A közszolgálati tisztviselőkről szóló törvény kommentárja (2011. évi CXCIX. törvény), lezárva: 2019. szeptember 17.

Kommentár a gyakorlat számára

4. kiadás

Szerzők:

A / A Munka Törvénykönyve (Mt.)

DR. MÉSZÁROSNÉ DR. SZABÓ ZSUZSANNA

(az 1-41. és 228-229. §-okhoz tartozó rész)

DR. HAJDU EDIT

(a 42-85. §-okhoz tartozó rész)

DR. TÁLNÉ DR. MOLNÁR ERIKA

(a 86-165. §-okhoz tartozó rész)

DR. TALLIÁN BLANKA)

(a 166-227. és a 230-300. §-okhoz tartozó rész)

B / A közszolgálati tisztviselőkről szóló törvény (Kttv.)

DR. TÁLNÉ DR. MOLNÁR ERIKA

C / A közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény (Kjt.)

DR. TÁLNÉ DR. MOLNÁR ERIKA

Tekintettel arra, hogy a D, E, E/1 és E/2 részek anyaga az interneten mindenki számára könnyen hozzáférhető, ezeket praktikussági és költséghatékonysági megfontolásból a továbbiakban nem frissítjük.

Szerkesztő:

DR. TÁLNÉ DR. MOLNÁR ERIKA

A 10. pótlás kéziratának lezárása: 2019. szeptember 17.

Copyright

© Dr. Hajdu Edit, 2019

© Dr. Mészárosné dr. Szabó Zsuzsanna, 2019

© Dr. Tallián Blanka, 2019

© Dr. Tálné dr. Molnár Erika, 2019

© HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2019

ISBN 963 8213 31 0

A kiadó számára minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy módon - a kiadó engedélye nélkül közölni.

Budapest, 2019

A HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest kiadása

Felelős kiadó: dr. Frank Ádám, a kft. ügyvezetője

Felelős szerkesztő: dr. Bulyovszky Csilla

Műszaki szerkesztő: Harkai Éva

Szedés: HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

2011. évi CXCIX. törvény a közszolgálati tisztviselőkről (Kttv.)

Általános indokolás:

Modern közszolgálatunk törvényi alapjait a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény fektette le. A tradicionális karrier-rendszert követendő mintának tekintő törvény egységesen szabályozta a közigazgatási szerveknél (államigazgatási szervek és önkormányzati hivatalok) foglalkoztatottak közszolgálati jogviszonyát. A törvény gyakori, sokszor egymással ellentétes irányú módosításai következtében jelentősen meggyengült a közszolgálati rendszer belső koherenciája. Emellett a karrier-rendszer értékei is viszonylag gyorsan erodálódásnak indultak, s ennek köszönhetően annak kiteljesedésére sem kerülhetett sor.

Olyan közszolgálatra van szükség, amely nem terhet jelent az állampolgároknak, hanem érdemi segítséget. Ennek érdekében megkezdődött az állam újraépítése, és ebben kulcsszerepe van a szaktudás és elhivatottság érvényre juttatásának, valamint annak, hogy a közigazgatás visszakapja a rangját.

A közszolgálat új alapokra helyezését szolgálta első lépésként a 2010. július 6-án hatályba lépett, a kormánytisztviselők jogállásáról szóló 2010. évi LVIII. törvény megalkotása, amely számos ponton korrigálta a központi közigazgatásban dolgozók foglalkoztatási jogviszonyának rendszerét. A szabályozás sarokkövének tekintette, hogy a közszolgálat lényegi eleme, hogy a jogviszony létrejötte nem egymás mellé rendelt felek kötöttségektől mentes egyeztetésének és megállapodásának tárgya és eredménye, hanem az állam egyoldalú aktusa, melynek során - jogszabály által részletesen kidolgozott feltételrendszer szerint - kinevezi a jövendő köztisztviselőt, kormánytisztviselőt, megbízva bizonyos feladatkör, munkakör vagy tisztség ellátásával. Emellett a törvény kiemelten kezelte egyfelől a foglalkoztatás feltételeinek rugalmasabbá és takarékosabbá tételét, másfelől a felkészült munkaerő megnyeréséhez szükséges eszközök biztosítását. A szabályozás hatálybalépésével az államigazgatási szerveknél foglalkoztatottak közszolgálati jogviszonya kormánytisztviselői jogviszonnyá alakult át.

Napjainkra indokolttá vált az új közszolgálati életpálya modell és az arra építkező új közszolgálati törvényi szabályozás megalkotása, mivel az jelentősen elősegítheti, hogy az erős, de az indokolthoz képest nem nagyobb, a változásokhoz gyorsan és rugalmasan alkalmazkodni képes - a nemzeti érdekeket előtérbe helyező - állam stabil közszolgálatra alapuljon. Olyan közszolgálatra, amely élvezi a társadalom közmegbecsülését, hatékony és költségtakarékos, demokratikus, pártsemleges, törvényesen működik, tagjai korszerű szakmai ismeretekkel rendelkeznek, a Magyarország érdekeit és a közjót pártatlanul és hazaszeretettel szolgálják.

Az Alaptörvény 17. cikk (5) bekezdése felhatalmazást ad az Országgyűlésnek a kormánytisztviselők jogállásáról szóló törvény megalkotására. A törvény általános célkitűzése - összhangban a magyar közigazgatás fejlesztését szolgáló Magyary Zoltán Közigazgatás-fejlesztési Programban meghatározott, a magas szintű szakmai ismeretekkel rendelkező tisztviselői kar kialakításával és az új közszolgálati életpálya-modellek kialakításának víziójával - annak előmozdítása, hogy megerősödjön az erős nemzettudatra épülő és értékekkel telített közszolgálati tisztviselői hivatás, s világos szabályokkal segítse a közigazgatásban dolgozókat a hivatalukhoz méltó, kötelességtudatos magatartás tanúsításában.

A törvény kiemelt célkitűzése az eddigi széttöredezett - belső koherenciáját nagyrészt elvesztő - közszolgálati szabályozás stabilizálása és egységesítése, valamint az új Munka Törvénykönyvének a közigazgatás személyi állományára is irányadó szabályainak beépítése a közszolgálati joganyagba. Az egységes szabályozáson belül azonban megmarad a kormánytisztviselők és a köztisztviselők közötti szükséges differenciálás. A törvény ugyanakkor szakít azzal a korábbi megoldással, amely a Munka Törvénykönyve közszolgálati jogviszonyra vonatkozó rendelkezéseit kifejezett utaló szabályok segítségével határozza meg. A közszolgálati tisztviselőkre irányadó egységes szabályozás megköveteli, hogy a köz szolgálata érdekében tevékenykedő tisztviselőkről önálló, elkülönült, egységes és a közszolgálat értékközpontúságával összhangban álló normaanyag rendelkezzen.

A törvény ugyanakkor figyelemmel van a 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: új Munka Törvénykönyve) rendelkezéseire, s miként Magyarország Alaptörvénye, a törvény is kiemelt figyelmet fordít a közösség erejének és minden ember becsületének alapját képező munkára, amely a munkavégzéssel szükségszerűen együtt járó kötelezettségeken és jogosultságokon túlmenően számos többletkötelezettséget és speciális jogosultságot ír elő az életüket a köz szolgálatának szentelő kormánytisztviselők és köztisztviselők számára. Ebből következik, hogy az új Munka Törvénykönyve jogintézményeit csak annyiban veszi át, amennyiben az maradéktalanul megfeleltethető a közszolgálattól megkövetelhető magasabb szintű elvárásoknak. A törvény ezzel összhangban szabályozza a közszolgálatra irányadó általános magatartási szabályokat - szem előtt tartva a köz szolgálatának elsődlegességét és a jó közigazgatásba vetett társadalmi bizalom fenntartásának követelményét, valamint a személyiségi jogok védelmét -, továbbá a közszolgálat alanyainak jogait és kötelességeit. Annak érdekében, hogy a közszolgálat a változásokhoz gyorsan és rugalmasan legyen képes alkalmazkodni, a törvény részletesen szabályozza a munkaidő és a pihenőidő jogintézményeit. A törvény ezen túlmenően az új Munka Törvénykönyve megoldásaival összhangban, de egyben a közszolgálatra korábban is jellemző sajátos szabályok megtartása mellett határozza meg a jogviszony megszűnés és a megszüntetés rendszerét - ideértve a felmondási tilalmakat és a jogellenes megszüntetés jogkövetkezményeit -, az illetményre vonatkozó garanciális rendelkezéseket, valamint a kártérítési felelősség szabályait.

A törvény figyelembe veszi a helyi önkormányzatokról szóló új törvénynek az önkormányzatok által foglalkoztatott köztisztviselőket érintő szabályait is.

A törvény szerint a törvény személyi hatálya a közszolgálati tisztviselőkre terjed ki. Közszolgálati tisztviselők egyrészt a kormányzati szolgálati jogviszonyban állók, másrészt a közszolgálati jogviszonyban állók. Kormányzati szolgálati jogviszonyban a kormánytisztviselők és a kormányzati ügykezelők, közszolgálati jogviszonyban pedig a köztisztviselők és a közszolgálati ügykezelők állnak. A fizikai alkalmazottak továbbra is munkaviszonyban állnak, esetükben az új törvény csak a speciális szabályokat tartalmazza.

A szakmai vezetők (közigazgatási államtitkár, helyettes államtitkár) és a jegyző jogállása is az új törvényben kerül szabályozásra.

A törvény alapján moduláris rendszerű teljesítményértékelés kerül bevezetésre. A minősítés, teljesítményértékelés, munkaértékelés egységesítésre kerül, megszűnnek a jelenlegi különbségek. Jogszabály állapíthatja meg a kötelezően, illetve opcionálisan bevezetendő elemeket.

A törvény lépést tesz a munkakör-alapú rendszerre való áttérés irányába. Ennek érdekében a minisztériumokban bevezeti a munkaköri pótlékot.

A törvény az ügykezelők esetében megszünteti az illetménytáblát, s a munkáltató a garantált bérminimum, illetve az illetményalap hatszorosa körüli mértékben meghatározott felső korlát keretei között állapítja meg az illetmény összegét.

A törvény - a tartalékállomány továbbfejlesztésével, a kinevezési feltételek rugalmasabbá tételével - elősegíti a hivatásos állományúak átlépését, illetve elhelyezkedését a közigazgatásban.

A törvény megteremti a Magyar Kormánytisztviselői Kar létrehozásának, hivatásrenddé szervezésének jogi alapjait. A kamara köztestületként jön létre, s a törvény meghatározza a kamara közfeladatait, hatásköreit, valamint kötelezettségeit. A törvény tartalmazza a kormánytisztviselői hivatásetikai alapelveket. Az alapelvek sérelme esetén a kamara etikai eljárást folytat le.

A törvény a jelenleg két fórum keretében működő közszolgálati érdekegyeztetést átalakítja, létrejön az egységes Közszolgálati Érdekegyeztető Fórum.

- A jogerős ítéleti tényállás szerint a felperes igazgatói munkakörben állt kormánytisztviselői jogviszonyban az alperessel. Az alperes 2014. március 3-ai hatállyal a felperes igazgatói munkakörét főosztályvezető-helyettesi munkakörre módosította, majd pedig a 2014. június 30-án kelt okirattal ismét módosította a felperes kinevezését, és főosztályvezető-helyettesi munkakörből referens munkakörbe helyezte át, ennek megfelelő alacsonyabb illetménybesorolással. A felperes keresetében joggal való visszaélésre hivatkozott, keresetét a közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével elutasította. Megállapította, hogy a kinevezésmódosítás során a munkáltató megtartotta a Kttv. 48. § (4) bekezdésében foglaltakat, a felkínált munkakör megfelelt a felperes végzettségének, szakképzettségének, szakmai tapasztalatának. Mivel a felperes a kinevezésmódosítást nem fogadta el, így jogszerűen került sor a jogviszonya felmentéssel történő megszüntetésére. A felperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék, közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva, a felmentés jogellenességét állapította meg, és az összegszerűség vonatkozásában az elsőfokú bíróságot az eljárás folytatására utasította. A másodfokú bíróság nem értett egyet az elsőfokú bíróság azon álláspontjával, hogy a felmentést és az azt megelőző egyoldalú kinevezésmódosítást az azokat megelőző többi munkáltatói intézkedéstől elkülönítve kell vizsgálni. Bár az alperes szabadon eldönthette, hogy kit alkalmaz vezetőként a munkaszervezeten belül, és ezért jogában állt a felperest, mint vezetőt elmozdítani és más munkakörbe helyezni, azonban az alperesi intézkedéssorozatot együttesen vizsgálva értékelni kellett és vizsgálni kellett, hogy az alperes a jogaival visszaélve valósította-e meg az adott kinevezésmódosítást. Mivel a felperes másodszori, a Kttv. 48. § (1) bekezdés d) pontján alapuló egyoldalú kinevezésmódosításra a jogellenes intézkedéseket követően ismételten került alkalmazásra, a másodfokú bíróság megállapította az alperesi joggal való visszaélést.

Az alperes felülvizsgálati kérelme alapján eljárt Kúria nem találta megalapozottnak az alperes felülvizsgálati kérelmét. Rámutatott arra, hogy az eljárt bíróságok egyezően állapították meg, hogy a felperes által sérelmezett intézkedések formálisan jogszerűek voltak, a munkakör megváltozása indokolta a kinevezés egyoldalú módosítását. A feltárt és a felülvizsgálati eljárásban is irányadó tényállás alapján, amelyet a másodfokú bíróság jogszerűen egészített ki, jogszabálysértés nélkül vont le következtetést arra, hogy az alperes érintett intézkedései joggal való visszaélést valósítottak meg. A felperes által sérelmezett utolsó kinevezésmódosítás és ennek következtében jogviszonya felmentéssel történő megszüntetése egy folyamat része volt. A Kttv. 10. § (1) bekezdése tiltja a joggal való visszaélést. A Kúria ítéletében kiemelte az új Ptk.-hoz fűzött törvényi indokolást, mely szerint a joggal való visszaélés mindig egy bizonyos alanyi jog gyakorlásával kapcsolatos, és nem általában véve valósul meg, hanem akkor, ha egy jog gyakorlása ugyan nem ütközik semmilyen más konkrét tilalomba, azonban a joggyakorlás jogellenessége azért mutatható ki, mert a jog gyakorlásának e módja nem adekvát a rendeltetésével. Közömbös az, hogy a jogot gyakorló a jog gyakorlása rendeltetésellenességének tudatában volt-e, esetleg éppen azzal a szándékkal cselekedett, hogy másnak érdeksérelmet okozzon. Egyedüli ismérv az, hogy a jog gyakorlása ne okozzon nagyobb hátrányt másnak, mint amekkorát a tartózkodás, illetve a jog más módon történő gyakorlása jelentene a jogosítottnak. A perbeli esetben az alperes rövid időszakon belül számos olyan intézkedést hozott, amelyről utóbb bebizonyosodott annak jogellenessége (egymást követő kinevezésmódosítások, teljesítményértékelés, alapilletmény-eltérítés jogellenessége, felperes illetményének jelentős csökkentése). Az alperes a második esetben olyan utólagos megokolással módosította a felperes kinevezését egyoldalúan, hogy a felperes nem tudta olyan színvonalú munkával munkakörét ellátni, ami a kvalitásának és a munkakör követelményeinek megfelelt. Ezzel szemben a felperest az adott pozícióban követő és szakvizsgával és hosszabb gyakorlattal nem rendelkező kormánytisztviselőt mégis arányaiban magasabb illetmény fejében foglalkoztatta, mint amit a felperesnek felajánlott, holott a felperes rendelkezett magasabb iskolai végzettséggel, szakképzettséggel és hosszabb gyakorlattal. Ez az alperesi magatartás szintén jogszabálysértés nélkül értékelhető volt a másodfokú bíróság által jogerős közbenső ítéletében levont jogkövetkeztetése tekintetében. A Kúria elvi éllel a következőt fejtette ki: Ha a munkáltató rövid idő alatt több esetben szabálytalanul járt el a kormánytisztviselővel, amely végül e jogviszony megszüntetéséhez vezetett, nem jogszabálysértő az a következtetés, hogy a munkáltató szándéka a jogviszony fenntartásának ellehetetlenítésére irányult, és nem okszerűtlen az a következtetés sem, hogy intézkedései a kormánytisztviselői jogviszony fenntartása ellen irányultak, ezért a joggal való visszaélés megállapítható (BH 2018.347.).

Nem minősül jogellenes fenyegetésnek a munkáltatónak a nyugdíjas kormánytisztviselők részére a kormányzati szolgálati viszonyt közös megegyezéssel történő megszüntetésére tett - a felmentés esetén járó azonos juttatás biztosítása mellett, de a munkavégzés alóli teljes időre történő felmentéssel - ajánlata, így a felpereseknek a közös megállapodás ellen benyújtott megtámadása sikertelen jognyilatkozat volt (Mfv. II. 10.184/2016/8.).

Kttv. 27-28. §

Kttv. 29-35. §

- A Kttv. hatálya alá tartozó kormánytisztviselő az egyenlő bánásmód követelményének megsértése során vele összehasonlítható helyzetben lévő személynek nem jelölhet meg olyat, aki a Hszt. hatálya alá tartozik (Mfv.I.10.399/2018.).

- Az adott ügy tényállása szerint a felperes közszolgálati jogviszonyban állt az alperessel és megbeszélést kezdeményezett a munkáltatójánál. A felperes felvetette a munkaszervezetet és a főosztályvezetést érintő kifogásait, sokallta a rendkívüli munkavégzés mértékét, a szabadságolás rendjét, és közölte, hogy a főosztályvezetővel nem kíván tovább együtt dolgozni, új munkahelyet keres, kérte tárgyévi szabadsága kiadását. A munkáltató döntését be nem várva eltávozott a munkahelyéről, ahol három hónapig munkavégzés céljából nem jelent meg. Az alperes fegyelmi eljárást kezdeményezett a felperessel szemben, majd határozatával hivatalvesztés fegyelmi büntetéssel sújtotta. Döntését azzal indokolta, hogy a felperes több hónapig munkavégzés céljából nem jelent meg a munkahelyén, így megszegte munkavégzési kötelezettségét. A felperes keresetében arra hivatkozott, hogy a kinevezése érvénytelen volt, mivel a munkáltató szóbeli esküt a munkahelyen nem szervezett, és kérte eredeti munkakörbe történő visszahelyezését. Kérte, hogy a munkaügyi jogvitában eljáró bíróság érdemi vizsgálat nélkül helyezze hatályon kívül a kinevezés érvénytelenségére tekintettel a fegyelmi határozatot és kötelezze az alperest elmaradt illetménye megfizetésére. Az első fokon eljárt bíróság megállapította a kinevezés érvénytelenségét, azonban arra következtetett, hogy a felperesnek az érvénytelen jogviszony fennállta alatt is munkavégzési és rendelkezésre állási kötelezettsége volt, amelyben a felperes súlyos mulasztást követett el, így a mulasztását az alperes a fegyelmi vétséggel arányos fegyelmi büntetés kiszabásával szankcionálhatta. A másodfokon eljárt bíróság részítéletével az elsőfokú döntést részben megváltoztatta és a kinevezés érvénytelensége megállapítására irányuló keresetet elutasította, egyebekben, a fegyelmi határozat hatályon kívül helyezésére és az eredeti munkakörbe visszahelyezésre és illetmény megfizetésére vonatkozó keresetet elutasító része tekintetében helybenhagyta. A másodfokú bíróság a kinevezés érvénytelenségére vonatkozó keresetet elutasító döntését a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény (Ktv.) 12. § (3) bekezdésére alapította. Eszerint a közszolgálati tisztviselőnek az esküt szóban kell elmondania és írásban kell megerősíteni. A törvény az eskütételről külön jegyzőkönyv készítését nem írja elő, az eskütételt az írásbeli esküokmány felperes általi aláírása kellően igazolta, ezzel szemben a felperes nem tudta bizonyítani a szóbeli eskütétel hiányát. Az alperesnél a szóbeli eskü rendszerint a közszolgálati tisztviselő felett munkáltatói jogkört gyakorló vezető előtt négyszemközt történt, az alperesnél ez volt a gyakorlat, amely nem ellentétes a törvénnyel. A felperes fellebbezése alapján eljárt Kúria a felperes felülvizsgálati kérelmét megalapozatlannak találta és a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Megalapozatlannak tartotta azt a felperesi hivatkozást, miszerint azt a körülményt, hogy az alperes nem készített jegyzőkönyvet a szóbeli eskütételről, az alperes terhére kellett volna értékelni. Kellő alap nélkül állította a felperes felülvizsgálati kérelmében azt is, hogy a Ktv. rendelkezése szerint a törvény által elvárt eskütétel az, ami a közvetlen munkatársak előtt történik, tehát csak az ilyen eskütétel az, ami a célzott joghatást kiváltja. A Ktv. adott időszakban hatályos 12. § (3) bekezdése lehetőségként említi azt, hogy az eskütételre a munkáltatói jogkör gyakorlója és a munkatársak előtt kerülhet sor, mindezt azonban nem kötelezettségként írja elő a törvény. A munkáltatónak az a kötelezettsége, hogy az esküt szóban elmondassa a közszolgálati tisztviselővel, amit írásban meg kell erősíteni. A felperes részéről ez az esküokmány aláírásával megtörtént. A szóbeli eskü külön jegyzőkönyvezéséről sem rendelkezik a Ktv., így a szóbeli eskü megtételét az írásba foglalt és az azon részt vevő felek aláírását tartalmazó esküokmány bizonyítottan alátámasztja. A felperes nem tett ezzel ellentétes állítást jogviszonya teljes fennállta alatt, az eskütétellel kapcsolatos kifogásra csupán a peres eljárás során, évekkel később hivatkozott. A felperes közszolgálati jogviszonya megszüntetésére ennek megfelelően a Ktv. 15. § (1) bekezdés d) pontja alapján hivatalvesztés fegyelmi büntetéssel megalapozottan került sor, így a Ktv. 13. §-a szerinti, a kinevezés érvénytelenség orvoslására vonatkozó szabályokat a perben nem kellett alkalmazni (Mfv. II. 10.630/2015.).

- A felperes hivatalvezető-helyettes munkakörben állt az alperessel kormányzati szolgálati jogviszonyban, illetménye 618 400 Ft volt. Az alperes a felperes kinevezését egyoldalúan módosítva szakügyintéző munkakörbe helyezte, újra besorolta és az illetményét 242 300 Ft-ra módosította. A felperes a kinevezés-módosítás alapján az alperesnek benyújtott nyilatkozatában úgy nyilatkozott, hogy a szakügyintézői kinevezést nem áll módjában elfogadni, a megállapított illetményből képtelen a családját, kiskorú gyermekét fenntartani. Az alperes ezt követően a felperes kormányzati szolgálati jogviszonyát felmentéssel megszüntette, melynek indokolása szerint a felperes a kinevezés-módosításban foglaltakat nem fogadta el, egyben kérte a kormányzati szolgálati jogviszonyának felmentéssel történő megszüntetését. A felperes panasza alapján eljárt Kormánytisztviselői Döntőbizottság a közszolgálati panasznak részben helyt adva megállapította a felmentés jogellenességét és kötelezte az alperest a kinevezés-módosításban megállapított illetmény alapján 4 havi illetmények megfelelő átalány-kártérítés megfizetésére. A Kormánytisztviselői Döntőbizottság határozata ellen mind a felperes, mind pedig az alperes keresetet nyújtott be. A felperes keresetében a jogellenesség jogkövetkezményeként alkalmazott átalány-kártérítés 20 havi illetmény összegében történő megállapítását kérte. Az alperes keresete a Kormánytisztviselői Döntőbizottság határozata teljes egészében történő megváltoztatására és a felperes panaszának teljes elutasítására irányult. Az elsőfokú bíróság a Kormánytisztviselői Döntőbizottság határozatának átalány-kártérítésre vonatkozó részét megváltoztatta és az alperest a felperes hivatalvezető-helyettesi munkakörben megállapított illetményével számított 16 havi átalány-kártérítés megfizetésére kötelezte. Határozata indokolásában rámutatott, hogy a felperes nyilatkozatát nem lehetett felmentésére irányuló jognyilatkozatnak értelmezni. Az alperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Az alperes felülvizsgálati kérelmében a felperes keresetének elutasítását kérte. A felperes a felajánlott új munkakört nem fogadta el, ezért a jogviszonyát a törvény alapján felmentéssel meg kellett szüntetni. Az alperes érvelése szerint a törvényből az következik, hogy a kormánytisztviselő az egyoldalú kinevezés-módosítást nem utasíthatja el, a kinevezés-módosításhoz a hozzájárulása nem szükséges és aránytalan sérelemre sem hivatkozhat, az illetmény-csökkentés pedig a munkáltató jogszerű intézkedésének velejáróra. Az alperes az átalány-kártérítés mértékét és összegét is vitatta és eltúlzottnak tartotta. A Kúria kisebb részben találta megalapozottnak a felülvizsgálati kérelmet. A Kúria kifejtette, hogy az alperes munkáltató a felperes vezetői munkakörét a Kttv. 48. § (2) bekezdés b) pontja alapján jogszerűen módosíthatta egyoldalúan, a módosítás alacsonyabb munkakörbe is megtörténhetett és az új munkakört az alperesnek újra be kellett sorolnia, ezért nem volt jogszerűtlen az alacsonyabb illetmény megállapítása. A Kttv. 48. § (2) bekezdés d) pontja a munkakör megváltozása esetén lehetővé teszi, hogy az államigazgatási szerv egyoldalúan, a kormánytisztviselő hozzájárulása nélkül módosítsa a kinevezést. Az egyoldalú módosítás alapján a kormánytisztviselő vagy elfogadja a felajánlott munkakört, vagy választása szerint - amennyiben a Kttv. 48. § (7) bekezdésében foglalt feltételek fennállnak - négy munkanapon belül kérheti a jogviszonyának felmentéssel történő megszüntetését, és e kérelem alapján a munkáltató a Kttv. 63. § (2) bekezdés d) pontja szerint a kormányzati szolgálati jogviszonyt felmentéssel megszünteti. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében ezért helytállóan hivatkozott arra, hogy a felperesnek a kinevezés egyoldalú módosítása alapján nem volt jogszabályi lehetősége a felajánlott munkakör elfogadásáról, illetve elutasításáról nyilatkozni, a korábbi vezetői munkakörre tekintettel pedig a Kttv. 48. § (6) bekezdése alapján az sem volt vizsgálható, hogy a felajánlott alacsonyabb munkakör számára aránytalan sérelmet jelent-e. A felperes tehát a felajánlott munkakör visszautasításáról ugyan jogszabályi felhatalmazás nélkül nyilatkozott, ugyanakkor ez a nyilatkozata - az eljárt bíróságok helytálló értékelése szerint - kifejezett akaratnyilvánítás hiányában akkor sem értelmezhető felmentés iránti kérelemnek, ha azt a jogszabályban a felmentés iránti kérelem előterjesztésére meghatározott négy munkanapos határidőben közölte. Az alperesnek ezért a Kttv. 63. § (1) bekezdés d) pontjában foglalt felmentés alkalmazására nem nyílt meg a jogi lehetősége, az adott esetben együttműködési kötelezettségéből fakadóan egyértelmű jognyilatkozatot kellett volna kérnie a felperestől, vagy pedig az új munkakörben történő munkavégzés megkezdése hiányában a felperessel szemben ennek jogkövetkezményeit alkalmazhatta volna. Mindezek alapján az alperes a felperes kormányzati szolgálati jogviszonyát a Kttv. 63. § (1) bekezdés d) pontja megsértésével jogellenesen szüntette meg. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében az átalány-kártérítés összegszerűsége körében sem anyagi [Kttv. 193. § (5) bekezdés], sem eljárásjogi [Pp. 206. § (1) bekezdés] jogszabálysértést nem jelölt meg, ezért felülvizsgálati érvelését a Kúria a Pp. 272. § (2) bekezdése, valamint az 1/2016. PK vélemény 3. és 4. pontja értelmében nem vizsgálhatta. Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Mfv.II.10.567/2017.).

- A felperesnek az önkormányzat polgármesteri hivatalánál fennállt közszolgálati jogviszonya a járások kialakításáról szóló törvények módosítása alapján kormányzati szolgálati jogviszonnyá alakult át. Miután a felperes gyermeke gondozása céljából fizetés nélküli szabadságát töltötte, illetményét a jogviszonyváltást követően az alperes a korábbival azonos összegben állapította meg. A munkáltató a Kttv. 48. § (2) bekezdés a) pontja alapján 2015. május 1-jétől a felperes illetményét a járások kialakításáról szóló 2012. évi XCIII. törvény 7/A. § (3) és (5) bekezdésére tekintettel újra megállapította és az újra megállapítás alapján a felperes korábbi 306.800 Ft-os illetménye 254.300 Ft-ra csökkent. A felperes azt követően, hogy a Kormánytisztviselői Döntőbizottság a közszolgálati panaszát elutasította, keresetet nyújtott be a közigazgatási és munkaügyi bírósághoz, melyben arra hivatkozott, hogy a kinevezése módosítására csak közös megegyezéssel kerülhetett volna sor. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította, ítéletében kiemelte, hogy az alperes intézkedése a járások kialakításáról szóló törvény 7/A. §-a (5) bekezdésének, valamint a Kttv. rendelkezéseinek megfelelt, az alperes a törvényekkel összhangban módosította a felperes illetményét. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú bíróság nem találta megalapozottnak a felperes hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatos érvelését sem, az elsőfokú bírósággal egyezően megállapította, hogy a felperes a tartós távolléte miatt nem volt összehasonlítható helyzetben a jogviszonyváltással az alpereshez került tényleges munkát végző más kormánytisztviselőkkel, akik az új munkáltatóhoz aktív státuszban kerültek. A felperes felülvizsgálati kérelmét a Kúria nem találta megalapozottnak. A Kúria megállapította, hogy az eljárt bíróságok ítéletük indokolásában helytállóan következtettek arra, hogy a jogalkalmazó munkáltató csak a törvény kötelező rendelkezése alapján járhatott el a felperes illetményének megállapításakor. Ebből következően az alperes a felperes illetményét, alapilletményét és illetménypótlékát a járások kialakításáról szóló törvény és a Kttv. rendelkezéseinek megfelelően a korábbinál alacsonyabb összegben jogszerűen állapította meg. A Kúria elvi éllel rámutatott, hogy az egységes bírói gyakorlat alapján az egyenlő bánásmód követelményét nem sértheti az a munkáltatói intézkedés, amely a törvény kógens, eltérést nem engedő rendelkezésén alapul (Mfv.II.10.535/2017. ).

- A jóhiszeműség és a tisztesség követelménye munkajogi alapelvét sérti, ha a fél az általa tudott és hivatkozott felmentési védelem mellett is kéri felmentését, utóbb pedig emiatt bírósághoz fordul. A felperes az egyoldalú kinevezés-módosítást nem támadta, így az e körben előterjesztett rendeltetésellenesség megállapítás iránti kérelme a felülvizsgálati eljárásban nem volt vizsgálható (Mfv.I.10.391/2017.).

- Ha a munkáltató egyoldalú kinevezés-módosítása miatt a kormánytisztviselő a felmentését kéri, nemcsak a felmentéssel közvetlenül összefüggő, hanem a felmentéshez kapcsolható valamennyi járandóságot a kinevezés-módosítást megelőző illetménnyel kell elszámolni. Az irányadó tényállás szerint a felperes a kinevezése egyoldalú módosításakor már keresőképtelen volt, a felmentéskor felmentési védelem állt fenn [Kttv. 71. § a) pont], így a felperes jogviszonya csak a keresőképessé válását követően biztosított felmentési idő elteltét követően szűnhetett meg és számára szabadság idejére járó ellátást kellett folyósítani. Ezért a felperes jogviszonyának a felmentés miatt, de a hosszú keresőképtelenséget követő megszüntetése következtében szükségessé vált táppénz és távolléti díj közötti különbözet, a kiadott szabadságra igényelt illetménykülönbözet, a megszüntetéssel összefüggő elszámoláshoz kapcsolódó jubileumi jutalom, és a szabadság-megváltás illetménykülönbözete a felmentéshez kapcsolható "egyéb járandóságnak" minősül. Ilyen esetben az felel meg a törvénynek, hogy nemcsak a felmentés alapján járó közvetlen juttatások, hanem minden további, a felmentéshez kapcsolható egyéb járandóság vonatkozásában a kinevezés-módosítást megelőző vezetői illetményt alapul véve számoljon el az alperes a felperessel a Kttv. 48. § (8) bekezdése értelmében (EBH 2018.M.15.).

- A felperes építéshatósági ügyintéző munkakörben állt közszolgálati jogviszonyban az alperesnél. Az önkormányzat képviselő-testületének az egyes osztályokat érintő feladat átszervezésre vonatkozó határozata alapján az alperes a felperest áthelyezte beruházási ügyintéző munkakörbe. A felperes keresetében a munkáltatói intézkedés hatályon kívül helyezését kérte arra hivatkozva, hogy a munkaköre nem felelt meg az iskolai végzettségének, mert addig végzett tevékenységének szakmai színvonalához képest az új munkakörbe tartozó feladatok alacsony szintűek. Az első fokon eljárt közigazgatási és munkaügyi bíróság a felperes keresetét elutasította, a másodfokon eljárt törvényszék az első fokú ítéletet helybenhagyta. A felperes felülvizsgálati kérelme alapján eljárt Kúria hatályában fenntartotta a jogerős ítéletet. Ítélete indokolásában kifejtette, hogy a felperes megalapozatlanul hivatkozott a Kttv. 48. § (2) bekezdés d) pontjának és 48. § (4) bekezdésében foglaltak megsértésére. A jogerős ítélet helytállóan állapította meg, hogy a kivételt képező egyoldalú kinevezés módosítására a jogszabály két konjunktív feltétel megvalósulása esetén ad lehetőséget, azaz akkor, ha azt a munkakör megváltoztatása indokolja, valamint ha ezen új munkakör megfelel a kormánytisztviselő iskolai végzettségének, szakképzettségének, szakképesítésének, szakmai tapasztalatának. A munkakör megváltoztatását az adott esetben a munkáltatói intézkedés indokolásában hivatkozott képviselő-testületi határozattal módosított szervezeti és működési szabályzat kellően alátámasztotta. A felperes megalapozatlanul hivatkozott arra is, hogy felsőfokú műszaki végzettsége nem teszi lehetővé a beruházási ügyintézői feladat ellátását, a közszolgálati tisztviselők képesítési előírásairól szóló 29/2012. (III. 7.) Korm. rendelet 1. számú mellékletének 19. pontjában foglalt feladatok ellátásához a felperes szakirányú műszaki felsőoktatásban szerzett szakképzettsége megfelelt. Annak nem volt jelentősége, hogy felperes korábban milyen munkakörben, végzettsége mely részének hasznosításával végezte feladatait. A felperesnek alaptalan volt a felülvizsgálati kérelmében a munkaköri leírás tartalmi hiányosságaira vonatkozó kifogása is, mivel a per tárgya a kinevezésmódosítás jogellenessége, illetve jogszerűsége, nem pedig a munkaköri leírás esetleges hiányosságai megállapítása volt. A Kúria azt is kiemelte, hogy önmagában az a körülmény, hogy beruházási ügyintézői munkakörben műszaki ellenőrzési feladatok ellátásával is megbízták a felperest, nem jelenti, hogy munkaköre műszaki ellenőri munkakörré vált (Mfv. II. 10.564/2014/5.).

- Az irányadó tényállás szerint a felperes humánpolitikai vezető munkakörben kormánytisztviselői jogviszonyban dolgozott az alperesnél. Az alperes akként módosította a felperes vezetői kinevezését, hogy az új munkaköre jogi lektor, és illetménye az új besorolás mellett csökkent, mivel besorolása az új munkaköréhez igazodott. Az alperes tájékoztatta a felperest, hogy a kinevezés módosításától számított öt munkanapon belül, írásban benyújtott kérelmére a Kttv. 63. § (2) bekezdés d) pontja alapján fel kell menteni. A felperes a felmentési okirat soron kívüli átadását kérte, amelyet a munkáltató személyesen közölt a felperessel. A felperes munkaügyi pert indított a felmentés jogellenességének megállapítása iránt, keresetében a Kttv. 71. § (1) bekezdés c) pontjának megsértésére hivatkozott, mivel felmentési védelem alatt állt a felmentés közlésekor. A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Álláspontja szerint a felmentési védelem nem a felmentésnek a Kttv. 63. § (2) bekezdésében foglalt kötelező, hanem az (1) bekezdésében foglalt azon esetekre vonatkozik, amikor a felmentés a munkáltató mérlegelésén alapuló döntés eredménye. Az adott esetben, amikor a felmentés a munkáltatónak nem lehetősége, hanem jogszabályon alapuló kötelezettsége, a munkavállalót a felmentési védelem nem illetheti meg, hiszen ebben az értelemben két törvényi rendelkezés állna egymással szemben. A felperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és megállapította, hogy az alperes jogellenesen szüntette meg a felperes közszolgálati jogviszonyát. A másodfokú bíróság kifejtette, hogy a Kttv.-nek a felmentés közlésekor hatályos 70. § (1) bekezdés c) pontja értelmében a munkáltató felmentéssel nem szüntetheti meg a jogviszonyt a gyermek gondozása céljából igénybe vett fizetés nélküli szabadság, illetve a gyermek három éves koráig terjedő időtartam alatt, ezért a munkáltatónak nem volt lehetősége a felmentési védelmet figyelmen kívül hagyni egyoldalú kinevezésmódosítás el nem fogadása esetén sem. A jóhiszeműség és tisztesség követelményét sérti, ha a fél az általa tudott és hivatkozott felmentési védelem mellett is kéri a felmentését, utóbb pedig emiatt bírósághoz fordul (EBH 2018.M.32.).

Kttv. 53/A. §

Kttv. 54/A-54/C. §

- Az adott ügyben a felperes költségtérítés iránti keresetének az elsőfokú bíróság helyt adott, míg az elsőfokú ítéletet a másodfokú bíróság megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. A másodfokú bíróság álláspontja szerint, mivel a felperes kormánytisztviselői jogviszonya még az alperesi oldalon bekövetkezett jogutódlást megelőzően megszűnt, ezért az alperes a felperesi követelés tárgyában nem jogutód. A jogutódlás körében a felperesi követelés semmilyen módon nem szerepel, ezen igényét a felperes csupán az ugyanazon közigazgatási szervnél második kormánytisztviselői jogviszony jogellenes megszüntetése kapcsán indított perben terjesztette elő. Ebből következően bár az alperes általános jogutódja a korábbi szakigazgatási szervnek, a felperes vonatkozásában ezen jogutódlás nem állapítható meg. A felperes felülvizsgálati kérelmét a Kúria megalapozottnak találta. A Kúriának abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy a jogutódlás általános elvére, a perbeli esetben alkalmazott 288/2010. (XII. 21.) Korm. rendelet rendelkezéseire, továbbá az átadó és az átvevő közötti megállapodásra tekintettel a felperesnek a jogutódlást megelőzően az alperes jogelődjénél keletkezett kötelezettségei körében az alperes jogutódnak tekinthető-e. Ennek megítélése körében a tényállásban rögzített azon körülménynek, hogy a felperes kormánytisztviselői jogviszonya a jogutódlást megelőzően megszűnt, majd a jogutódlást követően kérelmére helyreállított jogviszonyát az alperes a próbaidő alatt azonnali hatállyal megszüntette, a perbeli igény elbírálásánál nem volt jelentősége. A Korm. rendelet 28. § (1) bekezdése szerint a Khtv. alapján létrejövő fővárosi és megyei kormányhivatalokat a székhelyük szerinti fővárosi és megyei közigazgatási hivatalok bázisán kellett létrehozni. A fővárosi és megyei közigazgatási hivatalok egyesítéssel (összeolvadással) alakultak meg 2011. január 1-jén, a fővárosi és megyei közigazgatási hivatal jogutódja a székhelye szerinti fővárosi és megyei kormányhivatal lett. A jogszabály alapján az alperes általános jogutódja a felperes korábbi munkáltatójának, ezért a munkajogi jogutódlás speciális szabályait rögzítő 1992. évi XXII. törvény 85/A. §-a alkalmazhatósága a perben nem merült fel. Az alperesnek mint jogutódnak a felperesi igénnyel kapcsolatos helytállási kötelezettsége nem a folyamatos közszolgálati jogviszonyból eredően munkáltatóként, hanem a megszűnt költségvetési szerv jogszabályokban kijelölt jogutódjaként áll fenn. Ebből következően a törvényszék a jogerős ítéletében megalapozatlanul hivatkozott arra, hogy a felperes kormánytisztviselői jogviszonyának a jogutódlást megelőző megszűnése a helytállási kötelezettségét kizárta. A felperes keresetében érvényesített, a gépjármű-költségtérítéssel kapcsolatos igénye tekintetében az alperes mint jogutód helytállni köteles. Minderre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozatra utasította, amelynek során a másodfokú bíróságnak az alperes fellebbezésében foglaltakat érdemben kell elbírálni (Mfv. II. 10.155/2014/5.).

- Az illetményszámfejtő rendszer a munkáltató felmentő intézkedése közlésének, rögzítésének adminisztratív eszköze, a hatályosan közölt, azonban jogellenes intézkedést utóbb jogszerűvé nem teheti. A másodfokú bíróság jogerős ítéletében helytállóan fejtette ki, hogy a munkáltatói jogkört gyakorló polgármester 2016. november 4-én a jogviszony azonnali hatályú megszüntetését kívánta közölni, de a felperes az intézkedést nem vette át, így azt részére 2016. november 28-án postai úton kézbesítették. A felperessel a 2017. január 28-áig tartó táppénzes állományának lejártát követően, 2017. január 31-én felmentési időt és jogorvoslatot is tartalmazó felmentést közöltek, ez azonban már nem volt joghatályos, mert a 2016. november 4-ei intézkedés, függetlenül attól, hogy a felperes annak átvételét megtagadta, a felperes közszolgálati jogviszonyát [Kttv. 21. § (1) bekezdés] megszüntette, és a megszüntetés jogellenes volt. Ebből következően pedig a Kttv. 68. § (1) és (4) bekezdés másodfokú bíróság általi téves alkalmazására hivatkozás megalapozatlan, a jogviszonyt megszüntető intézkedés ugyanis a felmentéshez fűződő járandóságokról nem rendelkezett, azt a felperes részére a munkáltató nem is biztosította. Ugyancsak kifejtette a Kúria ítéletében, hogy alaptalan azon hivatkozás, hogy a bíróságok a KIRA-rendszerrel összefüggésben tévesen alkalmazták az illetményszámfejtő programra vonatkozó 368/2011. (XII. 31.) Korm. rendelet 62/B. § (1) bekezdés d) pontját, illetve a 62/G. §-át. Az alperes által állított körülmény, miszerint ezen rendszeren keresztül kellett kiállítani a jogviszony megszüntetéséhez szükséges okiratot, nem jelenti azt, hogy a munkáltató 2016. november 4-ei intézkedése, melyet a felperes részére utóbb kézbesített is, a rendszerben való rögzítés hiánya miatt nem lenne jogellenes. A KIRA-rendszer feladata a felmentés közlésének adminisztratív rögzítése, de az átvétel megtagadása ellenére hatályosan közölt, azonban jogellenes intézkedés jogszerűvé tételének nem lehet eszköze. Mindebből következően a 2016. november 4-ei felmentés nem tekinthető a "jogviszony megszüntetése tekintetében egy előkészítő dokumentumnak", így a Kttv. 63. § (3) bekezdésének téves alkalmazására való alperesi hivatkozás alaptalan. Ezért a Kúria a felperes keresetének helyt adó elsőfokú ítéletet helybenhagyó jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Mfv.I.10.409/2018.).

- Egy munkakörnek a munkaszervezetben betöltött funkcióját a munkaköri leírásban foglalt feladatok határozzák meg. Ha a munkáltató döntése alapján egy szervezeti egység kialakítását követően annak irányítását az eltérő funkcióra tekintettel megváltoztatja, a korábbi munkakör megszűnése a részben megmaradó feladatok ellátása mellett is megállapítható, ezért az "átszervezés következtében munkaköre megszűnik" felmentési indokkal közölt felmentés nem minősíthető jogellenesnek (Mfv.II.10.298/2017.).

- A felperes kormánytisztviselői jogviszonyát az alperes a 2011. február 25-én kelt jognyilatkozatával indokolás nélküli felmentéssel a kormánytisztviselők jogviszonyáról szóló 2010. évi LVIII. törvény (a továbbiakban: Ktjv.) 8. § (1) bekezdés b) pontja alapján megszüntette. A felperes keresetében a felmentés jogellenességének és roma származása miatt a 2003. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: Esélytv.) hátrányos megkülönböztetést tiltó rendelkezésébe ütközésének anyagi jogkövetkezményei alkalmazását és az alperes marasztalását kérte. A munkaügyi bíróság a felperes keresetét elutasította, mert álláspontja szerint a felmentés közlésekor az alperes a hatályos jog alkalmazásával jogszerűen szüntette meg indokolás nélküli felmentéssel a felperes jogviszonyát, mivel a 8/2011. (II. 18.) AB határozat későbbi, 2011. május 31-i hatállyal semmisítette meg a Ktjv. 8. § (1) bekezdését. A másodfokon eljáró törvényszék megállapította a felmentés jogellenességét és az anyagi jogkövetkezményekben marasztalta az alperest. Álláspontja szerint az alperesnek a Ktjv. 8. § (1) bekezdés a) pontja alapján lehetősége volt a felmentés indokai közlésének mellőzésére, azonban a kormánytisztviselők tekintetében alkalmazandó Mt. 6. § (3) bekezdése szerint indokolási kötelezettség terhelte, miután ezt elmulasztotta, a felmentés jogellenes volt. Arra is utalt, hogy a még hatályban lévő, de az Alkotmánybíróság által utóbb alkotmányellenesnek minősített jogszabály alkalmazása nem tekinthető rendeltetésszerű joggyakorlásnak. Álláspontja szerint a nemzeti jog irányadó rendelkezése ellentétes volt az Európai Unió Alapjogi Chartájának 30. és 47. cikkével, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény 6. cikkében foglaltakkal és ezért is indokolt volt a munkaügyi bíróság ítéletének megváltoztatása. Az alperes felülvizsgálati kérelmét a Kúria alaposnak találta. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy az Európai Unió Bírósága a C-332/13. számú ügyben - amelyben a Kúria kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárást - olyan határozatot hozott, mely szerint az ügyben nem uniós, hanem nemzeti jogszabályok alapján kell eljárni, a Ktjv. megalkotásával Magyarország nem az Unió jogát hajtott a végre. Ebből következően az ügyben az Európai Unió Bíróságának nincs hatásköre, az ügyben nincs jelentősége azon nemzeti törvénynek, amellyel Magyarország az Európai Unió Alapjogi Chartáját (2007. évi CLXVIII. törvény) kihirdette. A másodfokú bíróság ezért tévesen utalt arra, hogy az ügy elbírálásánál a nemzeti jogon kívül az említett törvényt is figyelembe kell venni. A másodfokú bíróság továbbá az alperes indokolási kötelezettségét téves jogszabály-értelmezés alapján állította, ugyanis a felmentés közlésekor hatályos Ktjv. 2. § (1) bekezdés szerint a Ktv. ügyben irányadó 71. § (2) bekezdés a) pontja alapján az Mt. 6. §-át a felperes jogviszonyára ugyan megfelelően előírta alkalmazni, azonban e jogszabály megfelelő alkalmazása az adott esetben azt jelentette, hogy a Ktjv. speciális (különös) szabálya [8. § (1) bekezdés b) pont] elsődlegessége folytán az alperest az Mt. 6. §-ában lévő indokolási kötelezettség nem terhelte. A Kúria rámutatott arra is, hogy az MK 95. számú állásfoglalás IV. pontjának indokolása a rendeltetésellenességet egyrészt úgy határozta meg, hogy "... a munka törvénykönyvén alapuló jogot nem lehet olyan célból gyakorolni, amely ellentétbe kerül a jog által szolgálni hivatott céllal", az indokolás következő bekezdésében pedig az Mt. 4. § (2) bekezdésében lévő nem taxatív felsorolásra hivatkozik azzal, hogy az említetteket bizonyítani kell. Az állásfoglalás rendelkező része IV. pontjának "a körülmények arra mutatnak" szövegrészét tehát nem lehet úgy értelmezni, hogy az erre hivatkozó felet, jelen esetben a felperest nem terheli az általa állított rendeltetésellenes joggyakorlást alátámasztó tények bizonyítása. A másodfokú bíróság a kifejtetteket figyelmen kívül hagyva a rendeltetésellenességre vonatkozó külön bizonyítás nélkül állapította meg a felmentési indok alperest terhelő bizonyítási kötelezettségére és az MK 95. számú állásfoglalás általa idézett részére alapítottan a felmentés rendeltetésellenességét. Az Alkotmánybíróság a 8/2011. (II. 18.) AB határozatában a Ktjv. 8. § (1) bekezdés b) pontot az Európai Unió Alapjogi Chartája és az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény alapján is vizsgálta (IV. pont). Mindezeket is figyelembe véve a jogszabályt a jövőre nézve semmisítette meg. Ezenkívül 34/2012. (VII. 17.) AB határozatában kimondta a 8/2011. (II. 18.) AB határozata közlése és a megsemmisítés időpontja (2011. május 31.) közötti időre nézve a Ktjv. 8. § (1) bekezdés b) pontjának határozott idejű alkalmazása lehetőségét és egyben kötelezettségét mindenki számára (III. pont). A törvényszék a fentieket figyelmen kívül hagyva megalapozatlanul a kereseten és a fellebbezés keretein túlterjeszkedve határozott arról, hogy a Ktjv. 8. § (1) bekezdés b) pontja ellentétes a nemzetközi szabályokkal [helyesen az Európai Unió Alapjogi Chartája uniós jogszabály, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény pedig nemzetközi egyezmény; Pp. 206. § (1) bekezdés, 253. § (3) bekezdés, 275. § (2) bekezdés]. A kifejtettek alapján a felmentés nem jogellenes. Az alperes jogszabály megjelölése nélkül, továbbá megalapozatlanul állította, hogy az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény személyi hatálya nem terjed ki a közszolgálatban foglalkoztatottakra. Az Emberi Jogok Európai Bírósága a K.M.C. - Magyarország ügyben (19.554/11. számú kérelem) meghozott ítéletében egyebek mellett azt mondta ki, hogy Magyarország (nem az alperes) egy köztisztviselő esetében megsértette az Egyezmény (6) bekezdésének 1. cikkét. Az Egyezményt kihirdető 1993. évi XXXI. törvény Egyezmény című fejezete 1. cikke és további rendelkezései, valamint az említett ítélet alapján az alperes jogi álláspontja téves. Ennek azonban az adott ügyben az Alkotmánybíróság 8/2011. (II. 18.) AB határozata alapulvételével a felülvizsgálati kérelemben előadott fő jogkérdés (felmentés jogellenessége) elbírálásánál az adott esetben nem volt jelentősége. A 2012. évi V. törvény 59. § (1) bekezdés b) pontja alapján a Ktjv. 2012. március 1-jétől hatálytalan. A másodfokú ítélet meghozatalakor (2012. szeptember 18.) alkalmazni kellett a 2011. évi CXCIX. törvény (Kttv.) 193. § (4) bekezdését [2012. évi V. tv. 3. § (5) bekezdés]. A Kttv. 193. § (4) bekezdés második mondata nem az átlagkereset, hanem az illetmény alapján teszi lehetővé a munkáltató marasztalását, erre a alperes a Ktjv. 62. § (3) bekezdésére utalással helyesen hivatkozott, azonban a Kúria jogalapról meghozott döntése folytán az összegszerűség megállapítása (amelyet a törvényszék átlagkeresettel állapított meg) okafogyottá vált. A kifejtettek miatt a Kúria a törvényszék ítéletét hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta (Mfv. I. 10.083/2014/5.).

- A kormánytisztviselői jogviszony indokolás nélküli megszüntetése 2011. május 31-ét megelőzően nem volt jogellenes. A felmentés rendeltetésellenesnek nem volt tekintendő, a megyei szintű szervezet kialakításakor a munkáltató mérlegelési jogkörébe tartozó kérdés volt annak eldöntése, hogy az újonnan létrehozott apparátusban mely munkakört kivel tölti be (Mfv. I. 10.091/2014/7.)

- A kormánytisztviselővel 2011. május 25-én közölt indokolás nélküli felmentése jogszerűségét a nemzeti jog szabályai szerint kell elbírálni. Az adott ügyben a munkaügyi bíróság a kormánytisztviselő felperesnek az indokolás nélküli felmentése jogellenessége jogkövetkezményei alkalmazása iránti keresetét elutasította, melyet a törvényszék helybenhagyott. A bíróságok álláspontja szerint a felmentés jogszerűségének megítélésénél a közlés napja irányadó, amikor a Ktjv. 8. § (1) bekezdés b) pontja hatályos volt. Önmagában az utóbb hatályon kívül helyezett jogszabály jogellenességére hivatkozás pedig nem alapoz meg rendeltetésellenességet. A Kúria a felperes felülvizsgálati kérelmét nem találta alaposnak. Utalt arra, hogy helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság, miszerint a felperes köztisztviselői jogviszonya a törvény erejénél fogva kormánytisztviselői jogviszonnyá alakult át [Ktjv. 76. § (1) bekezdés], ezért a jogviszonyára nem volt alkalmazható a 8/2011. (II. 18.) AB határozat 2. pontja, amely a Ktjv. 61. § (1) bekezdését megsemmisítette. Ezt a megállapítást a másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül hagyta helyben, az erre vonatkozó felperesi felülvizsgálati állítás tehát alaptalan volt ( Mfv. I.10.078/2014/12.).

- Az adott ügy tényállása szerint 2012. január 12-től hatályos kormányhatározat a Kormány egyes költségvetési szerveinél létszámcsökkentést rendelt el, s a végrehajtás keretében a NAV létszámcsökkentéssel érintett létszámát 577 főben jelölte meg. Ennek lapján a NAV elnöke elnöki levélben a felügyelete alá tartozó igazgatóságok engedélyezett létszámát meghatározta, így a létszámcsökkentés a perbeli igazgatóságon összesen 30 főt érintett. Az alperes a felperes kormánytisztviselői jogviszonyát felmentéssel megszüntette, amelyet a NAV elnökének létszámcsökkentésre vonatkozó döntése végrehajtásával indokolt és azzal, hogy a létszámcsökkentés a felperes által betöltött munkakört is érinti és emiatt további foglalkoztatására nincs lehetőség. Az alperes a létszámleépítés keretében 22 betöltetlen, úgynevezett üres státuszt szüntetett meg és a felperesével együtt 8 betöltött munkakör is megszüntetésre került. A felperes keresetében arra hivatkozott, hogy a felmentés oka nem világos, nem valós, nem okszerű, továbbá az alperes a felmentés jogát rendeltetésellenesen gyakorolta, mivel eredetileg közös megegyezéssel kívánta a jogviszonyt megszüntetni, amit a felperes nem fogadott el és így valójában ez volt a felmentés indoka, az alperes a felperes érdekérvényesítési lehetőségét korlátozta azzal, hogy a közös megegyezés el nem fogadása miatt a jogviszonyát felmentéssel megszüntette. Az elsőfokú bíróság megállapította a felmentés jogellenességét és elfogadta a felperesnek a rendeltetésellenességre vonatkozó indokait. A másodfokú bíróság a felperes keresetét elutasította és döntését azzal indokolta, hogy a felmentés indoka a kormányhatározat végrehajtása érdekében elrendelt létszámcsökkentés volt, de nem osztotta az elsőfokú bíróságnak a rendeltetésellenes joggyakorlásra vonatkozó álláspontját. Kifejtette, hogy nem lehetett megállapítani azt, hogy a felperes érdekérvényesítési lehetőségét kívánta volna az alperes korlátozni. Önmagában az, hogy a felajánlott közös megegyezéses jogviszony megszüntetést a felperes nem fogadta el, nem alapozza meg a rendeltetésellenességet. E körben a felperes nem tudta bizonyítani a munkáltatói bosszút, retorziót. A felperes felülvizsgálati kérelme alapján eljárt Kúria hatályában fenntartotta a jogerős ítéletet. Osztotta a törvényszék indokolását a felmentés világos, valós és okszerű indoka tekintetében. Osztotta a törvényszék indokolását a jogerős ítéletnek abban a részében is, hogy a felperes azt sem tudta bizonyítani, hogy az alperes az igény érvényesítését kívánta korlátozni a létszámleépítésen alapuló felmentéssel. Önmagában az a körülmény, hogy a munkáltató kezdeményezi a jogviszony megszüntetését és közös megegyezés hiányában a jogviszony megszüntetésére irányuló szándékát fenntartva felmentő intézkedést közöl, még nem minősül rendeltetésellenes joggyakorlásnak. Valós és okszerű indokolást tartalmazó felmentés ugyanis nem minősülhet rendeltetésellenesnek amiatt, hogy a munkáltató esetleg más okra hivatkozva is élhetett volna felmentéssel (EBH 2002.792.) (Mfv. II. 10.492/2015.).

- A felperes 1993-tól állt közszolgálati jogviszonyban, illetve kormánytisztviselői jogviszonyban az alperessel, illetve jogelődeivel, előbb járművezetői vizsgabiztos, majd vizsgáztatási és utánképzési vizsgaszervezési szakügyintéző munkakörben. A H. Megyei Rendőr-főkapitányság 2016. szeptember 7-én gyanúsítottként hallgatta ki hivatalos személy által elkövetett vesztegetés bűntettének megalapozott gyanúja miatt. Az alperes 2016. szeptember 26-án közölt intézkedésével méltatlansági eljárás lefolytatása nélkül a felperes kormánytisztviselői jogviszonyát, a foglalkoztatást kizáró "semmisségi okra" tekintettel, azonnali hatállyal megszüntette. A felperes keresetében az alperesi intézkedés jogellenességének megállapítását és annak jogkövetkezményei alkalmazását kérte. A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította, a felperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Mindkét fokon eljárt bíróság jogszerűnek minősítette az alperes intézkedését. A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyet azzal indokolt, hogy érvénytelenségi ok csak a kinevezés pillanatában állhat fenn, az érvényes kinevezés utólag bekövetkező ok folytán nem válhat visszamenőleg érvénytelenné, ezért az érvénytelenség mint felmentési ok jogszerűtlen. A felperes az ártatlanság vélelmére is hivatkozott.

A Kúria a felperes felülvizsgálati kérelmét nem találta megalapozottnak. A Kttv. 39. § (1) bekezdése rögzíti, hogy kivel létesíthető kormányzati jogviszony, és ezek között kizáró feltételként sorolja fel a törvény azokat az eseteket, amikor a jogviszonyt létesíteni kívánó személy a törvényben felsorolt bűncselekmények miatt büntetőeljárás hatálya alatt áll. E bűncselekmények közé tartozik a hivatalos személy által elkövetett vesztegetés bűntette is. A kormánytisztviselőnek nemcsak a jogviszony létesítésekor, hanem annak fennállta teljes időtartama alatt meg kell felelnie a törvényben meghatározott alkalmazási feltételeknek. A munkáltatónak a kormányzati szolgálati viszonyt felmentéssel meg kell szüntetnie, ha a foglalkoztatást kizáró ok jut a tudomására. A Kttv. a többi foglalkoztatási jogviszonyra vonatkozó törvényekkel azonos szemléletben rendelkezik a foglalkoztatást kizáró okok fennálltáról, illetve a jogviszony fennállása alatti bekövetkezéséről [Kjt. 25. § (3) bekezdés, Mt. 44/A. §]. A 2015. évi XXXII. törvény módosította a Kttv. 39. § (7) bekezdését, mely szerint a kormánytisztviselőnek a kormányzati szolgálati jogviszony teljes időtartama alatt meg kell felelnie a törvényben meghatározott alkalmazási feltételeknek. E rendelkezésre azért volt szükség, hogy a kormányzati szolgálati jogviszony fennállása alatt bekövetkező, az alkalmazási feltételekkel ellentétes körülmény esetén egyértelműen meghatározza a jogkövetkezményt, azaz a felmentést, a Kttv. 63. § (2) bekezdése esetkörének bővítésével. Amennyiben ilyen felmentési ok jut a munkáltató tudomására, úgy mérlegelés nélkül minden további előzetes eljárás lefolytatása nélkül köteles azonnal megszüntetni a kormánytisztviselői jogviszonyt. Helytállóan állapították meg az eljárt bíróságok, hogy a Kttv. 64/A. § (5) bekezdése szerint a méltatlansági eljárás célja annak megállapítása, hogy a büntetőeljárásban vizsgált cselekmény összhangban áll-e, és ha igen, milyen mértékben a kormánytisztviselő munkakörével, ezzel ellentétben azonban a jogalkotó egyes bűncselekmények esetén ilyen vizsgálat lefolytatása nélkül olyan súlyúnak ítéli meg a törvényben felsorolt bűncselekmények gyanújának fennálltát, amelyek esetében nincs szükség, sőt kizárt a méltatlansági eljárás lefolytatása, hiszen pusztán az e cselekmények miatt indult büntetőeljárás megakadályozza az érintett személy kinevezését, illetve jogviszonya fenntartását.

Helyesen fejtette ki a felperes felülvizsgálati kérelmében, hogy az érvénytelenség a szerződés keletkezési folyamatához kapcsolódó jogintézmény, a szerződés megkötésénél felmerülő hiba. A Kttv. 63. § (2) bekezdés g) pontjával kapcsolatos tényállás sajátossága azonban az, hogy ezekben a kinevezés érvényes létrejöttét követően következik be olyan ok, amely következtében elvész a kormánytisztviselő olyan alanyi képessége, amelyet egyébként a jogalkotó a jogviszony létrejötte körében határozott meg a jogviszony létesítésének feltételeként. Ebben az esetben az alanyi érvénytelenségi ok a jogviszony létrejöttét, azaz a kinevezést követően következik be. Ilyen esetben nem a kinevezés érvénytelenné válása következik be, hanem a törvény az alanyi képesség elvesztéséhez különös jogkövetkezményt fűz azzal, hogy ez esetben úgy kell eljárni, mintha a kinevezés érvénytelen lett volna, azaz nem lehet tovább fenntartani a jogviszonyt, azt a jogszabályban meghatározott módon fel kell számolni. Önmagában az a körülmény, hogy a felmentés indokolása pontatlanul érvénytelenségi okra utal, nem teszi jogellenessé az intézkedést. A Kúria arra is utalt, hogy az alapjog korlátozásának alkotmányosságához az szükséges, hogy az elérni kívánt cél fontossága és az érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással, ez a Kúria álláspontja szerint jelen esetben megvalósult. A Kúria arra is utalt, hogy a perbeli sajátos jogkövetkezmény az Alkotmánybíróság több határozata szerint nem sérti az ártatlanság vélelmét (Mfv.II.10.064/2018.; BH 2019.180.).

- A felülvizsgálati ügyben irányadó tényállás szerint a felperes kormánytisztviselői jogviszonyban állt az alperesnél, különféle betegségek miatt műtötték, a jogviszonyának fennállása alatt több alkalommal volt táppénzes állományban. Az elvégzett időszakos munkaköri alkalmassági vizsgálatok korlátozások nélkül a munkaköre betöltésére alkalmasnak minősítették és alkalmasnak minősítették egyéb, magasan képzett ügyintézői munkaköre ellátására. A felperes megváltozott munkaképességű személyek ellátása iránt kérelmet terjesztett elő, a kérelmét azonban elutasították. Az igazságügyi orvos szakértői vélemény alapján a társadalombiztosítási határozat bírósági felülvizsgálata iránti peres eljárásban a közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. A felperes újabb hosszabb időtartamú táppénzes állományára tekintettel a munkáltatói jogkör gyakorlója a 33/1998. (VI.24.) NM rendelet alapján a felperes soron kívüli munkaköri alkalmassági vizsgálatát rendelte el. A foglalkozás-egészségügyi orvos a felperest a munkaköre ellátására alkalmatlannak minősítette és feljegyzésként az egészségügyi törzslapon azt rögzítette, hogy rossz pszichés állapot, nyolcórás munkaviszonyban alkalmatlan. A felek másodfokú munkaköri alkalmassági orvosi vizsgálat elvégzését nem kezdeményezték. Ezt követően az alperes a felperes jogviszonyát két hónap felmentési idő figyelembevételével egészségügyi alkalmatlanság indokkal felmentéssel megszüntette. Utalt arra, hogy a foglalkozás-egészségügyi orvos szakmai véleménye szerint a felperes egészségi állapotában javulás nem várható, ami a munkavégzését nem teszi lehetővé, továbbá az alperesnél a felperes egészségi állapotának megfelelő felajánlható munkakör nem áll rendelkezésre. A Kormánytisztviselői Döntőbizottság a felperes közszolgálati panaszát elutasította, a határozat hatályon kívül helyezése és a felmentés jogellenességének jogkövetkezménye iránt a felperes pert indított. Az elsőfokú bíróság a Kormánytisztviselői Döntőbizottság határozatát megváltoztatta, megállapította a felmentés jogellenességét és ennek megfelelően marasztalta az alperest. Ítéletét a perben kirendelt orvos szakértő és foglalkozási rehabilitációs szakértő szakvéleményére alapozta, mely szerint a felperesnél a korábbi betegségei alapján elvégzett műtétek után új egészségromlás, károsodás, elváltozás nem alakult ki és a leletekből sem lehetett a felperes alkalmatlanságára vonatkozó következtetést levonni. Az alperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Az alperes felülvizsgálati kérelme alapján eljárt Kúria megalapozottnak ítélte a jogerős ítéletet. Kiemelte, hogy az eljáró bíróságok helytállóan állapították meg, hogy a Kttv. 63. § (3) bekezdése alapján a felmentés indokának valóságát és okszerűségét a perben az alperesnek kellett bizonyítani. A Kúria az üggyel kapcsolatos elvi megállapításként arra mutatott rá, hogy amennyiben a foglalkozás-egészségügyi orvos által megállapított alkalmatlanság utóbb a perben igazságügyi orvos szakértői vélemény alapján megdől, jogszerűen levonható az a következtetés, hogy a munkáltató nem bizonyította az egészségügyi alkalmatlanságra vonatkozó felmentési indokot. Arra is rámutatott a Kúria, hogy a foglalkozás-egészségügyi orvos működése nem független a munkáltató működésétől, hiszen a munkáltató megbízása alapján jár el, ezért a foglalkozás-egészségügyi orvosnak a munkaköri alkalmasságra vonatkozó véleményéért a munkáltató köteles a felmentés jogellenessége iránt indított perben helytállni (Mfv.II.10.212/2017.).

- A Kúria Mfv. III. 10.058/2013/4. számú ítéletében foglalkozott a kormánytisztviselőkre vonatkozóan a prémiumévek programban való részvétel és a megszüntetés kérdésével. A Kúriának a felülvizsgálati kérelem elbírálása során abban a kérdésen kellett állást foglalnia, hogy a perben eljárt törvényszék az eljárásakor és érdemi határozata meghozatalakor elkövette-e a felülvizsgálati kérelemben megjelölt törvénysértést. Ennek körében vizsgálta a Kúria a másodfokú bíróság által megállapított tényállás helyességét és az azon alapuló jogszabályoknak való megfelelőségét. Ennek vizsgálata után a Kúria arra a következtetésre jutott, hogy ugyan a másodfokú bíróság által megállapított tényállás helytálló, az abból levont következtetés és az alkalmazott jogszabályok értelmezése azonban nem, ezért a Kúria a törvényszék ítéletét a Pp. 274. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróság érdemben helytálló döntését helybenhagyta az alábbi indokok szerint. Helyesen idézte mindkét fokú bíróság a Péptv. 4. § (8) bekezdésében írt rendelkezést, amire a felperes keresetét, követelését alapította. Helyesen utalt mindkét fokú bíróság arra is, hogy a jogszabály teljes egységében annak céljával összhangban és nem egyes részleteit önállóan, függetlenül a teljes egésztől kell értelmezni és alkalmazni. Ezzel kapcsolatosan azt emeli ki a Kúria, hogy valóban a törvény preambulumában megfogalmazottaknak megfelelően kellett és volt csak mód a törvény rendelkezéseinek értelmezésére. A felperes egy évre szóló határozott idejű kinevezéssel rendelkezett és ennek lejárta előtt létesített munkaviszonyt. A Péptv. 3. § (1) bekezdésének a) pontja mondja ki azt, hogy a prémiumévek programban való részvétel feltétele az, hogy a részt vevő legfeljebb öt éven belül előrehozott öregségi nyugdíjra vagy az öregségi nyugdíjra való jogosultság életkori és szolgálati idővel kapcsolatos feltételeit megszerezze. A törvény tehát az öt évet, mint maximális időhatárt jelöli meg. A felperesnek ezen belül csupán egy évre szólt a kinevezése. Ehhez képest - az öt évhez - a Péptv. 4. § (8) bekezdése 24 hónapban határozza meg a leghosszabb időintervallumot, amin belül ha elhelyezkedik a programban részt vevő, akkor tarthat igényt erre az időre "járó juttatásának" a kifizetésére. Tehát csak akkor részesülhet a plusz juttatás kifizetésében, ha a jogviszony megszűnése hiányában járna részére juttatás, ami egyébként a programban részt vevőt havonta illeti meg. Ebből következik, hogy kizárólag a 24 hónapot elérő, illetve azt meghaladó kinevezés megléte a feltétele annak, hogy a kinevezés megszűnése időpontjára tekintettel - aminek 24 hónapon belül kell megtörténnie - további juttatás megszerzésére szerezzen jogosultságot a programban résztvevő, vagyis a felperes. Fogalmilag kizárt ugyanis olyan időre kifizetni a felperesnek a "járó juttatását", amire a kinevezés időbeli hatálya már nem terjed ki. Mindezen indokolásbeli kiegészítéssel helyes volt a munkaügyi bíróság döntése, ezért a Kúria a másodfokú ítéletet hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta.

- Amennyiben a hozzátartozójával együtt élő kormánytisztviselő semmit nem tesz annak megakadályozása érdekében, hogy a hozzátartozója a kormánytisztviselő haszonélvezeti jogával terhelt ingatlanban vadkendert termesszen, közszolgálati jogviszonyának méltatlanság okából felmentéssel történő megszüntetése jogszerű (Mfv.III.10.603/2017.).

- A Kúria az Mfv. II. 10.516/2015. számú felülvizsgálati ügyben egy olyan kormánytisztviselő részére adott felmentés tekintetében tárgyalt, amely felmentésnek méltatlanság volt az indoka. Az ügy felperese a megyei kormányhivatal szervezetében dolgozott és kijelölt kapcsolattartója volt az épület akadálymentesítésére elnyert TIOP pályázatnak és ebben a minőségében adatszolgáltatási, jelentési kötelezettség terhelte. A felperes ennek 2011. és 2012-ben eleget tett, 2013. április 30-ig teljesítendő kötelezettségét azonban elmulasztotta. A projekt végrehajtásának ellenőrzésére jogosult szerv hiánypótlást írt elő, majd az alperes pénzügyi főosztálya is felszólította a felperest a kért adatszolgáltatásra. A felperes ekkor sem tett eleget munkaköri kötelezettségének. 2013. október 15-én utánkövetéses helyszíni ellenőrzésre került sor, ahol kérdőre vonták az alperest a felperes mulasztása miatt. A felperes az ellenőrzést nem jelezte az érintett vezetőknek és október 9-től fennálló keresőképtelensége idejére az egyeztetett és a halasztást nem tűrő kötelezettségek teljesítésére helyettesítésről nem gondoskodott. Az alperes 2013. október 28-án kelt felmentésével méltatlanságra hivatkozva megszüntette a felperes kormányzati szolgálati viszonyát. A felmentést a felperesi mulasztások részletes megjelölésével indokolta. A felperes közszolgálati panasszal a Kormánytisztviselői Döntőbizottsághoz fordult, amely határozatával a panaszt elutasította. A felperes keresetet nyújtott be a Döntőbizottság határozatának felülvizsgálata iránt, amelyben arra hivatkozott, hogy a felmentés indoka nem volt valós, a helyszíni ellenőrzés pontos időpontjáról nem volt tudomása, továbbá a munkáltató az intézkedés megtételére előírt 15 napos határidőt is elmulasztotta. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította, a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. A Kúria alaptalannak találta a felperes felülvizsgálati kérelmét. Határozatának indokolásában kifejtette, hogy a méltatlanság kötelező felmentési ok, amely fennáll, ha a kormánytisztviselő olyan magatartást tanúsít akár hivatali munkájával, munkavégzésével összefüggésben, akár munkahelyén vagy munkahelyén kívüli, amely alkalmas arra, hogy az általa betöltött beosztás tekintélyét, a munkáltató jó hírnevét, illetve a jó közigazgatásba vetett társadalmi bizalmat súlyosan rombolja és emiatt nem várható el, hogy a munkáltató a jogviszonyt fenntartsa. A kormánytisztviselő a Kttv. 76. § (1) bekezdés e) pontjában foglaltak szerint köteles általában olyan magatartást tanúsítani, hogy ez más - adott esetben a munkáltató - helytelen megítélését ne idézze elő. Kellő alap nélkül állította a felperes felülvizsgálati kérelmében azt, hogy az alperes elkésetten élt felmentési jogával, figyelemmel arra, hogy ha ellenőrizte volna, hogy eleget tett-e a felperes a munkáltató írásbeli felszólításának, korábban juthatott volna tudomására az a tény, hogy nemcsak a jelentéstételi kötelezettségét mulasztotta el, hanem a munkáltató utasításának sem tett folyamatosan eleget. A Kúria rámutatott, hogy az a körülmény, hogy a munkáltató - bízva abban, hogy a felperes korábbi mulasztását mielőbb pótolva az utasításnak haladéktalanul eleget tesz - nem ellenőrizte utasítása végrehajtását, nem mentesítheti a felperest magatartása következményei alól. Igazolható módon a munkáltatói jogkör gyakorlója 2013. október 15-én a kapcsolattartó szerv ellenőrzése napján az ellenőrök elmondásából szerzett tudomást a felperes ismételt jogsértő magatartásáról, illetve akkor vált ismertté számára az a körülmény, hogy ez az ellenőrök rosszallását váltotta ki. A felperes ezen magatartása alkalmas volt arra, hogy a munkáltató jó hírnevét, illetve a jó közigazgatásba vetett társadalmi bizalmat súlyosan rombolja, így ettől az időponttól számított 15 napon belül élhetett a munkáltató a felmentés eszközével. Kétségtelen, hogy a felperes a 2013. október 15-i helyszíni ellenőrzés időpontjában október 9-től kezdődően már keresőképtelen állományban volt, tehát ekkor munkavégzési kötelezettség nem terhelte, az ellenőrzés tényéről azonban az ellenőrzést megelőző napon a hivatalvezetőtől tudomást szerzett és az ellenőrzéshez szükséges iratokat vezetője kérésére a hivatalban össze is gyűjtötte. A kormánytisztviselő terhére értékelhető azonban az a körülmény, hogy még ekkor sem hozta vezetője tudomására azt, függetlenül keresőképtelen állományától, hogy adatszolgáltatási kötelezettségének többszöri felhívás ellenére nem tett eleget. Az ellenőrzéskor feltárt súlyos felperesi mulasztások alkalmasak voltak arra, hogy az alperes pénzügyi szakterülete munkájának megítélését, tekintélyét súlyosan rombolja, így a munkáltatótól nem volt elvárható a jogviszony fenntartása. A felperes felülvizsgálati kérelmében sérelmezte a Kttv. 64. § (2) bekezdése megsértését is. Kétségtelen, hogy a méltatlanság címén történő felmentést megelőzően a jogszabály a munkáltatónak előírja, hogy lehetőséget adjon a kormánytisztviselő részére a felmentés indokai megismerésére azért, hogy előadhassa a közöltekkel szembeni védekezését. Ez alól kivétel, ha az eset összes körülményéből következően ez a munkáltatótól nem várható el. Az alperes a felmentés közlése előtt ezt a lehetőséget nem biztosította a felperesnek, azonban az egységes bírói gyakorlat szerint ennek elmulasztása önmagában nem eredményezi a felmentés jogellenességét.

- A Kttv. 76. § (1) bekezdésében szereplő fegyelmi eljárásra alapot adó kötelezettségek vétkes megszegése esetén kötelező a fegyelmi eljárás megindítása, ezért nem vonhat maga után "a vezetője bizalmát elvesztette" jogcímen felmentést (Mfv. II. 10.018/2016/3.).

- A vezető bizalmának elvesztésével indokolt felmentés nem alapítható feltételezésre, a vezető szubjektív érzetére, az intézkedést objektív tényekkel, körülményekkel kell a munkáltatónak alátámasztania (Mfv. II. 10.093/2015/6.).

- Ha a felperes a munkatársával szemben erőszakos magatartást tanúsított, munkahelyi vezetője jogszerű utasításának végrehajtását pedig visszautasította, a munkáltató bizalomvesztésre alapított felmentési intézkedése jogszerű volt (Mfv. II.10.322/2015/4.).

- A Kúria ítéletében kifejtette, hogy a felmentés nem felelt meg a Kttv. 63. § (3) bekezdésének, mivel a felmentés indokolása a bizalomvesztéssel összefüggő jogszabály szövegét idézte, általános megállapításokat tett, amiből a kormánytisztviselő nem tudhatta meg, hogy miért nincs szükség a továbbiakban a munkájára (Mfv. II. 10.457/2016.).

- Abból, hogy a munkáltató a kormánytisztviselő kötelezettségszegését méltatlanságra alapot adó magatartás tanúsításaként is értékelheti, nem következik, hogy jogkövetkezményként kizárólag méltatlanná vált jogcímen felmentési kötelezettség áll fenn. A munkáltató úgy is dönthet, hogy a kormányzati szolgálati jogviszonyból származó kötelezettségek vétkes megszegése miatt fegyelmi eljárást rendel el, és ennek keretében tárja fel a tényállást és dönt a jogkövetkezmények alkalmazásáról. A döntése meghozatalánál arra is figyelemmel kell lennie, hogy a Kttv. eltérően szabályozza a méltatlansági eljárás megindítására vonatkozó határidőket a fegyelmi eljárás megindítására vonatkozó határidőtől (Mfv. II. 10.133/2016.; EBH 2016.M.31.).

- Az adott ügyben az alperes bizalomvesztésre hivatkozással szüntette meg a felperes jogviszonyát. Az első fokon eljárt bíróság megállapította az alperes jogellenes eljárását és kötelezte, hogy a felperes részére fizessen meg átalány-kártérítést és perköltséget. Az elsőfokú bíróság ítéletét arra alapozta, hogy az alperes a felperest már hónapokkal korábban áthelyezte és a felmentés indokai a korábbi munkavégzési helyhez voltak köthetők, az új munkavégzési helyen észlelt felperesi magatartás, amelyre a felmentés a bizalomvesztés alapjául hivatkozott, pedig jelentéktelen volt, bizalomvesztés alapjául nem szolgálhatott, önmagában nem volt alkalmas annak megállapítására, hogy bizalomvesztés miatt a kormánytisztviselő jogviszonyát kötelezően felmentéssel meg kellett szüntetni. A másodfokon eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A Kúria nem találta alaposnak az alperes felülvizsgálati kérelmét. A Kúria ítélete indokolásában rámutatott, hogy már számos döntésében (3/2016. KMK vélemény, 24/2016. sz. munkaügyi elvi határozat, Mfv.II.10.286/2016.) kifejtette, hogy a Kttv. 63. § (3) bekezdése szerint a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy a felmentés indoka valós és okszerű, a bizalomvesztés erkölcsi jellegű, a munkavégzésben megnyilvánuló bizalmi elvet juttatja kifejezésre, ami az érintettek közti szubjektív érzésen túli körülmény. Nem lehet személyes szimpátia, vagy antipátia kérdése. Így csak a kormánytisztviselő, illetve köztisztviselő magatartásában, vagy munkájában megnyilvánuló és bizonyítható objektív tényeken alapulhat (BH 2002.116.). A Kttv. 66. § (1) bekezdése értelmében bizalomvesztésnek minősül, ha a kormánytisztviselő a 76. § (2) bekezdésében meghatározott kötelezettségének nem tesz eleget. Az alperes a ráháruló bizonyítási kötelezettségnek nem tett eleget, az eljáró bíróságok helyesen állapították meg, hogy az alperes nemcsak a felmentési indok valóságát, hanem okszerűségét sem bizonyította, arra pedig nincs lehetőség, hogy a bizalomvesztés 7 hónappal korábbi cselekményekre épüljön, a felmentésben felhozott utolsó cselekmény pedig annak csekély súlya miatt önmagában nem volt alkalmas a bizalomvesztés megállapítására (Mfv. II. 10.179/2017.).

- Az adott ügy tényállása szerint a felperes az alperesnél létesített kormánytisztviselői jogviszonya előtt közalkalmazotti jogviszonyban állt egy családsegítő és gyermekjóléti szolgálattal családgondozó munkakörben. A felperes korábbi munkáltatója gyermekek veszélyeztetésével kapcsolatos ügyek miatt a felperes közalkalmazotti jogviszonyát felmentéssel megszüntette, melynek indokolásában szakszerűtlen munkavégzésre, illetve adminisztrációs hiányosságokra hivatkozott. A munkáltatói intézkedéssel szemben a felperes keresetet terjesztett elő, a felek a perben egyezséget kötöttek. Ezt követően került a felperes kinevezésre a járási hivatal gyámhivatalához gyámügyi ügyintéző munkakörbe, ahol feladatai közé tartoztak a gyermekek védelme érdekében, a gyermekek családi jogállásának rendezése érdekében, örökbefogadással kapcsolatban, szülői felügyeleti joggal kapcsolatban, gyámsággal és gondnoksággal kapcsolatban ellátandó feladatok. E jogviszony létesítését 9 hónappal követően a sajtóban olyan hírek jelentek meg, amelyek korábban a felperes által közalkalmazotti jogviszonyában gondozott gyermekek sérelmére elkövetett súlyos bűncselekményekre utaltak, feltárva azt, hogy az akkori családgondozói szolgálat, ahol a felperes dolgozott, hosszú időn keresztül nem intézkedett a súlyosan veszélyeztetett gyermekek védelme érdekében. Az alperes vezetője jelentést kért az ügyről, majd annak megismerésekor bizalomvesztésre hivatkozva felmentéssel megszüntette a felperes kormányzati szolgálati jogviszonyát a Kttv. 63. § (2) bekezdés e) pontja alapján. Indokolásában azt rögzítette, hogy a felperes a családsegítő és gyermekjóléti szolgálat alkalmazottjaként közalkalmazotti jogviszonyban egy olyan ügyben eljáró családgondozó volt, amelyben a 2005 év óta védelembe vétel hatálya alatt álló gyermekek vonatkozásában a problémák jelzése ellenére csak 2011-ben kezdeményezte a gyermekek átmeneti nevelésbe vételét. Az ugyanazon szakmai területen végzett munkájával szemben az alperes megítélése szerint a felperes a jelentés ismeretében vezetője bizalmát elvesztette. A Kormánytisztviselői Döntőbizottság határozatával a felperes közszolgálati panaszát elutasította. Arra mutatott rá, hogy mind a családgondozói, mind a gyámügyi ügyintézői munkakörnek ugyanazon értékek állnak a központjában, és a felperesnek a gyermekek sorsát érintő büntetőeljáráshoz vezető előzményekben való érintettsége kellő alapot szolgáltatott a munkáltató bizalmának elvesztéséhez. Az elsőfokú bíróság a Döntőbizottság határozatának megváltoztatásával az alperes jogellenes eljárását állapította meg. Úgy ítélte meg, hogy a felmentés indoka a Kttv. dogmatikai rendszerében bizalomvesztésként nem volt értékelhető, mivel a korábbi foglalkoztatási jogviszonyban kifejtett magatartás, munkavégzés nem eredményezhetett bizalomvesztést. Az alperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. Nem értett egyet az elsőfokú bíróság azon álláspontjával, mely szerint csak az adott jogviszonyban tanúsított magatartás alapozhat meg bizalomvesztést. Megállapítása szerint nem általában, hanem konkrét esetet értékelve kell megvizsgálni, hogy az adott magatartás alapot adhat-e bizalomvesztésre. A másodfokú bíróság álláspontja szerint nem elegendő valamilyen kormánytisztviselői kötelezettségszegés igazolása, szükséges a kölcsönös munkavégzésben megnyilvánuló bizalmi elvben bekövetkezett törésre utalás és annak bizonyítása is, mindez azonban egy korábbi magatartás alapján egy későbbi jogviszonyban is megalapozhatja a vezetői bizalom megrendülését. Az alperes felülvizsgálati kérelme alapján eljárt Kúria az felperes felülvizsgálati kérelmét megalapozottnak minősítette és ennek alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. A Kúria rámutatott, hogy mindenekelőtt abban a jogkérdésben kellett a perben állást foglalni, hogy a közszolgálati jogviszonyon kívül tanúsított magatartás és annak részeként más, korábban fennállt foglalkoztatási jogviszonyban, adott esetben közalkalmazotti jogviszonyban (évekkel korábban) elkövetett kötelezettségszegés (mulasztás) alapjául szolgálhat-e a közszolgálati jogviszony azonnali hatályú megszüntetésének. A Kúria a közigazgatási és munkaügyi bíróság jogi álláspontjával értett egyet, mely szerint a Kttv. dogmatikai rendszerében a felperes felmentésében közölt indok kötelező felmentési okot megvalósító bizalomvesztésként nem volt értékelhető. A Kttv. irányadó rendelkezései szerint egy korábbi foglalkoztatási jogviszonyban kifejtett foglalkoztatási magatartás, munkavégzés - annak törvényi feltételei fennállásakor - legfeljebb a hivatalára méltatlanná vált kötelező felmentési ok [Kttv. 63. § (2) bekezdés a) pont] keretei között értékelhető. Adott esetben azonban - miután a felperessel szemben büntetőeljárás nem indult - az ok bekövetkezésétől számított objektív, egyéves határidő miatt a méltatlanságra alapított felmentés sem lett volna jogszerű. A jogviszonyon kívüli magatartás a jogviszony fennállása alatt általában nem minősül kötelezettségszegésnek, jóllehet az általános magatartási követelmények között vannak olyan rendelkezések, amelyek a munkaidőn kívül meghatározott magatartásokat tiltanak. A jogviszony létesítését megelőzően tanúsított magatartások azonban kötelezettségszegésként semmi esetre sem értelmezhetőek, mert kötelezettségszegést csak az adott jogviszonnyal összefüggésben és annak fennállása alatt értelmezhető. A Kttv. nemcsak kötött felmentési indokolást ír elő, hanem annyiban is speciális, hogy a munkáltató bizalomvesztését - a foglalkoztatási jogviszonyokra vonatkozó törvények között egyedüliként -, mint "vezetőjének bizalmát elveszti" önálló és kötelező felmentési okként szabályozza és annak feltételeit szigorúan behatárolja és ezáltal szűkíti is. E feltételek hiányában a munkáltató a konkrét indokok megjelölésével és bizonyításával sem hivatkozhat megalapozottan bizalomvesztésre a jogviszony azonnali hatályú felszámolásakor. Azzal, hogy az alperes az adott esetben a felperes kormányzati szolgálati jogviszonyát azonnali hatállyal felszámolta, ugyanazért a cselekményét súlyosabb jogkövetkezményt alkalmazott, mint ami a jelentés elkészültét követően a felperessel szemben, amennyiben közalkalmazott maradt volna, alkalmazható lett volna. A felperes terhére rótt mulasztás alapján épp a jelentős időmúlás miatt a közalkalmazott jogviszonyát, amelyben a mulasztást elkövette, már nem lehetett volna azonnali hatállyal felszámolni. A közszolgálati jogviszonyban a jogviszony létesítését megelőzően tanúsított magatartások nem értelmezhetők kötelezettségszegésként, mert kötelezettségszegés csak az adott jogviszonnyal összefüggésben és annak fennállása alatt értelmezhető, így vezetője bizalmát elvesztette kötelező felmentési ok csak a Kttv. 76. § (2) bekezdésében meghatározott kötelezettségek megszegésekor áll fenn (Mfv. II. 10.740/2016.; BH 2017.379.).

- A munkáltató a felperes közszolgálati jogviszonyát a Kttv. 63. § (2) bekezdés b) és e) pontja alapján nem megfelelő munkavégzés és bizalomvesztés miatt felmentéssel megszüntette. A nem megfelelő munkavégzés indokon belül arra hivatkozott, hogy a felperes nem az általában elvárható szakértelemmel és gondossággal végezte a munkáját, nem ellenőrizte a hozzá beosztottakat és a beruházásoknál megállapított hiányosságok neki felróhatóak voltak. A bizalomvesztés indokot illetően az alperes a felmentésben lényegében a Kttv. bizalomvesztésre vonatkozó jogszabályi szövegét megismételte. Az elsőfokú bíróság megállapította a felmentés jogellenességét és ennek alapján marasztalta az alperest. Álláspontja szerint a közhelyszerű indokolást tartalmazó felmentés alkalmatlan volt arra, hogy megállapítható legyen, konkrétan mi indokolta a felperes jogviszonya megszüntetését. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva a felperes keresetét elutasította. A másodfokú bíróság ítéletét az alperesi polgármester és az érintett osztályvezetők tanúnyilatkozatára alapozta azzal, hogy a tanúk a bennünk bekövetkezett bizalomvesztésről aggálytalan vallomást tettek. A Kúria felperes felülvizsgálati kérelmét megalapozottnak minősítette és ennek alapján a jogerős ítéletet megváltoztatta és az elsőfokú bíróság ítéletét, amelyben az elsőfokú bíróság jogellenesnek minősítette a felmentést, helybenhagyta. A Kúria rámutatott, hogy a nem megfelelő munkavégzésre vonatkozó felmentési indok a Kttv. 65. § (1) bekezdésébe ütközött, mivel ilyen indokolás alapján a kormánytisztviselő felmentésére csak akkor kerülhet sor, ha a kormánytisztviselő átlag alatti, vagy elfogadhatatlan teljesítményszintet ér el. A felmentés előtt a felperes értékelésére a teljesítményszint megállapítása érdekében nem került sor, ezért a nem megfelelő munkavégzés felmentés indoka nem lehet. A vezetője bizalmát elvesztette felmentési ok vonatkozásában a Kúria elsődlegesnek és perdöntőnek a felperes közvetlen felettesének, a jegyzőnek a tanúnyilatkozatát tekintette, aki a perben arról nyilatkozott, hogy a felperes szakmai munkájával elégedett volt (Mfv. II. 10.252/2017.).

- A hivatalára méltatlanná vált kötelező felmentési ok fennálltára akkor lehet megalapozott következtetést levonni, ha a munkáltató nemcsak a kormánytisztviselő által tanúsított kötelezettségszegést bizonyítja, hanem azt is, hogy a kötelezettségszegést is megvalósító magatartás a kormánytisztviselő által betöltött beosztás tekintélyét, vagy a munkáltatója jó hírnevét, illetve a jó közigazgatásba vetett bizalmat súlyosan rombolja, amely miatt nem várható el, hogy a munkáltató a jogviszonyát a továbbiakban fenntartsa. Ez utóbbi feltételek együttes feltételek, melyeket a munkáltatónak kell bizonyítania (EBH 2018.M.2.).

- A kormánytisztviselő több alkalommal, ismétlődően elkövetett kötelezettségszegése megalapozhatja a jogviszonya méltatlanságra alapított felmentéssel való megszüntetését, amennyiben a Kttv. 64. § (1) bekezdésében előírt feltételek fennállnak. Az adott ügy tényállása szerint a felperes munkahelyi vezetőjének tudta nélkül hivatali munkaideje alatt saját gépjárművével tankolás céljából hosszabb időn keresztül rendszeresen kilépett Ukrajnába, elhagyta munkavégzési helyét, a munkaidő betartása során szabálytalanul járt el, a munkavégzést igazoló okmányokat sem szabályosan, hanem rendszertelenül, hiányosan vezette, eltávozásait a jelenléti íven nem tüntette fel. A felmentés megállapítása szerint ezen többször ismétlődő cselekményével olyan magatartást tanúsított, amellyel az általa betöltött beosztás tekintélyét, a munkáltató jó hírnevét, illetve a jó közigazgatásba vetett társadalmi bizalmat súlyosan rombolta, ezért a felmentés megalapozott volt (Mfv.II.10.504/2017.).

- Ha a munkáltatója bizalmát elvesztette felmentési ok indokolásában az alperes kizárólag a kormánytisztviselő szakmai lojalitással történő munkavégzését előíró jogszabály szövegét idézi, a felperes magatartásában, vagy munkájában megnyilvánuló és bizonyítható objektív tényt azonban nem nevesít, a felmentés jogellenes (Mfv.II.10.135/2017.).

- A bizalomvesztés címén történő felmentés indokainak vizsgálata során a felperes szakmai munkájának értékelésére nem kerülhetett sor (Mfv.II.10.637/2017.).

- Az alperes közös önkormányzati hivatal 2014. december 8-án kelt felmentéssel megszüntette a felperes jogviszonyát a közszolgálati tisztviselőkről szóló 2011. évi CXCIX. törvény (a továbbiakban: Kttv.) 63. § (2) bekezdés e) pontja alapján, a vezetőjének bizalmát elvesztette felmentési okra hivatkozva. Ennek indokolása szerint a felperes, aki a közös önkormányzati hivatal jegyzője volt, - többek között - a községek polgármestereinek munkájához több alkalommal elmulasztott segítséget nyújtani. A polgármestert nem tájékoztatta megfelelően a hivatal ügyeiről, valamint távollétében olyan intézkedéseket tett, amelyhez a jogszabály a polgármester részére egyetértési jogot biztosít. Mindezen kötelezettségszegések az érintett polgármesterek bizalmának elvesztését eredményezték. A felperes keresetében a felmentés jogellenességének megállapítását és a jogellenesség jogkövetkezményeinek alkalmazását kérte. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította, majd a felperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő új határozat hozatalát kérte. A felülvizsgálati kérelem jogszabálysértésként a Pp. 2. § (1) bekezdése, 3. § (2) bekezdése, 164. § (2) bekezdése, az Mt. 56. § (4) bekezdése, 64. § (2) bekezdése, valamint a Kttv. 10. § (1) bekezdésének megsértésére hivatkozott. A felperes szerint a felmentés indokolásában közölt körülmény önmagában nem elégíti ki a világos indokolás követelményét, nem derül ki belőle, hogy melyek azok a tények és események, melyek a bizalmi viszony megromlásához vezettek. Nem derült ki, hogy konkrétan mikor, milyen módon kért tájékoztatást nem adott meg, illetőleg szerepel benne, hogy a polgármester távolléte alatt olyan intézkedést tett, amelyhez egyetértési jogot biztosít a jogszabály, azonban nincs benne megnevezve, hogy pontosan milyen intézkedést tett meg a felperes jogtalanul. A felperes sérelmezte, hogy az eljárt bíróságok a felmentés indokolását "összefoglaló megjelölésként" értékelték, valamint azt is sérelmezte, hogy a felmentés indokolása a perben jogszabálysértően bővítésre került. A Kúria a felperes felülvizsgálati kérelmét megalapozatlannak minősítette és a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. A Kttv. 76. § (2) bekezdése szerint a kormánytisztviselő vezetői iránti szakmai lojalitással köteles ellátni feladatait, szakmai lojalitás alatt kell érteni különösen a vezető által meghatározott szakmai értékek iránti elkötelezettséget, a vezetőknek a munkatársakkal való alkotó együttműködést, a szakmai elhivatottsággal történő, fegyelmezett és lényeglátó feladatvégzést. A Kttv. 66. § (1) és (2) bekezdése arról rendelkezik, hogy bizalomvesztésnek minősül, ha a kormánytisztviselő a 76. § (2) bekezdésében meghatározott kötelezettségének nem tesz eleget. A bizalomvesztés indoka kizárólag a kormánytisztviselő magatartásában, illetve munkavégzésében megnyilvánuló és bizonyítható tény lehet. Az eljárt bíróságok a rendelkezésre álló iratok alapján jogszabálysértés nélkül vontak le következtetést arra, hogy a felmentés indoka valós és okszerű, a vezetőjének bizalmát elveszítette felmentési ok az adott esetben bizonyított és az, hogy a felperes mely magatartása volt azzal közvetlen összefüggésben, minden kétséget kizáróan ismert volt a felperes előtt [Kttv. 63. § (2) bekezdés e) pont, 63. § (3) bekezdés]. A Kttv. hatályba lépésével megszűnt az a korábbi jogi megoldás, amely az Mt. közszolgálati jogviszonyra vonatkozó rendelkezéseit kifejezett utaló szabályok segítésével határozta meg. Minthogy a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) a Kttv.-nek nem háttérszabálya, a felülvizsgálati kérelem tévesen hivatkozott az Mt. egyes rendelkezéseinek megsértésére. Az alperes felmentő intézkedésének jogszerűségét a másodfokú bíróság kizárólag a felperesnek a hivatalban lévő polgármester távollétében tett intézkedései miatt állapította meg, melyről a polgármesternek nem volt tudomása, amelyhez egyetértését nem adta. Minden alapot nélkülözően hivatkozott a felperes arra, hogy számára nem volt világos a felmentés indoka, abból nem tudhatta, hogy miért következett be vele szemben a bizalomvesztés. Ehhez képest a felperes maga érvelt azzal, hogy a polgármester 2014. november 23-án szóban figyelmeztette azért, mert elmulasztotta a vele való egyeztetést. 2014. november 24-én a polgármester felhívására írt feljegyzésében - többek között - azt írta le, hogy november 19-ét követően "felvettem a kapcsolatot a volt polgármesterrel és kértem, támogassa a rendelkezésre álló 3000 e forint kiosztását [...] Tekintettel arra, hogy a célfeladatok elvégzése 2014. szeptember 30. napja előtt teljesültek, ezért valamennyi köztisztviselő részére az engedélyezés a volt polgármester útján történt". A 2014. november 25-én megtartott zárt képviselő-testületi ülésen a 4. napirendi pont volt a felperes személyi ügye. Mindezen előzmények értékelése mellett az eljárt bíróságok jogszabálysértés nélkül fogadták el a felmentés indokolásában foglaltakat összefoglaló indokolásként, nem volt akadálya annak, hogy az összefoglaló indokolás keretei között az alperes a 2014. november 19. és 2014. november 21. között a polgármester távollétében történt kifogás alá eső felperesi intézkedéseket bizonyítsa. Megalapozatlanul hivatkozott a felperes ezért a felmentési indokok utóbb történő bővítésére. A perben a felperes joggal való visszaélést nem bizonyított. E körben nem értékelhető a négyszemközt elhangzott szóbeli figyelmeztetés, valójában kérdőre vonás, amely joghatás kiváltására nem volt alkalmas. A feltárt tényállás mellett a Kúria álláspontja szerint nem volt a per érdemére kiható jelentősége annak, hogy a felperes milyen című juttatás kifizetését kívánta az intézkedéseivel biztosítani, visszadátumozott okiratokkal, a volt polgármester bevonásával, annak ellenjegyzésével alátámasztani. E körben a másodfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy nem jöhet létre jogszerűen célfeladat meghatározás, illetve céljuttatás abban az esetben, ha az iratokat, az ezzel kapcsolatos megállapodásokat utólag írták alá, hónapokkal korábbi időpontra visszamenőleg iktatják be azokat. Épp ezért lett volna szükség a hivatalban lévő polgármester egyetértésére, azt a volt polgármester eljárása nem legalizálhatta. E körben a felperes esetleges tévedése, tévedése felismerésének hiánya a bizonyított bizalomvesztésre alkalmas tényeket nem annulálja. Ha a Kttv. 66. § (2), valamint 76. § (2) bekezdésében előírt feltételek fennállnak, a munkáltató jogában áll eldönteni, hogy a kormánytisztviselő (köztisztviselő) kötelezettségszegése miatt a jogviszonyt a vezetője bizalmát elvesztette felmentési okkal megszünteti, vagy a kormánytisztviselővel (köztisztviselővel) szemben fegyelmi eljárást indít (Mfv.II.10.089/2018.).

- Ha a foglalkozás-egészségügyi orvos megállapítja, hogy a kormánytisztviselő egészségügyi okból a feladatai ellátására alkalmatlan, a kormányzati szolgálati jogviszonyt felmentéssel meg kell szüntetni. Jogvita estén azonban a felmentési ok valóságát és okszerűségét a munkáltatónak kell bizonyítania, és a munkáltató érdekkörében eljárt foglalkozás-egészségügyi orvos véleményére alapított intézkedésért a munkáltató helytállni tartozik, ha az orvosi vélemény utóbb megdől (BH 2018.92.).

- Az adott ügy tényállása szerint a felperes kormánytisztviselőként dolgozott az alperesnél, és az alperes 2012. március 1-jén közölt felmentésével a felperes közszolgálati jogviszonyát átszervezésre hivatkozással megszüntette. A felperes keresetében arra hivatkozott, hogy a felmentés indokolása azért törvénysértő, mert az alperes a felmentés kiadásakor eltért a létszám átcsoportosítására előzetesen meghatározott rendtől, továbbá a felmentése az egyenlő bánásmód követelményét is sértette, mert arra ülnöki tevékenysége miatt került sor. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította, a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét annak helyes indokai alapján helybenhagyta. Mindkét bíróság bizonyítottnak találta az átszervezést, melyet kormányhatározat határozott meg és a kormányhatározatra alapított intézkedési terv alapján hajtotta végre az alperes. Az eljárt bíróságok megalapozatlannak találták az egyenlő bánásmód megsértésére vonatkozó felperesi hivatkozást is. A felperes felülvizsgálati kérelme alapján eljárt Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. A Kúria nem vizsgálta az átszervezésre vonatkozó felmentési indokkal kapcsolatos jogerős ítéleti megállapításokat, mivel a felperes felülvizsgálati kérelmének erre a kérdésre vonatkozó része nem felelt meg a Pp. 272. § (2) bekezdésének. A Kúria rámutatott, hogy a felülvizsgálati kérelem egymással szorosan összefüggő kötelező tartalmi kellékei a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése, valamint annak kifejtése, hogy a fél a határozat megváltoztatását milyen okból kívánja. Ezen együttes törvényi feltételeknek a fél akkor tesz eleget, ha egyrészt a megsértett jogszabályhelyet konkrétan megjelöli, másrészt pedig a hivatkozott jogszabálysértést tartalmilag is körülírja, az arra vonatkozó jogi álláspontot kifejti, vagyis a jogszabálysértésre való hivatkozása indokait is ismerteti. Mindezek bármelyikének hiánya a felülvizsgálati kérelem ezen része elutasítását eredményezi [1/2016.(III.15.) PK vélemény 3. pontja]. A Kúria arra is rámutatott, hogyha a fél a felülvizsgálati kérelmében több egymástól elkülönülő jogszabálysértésre hivatkozik, valamennyi hivatkozásnak rendelkeznie kell a hivatkozott PK véleményben meghatározott tartalmi követelményekkel. A felperes felülvizsgálati kérelme kizárólag az egyenlő bánásmódról és esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (Ebktv.) 8. § t) pontja megsértésére hivatkozott és ezen hivatkozás körében felelt meg a Pp. 272. § (2) bekezdésében foglaltaknak. Ebben a körben az eljárt bíróságok a törvénynek megfelelően foglaltak állást és következtettek a kereset megalapozatlanságára, mely szerint a felperes ülnöki tevékenysége nem minősül védett tulajdonságnak, minthogy az nem képezi az emberi személyiség lényegi vonását. Minthogy az Ebktv. 8. §-ának a t) pontot megelőző pontjai a védett tulajdonságok meghatározásakor már érvényesítették az alkotmányos és nemzetközi jogi kiterjesztő jogértelmezést, ezért az Ebktv. 8. § t) pontjában meghatározott "egyéb helyzetnek" minősülő tulajdonságok, sajátosságok, élethelyzetek körét szűken kell értelmezni. A tág értelmezés a kedvező bizonyítási szabályok hatályának indokolatlan kiterjesztéséhez vezetne, így ellentétes lenne az Ebktv. céljával. A törvény 8. § t) pontjában meghatározott "egyéb helyzet" fogalma ugyan dinamikusan változik, definíciós magját azonban az képezi, hogy a helyzet megléte tárgyilagosan igazolható, homogén csoportképzésre, általánosításra alkalmas, és társadalmi előítéletből táplálkozik. A diszkriminációval szembeni jogvédelem lényegét az egyéb helyzet esetében is az adja, hogy a védett tulajdonsággal rendelkező fél elsődlegesen nem saját magatartása, hanem egy adott csoporthoz való tartozása miatt szenved hátrányt. A védelem középpontjában az össztársadalmilag hátrányos helyzetben lévő csoportok állnak. A felperes keresetében és felülvizsgálati kérelmében is védendő tulajdonságként az ülnöki tevékenységét jelölte meg, azonban e hivatkozás alapján lefolytatott bizonyítási eljárás adataiból egyértelműen megállapítható, hogy az általa megjelölt vélt jogsérelmek nem önmagában e társadalmi csoporthoz tartozásával, hanem az ülnöki tevékenység ellátása miatt a munkából való távolmaradása időtartamával lehettek összefüggésben, amely az eljárt bíróságok helyes értelmezése szerint - az előbbiek bizonyítottsága esetén is - legfeljebb a rendeltetésellenes joggyakorlás körében lettek volna értékelhetők. A perben az Ebktv. 19. § (1) bekezdése alapján a felperesnek az őt ért hátrány - felmentés - mellett védendő tulajdonságot is valószínűsítenie kellett, amelynek ülnöki tevékenységére történő hivatkozása nem felelt meg, ezért a másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül hagyta helyben a felperes munkáltatói diszkriminációra hivatkozó keresetét elutasító elsőfokú döntést (Mfv. II. 10.604/2015.).

- A felperes rövid idejű, nem önkényes, hanem indokolt munkahelyi jelenléte nem szüntette meg felmentési védettségét, amely a munkáltató által is tudott keresőképtelensége miatt állt fenn, ezért a tilalomba ütköző jogviszony-megszüntetés jogellenes (Mfv. II. 10.600/2014/6.).

- A Kttv. 70. § (1) bekezdése a felmentés általános szabályaihoz kapcsolódó felmentési tilalmakat fogalmaz meg. Ezek körébe tartozik a 70. § (1) bekezdés c) pontja, mely szerint a munkáltató felmentéssel nem szüntetheti meg a jogviszonyt a gyermek gondozása céljából igénybe vett fizetés nélküli szabadság, illetve - a fizetés nélküli szabadság igénybevétele nélkül is - a gyermek három éves koráig terjedő időtartam alatt. Az általános felmentési tilalomhoz képest speciális rendelkezéseket tartalmaz a Kttv. arra az esetre, amikor a kormánytisztviselő kérelmére köteles a munkáltató megszüntetni a jogviszonyt. A Kttv. 70. § (1) bekezdés c) pontjában rögzített általános tilalomhoz képest speciális rendelkezést tartalmaz a 63. § (2) bekezdés d) pontja, ugyanis ebben az esetben a munkáltató az egyéb körülmények figyelembevétele nélkül köteles megszüntetni a kormánytisztviselő jogviszonyát. A Kttv. 63. § (2) bekezdés d) pontja arról rendelkezik, hogy a munkáltató a kormányzati szolgálati jogviszonyt köteles felmentéssel megszüntetni, ha a kormánytisztviselő a 48. § (2) bekezdés d) pontjában, valamint az 58. § (6) bekezdésében meghatározott egyoldalú munkáltatói kinevezés-módosítás esetén azt kérelmezi (Mfv.II.10.051/2017.).

Kttv. 72-72/A. §

- A munkajogi jogviszonyokban a feladatkör átadása kizárólag az ennek időpontjában még fennálló jogviszonyok vonatkozásában vezet a munkáltató személyének megváltozásához. Ez irányadó a Kttv. 72. § (1) bekezdése alkalmazása tekintetében is (Mfv.II.10.004/2019.).

- A felperes kormánytisztviselőként erdészeti szakügyintézői munkakört töltött be az alperesnél, ennek keretében hatósági és igazgatási feladatokat látott el. Ügyfélfogadási és ellenőrzési feladatainak végzése során egyenruhát viselt, amelyet saját maga vásárolt. Az alperes egyenruhát nem biztosított részére, annak költségét nem térítette meg. A felperes keresetében ruházati költségtérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Álláspontja szerint a munkáltatónak az erdészeti szakszemélyzet és a jogosult erdészeti szakszemélyzet nyilvántartásba vételének és nyilvántartásból való törlésének, továbbképzésének, szolgálati tevékenységének részletes szabályairól, valamint az erdészeti hatósági és igazgatási feladatokat ellátó személyek szolgálati tevékenységének egyes szabályairól szóló 71/2010. (V. 13.) FVM rendelet értelmében biztosítania kellett volna számára a jogszabályban meghatározott egyenruhát, ennek hiányában annak költsége viselésére köteles. A közigazgatási és munkaügyi bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy a felperes jogosult az erdészeti egyenruha költségeinek megtérítésére. Az alperes fellebbezése alapján eljárt törvényszék közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét helybenhagyta. Az alperes felülvizsgálati kérelmét a Kúria nem találta megalapozottnak. A Kúria kifejtette, hogy az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról szóló 2009. évi XXXVII. törvény (Erdőtv.) 112. § (2) bekezdésének 17. és 21. pontjában kapott felhatalmazása alapján azonos szövegezéssel szabályozta az FVM rendelet az egyenruha viselésének jogosultságát, illetve kötelezettségét, mely szerint az erdészeti hatósági és igazgatási munkakört ellátók jogosultak az egyenruha viselésére, a rendelet az ügyfélfogadási és ellenőrzési feladatok ellátása során e munkakört betöltők számára az egyenruha viselését kötelező jelleggel írta elő. Az a körülmény, hogy a peridőszakban (2013. január 1. és 2017. augusztus 31-e között) az Erdőtv. külön munkáltatói kötelezettséget az egyenruhaviseléssel kapcsolatban nem állapított meg, vagyis nem írta elő az egyenruha költségének megtérítését, nem jelenti, hogy az FVM rendelet, amely fenntartotta az egyenruhaviselés jogosultságára és kötelezettségére vonatkozó szabályozást, ellentétes lett volna a törvénnyel mint magasabb szintű jogszabállyal. A törvényi szabályozás hiánya, de az ugyanezen törvényi felhatalmazás alapján kiadott FVM rendelet előírásai alapján kötelezően viselt egyenruha költségének megtérítésére az alperes a Kttv. 75. § (1) bekezdés i) pontja alapján mint indokolt költség megfizetésére köteles (Mfv.II.10.510/2018.).

Kttv. 83-83/A. §

- Ha a köztisztviselő felperes kinevezési okirata a hivatali munkarendtől való eltérést nem rögzítette, a munkáltatói jogkört gyakorló jegyző jogszerűen szólíthatta fel a törvényes munkaidő hivatali letöltésére, ennek megtagadása okán pedig jogszerűen indíthatott fegyelmi eljárást (Mfv. II. 10.589/2014/4.).

a közszolgálati tisztviselők munka- és pihenőidejéről, az igazgatási szünetről, a közszolgálati tisztviselőt és a munkáltatót terhelő egyes kötelezettségekről, valamint a távmunkavégzésről szóló 30/2012. (III. 7.) Korm. rendelet

a közszolgálati tisztviselők képesítési előírásairól szóló 29/2012. (III. 7.) Korm. rendelet

- A felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállás szerint a felperes 2006-tól létesített közszolgálati jogviszonyt az alperessel pénztáros munkakörben. Kinevezésekor közölte, hogy felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkezik és benyújtotta ennek igazolására a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán szerzett oklevél másolatát. Kinevezése szerint az alperes II. besorolási osztályba sorolta be, ennek megfelelően állapította meg az illetményét és munkaköri leírásában az adott munkakör ellátására középfokú iskolai végzettségként érettségi és mérlegképes könyvelői szakmai végzettséget írt elő számára. 2012. október 1-jétől a munkáltató új munkaköri leírást adott a felperes részére, munkaköre megnevezése nem változott, azonban iskolai végzettségként már felsőfokú szakirányú végzettséget írt elő a részére. Az alperes 2013. augusztusban felmentéssel megszüntette a felperes jogviszonyát, amely időközben közszolgálati jogviszonnyá alakult át. A felperes ezt követően benyújtott keresetében azt kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest foglalkoztatása teljes idejére a I. besorolási osztályba besorolásra és ennek megfelelő illetménykülönbözet fizetésére. Arra hivatkozott, hogy már kinevezésekor felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkezett, így az I. besorolási osztályba kellett volna besorolni. Az alperes az ellenkérelmében arra hivatkozott, hogy a felperest nem is alkalmazták volna, ha nem veszi tudomásul, hogy csak a II. besorolási osztályba való besorolására van lehetőség. Az általa ellátott pénztáros munkakörhöz a munkáltató nem írta elő a felsőfokú iskolai végzettség megszerzését, illetve meglétét. Az elsőfokú bíróság részben adott helyt a felperes keresetének és 2012. október 1-jétől a jogviszony megszüntetéséig ítélte meg az illetménykülönbözetet, megállapítva, hogy az alperes az ezt megelőző időre a felperes feladatkörére előírhatta a középfokú iskolai végzettséget és szakképzettséget és ezért jogszerű volt a II. besorolási osztályba sorolás. A másodfokú bíróság álláspontja szerint helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a 2012. október 1-jétől irányadó munkaköri leírásban került a felperes részére előírásra az adott feladatkörre vonatkozóan a felsőfokú iskolai végzettség. A felperes felülvizsgálati kérelme alapján eljárt Kúria megalapozottnak találta a felperes keresetét a 2012. október 1-jét megelőző időre a I. besorolási osztályba sorolásra és illetménykülönbözetre vonatkozóan. A Kúria megállapította, hogy a felperes jogviszonyára a jogviszonya kezdetén a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény (Ktv.) volt az irányadó, míg később a jogviszonya közszolgálati jogviszonnyá alakult át, amelyre a közszolgálati tisztviselőkről szóló 2011. évi CXCIX. törvényt (Kttv.) kellett alkalmazni. A perben már nem volt vitatott, hogy a felperest 2012. október 1-jétől megillette az I. besorolási osztályba tartozás alapján az illetménykülönbözet. A jogviszonya létesítésekor a Ktv. 23. §-a volt irányadó, mely szerint a köztisztviselőt a Ktv.-ben meghatározott feltételek teljesítése esetén az iskolai végzettségének és a közszolgálati jogviszonyban eltöltött idejének megfelelően kellett besorolni. A besorolási osztályokhoz szükséges iskolai végzettséggel kapcsolatban a Ktv. 42. § (4) bekezdése előírta, hogy a felsőfokú iskolai végzettségű köztisztviselőt a I. besorolási osztályba kell besorolni. Ezzel azonos szabályt tartalmaz a Kttv. 116. §-a. Az egyes feladatkörökre vonatkozó képesítési előírásokat a Ktv. felhatalmazása alapján a 9/1995. (II. 3.) Korm. rendelet, míg a Kttv. hatálybalépése után a 29/2012. (III. 7.) Korm. rendelet rendezte. A két kormányrendelet megegyező tartalmú rendelkezéseket tartalmaz. Az adott időszakra vonatkozó besorolási osztályba sorolás feltételeit a két törvény és a két hivatkozott kormányrendelet együttesen tartalmazta, így a besoroláshoz mindkét jogszabály feltételeit meg kellett vizsgálni. A 9/1995. (II. 3.) Korm. rendelet 1. számú mellékletének 16. pontja rendelkezik arról, hogy a pénzügyi igazgatási feladatok esetében, ahová a felperes munkaköre is tartozott, milyen szakirányú iskolai végzettség szükséges az I. besorolási osztályhoz, míg a II. besorolási osztályban mi minősül megfelelő iskolai végzettségnek. Hasonló rendelkezéseket tartalmaz a közszolgálati tisztviselők képesítési előírásairól szóló 29/2012. (III. 7.) Korm. rendelet 1. számú mellékletének 19. pontja. Mindezekből megállapíthatóan helytállóan hivatkozott a felperes felülvizsgálati kérelmében arra, hogy egy köztisztviselő besorolása esetén nem annak van jelentősége, hogy a munkáltató milyen végzettséget kíván meg az adott munkakör vonatkozásában, hanem annak, hogy a hivatkozott kormányrendelet egy adott feladatkör ellátására milyen iskolai végzettséget követel meg és azzal az érintett köztisztviselő rendelkezik-e. A Ktv., a Kttv., illetve a képesítési előírásokat tartalmazó kormányrendeletek alapján eljárva a munkáltatónak nem volt lehetősége arra, hogy egy adott feladatkör vonatkozásában a kormányrendelettől eltérő képesítést írjon elő a köztisztviselő, illetve a kormánytisztviselő számára. A besorolást a törvény, illetve a kormányrendelet hatályos szabályai alapján kellett végrehajtania. A felperes nem vitatottan már kinevezésekor rendelkezett a kormányrendeletekben előírt felsőfokú végzettséggel, így ettől az időponttól az adott feladatkör tekintetében előírt I. besorolási osztályba kellett volna sorolnia a munkáltatónak. Az adott feladatkör tekintetében a II. besorolási osztályba sorolásra csak akkor kerülhetett sor, ha a felperes csak középiskolai végzettséggel és szakképzettséggel rendelkezett volna. A besorolásnál nem bírt jelentőséggel, hogy a munkáltató szerint az adott munkakör milyen képesítéssel látható el, a Ktv.-ben, a Kttv.-ben, illetve az 1995-ös és 2012-es kormányrendeletekben rögzített kógens szabályoktól a munkáltató nem térhet el. Mindezekre figyelemmel a Kúria megállapította, hogy a felperes nemcsak 2012. október 1-jétől, hanem - az elévülési időre is figyelemmel - már 2010. július 1-jétől az I. besorolási osztályba tartozott, őt oda kellett volna besorolni és illetményét ez alapján kellett volna megállapítani (Mfv. II. 10.471/2015.).

- A felperes közszolgálati jogviszonyban állt az alperesnél főosztályvezető-helyettes munkakörben. Az alperes a felperest a kinevezésben tájékoztatta arról, hogy közigazgatási alapvizsgát és közigazgatási szakvizsgát kell tennie, ennek hiányában 2012. június 4-én kezdődött közszolgálati jogviszonya megszűnik. A felperes a közigazgatási alapvizsgát letette, a szakvizsgát előkészítő tanfolyamon azonban nem vett részt és a szakvizsga letételére többször halasztást kért. A felperes 2014. év elején többször tájékoztatást kapott arról, hogy a szakvizsgát megelőző tanfolyamra jelentkezzen és a szakvizsgát a kinevezésétől számított két éven belül le kell tennie. A munkáltatói jogkör gyakorlója 2014. június 5-én kelt levelében felhívta a felperest, hogy igazolja a közigazgatási szakvizsga letételét. A felperes a megkeresésre adott válaszában kifejtette, hogy álláspontja szerint nem volt kötelezettsége letenni a szakvizsgát, mivel a szakvizsga halasztásról történő intézkedésre ígéretet kapott. Az alperes ezt követően intézkedésében megállapította, hogy a szakvizsga letételének elmulasztása miatt a felperes közszolgálati jogviszonya a törvény erejénél fogva 2014. június 18-án megszűnt. A felperes keresetében elsődlegesen az alperes rendeltetésellenes joggyakorlására hivatkozott, mivel a jogviszonya fennállása alatt több esetben voltak komoly szakmai nézeteltérései, konfliktusai a város vezetésével, többek között a különböző beruházások előkészítésével összefüggésben. Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította, a felperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét annak helyes indokai alapján helybenhagyta. Az első- és a másodfokú bíróság döntését a Kttv. 129. § (2) és (3) bekezdésére alapította, melynek alapján megállapította, hogy a munkáltató intézkedése jogszerű volt a jogviszony megszüntetése körében. A felperes felülvizsgálati kérelmében továbbra is a munkáltatóval és a város vezetésével fennálló konfliktusra és rendeltetésellenes joggyakorlásra hivatkozott. Álláspontja szerint ilyen körülmények között nem állapítható meg, hogy számára felróható volt, hogy nem tudta letenni a közigazgatási szakvizsgát. Állította a felróhatóságának hiányát, amelyet a folyamatban lévő munkaköri kötelezettségén túlmutató halaszthatatlan, a város érdekeit szolgáló határidős feladatok és a szakvizsgára való felkészülés időbeni ütközése alátámasztott. A Kúria megalapozatlannak minősítette a felperes felülvizsgálati kérelmét. Kifejtette a Kúria határozata indokolásában, hogy az eljáró bíróságok helytállóan állapították meg, miszerint a Kttv. 129. § (3) bekezdésében foglaltak alapján a vezetői kinevezéssel rendelkező felperes esetében a törvény kógens rendelkezése értelmében két éven belül kötelező volt a közigazgatási szakvizsga letétele, amelynek felróható okból történő elmulasztásához a jogszabály a jogviszony megszűnésének jogkövetkezményét fűzi. Ebből következően a perben az eljáró bíróságoknak a felperes magatartásának felróhatóságát kellett vizsgálni és abban kellett állást foglalni, hogy a vizsgakötelezettség elmulasztásában a felperest szándékosság, vagy gondatlanság terhelte-e. A Kúria kiemelte, hogy a felperes egy ízben már kapott engedélyt a jegyzőtől a szakvizsga halasztására, továbbá a kinevezésben rögzített tájékoztatásból is tisztában kellett lennie a határidőhöz kötött kötelezettségével. A perben meghallgatott tanúvallomások nem támasztották alá azt az állítását, hogy a további halasztás engedélyezését megígérték számára. A munkáltatói jogkör gyakorlója a további halasztást a felperes részére nem engedélyezte, a projektmunkából eredő feladatait nem ítélte olyan mértékűnek, amely indokolta volna a szakvizsga letétele elhalasztását. Mindezekből az eljárt bíróságok megalapozottan állapították meg, hogy a felperes felróható okból mulasztotta el az előírt határidőben a szakvizsga kötelezettségét. A vétlenségét a felperesnek kellett volna bizonyítani, ennek hiányában nem volt jogszabálysértő a munkáltató intézkedése a közszolgálati jogviszony megszűnésének megállapításáról, amely a törvény kötelező előírásának megfelelt (Mfv. II. 10.692/2015/8.).

a közszolgálati tisztviselők egyéni teljesítményértékelésről szóló 10/2013. (VI. 30.) KIM rendelet

- A Kúria az Mfv. II. 10.669/2015. számú felülvizsgálati ügyben azt az elvi megállapítást tette, hogy a jubileumi jutalomra való jogosultságot mindig az adott jogviszonyra irányadó és az adott időpontban hatályos jogszabályi rendelkezések alapján kell elbírálni. Így nincs jelentősége annak, hogy a korábbi jubileumi jutalmat a korábbi szabályok alapján mikor és milyen jogviszonyszámítás alapján kapta a felperes.

- A jubileumi jutalom egy jogviszonyokon átívelő, a közszférában fennállt jogviszony tényéhez kapcsolódó egyéb juttatás, melyet a köztisztviselő nemcsak az adott munkáltatónál, hanem más, a közszférába tartozó munkáltatónál is megszerezhet (Mfv.II.10.559/2018.)

- A Kttv. 154. § (2) bekezdése szerinti céljuttatás a munkaviszonyban alkalmazott prémiummal tartalmilag azonos jogintézménynek minősíthető. Ezért a Kttv. szerinti céljuttatásra is irányadó, hogy amennyiben a munkáltató hosszabb időszakra tűzött ki prémiumfeladatot, és a munkavállaló munkaviszonya ennek az időszaknak az eltelte előtt megszűnt, a prémiumfeladat időarányos részének teljesítése esetén a munkavállalót az ezzel arányban álló prémiumösszeg megilleti. Ettől az esettől eltér, amikor a kitűzött prémiumfeladatot a munkavállaló csak részben teljesítette. Ez esetben csak akkor jár a prémium arányos része, ha annak fizetésére a munkáltató a részfeladatok teljesítése esetén is fizetési kötelezettséget vállalt (Mfv.II.10.480/2018.; EBH 2019.M.15.). Amennyiben tehát ha a munkáltató hosszabb időszakra tűzött ki célfeladatot, ami teljesült, és a kormánytisztviselő jogviszonya ennek az időszaknak az eltelte előtt megszűnik, a célfeladat időarányos részének teljesítése esetén a kormánytisztviselőt az ezzel arányban álló céljuttatás megilleti.

a közszolgálati tisztviselőkkel szembeni fegyelmi eljárásról szóló 31/2012. (III. 7.) Korm. rendelet

- Az egyenlő bánásmód követelményének megsértése a védendő tulajdonság megjelölése és valószínűsítése hiányában jogszerűen nem állapítható meg [2003. évi CXXV. törvény 18. § és 19. § (1) bekezdés]. Amennyiben a köztisztviselő egészségkárosodását előidéző munkáltatói intézkedések a felperes kötelezettségszegő magatartásának következményei, a munkáltató kártérítési felelőssége nem állapítható meg. A Kúria a keresetet elutasító jogerős ítélet elleni felperesi felülvizsgálati kérelmet megalapozatlannak találta és ítélete indokolásában kifejtette, hogy a felperesi kereset elbírálásakor nem volt értékelés nélkül hagyható, hogy az alperes által megtett intézkedésekre - amelynek következtében a felperesnél depressziós tünetek keletkeztek és középsúlyos depressziója alakult ki - milyen okból került sor, a felperes magatartása indokolta-e az alperes eljárását, vagy pedig a munkaköri feladatait szabályosan teljesítő, a hivatali utat megtartó felperessel szemben hozott intézkedések jogellenesek voltak. Megállapítható volt, hogy a felperes munkaköri feladataiból adódóan ugyan jogszerűen élt a jelzés jogával, azonban vétkes kötelezettségszegést követett el, amikor az ezt követő, és a felperessel a belső szabályzat alkalmazandó rendelkezéseit ismertető határozott munkáltatói utasítást nem hajtotta végre, a két általa kifogásolt számlához tartozó megbízási szerződés utolsó oldalára a munkáltatói utasítás ellenére saját véleményét rávezette, majd a munkáltatója részéről kolléganőjének átadott két számlát a munkatársa számítógépes rendszeréből és adattárából kiemelte. Ezt követően pedig fenyegetően kilátásba helyezte, hogy az adatokat külső személyek számára is hozzáférhetővé teszi. A felperes ezen kötelezettségszegő magatartásait értékelve az alperes a hivatal érdekeire figyelemmel, a további érdeksérelem megakadályozása céljából a hivatali adatokhoz való felperesi hozzáférést akadályozó intézkedései nem minősülhetnek rendeltetésellenesnek. Az iratok elvételére és felperes szekrényének bezárására pedig csak időlegesen, a felperes távollétére tekintettel került sor. Tény, hogy a felperes részére az alperes a számítógépes rendszerhez való hozzáférést ezt követően nem biztosította, amely a felperes munkavégzését hátráltatta, azonban ezen intézkedése önmagában - figyelemmel a felperesi magatartásra - a rendeltetésellenes joggyakorlás megállapítását és a munkáltató kártérítési felelősségét nem alapozza meg. Mindezekből következően nem volt megalapozatlan a jogerős ítélet megállapítása arról, hogy az orvos szakértő által megállapított, 2010-től 2012-ig véleményezett 9%-os egészségkárosodás a felperes közreható magatartásának volt a következménye. Az alperes helyesen érvelt azzal, hogy a felperes saját jogsértő magatartásával idézte elő az egyébként szükségtelen konfliktushelyzetet (Mfv. II. 10.276/2014/5.).

Kttv. 176-183/C. §

- A Kttv. 193. § (5) bekezdése alapján fizetendő átalány-kártérítés mértéke megállapításánál az eset összes körülményét értékelni kell. Ha a jogsértés nem volt súlyos, és a köztisztviselő röviddel a felmentést követően el tudott helyezkedni és csupán négy évig állt az alperes alkalmazásában, indokolatlan volt a maximális mértékű átalány-kártérítés fizetésére kötelezni az alperest. Az adott ügyben a Kúria a Kttv. 193. § (5) bekezdésében rögzített körülmények mérlegelése alapján a felperest megillető átalány-kártérítés összegét leszállította és a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatva a maximális átalány-kártérítés összegét annak jogszabályi mértéke felében, azaz 12 havi illetményben állapította meg (Mfv. II. 10.157/2016.).

Kttv. 212-225. §

Kttv. 225/A-225/D. §

Kttv. 225/E-225/G. §

Kttv. 225/H-225/L. §

- A polgármesteri tisztséget betöltő felperes ciklusa végéig ki nem vett szabadságát meg kell váltani, ha az alperes önkormányzat nem bizonyította, hogy a szabadság kivételét a felperes szándékosan megakadályozta (Mfv. II. 10.504/2015.).

- A polgármester foglalkoztatási jogviszonya a megválasztással jön létre, amely jogviszony akkor is független a korábbitól, ha a polgármester személyében újraválasztás történik. A polgármesteri jogviszony megszűnésével a polgármester szabadság megváltása iránti igényének elévülése megkezdődött és így az újabb polgármesteri ciklus letelte után előterjesztett ilyen tartalmú követelése elévült (Mfv. II. 10.181/2016.).

- A polgármester megbízatása egy választással létrejövő sajátos közszolgálati jogviszony, amely minden egyes választást követően új megbízást és ebből következően új, sajátos közszolgálati jogviszonyt hoz létre. A törvény alapján önálló és határozott időre létrejött jogviszonyok akkor sem minősíthetők "folyamatosnak", ha a foglalkoztató önkormányzat az egyes ciklusok lejártával nem ad ki munkáltatói igazolást és elszámolást. Az ekként egymástól független jogviszonyok alapján keletkezett igények elévülését pedig külön kell vizsgálni. A Kttv. 192. § (6) bekezdése az elévülési időn túli igényérvényesítést akkor teszi lehetővé, ha a jogosult az igényét menthető okból nem tudta érvényesíteni (az elévülés nyugvása). Ha az egymást követően határozott időre újra megválasztott polgármester az egyes ciklusok lejártával a jogviszonyából eredő igényei - mint a szabadságmegváltás - érvényesítésétől nem volt elzárva, saját döntése alapján nem kérte a neki járó juttatást, önmagában az egyes ciklusok lejártával a munkáltatói elszámolások, igazolások hiánya miatt az elévülés nyugvására nem hivatkozhat (Mfv.II.10.505/2016.; EBH 2017.M.15.).

Kttv. 232/A. §

- Ha a képviselő-testületek határozataikban név szerint döntenek a létszámleépítéssel érintett köztisztviselő jogviszonyának megszüntetéséről és meghatározzák annak tartalmi elemeit, az ezt követően kiadott körjegyzői felmentés formális, tartalmilag nem a munkáltatói jogkör gyakorlójától, azaz a körjegyzőtől származik, ezért jogellenes (Mfv. II. 10.427/2014/8.).

- Létszámcsökkentés esetén a Kttv. 229. § (1) bekezdésére figyelemmel a munkáltató nem köteles a vezetői feladatokkal járó munkakört valamennyi köztisztviselő számára felajánlani, figyelemmel annak bizalmi jellegére. Az adott ügyben a felperes intézményi revizori, majd kistérségi belső ellenőri munkakörben fennállt köztisztviselői jogviszonyát a Kttv. 229. § (1) bekezdése alapján felmentéssel megszüntette. A felmentést az alperes azzal indokolta, hogy a képviselő-testület határozatával a polgármesteri hivatalban létszámcsökkentést rendelt el, amely a belső ellenőrzési csoport megszüntetését eredményezte. A felperes munkaköre megszűnt a polgármesteri hivatalban, a végzettségének megfelelő másik felajánlható betöltetlen munkakör pedig nem volt, ezért került sor a jogviszony megszüntetésére. A felperes keresetében elsődlegesen az indokolás valótlan voltára, másodlagosan pedig arra hivatkozott, hogy elmulasztották számára felajánlani a betöltetlen pénzügyi osztályvezetői munkakört. A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította, a felperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék azonban megállapította, hogy a felmentő határozat jogellenes és ennek megfelelően marasztalta az alperest. A másodfokú bíróság megalapozottnak tartotta a felperes érvelését a felajánlható munkakör vonatkozásában. Kifejtette, hogy bár a felmentés indoka valós volt, az alperes a felmentés indokolásába belefoglalta azt a tényközlést, hogy nincs a felperes végzettségének megfelelő felajánlható munkakör és ezzel a vizsgálandó felmentési indokok közé beemelte ezt a körülményt is. A munkáltatót jogszabály alapján nem terhelte munkakör-felajánlási kötelezettség, arra azonban maga vállalt a felmentés indokolásában kötelezettséget. Tény, hogy a pénzügyi osztályvezetői álláshely szakmai álláshely volt, ezért azzal, hogy a felmentés közlésekor a munkáltatónak tudomása volt ezen álláshely betöltetlenségéről, de azt nem ajánlotta fel, megszegte a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményét, s a felmentés ez okból nem tekinthető okszerűnek. A Kúria a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és a közigazgatási és munkaügyi bíróságnak a felperes keresetét elutasító ítéletét helybenhagyta. Egyetértett azzal az állásponttal, hogy a felmentés indoka valós volt, nem osztotta viszont a törvényszék álláspontját abban, hogy az alperes a felmentés indokolásából következően kötelezettséget vállalt a pénzügyi osztályvezetői státus felajánlására. Az adott munkakör ugyan nem volt betöltve, az alperes azt nem is tervezte betölteni, az osztályvezetői munkakörbe tartozó feladatokat a jegyző és a főkönyvelő helyettesítés útján látta el. Mivel a munkakör betöltése nem létszámleépítéssel célzott bércsökkentést, hanem bérnövelést eredményezett volna, jogsértés nélkül döntött úgy a munkáltató, hogy ezt nem ajánlja fel a felperes számára. A felmentés indoka tehát nemcsak valós, hanem okszerű is volt. Ugyancsak helytállónak minősült az alperes azon érvelése, hogy egy létszámcsökkentés esetén a Kttv. 229. § (1) bekezdésére figyelemmel nem köteles a munkáltató a vezetői feladatokkal járó munkakört valamennyi köztisztviselő számára felajánlani, figyelemmel annak bizalmi jellegére. Nem értett egyet a Kúria a törvényszék ítéletében a rendeltetésszerű joggyakorlás követelménye megsértése indokaival sem. A törvényszék ítéletében azt rögzítette, hogy a munkáltató intézkedése nem felelt meg a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményének, valójában azonban a felmentés okszerűségét nem találta megállapíthatónak azzal, hogy nem ajánlotta fel a betöltetlen pénzügyi osztályvezetői álláshelyet a felperesnek. A másodfokú bíróság nem állapított meg olyan tényállást, melyre alapítottan jogszerűen juthatott volna arra a következtetésre, hogy az alperes intézkedése sértette a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményét. Nem merült fel arra adat, hogy a felmentés a felperes jogos érdekeinek csorbítására, érdekérvényesítési lehetőségének korlátozására, zaklatására, véleménynyilvánításának elfojtására irányult volna, így e körben a Kttv. 10. §-át megsértve tett megállapítást a törvényszék (Mfv. II. 10.342/2014/7.; BH 2015.109.).

- Vezető esetében a Kttv. 40. § (7) bekezdése csupán a rendkívüli munkavégzés ellentételezését zárta ki, így a vezető is jogosult nem vitatott készenlét teljesítése esetén szabadidőre, illetve annak megváltására (Mfv. II. 10.098/2014/3.)

- A Kttv. 249. § (1) bekezdése a közös önkormányzati hivatal megszűnéséről rendelkezik, amikor új önkormányzat jön létre és e változás következtében a jegyzői tisztségre új pályázatot kell kiírni, vagy a polgármesteri hivatal megszűnik és az érintett önkormányzat részvételével közös önkormányzati hivatal alakul, amely olyan átszervezésnek minősül, melynek alapján a jegyző közszolgálati jogviszonya felmentéssel a 63. § (1) bekezdés c) pontja alapján szüntethető meg. A Kttv. 63. § (1) bekezdés c) pontja két feltétel együttes fennállása esetén biztosítja a lehetőséget a jogviszony megszüntetésére. Egyrészt meg kell vizsgálni, hogy történt-e a hivatalban átszervezés, másrészt ennek következtében az érintett munkaköre megszűnt-e. Az adott ügyben nem volt vitatott, hogy a közös önkormányzati hivatal megalakulásakor és azt követően is a felperes változatlanul ellátta a jegyzői munkakört, feladatai ellátásában nem történt változás, munkaköre nem szűnt meg, egyébként pedig a közös önkormányzati hivatalt fenntartó másik önkormányzat sem az átalakulás előtt, sem azt követően nem foglalkoztatott jegyző munkakörben senkit. Így a felperessel közölt felmentés indoka a Kttv. 63. § (1) bekezdés c) pontjában írt együttes törvényi feltételek hiányában nem volt valós, ezért a felperes közszolgálati jogviszonyának megszüntetése jogellenes volt. A Kúria a döntés elvi tartalmaként kifejtette, hogy a Kttv. 249. § (1) bekezdése nem írja felül a Kttv. 63. § (1) bekezdés c) pontját. Ezért a Kttv. 249. § (1) bekezdésében rögzített feltétel megvalósulása akkor ad alapot a jogviszony felmentéssel történő megszüntetéséhez, ha ennek következtében az érintett munkaköre megszűnt (Mfv. II. 10.124/2016.).

Kttv. 260/A-260/D. §

="3979">1-6. melléklet a 2011. évi CXCIX. törvényhez

2016. évi LII. törvény az állami tisztviselőkről