását.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, a felperes csatlakozó fellebbezést nyújtott be.
Az alperes fellebbezésében kérte az ítélet megváltoztatását és a felperes keresetének teljes elutasítását. Elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a felperest a kár nem az alperessel fennálló munkaviszonya keretében végzett munka során érte. Másodlagosan a mentesítését azon az alapon igényelte, hogy a kárt kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása idézte elő.
A felperes csatlakozó fellebbezése az alperes teljes kártérítési felelősségének megállapítására irányult. Álláspontja szerint a balesetért a feszültségmentesítés elmulasztása miatt kizárólag az alperes felelős. Ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet azzal a kiegészítéssel hagyta helyben, hogy az alperes 40%-os mértékű felelőssége a felperes 1988. november 5. napján elszenvedett üzemi balesetéért állt fenn, egyúttal úgy rendelkezett, hogy a követelés összegére vonatkozólag visszaküldi az iratokat az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás folytatása végett.
Az alperes a jogerős másodfokú ítélet ellen a törvényes határidőben felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, s ebben a felperes keresetének teljes elutasítását kérte.
A felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmet nem terjesztett elő, és a tárgyaláson előadott ellenkérelmében a megtámadott ítélet hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem elbírálásához figyelembe veendő tényállás - az elsőfokú bíróság megállapításai és a másodfokú bíróság által lefolytatott részbizonyítás alapján történt kiegészítésekre és pontosításokra is tekintettel - a következő.
A K. V. megrendelése alapján a V. I. V. kivitelezte a cs.-i telepen a 20 kV-os transzformátorállomás berendezéseit. Az átadás-átvétel 1987. május 26-án megtörtént, az állomást az E. M. üzemeltetésre alkalmasnak találta. Ennek ellenére a tényleges üzembe helyezés elhúzódott, mert egyrészt az E. a tulajdonjogot nem vette át, másrészt különböző hiányosságokat észlelt. A K. V. a hiányosságok kijavítását az E.-től megrendelte, amely azt kapacitás hiányában nem vállalta el. Hosszas levelezés után az E. 1988. május 9-én a transzformátorállomást üzembe helyezte, és jegyzőkönyvben rögzítették, hogy az állomást feszültség alatt levőnek kell tekinteni. Ezzel egyidejűleg - május 10-én - levélben felhívta a K. V.-t, hogy a transzformátor gőz- és hőfokvédelmének kijavításáról saját hatáskörében intézkedjen, és a mérőszerelést 1988. május 23-ig rendelje meg, ennek hiányában az állomást kénytelenek lesznek kikapcsolni.
Ezt követően a K. V. főenergetikusa megkereste a k.-i kirendeltség vezetőjét, hogy segítsen ezt a problémát megoldani. A kirendeltségvezető közölte vele, hogy a kirendeltség ilyen munkát szakember hiányában nem végez, forduljon a szakszolgálat vezetőjéhez. A nevezett ígéretet tett arra, hogy a munkát elvégzik, amennyiben azt a beosztott dolgozók elvállalják.
A szakszolgálat feladatkörébe elsődlegesen a területén levő, saját tulajdonú berendezések javítása és karbantartása tartozott, és ehhez megfelelő szakképzettséggel, speciális vizsgával és helyismerettel bíró létszám rendelkezésre állt. A szakcsoport dolgozói idegen tulajdonú berendezésen javítást kivételesen végeztek. Erre munkaidőn belül - a nagy munkateher miatt - nem volt lehetőség, munkaidőn kívül, a túlóra terhére az alperes ilyen jellegű munka elvégzésére nem adott engedélyt. Ezért az alperesnél kialakult az a gyakorlat, hogy a dolgozók az ilyen jellegű munkát a megrendelővel személyre szólóan kötött eseti megbízás alapján végezték el. Ilyen módon a megrendelő igényét teljesíteni tudták, és a dolgozók - túlmunkabér fizetése nélkül - többletjövedelemhez jutottak. A szakszolgálat vezetője kimutatást készített arról, hogy ki, mikor, milyen megrendelés alapján dolgozott eseti megbízással. Ilyen munkában esetenként mások, nem szakszolgálati dolgozók is részt vettek. Amennyiben a javítás során kapcsolási utasítást kellett kérni, szabályosan bejelentették a központi irányítónak, ahol a kérést teljesítették. A munkavégzéshez az alperes gépkocsiját és szerszámait használták.
Ilyen előzmények után került sor arra, hogy a szakszolgálat vezetője a felperessel és S. J.-vel együtt a perbeli transzformátorállomás javítását eseti megbízás alapján elvállalta. Ennek megfelelően a felperes 1988. november 5. napján a munkatársaival együtt Cs.-re, a K. V. telephelyén épített házas állomáshoz ment abból a célból, hogy az ott levő transzformátor hőfok- és védőelemét ellenőrizze, az esetleges hibát kijavítsa, és ezt követően az üzembe helyezést elvégezze.
A munkavégzés előtt tartott helyszíni szemlénél a felperes az NDK 20 típusú cella nyitott ajtaján keresztül, amely a 20 kV-os feszültség alatt álló szakaszolót takarta, a feszültség alatt álló szakaszoló felé nyúlt, véletlenül közel ért hozzá, és ezáltal 20 kV-os feszültségű áramütés érte, amely súlyos kimenetelű balesetet okozott.
A dolgozók elmulasztották a feszültségkémlelést, majd a feszültségmentesítést. Figyelemmel arra, hogy az állomást az E. nem vette át, a szerelések szünetében az oszlopkapcsolónak - amely az E. tulajdona - nyitott, az áramkört megszakító állapotban és a működtető karnak lelakatoltan kellett volna lennie. A szakértői vizsgálat nem tudta megállapítani, hogy ki volt az utolsó kapcsolást végző személy. Az E. dolgozói, akiknek kizárólagos joga volt az oszlopkapcsoló kezelése, ugyanakkor meggyőződhettek volna egyszerű szemrevételezéssel az oszlopkapcsoló nyitott vagy zárt állapotáról. A berendezést ettől függetlenül áramtalanítani lehetett volna, nemcsak a kábel bemenetelénél levő oszlopkapcsolóval, hanem a kábelvégnél levő szakaszolókapcsolóval is. Tény, hogy az üzemelésre nem alkalmas állomás feszültség alatt volt, és a felperes a munka előkészítése során a 30 cm-es átívelési távolságon belül benyúlt anélkül, hogy a szakaszolót megérintette volna, és átívelés következtében szenvedte az áramütéses balesetet.
A felperes magánjellegű megállapodás alapján tevékenykedett, és ebben az esetben nem a munkahelyi alá-fölérendeltség, hanem a szerelést végző gyakorlata és helyismerete döntötte el, hogy ki irányítja a munkát. Ezért a perbeli esetben a felperes volt a munkavezető, a másik két dolgozót csak közvetve terhelte felelősség, mert nem figyelmeztették a feszültségmentesítésre.
Az első fokon eljárt munkaügyi bíróság megállapította, hogy a perbeli munkát kizárólag a per alperese, az E. volt jogosult elvégezni. Indokolásában rámutatott arra a körülményre, hogy a perbeli munkavégzésre a felperest közvetlen munkahelyi felettese "kérte meg", továbbá hogy a felperes és a már említett két munkatársa az alperes kezelésében levő gépjárművön közelítették meg a baleset helyszínét. Mindezek, az egyéb körülményekkel együtt, azt bizonyítják, hogy a felperes a munkaviszonyából folyó kötelezettségének teljesítése során szenvedte el a balesetet. A beosztott villanyszerelő felperes "a munkáltatója utasítását teljesítette, függetlenül attól, hogy az utasítás kifejezés nem hangzott el". A baleset tehát munkaviszony keretében történt, és az alperes nem tudta kimenteni magát, mivel az a terület, ahol a baleset bekövetkezett, az alperes működési körébe esett.
Az alperes a fellebbezésében elsődlegesen azzal érvelt, hogy a felperest a kár nem a munkaviszonya keretében érte. A felperes ellenkérelmében nyomatékosan hivatkozott arra, hogy ilyen munkát kizárólag az alperes volt jogosult elvégezni. A vállalatok közös megegyezésével került sor erre a munkavégzésre. Ez a forma arra volt jó, hogy az alperesnek nem kellett túlóradíjat fizetnie, a megrendelőnek pedig nem kellett a termelést leállítania, és a kiadásait költségként számolta el.
A másodfokú bíróság helytállónak mondta ki a munkaügyi bíróság érdemi döntését, bár indokolását a következők szerint kiegészítette. Rámutatott arra, hogy a felperes és munkatársai azért kapták ezt a megbízást, mert mint E.-dolgozók rendelkeztek azzal a szakképesítéssel és speciális jogosítvánnyal (pl. oszlopkapcsoló kezelése), amely a perbeli munkavégzéshez szükséges volt. Erre figyelemmel a megrendelés címzettje az alperes volt; és csupán bérgazdálkodási okokból került sor az egyéni megbízás megkötésére. Az alperes nem tiltotta, sőt támogatta az ilyen jellegű munkák elvállalását. A másodfokú bíróság ezért a rendelkezésre álló bizonyítékok mérlegelésével - ellentétben az Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Felügyelőség határozatával - azt állapította meg, hogy a heti pihenőnapon végzett munka túlmunkának minősül, függetlenül attól, hogy annak díját hogyan fizették. Erre figyelemmel a felperest a munkaviszony keretében érte a baleset.
Nem helytálló az alperesnek a károsult kizárólagos és elháríthatatlan magatartására történő hivatkozása sem. A peradatok szerint az alperes egy üzemelésre nem alkalmas állomást helyezett feszültség alá, a szerelések szünetében pedig elmulasztotta a feszültségmentesítést. Az alperes tehát nem mentheti ki magát a dolgozó említett magatartásával, mert nem ez volt a baleset kizárólagos oka. Ezen túlmenően a helyszínen jelen levő felettese figyelmeztethette volna a feszültség ellenőrzésére abban az esetben is, ha a felperes rendelkezett nagyobb helyismerettel és gyakorlattal.
A felülvizsgálati kérelem alaptalan.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem keretei között azt vizsgálta, hogy a jogerős ítéletnek az alperes felelősségének jogalapját megállapító rendelkezése megfelel-e a jogszabályoknak.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a következőkkel érvelt. Mindkét bíróság tévedett a felelősség jogalapjának megítélésében, mert a másodfokú bíróság az alperes felelősségét - nem téve eleget indokolási kötelezettségének - egészen más jogalap alapján állapította meg, mint az elsőfokú bíróság.
A fentieket a felülvizsgálati kérelem azzal kívánta alátámasztani, hogy a másodfokú bíróság tévesen minősítette túlmunkának a felperes által végzett munkát, amelynek során a baleset történt. A túlmunka megítélése nem mérlegelési, hanem ténykérdés, és egyik feltétele a munkáltató erre vonatkozó utasítása, amire a perben nincs adat. Ellenkezőleg: a szakszolgálat vezetője tanúvallomásában előadta, hogy önként vállalták el a munkát, erre utasítást nem kaptak felettes vezetőiktől.
Az alperes az álláspontját abban összegezte, hogy "tévedtek az eljárt bíróságok felelősségünk megítélésében, mert a megrendelt munkavégzés nem tartozott az E. kizárólagos működési körébe, azt egyéni megbízás alapján kívánták elvégezni túlmunkának sem minősülő megbízási jogviszony keretében, ezért a baleset bekövetkezésében sem objektív, sem szubjektív felelősség nem terhel bennünket".
Az említett jogszabálysértésekre hivatkozó felülvizsgálati támadás nem helytálló.
1. Téves az alperesnek az az álláspontja, amely szerint a fellebbezési bíróság az alperes felelősségét más jogalap alapján állapította meg, mint az elsőfokú bíróság, anélkül, hogy indokolási kötelezettségének eleget tett volna. A jelen per elbírálása során az Mt. 205. §-ának (1) bekezdése értelmében még alkalmazandó korábbi Mt. 62. §-a alapján és annak az MK 29. számú állásfoglalásban kifejtett helyes értelmére is figyelemmel a munkáltató a munkavállalónak okozott kárért vétkességére tekintet nélkül akkor felel, ha az a munkaviszony keretében, a munkaviszonyból folyó kötelezettségek teljesítése során kifejtett tevékenységgel összefüggésben keletkezett. Az elsőfokú ítélet az alperes munkáltató felelősségét azon a jogalapon állapította meg, hogy a baleset a munkaviszony keretében végzett munka során történt.
A munkára nem az alperes, hanem a K. V. eseti megbízása alapján került sor. Máskor is előfordult azonban ilyen külső megbízás alapján végzendő munka, általában azért, mert a külső megrendelőnél az áramszolgáltatás szüneteltetése csak pihenőnapon vagy munkaszüneti napon volt lehetséges. A perbeli munkavégzésre a felperest a szakszolgálat vezetője, közvetlen munkahelyi felettese "kérte meg", aki ezt elvállalta. A felperes, a szakszolgálat vezetője és egy másik munkatárs az alperes kezelésében levő gépjárművön közelítették meg a baleset helyszínét, és az alperes szerszámait vitték magukkal.
Nem tévedett és nem sértett jogszabályt sem az első, sem a másodfokú bíróság, amikor mindezek alapján azt állapította meg, hogy a felperes balesete munkaviszony keretében történt, és hogy az alperes javára a felelősség alóli kimentési ok nem állapítható meg. Ez egyszersmind arra is világot vet, hogy az alperes felelősségének jogalapját illetően nincs ellentmondás a két ítélet között.
2. Az alperes elsődleges védekezése mellett (nevezetesen, hogy a baleset nem munkaviszony keretében következett be), felülvizsgálati kérelmében másodlagosan arra is hivatkozott, hogy a baleset működési körén kívül eső elháríthatatlan okból történt [Mt. 62. §-a (2) bekezdése első mondatának első fordulata], és ezért mentesül a munkáltatói felelősség alól.
A kárt előidéző ok akkor minősül a munkáltató működési körén kívül esőnek, ha az független a munkáltató tevékenységétől, tehát ha az előidéző ok és a munkáltató tevékenysége között nincs okozati összefüggés [MK 29. b) pont].
Az alperes e kimentési védekezését egyik ítélet sem fogadta el. Az elsőfokú ítélet a kirendelt igazságügyi munkavédelmi szakértő szakvéleményének a szóbeli kiegészítésére hivatkozik, amely szerint a perbeli munkát kizárólag az alperes volt jogosult elvégezni. A másodfokú ítélet pedig tényként állapítja meg, hogy az E. alperes tulajdonát képező oszlopkapcsolónak - amelyet kizárólag az E. dolgozói kezelhettek - nyitott, az áramkört megszakító állapotban és a működtető karnak lelakatoltan kellett volna lennie. A baleset egyik oka mindezek elmaradása volt, és ezért nem volt független az alperes tevékenységétől. Ehhez képest alaptalan az a felülvizsgálati érvelés, hogy a baleset az alperes működési körén kívüli okból következett be.
Nem fogadható el az alperesnek az a további - ugyancsak másodlagos - védekezése sem, amely szerint azért is kéri a mentesítését a felelősség alól, mert a balesetet kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta [Mt. 62. §-a (2) bekezdése első mondatának második fordulata].
A munkavállaló magatartása akkor vezet a munkáltatónak a korábbi Mt. 62. §-a (2) bekezdésének második fordulatán [a jelenlegi Mt.174. §-a (1) bekezdésén] alapuló felelőssége alóli mentesülésre, ha a kárt - függetlenül attól, hogy az okozás vétkes volt-e vagy sem - kizárólag a munkavállaló maga okozta, és az a munkáltató részéről elháríthatatlan volt [MK 29. c) pont].
Az alperes egy üzemelésre nem alkalmas állomást helyezett feszültség alá, a szerelések szünetében pedig elmulasztotta a feszültségmentesítést, és ez is oka volt a balesetnek. Helytállóan állapítja meg tehát a másodfokú ítélet, hogy az alperes nyilvánvalóan nem hivatkozhat a dolgozó elháríthatatlan magatartására, mert nem a dolgozó meggondolatlan mozdulata volt a baleset kizárólagos oka, és az nem is volt elháríthatatlan az alperes részéről.
3. A felülvizsgálati kérelem végül vitássá kívánta tenni a másodfokú ítélet indokolásának azt a megállapítását, hogy az a munka, amelynek során a baleset történt, túlmunkának minősül.
A felperes és munkatársai azért kapták a külső megbízást, mert mint E.-dolgozók rendelkeztek azzal a szakképesítéssel és speciális jogosítvánnyal - mint pl. az oszlopkapcsoló kezelése -, amely a munka elvégzéséhez szükséges volt. Az alperes saját üzemben csak kivételesen végzett javítást idegen tulajdonú berendezéseken. Erre munkaidőn belül - a nagy munkateher miatt - nem volt lehetőség, munkaidőn kívül a túlórakeret terhére az alperes ilyen jellegű munka elvégzésére nem adott engedélyt. Ezért alakult ki a hasonló esetekre a már ismertetett sajátságos gyakorlat, amelynek a révén az alperesnek nem kellett túlóradíjat fizetnie, a megrendelőnek pedig nem kellett a termelést leállítania, és a kiadásait költségként számolhatta el.
A perbeli esetben - a tanúvallomásokból kitűnően - az írásbeli megbízás az alpereshez meg sem érkezett, és a baleset miatt azt később sem küldték meg, továbbá semmiféle megbízási díjat nem fizettek ki sem a felperesnek, sem társainak. A munkára a szóbeli felkérést nem a K. V. közölte a felperessel, hanem közvetlenül munkahelyi felettese "kérte meg" rá. A munkára a felperes napi munkaidején kívül került sor.
Mindezek figyelembevételével a Legfelsőbb Bíróság nem tartja kifogásolhatónak a másodfokú bíróság szóban levő indokolását. Az a körülmény, hogy az alperes munkáltató részéről a túlmunkára kifejezett utasítás nem történt, nem zárja ki a túlmunka megállapítását. Az állandó gyakorlat szerint túlmunkának kell tekinteni, ha az annak elrendelésére jogosult tudomásul veszi, hogy a munkavállaló túlmunkát végez, és az a munkáltató érdekében szükséges és indokolt, vagyis ha igazolódik, hogy a túlmunka végzésére - elrendelés hiányában is - a munkáltató érdekeit szem előtt tartva szükség volt (LB. M. törv. II. 10 280/1979). A perbeli tényállás is ilyen helyzetre mutat, annál is inkább, mivel az alperes munkáltató mintegy elvárta a feladat teljesítését. Az a körülmény pedig, hogy a szóban levő munka - egyébként ki sem fizetett - díjazására harmadik személy más jogviszony keretében kötelezte magát, az előzőeken semmit sem változtat.
Az, hogy a baleset túlmunka során történt, alátámasztja a korábbiakban kifejtett azt az álláspontot, amely szerint a baleset munkaviszony keretében következett be.
A kármegosztás kérdésével a Pp. 275. §-ának (2) bekezdése értelmében nem kellett foglalkozni, mivel a felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmet nem nyújtott be. Mindezek figyelembevételével a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta, mivel az a jogszabályoknak megfelel.
A perköltség viselése felől nem kellett határozni, mivel a Pp. 275/B. §-a alapján alkalmazandó általános szabály - a Pp. 77. §-a - értelmében a bíróság a perköltség viselése felől az ítéletben vagy az eljárást befejező egyéb határozatban dönt, a felülvizsgálati kérelemmel megtámadott közbenső ítélet pedig nem az eljárást befejező határozat. (Mfv. I. 10 024/1993. sz.)
* A korábbi Mt. 62. §-ának (1) és (2) bekezdése tartalmában megfelel az 1992. évi XXII. tv. 174. §-ának (1), (2) és (3) bekezdésében foglaltaknak.