adozona.hu
BH+ 2002.10.528
BH+ 2002.10.528
A munkaviszony megszüntetésére irányuló megállapodást, illetve nyilatkozatokat írásba kell foglalni. Ha azonban a munkaviszony megszüntetését kezdeményező munkavállaló a saját érdekében állóként önként állapodik meg szóban a munkáltatóval és teljesíti a szóbeli megállapodás feltételeit, e magatartásával szemben utólag nem igényelhet jogvédelmet. A munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetése az írásbeliség elmaradása miatt abban az esetben fogadható el, ha a felek a munkaviszonyt a megállapodásnak
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes ügyvezető igazgató munkakörben állt munkaviszonyban az alperessel. Az 1993. november 8-án kötött munkaszerződés szerint a felperes illetményét 1994. július 1-jétől a magyar forint árfolyamveszteségéhez igazítja a munkáltató, a megállapodás szerinti összeget az érvényben lévő DM/Ft-árfolyam szerint számítva. 1998. július 17-én a felperes munkahelyi felettese: R M Sch kezdeményezte a felperes munkaviszonyának közös megegyezéssel való megszüntetését, ugyanakkor a munkavégzési köteleze...
BH+ 2002.10.528 A munkaviszony megszüntetésére irányuló megállapodást, illetve nyilatkozatokat írásba kell foglalni. Ha azonban a munkaviszony megszüntetését kezdeményező munkavállaló a saját érdekében állóként önként állapodik meg szóban a munkáltatóval és teljesíti a szóbeli megállapodás feltételeit, e magatartásával szemben utólag nem igényelhet jogvédelmet. A munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetése az írásbeliség elmaradása miatt abban az esetben fogadható el, ha a felek a munkaviszonyt a megállapodásnak megfelelően a munkavállaló kezdeményezésére felszámolták és egymással elszámoltak [Mt. 87. § (2) bek.].
A felperes ügyvezető igazgató munkakörben állt munkaviszonyban az alperessel. Az 1993. november 8-án kötött munkaszerződés szerint a felperes illetményét 1994. július 1-jétől a magyar forint árfolyamveszteségéhez igazítja a munkáltató, a megállapodás szerinti összeget az érvényben lévő DM/Ft-árfolyam szerint számítva. 1998. július 17-én a felperes munkahelyi felettese: R M Sch kezdeményezte a felperes munkaviszonyának közös megegyezéssel való megszüntetését, ugyanakkor a munkavégzési kötelezettség alól felmentette. A felperes ezt követően ténylegesen már nem végzett munkát az alperesnél, elköszönt a munkatársaitól, és visszaszolgáltatta a szolgálati gépjárművet. A munkáltató J. F. D.-t bízta meg azzal, hogy a tárgyaljon a felperessel a munkaviszony megszüntetés pénzügyi feltételeiről. Az alperes 1998. augusztus 19-én kelt "munkaviszony felmondása" tárgyú levelében arról értesítette a felperest, hogy a korábbi megállapodásra tekintettel a munkaviszonyát 1998. szeptember 14-ei hatállyal felmondják, tizenhat nap időarányos szabadságát a felmentési időbe beszámítják, és az elszámolás eredményeként kilenc hónap fizetést adnak, amelyből négy hónap a végkielégítés. A szolgálati lakást szeptember 30-áig használhatja a felperes, és köteles vállalni, hogy 1999. július 17-éig a Sch Bt. versenytársánál nem tevékenykedik. A levél záradékát, amely szerint a felperes a munkáltató felmondását a vele szemben támasztott további igényekről való lemondással tudomásul vette, a felperes nem írta alá.A felperes a munkaviszony megszüntetés jogellenességének megállapítása, elmaradt munkabér, szabadság pénzbeli megváltása iránt kérelmet terjesztett elő, majd az eredménytelen egyeztetést követően benyújtott keresetében az Mt. 100. §-ában foglalt jogkövetkezmények alkalmazásával kérte a felmondás jogellenességének megállapítását és az elmaradt munkabére, valamint kétszeres végkielégítése megfizetését. Arra hivatkozott, hogy a felmondás azért jogellenes, mert sérti az 1993. november 8-án kelt munkaszerződés 4. §-ában rögzítetteket. Eszerint a felperes munkaviszonyának felmondására a negyedév végével hat havi kétoldali felmondási idő érvényes. Kereseti kérelmét akként véglegesítette, hogy 1998. január 1-jétől a munkaviszony megszűnése napjáig havi 64 000 forint elmaradt munkabér megfizetését igényelte, amely 1998. január 1-jétől július 31-ig 448 000 forintot tett ki, majd 1998. augusztus 1-jétől további 1 296 000 forint elmaradt munkabér megfizetését igényelte, azaz valamennyi igényét mindösszesen 28 385 758 forintban jelölte meg.
A munkaügyi bíróság az ítéletével kötelezte az alperest, hogy tizenöt nap alatt fizessen meg a felperesnek 2 176 000 forint elmaradt munkabért és annak 1998. június 15. napjától - középarányos időponttól - a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatát. A felperes ezt meghaladó keresetét elutasította, és a felperest az alperes javára perköltség megfizetésére kötelezte. A munkaügyi bíróság a peradatok alapján azt állapította meg, hogy a felek között megállapodás jött létre a felperes munkaviszonyának 1998. szeptember 30. napjával történő megszüntetésére. Személyes meghallgatása során a felperes maga is úgy nyilatkozott, hogy a munkáltató munkaviszonya megszüntetésére irányuló kezdeményezését elfogadta, ekkor a munkaviszony megszüntetése napjaként 1998. szeptember 30-át jelölték meg. Minthogy a felperes leadta a szolgálati gépjárművét és munkavégzés céljából az alperesnél nem jelentkezett, munkatársaitól elköszönt, ezért a munkaügyi bíróság arra a következtetésre jutott, hogy maga a felperes is meg akarta szüntetni a munkaviszonyát. A bíróság az 1993. november 8-ai munkaszerződés alapján megállapította, hogy az alperes köteles volt a DM/Ft-árfolyam szerint a felperes munkabérének felemelésére, amelynek mértékét a felek 1998. január 1. napjától 8%-ban határozták meg. Alaptalannak találta viszont a felperes szabadságmegváltás iránti igényét, amely a három évet meghaladó időszakra elévült, ugyanakkor az igénybe nem vett húsz nap szabadságot az alperes jogszerűen adta ki a felmentési időben.
A munkaügyi bíróság ítélete ellen - a szabadság pénzbeli megváltására vonatkozó rész kivételével - a felperes fellebbezett. Állította, hogy a munkaviszonya nem közös megegyezéssel szűnt meg, hanem azt az alperes egyoldalúan és jogellenesen szüntette meg, megsértve az 1993. november 8-ai módosított munkaszerződésben írtakat, ami szerint negyedév végével hat havi felmondási idővel lehet a munkaviszonyt megszüntetni. Kérte, hogy a felmondás jogellenességének megállapítása mellett a munkaviszonya az ítélet jogerőre emelkedésével szűnjön meg, és a bíróság kötelezze az alperest a munkaviszonya egész idejére a deviza értékváltozásnak megfelelő elmaradt munkabér, valamint kétszeres végkielégítés megfizetésére, amely az elsőfokú bíróság által megítélteken felül 24 612 000 forintot tesz ki. Az alperes csatlakozó fellebbezésében a felperes keresetének teljes elutasítását kérte.
A megyei bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintve a fellebbezett részében megváltoztatta és az alperest terhelő 2 176 000 forint marasztalási összeget 7.200.000 forintra felemelte. Kötelezte az alperest, hogy ezen összeg után fizessen meg a felperesnek 1998. szeptember 14. napjától a kifizetésig évi 20%-os kamatot. Az alperest kötelezte az állam javára együttes első- és másodfokú eljárási illeték megfizetésére, míg a felperest kötelezte az alperes javára együttes első- és másodfokú perköltség megfizetésére.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást az alperes által becsatolt iratok alapján kiegészítette azzal, hogy az alperes az 1995. január 20-ai levelével a felperes havi bérét 1995. január 1-jétől 30%-kal havi 615 376 forintra felemelte azzal, hogy az emelés az inflációs kompenzációból és személyes emelési tényezőből tevődött össze. Árfolyambeli kiigazításokat a jövőben nem hajtanak végre. Az iratok és a felek egyező előadása alapján a másodfokú bíróság megállapította, hogy az alperes a felperes részére ezt követően a munkabért ennek megfelelően fizette. A felperes munkabére a munkaviszony megszűnésekor havi 800 000 forint volt. Kiegészítette az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást azzal is, hogy az alperes a felperes részére a munkabért 1998. szeptember 14-éig kifizette. Osztotta az elsőfokú bíróság következtetését a tekintetben, hogy a felperes munkaviszonya közös megegyezéssel szűnt meg az alperesnél, erre nézve okszerűnek tartotta a bizonyítékok alapján az elsőfokú bíróság által levont következtetést. Ezen nem változtat a másodfokú bíróság szerint az a tény, hogy az alperes az 1998. augusztus 19-ei iratában a "felmondás" kifejezést használta, ugyanakkor ez az irat a munkaviszony megszűnés időpontját 1998. szeptember 14-ében állapította meg. Minthogy az alperes a felperes munkaviszonyát nem jogellenesen szüntette meg, ezért nem ítélhetők meg a felperes részére a jogellenes munkaviszony megszüntetés jogkövetkezményei sem. Bár tény, hogy a munkáltató 1995. január 20-ai levele egyoldalú módosítás volt, ezt a közlést azonban a felperes tudomásul vette, később sem kifogásolta, ezért ráutaló magatartásával a munkaszerződés újbóli módosítása létrejött. Ennek folytán ettől az időponttól kezdődően a DM/Ft árfolyambeli kiigazítás a felperes javára nem számolható el.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében a felperes elsődlegesen annak megváltoztatását és a munkaviszony megszüntetése jogellenességének megállapítását kérte azzal, hogy a jogviszonya a Legfelsőbb Bíróság ítéletének időpontjával szűnik meg, igényelte az elmaradt munkabér és végkielégítés megfizetését a DM/Ft árfolyamváltozás figyelembevételével, 1998. évre havi 855 900 Ft, 1999. január 1-jétől havi 984 480 forint összeggel. Másodlagosan a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte, mindkét esetben az alperes kötelezését a perköltség megfizetésére. Kifejtette a felülvizsgálati kérelmében, hogy a jogerős ítélet törvénysértő, mert az Mt. 87. §-ának (2) és (3) bekezdésébe ütközik, az árfolyam kiigazítással kapcsolatos módosítás pedig sérti az Mt. 82. §-ának (3) bekezdését. Minthogy érvényes munkaszerződés módosítás nem történt, ezért az általa kiszámított magasabb összegű munkabérre jogosult. Iratellenes a jogerős ítélet indokolása, amely szerint 1998. szeptember 14-éig megfizette az alperes a munkabérét, mert bért utoljára augusztusban kapott. Nem jött létre közös megállapodás a munkaviszonya megszüntetéséről, bár a felmondást kénytelen volt tudomásul venni. Nem állapodtak meg a munkaviszonya megszűnésének jogkövetkezményeiben, a járandóságai összegében, az alperes a szükséges igazolások kiadását is elmulasztotta.
Az alperes a jogerős ítélet hatályban tartását kérte. Arra hivatkozott, hogy a közös megegyezés a felek között létrejött, ennek alapján helytálló az a döntés, hogy az 1998. szeptember 14-éig járó átlagkeresetén felül a felperes további kilenc havi átlagkeresetre jogosult. Ez 1998. július 17-étől szeptember 14-éig hatvan nap (két hónap), vagyis összesen tizenegy hónap átlagkeresetnek felel meg. Amennyiben a felperes által hivatkozott 1993. november 8-ai szerződés szerint mondtak volna fel a felperesnek, a felmondás 1999. március 31-ére szólt volna, s ez esetben a négy havi végkielégítésen túlmenően 1998. július 17-étől nyolc és fél havi átlagkereset, vagyis tizenkettő és fél hónapnyi átlagkereset illette volna meg a felperest. A felperes azonban összeférhetetlen vállalkozásba kezdett 1999. március 31. előtt. Végül utalt arra, hogy a felmondás jogellenességét a felmondási időnél rövidebb felmondási idő alkalmazása nem alapozza meg.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos.
A felülvizsgálati eljárásban az eljárt bíróságok által kialakított ítéleti tényállás az irányadó, annak módosítására csak abban az esetben van lehetőség, amennyiben az iratellenességet, vagy kirívóan téves, okszerűtlen következtetést tartalmaz. A felperes a felülvizsgálati kérelmében iratellenes megállapításnak jelölte a másodfokú ítéletnek azt a tényállást kiegészítő megállapítását, hogy a felperes számára az alperes 1998. szeptember 14-éig megfizette a munkabérét. A rendelkezés álló periratok a másodfokú bíróság ezen megállapítását nem támasztják alá. A felperes a munkaügyi bíróság előtt úgy nyilatkozott, hogy augusztus 1-jéig kapta meg az alperestől a munkabérét, az alperes ezt a felperesi állítást nem cáfolta. Erre tekintettel a másodfokú bíróság által kialakított tényállást a Legfelsőbb Bíróság akként módosítja, hogy az alperes a felperes számára a munkabért 1998. július 31-éig fizette ki.
Egyebekben az eljárt bíróságok által kialakított tényállás iratellenességet nem tartalmaz, azonban ennek alapján okszerűtlenül, tévesen jutottak arra a következtetésre, hogy a felperes munkaviszonya az alperesnél közös megegyezés alapján szűnt volna meg. Tény ugyan, hogy a felperes tudomásul vette az alperesnek azt a szándékát, hogy a munkaviszonyát megszünteti, a megszüntetés anyagi következményeiről tárgyaltak a felek, azonban evonatkozásban nem jött létre közöttük megállapodás. A felperes nem fogadta el az alperes 1998. augusztus 19-ei munkaviszony felmondását, nem írta alá annak záradékát, hanem egyeztetés lefolytatását igényelte, amely a felek között nem vezetett eredményre. Önmagában az a tény, hogy a munkáltatói intézkedés folytán a felperes 1998. július 17-e után munkavégzés céljából a munkahelyén nem jelent meg, - mivel az alperes által sem vitatottan a munkavégzésére nem tartottak igényt, és ez okból elköszönt volt munkatársaitól, - leadta a személygépkocsit, nem teszi lehetővé a közös megegyezés megállapítását.
Az Mt. 87. §-ának (2) bekezdése értelmében a munkaviszony megszüntetésére irányuló megállapodást illetve nyilatkozatokat írásba kell foglalni. Az írásbeliség a jogbiztonságot hivatott szolgálni. Ha azonban a munkaviszony megszüntetését kezdeményező munkavállaló a saját érdekében állóként önként állapodik meg szóban a munkáltatóval és teljesíti a szóbeli megállapodás feltételeit, abban az esetben e magatartásával szemben utólag nem igényelhet jogvédelmet. A Legfelsőbb Bíróság más eseti döntésében is kifejtette, hogy a közös megegyezéssel történő munkaviszony megszüntetés az írásbeliség elmaradása miatt elfogadható abban az esetben, ha a felek a megállapodásnak megfelelően a munkaviszonyt a munkavállaló kezdeményezésére felszámolták, egymással elszámoltak. A perbeli esetben azonban a felek között a munkaviszony megszüntetésével kapcsolatos valamennyi kérdést rendező megállapodás nem jött létre. Nem bizonyított, hogy a felek a jogviszony megszüntetésének időpontjában megállapodtak volna, ugyancsak vitás volt, hogy a felperest milyen pénzbeli járandóság illeti meg. Erre figyelemmel tévesen vont le következtetést mindkét bíróság arra, hogy a perbeli esetben az Mt. 87. §-ának (2) bekezdésével ellentétben érvényesen létrejött a felperes munkaviszonya közös megegyezéssel történő megszüntetésére vonatkozó megállapodás.
A Legfelsőbb Bíróság az előzőeket követően vizsgálta, hogy az alperes által 1998. augusztus 19-én közölt felmondás jogellenesnek tekinthető-e. Amennyiben ezt az intézkedést annak tartalma és nyelvtani értelmezése szerint is felmondásnak tekintjük, megállapítható, hogy az nem jogellenes, mert a felperessel, mint vezető állású munkavállalóval szemben az alperes nem volt köteles a felmondását indokolni [Mt. 190. §-ának (2) bekezdése]. Tény, hogy a hatvan napos - vagyis szeptember 14-ére szóló - felmondási idő ellentétes a felperes 1993. november 8-ai módosított munkaszerződésében írtakkal, amely szerint negyedév végével hat havi felmondási idővel lehetett volna a munkaviszonyt megszüntetni. A hosszú ideje követett jogalkalmazási gyakorlat szerint azonban a felmondási idő jogszerűtlen megjelölése a felmondást nem teszi érvénytelenné, ilyen esetben a munkaviszony a szabályos felmondási idő utolsó napjáig tart, és a munkavállaló a ki nem adott felmondási időre munkabérigényt érvényesíthet. Ennek alapján megállapítható, hogy a felperes számára a munkaszerződésével ellentétesen határozták meg a felmondási időt, mivel a közléshez viszonyítottan számított negyedév - 1998. október 1. - időpontjától jár a felperesnek a hat hónapos felmondási idő. Ennek folytán a felperes munkaviszonya az alperesnél 1999. március 31-ével szűnt meg az alperes rendes felmondása folytán.
Osztotta a Legfelsőbb Bíróság a felperesnek járó munkabér összege tekintetében a másodfokú bíróság által kifejtetteket. Az alperes 1995. január 20-ai 30%-os béremelést tartalmazó intézkedése az árfolyam kiigazítást megszüntette. Ez egyoldalú munkaszerződés módosítás valóban az Mt. 82. §-a (3) bekezdésének rendelkezésével ellentétes volt, azonban a közlést a felperes évekig tudomásul vette, ennek megfelelően vette fel a munkabérét, jogvitát nem kezdeményezett. Ekként a felperes ráutaló magatartásával a munkaszerződés módosítása érvényesen létrejött a felek között. A felperest tehát 1998. január 1. napjától kezdődően havi 800 000 forint összegű munkabér illette meg. Minthogy az alperes nem bizonyította, hogy a felperes számára a munkabért 1998. szeptember 14-éig kifizette, ezért a felperes nyilatkozatára tekintettel a Legfelsőbb Bíróság 1998. augusztus 1. napjától kezdődően kötelezte az alperest a felperes javára az elmaradt munkabérnek a munkaviszony megszűnéséig terjedő időtartamra történő kifizetésére. Ebből az összegből az alperes az 1998. augusztus és szeptember hónapokra járó 1 600 000 után a középarányos időtől számítva, 1998. szeptember 1. napjától köteles a kifizetésig évi 20%-os kamatot fizetni, míg a fennmaradó 4 800 000 forint után annak esedékességétől, azaz 1998. október 1. napjától kezdődően köteles az annak kifizetéséig járó évi 20%-os kamatot megfizetni.
A Legfelsőbb Bíróság nem érintette a négy havi - 3 200 000 forint összegű - végkielégítés megfizetésére kötelező másodfokú ítéleti rendelkezést. az ezen összeg utáni kamatfizetés kezdő időpontját azonban 1998. október 1. napjától határozta meg.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletet a rendelkező rész szerint részben hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróság ítéletét megváltoztatta.
Minthogy a felperes túlnyomórészt pervesztes lett, a Pp. 78. § (1) bekezdése alapján felülvizsgálati eljárási perköltség megfizetésére kötelezte az alperes javára, míg az alperes köteles az állam javára az együttes eljárási illeték megfizetésére. (Legf. Bír. Mfv. II. 10.777/2000.sz.)