adozona.hu
BH 2004.11.473
BH 2004.11.473
A munkahelyi baleset során 30%-os munkaképeség-csökkenést szenvedett munkavállaló (hitelező) kártérítés iránti igénye során - a rehabilitációs bizottság igazolásával szemben - a felszámolási eljárásban a volt munkáltatót (adóst) terheli annak bizonyítása, hogy a volt munkavállaló nem csak rehabilitációs munkakörben foglalkoztatható [1986. évi 11. tvr. (Ftvr.)* 30. § (1) bek. b) pont; Pp. 164. §; 1992. évi XXII. tv. 174-177. §-ai, 182. § c) pont].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság végzésében arra kötelezte a felszámolót, hogy S. J. hitelezői igényét a felszámolási eljárásról szóló 1986. évi 11. tvr. (Ftvr.) 30. § (1) bekezdésének "b" kategóriájában, határidőben érkezettként vegye nyilvántartásba. Kötelezte továbbá, hogy 30 napon belül fizessen meg a hitelezőnek 1 440 200 Ft lejárt keresetpótló járadékot, továbbá 2002. március 1-jétől minden hónap 10. napjáig havonta 74 472 Ft keresetpótló járadékot.
A végzés indokolásában tényként állapította meg, ...
BH 2004.11.473 A munkahelyi baleset során 30%-os munkaképeség-csökkenést szenvedett munkavállaló (hitelező) kártérítés iránti igénye során - a rehabilitációs bizottság igazolásával szemben - a felszámolási eljárásban a volt munkáltatót (adóst) terheli annak bizonyítása, hogy a volt munkavállaló nem csak rehabilitációs munkakörben foglalkoztatható [1986. évi 11. tvr. (Ftvr.)* 30. § (1) bek. b) pont; Pp. 164. §; 1992. évi XXII. tv. 174-177. §-ai, 182. § c) pont].
Az elsőfokú bíróság végzésében arra kötelezte a felszámolót, hogy S. J. hitelezői igényét a felszámolási eljárásról szóló 1986. évi 11. tvr. (Ftvr.) 30. § (1) bekezdésének "b" kategóriájában, határidőben érkezettként vegye nyilvántartásba. Kötelezte továbbá, hogy 30 napon belül fizessen meg a hitelezőnek 1 440 200 Ft lejárt keresetpótló járadékot, továbbá 2002. március 1-jétől minden hónap 10. napjáig havonta 74 472 Ft keresetpótló járadékot.A végzés indokolásában tényként állapította meg, hogy a hitelező az adós b.-i bányájában 1979. június 1-jétől ács munkakörben állt alkalmazásban. 1993. augusztus 13-án üzemi balesetet szenvedett, melyből eredő munkaképesség-csökkenése 30%-os. Részére II. fokozatú baleseti járadékot folyósítanak. A balesetet követően a hitelező az eredeti munkakörében dolgozott tovább és a havi jövedelme, a baleseti járadékkal együtt, elérte a baleset előtti mértéket, kárigénye tehát nem keletkezett és kártérítési igényt sem érvényesített. 1994. január 1-jei fordulónappal az adós és a B. E. Rt. között szervezeti és tulajdonosi integrációra került sor, melynek keretében a b.-i bányaüzem dolgozói - köztük a hitelező is - munkáltatói jogutódlással a B. E. Részvénytársasághoz kerültek át. 1999 őszén az erőmű - gazdasági megfontolásból - az alkalmazotti létszám felülvizsgálatát és leépítését kezdte el. E folyamat eredményeként a csökkent munkaképességű (baleseti járadékos) hitelezőt is a vállalati rehabilitációs bizottság elé idézték, ahol 1999. december 27-én megállapították, hogy az eredeti munkakörét átszervezés kapcsán megszüntetik, de a munkaképességének megfelelő munkakörbe való áthelyezése rehabilitációs munkakör hiányában nem lehetséges. A lakóhelyi rehabilitációs bizottság elnöke 2000. január 20-án kiadott nyilatkozata szerint B. település közigazgatási területén 1992. december 7-e óta nincs alkalmaztatási lehetőség csökkent munkaképességű dolgozónak. Ilyen előzmények után létszámcsökkentéssel járó átszervezésre hivatkozással a B. E. Rt. a hitelező munkaviszonyát rendes felmondással megszüntette.
A hitelező a felszámolónál kártérítési igényt jelentett be, melyet a felszámoló a 2000. október 6-i iratával azzal az indokolással utasított el, hogy nincs összefüggés a hitelezőt ért üzemi baleset és a munkaviszony megszüntetése között.
Az elutasító határozat ellen a hitelező a határidőn belül benyújtott kifogásában a hitelezői igénye elfogadását és nyilvántartásba vételét, majd a felmondási idő leteltét követő napig visszamenőleg, illetve a jövőben havi 67 682 Ft keresetpótló járadék megfizetésére az adós kötelezését kérte. Előadta, hogy a felmondás miatt veszítette el jövedelmét, mert nem csupán az történt, hogy a munkakörét átszervezéssel megszüntették, hanem azt is megállapították, hogy munkaképességének megfelelő rehabilitációs munkakört a számára nem tudnak biztosítani.
A keresetveszteség miatti kára így az üzemi balesetével összefüggő, amiért a munkáltató teljes anyagi felelősséggel tartozik.
Az adós a kifogás és hitelezői igény elutasítását kérte, mert álláspontja szerint a felmondás és az üzemi baleset között nincs okozati összefüggés.
Az elsőfokú bíróság a Munka Törvénykönyve 174-176. §-ai és 177. §-a alapján a hitelezői igényt alaposnak találta. Álláspontja szerint az elmaradt jövedelem körébe esik az a jövedelem is, amit a munkavállaló a munkaviszonyának munkáltatói felmondásával veszít el, és aminek a mértéke a baleset előtt és a baleset utáni jövedelemrészek összevetése után mutatkozik. A baleset miatt a hitelezőt sújtó változás akkor következett be, amikor az adós jogutódja megszüntette a munkaviszonyát és ettől kezdve a hitelező munkabért nem kapott. Hivatkozott arra: a joggyakorlat szerint az a tény, hogy a balesetes munkavállaló munkaviszonyát megszüntetik, nem jár együtt a munkáltató anyagi felelősségének megszűnésével. Az ilyen körülmény esetén az Mt. 182. § c) pontja a munkavállalótól azt követeli meg, hogy a maradék munkaereje hasznosításával működjön közre a kára csökkentésében. A keresetpótló járadék összegének megállapításánál pedig járadékcsökkentő tényezőként kell figyelembe venni a társadalombiztosítási járadékot és azt a munkabért, amit megkeresett, vagy az adott helyzetben elvárhatóan megkereshetett volna [Mt. 182. § b) és c) pont]. Kifejtette, hogy az eljárás során nem merült fel adat arra, miszerint a hitelező ne tanúsította volna az elvárható gondosságát a rendszeres jövedelem megszerzése ügyében, hiszen nem rajta múlott, hogy a munkaviszonyát megszüntették. A munkahelyi és a lakóhelyi rehabilitációs bizottság is arra az álláspontra helyezkedett, hogy a hitelező - a munkaképességének megfelelő munkahely hiányában - nem rehabilitálható. Mindezekből az következik, hogy a hitelező nem a saját hibájából, hanem az üzemi balesetből eredő munkaképesség-csökkenése miatt maradt munka nélkül. Az ebből a helyzetből eredő kárért is a volt munkáltató adóst terheli az Mt. 174. §-a alapján a teljes anyagi felelősség. Megállapította, hogy az igény a 2000. július 5-i bérfizetési napon kezdődött, amikor a hitelező munkaviszonya megszűnése után először nem kapta meg a munkabérét. Ehhez képest a július 9-én bejelentett kártérítési igénye az Ftvr. 13. § d) pontja szerinti 30 napos bejelentési határidőben történt. A járadék összegét a balesetet megelőző négy naptár-negyedév kereseti adataiból számított bruttó havi összeg figyelembevételével, a B. E. Rt. munkáltató kimutatása alapján határozta meg, melyből levonta a hitelező által az adott időszakban kapott munkanélküli járadék és baleseti járadék összegét.
Az elsőfokú bíróság végzése ellen az adós nyújtott be fellebbezést, melyben a végzés megváltoztatását és a hitelező "kifogásának" elutasítását kérte.
Támadta az elsőfokú bíróságnak azt a megállapítását, hogy az eljárás során nem merült fel adat arra vonatkozóan: a hitelező ne tanúsította volna az elvárható gondosságát a rendszeres jövedelem megszerzése ügyében. Álláspontja szerint a jelen eljárásban a bizonyítási teher a hitelezőt terhelte. Nem elégséges a hitelező részéről kizárólag az illetékes rehabilitációs bizottságok igazolásának a beszerzése, hogy rehabilitált munkakörben nem tudják foglalkoztatni. Igaz ugyan, hogy a hitelezőnek 30%-os munkaképesség-csökkenése áll fenn, amely végleges, nem elhanyagolható körülmény azonban, hogy ez a munkaképesség-csökkenés milyen sérülésből fakad. Az 1993. augusztus 13-i üzemi balesetről felvett foglalkozási baleseti jegyzőkönyv egyértelműen azt igazolja, hogy a hitelezőnek csupán a bal bokája rándult meg. Kétségtelen, az iratokból megállapítható az is, hogy a hitelező bokáját műteni kellett, ugrócsontjának felső ízületi felszínéből rizsszemnyi darab kitörött, mely kis csontdarabot eltávolították. Az orvosszakértői vélemény azt állapította meg, hogy a hitelezőt az ugrócsont-törés utáni állapot a hosszas állást-járást, nehéz fizikai megterhelést, tartós kényszertesthelyzetet igénylő tevékenysége körében akadályozza, a mindennapi szokványos életvitelt azonban nem befolyásolja. Az is tény, hogy a hitelező egészen a munkaviszonyának a B. E. Rt. által történt felmondásáig a baleset előtti munkakörében dolgozott. A hitelező szakmunkás, vájár, ács, tehát több szakképesítése is van. Mindezek alapján álláspontja szerint megállapítható, hogy a hitelező egészségi állapota alig rosszabb, mint a baleset előtt volt. Ennek ellenére az elsőfokú bíróság elégséges bizonyítékként fogadta el a hitelezőtől a rehabilitációs bizottságok igazolását annak bizonyítékaként, hogy kárenyhítési kötelezettségének maradéktalanul eleget tett. Hivatkozott a munkaügyi bíróság előtt folyt és a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság Mfv. I. 10.429/1999. szám alatt befejezett ügyére, mely hasonló ügyben a Legfelsőbb Bíróság elvi éllel fejtette ki: elkerülhetetlen az illetékes megyei munkaügyi központ megkeresésével annak igazolása, hogy a hitelező megpróbált végzettségének és állapotának megfelelő munkát keresni. A hitelező nem bizonyította, hogy az illetékes munkaügyi központnál ez ügyben eljárt. A fent felsorolt tények tükrében - álláspontja szerint - a hitelező nem feltétlenül csak rehabilitált munkakörben foglalkoztatható. Fellebbezéséhez csatolta a hitelező foglalkozási baleseti jegyzőkönyvét, a hivatkozott bírósági ítéletek másolatát, valamint a hitelezőre vonatkozó orvosszakértői véleményt.
A fellebbezés alaptalan.
Az elsőfokú bíróság a kártérítés jogalapja és összege tekintetében a tényállást hiánytalanul állapította meg, és a végzésben felhívott jogszabályok alapján mindenben helytálló az abból levont jogi következtetése is.
Az adós a fellebbezésében az elsőfokú bíróság végzésének azt a megállapítását támadta, hogy a hitelező kárenyhítési kötelezettségének eleget tett.
A Munka Törvénykönyvéről szóló, többször módosított 1992. évi XXII. törvény (Mt.) 182. § c) pontja úgy rendelkezik, hogy a kártérítés összegének kiszámításánál le kell vonni, amit a munkavállaló munkaereje hasznosításával megkeresett, vagy az adott helyzetben elvárhatóan megkereshetett volna. A Polgári Perrendtartásnak a munkaviszonyból és a munkaviszony-jellegű jogviszonyból származó perekre vonatkozó XXIII. fejezete eltérő rendelkezésének hiányában alkalmazandók a bizonyításnak a Pp. 164. §-ában foglalt általános szabályai. A Pp. 164. § (1) bekezdése szerint a kárért felelős munkáltatót terheli annak bizonyítása, hogy a balesetet szenvedett munkavállaló a megmaradt munkaereje hasznosításával milyen összegű munkabért kereshetett volna meg, hiszen az adós érdekében áll, hogy a bíróság az őt terhelő kártérítési összeget az így elérhető összeggel csökkentse. A hitelezőnek a kártérítési igénye megalapozásához rendelkezésre állt a munkahelyi rehabilitációs bizottság és a lakóhely szerinti rehabilitációs bizottság arra vonatkozó igazolása, hogy a balesetből eredő megmaradt munkaképesség-csökkenése mellett részére megfelelő munkakört felajánlani nem tudnak. A csatolt igazolások ellenében a bizonyításra vonatkozó eljárási szabályok szerint az adósnak kellett volna bizonyítania, hogy a hitelező nemcsak rehabilitációs munkakörben, hanem egészségi állapotát és szakképzettségeit is figyelembe véve nem rehabilitált munkakörben is képes lett volna munkavégzésre, ilyen munkahelyek az adott időszakban a lakóhelyén, illetve lakókörnyezetében rendelkezésre álltak. Ennek megállapításához a megyei munkaügyi központ megkeresését, majd a válaszhoz képest orvos szakértő kirendelését neki kellett volna kérnie annak bizonyítására, hogy az esetleg rendelkezésre álló munkakör ellátására a munkavállaló a baleset utáni megmaradt munkaképessége mellett alkalmas. Az adósnak sem az elsőfokú eljárásban nem volt ilyen bizonyítási indítványa, de még a fellebbezésében sem terjesztett elő erre vonatkozó bizonyítási indítványt. A Pp. 164. § (2) bekezdése szerint pedig a bíróság bizonyítást hivatalból csak akkor rendelhet el, ha azt törvény megengedi. Az adott munkaügyi eljárásban hivatalból elrendelt bizonyításra nincs törvényi előírás. Tévesen hivatkozott tehát az adós arra, hogy az adott esetben a fellebbezésében hivatkozott körülmények bizonyítása a hitelezőt terhelte.
Az adott esetre nem vehető figyelembe a fellebbezésben hivatkozott eseti határozat sem, mert a jelen ügyben nem a kártérítési járadék felemelése, hanem annak megállapítása iránt terjesztett elő keresetet az egészségében károsodott munkavállaló. A fellebbezésben megjelölt eset határozatában a felperesnek a munkahelyi baleset következtében elszenvedett munkaképesség-csökkenése mindössze 20%-os volt, és rendelkezésre állt az illetékes munkaügyi központtól szerzett olyan igazolás, amely azt tanúsította, hogy a bejelentett munkaerő-igények szerint a felperes által a munkaképesség-csökkenésének figyelembevételével betölthető betanított munkakörben, illetve szakmunkás munkakörben milyen összegű havi kereset volt elérhető. E bizonyíték ellenében ott a járadék felemelésére irányuló kereset elutasítása azért történt, mert az adott esetben a felperes felhívás ellenére sem ajánlott fel arra vonatkozó bizonyítást, hogy ezzel az igazolással szemben sikertelenül próbálkozott az elhelyezkedéssel. A jelen esetben azonban a hitelező csatolta azokat az igazolásokat, amelyek azt tanúsítják, hogy megmaradt munkaképessége mellett az elhelyezkedést megkísérelte, azonban megfelelő munkakör nem állt rendelkezésre. Az adós által figyelembe venni kívánt eseti határozat tényállása eltérő, az ottani bizonyítékok is eltérőek és a bizonyítási teher szabályai is ellentétesen alakultak, tehát az adott ügyben az eseti döntés nem alkalmazható.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését az Ftvr. 4. § (4) bekezdése értelmében megfelelően alkalmazott Pp. 259. § folytán, a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján - hivatkozással a Pp. 254. § (3) bekezdésére is - a fentiekkel kiegészített, egyébként helyes indokai alapján hagyta helyben. (Legf. Bír. Fpk. VI. 31.047/2002. sz.).
Lábjegyzet
* Hatályon kívül helyezte az 1991. évi IL. törvény, de a határozatban foglaltak továbbra is irányadóak.
