adozona.hu
Az Mt. 188-192/B. §-aihoz
Az Mt. 188-192/B. §-aihoz
Kiválasztott időállapot:
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A periratokból megállapítható tényállás szerint a felperes 1990. április 29-étől az alperes vezérigazgatójaként dolgozott. Mivel a cég részvénytársasággá alakult át, a felperest megválasztották az igazgatóság tagjává, és egyidejűleg a vezérigazgatói munkakörre határozott idejű munkaszerződést kötöttek vele. Ezt követően a felperes elnök-vezérigazgatóként, igazgatósági tagként végezte a munkáját. Munkaviszonya 1993. december 16-án rendkívüli felmondással szűnt meg.
A felperes keresetében az 1...
Az Mt. 188-192/B. §-aihoz
EH 2005.1246 I. A munkavállaló munkaviszonyával kapcsolatos igény elbírálásánál a munkaszerződéses munkakör figyelembevétele nem mellőzhető végelszámolás esetén sem.
II. A végelszámoló és a szakszervezet között létrejött megállapodást kollektív szerződéses megállapodásnak kell tekinteni, amelynek hatálya a vezető állású munkavállalóra nem terjed ki [Mt. 188. § (1) bek., 189. §].
EH 2001.464 I. Az ügyvezetői tisztségét munkaviszonyban ellátó munkavállaló a rendkívüli felmondását indokolni köteles [Mt. 96. §, 190. §, 1997. évi CXLIV. tv. 30. § (1) bek. d) pont].
II. A munkaviszonyát jogellenesen megszüntető vezető állású munkavállaló tizenkét havi átlagkeresetnek megfelelő összeg (vagyoni hátrány) megfizetésére köteles [Mt. 193. § (4) bek.]*.
BH 2001/298. A Munka Törvénykönyvében szabályozott összeférhetetlenség kérdését - eltérő megállapodás hiányában - a gazdasági társaság cégjegyzékben feltüntetett tevékenységi körének a munkáltató tevékenységi körével való összehasonlítása alapján kell vizsgálni [Mt. 191. § (2) bek. b) pont].
BH 2001/594. Gazdasági társaság vezető tisztségviselőjének kártérítési felelőssége a polgári jog általános szabályai szerint áll fenn. Ennek megfelelően akkor mentesül a felelősség alól, ha bizonyítani tudja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Az általános elvárhatóság a gazdasági társaságokról szóló törvényben meghatározott, a vezető tisztségviselőkkel szemben támasztott fokozott gondosságot jelenti [Ptk. 339. § (1) bek., 1988. évi VI. tv. 28. §, 32. § (1) bek., 44. § (1) bek., Mt. 205. § (1) bek., 48/1979. (XII. 1.) Mt. r. 86. § (2) bek., Pp. 164. §].
BH 2002/414. A munkáltató vezetőjének helyettese a vezetővel azonos jogállásúnak minősül. Ha a gazdasági igazgatóhelyettes minősül az ügyvezető helyettesének, annak távolléte és akadályoztatása esetén az ügyvezető teljes jogkörében járhat el, és a hatáskörénél, feladatainál fogva meghatározó befolyással rendelkezik a munkáltató működésére [Mt. 188. § (1) bek., 190. § (2) bek., 193/A. §].
BH 2003/35. Ha a munkáltatói jogkör gyakorlója testület, a kötelezettségszegésről való tudomásszerzés időpontjának azt az időpontot kell tekinteni, amikor a képviselőtestület - és nem annak egyes tagjai - arról teljes körűen tudomást szerzett. Az összeférhetetlenséggel kapcsolatos helyzet és a bejelentésének elmulasztása folyamatos kötelezettségszegésnek minősül, ezért az objektív határidő elmulasztása nem állapítható meg addig, amíg az összeférhetetlen helyzet fennáll [1988. évi VI. tv. 31. § (1) bek., Mt. 191. § (2) bek. b) pont].
BH 2005/76. A vezetővel azonos hatáskör és feladatkör jelentősége a vezetőhelyettesnek a vezetővel azonos jogállása megállapításánál [Mt. 188. § (1) bekezdés].
BH 2006/300. III. A munkavállaló munkakörének megnevezése egymagában nem jelenti a vezető állásúvá minősítést [Mt. 188/A. § (2) bekezdés].
732. Ha a mérleg szabálytalansága miatt az APEH nem fogadta el meghatározott biztosítási díjnak költségként való elszámolását és emiatt bírságot szabott ki, az ebből eredő kárért a vezérigazgató, igazgatósági tag nem felel, ha ezt a könyvvizsgáló és a felügyelőbizottság nem kifogásolta (Mt. 192/A. §).
A periratokból megállapítható tényállás szerint a felperes 1990. április 29-étől az alperes vezérigazgatójaként dolgozott. Mivel a cég részvénytársasággá alakult át, a felperest megválasztották az igazgatóság tagjává, és egyidejűleg a vezérigazgatói munkakörre határozott idejű munkaszerződést kötöttek vele. Ezt követően a felperes elnök-vezérigazgatóként, igazgatósági tagként végezte a munkáját. Munkaviszonya 1993. december 16-án rendkívüli felmondással szűnt meg.
A felperes keresetében az 1993. évi prémium időarányos részének megfizetésére kérte az alperest kötelezni, minthogy az 1993. év mérlege nyereséges volt. A prémium kitűzés II/1. pontja szerint 2 milliárd forint 1993. évi nyereség elérése esetén 1 400 000 forint prémium fizetendő ki a felperesnek.
Az alperes a prémium igénnyel kapcsolatos 1997. március 26-ai egyeztetésen közölte a felperessel, hogy vele szemben 262 000 000 forint kártérítési igénye van. Az igényt az alperes a felperessel szemben, mint első számú felelős vezetővel szemben a munkaügyi perben viszontkeresetként érvényesítette. Kártérítési igényét összesen 272 629 098 forintra emelte fel, majd 671 076 forinttal leszállította. Kártérítési igénye részben kamatveszteségből, részben biztosítási szerződés alapján jogellenes átutalásból adódott.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy prémium címén 1 342 465 forintot és ennek 1994. január 1-jétől esedékes évi 20%-os kamatát tizenöt napon belül fizessen meg a felperesnek. Az alperes viszontkeresetét elutasította. A felek egyezően nyilatkoztak arról, hogy az 1993-as év mérlege nyereséges volt, ezért a bíróság a prémium 1993. január 1-jétől 1993. december 16-áig járó időarányos részének megfizetésére kötelezte az alperest.
A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a felperes nem minősült az Mt. 188. § (1) bekezdése szerinti vezetőnek, ezért a tevékenységi körében okozott kárért nem felelhet az Mt. 193. §-a alapján. Ennek következtében a felperes esetleges károkozása nem a Ptk., hanem az Mt. szabályai szerint bírálandó el, melyre tekintettel a vele szemben támasztott kárigények a biztosítási díj és költség átutalása, a szerződéses díj engedményezése tekintetében már elévültek. Az APEH 1994. július 24-ei másodfokú határozata után történt alperesi befizetés tekintetében nem telt el a munkajogi elévülési idő, e körben azonban nem merült fel arra vonatkozóan adat, hogy a felperes vezérigazgatói tevékenysége közvetlen okozati összefüggésben állt volna az 1991. évi mérleg adatokkal. Erre tekintettel a bíróság az alperes viszont-keresetét és beszámítási kifogását elutasította.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt megyei bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a fellebbezett részében részben megváltoztatta. A felperes kártérítési kötelezettségének mértékét 5 006 700 forintban határozta meg, amely összegbe beszámította a felperest megillető 1 342 465 forint prémiumot és ennek 1 678 081 forintot kitevő kamatát. Ennek következtében a felperest arra kötelezte, hogy az alperesnek tizenöt napon belül 1 986 154 forint kártérítést fizessen meg. Egyebekben az alperes viszontkeresetét elutasította. Kötelezte az alperest 750 000 forint fellebbezési illeték és a felperes jogi képviselője részére 500 000 forint másodfokú perköltség megtérítésére.
A másodfokú bíróság a bizonyítást kiegészítette. Megállapította, hogy a felperes mint vezérigazgató, illetve igazgatósági tag vezető tisztségviselőnek minősült, aki a polgári jog szabályai szerint felel [Mt. 193. § (1) bekezdés]. Az alperes által hivatkozott kártételeket vizsgálva megállapította, hogy a kamatveszteségnek 1992. július 1. napját megelőző része már elévült. A Ptk. alkalmazásának kötelezettségére tekintettel az 1992. július 1. napját követő időszakra nem évült el ugyan, azonban az alperes semmivel nem tudta bizonyítani, hogy őt valóban kamatveszteség, ténylegesen kár érte, ez csupán feltételezés volt az alperes részéről. A kamatozású befektetés elmaradását az alperes nem bizonyította, így nem bizonyította a kárának bekövetkezését sem.
Az Adó és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal Fővárosi Igazgatósága az alperesnél az 1991-92 évekre vonatkozóan lefolytatott ellenőrzés során megállapította, hogy 1991. november 4-én élet- és nyugdíjkiegészítő biztosítást kötött az alperes a P. Rt.-vel a vállalat dolgozói számára. A biztosítási díjat az 1991. évi mérlegben költségként számolták el, azonban a biztosítottak kijelölésére a revízió 1993. december 17-ei befejezéséig még nem került sor. Ezért az APEH nem fogadta el ezen biztosítási díj költségként való elszámolását. Az adóhatóság jogerősen 40 000 000 forint adóhiány, továbbá összesen 50 067 000 forint bírság és késedelmi pótlék megfizetésére kötelezte az alperest. A megyei bíróság szerint a 40 000 000 forint adóhiány kárként nem értékelhető, ugyanis a mérlegnek utólagos korrigálása, a hibának később történő észlelése az adóhiánnyal összefüggő befizetési kötelezettséget mindenképpen maga után vonta. Erre tekintettel a kárt nem a szerződés megkötésével okozta, hanem az a költségként történő elszámolás miatt az adóhatóság által meghatározott bírság és késedelmi kamat összegében jelentkezett. Ez az összeg ugyanis nem merült volna fel, ha a mérleg eredetileg helyesen készül el. Az alperes az adóhatóságnak az 50 067 000 forint bírságot és késedelmi pótlékot 1994. május 27-én megfizette, így az alperest a jelzett összegben kár érte.
A másodfokú bíróság szerint a felperes az 50 067 000 forint kárért a Ptk. 339. §-ában foglaltak alapján tartozik felelősséggel. A másodfokú bíróság szerint azonban a mérleg tartalmáért nem csupán a felperes, hanem a gazdasági vezérigazgató-helyettes, a könyvvizsgáló és a felügyelő bizottság is felelősséggel tartozik, ezért úgy találta, hogy a kár 10%-át kitevő mértékig terheli a felperest kártérítési felelősség. Figyelembe vette azt a körülményt is, hogy a felperes jogviszonya az alperesnél időközben megszűnt, nyugdíjas lett, így életvitelében jelentős változások következtek be. Erre tekintettel a Ptk. 339. §-a (2) bekezdése alapján mérsékelte a felperes kártérítésre kötelezésének mértékét 5 006 700 forintra, amelybe beszámította a felperesnek járó prémium és kamata összegét.
A jogerős ítélet ellen mind a felperes, mind az alperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a másodfokú ítélet megváltoztatásával az elsőfokú ítélet helybenhagyását és az alperes költségekben marasztalását kérte. A Ptk. 339. §-ában írt felelősség megállapításához az alperesnek bizonyítania kellett volna, hogy a felperes jogellenesen járt el, a magatartása és a bekövetkezett kár között közvetlen okozati összefüggés állt fenn. Kétségtelen, hogy a mérleget a felperes is aláírta, azonban azt többen is ellenőrizték, helybenhagyták, így a társaság felügyelőbizottsága és könyvvizsgálója is. K. termelési vezérigazgató-helyettes tanúvallomása is bizonyítja, hogy a felperes a biztosítási szerződés helyessége érdekében biztosítási szakembert és jogi szakértőt vett igénybe. Az elkészült mérleg helyességéért a szervezeti és működési szabályzat szerint elsődlegesen a könyvelési és a gazdasági vezérigazgató-helyettes felel, továbbá a társaság könyvvizsgálója, és csak ezen ellenőrzések után írta alá azt a felperes. A mérleg összeállításánál tehát a felperes úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, megtartott minden szabályt, s ezek után alappal feltételezhette, hogy a mérleg a helyes adatokat tartalmazza. Minthogy a felperes vétkessége, szándékos vagy gondatlan magatartása nem állapítható meg, ezért a felperes úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható volt, benne a károkozás lehetősége fel sem merült. Mindezek miatt a felperest a Ptk. 339. §-a alapján kártérítési felelősség nem terheli.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében annak megállapítását kérte, hogy a megyei bíróság jogerős ítélete jogszabálysértő, mert a Ptk. 318. §-a (1) bekezdése szerint a kártérítés mérséklésének nincs helye. Kérte, hogy a másodfokú ítélet megváltoztatásával a felperest 50 067 000 forint kártérítés és a felülvizsgálati eljárás költségeinek megfizetésére kötelezze a felülvizsgálati bíróság.
A felperes kifejezett utasítására kötötték meg a jogszabályba ütköző biztosítási szerződést, és a felperes írta alá a jogszabályba ütköző 1991. és 1992. évi mérleget, holott tudott a 100 000 000 forintnak szabálytalanul, költségként történő elszámolásáról, és elmulasztotta a mérlegek kijavítását, az önrevízió bejelentését, valamint az adóhiány befizetését.
A felperes felülvizsgálati kérelme alapos, míg az alperes felülvizsgálati kérelme nem alapos a következők szerint.
A felülvizsgálati eljárásban a Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül [Pp. 275. § (2) bekezdés]. Ennek folytán az alperes viszontkeresettel érvényesített kártérítési igényének jogalapját és összegszerűségét is a felülvizsgálati kérelemmel érintett és az APEH által kiszabott 50 067 000 forint bírság és késedelmi kamat tekintetében vizsgálta felül. Az alperes felülvizsgálati kérelme ugyanis nem támadta a másodfokú ítélet egyéb elutasító rendelkezését.
Alaposnak találta a Legfelsőbb Bíróság a felperesnek a kártérítési felelőssége fennállása vonatkozásában kifejtett azt az álláspontját, hogy az 1991. és az 1992. évi mérlegek elfogadásánál úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható volt. Az eljárt bíróságok a rendelkezésre álló iratok és K. volt termelési vezérigazgató-helyettes tanúvallomása alapján helytállóan állapították meg, hogy a felperes nem adott utasítást a kérdéses mérlegek összeállításánál a biztosítási díj költségként történő elszámolására és módjára. Az alperes alapszabálya, valamint a szervezeti és működési szabályzata szerint a mérleget a felügyelő bizottságnak előzetesen meg kellett vizsgálnia, a könyvelési és a gazdasági vezérigazgató-helyettes, továbbá a társaság könyvvizsgálója kötelessége volt a mérleg összeállítása, a mérleg adatok ellenőrzése és csak ezen ellenőrzések után írta alá a mérleget a felperes. A közgyűlés ezen felügyelő bizottsági jelentés ismeretében döntött a mérleg elfogadásáról. Ekként tehát a mérleg összeállításánál, majd azt követően a felperes úgy járt el, ahogy az adott helyzetben elvárható volt. Joggal feltételezhette, hogy a mérleg helyes adatokat tartalmaz. Ebből következően a mérlegadatok szabálytalansága miatt kiszabott bírságért, késedelmi kamatért a felperes nem felel, mert a szabálytalanság neki nem róható fel.
A kifejtettekből következik, hogy a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta az alperes felülvizsgálati kérelmét.
A felülvizsgálati kérelemben foglaltakra figyelemmel rámutat arra, hogy az alperes iratellenesen hivatkozik a másodfokú ítéletre, miszerint "a felperes kifejezett utasítására történt a jogszabályba ütköző biztosítási szerződéskötés". A másodfokú ítélet ilyen ténymegállapítást nem tartalmaz, csupán az ítélet 3. oldalán idézte az alperes viszont-keresetében foglaltakat. A lefolytatott bizonyítási eljárás azonban az alperesnek ezt az állítását nem támasztotta alá.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta. (Mfv. II. 10 633/2000.)
733. A vezető tisztségviselővel szembeni kárigénynél a kár bekövetkeztét, az okozati összefüggést a munkáltató bizonyítja. E tekintetben a bizonyítási teher nem hárítható a vezető tisztségviselőre (Mt. 192/A. §).
A periratok szerint az alperes a felperes kft. ügyvezető igazgatói tisztségét töltötte be, társasági tagsági és egyúttal munkajogviszonyban. Munkaviszonya saját kezdeményezésére 1998. január 31-ével szűnt meg. A felperes az 1998. augusztus 13-án benyújtott keresetében az alperest, mint volt vezető állású dolgozóját a Gt. 200. § (1) bekezdése, az Mt. 191. §-a, 193. §-a és 168. §-a alapján kártérítés megfizetésére kérte kötelezni, elsődlegesen a versenytilalmi előírások megszegése miatt. A per során a felperes az alperest több szerződéssel kapcsolatos jogellenes eljárása miatt is összességében 9 674 000 forint kártérítés megfizetésére és 107 500 forint értékű ingóság kiadására kérte kötelezni. Az alperes a kereset elutasítását kérte azzal, hogy bár valóban közreműködött a fia által 1997 decemberében létrehozott gazdasági társaság tevékenységében, azonban ez nem volt konkurense a felperesi cégnek, ő maga nem keltette rossz hírét volt munkáltatójának, és a terhére rótt egyéb jogsértő magatartást sem tanúsította. Beszámítási kifogást terjesztett elő amiatt, hogy nem az utolsó munkában töltött napon, hanem csak 1998. február 20-án kapta meg a munkaviszonya megszűnésével kapcsolatos igazolásokat, és ennek folytán őt 150 000 forint kár érte.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetének részben helyt adott, és kötelezte az alperest, hogy tizenöt napon belül fizessen meg a felperesnek kártérítés címén 4 410 000 forintot, továbbá ugyanezen időn belül adja ki a felperesnek az általa 107 500 forint értékben megvásárolt monitort, számítógépet és nyomtatót. Ugyanakkor kötelezte a felperest, hogy az átvétellel egyidejűleg 107 500 forint vételárat fizessen vissza az alperesnek. A felperes ezt meghaladó keresetét és az alperes beszámítási kifogását elutasította. Kötelezte a felperest elsőfokú eljárási rész-illeték és részköltség megfizetésére a fordítási díj fejében, míg a perköltség viseléséről akként rendelkezett, hogy a felek a saját költségüket viselni tartoznak.
A munkaügyi bíróság a felperes üzleti haszon kiadása, illetve az alperesi követelések engedményezése tárgyában előterjesztett kereseti igényét elutasította, ugyanis a felperes nem tudta és nem is kísérelte meg bizonyítani az alperes védekezésével szemben, hogy az alperes társasága működött, haszna keletkezett. Amennyiben a felperes a saját társasága körében elmaradt hasznot érvényesítette, azt más jogcímen (az alperesnél keletkezett üzleti haszonként) nem érvényesíthette, hiszen az kétszeres követelés lenne. A felperes által az egyes üzleti partnerekkel kapcsolatban nevesített kárigények köréből a munkaügyi bíróság három esetben tartotta megalapozottnak a felperes követelését, nevezetesen az A. Kft.-vel, az M. Kft.-vel, illetve Sz. Z.-vel kapcsolatos megrendelés ügyében.
Az A. Kft.-vel kapcsolatban tényként állapította meg, hogy az alperes két alkalommal rendelte meg a szerződés tárgyát képező speciális munkahengert, amely Magyarországon nem adható el, és a mai napig is a kft. raktárában fekszik el. A külföldi partner a munkahengert nem vásárolja vissza és nem szállíttatja el. Az elsőfokú bíróság szerint fel kellett volna hívni a második megrendelés alkalmával a partnercég figyelmét arra, hogy nem kétszeres megrendelésről van szó, hanem csupán az első megrendelés nem került visszaigazolásra.
A M. Kft.-vel szemben fennálló kötbérfizetési kötelezettség is az alperes nem körültekintő magatartására vezethető vissza, minthogy az ügyvezetőtől elvárható lett volna olyan szállítási határidőben való megállapodás, amely figyelembe veszi a külföldi közreműködő cég várható teljesítését is. Az Sz. Z. részére adott megrendeléssel kapcsolatban az alperes a felperes keresetpontosítására nem nyilatkozott, annak ellenkezőjét nem bizonyította. Ekként tehát a felperes keresetét a munkaügyi bíróság 4 410 000 forint összeg erejéig tartotta megalapozottnak a fenti esetek tekintetében. Kiemelte, hogy bár az alperes nem fogadta el a kártérítéssel érvényesített összegeket, azonban ellenkező bizonyítást nem ajánlott fel, szakértői bizonyítást nem kívánt igénybe venni, emiatt a bíróság a felperes által előterjesztett összegeket ítélte meg.
A felperes a számítógép és tartozékai tekintetében azok kiadását igényelte, mert azokat a felperes 107 500 forintért saját maga részére vásárolta meg, de a társaság taggyűlésének hozzájárulása nélkül. A bíróság megállapította a jogügylet érvénytelenségét, és az eredeti állapot helyreállítását rendelte el, az ingóságok természetbeni kiadásával. Ennélfogva a felperes köteles az alperes által befizetett vételárat egyidejűleg az alperesnek visszafizetni. Az alperes nem bizonyította, hogy őt az igazolások hiányában ténylegesen kár érte, ezért az alperesnek az evonatkozásban előterjesztett beszámítási kifogását a munkaügyi bíróság elutasította.
A munkaügyi bíróság ítélete ellen a felperes, mind az alperes fellebbezést jelentett be. A felperes a keresetének való helyt adást, az alperes pedig az ingóságok kiadására és a 107 500 forint egyidejű megfizetésére kötelező rendelkezést, továbbá a beszámítási kifogásának elutasítását meghaladóan a kereset elutasítását és a felperes költségekben marasztalását kérte.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a fellebbezett részében helyben hagyta, a kereseti illetéket felemelte, és a már lerótt illeték betudásával kötelezte a felperest a másodfokú eljárási illeték megfizetésére. A másodfokú költségeket a peres felek az ítélet szerint maguk viselik. A másodfokú bíróság a munkaügyi bíróság ítéletét a fellebbezett részében a helyes indokaira tekintettel hagyta helyben. Elutasította a felperesnek a könyvszakértői vélemény beszerzésére irányuló bizonyítási indítványát, mert perben nem szereplő gazdasági társaságnál történő szakértői vizsgálatra vonatkozott, amelyre a jogszabály nem ad lehetőséget.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben mindkét fokú ítélet hatályon kívül helyezését, és a felperes keresetének a számítógép, monitor és nyomtató kiadása kivételével történő elutasítását kérte, előadva, hogy ezen ingóságok kiadása megtörtént, ugyanakkor a felperes azok ellenértékét nem fizette vissza. Arra hivatkozott, hogy az eljárt bíróságok a Pp. 164. § (1) bekezdésében foglaltakkal ellentétben állapították meg a bizonyítási kötelezettséget, őt nemleges körülmény igazolására kötelezve. A felperest terhelte volna annak bizonyítása, hogy az alperes jogellenes magatartása kárt okozott, az alperesi magatartás és a kár között a Ptk. 339. § (1) bekezdése szerint az okozati összefüggés fennállt. Törvénysértőnek tartotta az elsőfokú bíróság e vonatkozásban kifejtett álláspontját. Hivatkozott arra, hogy az eljárt bíróságok nem vették figyelembe az Mt. 191. § (5) bekezdésének az elévülésre vonatkozó szabályát, és nem tettek eleget az indokolási kötelezettségüknek sem.
A kártérítési kötelezettségét megállapító esetekre előadta, hogy az A. Kft.-hez érkezett megrendelés ismétlésére a címzett a felperes figyelmét 1998 februárjában felhívta, amelyre a felperes nem reagált, ezért került sor kétszeres szállításra. A válasz elmaradása nem róható a terhére, mert már nem állt munkaviszonyban a felperessel. Emellett alkalmazni kellett volna a Ptk. 340. § (1) bekezdését is, amely a felperes kárenyhítési kötelezettségét írja elő. Ha a felperes kellő körültekintéssel járt volna el, a kár egyáltalán nem következett volna be. Az M. Kft.-vel megkötött szerződéssel kapcsolatban a közreműködő külföldi partner késedelme tekintetében az alperes a felperes piaci érdekeinek figyelembevételével járt el, a szállításra vonatkozó megállapodást a külföldi cég szegte meg. A felperesnek lehetősége volt a késedelemmel okozott kára megtérítését követelni a szerződésszegő cégtől. Végül az Sz. Z.-féle megrendeléssel kapcsolatban arra hivatkozott, hogy a bíróságok tényállást nem állapítottak meg, nem határozták meg a kár mértékét sem, mert a szerződések értéke soha nem azonos a várt üzleti haszonnal. A bizonyítás ez esetben is a felperest terhelte, és miután ilyen bizonyításra nem került sor, nem volt lehetőség annak ellenkezőjét bizonyítani.
A felülvizsgálati kérelem a következők szerint alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (2) bekezdése folytán a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül. A perbeli esetben ez azt jelenti, hogy az alperes felülvizsgálati kérelme a munkaügyi bíróság ítéletében részletezett három megrendelés kapcsán volt vizsgálható. Tekintettel arra, hogy anyagi jogként az Mt., mind a Gt. a polgári jogi szabályok alkalmazását írja elő, a felelősséggel kapcsolatban a kárigény elévülésére a munkaviszonyban álló vezető tekintetében is a Ptk. szabályai az irányadóak. Nem a Ptk. szerinti, hanem ennél rövidebb igényérvényesítési határidőket kell alkalmazni a versenytilalmi szabályok megszegésekor (Mt. 191. §-a), amely határidők nem elévülési, hanem jogvesztő jellegűek. Erre figyelemmel nem alapos a felülvizsgálati kérelemnek az Mt. 191. § (5) bekezdésére való hivatkozása - helyesen nyílván a 191. § (4) bekezdését kívánta felhívni -, minthogy ez csupán a rövidebb igényérvényesítési határidő az Mt. 191. § (3) bekezdés szerinti, azaz a versenytilalmi rendelkezések megsértéséből eredő kártérítési igényre vonatkozik.
A vezető tisztségviselő károkozását a szerződésszegésért való felelősség szabályai alapján kell megítélni [Ptk. 318. § (1) bekezdés], amely szerint a felelősségre és a kártérítés mértékére a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai (Ptk. 339. §) az irányadók. A gazdasági társaság vezető tisztségviselőjének eljárásával kapcsolatban fokozott gondosság várható el, de vizsgálandó, hogy amennyiben a kár és az okozati összefüggés fennáll, hol vonható meg a határ az elvárható és a kellő gondosság, valamint a döntéssel együtt járó ésszerű és szokásos gazdasági kockázat vállalás között. A bírói gyakorlat értelmében a kártérítési felelősség csak akkor merülhet fel, ha a vezető tisztségviselő a kárt a jogszabályok, a társasági szerződés vagy a gazdasági társaság legfőbb szerve által hozott határozatok, illetve ügyvezetési kötelezettsége vétkes megszegésével okozta.
A Ptk. 339. § (1) bekezdése értelmében aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. Ugyanakkor a Ptk. 340. § (1) bekezdése szerint a károsult a kár elhárítása illetve csökkentése érdekében úgy köteles eljárni, ahogy az az adott helyzetben elvárható. Nem kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amely abból származott, hogy a károsult e kötelezettségének nem tett eleget.
Ezen törvényi előírások és a kialakult ítélkezési gyakorlat alapján egyértelmű, hogy a kár bekövetkeztét, a kár és az azt előidéző magatartás közötti okozati összefüggést a károsult, a perbeli esetben a felperes tartozott volna bizonyítani. Ezen túlmenően helytállóan hivatkozott az alperes arra is, hogy a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése értelmében is a felperest terhelte ennek bizonyítása. Tévedett a munkaügyi bíróság, amikor ezt a bizonyítási terhet megfordította, és ítéletének indokolásában arra hivatkozással fogadta el a felperes által érvényesített összegeket, hogy az alperes azok ellenkezőjének bizonyítására nem tett indítványt, szakértői bizonyítást nem kívánt igénybe venni, ezért ellenkező bizonyítás hiányában az alperest marasztalta. Helytállóan hivatkozott az alperes arra, hogy - az M. Kft.-vel megkötött szerződés kivételével - a felperes a másik két esetben a kár mértékét nem bizonyította, minthogy a szerződéseket tartalmazó okiratok önmagukban a kár mértékének megállapítására nem alkalmasak. Az alperes abban az esetben lett volna köteles igazolni, hogy úgy járt el, ahogy az adott helyzetben az általában elvárható, ha a felperes a kár bekövetkeztét és annak az alperes magatartásával fennálló okozati összefüggését bizonyítja. Abból a tényből, hogy a megrendelő ajánlat ellenére mással köt szerződést, további körülmények bizonyítása nélkül az ügyvezető vétkes károkozására nem lehet következtetni, így nem neki kell bizonyítani mentesülése érdekében a kár hiányát. Az Sz.-féle árajánlattal kapcsolatban a felperesnek kellett volna bizonyítani, hogy az alperes jogellenes, felróható eljárása eredményezte a kár bekövetkeztét, nem pedig az alperesnek a feltételek hiányát.
Az A. Kft.-vel kapcsolatban a munkaügyi bíróság azt állapította meg, hogy az alperesnek fel kellett volna hívnia a partner cég figyelmét arra, hogy nem kétszeres megrendelésről van szó, hanem az első megrendelést nem igazolta vissza és azt csak megismételték. Ezzel kapcsolatban a raktári készlet fennmaradása miatt V. R. is az alperest tette felelőssé. Az ítéletnek ez az indokolása téves és iratellenes. Az alperes az A. Kft.-vel kapcsolatos első, 1997 decemberében küldött megrendelésre nem kapott választ, ezért - mert tudta, hogy munkaviszonya a felperesnél megszűnik - ugyanazon a számon még egyszer elküldte a korábban már feladott megrendelést. Munkaviszonya és munkavégzése a felperesnél 1998. január 31-ével megszűnt. A felperes által becsatolt 1998. február 17-ei faxban maga a gyártó is észlelte, hogy ugyanazon tárgyban kétszer érkezett megrendelés, ezért megkérdezte, hogy mit csináljanak azzal az anyaggal, ami az első rendelésre vonatkozik, hogyan kezelje a két megrendelést. Február 17-én az alperes munkaviszonya már nem állt fenn a felperesnél, tehát nem lehetett kötelezettsége a faxra való válaszadás. Ezzel kapcsolatban ugyancsak a felperes tulajdonosa, V. R. úgy nyilatkozott, hogy a február 17-ei faxot megtekintve nem tudja kétségbe vonni, hogy ez a figyelemfelhívás megtörtént, pusztán arra hivatkozott, hogy az akkor végbement ügyvezetés váltás figyelmét elkerülte ez a fax. A felperes tehát elmulasztotta a kár megelőzése érdekében a szükséges eljárást [Ptk. 340. § (1) bekezdése], ezért az alperes nem tehető felelőssé.
Az M. Kft.-vel kötött szerződésben az olasz partnercég vállalása alapján állapították meg a liftajtók szállítási határidejét, és vállalt az alperes késedelem esetére napi 100 000 forint összegű kötbér fizetését. A szállítás csak késve valósult meg, így 1 500 000 forint kötbért kellett a felperesnek kifizetnie. Ezzel kapcsolatban a munkaügyi bíróság azért állapította meg az alperes felelősségét, mert olyan szállítási határidőt kellett volna vállalnia, amely figyelembe veszi a partner cég várható teljesítését is. Az M. Kft. ügyvezető igazgatója M. T. azt vallotta, hogy jelen volt az alperes és az ajtók és függesztékek szállítását vállaló külföldi cég vezetője tárgyalásánál, amikor a külföldi cég vezető munkatársa határozott ígéretet tett, a kért árut január 15-ig leszállítja. Ilyen előzmények után kötötték meg a szerződést, melyben eleve ragaszkodott a napi 100 000 forint összegű késedelmi kötbér kikötéséhez, e nélkül nem szerződött volna a felperessel. Tudomása szerint a felperes és a beszállító cég között a felelősség kérdése, illetve a késedelemben való közreműködés a mai napig nem tisztázott.
A felperes a tanú vallomását nem vitatta, nincs adat arra, hogy a késedelemmel okozott kár megtérítését a szerződésszegő külföldi cégtől igényelte volna. A tényállás tekintetében tehát a kár mértéke (1.5 millió forint) ugyan bizonyított, de az már nem, hogy a kár az alperes nem körültekintő magatartásának következménye, illetve, hogy a felperes a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat betartotta volna.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróság ítéletét - a fellebbezéssel érintett részében - megváltoztatva e körben a felperes keresetét elutasította. (Mfv. II. 10.726/2000.)
734. A vezető állású munkavállaló munkakörén kívül a munkáltatónak történt károkozására alapított keresetet el kellett utasítani, ha a felperes a károkozó vétkességét és jogellenes károkozását nem bizonyította (Mt. 192/A. §).
A felperes 1992. november 23-án létesített munkaviszonyt az alperes jogelődjénél, igazgatói munkakörben. A munkaviszonyát jogelőd munkáltató 1998. augusztus 28. napján rendes felmondással megszüntette. A felperes részéről további végkielégítés, bányászati hűségjutalom és étkezési hozzájárulás iránt indított perben az alperes jogelődje viszontkeresetet terjesztett elő, amelyben az Mt. 193. §-ának (1) bekezdése, továbbá az Mt. 167-168. §-ai alapján 1 200 000 forint kártérítés megfizetésére kérte kötelezni a felperest. A perbe a volt munkáltató jogutódjaként belépő alperes a viszontkeresetet módosította, és a követelése jogalapjaként az Mt. 193. §-ának (2) bekezdését jelölte meg. Egyidejűleg a viszontkeresetet felemelte, és az Mt. 193. §-ának (1) bekezdése alapján további 1 800 000 forint megtérítésére kérte kötelezni a felperest. Arra hivatkozott, hogy a felperes vezető állású munkavállalóként a házastársával betéti társaságot alapított, és a jogelőd ellen elrendelt felszámolási eljárás alatt, illetve annak befejezését követően is a vasporgyártáshoz szükséges alapanyagot az alperesi munkáltató számára a saját betéti társaságának közbeiktatásával szerezte be és ezzel annak jelentős kárt okozott.
A munkaügyi bíróság a felperes keresetét és az alperes viszontkeresetet egyaránt elutasította.
A viszontkereset elutasításának indokolása szerint az Mt. 193. §-ának (1) bekezdésére alapított kártérítési felelősség a jogalap tekintetében azért megalapozatlan, mert a felperes által alapított H. Bt. és az alperes között a gazdasági kapcsolat a felszámolás időszakában a munkáltatói jogkört gyakorló felszámoló tudtával és beleegyezésével valósult meg, és ezen túlmenően az alperes a kártérítési igény érvényesítésére vonatkozó objektív és szubjektív határidőt elmulasztotta.
Az alperes a viszontkeresetet elutasító ítéleti rendelkezés ellen benyújtott, és a tárgyaláson módosított fellebbezésében a felperessel szembeni igényét az Mt. 193. §-ának (2) bekezdése alapján a felperest 12 havi átlagkeresete erejéig 1 200 000 forint összegszerűség megjelölésével tartotta fenn.
A másodfokú bíróság ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett részében helybenhagyta, és az alperest eljárási illeték megfizetésére kötelezte.
A másodfokú bíróság az indokolásban idézte az Mt. 193. § (2) bekezdésének a perbeli időszakban hatályos szövegét, miszerint a károkozásnak az első bekezdésbe nem tartozó egyéb eseteiben az általános szabályok az irányadók, azzal az eltéréssel, hogy gondatlan károkozás esetén a felelősség mértéke a vezető 12 havi átlagkeresetéig terjedhet. A hivatkozott (1) bekezdés a vezető azon károkozásáról rendelkezik, amelyet vezetői tevékenységének keretében okozott a munkáltatónak. A felperes vezető állásúnak minősült, azonban 1997 őszétől, vagyis az első, és utóbb a bíróság által jogellenesnek minősített felmondástól kezdődően ténylegesen nem dolgozott, vezetői jogkörét nem gyakorolta, az alperesi jogelődnél a termelést és beszerzést nem ő irányította, így a vezetői tevékenységének keretében ezen időszak alatt nem okozhatott kárt az alperesnek. Egyéb, az általános kárfelelősséget megalapozó tényállást pedig az alperes a fellebbezési eljárási során sem adott elő.
A jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében az alperes annak megváltoztatását, és az Mt. 193. §-ának alkalmazásával a felperesnek 1 200 000 forint kártérítésre és késedelmi kamat megtérítésére való kötelezését kérte. Állította, hogy a felperes 1996. augusztus 6-ától és 1997. évben vezetői intézkedéssel kárt okozott, mert a vasporgyártáshoz az öntvényforgács beszerzését nem közvetlenül, hanem a saját érdekkörébe tartozó Bt.-vel végeztette. A szakvélemény szerint ezáltal 1 882 472 forint összeggel károsította az alperest, illetőleg a saját Bt.-t ilyen előnyben részesítette. Az ítélet azért törvénysértő, mert a vezető mindenfajta károkozásért a polgári jog szabályai szerint felel. A felperes a felmondás hatálytalanítása folytán 1998. augusztus 31-ig is vezető állású munkavállalónak tekintendő, így azáltal is kárt okozott az alperesnek, hogy egy harmadik cég ezen idő alatt nem alperessel, hanem a felperes által alapított Bt.-vel kötött a vaspor szállítására szerződést. Az alperes végül a felülvizsgálati kérelmében előadta, hogy jogi álláspontja szerint a felperes felelőssége legalább gondatlan károkozásért az Mt. 193. §-ának (2) bekezdése alapján fennáll, és vitatta az elsőfokú ítélet indokolásának az elévülésre vonatkozó megállapításait.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az alperes a fellebbezésében az elsőfokú ítélet rendelkezését az 1 800 000 forint kártérítési igényt elutasító részében nem támadta, ezért ez az ítéleti rendelkezés vele szemben jogerőre emelkedett, és a felülvizsgálati eljárásban sem annak érdemi részét, sem az indokolását illetően már nem kifogásolható [Pp. 271. § (1) bekezdés a) pont].
Az alperes a fellebbezési eljárásban a követelésének jogalapját az Mt. 193. §-ának (2) bekezdésében jelölte meg, amely a perbeli időszakban a vezető állású munkavállalónak a vezetői tevékenység keretein kívül eső károkozás egyéb eseteiről rendelkezik. Ez esetben a kártérítés általános szabályai az irányadók azzal az eltéréssel, hogy gondatlan károkozás esetén a felelősség mértéke a vezető 12 havi átlagkeresetéig terjedhet.
A másodfokú bíróság ezzel összefüggésben rámutatott arra, hogy az alperes a felperes általános kárfelelősségét megalapozó tényállást a fellebbezési eljárás során sem adott elő, nem bizonyította a felperes vétkességét és jogellenes károkozását, ezért ezen a jogcímen a kártérítési igénye alaptalan. A másodfokú bíróság kitért arra is, hogy a felperes marasztalására az alperes által megjelölt jogcímtől eltérő jogcímen pedig azért nem talált lehetőséget, mert a felperes munkaviszonyát az alperes 1997 őszén felmondta, és a bíróság a felmondást utóbb jogellenesnek minősítette ugyan, azonban a munkaviszony megszűnése miatt a felperes ténylegesen nem fejtett ki vezetői tevékenységet.
A felülvizsgálati kérelem elbírálása során a Legfelsőbb Bíróság a rendelkezésre álló iratok alapján dönt [Pp. 275. § (1) bek.] és a jogerősen megállapított tényállás megváltoztatására csak iratellenesség, vagy az abból levont kirívóan okszerűtlen következtetés esetében van helye. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében ilyenre nem hivatkozott, az irányadó tényállás alapján pedig a másodfokú bíróság a jogszabálynak megfelelő döntést hozott.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10 755/2001.)
735. A munkáltatónak a versenytilalmi szabályok megsértésével okozott kár tekintetében érvényesített igényére a Ptk. szabályai az irányadók. Ha a fél az elsőfokú bíróság ítélete ellen fellebbezéssel nem élt, azt csak abban a részében támadhatja, amely a másik fél fellebbezése nyomán a másodfokú eljárás tárgyát képezte (Mt. 192/A. §).
A felperes a nála korábban ügyvezető igazgatói munkakört betöltő alperes ellen kártérítésre kötelezés iránt nyújtott be keresetet. A felperes a kereseti kérelmét a per során többször módosította, végül a követelésének jogalapjaként az Mt. 191. §-ának (4) bekezdését jelölte meg, összegszerűen pedig bizományosi díj-különbözetből származó kár címén 4 704 165 forint, raktárbérleti díjfizetés és munkaerő kölcsönzésből származó kár címén 2 775 000 forint megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A munkaügyi bíróság ítéletével 1 092 929 forint erejéig marasztalta az alperest, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Az indokolásban utalt a felek között folyamatban volt rendkívüli felmondás tárgyú perre, amelyben a bíróság a rendkívüli felmondás alapját képező Mt. 191. § (2) bekezdés b) pontjába ütköző összeférhetetlen magatartás tanúsítását az alperes részéről bizonyítottnak találta. Megállapította azonban, hogy a felperes az Mt. 191. § (5) bekezdésében foglaltakra figyelemmel, az alperessel szemben a kártérítési igényét az 1997. június 13-a és november 21-e közötti időtartamra vonatkozóan érvényesítheti.
A bíróság a beszerzett igazságügyi könyvszakértői vélemény alapján bizonyítottnak találta, hogy az alperes érdekeltségi körébe tartozó N. Kft. magasabb összegű bizományosi díjat számolt el a felperessel szemben, mint az MAVAD Rt. és ezzel a felperesnél 1 092 929 forint kár keletkezett. A raktárbérleti díjfizetés elmaradásából és a munkaerő kölcsönzésből származó kárigényét a felperes a 2000. március 30. napján megtartott tárgyaláson, vagyis az egy éves igényérvényesítési határidőn túl terjesztette elő.
Az alperes az ítélet ellen előterjesztett fellebbezésében valamennyi igény elévülésére, valamint arra hivatkozott, hogy a szakértő nem kárról, hanem veszteségről beszélt, és sérelmezte a megállapított perköltség mértékét.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett részében részben megváltoztatta; a felperes keresetét elutasította.
A másodfokú bíróság Dr. C. M.-né és G. E. szakértőknek a másodfokú eljárásban tett személyes nyilatkozata alapján az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kiegészítette. A kiegészített tényállásból azt a következtetést vonta le, hogy az 1997. június 13-ától november 21-éig terjedő időszakra vonatkozóan az N. Kft. részére történő bizományosi díj kifizetésének ténye és összege nem állapítható meg. A piaci és gazdaságossági szempontok ismeretének hiányában nem állapítható meg az sem, hogy az alkalmazott 9,55%-os bizományosi díj a felperesnél kárként jelentkezett. A perben a kár bizonyítása a felperest terhelte, a bizonyítási eljárás azonban nem járt eredménnyel.
A jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében a felperes az Mt. 11. §-ának (4) bekezdése, a 166. §-ának (1) bekezdése, 188. §-a, és 191. §-a, valamint a Pp. 164. §-a és 182. §-ának (3) bekezdése, valamint az 1991. évi XVIII. törvény 83. §-a (1) bekezdése megsértése miatt a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására és új határozat meghozatalára utasítását kérte. Álláspontja szerint a kártérítési igényének elévülését az elsőfokú bíróság az Mt. 11. § (4) bekezdésébe ütközően állapította meg. A szakértői bizonyítás alátámasztotta, hogy az alperes érdekeltségébe tartozó N. Kft. részére fizetett 9-10%-os külkereskedelmi bizományosi díj jelentősen meghaladta azt a mértéket, amelyet ugyanezért a gazdasági tevékenységért az M. Rt.-nek fizetett. A számvitelről szóló 1991. évi XVIII. törvény 83. §-ának (1) bekezdése alapján minden gazdasági műveletről, eseményről, amely az eszközök, illetve az eszközök forrásainak állományát, vagy összetételét megváltoztatja, bizonylatot kell kiállítani. A gazdasági műveletek (események) folyamatát tükröző összes bizonylat adatait a könyvviteli nyilvántartásokban rögzíteni kell. Amennyiben a bizományosi díjak készkiadásokat is tartalmaztak, ennek bizonyítása az alperest terhelte, azonban az erre vonatkozó bizonylatok nem álltak a szakértők rendelkezésére. Mindezekre figyelemmel újabb szakértői kirendelést tartott szükségesnek arra vonatkozóan, hogy az N. Kft. milyen összegű készkiadásokat teljesített, amelyet a bizományosi díjban érvényesített.
Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte, a csatlakozó felülvizsgálati kérelmében pedig a másodfokú bíróság által megállapított perköltség mértékét sérelmezte. Arra hivatkozott, hogy a perérték 17 702 303 forint volt, amelyhez képest a 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet alapján megállapítható ügyvédi munkadíj mértéke lényegesen elmaradt.
A felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felperes az elsőfokú bíróság ítélete ellen fellebbezéssel nem élt, ezért azt csak abban a részében támadhatja, amely az alperes fellebbezése nyomán a másodfokú eljárás tárgyát képezte [Pp. 271. § (1) bekezdés a) pont]. A másodfokú bíróság a fellebbezés keretei között maradva abban a kérdésben döntött, hogy az alperes az összeférhetetlen gazdasági tevékenység folytatásával 1997. június 13-a és november 21-e között okozott-e összegszerűen kimutatható kárt a felperesnek. Erre figyelemmel a felperes az általános elévülési időre hivatkozással az eljáró bíróságoknak az összeférhetetlenségi tilalom megszegésével okozott kár érvényesítésére előírt rövidebb igényérvényesítési határidő alkalmazására vonatkozó jogi álláspontját [Mt. 191. § (4) bekezdés a) pont és (5) bekezdés] eredménytelenül támadta.
A felperes a kártérítési igényét a versenytilalmi szabályok megsértésével okozott kár tekintetében érvényesítette, amely kárért való felelősségre a polgári jog szabályait kell alkalmazni [Mt. 193. § (1) bekezdés]. Ebből következően a felperes az Mt. 166. §-a megsértését nyilvánvalóan alaptalanul panaszolta.
A másodfokú bíróság a bizonyítási eljárás keretében beszerzett szakértői vélemények kiegészítése, illetőleg magyarázata érdekében az eljárása során mindkét szakértőt meghallgatta, a felperes a kérdéseit feltette, további bizonyítási indítványt azonban nem terjesztett elő. A bizonylatok hiányára hivatkozva a szakvéleményben foglaltakat a perben nem vitatta. Ennek hiányában pedig - mivel a jogerős ítélet csak olyan kérdésben támadható felülvizsgálati kérelemmel, amely az első- és másodfokú eljárásnak is tárgya volt (BH 1996/372.) - a felülvizsgálati eljárásban nem hivatkozhatott a számviteli törvényben foglaltak megsértésére.
A másodfokú bíróság a bizonyítékokat a Pp. 206. §-a (1) bekezdése szerint a maguk összességében értékelte. Az így megállapított kiegészített tényállás felülvizsgálatának csak iratellenesség, vagy a bizonyítékokból levont kirívóan okszerűtlen következtetés esetében van helye. A felperes a felülvizsgálati kérelemben ilyen jogszabálysértést megalapozó okot nem jelölt meg. Így a tényállás tekintetében az új eljárás elrendelésére vonatkozó felülvizsgálati kérelem is alaptalan.
A Pp. 24. §-ának (1) bekezdése szerint a pertárgy értékének megállapításánál a keresettel érvényesített követelés, vagy más jog értéke az irányadó. A másodfokú bíróság nem követett el jogszabálysértést, amikor a pertárgy értékének azt a módosított, végleges kereseti követelést tekintette, amelynek tárgyában az elsőfokú bíróság ítéletet hozott. Az ügyvédi munkadíj összegszerűségéről a bíróság a perbeli időben hatályos a 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet 1. § (1) bekezdés b) pontja és (2) bekezdésében foglalt keretek között döntött. Ezért jogszabálysértés hiányában az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelme alaptalannak bizonyult.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Mfv. II. 10.995/2001.)
736. A munkavállaló által bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránti perben a bíróság jogszabálysértés nélkül felhasználhatja bizonyítékként a büntetőügyben felmerült adatokat. Ezért a vezérigazgatót az okozott kár megtérítésére a Ptk. alapján jogszerűen kötelezte (Mt. 192/A. §, Ptk. 339. §).
A felperes keresetében az I. rendű alperest 26 655 845 forint és ennek az 1994. szeptember 1-jétől kezdődő késedelmi kamata, a II. rendű alperest 35 856 461 forint és ennek az 1995. április 1-jétől számított késedelmi kamata, valamint perköltség megfizetésére kérte kötelezni. A felperes a követelését az alperesekkel szemben lefolytatott büntetőeljárás során meghozott ítéletekre és az Mt. 193. §-ának (1) bekezdésére alapította.
A munkaügyi bíróság ítéletével a II. rendű alperest 17 928 461 forint kártérítés és ezen összeg után 1995. április 1. napjától évi 20%-os késedelmi kamat, valamint 500 000 forint perköltség és 750 000 forint illeték megfizetésére kötelezte. Az ítélet indokolásában hivatkozott a Városi Bíróság és a másodfokú bíróság ítéletére, amelyek a II. rendű alperes bűnösségét állapították meg különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntettében, és társtettesként elkövetett különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hanyag kezelés vétségében. A II. rendű alperes 1995. február 17-én az alperes vezérigazgató-helyettesei, valamint a többi dolgozó részére összesen 33 825 164 forint prémium kifizetését engedélyezte. A közgyűlés által 1995. szeptember 20-án elfogadott végleges mérleg ugyanakkor 181 874 000 forint veszteséget mutatott ki, ily módon a dolgozók részére prémium kifizetése jogszerűtlen volt. Ezen túlmenően az igazgatóság elé terjesztett mérleg eredményére alapozottan 1995. március 21-én a volt vezérigazgató I. rendű alperes részére további prémium címén bruttó 1 354 196 forint, járulékokkal együtt 2 031 294 forint kifizetését engedélyezte. A II. rendű alperes a prémium kifizetésének engedélyezésével a felperesnek összesen 35 856 461 forint vagyoni hátrányt okozott. A munkaügyi bíróság utalt a Pp. 9. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra, miszerint, ha jogerősen elbírált bűncselekmény anyagi jogi következményei felől polgári perben kell határozni, a bíróság a határozatával nem állapíthatja meg, hogy az elítélt nem követte el a terhére rótt bűncselekményt, de egyébként a bíróságot a határozatának meghozatalában más hatóság döntése, vagy a fegyelmi határozat, illetőleg a bennük megállapított tényállás nem köti. Ebből következően a bíróságoknak azt kellett megállapítaniuk, hogy a II. rendű alperes okozott-e kárt a felperesnek és milyen magatartással.
A munkaügyi bíróság a jogerős bűntető ítélet alapján tényként állapította meg, hogy a II. rendű alperes a vezetői magatartásához kapcsolódóan bűncselekményekkel kárt okozott a felperesnek, amiért az Mt. 193. §-ának (1) bekezdése folytán a Ptk. 339. §-ában foglaltak szerint felel. Ugyanakkor a bíróság figyelembe vette, hogy a felperes nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a II. rendű alperes által elkövetett magatartáshoz kapcsolódó kár összegét csökkentse, ezért a kártérítés összegét 50%-kal mérsékelte.
Az ítélet ellen az alperesek fellebbezéssel éltek. A II. rendű alperes elsődlegesen az ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróságnak új eljárásra és új határozat hozatalra vaó utasítását, másodlagosan pedig a kereset elutasítását kérte.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett részét annyiban megváltoztatta, hogy az I. és II. rendű alperest külön-külön terhelő eljárási illeték összegét 375 000 forintra leszállította és az alpereseket mentesítette az elsőfokú perköltség megfizetése alól. Az II. rendű alperest 750 000 forint fellebbezési illeték, és 200 000 forint másodfokú perköltség megfizetésére kötelezte.
A II. rendű alperes a fellebbezésében arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást nem állapította meg, hanem csupán a büntető ítéletekben megállapított tényállást ismételte meg. Ezzel kapcsolatban a megyei bíróság utalt a per megindításakor hatályos Pp. 6. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra, miszerint a magyar jogban a szabad bizonyítás elve érvényesül. Ebből következően a bíróság szabadon felhasználhat minden olyan, akár más eljárásból származó bizonyítékot, amely a munkajogi ítélet tényállásának megállapítására alkalmas. Az alperesek ellen lefolytatott büntető ügyben hozott jogerős ítélet az alperesek bűnösségét különösen nagy vagyoni hátrányt okozó bűncselekmények vonatkozásában megállapította, így a jogellenesség és az ezzel összefüggésben felmerült vagyoni hátrány - a kár - is meghatározásra került a büntetőeljárás során kirendelt szakértői vélemények alapján. Ilyen körülmények mellett a jogellenesség nem vitatható, hiszen az ettől eltérő értékeléssel a megyei bíróság a Pp. 9. § (1) bekezdésében foglalt tilalomba ütközne. A kár nagyságát illetően nem szükséges új szakértő kirendelése akkor, ha a büntetőügyben kirendelt szakértők véleménye aggálytalan jogi következtetések levonására alkalmas. A megyei bíróság a II. rendű alperes vonatkozásában megállapította, hogy a fellebbezése nem tartalmaz olyan körülményt, amely eltérő következtetés alapjául szolgálhatna.
A jogerős ítélet ellen a II. rendű alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, amelyben annak az elsőfokú ítéletre is kiterjedő hatályon kívül helyezését és a munkaügyi bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte. Álláspontja szerint az eljárt bíróságok az eljárásjogi és az anyagi jogi szabályokat egyaránt megsértették. Így tévesen értelmezték a Pp. 9., 163., 164. és 221. §-aiban foglaltakat, mert a munkaügyi bíróság a büntető ítéletben megállapított tényálláshoz nem volt kötve, ugyanakkor a bizonyítási eljárás elrendelésére vonatkozó kötelezettségének nem tett eleget, a felperes állításait nem bizonyította, illetőleg a bíróság a döntését kellően nem indokolta.
A Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése értelmében a felelősség alóli mentesülését eredményezte volna, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Ezzel kapcsolatban a büntető perben előterjesztett védekezésére hivatkozott, amelyet az eljárt bíróságok nem vettek kellő mértékben figyelembe. A felperes nem tett eleget a kárenyhítési kötelezettségének, melynek elmulasztására figyelemmel tőle kártérítést egyáltalán nem követelhetett volna.
A felperes ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint nem alapos.
Helytállóan hivatkozott a megyei bíróság a Pp.-nek a perindítás időpontjában hatályos 6. §-ának (1) bekezdésére, amely szerint a bíróság a polgári perben alakszerű bizonyítási szabályokhoz, a bizonyítás meghatározott módjához vagy meghatározott bizonyító eszközök alkalmazásához nincs kötve, és szabadon felhasználhatja a felek előadásait, valamint felhasználhat minden egyéb bizonyítékot, amely a tényállás kiderítésére alkalmas. Ebből következően az eljárt bíróságok nem sértettek eljárásjogi szabályt a büntetőügyben felmerült adatok bizonyítékként való értékelésével. Nem vitathatóan a II. rendű alperes munkaviszonyban állt, majd 1994. november 30-tól megbízott vezérigazgató volt. Ebben a minőségében az akkor hatályos Mt. 188. §-a alapján vezető állású munkavállalónak minősült, aki a vezetői tevékenységének keretében okozott kárért a polgári jog szabályai szerint felel [Mt. 193. § (1) bekezdés].
Tény, hogy a II. rendű alperes összesen 35 856 461 forint prémium kifizetését engedélyezte, holott a kifizetés feltétele, nevezetesen a részvénytársaság közgyűlése részéről az 1994. évi mérleg elfogadása még nem történt meg. A Városi Bíróság ítéletében a II. rendű alperest emiatt különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntettében találta bűnösnek. A másodfokú bíróság a ítéletében ezt a minősítést törvényesnek találta, mert az elsőfokú bíróság helytálló indokolással állapította meg a II. rendű alperes (vádlott) szándékos szabályszegő magatartását és azt, hogy az eredményre is legalább eshetőlegesen kiterjedő szándék vezette, amikor a prémiumok kifizetését engedélyezte.
A másodfokú büntetőbíróság ugyanakkor a II. rendű alperes bűnösségét társtettesként elkövetett vagyoni hátrányt okozó hanyag kezelés vétségében is megállapította, mert a részvénytársaság gazdasági érdekeit figyelmen kívül hagyva járult hozzá hat dolgozó munkaviszonyának közös megegyezéssel történő megszüntetéséhez és részükre 24 havi munkabér kifizetéséhez végkielégítés címén. A II. rendű alperes vétkességét a felperesnél bekövetkezett vagyoni hátrány tekintetében ez okból is jogerősen megállapította.
A kifejtettekre figyelemmel a felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal szemben a felperes a perben a Pp. 164. § (1) bekezdésében foglaltak szerint a kár keletkezését és abban a II. rendű alperesnek a vezetői tevékenységével összefüggésben kifejtett jogellenes magatartását és ezzel a kár okozását kellőképpen bizonyította. A Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése szerint a II. rendű alperest terhelte annak a bizonyítása, hogy úgy járt el, ahogyan az adott helyzetben általában elvárható. Ezzel szemben a II. rendű alperes a perben bizonyítási indítványt nem terjesztett elő, szabályszerű idézés ellenére a munkaügyi bíróság tárgyalásán személyesen nem jelent meg, jogi képviselője magát kimentette, de helyettesről nem gondoskodott.
A Pp. 163. §-ának (1) bekezdése szerint a bíróság csak a per eldöntéséhez szükséges tények megállapítása érdekében rendel el bizonyítást. Hivatalból csak különös rendelkezés alapján rendelhető el bizonyítás [Pp. 164. § (2) bekezdés].
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárás keretében megállapította, hogy a per eldöntéséhez elegendő bizonyíték állt az eljáró bíróságok rendelkezésére, amelyből okszerű és az anyagi jogszabályoknak megfelelő döntésre jutottak.
A kifejtettekre figyelemmel a felülvizsgálati kérelem okfejtésével szemben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésének és a munkaügyi bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasításának a feltételei nincsenek meg, ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. II. 10.329/2000.)
737. Amennyiben az alapító a leányvállalat tartozásaiért kezesként felel, a leányvállalat igazgatójával szemben - az igazgató által okiratban történt igény elismerése, és tényleges kielégítésére tekintettel - a követelés elévülése a teljesítéskor kezdődött [Mt. 192/A. § (1) bek., Mt. 11. §].
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében az elévülési kifogása törvénysértő elbírálását sérelmezte a Ptk. 326. § (1) bekezdésre, a 360. § (1) bekezdésre és a PK 51. számú állásfoglalásra hivatkozással. Érvelése szerint az elévülési idő kezdő időpontja az okirat szerinti pénzátvétel időpontja, azaz 1990. december 11-e. Előadta továbbá, hogy a felperes a nyomozást megszüntető határozatról 1992. február 18-án értesült, és a határozatot a keresetleveléhez is csatolta. Ebből következően az igényét 1993. december 11-éig érvényesíthette volna. Az alperes arra is hivatkozott, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítéletéről annak kihirdetésekor a jelenlévő jogi képviselő útján 2000. március 23-án tudomást szerzett, ezt az ítéletet 2000. július 17-én kézhez vette. Figyelemmel az Mt. 11. § (3) bekezdésére a hat hónapos határidő az ítélet kihirdetése alapján 2000. szeptember 23-án, az ítélet kézhezvétele alapján pedig január 17-én lejárt. A felperes keresete a munkaügyi bírósághoz 2001 áprilisában érkezett, a követelés elévült.
Az alperes azt is előadta, hogy az 1996. július 4-én jogutód nélkül megszűnt B. Leányvállalatnál volt munkaviszonyban, ezért a felelőssége vezetőként a vezetői tevékenysége körében okozott károkért az Mt. 193. § (1) bekezdés szerint állhatott fenn. A Ptk. 348. § (1) bekezdése alapján, és az említett munkáltató megszűnése miatt az alperes véleménye szerint a felelőssége "elenyészett". A másodfokú bíróság jogerős ítéletét az ügy érdemi elbírálására kihatóan a fentiek alapján a Ptk. 326. § (1) bekezdésébe, a 360. § (1) bekezdésébe ütközőnek minősítette azzal, hogy az ítélet figyelmen kívül hagyta a PK 51. számú állásfoglalást és a Legfelsőbb Bíróság BH 1993.313. számú eseti döntését.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása alapján a felülvizsgálat elrendelésére nem talált alapot.
A másodfokú bíróság által elfogadott és döntése alapjául figyelembe vett - a felülvizsgálati eljárásban is irányadó - tényállás lényege szerint a B. Leányvállalat, amelynek tartozásaiért a felperes alapító kezesként felel, és ahol az alperes magasabb vezető állású dolgozó volt, 1996. július 4-én jogutód nélkül megszűnt. Az alperes 1990 decemberében cégjelzéses, a cég bélyegzőjével ellátott és aláírt iratot adott át egy szerződéses partnernek, amely miatt a felperesnél 28 152 000 forint kár merült fel. A felperes a kár megtérítése iránt indított pert az alperes ellen.
A Legfelsőbb Bíróság a ítéletével a J. Vállalat és a munkaügyi per felperese közötti perben ez utóbbit 1 111 296 ATS és kamata megfizetésére kötelezte. Megállapította - egyebek mellett -, hogy az említett összeget az osztrák cég ténylegesen átadta a munkaügyi per felperesének, ez ellenszolgáltatás nélkül maradt, ezért ennek megfizetésére kötelezte az E. Rt.-t, mert a leányvállalat megszűnését követően 1996. június 25-étől alapítóként köteles helytállni.
A munkaügyi perben a másodfokú bíróság az elévülés kérdésében abból indult ki, hogy a felperes vagyonában akkor következett be az értékcsökkenés, amikor 2000. szeptember 4-én a fenti jogerős ítélet szerinti összeget az osztrák cégnek kifizette, ezért a 2001. április 2-án benyújtott keresete folytán az alperessel szembeni követelése nem évült el.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása alapján megállapította, hogy a jogerős ítélet nem jogszabálysértő a következők miatt [Pp. 270. § (2) bekezdés].
Az alapító felperesre az osztrák jogosult követelésének kielégítése folytán, ennek következtében az alperes munkavállalóval szembeni követelés kezesként átszállt [Ptk. 276. § (1) bekezdés]. Az alperessel szembeni követelésének elévülése tehát a teljesítéskor, 2000. szeptember 4-én megkezdődött, a keresetindítással 2001. április 2-án az elévülés megszakadt [Mt. 11. § (4) bekezdés]. Mindezek miatt a jogerős ítéletben a másodfokú bíróság helytálló jogi indokolással utasította el az alperes elévülési kifogását. Az alperes tévesen hivatkozott a tartozással kapcsolatos okirat szerinti pénzátvétel 1990. december 11-ei időpontjára, a büntetőeljárással összefüggő iratra az elévüléssel kapcsolatban, mert ekkor a kezes helytállási kötelezettsége, következésképpen a vele szembeni igényérvényesítés lehetősége még nem állhatott fenn.
A Legfelsőbb Bíróság ítélete 15 napos teljesítési határidőt állapított meg, ezért a Pp. 276. § (1) bekezdés, és a Pp.-nek az ügyben irányadó 217. § (5) bekezdése alapján az alperes a felülvizsgálati kérelmében tévesen hivatkozott az elévülés kezdő napjaként az ítélet kihirdetésére, illetve a kézbesítés napjára.
A kezesi felelősség alapján érvényesített igény folytán továbbá az adott ügyben nincs jelentősége annak, hogy a leányvállalat mikor szűnt meg. Mindezek miatt a másodfokú bíróság a fent kifejtetteknek megfelelően irányadó jogszabályok alapján helytállóan marasztalta az alperest, döntése ebből következően nem ellentétes a felülvizsgálati kérelemben előadottakkal [Ptk. 326. § (1) bekezdés, 360. § (1) bekezdés, PK 51. számú állásfoglalás, BH 1993/313.]. Végül a kezesi teljesítés figyelmen kívül hagyása miatt az alperes tévesen hivatkozott arra is, hogy a volt munkáltatója megszűnése folytán vele szemben nincs lehetőség a kártérítési felelősség megállapítására.
Mindezek miatt a felülvizsgálati kérelemben megjelöltek alapján a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárás elrendelésére nem talált alapot [Pp. 270. § (2) bekezdés]. Ezért a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 273. §-ának (1) bekezdése szerint elutasította. (Mfv. E. 10.392/2004.)
738. Az 1993. évben történt igényérvényesítésre tekintettel a kft.-ügyvezető kárfelelőssége tekintetében eljárásjogi vonatkozásban az Mt. 199. § (2) bekezdését, anyagi jogi tekintetében az 1988. évi VI. törvényt, és az 1967. évi II. törvényt kell alkalmazni [Mt. 199. § (2) bek.].
A felperes keresete az alperes, mint volt ügyvezetője 2 337 718 forint kártérítésre kötelezésére irányult.
A másodfokú bíróság a felperes keresetét a jelen per alperesével szemben elutasító ítéletét a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság végzésével hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot ebben a keretben új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. A határozat indokolása utalt az 1988. évi VI. törvény (Gt.) 32. § (1) bekezdésében szabályozott gondossági kötelezettségre, és úgy ítélte meg, hogy ebben a körben az eljárt bíróságok a Gt. 200. § (1) bekezdésében előírt összeférhetetlenségi szabályok formális megsértésének hiánya miatt nem tisztázták kellően a tényállást, amelyből az alperes felelőssége megállapítható. Erre vonatkozóan iránymutatást adott.
Az új eljárásban a elsőfokú bíróság végzésével - arra tekintettel, hogy az alperes ügyvezetőként munkaviszonyban állt a felperessel - hatásköre hiányát állapította meg, és az iratokat a munkaügyi bíróságra áttette.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
Az elsőfokú ítéleti tényállás szerint az alperes alapító tagja és 1992. február 15-éig ügyvezetője volt a könyv-, zenemű-, és lapkiadással foglalkozó felperesnek. A mezőgazdasági tárgyú könyvek kiadásával, utánnyomásával foglalkozó intézet 1990-ig döntően a felperessel, mint az m. tankönyvek akkori kizárólagos kiadójával állt kapcsolatban, 1991-től a kiadók különböző árajánlatait figyelembe véve más kiadóknak is adott megrendelést. Az 1991-ben létrehozott D. Kft., amely az alperes ügyvezetése alatt működött, és családtagjai érdekeltségébe tartozott, 1991-ben és 1992-ben számos megrendelést kapott és teljesített az intézet részére.
A felperes a kártérítési keresetét arra alapította, hogy az alperes, mint felperes ügyvezetője a tisztségével visszaélve szerezte meg a D. Kft. részére az addig felperes részére adott megrendeléseket, az összeférhetetlenségről a felperest nem is tájékoztatta. Az alperes a tankönyvkiadás üzletágát a felperesnél úgy számolta fel, hogy azt valójában átvitte a saját kft.-jébe, montírungokat, könyvkiadásra vonatkozó üzleti adatokat adott ki, címnegyedeket manipulált a D. Kft. érdekében.
A munkaügyi bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeképpen megállapította, hogy az alperes az Mt. 188. §-a szerint vezető állásúnak minősült, ezért az ebben a tevékenységében okozott kárért való felelősségét a polgári jog szabályai szerint kellett vizsgálni. Úgy ítélte meg, hogy az alperes terhére felhozottakat a per adatai nem támasztották alá, a felperes tulajdonosai ugyanis az eljárását utólagosan jóváhagyták, az alperesi kifogásolt döntések a felperes nehéz gazdasági helyzetében indokoltak voltak. A titoktartási kötelezettség megszegése nem bizonyosodott be, a montírungok a megrendelő tulajdonát képezték, és ő döntötte el, hogy kinek ad megrendelést az utánnyomásra.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság eltérő jogi indokolást adott. Álláspontja szerint a kereset 1993-ban történt benyújtására tekintettel az Mt. 205. § (1) bekezdését kell alkalmazni. Minthogy az alperes munkaviszonya 1992. július 1-je előtt szűnt meg, a Gt. nem volt alkalmazható, a régi Mt. 61. § (2) bekezdése értelmében a felperesnek a kártérítést indokolt írásbeli határozatban kellett volna kiszabnia, előtte a dolgozót - ha a tényállás nem kellően tisztázott - szükséges lett volna meghallgatni. A kártérítési határozat hiánya miatt a felperesi igény formai, alaki hibában szenvedett, a régi Mt. továbbá "nem ismerte az elmaradt haszon intézményét", ezért - bár eltérő indokolással - a keresetet elutasító elsőfokú ítéletet helytállónak találta.
A jogerős ítélet hatályon kívül helyezése, és a keresetének helyt adó, az alperest kártérítés megfizetésére kötelező határozat hozatala iránt a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel. Vitatta az első- és a másodfokú bíróság jogi álláspontját. Keresetét az 1988. évi VI. törvény 32. § (1) bekezdésére, továbbá a Ptk. 4. § (4) bekezdésére és a 339. § (1) bekezdésére alapozta, ezek a jogszabályok a munkaviszonyban álló vezető tisztségviselőkre is irányadók voltak. Tévedett a másodfokú bíróság annak megállapításakor, hogy az alperes kártérítési felelősségére nem a Gt., hanem az Mt. szabályait kellett alkalmazni. Sérelmezte a fellebbezésében előadottak értékelésének hiányát, a Legfelsőbb Bíróságnak a perbeli ügyben hozott korábbi hatályon kívül helyező végzésében adott iránymutatás mellőzését. Részletesen előadott érveléssel kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítékokat okszerűtlenül, iratellenesen értékelte, az alperesre kedvezőbb körülményeket vette figyelembe. Figyelmen kívül maradt, hogy éppen az alperes célzatos magatartása tette versenyképtelenné a felperest, és emiatt a felperesi társaság helyett az alperes által létrehozott kft. kapta a megrendeléseket. A külföldi tulajdonos nem látta át a helyzetet, bízott az alperesben, aki nem a valóságnak megfelelően tájékoztatta a tulajdonosokat, sőt kifejezetten tagadta az összeférhetetlen és konkurens tevékenységet. Az intézet részére versenyképes ajánlatról éppen az alperesnek kellett volna gondoskodnia, ő azonban a perbeli megrendeléseket közvetlenül megelőzően leépítette a felperes szakembergárdáját, és árajánlatot sem adott a felperes nevében. Az alperes valójában átvitte az üzletágat a saját kft.-jébe, és a perben nem bizonyította, hogy ügyvezetőtől elvárható gondossággal járt el, valamint mindent megtett az üzlet megtartása érdekében. Valótlan, hogy a D. Kft.-ben személyesen nem működött közre, mivel a perbeli megrendelések tekintetében ő volt a kiadott könyvek szerkesztője.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárást elrendelte.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A másodfokú bíróság helyesen idézte az adott ügyben irányadó 1992. évi XXII. tv. (új Mt.) 205. § (1) bekezdését, azt azonban tévesen értelmezte és alkalmazta. Az 1992. február 15-én megszűnt munkaviszonyból származó igényre az igény keletkezésekor hatályos jogot - 1967. évi II. törvényt (régi Mt.) és a végrehajtására kiadott 48/1979. (XII. 1.) MT rendeletet (Mt. V.) valamint az 1988. évi VI. törvényt (régi Gt.) - kellett anyagi jogként alkalmazni, míg az igény érvényesítésére a kereset 1993-ban történt benyújtására tekintettel már az új Mt. szabályai voltak irányadók. Következésképpen a felperes az igényét kártérítési határozat nélkül közvetlenül bíróság előtt érvényesíthette [új Mt. 199. § (2) bekezdés].
Annyiban helytálló a másodfokú bíróság álláspontja, hogy a munkaügyi bíróság a kereset elbírálásakor tévesen alkalmazta az új Mt.-nek a vezető tisztségviselők kártérítési felelősségére vonatkozó szabályait, ezért az elsőfokú ítélet megalapozatlan.
A perbeli igényt - amint ezt a felperes felülvizsgálati kérelmében helyesen kifejtette - az 1988. évi VI. törvény 32. § (1) bekezdésében szabályozottak alapján kellett elbírálni. Eszerint a gazdasági társaságnak okozott kárért a vezető tisztségviselő a polgári jog általános szabályai szerint felelt akkor is, ha a gazdasági társasággal munkaviszonyban állt, a tisztségét munkaviszonyban töltötte be. A régi Mt. 68. §-ának (2) bekezdését módosító 1989. évi V. törvény (Mt. novella) kivette a régi Mt. hatálya alól - éppen a régi Gt. 32. § (1) bekezdésében szabályozott polgári jogi kártérítési felelősségre tekintettel - a gazdasági társaság vezető tisztségviselői kártérítési felelősségét [régi Mt. 68. § (2) bekezdés 1989. március 25-étől hatályos új d) pontja].
Mindezekből következően a munkaügyi bíróságnak a megismételt eljárásban a hatásköri változástól függetlenül a Legfelsőbb Bíróság végzésében foglalt iránymutatás szerint a régi Gt. 32. § (1) bekezdése alapján kellett volna vizsgálnia az alperes kártérítési felelősségét. A munkaügyi bíróság ezzel szemben figyelmen kívül hagyta, hogy a polgári jog általános szabályai szerint felelős vezető tisztségviselő akkor mentesülhet a felelősség alól, ha bizonyítani tudja, hogy úgy járt el, ahogy az adott esetben általában elvárható. Az általános elvárhatóság a gazdasági társaságokról szóló törvényben meghatározott, a vezető tisztségviselőkkel szemben támasztott fokozott gondosságot jelenti [Ptk. 339. § (1) bekezdés, régi Gt. 32. § (1) bekezdés]. Az ügyvezető magatartása e jogszabályok tükrében már akkor jogellenes, ha nem felel meg a vezető tisztségviselőtől az adott körülmények között elvárható fokozott gondosság követelményének (BH 2001/594.). A felek jogviszonyában a Ptk. valamennyi kártérítési szabályának érvényesülnie kell, ezért azt is vizsgálni szükséges, hogy az alperes eleget tett-e kárelhárítási és kárenyhítési kötelezettségének.
Minthogy az eljárt bíróságok a keresetet nem a kifejtettek alapján bírálták el, megismételt eljárás, a bizonyítékok újra értékelése, szükség szerint a bizonyításnak - a bizonyítási teher fentiek szerinti alapulvételével történő - kiegészítése szükséges.
Az új eljárásban a nem vitatott tényekből kell kiindulni, különös figyelemmel az időbeli egybeesésre, arra, hogy az alperesi cég (D. Kft.) megalakulásáig az m. tankönyvek kiadására az intézettől a felperes kapott megrendelést, továbbá az alperes személyes közreműködése nem vitatható, mivel a D. Kft. által megszerzett megrendelések teljesítésekor a tankönyvek felelős szerkesztőjeként került feltüntetésre. A felperesnek az alperes volt az első számú felelős - döntéshozó - vezetője, a felperes szerkesztőségét felszámoló intézkedések tekintetében neki kell bizonyítania, hogy a döntést nem ő hozta. Ebből a szempontból a körülményeket kevésbé ismerő külföldi tulajdonos utólagos magatartásának nem lehet perdöntő jelentőséget tulajdonítani.
A felperes felülvizsgálati kérelme helytállóan emelte ki, hogy a perbeli tankönyvmegrendelések tekintetében a felperesi magas árak nem értékelhetők a felperes terhére az alperesnek a fokozott gondossági felelőssége vizsgálata nélkül. Ha bizonyított, hogy a felperes a magas árak, illetve a személyi és tárgyi feltételek hiánya miatt azokkal összefüggésben esett el - az alperes kft.-je javára - azoktól a megrendelésektől, amelyeket addig ő kapott meg, az alperest terheli a bizonyítás, hogy nem szegte meg a fokozott gondosságra vonatkozó jogszabályi követelményt. Tisztázni kell, az alperes mindent megtett-e az üzleti lehetőségek kimerítésére. Nem annak volt döntő jelentősége, hogy a felperes rendelkezett-e kizárólagos kiadási joggal, és kinek képezte a tulajdonát a montírung.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet - az elsőfokú ítéletre is kiterjedően - hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Mfv. I. 10.628/2005.)
739. A gazdasági vezető a terhére megállapított adócsalással összefüggésben kirótt adóbírság és késedelmi pótlék összegét azért köteles megfizetni a munkáltatónak, mert az adó szabályos megfizetése esetén ez a kiadás nem merült volna fel [Mt. 192/A. § (1) bek.].
A felperes prémium megfizetése iránt terjesztette elő keresetét, amelyet a bíróság részítélettel jogerősen elbírált. A perben az alperes viszontkeresettel élt, amelyben a felperest 12 havi átlagkeresetének megfelelő 3 580 000 forint kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az adóhatóság által feltárt adóhiányra és adóhatósági jogkövetkezményre hivatkozva.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperes viszontkeresetét elutasította.
Az ítéleti tényállás szerint a felperes 1994. május 1-jétől 1996. május 31-éig az alperes vezérigazgatója volt, 1995-től a társaság székhelyén vámügyintézőt alkalmaztak, akit a külkereskedelmi csoportvezető irányított. A külkereskedelmi csoport a kereskedelmi igazgató munkaviszonyának megszűnését követően közvetlenül a vezérigazgató irányítása alatt dolgozott.
Az APEH Megyei Igazgatósága 1996. elején adóellenőrzést végzett: 1991-94. évre általános ellenőrzést, míg 1995. január 1-jétől 1996. március 31-ig terjedő időszakra az áfa adónemet érintő ellenőrzést. Az alperes terhére hozott határozataival áfa adóhiányt állapított meg bizonylatok elmaradása, illetve bérmunka miatt. A felperes 1996. március 13-án kiadott utasítása alapján az alperes önellenőrzést végzett, amit az APEH nem fogadott el befejezett önellenőrzésnek, de az alperes által feltárt 14 600 000 forint áfa adóhiányt az adóbírság alapjának meghatározásakor figyelmen kívül hagyta.
A felperes vezérigazgatóságának időszakára vonatkozóan a bérmunkával kapcsolatban 6 899 000 forint adóhiányt, 1 272 000 forint adóbírságot, 23 000 forint mulasztási bírságot és 525 000 forint késedelmi pótlékot állapított meg az adóhatóság, melynek megfizetésére kötelezte az alperest. A bíróság a könyvszakértői vélemény alapján megállapította, hogy az adóhiány figyelembevételével is nőtt az alperes 1995. évi árbevétele, a társaság jövedelmezősége meghaladta a korábbit az adókorrekció után is.
Az elsőfokú bíróság szerint a felperestől mint vezérigazgatótól nem volt elvárható, hogy a külföldi értékesítésre, bizonylatolásra vonatkozó előírásokat olyan mélységig ismerje, hogy az általa irányított társaságnál hiányosság ne fordulhatna elő. A társaság ezen a területen jártas szakembereket, és a szakmában elismert könyvvizsgáló céget alkalmazott. A könyvvizsgáló cég 1995. évi jelentéséből az volt megállapítható, hogy nem észleltek hiányosságot az adózásra vonatkozóan, ilyet nem jeleztek a felperesnek, tehát a felperestől sem volt elvárható, hogy ezen hiány kiküszöbölésére intézkedést tegyen. Az alperes áfa fizetési kötelezettsége a jogszabályok APEH-től eltérő értelmezése és alkalmazása kapcsán merült fel. Az adóhatóság ellenőrzésekor a felperes nyomban intézkedett a hiány önrevízióval történő megszüntetéséről. Mindezeket figyelembe véve a bíróság az alperes Mt. 193. § (1) bekezdésre alapított viszontkeresetét nem találta alaposnak.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben és akként változtatta meg, hogy a felperest 2 305 170 forint és ennek késedelmi kamata megfizetésére kötelezte.
A másodfokú bíróság részbizonyítás keretében beszerezte a felperes ellen indult büntető eljárás iratait és a tényállást kiegészítette. Megállapította, hogy az adóhatóság a megállapított adóbírság és késedelmi pótlék egy részét elengedte, míg a fennmaradó részre részletfizetést engedélyezett, melynek az alperes eleget tett. A felperes bűnösségét - egyebek mellett - adóbevételt jelentős mértékben csökkentő adócsalás bűntettében megállapító büntető ítélet tényállása szerint a felperes 1995. június 1-jén bérmunka-szerződést kötött nyersbőr külföldről való behozatalára, és 30 napon belüli bérmunkában való feldolgozására. A behozott nyersbőr feldolgozás utáni visszaszállítására nem került sor, a nyersbőr árát a külföldi cég adásvételi szerződéssel értékesített áru ellenértékeként számlázta le az alperesnek. Minthogy a törvény értelmében a belföldiesített vámáru után áfát kellett volna fizetni, de a felperes az adókötelezettségre vonatkozó jelentős adatokat az adóhatóság előtt elhallgatta, az adóbevételt áfa adónemben 1995. június hónapban a felperes 3 657 930 forinttal csökkentette.
A másodfokú bíróság az előbbiek alapján megállapíthatónak találta a felperes felelősségét a bérmunkával összefüggő, a büntetőügyben a terhére rótt cselekmény tekintetében. A büntetőeljárásban a bérmunkával összefüggésben megállapított adóhiány 3 657 930 forint, amely a szakértő által megállapított adóhiánynak mintegy 53%-a.
A másodfokú bíróság szerint a bűncselekménnyel okozott kár részben adóhiányból, részben az ehhez járuló adóbírságból és késedelmi pótlékokból áll. A bérmunkával kapcsolatban a szakértő által kimunkált adóhiány 6 899 000, adóbírság 1 272 000 forint, késedelmi pótlék 525 000 forint, annak a bűncselekménnyel összefüggésbe hozható 53%-a 4 610 340 forintot tesz ki.
A másodfokú bíróság figyelembe vette, hogy az alperes a felperes 12 havi átlagkeresetében jelölte meg kárigényét, mivel a kár bekövetkezésében általa is elismerten nemcsak a felperes, hanem mások is közrehatottak. Mindezt értékelve a felperest a mérlegeléssel megállapított kár 50%-ának, 2 305 170 forintnak a megfizetésére kötelezte.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő új határozat hozatalát kérte. A jogalap körében vitatta, hogy az alperes a károkozás tényét bizonyította. Másrészt arra hivatkozott, hogy a közgyűlés könyvvizsgáló jelentés alapján döntött és ezeket a kollektív igazgatósági döntéseket hajtotta végre, tehát úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. Ezért a felelőssége a Ptk. alapján nem állapítható meg. Hivatkozott arra is, hogy a vád tárgyává tett cselekmények és a viszontkeresetben érvényesített igény nem azonos, az alperes sohasem kérte keresetszerűen az elsőfokú eljárásban, hogy a bűncselekménnyel okozott kár megtérítésére kötelezzék. Okszerűtlennek tartotta a másodfokú bíróságnak azt a következtetését, hogy az alperesnek az adóhiánnyal azonos összegű kára van. Kifogásolta, hogy a másodfokú bíróság a büntetőügy iratait nem tette a másodfokú eljárás részévé, csupán az ítéleteket ismertette. Sérelmezte, hogy nem vizsgálta a másodfokú bíróság, az alperes miért nem igényelte vissza az áfát, amikor a könyvszakértői vélemény szerint az visszaigényelhető. A szakértői véleményre hivatkozva vitatta, hogy a bérmunkára vonatkozó pótlék és adóbírság figyelembevételével az alperesnek kára van. Az alperes az állításait hitelt érdemlően nem bizonyította. Hangsúlyozta, hogy a vezérigazgatósága időszakában a szakvélemények szerint egyértelműen lényegesen nagyobb volt az alperes vagyongyarapodása, mint a ráfordításként jelentkező költségtételek, tehát fogalmilag kizárt a kártérítési felelőssége.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos.
A jogalap tekintetében a károkozás tényére és a felperes felróható magatartásával való okozati összefüggésre vonatkozóan a tényállást a másodfokú bíróság eljárási jogszabálysértés nélkül állapította meg.
A peres iratok alapján megállapítható, hogy az alperes a viszontkeresetét az Mt. 193. § (1) bekezdése alapján, az APEH vizsgálat által feltárt szabálytalanságok folytán megállapított szankciók miatt keletkezett kára megtérítése iránt terjesztette elő, amely többek között felperes vezetői tevékenységére vezethető vissza. Az alperes kifejezett nyilatkozata szerint a kártérítési igény a bérmunkával kapcsolatos adóhiányra is kiterjed, és a szakértői vélemény is ennek megfelelően foglalkozott a bérmunka tekintetében megállapított adóhiány, adóbírság, késedelmi pótlék összegével.
A per adatai szerint 1995. június 1-jén kötötték a színlelt szerződést a külföldi céggel a bérmunkára vonatkozóan, amellyel kapcsolatban a vámeljárást a bérmunkaszerződés alapján, míg a külkereskedelmi ügylet pénzügyi intézését az adásvételi szerződés alapján bonyolították le, ezeket a nagy értékű szerződéseket vezérigazgatói utasítás alapján kötötték meg (jogerős büntető ítélet). Ezt a perben a felperes nem cáfolta.
Helytállóan hivatkozott a másodfokú bíróság arra, hogy az adóhatósági ellenőrzés az 1995. évet érintette, és a színlelt szerződés megkötésének ideje 1995. június, tehát a bűncselekmény elkövetésének ideje egybeesik az alperes viszontkeresetében felhívott adóhatósági határozatban rögzített ellenőrzésben megjelölt időszakkal.
A per adataival ellentétesen, tehát tévesen vitatta a felülvizsgálati kérelem azt, hogy a jogerős ítéletben a bérmunkával összefüggésben megállapított - azaz a bűncselekménnyel okozott - kár nem képezte a viszontkereset tárgyát.
Tévedett azonban a másodfokú bíróság, amikor arra a következtetésre jutott, hogy az alperest a bérmunkára eső adóhiány befizetése folytán kár érte. Nem vitás, hogy a felperes jelentős adatok elhallgatásával az adóbevételt csökkentette áfa adónemben 1995. június hónapban 3 657 930 forinttal; ez azonban az államot illette meg, amelyet alperesnek a ténylegesen teljesített szerződés folytán kell megfizetnie a törvény alapján. Az adóhiány megfizetése miatt tehát az alperesnek kára nem keletkezett. A felperes terhére megállapított adócsalással összefüggően kirótt adóbírság és késedelmi pótlék azonban az alperest az adó szabályos megfizetése esetén nem terhelte volna. Ez az anyagi hátrány a felperes terhére megállapított felróható magatartással okozati összefüggésben merült fel. Az így felmerült kár tényét a felülvizsgálati kérelem alaptalanul vitatta, azt az esetleges áfa visszaigénylés nem érinthette volna, továbbá a gazdálkodás általános eredményességével sem hozható összefüggésbe.
A kártérítés összegszerűségét a másodfokú bíróság mérlegeléssel - a károkozás körülményeit, mások közrehatását is figyelembe véve - határozta meg. E mérlegelés jogszabálysértő voltát megalapozó tényt, perbeli adatot a felülvizsgálati kérelem nem jelölt meg.
Minthogy az adóhiányt (50%-os mértékben, 1 828 965 forintban) tévesen vette figyelembe a másodfokú bíróság az alperes káraként, a marasztalási összegből, 2 305 170 forintból a felperes terhére elszámolt adóhiány összegét levonva a felperes 476 205 forint kártérítés megfizetésére köteles.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletnek a marasztalás összegszerűségére és a perköltségre, eljárási illetékre, állam által előlegezett költségre vonatkozó rendelkezéseit hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú ítéletet megváltoztatva a felperest a fentiek szerint leszállított összegű kártérítés megfizetésére kötelezte. Egyebekben a jogerős ítéletet nem érintette. (Mfv. II. 10.279/2002.)
740. A pénzhelyettesítő eszköznek nem minősülő kárpótlási jegy miatt fennálló vezetői elszámolási kötelezettségnél a perbeli időre vonatkozó piaci értéket kell alapul venni (Mt. 192/A. §).
A felperesi kft. az 1992. április 21-én megkötött társasági szerződéssel jött létre, 50-50%-ban H. G. és az M. Kft. részesedésével. A társaság első ügyvezetőjévé 3 évi időtartamra az alperest választották meg, aki e tisztségét a szerződés szerint megbízási jogviszony alapján látta el. Az alperes egyúttal tagja volt az M. Kft.-nek is és mint tag közreműködött a társaság tevékenységében. 1993. szeptember 30-ától az alperes szóbeli megállapodás alapján az ügyvezetői teendőit a felperesnél munkaviszonyban látta el. 1993. november 8-án az alperes 500 000 forintnak megfelelő törzsbetétet is vásárolt és ezzel a felperes tagja lett. Az M. Kft. fennmaradó törzsbetétét megvásárolta H. G., miáltal nevezett törzsbetétje 34 700 000 forintra növekedett. A többségi tulajdonos sokat tartózkodott külföldön, így a kft. ügyeit nagyrészt az alperes mint ügyvezető bonyolította. Nevezettek között a viszony 1994-ben megromlott, ezért az alperest 1994. október 4-én az ügyvezetői tisztségéből visszahívták, majd 1994. november 4-én a kft. tagjai közül is kizárták. Az alperessel szemben büntetőeljárás is indult sikkasztás, jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének büntette és magánokirat hamisítás vétsége miatt.
A felperes az alperessel szemben kártérítés iránt nyújtott be keresetet 1994-ben, amely ügyben a városi bíróság az iratok áttételéről rendelkezett, minthogy álláspontja szerint az alperes az ügyvezetői tisztséget munkaviszony keretében látta el.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította és kötelezte, hogy külön felhívásra az állam javára elsőfokú eljárási illetékként fizessen meg 750 000 forintot, továbbá az előlegezett költségek fejében 30 220 forintot. Kötelezte, hogy az alperes részére fizessen meg 50 000 forint perköltséget.
A munkaügyi bíróság a felperes követelései és az alperes által előterjesztett beszámítási kifogás egybevetése eredményeként azt állapította meg, hogy a felperes jogszerű és megalapozott követelése az alperessel szemben 1 932 826 forint, az alperes megalapozott beszámítási kifogása pedig 1 980 000 forint. A beszámításra tekintettel ennek összegéig a követelések egymással szemben elenyésztek, ezért az alperes a felperessel szemben fizetési kötelezettséggel nem tartozik, emiatt a felperes keresetét elutasította.
Az alperes 838 000 forint névértékű kárpótlási jegyet vett át azzal a céllal, hogy a felperes számára mezőgazdasági területeket vásároljon. A jogszabály csak a kárpótolt részére tette lehetővé a földvásárlást. Az alperes az ügyvezetői tisztsége megszűnésekor a 838 000 forint névértékű kárpótlási jegyet a felperes számára nem adta vissza, azzal nem számolt el. A felperes emiatt 1 257 000 és ennek 1995. január 1-jétől számított évi 20%-os kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest arra hivatkozva, hogy ilyen értékhez juthatott volna, ha az elszámolás időpontjában a kárpótlási jegyekkel módjában állt volna vagyontárgyakat, részvényeket, üzletrészeket vásárolni, 150%-os értéken beszámítva a kárpótlási jegyeket. Ugyanakkor az alperes arra hivatkozott, hogy a nála maradt kárpótlási jegyeket a felperesnek a vele szemben fennálló tartozásába kívánta beszámítani és azokat az árfolyam ingadozásra tekintettel a felperes érdekét is szem előtt tartva, 70%-os árfolyamon értékesítette 1997. április 3-án, melynek fejében 544 478 forint nettó vételárban részesült.
Az elsőfokú bíróság megítélése szerint ezt az összeget köteles az alperes a felperes rendelkezésére bocsátani kamatokkal együtt, ennél magasabb értéket azonban a felperes nem bizonyított, ezt meghaladó keresete tehát alaptalan. Ítéletének indokolásában az elsőfokú bíróság hivatkozott arra, hogy 1994 októberében a kárpótlási jegyek cseréje, adásvétele a névértéknél jelentősen alacsonyabb összegért bonyolódott, piaci értéke jelentősen elmaradt a jogszabály szerint meghatározott értéktől. A legkedvezőbb esetben 1994 októberében 373 500 forintért tudta volna a felperes a tőzsdén értékesíteni a kárpótlási jegyeket.
Az elsőfokú ítélet 8. pontja az alperes által 1994. február 19-én az Sz. Kft.-vel szarvasmarha-állomány értékesítésére kötött szerződésre vonatkozott, melynek meghiúsulása miatt a felperes az általa kifizetett 1 000 000 forint összegű bánatpénzt elveszítette. Az elsőfokú bíróság a felperesnek e tekintetben előterjesztett kártérítési igényét azért utasította el, mert nem tudta bizonyítani, hogy a szerződés teljesítése kinek a hibájából hiúsult meg, és az alperes jogellenes magatartása, nem kellő körültekintése vezetett a károsodáshoz.
A felperes az ítélet keresetet elutasító rendelkezései ellen nyújtott be fellebbezést.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett rendelkezéseit nem érintette, fellebbezett rendelkezéseit megváltoztatta. Kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 3 226 348 forintot, valamint ezen összegből 1 132 562 forint után 1994. január 1-jétől, 1 000 000 forint után 1994. február 20-tól, 255 786 forint után 1994. április 1-jétől, 838 000 forint után 1995. január 1-jétől a teljesítésig évi 20% kamatot.
Ítéletének indokolásában a másodfokú bíróság csupán az elsőfokú ítélet 7. és 8. pontja tekintetében, valamint az alperes beszámítási kifogását illetően tartotta alaposnak a felperes fellebbezését. Megállapította, hogy az elsőfokú ítélet 2. pontjában részletezett, az alperest 1 132 562 forintban marasztaló rendelkezést az alperes nem fellebbezte meg, ez a marasztalás ekként jogerőre emelkedett, ugyanígy jogerőre emelkedett az elsőfokú ítélet 4. pontjának az alperest 255 786 forint megfizetésére kötelező rendelkezése is.
Alaposnak találta a másodfokú bíróság a felperes fellebbezését az alperes által átvett kárpótlási jegyekkel kapcsolatos igény tekintetében.
A másodfokú bíróság szerint az alperesnek nem volt felhatalmazása a kárpótlási jegyek értékesítésére, ezért az Mt. 169. § (1) illetve (3) bekezdése alapján a teljes kárt köteles megtéríteni, hiszen a kárpótlási jegy olyan értékpapírnak minősül, amelyért a munkavállaló jegyzék, elismervény nélkül is teljes körű felelősséggel tartozik. Ezért az értékpapír névérték szerinti ellenértékének megfizetésére kötelezte az alperest.
A periratokhoz csatolt társasági szerződés szerint a törzstőke egynegyedét meghaladó értékű szerződéskötéshez a taggyűlés hozzájárulására volt szükség. A perben arra nincs adat, hogy ehhez a szerződéshez a taggyűlés - adott esetben a jelentős többségi tulajdonnal bíró H. G. - hozzájárult volna. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a kár azáltal következett be, hogy az alperes jogosulatlanul kötött szerződést és ügyvezetőként, vezető állású tisztségviselőként a társaság érdekeit figyelmen kívül hagyva járt el. Az alperes nem tudta igazolni, hogy a szerződés megkötésére a társaság többségi tulajdonosától megbízást kapott, de a bánatpénz kikötésénél sem tanúsított kellő gondosságot. Ekként tehát önmagában az alperes ügyletkötése volt az, amely a felperes kárát előidézte, ezért felelőssége az Mt. 193. §-ának (1) bekezdése szerint megállapítható.
A fentiek alapján a másodfokú bíróság a felperes keresetét az elsőfokú ítélet 2., 4., 7., és 8. pontja vonatkozásában találta alaposnak, és összességében 3 226 348 forintban állapította meg az alperes fizetési kötelezettségét.
Az alperes beszámítási kifogásával kapcsolatban előterjesztett felperesi fellebbezést is alaposnak találta, minthogy a beszámítási kifogás az alperesnek a tagsági viszonya alapján előterjesztett követelésére vonatkozott. Az Mt. 193. §-ának az a rendelkezése, hogy a vezető a munkáltatóval szemben vezetői tevékenységének keretében okozott kárért a polgári jog szabályai szerint felel, csak a kártérítés alapjául szolgáló Ptk.-beli szabályok alkalmazását teszi lehetővé, nem jelenti azt, hogy a polgári jogi igényeket is munkaügyi vita keretében lehetne érvényesíteni.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében az alperes a felperes keresetének elutasítását és költségben marasztalását kérte. A kárpótlási jegyekkel kapcsolatban lényegében az elsőfokú ítélet rendelkezésével és indokaival értett egyet. A bánatpénz - általa foglalónak megjelölt - összege tekintetében kifejtette, hogy a többségi tulajdonos döntése következtében kellett az ügylet kockázatát vállalnia, az ügylet teljesítésének elmaradása a kft. hibájául róható fel, amiért őt felelősség nem terheli. A beszámítási kifogással kapcsolatban hivatkozott a Pp. 1999. január 1-jétől hatályos 349. §-ának (3) bekezdésére, amely szerint a munkaviszonnyal közvetlen kapcsolatban lévő jogra alapított igény a munkaügyi perben is érvényesíthető. Erre figyelemmel kérte - minthogy a beszámítási kifogás tárgyát képező igénye egynemű és lejárt -, hogy annak a bíróság adjon helyt.
A felperes a jogerős ítélet hatályban tartását kérte, arra hivatkozva, hogy a felülvizsgálati kérelem csupán a bizonyítékok mérlegelését támadta.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a kárpótlási jegyekkel kapcsolatos alperesi magatartás értékelésénél az elsőfokú bíróság által kialakított érdemi döntéssel, illetve annak indokolásával ért egyet. Téves a másodfokú bíróságnak az a jogi álláspontja, hogy a kárpótlási jegy olyan értékpapírnak minősül, amelynek névértékéig a munkavállalót megőrzési felelősség terheli az Mt. 169. § (1) illetve (3) bekezdése alapján. Az ügyvezetői tisztség megszűnésekor az alperesnek a kárpótlási jegyeket vissza kellett volna adnia a felperes számára, ugyanakkor a kárpótlási jegyek nem pénzhelyettesítő eszközök, értékük nem állandó. Helytálló az elsőfokú bíróságnak az a következtetése, hogy a felperes nem bizonyította, az általa megjelölt értéken tudta volna hasznosítani a kárpótlási jegyeket, ugyanakkor viszont 1994. októberében a kárpótlási jegyek piaci értéke a névértéknél jelentősen alacsonyabb volt. A Ptk. 355. §-ának (4) bekezdése szerint, ha az eredeti állapot helyreállítása nem lehetséges, a pénzbeli kártérítés mértéke a károsult vagyonában beállt értékcsökkenéshez igazodik, és minthogy az alperes az ügyvezetői tisztsége megszűnésének időpontjában kialakult piaci értékhez viszonyítottan magas, 70%-os árfolyamon értékesítette a kárpótlási jegyeket, ezáltal kárenyhítési kötelezettségének is eleget tett. E vonatkozásban tehát helytálló az elsőfokú bíróság érdemi döntése, amely szerint az alperes 544 478 forint megfizetésére köteles a felperes számára. Ugyanakkor a kamatot a kárpótlási jegyek értékesítésének időpontjától, azaz 1997. április 30-ától köteles az alperes a felperes számára megfizetni.
Helytálló a másodfokú ítéletnek a bánatpénz elvesztése miatti kárigénnyel kapcsolatban (elsőfokú ítélet 8. pontja) kifejtett álláspontja. Nem nyert bizonyítást, hogy a társasági többségi tulajdonosa e szerződés megkötésére felhatalmazást adott volna az alperesnek. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében iratellenességre, nyilvánvalóan téves, okszerűtlen ténymegállapításra vagy következtetésre nem hivatkozott, tehát a bizonyítékok felülmérlegelése alapján kérte a jogerős döntés alapjául szolgáló tényállás, illetve az ehhez kapcsolódó jogkövetkeztetés megváltoztatását. Erre a felülvizsgálati eljárásban nincs lehetőség [Pp. 275. §-ának (1) bekezdése]. Helytálló tehát a másodfokú bíróságnak az a következtetése, hogy önmagában az alperes ügyletkötése volt az, amely a felperesi kárt előidézte, tehát szükségtelen volt annak vizsgálata, hogy az ekként jogellenesen megkötött szerződés teljesítésének meghiúsulása mely okból következett be.
Helytálló a jogerős ítélet az alperes beszámítási kifogásának elutasítását illetően, mivel az alperesnek ezen igénye tagsági viszonyából eredt. Téves a felülvizsgálati kérelemnek a Pp. 349. § (3) bekezdésére történő hivatkozása. A Pp. ezen rendelkezését az 1997. évi LXXII. törvény 35. §-ának (1) bekezdése állapította meg, de csupán a módosítás hatályba lépését - 1999. január 1-jét - követően indult ügyekben lehet alkalmazni. Minthogy a jelen per 1994-ben indult, a Pp. 349. § (3) bekezdése a perbeli esetben nem alkalmazható. (Mfv. II. 10.186/2000.)