adozona.hu
Az Mt. 184. §-ához
Az Mt. 184. §-ához
Kiválasztott időállapot:
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes részére az 1996. augusztus 10-én elszenvedett munkahelyi balesete miatt az alperes - egyebek mellett - mezőgazdasági kártérítési járadékot folyósít.
A felperes a korábbi lakásából a helységben családi házba költözött, emiatt a mezőgazdasági kártérítési járadékának felemelése iránt az alperes ellen pert indított.
A munkaügyi bíróság közbenső ítéletével úgy rendelkezett, hogy az alperes a korábbi ítéletében terhére megállapított járadék "megnövekedett részéért is" felelősséggel tar...
Az Mt. 184. §-ához
EH 2001.561 A munkáltatói jogutódlás alapjául szolgáló megállapodás a munkavállaló kártérítési igényének tartalmát nem érintheti, mivel a törvénytől eltérő feltételeket csak a kollektív szerződés, vagy a felek megállapodása állapíthat meg [Mt. 13. § (3) bekezdés, 184. § (4) bekezdés].
EH 2002.695 A károsult a személyes és vagyoni körülményeit nem köteles változatlanul megőrizni avégett, hogy a kártérítés összege ne módosulhasson. Ilyen esetben is irányadó a káronszerzés tilalma, valamint a tisztességes eljárás alapelve (Mt. 184. §).
BH 2005/404. A baleset miatt szükségessé vált gépkocsi-használat esetében a gépkocsi cseréjére alapított kárigény felől az összes körülmény figyelembevételével kell dönteni, ideértve a személygépkocsi biztonságos vezetéséhez fűződő egyéni és közérdeket is. Kármegosztás nem alkalmazható amiatt, hogy a károsult részére biztosított személygépkocsit esetleg a hozzátartozói is használhatják (BH 1988/250.). A munkaviszony alapján és azon kívül elért jövedelmeket és azok veszteségét külön-külön kell vizsgálni [1992. évi XXII. törvény 177. §, 178. § (1) bek., 179. § (1) bek., 184. § (3) bek.; 1952. évi III. törvény 213. § (1) bek.].
BH 2006/225. A keresetpótló járadék kiszámításánál a károsult rokkantsági nyugdíját bruttósítva kell figyelembe venni (1995. évi CXVII. törvény 4. §).
BH 2007/274. I. A káronszerzés tilalma folytán a felperes - a munkahelyi balesete alapján járó elmaradt jövedelem kiszámításánál - nem igényelheti, hogy az alapul szolgáló átlagkereset magasabb legyen, mint amit a baleset előtt általa nem vitatottan keresett a teljesítménye alapján.
II. Amennyiben a munkavállaló a baleseti lábsérülése miatt nem tudja a korábbi munkakörét ellátni, az ezzel összefüggésben történt munkaviszony megszüntetés utáni időszakra kiesett keresetként a munkáltatónál elérhető kereset figyelembevétele jogszerű [1992. évi XXII. törvény 184. §, 177. § (1) bek.].
720. A járadék módosítására nem csupán a munkavállaló egészségi állapotának megváltozása szolgálhat indokul, hanem megalapozhatja az életkörülményeinek az átlagosat meg nem haladó módosulása is [Mt. 184. § (1) bek.].
A felperes részére az 1996. augusztus 10-én elszenvedett munkahelyi balesete miatt az alperes - egyebek mellett - mezőgazdasági kártérítési járadékot folyósít.
A felperes a korábbi lakásából a helységben családi házba költözött, emiatt a mezőgazdasági kártérítési járadékának felemelése iránt az alperes ellen pert indított.
A munkaügyi bíróság közbenső ítéletével úgy rendelkezett, hogy az alperes a korábbi ítéletében terhére megállapított járadék "megnövekedett részéért is" felelősséggel tartozik.
A közbenső ítélet indokolásában az Mt. 184. §-a (1) bekezdésére való hivatkozással az elsőfokú bíróság a körülményekben bekövetkezett változást a megnövekedett kártérítési járadék fizetésére alapot adóként fogadta el.
A közbenső ítélet ellen az alperes fellebbezést nyújtott be.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét megváltoztatta, a felperes keresetét elutasította.
A másodfokú bíróság a döntése indokolásában arra hivatkozott, hogy a felperes saját akaratelhatározásából költözött el a szülei házából a saját házas ingatlanába, ez nincs okozati összefüggésben a balesettel. A körülmények "objektív megváltozása" adhat tehát alapot az alperes marasztalására, a korábban megállapított járadék felemelésére. Az adott esetben ilyen ok nem áll fenn, tehát a felperes követelése alaptalan [Mt. 184. § (1) bekezdés].
A másodfokú bíróság ítélete ellen, annak hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének helybenhagyása iránt a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt. Törvénysértésként megalapozatlanságot jelölt meg, érvelése szerint a felperes önálló háztartásba költözésén kívül az értékviszonyok megváltozása (időmúlás) is megalapozza a felperes követelését.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a másodfokú bíróság ítéletének hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Mt. 184. § (1) bekezdés - a jogerős ítéletben lévő, leszűkített értelmezéssel ellentétben - a sérelmet szenvedett munkavállaló lényeges körülményeiben bekövetkezett változás esetén ad lehetőséget a megállapított kártérítés összegének módosítására. A munkavállaló körülményei nemcsak objektív okból (pl. az egészségi állapotának neki fel nem róható romlása), hanem szubjektív okból is változhatnak. A járadék összegének módosítása tehát akkor is lehetséges, ha a sérelmet szenvedett munkavállaló körülményei saját akaratelhatározásából változnak. A károsultat nem terheli olyan kötelezettség, amelynek értelmében a balesetkori családi állapotát, lakását, ingatlanát stb. változtatás nélkül kell megőriznie avégett, hogy a kártérítésért felelős kötelezettségei változatlanok maradjanak. Amennyiben az ilyen változás bizonyítottan nem káron szerzésre irányul, nem zárható ki a kártérítési járadék összegének - a kellő mértéktartás és a tisztességes eljárás alapelveit is figyelembe vevő - emelése. A járadék módosítására tehát nem csupán a munkavállaló egészségi állapotának megváltozása szolgálhat indokul, hanem megalapozhatja az életkörülményeinek az átlagosat meg nem haladó módosulása is.
Az adott esetben a felperes - az eddigi adatok szerint 1984 m2 nagyságú - saját ingatlanán lakik, tehát a korábbihoz képest a megművelendő terület növekedett. Az előző lakóhelyén lévő ingatlant már nem ő műveli meg. A kifejtettekre is tekintettel helyesen állapította meg a munkaügyi bíróság a közbenső ítéletében, hogy az alperest felelősség terheli a felperes korábbitól eltérő (megnövekedett) mezőgazdasági káráért. Az elsőfokú határozat megváltoztatása tehát az Mt. 184. § (1) bekezdésébe ütközően történt. Ezért a Legfelsőbb a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét közbenső ítéletnek tekintette, hatályon kívül helyezte, a munkaügyi bíróság közbenső ítéletét helybenhagyta. (Mfv. I. 10.460/2000.)
721. A károsult nem köteles személyi és vagyoni viszonyait a baleset után változatlanul fenntartani és megőrizni. Ezért, ha az ingatlanművelési kötelezettség az elköltözött szülők helyett kizárólag a sérültet terheli, az ezzel összefüggő kárt a munkáltató köteles megtéríteni [Mt. 184. § (1) bek; Mt. 177. § (1) bek.].
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a másodfokú bíróság ítéletének a nem vagyoni kártérítés összegét 2 000 000 forintról 1.500 000 forintra leszállító, továbbá a mezőgazdasági kártérítési járadék összegét 2003. január 1-jétől a teljes költség egyharmadában megállapító rendelkezéseit támadta. Álláspontja szerint a perben igazolásra került, hogy a felperes 27 éves korában súlyos kimenetelű, maradandó fogyatékosságot, 36%-os mértékű munkaképesség-csökkenést okozó lábfejsérülést szenvedett. A kialakult állapotában, amely végleges, állandó fájdalma van, nehezítettséget okoz számára a hosszabb távú járás, a lépcsőn járás, a nehéz fizikai munka végzése, nehéz terhek cipelése. Mindezek miatt állandó gyógykezelést igényel, másrészt a szabadidejében pihenni kényszerül. Ez az életvitel jelentősen eltér a hasonló korú egészséges emberek életvitelétől. Mindezekre tekintettel a felülvizsgálati kérelem azt tekintette jogszabálysértőnek, hogy a megyei bíróság a bírói gyakorlatot figyelmen kívül hagyva szállította le az elsőfokú bíróság által megállapított nem vagyoni kártérítést.
A felperes előadása szerint az Mt. 177. §, illetve a 174-176. § alapján az alperes teljes egészében köteles megfizetni mindazokat a mezőgazdasági károkat, amelyek abból adódnak, hogy a mezőgazdasági munkák végzésére a baleset következtében alkalmatlanná vált. Bizonyított, hogy 2003. január óta egyedül lakik abban az ingatlanban, ahol korábban a szüleivel együtt élt, ezért ettől az időponttól kezdve a mezőgazdasági jellegű munkák ellenértéke nem egyharmad, hanem teljes összegben illeti meg. Mindezek miatt a felperes a nem vagyoni kártérítés és a mezőgazdasági járadék tekintetében (utóbbi esetben 2003. január 1-jétől kezdődően) a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárást elrendelte.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem nyújtott be.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
Az elsőfokú bíróság az alábbiakat állapította meg.
A felperes az alperes munkavállalójaként 1999. július 1-jén munkahelyi balesetet szenvedett, a bal bokája súlyosan eltört, emiatt műtétet végeztek, és szövődményként a nem használt csontok mészszegénysége alakult ki, a bal bokaízület jelentős fokú mozgáskorlátozottságával és fájdalmasságával. A balesetből eredő munkaképesség-csökkenésének mértéke 36%, állapota végleges. Emiatt nem képes ugyanúgy járni mint korábban, továbbá eredeti munkakörét csak erejének különös megfeszítésével tudja ellátni. Állapota miatt állandó gyógykezelésre szorul. Az elsőfokú bíróság azt is megállapította, hogy az alperes a balesetért fennálló teljes mértékű és objektív kártérítési felelősségét nem vitatta.
A felperes keresete 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítés, 500 000 forint általános kártérítés, és a balesettől 2003 januárjáig a mezőgazdasági kiadás címén keletkezett hiány egyharmada, ezt követően ennek teljes összege megfizetésére irányult.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest a nem vagyoni kártérítés és az általános kártérítés tekintetében a kereset szerint marasztalta. Kötelezte továbbá, hogy a felperesnek a balesettől kezdődően fizesse meg a mezőgazdasági kártérítést akként, hogy az összegszerűségnél 2003. január 1-jéig figyelembe vette, hogy az ingatlan művelési kötelezettsége három főt terhelt, míg ettől kezdően a felperes az ingatlanban egyedül lakik.
A nem vagyoni kártérítésre vonatkozó döntését az elsőfokú bíróság a felperes orvosszakértői véleménnyel igazolt egészségi állapotával, a tanúk vallomásával és az ítélethozatalkori ár- és értékviszonyok figyelembevételével indokolta.
A mezőgazdasági kártérítési járadék körében meghozott marasztaló rendelkezését az elsőfokú bíróság S. D. igazságügyi mezőgazdasági szakértő véleményével és a perben bizonyított személyes körülményekkel (szülőkkel való együttlakás, illetve külön költözés) indokolta [Mt. 174. § (1) bekezdés, 177. § (1) bekezdés].
Az ítélet ellen az alperes fellebbezést nyújtott be.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, a nem vagyoni kártérítés összegét 1 500 000 forintra leszállította, az alperest kamatokban nem marasztalta. A mezőgazdasági kártérítés vonatkozásában az elsőfokú bíróság ítéletét úgy változtatta meg, hogy az alperest 24 875 forint és kamatai; továbbá 53 310 forint és kamatai megfizetésére kötelezte azzal, hogy 2004. január 1-jétől a mezőgazdasági járadék havi összegét 1190 forintban állapította meg, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés jogalapjára vonatkozó elsőfokú következtetést helyesnek találta és a határozata indokolásában maga is kifejtette összefoglalóan a felperes egészségi állapotáról szóló álláspontját. Az ítélethozatalkori ár- és értékviszonyokra figyelemmel a felperest ért sérelem kompenzálására 1 500 000 forintot talált arányban állónak.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy a felperes a sérüléséből fakadóan nem tudja elvégezni a mezőgazdasági munkákat, azonban azt is értékelte, hogy a felperes a szüleinek tulajdonában lévő ingatlanban lakik, a balesetkor az ingatlanban hárman éltek, a kertet hárman művelték, ezért a szakértő által megállapított költség egyharmadát köteles az alperes a felperesnek kártérítés címén megfizetni. A másodfokú bíróság a felülvizsgálati eljárásban nem szereplő általános kártérítés tekintetében az elsőfokú bíróság döntését helytállónak találta.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés jogalapjaként a felperes fiatal korban (27 év) elszenvedett, és maradandóan 36%-os munkaképesség-csökkenést okozó munkahelyi balesetét jelölte meg. További indokolása szerint a felperes mozgása nehezített (pl. lépcsőn járás), a munkavégzés után a szabadidejét pihenéssel kell tölteni, ezen kívül állandó kezelésre szorul. Ezt az indokolást a másodfokú bíróság elfogadta. Az elsőfokú bíróság által az ítélethozatalkori (2003. november 20.) ár- és értékviszonyokkal arányban állónak talált 2 000 000 forint összegű marasztalást a másodfokú bíróság szintén az ítélethozatalkori ár- és értékviszonyokkal indokolta. A marasztalási összeg 1 500 000 forintra való leszállítását csupán azzal támasztotta alá, hogy ez áll arányban a sérelemmel. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a Pp. 221. § (1) bekezdésnek ez az indokolás nem felel meg, mivel nem tartalmazza annak megokolását, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás elfogadása, az elsőfokú bírósággal azonos ár- és értékviszonyok figyelembevétele mellett mi az a lényeges körülmény, amely a marasztalási összeg negyedével való csökkentését eredményezte. Az ítélet törvénynek megfelelő indokolására vonatkozó kötelezettség a bíróság mérlegelése alapján megállapított marasztalási összeg alkalmazásánál is fennáll. Az adott esetben tehát a másodfokú bíróságnak azt is ki kell fejtenie, hogy az elsőfokú bíróságétól eltérő mérlegelésének melyek voltak az indokai. E nélkül a jogerős másodfokú ítéletnek a nem vagyoni kártérítésről szóló döntéséről a felülvizsgálati eljárásban nem lehet érdemben határozni.
A Legfelsőbb Bíróság ítélkezési gyakorlata (EBH 695.) értelmében a károsultak nem kötelesek személyes és vagyoni viszonyaikat a baleset után véglegesen változatlanként megőrizni. Ebből következően az a bizonyított körülmény, hogy a felperes szülei a baleset után elköltöztek, és a perbeli családi házban a felperes egyedül él, ennélfogva ő végezné a mezőgazdasági munkákat, az ebből eredő költségek kártérítésként érvényesítése nem jelenti a jóhiszemű és tisztességes joggyakorlás követelményének megsértését, a káron szerzést. Az alperes nem vitatta, hogy 2003. január 1-jével a felperes szülei más helységbe költöztek, a felperes a tulajdonjogi helyzettől függetlenül ténylegesen egyedül lakik az ingatlanban. Ebből a logika szabályai és a bizonyított tények alapján is az következik, hogy a korábbi egyharmad arányú kötelezettség helyett, a teljes művelési kötelezettség a felperest terheli. Az orvosszakértői vélemény alapján a felperes erre nem képes a balesetéből fennálló maradvány-állapota miatt, következésképpen a másodfokú bíróság a Pp. 206. § (1) bekezdésébe ütköző okszerűtlen mérlegeléssel határozott arról, hogy 2003. január 1-jétől kezdődően az alperes a balesetért fennálló felelőssége folytán a mezőgazdasági munkák ellenértékének egyharmada megtérítésére köteles.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletének az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyó részét (általános kártérítés) nem érintette [Pp. 275. § (2) bekezdés]. Nem érintette továbbá a 2003. január 1-jéig terjedő időre megállapított mezőgazdasági kártérítést sem.
A nem vagyoni kártérítés iránti követelést 1 500 000 forinton felüli elutasító, a 2003. január 1-jétől kezdődően a mezőgazdasági járadékról és ennek kamatáról, valamint a mindkét fokú illetékről és a mindkét fokú perköltségről szóló részét hatályon kívül helyezte [Pp. 275. § (4) bekezdés].
Az 1 500 000 forinton felüli nem vagyoni kártérítésre vonatkozó követelés tekintetében a másodfokú bíróságot új eljárásra, és új határozat hozatalára utasította.
Kötelezte az alperest, hogy a felperes részére fizessen meg havi 4300 forint járadék alapulvételével 2003. évre 51 600 forintot, és annak kamatát, 2004. évre 51 600 forintot és annak kamatát, 2005. január 1-jétől július 13-áig 30.100 forintot és annak kamatát, valamint 2005. augusztus 1-jétől minden hó 1. napjáig esedékesen havi 4300 forint mezőgazdasági járadékot [Mt. 177. § (1) bekezdés, Ptk. 301. §, Mt. 159. §]. (Mfv. I. 10.317/2004.)
722. A munkáltató nem mentesül a járadékmódosítás alól, ha a kártérítési felelősségét elismerte, a járadékot folyamatosan, hosszabb időn át megfizette [Mt. 184. § (1) bek.].
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a Pp. 163. § (1) bekezdésbe és a 221. §-ba ütközés miatt azért jelölt meg jogszabálysértést, mert a méltányossági alapon történő járadék folyósítását a bíróságok a kártérítési felelőssége elismeréseként értékelték.
Az összegszerűség körében az MK 111. számú állásfoglalásba ütköző jogszabály-alkalmazásra hivatkozott. A felperes kárenyhítési kötelezettsége elmulasztásával és a saját bizonyítási indítványai jogszabálysértő elutasításával érvelt. Álláspontja szerint a tényállás emiatt feltáratlan maradt. Előadta, hogy a B. megyében alkalmazott nő dolgozó (felperes) járadékát nem lehet az országos átlag alapján megállapítani, mivel ez a magasabb fővárosi átlagkereseteket és a férfiak munkabérét is tartalmazza. Emiatt az Mt. 184. § (3) és (4) bekezdése megsértését jelölte meg, és a tényleges káron felüli kártérítésre való kötelezését sérelmezte. Mindezek miatt a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása alapján a felülvizsgálat elrendelésére nem talált alapot.
A másodfokú bíróság helyesen fejtette ki a jogalapról, hogy az alperes 1981-ben a kártérítési felelősségét teljes mértékben elismerte a felperes 1977. augusztus 1-jén történt munkahelyi balesetéért. Ezen túlmenően a másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül fogadta el helytállónak az elsőfokú bíróság tényállás-megállapítását. Ennek lényege szerint az alperes folyamatosan teljesítette a felperes részére a járadékfizetési kötelezettségét, illetve esetenként a felperes munkaügyi perben érvényesítette a követeléseit (munkaügyi bíróság 2002. február 28-án jogerőre emelkedett, az alperest járadék fizetésére kötelező ítélete; az alperesi teljesítés miatti keresettől elállás miatt meghozott permegszüntető végzés).
A felülvizsgálati kérelem tárgyát képező ügyben a felperes a módosított keresetében 2004. február 1-jétől kérte a keresetpótló járadékának (bruttó) 56 931 forintban való megállapítását, és az alperes marasztalását. Mindezek miatt az alperes alaptalanul hivatkozott arra, hogy méltányosságból fizet keresetveszteségi járadékot a felperesnek, illetve a tényállást a bíróságok hiányosan állapították meg [Pp. 229. § (1) bekezdés].
A másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül fogadta el helytállónak az elsőfokú bíróság tényállás-megállapítását az összegszerűség körében is. Az alperes az egyenlő bánásmód elvébe, a diszkrimináció tilalmába ütközően indítványozta a könyvszakértői vélemény kiegészítését (nők és férfiak bére közötti különbség), illetve mivel az alperesnél az esztergályos, forgácsoló munka megszűnt, az ügyben irányadó ítélkezési gyakorlat szerint a Foglalkozási Hivatal adatközlése alapján kell az átlagkereset adatait figyelembe venni. Az ezzel ellentétes felülvizsgálati érvelés nem helytálló.
Az elsőfokú bíróság a törvénynek megfelelően fejtette ki a felperes kárenyhítési kötelezettsége tekintetében figyelembe vett objektív és szubjektív körülményeket, az ebből levont következtetése okszerű [Pp. 206. § (1) bekezdés, 221. § (1) bekezdés]. Ezt a megyei bíróság jogszabálysértés nélkül fogadta el helyesnek, emiatt az alperesnek az MK 111. számú állásfoglalás alapján a káron szerzés tilalmára és a kárenyhítési kötelezettség elmulasztására vonatkozó érvelése téves. A felperes 50%-os munkaképesség-csökkenése, az életkora és a foglalkoztatási helyzet alapján tehát a bíróságoknak a kárenyhítési kötelezettségről elfoglalt jogi álláspontja nem jogszabálysértő.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp.-nek az ügyben irányadó 273. § (1) bekezdés alapján elutasította. (Mfv. E. 10.629/2005.)
723. A kárviselési arány meghatározása olyan, a jogalap körébe tartozó döntés, amely a járadék módosítási perben ítélt dolgot képez [Mt. 184. §, Pp. 229. § (1) bek.]
A felperes részére, aki 1970. május 28-a óta III. csoportú rokkant, az alperes az 1967-ben elszenvedett munkahelyi balesete miatt járadékot folyósít. A felperes a munkaügyi bíróságnál benyújtott keresetében 29 évre visszamenőleg, a 60. életéve betöltéséig kérte az alperes marasztalását. Összegszerű igényét 242 556 forint járadék-különbözetben jelölte meg.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította. A döntését - egyebek mellett - azzal indokolta, hogy a felperesnek az alperes járadék-leszállítása miatt indított keresetét a bíróság jogerősen elbírálta, ezért ez a követelés a II. rendű alperessel szemben ítélt dolognak minősül. A felperes által megjelölt I. rendű alperes pedig a felperes volt munkáltatójának nem jogutóda, ezért - mivel a felperes a pert nem az ellen indította, akivel szemben az igény érvényesíthető - a kereset elutasításának van helye.
Az elsőfokú ítéletnek az II. rendű alperest érintő része ellen a felperes fellebbezést nyújtott be.
A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletének az I. rendű alperesre vonatkozó részét nem érintette, a II. rendű alperesre vonatkozó rendelkezéseit helybenhagyta.
A másodfokú bíróság az ítélt dolog tárgyában csak részben találta helyesnek az elsőfokú bíróság határozatát, mivel a felperes kereseti követelését csak a jogalap körében lehet ítélt dolognak tekinteni; a korábbi jogerős ítéletet követő időre vonatkozóan csak a kereset érdemi elutasításának lehet helye. A megyei bíróság döntésének további indoka szerint valamely igény jogelőddel szembeni elutasítása a jogutódra nézve is ítélt dolognak minősül. A felperesnek továbbá a fellebbezési eljárásban előterjesztett öregségi nyugdíj megállapításával kapcsolatos igénye meg nem engedett keresetváltoztatás [Pp. 247. § (1) bekezdés], ezért ezzel a megyei bíróság nem foglalkozhatott.
A felperesnek a megyei bíróság ítélete ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében kifejtett érvelése arra vonatkozott, hogy a II. rendű alperes elismerése miatt törvénysértő volt a járadékának leszállítása. A munkavállaló vétkes közrehatásának hiánya miatt kármegosztásnak nem volt helye, a II. rendű alperes köteles megfizetni a tényleges és teljes kárt. Ezért a felperes a jogerős és az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és a munkaügyi bíróság új eljárásra utasítását kérte.
A II. rendű alperes a Pp. 271. § (3) bekezdés miatt vitatta a felülvizsgálati kérelem benyújtásának lehetőségét, ezért annak hivatalból történő elutasítását indítványozta.
Az 1997. évi LXXII. törvény 32. §-ával megállapított Pp. 358. § (2) bekezdés szerint az alperes által megjelölt Pp. 271. § (3) bekezdését a Legfelsőbb Bíróság figyelmen kívül hagyta, és a felülvizsgálati kérelmet érdemben bírálta el.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A peres felek egybehangzó nyilatkozatai és az iratok alapján kétséget kizáróan megállapítható, hogy a felperes az 1967-ben elszenvedett balesete miatt járadékban részesül a II. rendű alperestől, amelynek összegéről - azaz a korábban fizetett járadék 17%-kal való leszállításáról - a Legfelsőbb Bíróság jogerős döntést hozott. E tárgyban a felek között perújítási eljárás is folyamatban volt, a felperes perújítási kérelmét jogerősen elutasították. E tények alapján a törvénynek megfelelően állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a felperes követelése a II. rendű alperessel szemben ítélt dolgot képez. A kárviselési arány meghatározása tehát olyan, a jogalap körébe tartozó kérdés, amely a járadék módosítási perben ítélt dolgot képez [Pp. 229. § (1) bekezdés].
E pontosítás alapján helyes a másodfokú bíróságnak a jogerős ítélet meghozatalát követő időre nézve előterjesztett követelésről szóló jogi okfejtése is. Mindezek miatt nincs jelentősége a járadék visszamenőleges emelésére vonatkozó követelés elbírálásánál annak, hogy az alperes elismerte a felperes balesetének üzemi jellegét, a felperes munkaképesség-csökkenését. Az ítélt dolog jellege, és a kifejtettek miatt nem vizsgálható, hogy a jogerős ítélet meghozatalakor volt-e kármegosztásra okot adó körülmény, vagy sem.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.208/2000.)
724. A kártérítési járadék felemelése iránti igény nem kizárólag az öregségi nyugdíjkorhatár betöltése után történő továbbdolgozásra alapítható [Mt. 184. § (4) bek.].
A felperes a keresetében a kártérítési járadékának felemelését kérte arra hivatkozva, hogy a nyugdíjak növekedtek; az alperes az Alkotmánybíróság 656/B/1990/4. AB határozatában kifejtett jogelvvel ellentétesen mulasztotta el a járadék felemelésére irányuló kötelezettségét.
A munkaügyi bíróság végzésével a pert megszüntette [Pp. 130. § (1) bekezdés d) pont, 157. § a) pont].
A felperes fellebbezést nyújtott be.
A másodfokú bíróság végzésével az elsőfokú bíróság végzését - helyes indokai alapján - hagyta helyben [Pp. 254. § (3) bekezdés, 253. § (2) bekezdés].
A felperes a jogerős végzés ellen felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, mert azt a Pp. 130. § (1) bekezdése alapján törvénysértőnek találta. Indokolása szerint a keresetet nem a korábbi perben elbírált tényekre, hanem az infláció növekedésére alapította, ezért a kereseti kérelmét érdemi vizsgálat nélkül nem lehetett volna elutasítani.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a másodfokú bíróság végzésének hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az iratokból megállapítható, hogy a felperes az akkor hatályos szabályok szerint a munkaügyi döntőbizottságnál benyújtott kérelmével érvényesítette a járadék felemelésére irányuló követelését. E szerv határozatával a kérelmet elutasította. Az indokolás szerint a döntőbizottság a bizonyítás eredménye alapján azt is megállapította, hogy: "...a kérelmező nyugdíjának és a kártérítési járadékának együttes összege magasabb, mintha a kérelmező nyugdíját a balesetet megelőző átlagkereset vállalati bérnövekedésével növelt összegének figyelembe vételével állapították volna meg" (1992. árpilis 22-én kelt kimutatás). E munkaügyi döntőbizottsági határozatot támadta a felperes keresettel, továbbá e követelése tárgyában kötött -a 2. pont szerint a "vállalati bérnövekedésen" alapuló - peren kívüli egyezséget. Eszerint a járadék emelt összegű folyósítását követelésének teljes kiegyenlítésére elfogadta, tudomásul vette, hogy az összeg élete végéig megilleti, és kijelentette, hogy az alperessel szemben további követelése nincs (megállapodás 2. o. 3. pont). Ezután az 1999. július 30-án kelt bejelentésével a keresetétől elállt.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes újabb, a járadékának felemelésére (a járadék "nyugdíjszerű emelésére") irányuló keresetét elutasította. Az indokolás az öregségi nyugdíjkorhatárt követő továbbdolgozás bizonyítatlanságára, és arra utalt, hogy a jogszabályok értelmében nincs lehetőség a kártérítési járadékok inflációra tekintettel történő emelésére. Végül kifejtette, hogy a felperes a peren kívüli megállapodás megtámadási határidejét elmulasztotta, ezért a keresetét emiatt is el kellett utasítani. A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A felülvizsgálati kérelemmel érintett ügyben a felperes lényegében az infláció miatt kérte a kártérítésének megállapítását ("...a nyugdíja, illetőleg a járadéka több mint tíz éve nem emelkedett, ehhez képest azonban a megélhetési költségek a többszörösükre nőttek").
A jövőben lejáró szolgáltatások esetében a tények változása miatt a Pp. 230. § (1) bekezdése szerint van lehetőség a keresetindításra. A Legfelsőbb Bíróság MK 111. számú állásfoglalásból következően a fél a járadék felemelése iránti igényét nem kizárólag az öregségi nyugdíjkorhatár betöltése után történt továbbdolgozással indokolhatja. Az Mt. 184. § (4) bekezdés szerint hivatkozhat pl. arra is, hogy a baleset hiányában a nyugellátása magasabb összegű lenne, ha az öregségi nyugdíjkorhatár betöltéséig dolgozhatott volna, tehát továbbdolgozás hiányában más számba vehető körülmény igazolásának is helye lehet (MD II. 513. számon közölt határozat).
Az adott esetben azonban a felperes tévesen hivatkozott arra, hogy a pert megszüntető végzés az új tények és körülmények alapján benyújtott új kereseti követelés miatt törvénysértő.
Tárgyi értelemben a jogerő ítélt dolgot eredményezett, mivel a már elbírált és az érvényesíteni kívánt igény jogi és ténybeli alapja azonos volt [Pp. 229. § (1) bekezdés]. A megállapodás (amely a munkáltatónál megvalósult bérnövekedésen alapult) megtámadását, és tartalmilag az inflációra tekintettel előterjesztett, a járadék "nyugdíjszerű emelésére" irányuló keresetet a bíróság jogerősen elutasította. Mindezekre tekintettel a pert megszüntető elsőfokú határozatot a másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül hagyta helyben [Pp. 130. § (1) bekezdés d) pont, 157. § a) pont], ezért azt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdés alapján hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.040/2001.)
725. Amennyiben a munkáltató a balesetet követő időszakban valamennyi munkavállalót részmunkaidőben foglalkoztatja, a sérült munkavállaló járadékát is ennek figyelembevételével kell megállapítani [Mt. 184. §, Pp. 206. §].
A felperes keresetében az 1994. február 15-én történt munkahelyi balesete során bekövetkezett koponyasérülése miatt kialakult egészségromlása, majd rokkantsága alapján vagyoni kárai és nem vagyoni kára megfizetésére kérte az alperest kötelezni.
A munkaügyi bíróság közbenső ítéletét - melyben megállapította az alperesnek a balesetért fennálló teljes felelősségét - a másodfokú bíróság ítéletével megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította, mivel álláspontja szerint a balesetet a felperes kizárólagos, elháríthatatlan magatartása okozta. A felperes felülvizsgálati kérelme alapján eljárt Legfelsőbb Bíróság közbenső ítéletével a megyei bíróság hivatkozott ítéletét hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróság közbenső ítéletét helybenhagyta.
Az összegszerűség tekintetében a munkaügyi bíróság a megismételt eljárásban hozott ítéletével kötelezte az alperest 1995. február 25-étől 2000. január 31-éig terjedő időre 1 430 501 forint munkabér-különbözet, 2000. február 1-jétől havi 19 687 forint munkabér-különbözetet, 1994. február 15-étől 2000. január 31-éig terjedő időre 1 430 000 forint nem vagyoni kártérítés és 2000. február 1-jétől ugyanezen a jogcímen havi 20 000 forint járadék, továbbá 13 021 forint gyógyszervásárlási költség, 12 891 forint kórházi látogatás költsége, 13 500 forint 13. havi munkabér-különbözet és ezek kamatai megfizetésére. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az elsőfokú ítélet ellen mindkét fél fellebbezett. A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, az 1995. február 25-étől 2000. június 30-áig terjedő időre fizetendő munkabér-különbözet összegét 1 390 375 forintra, a 2000. július 1-jétől fizetendő havi különbözet összegét 16 625 forintra leszállította, a nem vagyoni kár mértékét egy összegben 1 000 000 forintban állapította meg a kamatfizetési kötelezettség változatlanul hagyása mellett. Mellőzte a gyógyszervásárlással, a látogatási költséggel és a 13. havi munkabér-különbözettel kapcsolatos marasztaló rendelkezést (ezeket az alperes ugyanis időközben megfizette).
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a munkaügyi bíróság az alperesnél végrehajtott béremelésekre tekintettel helytállóan állapította meg a felperes elérhető keresetét. Továbbá a valamennyi munkavállalót érintő - napi 5 órára történt - munkaidő-csökkenés folytán 1998. évtől megalapozottan számította az elmaradt munkabért az elérhető teljes átlagkereset 70%-os mértékével. A másodfokú bíróság a figyelembe vehető rokkantsági nyugdíjak bruttó összege megállapításánál tapasztalt számítási hibára tekintettel szállította le a marasztalási összeget. A nem vagyoni kártérítést illetően a másodfokú bíróság indokolatlannak találta a járadék megállapítását, ezért az összes körülmény mérlegelése alapján 1 000 000 forintos nem vagyoni kártérítést ítélt a sérelmekkel arányosnak a balesettől számított késedelmi kamattal. A felperes korábbi tünetmentes állapotára tekintettel megállapította, hogy a balesetből eredő munkaképesség-csökkenés mértékére tekintet nélkül az alperes a kárért teljes mértékben felel.
A jogerős ítélet ellen a felperes és az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt.
A felperes a másodfokú bíróság ítéletének "megváltoztatását", és a keresetének helyt adó határozat hozatalát kérte. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság indokolatlanul alacsony összegben állapította meg a nem vagyoni kár mértékét, mert nem vette figyelembe a perben ezzel összefüggésben előadottakat. Sérelmezte a munkabér-különbözet téves számítását, mivel a bíróságok figyelmen kívül hagyták az 1994. évre az alperesnél végrehajtott 24%-os béremelést, továbbá a munkabér-különbözet összegét nem növelték a mindenkori inflációval arányosan. Tévesnek tartotta továbbá a teljes kártérítés helyett a 70%-os mértékű kártérítés megállapítását az alperesnél végrehajtott munkaidő csökkentés miatt. Álláspontja szerint ennek a körülménynek - ami a munkavállalókkal való munkaszerződés módosításon alapult - nem lehet kihatása a baleseti kártérítésre.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében azt sérelmezte, hogy a bíróságok a vagyoni kártérítés mértékét nem az üzemi balesetből eredő 30%-os munkaképesség-csökkenéssel arányosan állapították meg. Ezért a munkabér-különbözet tekintetében kérte a jogerős ítélet megváltoztatását, és a marasztalási összeg 45%-ra leszállítását.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a közbenső ítéletével a munkaügyi bíróság közbenső ítéletét, amelyben az alperes teljes kártérítési felelősségét állapította meg, helybenhagyta.
A felperes üzemi balesetből eredő munkaképesség-csökkenése mértékét 30%-ban, összmunkaképesség-csökkenését 67%-ban állapították meg, az igazságügyi orvosszakértői vélemény szerint a baleset után alakult ki az az állapot, ami a rokkantsághoz vezetett. A felperes keresetvesztesége az alperesnél elszenvedett baleset folytán következett be, ezért a keresetveszteségért az alperes anyagi felelőssége az Mt. 174. §-a alapján a balesetből eredő munkaképesség-csökkenés százalékos mértékétől függetlenül a teljes kárért fennáll (MK 30. számú állásfoglalás). Az alperes ezzel ellentétes felülvizsgálati érvelése tehát téves, továbbá nem felel meg a Pp. 229. § (1) bekezdésében szabályozottaknak.
A felek nem vitatták a nem vagyoni kártérítés egyösszegben való megállapítására vonatkozó jogerős ítéleti rendelkezést.
A munkaügyi bíróság a nem vagyoni kártérítés mértékét a balesetkori (1994. február 15.) értékviszonyok alapján kamattal állapította meg. Az igény elbírálása során a munkaügyi bíróság által megállapított tényállást a felperes által elszenvedett sérelmet, az egészségében bekövetkezett változásokat, a betegségének a családi és társadalmi kapcsolatára való kihatását vette alapul. Ennek alapján mérlegeléssel állapította meg a sérelemmel hozzávetőlegesen azonos értékű vagyoni kárpótlás mértékét. A felperes felülvizsgálati kérelmében ezért alaptalanul hivatkozott az általa felhozott körülmények vizsgálata elmaradására, a bizonyítékoknak a Pp. 206. § (1) bekezdés szerint történt mérlegelésével megállapított nem vagyoni kártérítés tekintetében pedig felülmérlegelésnek nincs helye [Pp. 270. § (1) bekezdés].
A felperes nem vitatta, hogy az alperes 1998-tól a munka csökkentése miatt a munkavállalókat - a velük való munkaszerződés-módosítás alapján - részmunkaidőben (napi 5 óra), és ezzel arányosan csökkentett munkabérrel alkalmazta. Ezért a felperesnek a baleset miatt elmaradt jövedelme megállapításánál a bíróságok helytállóan indultak ki abból, hogy az alperes a felperest hasonló feltételekkel alkalmazta volna. A felperes ezzel ellentétes előadást nem tett. A munkáltató a balesetből eredő teljes kár megtérítésére köteles, ennek keretében azt a keresetet kell megtéríteni, amitől a munkavállaló elesik. A perben a bíróságok helyesen vizsgálták, hogy a felperes a baleset hiányában milyen keresetben részesült volna, ezért az 1998-tól az alperesnél általánosan alkalmazott részmunkaidőre és ezzel arányos bérezésre tekintettel törvénysértés nélkül állapították meg arányos mértékben a keresetveszteséget.
A felperes keresetében a rokkantsági nyugdíja megállapítása időpontjától, 1995. február 25-étől igényelt elmaradt jövedelmet, ezért a bíróságok helyesen vették figyelembe az Mt. 152. §-a alkalmazásával megállapított 1994-es átlagkeresetet.
A másodfokú bíróság vizsgálta az 1993-ban, 1994-ben és 1995-ben végrehajtott bérfejlesztést, az alperes erre vonatkozó nyilatkozatát az 2000. május 25-én megtartott tárgyaláson ismertette, arra a felperes nem tett észrevételt, a csatolt adatokat nem vitatta. Ezért ebben a körben a felperes alaptalanul panaszolt jogszabálysértést.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét abban a részében, amellyel helybenhagyta a felperesnek az alperes munkabér-különbözet és nem vagyoni kártérítésben marasztalását meghaladó kereseti kérelmét elutasító rendelkezését, hatályában fenntartotta. Ezt meghaladóan a jogerős ítéletet nem érintette. (Mfv. I. 11.149/2000.)
726. Nem törvénysértő a károsult munkavállaló javára bérfejlesztésként a felperes munkakörében elért országos béradatok figyelembevétele, ha a munkáltató felszámolás alatt állt és bérfejlesztést nem hajtott végre [Mt. 184. §, 26/1980. (XII. 20.) MüM rendelet 10. §,].
Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes a felperes 1991. május 15-én elszenvedett munkahelyi balesetéért teljes kártérítési felelősséggel tartozik. Az ügyben eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részítéletnek tekintette és az el nem bírált kérelmek elbírálására az iratokat az elsőfokú bíróságnak küldte meg.
A felperes ebben az eljárásban 1992-től 1998-ig évenként pontosított keresetveszteség címén kérte az alperes marasztalását, továbbá havi 300 000 forint keresetveszteségi járadék iránti igényt is előterjesztett.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest keresetveszteség címén összesen 3 081 656 forint tőke, és 569 624 forint kamat megfizetésére kötelezte. Marasztalta továbbá az alperest 1999. július 1-jétől kezdődően havi 49 746 forint járadékban is, melyet a jövőben esedékes járadék tekintetében előzetesen végrehajthatóvá nyilvánított, míg a felperes keresetét egyebekben elutasította.
A munkaügyi bíróság a számítása alapjaként az 1991. május 15-ei üzemi balesetet megelőző négy naptári negyedév átlagkeresetét jelölte meg, havi 40 708 forintban. Megállapította, hogy az alperesnél 1991. óta bérfejlesztés nem történt. A felperes munkaviszonya 1993. július 28-án szűnt meg az alperesnél. Mindezek alapján a perben még irányadó 26/1980. (XII. 20.) MüM rendelet (a továbbiakban: R.) alapján állapította meg a felperes kárát, amelyet összegszerűen részletesen indokolt.
Az ítélet ellen mindkét fél fellebbezést nyújtott be. A felperes azért találta alacsonynak a keresetveszteségi járadék összegét, mert annak meghatározása nem a társadalombiztosítási szabályok szerinti átlagkereset alapulvételével történt, továbbá sérelmezte a kamat mértékét, illetve a kamatos kamatban történt marasztalás hiányát. Az alperes elsődlegesen a kereset teljes elutasítását, másodlagosan a felperes vétkes közrehatásának megállapítását és emiatt a marasztalási összeg leszállítását kérte.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét azzal a kiegészítéssel hagyta helyben, hogy a kamat mértéke évi 20%.
A másodfokú bíróság kifejtette, hogy a Pp. 229. § (1) bekezdés értelmében a korábbi jogerős ítélet folytán az alperes a kártérítési felelősségének mértékét már nem teheti vitássá.
Az összegszerűségről az volt a másodfokú bíróság álláspontja, hogy az elsőfokú bíróság mindenben a R. szabályainak megfelelően járt el. Jogszabály rendelkezésének hiányában elutasította a kamatos kamattal kapcsolatos igényt és rendelkezett a kamat mértékéről.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a másodfokú bíróság ítéletének "megváltoztatását" és az alperesnek további kártérítés megfizetésére való kötelezését kérte.
Jogszabálysértésként hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróság az első két tárgyalásról nem vett fel jegyzőkönyvet, és a bizonyítékait nem csatolta az iratokhoz [Pp. 115. § (1) bekezdés, 116-118. §]. A felperes álláspontja szerint törvénysértő volt a kártérítési összeg meghatározása a statisztikai országos átlag alapján, továbbá a R. 10. § (1) bekezdésébe ütközött a változatlan összegű havi 40 708 forint alapulvétele. A felperes végül esetlegesen számítási hibát is megjelölt annak pontos meghatározása nélkül.
Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A jegyzőkönyv felvételével összefüggő felülvizsgálati előadás alaptalan, mivel a felperes a Pp. 218. § (2) bekezdés szerinti kérelemmel az eljárás során nem élt, és az "első két tárgyalás" jegyzőkönyvére irányuló konkrét tényt, vagy jogszabálysértést nem jelölt meg a fellebbezésében sem. Önmagában annak leírása, hogy a fél álláspontja szerint a jegyzőkönyv nem "precíz", nem ad alapot a Pp. 218. § (2) szerinti intézkedések megtételére.
A felperes nem vitatta, hogy az alperes felszámolás alatt áll. E körülmény (és bérfejlesztés nyilvánvaló elmaradása) folytán a R. 10. § és a bírói gyakorlat helyes alkalmazásával hagyta helyben a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságnak a KSH adatokon alapuló döntését. Az alperesnél megvalósult bérfejlesztés hiányában ezért a felperes munkakörében elért országos béradatok figyelembevétele nem jogszabálysértő. Bérnövekedés hiányában az elsőfokú bíróság által az 1991. május 16-ától 1995. végéig alapul vett havi 40 708 forint átlagkereset a felperesre nézve a KSH adatokhoz képest jelentősen kedvezőbb volt, ezért a Legfelsőbb Bíróság e tekintetben jogszabálysértést nem észlelt. Ebből az is következik, hogy az 1996-1999. évi adatok - a felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal ellentétben - nem voltak megalapozatlanok [okszerű mérlegelés, Pp. 206. § (1) bekezdés].
A felülvizsgálati kérelem pontos megjelölés nélkül utalt számítási hiba gyanújára. Számítási hibát a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélettel helybenhagyott elsőfokú ítélet részletes számításaiban nem észlelt, ezért e felülvizsgálati érvelés nem alapos.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdés alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.274/2000.)
727. A jogelőd és a jogutód által kötött járadékbiztosítási szerződés a jogutódnál továbbfoglalkoztatott kártérítési járadékára akkor hat ki, ha a jogszabálytól való eltérés a károsult hozzájárulása alapján a törvényhez képest kedvezőbb feltételű megállapodásnak minősül [Mt. 184. § (4) bek., 13. § (3) bek.].
A felperes keresetében a T. Vállalatnál elszenvedett üzemi balesetével kapcsolatban részére megállapított havi kártérítési járadéka emelését kérte; három évre visszamenőlegesen havi járadékkülönbözet és kamatai megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A felperes keresetének elutasítását helybenhagyó jogerős ítéletet - a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedően - a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati határozatával hatályon kívül helyezte, a munkaügyi bíróságot új eljárásra, és új határozat hozatalára utasította.
A munkaügyi bíróság a megismételt eljárásban hozott ítéletével a felperes keresetét elutasította.
Az ítéleti tényállás rögzítette, hogy a felperest a perbeli egészségkárosodás a T. Vállalatnál érte. A felperesnek a munkaviszonya e munkáltatónál nem szűnt meg, hanem az A. Kft.-nél folytatódott, amely társaság az MK 154. sz. állásfoglalás szerinti jogutód munkáltató. Az A. Kft. alapításával kapcsolatban 1993. január 29-én kötött szindikátusi szerződés értelmében azonban a T. Vállalatnál keletkezett kártérítési kötelezettségekért nem a kft., hanem a vállalat tartozik felelősséggel.
A munkaügyi bíróság az alapperben beszerzett könyvszakértői vélemény alapján megállapította, hogy a felperesnek az alperessel szemben a járadékigényével kapcsolatos követelése nem megalapozott. A követelése csak akkor lenne alapos, ha az A. Kft. bérfejlesztési mutatóit kellene alkalmazni, azt azonban nem tartotta lehetségesnek.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte (tartalmilag megváltoztatta) és megállapította, hogy a felperes kártérítése módosításánál a jelenlegi munkáltatójánál, az A. Kft.-nél hasonló munkakörben dolgozók bérfejlesztését kell figyelembe venni, mivel munkáltatói jogutódnak az A. Kft. tekintendő.
A másodfokú bíróság a tényállás kiegészítéseként a következőket állapította meg. Az A. Kft. 1993. április 1-jén a T. Vállalat Központi Műhely Üzeméből jött létre. Az alapítók az 1993. január 29-én kötött "szindikátusi szerződésben" abban állapodtak meg, hogy az új társaság változatlan feltételekkel átveszi a munkavállalókat, a T. Vállalatnál marad az át nem hárítható terhek között a baleseti kártalanítás. 1993. évben még a bányavállalatnál maradt hegesztők bérfejlesztési mutatóit vették figyelembe a járadékrendezésnél, a következő években a felszámolás alatt álló vállalat tényleges átlagos bérfejlesztését, mert hegesztők már nem dolgoztak ott. 1995. január 1-jén a T. Vállalat "f.a." az alperessel "egyszeri díjazású járadékbiztosítási szerződést" kötött, amely szerint az alperes a kártérítés módosításának alapjául szolgáló munkabér-növekedés mértékének meghatározásánál a KSH által kimutatott, a szakágazatban az előző évben megvalósult átlagos éves bérfejlesztést veszi figyelembe.
A másodfokú bíróság mindezek alapján megállapította, hogy a felperes esetében munkáltatói jogutód A. Kft.-nél az azonos munkakört betöltő munkavállalók ténylegesen megvalósult átlagos éves bérfejlesztésnek a mértéke irányadó. Nem volt arra jogi lehetőség, hogy a jogelőd munkáltató az alperessel az Mt. szabályaitól [Mt.184. § (3)-(4) bekezdés] eltérő járadékemelésről állapodjon meg.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős közbenső ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint iratellenes a munkáltatói jogutódlás ítéleti megállapítása, mert csak részleges jogutódlás történt, mivel a jogelődnél balesetet szenvedett munkavállalók tekintetében a kártérítési felelősség továbbra is a jogelődöt terhelte. Ez a kikötés nem ütközik jogszabályba. Arra hivatkozott, hogy a jogokat, kötelezettségeket csak együttesen lehet származtatni. Ezért nem tartotta lehetségesnek, hogy ha a jogelődnél maradtak a kártérítéssel kapcsolatos jogok, kötelezettségek, akkor ne a saját bérfejlesztését, hanem a jogutódét alkalmazzák. Az Mt. 184. §-a (3) és (4) bekezdésébe ütköző jogszabálysértést és az MK 154. számú állásfoglalás téves értelmezését panaszolta.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős közbenső ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A jogerős közbenső ítélet a perbeli bizonyítékok - így elsősorban az 1993. január 29-én kötött szindikátusi szerződés 13. pontjának erre vonatkozó egyértelmű rendelkezései - alapján megalapozottan állapította meg, hogy a felperesnek a T. Vállalatnál fennállt munkaviszonya az A. Kft.-nél "változatlan munkahelyen, munkakör- és bérfeltételek" mellett folytatódott. Emellett a jogerős határozat a szerződésnek megfelelően rögzítette azt is, hogy a baleseti kártalanítás át nem hárítható teherként a vállalatnál maradt. Ily módon a megállapított tényállás a peres iratok tartalmával nem áll ellentétben, az iratellenességre vonatkozó támadás téves.
Az előbbiek szerint irányadó tényállásból a másodfokú bíróság helyes jogi következtetéssel állapította meg a felperes munkaviszonyában bekövetkezett jogutódlást, az A. Kft. jogutód munkáltatói minőségét; ezt nem érinti ugyanis a jogelőd és jogutód munkáltatónak az a megállapodása, hogy a jogelődnél marad a baleseti kártalanítás terhe (amelyre a pénzügyi fedezetet a szindikátusi szerződés szerint biztosítani kellett).
A munkáltatói jogutódlás alapjául szolgáló megállapodás a felperes kártérítési igényének tartalmát, jogi feltételeit nyilvánvalóan nem érintette és nem is érinthette, hiszen a törvény rendelkezéseitől való eltérésre csak az Mt. 13. §-a (3) bekezdése szerint - a kollektív szerződés, vagy a munkáltató és munkavállaló megállapodása alapján - van lehetőség.
A felperes erre tekintettel az Mt. 184. §-a (4) bekezdése alapján a jogutód munkáltatónál - mint a baleset bekövetkezésekor őt foglalkoztató szervezeti egységből alakult gazdasági társaságnál - a vele azonos munkakört betöltő munkavállalók ténylegesen megvalósult átlagos éves bérfejlesztésének mértéke figyelembevételével igényelhette a kártérítési járadéka módosítását.
A járadékbiztosítási szerződésnek az a kikötése, miszerint a munkabér-növekedés mértékének meghatározásánál a KSH által kimutatott, az ágazatban az előző évben ténylegesen megvalósult átlagos éves bérfejlesztést kell figyelembe venni, csak akkor érvényesülhetne, ha a jogszabálytól [Mt. 184. § (4) bekezdés] való eltérés a felperes ahhoz való hozzájárulása alapján a törvényhez képest kedvezőbb feltételű megállapodásnak minősülne [Mt. 13. § (3) bekezdés].
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős közbenső ítéletet - jogszabálysértés hiányában, az indokolás kiegészítésével - hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.390/2001.)
728. A körülményekben bekövetkezett változás hiányában nincs helye a feleknek a munkáltató kártérítési felelősségéről mindenre kiterjedően kötött korábbi megállapodásától eltérő döntés meghozatalának (Mt. 184. §).
A felperes keresetében az alperesnél vájárként szerzett vibrációs eredetű megbetegedésére tekintettel folyósított kártérítési járadéka felemelését kérte.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest 2 339 106 forint lejárt járadék, 2006. november 1-jétől pedig havonta 212 646 forint járadék megfizetésére; ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság által feltárt tényállás szerint a felperes földalatti termelő vájárként dolgozott az alperesnél, és 1985-ben az üzemorvos diagnosztizálta a vibrációs megbetegedését, amely után rehabilitációs munkakörbe helyezték. A felperes rendes felmondással 1992-ben megszüntette a munkaviszonyát.
A felperes 2000. február 2-án keresetet terjesztett elő a munkaviszonya fennállása alatt az alperes által megállapított és fizetett havi 13 330 forint kártérítési járadék felemelése iránt, majd a per során 2000. október 10-én (helyesen: 2000. október 11-én) egyezséget kötött az alperessel. Ebben az alperes 3 000 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetését vállalta, és a felperes minden további igényről lemondott. A jelen keresetében a felperes állapotrosszabbodásra hivatkozással elmaradt jövedelem, kártérítési járadék és 5 000 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetését kérte azzal az indokkal, hogy 2002-ben és 2003-ban az OOSZI orvosi bizottságainak vizsgálatai 67%-os munkaképesség-csökkenését, 2005. március 29-én pedig a vibrációs megbetegedéssel összefüggő 35%-os munkaképesség-csökkenését állapították meg.
A munkaügyi bíróság következtetése szerint a felperes elmaradt jövedelem és nem vagyoni kárigénye elévült, mivel a vibrációs megbetegedéséről 1985. óta tudomással bírt, a megbetegedést az alperes elismerte. Megállapította viszont a kártérítési járadék iránti kereset megalapozottságát, arra tekintettel, hogy az alperes a rehabilitációs munkakörbe helyezéskor megállapított járadékot az időközi bérfejlesztések mértékével nem emelte, holott a vibrációs megbetegedés még fennáll. A kártérítési járadék mértékét az Mt. 184. § (3) bekezdése alapján a felperes volt rehabilitációs munkakörében elérhető átlagkereset alapján számította ki a kereset benyújtási időponttól kezdődő időszakra.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes a nem vagyoni kártérítés és a járadéknak az elévülési időn belüli megfizetése iránt, az alperes a kereset elutasítása iránt élt fellebbezéssel.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította.
A másodfokú bíróság szerint sem volt vitatható, hogy a felperes vibrációs eredetű megbetegedését már 1985-ben megállapították, jövedelemvesztesége nem volt, 1992-ben a munkaviszonyát maga szüntette meg. Az alperes által folyósított havi 13 330 forint kártérítési járadék felemelése iránt az 1999. december 31-én egy kft.-nél fennállt munkaviszonya megszűnése után indított munkaügyi perben rendelkezésre álló adatok szerint a felperes 67%-os munkaképesség-csökkenését már ekkor megállapították. A felperes arra alapozva perelt, hogy a rokkantsága a vájári munkakörben szerzett vibrációs ártalom következménye, és az alperessel ennek ismeretében kötött megállapodást, amelyben az alperes a követelt összeget elfogadta, a felperes pedig minden további igényérvényesítésről lemondott. A felperes ezt a megállapodást nem támadta meg, újabb elkülönülő kára nem keletkezett, az állapotrosszabbodása nem a vibrációs betegségből ered. A másodfokú bíróság mindezek miatt alaptalannak ítélte a felperesi igényeket.
A felperes felülvizsgálati kérelme a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére, és az elsőfokú ítélet megváltoztatásával 8 581 270 forint lejárt kártérítési járadék, 2006. november 1-jétől 212 646 forint havi járadék, továbbá 5 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és kamata megfizetésére irányult. Arra hivatkozott, hogy 1985-ben a vibrációval kapcsolatos munkaképesség-csökkenésének mértékét még nem állapították meg, erre csak 2005-ben került sor. A felperes szerint nem az igazságügyi orvosszakértői véleményeket, hanem a kórházi zárójelentést és ambuláns ellátási lapot kellett volna figyelembe venni, mert ez utóbbiak bizonyítják az állapotrosszabbodását a vibrációs megbetegedés tekintetében; ezért a nem vagyoni kárigénye nem évült el és az állapotrosszabbodás miatt új igényként kell elbírálni. Ennek alátámasztására a Legfelsőbb Bíróság eseti döntéseire hivatkozott. Álláspontja szerint az alperes is elismerte a jogosultságát, amikor a perben 1 000 000 forint megfizetésére tett ajánlatot; továbbá a 2000-ben történt egyezségkötés után is változatlanul folyósította a havi 13 300 forint járadékot. Ezt a járadékot az Mt. 184. § (3) bekezdése értelmében az éves átlagos bérfejlesztéssel növelni kellett volna. Megítélése szerint a vagyoni és nem vagyoni kártérítés a 2002-től bekövetkezett állapotrosszabbodástól jár a részére kamataival együtt.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felperes jelen perben az OOSZI orvosi bizottságának 2002-ben és 2003-ban, valamint Dr. B. I. igazságügyi orvosszakértő 2005-ben kelt szakvéleményében megállapított 67%-os munkaképesség-csökkenésére tekintettel 2000. október 10-étől kezdődő időponttól kérte a kártérítési járadék felemelését, továbbá az állapotrosszabbodásra hivatkozva nem vagyoni kártérítés megfizetését. Arra hivatkozott, hogy a korábban, 2000-ben indított kártérítés iránti munkaügyi jogvitája lezárásaként 2000. október 10-én (helyesen: 2000. október 11-én) az alperessel kötött megállapodása "visszamenőleges hatállyal" rendezte az igényeit.
Az irányadó, felperes által sem vitatott jogerős ítéleti tényállás szerint a felperesnél 1985-ben már megállapították a vibrációs eredetű foglalkozási megbetegedést, és a felperes ekkortól rehabilitációban részesült. Az eljárt bíróságok a per adatai alapján helytállóan állapították meg, hogy a felperes 2000 április 17-én amiatt élt keresettel, mivel az OOSZI a foglalkozási megbetegedéséből eredően 67%-os munkaképesség-csökkenést állapított meg nála, és e kereset alapján kötöttek a felek egyezséget a jogvitájuk lezárásaként. Ezt megelőzően a felek írásban egyezkedtek, mind a felperes, mind az alperes különféle ajánlatokat tettek. Ennek során tárgyaltak a havi 13 300 forintos kártérítési járadékról is, amelyhez a felperes kezdetben ragaszkodott, és arra tett ajánlatot, hogy 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítés, 1 000 000 forint vagyoni kártérítési és az adott járadék "változatlan folyósítása" mellett lemond minden további igényéről. Az alperes utolsó egyezségi ajánlatát végül a felperes változtatás nélkül elfogadta, és így írták alá a felek 2000 október 11-én azt a megállapodást, amelyben az alperes 3 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és 50 000 forint ügyvédi munkadíj megfizetését, a felperes pedig azt vállalta, hogy eláll a keresetétől, és "a B. B. Kft.-vel (alperessel) szemben támasztható kártérítési, járadék, kamat és járulékkövetelés érvényesítéséről lemondott".
A jelen perben kirendelt igazságügyi orvosszakértő szakvéleményében megállapította, hogy a felperest 2000 május 18-án már rokkanttá nyilvánították, az állapotrosszabbodása 2002-ben a korábban is meglévő érelmeszesedése miatt bekövetkezett bal combverőér elzáródásával, tehát természetes kórokú betegségével függött össze.
Az első- és a másodfokú bíróság az előbbiekből helytálló következtetést vont le a 2005-ben érvényesített nem vagyoni kártérítési igény elévülésére [Mt. 11. § (1) bekezdés], mivel a felperes által 1985-től ismert vibrációs megbetegedésében a 2000-ben megállapított 67%-os munkaképesség-csökkenéshez képest állapotrosszabbodás nem következett be, a felperes panaszait sorsszerű megbetegedésének súlyosbodása okozta. A felperes ezért az elévülés nyugvására alap nélkül hivatkozott.
Az elsőfokú bíróság nem adta indokát, hogy a felek által 2000. október 11-én kötött érvényes megállapodás ellenére miért tekintette megalapozottnak a felperesnek a kártérítési járadék emelésére vonatkozó keresetét.
A másodfokú bíróság az előbbi igény tekintetében helytállóan indult ki abból, hogy a felek 2000-ben a felperes akkori állapotát figyelembe véve minden kártérítési igényére kiterjedően megállapodást kötöttek. A felperes jogi képviselővel járt el, a felek hosszasan egyezkedtek, és ennek eredményeként kölcsönös kompromisszumok alapján született meg - az akkori értékviszonyok szerint megfelelő összegű kárpótlást tartalmazó - egyezség, amelyben a felperes határozott nyilatkozatot tett a további igényekről való lemondásra. Ezt a megállapodást a felperes nem támadta meg, ezért az érvényes, és mindkét felet - így a felperest is - köti. A megállapodáskor alapul vett körülményekben változás nem történt, a felülvizsgálati érvelés a perben beszerzett igazságügyi orvosszakértői véleménynek a foglalkozási megbetegedés rosszabbodását kizáró megállapítása megdöntésére nem alkalmas. A felülvizsgálati kérelemben a felperes által hivatkozott 2003. évi kórházi zárójelentés és ambuláns kezelés adatait a szakértő az összes kórelőzmény között értékelte.
A felperes az Mt. 177. § (1) bekezdése alapján őt megillető kártérítési járadékra, illetve annak felemelésére tarthatott volna igényt. Az elmaradt jövedelem iránti követelését a meg nem támadott, és a felperes által sem vitatott tartalmú megállapodás azonban rendezte, ezért az alperes által fizetett havi 13 300 forintnak az Mt. 184. § (1) bekezdésére hivatkozással történő felemelésére vonatkozó keresete nem volt megalapozott.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.338/2007.)