adozona.hu
BH+ 2001.10.496
BH+ 2001.10.496
A munkáltatónk meg kell térítenie a munkavállalónak azt a kárát is, amely a munkaviszonya jogellenes megszűnéséből eredt. Ilyen kár lehet, ha a munkáltató egy összegben fizeti ki a munkavállaló elmaradt munkabérét és ebből vonja le a személyi jövedelemadó előleget, aminek következtében, illetőleg az adójogszabályok változása folytán a munkavállalónak több adót kell fizetnie, mint ha a munkáltató jogellenes eljárása hiányában időben megkapta volna a munkabérét és az egyéb járandóságait [Mt. 100. § (1) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A periratokból megállapítható tényállás szerint a felperes az alperessel 1991. július 9-én kötött határozatlan idejű munkaszerződés alapján gondnoki feladatokat látott el. A személyi alapbérét havi 20 000 Ft-ban állapították meg. A munkáltató kötelezettséget vállalt arra, hogy évente 52 hétvége és a fizetett ünnepek idején szabadnapot biztosít. A havi 8, illetve 10 szabadnap közül havonta egy alkalommal szombat-vasárnapot kellett szabadnapként kiadni. Ha a gondnok a kötelező szabadnapján kívü...
BH+ 2001.10.496 A munkáltatónk meg kell térítenie a munkavállalónak azt a kárát is, amely a munkaviszonya jogellenes megszűnéséből eredt. Ilyen kár lehet, ha a munkáltató egy összegben fizeti ki a munkavállaló elmaradt munkabérét és ebből vonja le a személyi jövedelemadó előleget, aminek következtében, illetőleg az adójogszabályok változása folytán a munkavállalónak több adót kell fizetnie, mint ha a munkáltató jogellenes eljárása hiányában időben megkapta volna a munkabérét és az egyéb járandóságait [Mt. 100. § (1) bek.].
A periratokból megállapítható tényállás szerint a felperes az alperessel 1991. július 9-én kötött határozatlan idejű munkaszerződés alapján gondnoki feladatokat látott el. A személyi alapbérét havi 20 000 Ft-ban állapították meg. A munkáltató kötelezettséget vállalt arra, hogy évente 52 hétvége és a fizetett ünnepek idején szabadnapot biztosít. A havi 8, illetve 10 szabadnap közül havonta egy alkalommal szombat-vasárnapot kellett szabadnapként kiadni. Ha a gondnok a kötelező szabadnapján kívül távozni akart, helyettest kellett állítania. A napi 8 órás osztott munkaidő kora délelőtti és a késő délutáni időszakra esett. Az alperes az 1992. június 17-i rendes felmondással, 30 nap felmondási idővel megszüntette a felperes munkaviszonyát. A felmondás jogellenessége és jár. iránt indult munkaügyi perben a másodfokú bíróság az ítéletével visszahelyezte a felperest az eredeti munkakörébe, továbbá 720 142 forint elmaradt munkabér és kamatai megfizetésére kötelezte az alperest.Az alperes a jogerős ítéletben foglaltaknak 1997. március 10-én tett eleget. A felperes 1997. április 2-án új keresetet nyújtott be, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletének kihirdetése óta eltelt időre elmaradt munkabére és kamatai, készenléti díj, szabadság megváltás, ki nem adott szabadnapok megváltása, személyi jövedelemadó miatt keletkezett veszteségből eredő kártérítés, közös költség, munkaruha költségtérítés és étkezési költségtérítés megfizetését igényelte. A munkaügyi bíróság az ítéletével a felperes keresetének részben helyt adott és kötelezte az alperest, hogy elmaradt munkabérként 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 75 000 forintot és ennek 1997. augusztus 15-től számított évi 20%-os középarányos kamatát, további elmaradt munkabérként 155 402 forintot, egyebekben a felperes keresetét elutasította. A felperest kötelezte az alperes javára perköltség megfizetésére.
Ítéletének indokolása szerint a megelőző ítélethozatalt követően a felperes 1997. elején kapta vissza a kulcsokat, a lift ügyeletet 1997. januárjától látta el, ezen időponttól kezdődően jogosult tehát - az elévülésre is tekintettel - összességében 75 000 forint készenléti díjra.
A további 155.402 forint ún. közös költség tartozásnak a felperes munkabéréből való levonása az Mt. 161. §-ának (1) bekezdésébe ütközött, ezért ennek visszafizetésére kötelezte a bíróság az alperest. Részletesen megindokolta, hogy a felperes egyéb követelései miért alaptalanok.
Az ítélet elleni fellebbezésében a felperes az eredeti kereseti kérelmének megfelelő határozat hozatalát kérte.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét nem fellebbezett részében nem érintette, a fellebbezett részében a következőképpen változtatta meg:
Kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek elmaradt munkabér címén 424 000 forintot és ennek 1996. március 12-től a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatát, étkezési hozzájárulás címén 57 183 forintot és ennek 1998. március 10-től a kifizetésig járó évi 20%-os kamatát, készenléti díj címén az első fokú bíróság által munkabér címén megítélt összegen felül további 65 000 forintot és ennek 1998. október 16-tól a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatát. Kötelezte továbbá a felperest a másodfokú perköltség megfizetésére.
A másodfokú bíróság részbizonyítás eredményeként akként egészítette ki az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást, hogy az 1992. február 1-jén történt munkaszerződés módosítás szerint a felperest a személyi alapbéren felül havi 2000 forint ügyeleti pótlék, havi 2000 forint étkezési hozzájárulás és évi 6000 forint munkaruha ellátás is megilleti, továbbá a gondnoki lakás ingyenes használata. A korábbi jogerős ítélet a felperes elmaradt munkabérét 1995. május 23-ig számolta el, ugyanakkor az alperes a felperest 1997. január 1-jével állította munkába.
Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság helytálló döntést hozott, amikor a felperes javára az Mt. 149. §-ának (1) bekezdése alapján a készenlét fejében az alapbére 25%-át állapította meg. Ezt az összeget a másodfokú bíróság a határozata meghozataláig terjedő időszakra járó készenléti díj összegével egészítette ki. Utalt arra, hogy fellebbezés hiányában nem érintette az alperes 155 402 forint megfizetésére kötelezését.
Alaptalannak találta a felperesnek a készenléti időszakra vonatkozó számítását, mert a per során nem bizonyította, hogy a készenléti idő alatt túlmunkának minősülő munkát végzett volna. Az egyösszegű adólevonással kapcsolatos kártérítési igényt azért tartotta alaptalannak, mert az alperes a jogszabálynak megfelelően járt el.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében a felperes az adólevonással kapcsolatos kártérítési igénye tekintetében a jogerős ítélet "megváltoztatását" és az őt ért 165 411 forint kár megfizetését igényelte. A készenlét után járó, ki nem adott pihenő időre eső munkabére megállapítása érdekében az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte, minthogy az eljárt bíróságok e körben a tényállást hiányosan állapították meg.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos.
A felperes a másodfokú eljárásban az egyösszegű adólevonás miatt előterjesztett kártérítési követelését 166 411 Ft-ra szállította le. A követelését arra alapította, hogy ha az alperes nem szünteti meg jogellenesen a munkaviszonyát és a járandóságait időben megkapja, az akkori adójogszabályok szerint ennyivel kevesebb adót kellett volna fizetnie, mint az alperes későbbi teljesítése folytán. Ennek alátámasztására kimutatást is csatolt.
Az Mt. 100. §-ának (1) bekezdése szerint a munkáltatónak meg kell térítene a munkavállalónak azt a kárát is, amely a munkaviszony jogellenes megszüntetéséből eredt. Ilyen kár lehet, ha a munkáltató egy összegben fizeti ki a munkavállaló elmaradt munkabérét és ebből vonja le a személyi jövedelemadó előleget, aminek következtében, illetőleg az adójogszabályok változása folytán a munkavállalónak több adót kell fizetnie, mint ha a munkáltató jogellenes eljárása hiányában időben megkapta volna munkabérét és az egyéb járandóságait.
Az eljárt bíróságok téves álláspontjuk miatt a felperes erre alapított kártérítési igényét érdemben nem vizsgálták, emiatt mind az első-, mind a másodfokú bíróság ítélete ebben a körben megalapozatlan.
A felperes arra hivatkozással kérte az alperes további munkabér-fizetésre kötelezését, hogy a készenlét miatt nem kapta meg a jogszabály szerint járó napi, illetőleg heti pihenőidejét.
A felperest a készenlét díjazásán felül munkabér ezen a címen nem illeti meg, ugyanis az előírtnál rövidebb napi pihenőidő önmagában munkabértérítésre nem jogosít, másik heti pihenőnap, illetőleg annak megváltásaként munkabér csak munkavégzés esetén jár.
Az előbbiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság részítéletet hozott: a készenléttel összefüggő díjazás tekintetében a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta [Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése], a kártérítési követeléssel kapcsolatos részében az elsőfokú ítéletre is kiterjedően hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróságot ebben a körben új eljárásra utasította [Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdés]. Az új eljárás során szükség esetén könyvszakértő bevonásával kell tisztázni, hogy milyen összegű adót kellett volna fizetnie a felperesnek, ha az alperes nem szünteti meg jogellenesen a munkaviszonyát, ehhez képest származott-e kára és milyen összegben a későbbi teljesítésből.
A Legfelsőbb Bíróság a részítéletre tekintettel a perköltség viseléséről és az illetékfizetési kötelezettségről történő döntést az új eljárásban eljáró bíróságnak tartotta fenn (PK 154.). (Legf. Bír. Mfv. II. 10.683/1999. sz.)