adozona.hu
Az Mt. 177. § (2) bekezdéséhez
Az Mt. 177. § (2) bekezdéséhez
Kiválasztott időállapot:
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperesek gyermeke 19 éves korában az alperesnél fennállt munkaviszonyával összefüggésben 1994. augusztus 3-án halálos kimenetelű áramütést szenvedett.
Az alperes a kártérítési felelősségét elismerte, és a felpereseknek megfizetett 229 661 forintot. A felperesek további vagyoni és nem vagyoni kártérítés megfizetése iránt indítottak pert az alperes ellen. A Legfelsőbb Bíróság a részítéletével - egyebek mellett - a másodfokú bíróság ítéletének a nem vagyoni kártérítésről szóló döntését hatá...
Az Mt. 177. § (2) bekezdéséhez
EH 2002.790 I. Lényeges eljárási szabálysértésnek minősül, hogy a bíróság alkalmas módon nem biztosítja a félnek a szakvéleményre vonatkozó észrevétel előterjesztésének lehetőségét [Pp. 180. § (3) bek., 182. § (2) és (3) bek.].
II. A munkáltatónak a munkahelyi konfliktussal kapcsolatos magatartása személyiségi jogsértést okozhat, ezáltal nem vagyoni kártérítés iránti követelést is megalapozhat [Mt. 177. § (2) bek.].
EH 2003.974 A nem vagyoni kártérítés összegének meghatározásánál a károsult életkora szerint meghatározott életviszonyait is figyelembe kell venni [Mt. 177. § (2) bek.].
BH 2003/298. Ha a baleset folytán rokkanttá vált mentőgépkocsi-vezető a súlyos mozgáskorlátozottsága miatt nem vagyoni kártérítést igényelt, ez az egészséghez való jog megsértése miatt őt megilleti [Mt. 177. § (2) bek.].
BH 2005/161. Állapotrosszabbodás miatt érvényesített nem vagyoni kártérítés jogalapjaként a munkaképesség-csökkenés mértéke megváltozásának nincs kizárólagos jelentősége [1992. évi XXII. törvény 177. § (2) bek., 1992. évi XXII. törvény 11. § (2) bek.].
BH 2006/27. A rehabilitációs munkakörre fennállt munkaviszony megszüntetése, a munkahelyi baleset miatt csökkent munkaképességű munkavállaló elhelyezkedési nehézségei a nem vagyoni kártérítési igényt megalapozhatják [1992. évi XXII. törvény 177. § (2) bek.].
BH 2007/240. A munkahelyen elszenvedett fertőzéssel összefüggő tbc miatti 50%-os munkaképesség-csökkenés esetén 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítés iránti követelés nem eltúlzott (1992. évi XXII. törvény 177. §).
677. A nem vagyoni károkat vagyoni szempontból nem lehet meghatározni, a nem vagyoni kártérítés a hátrányok hozzávetőleges kiegyenlítésére szolgál [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperesek gyermeke 19 éves korában az alperesnél fennállt munkaviszonyával összefüggésben 1994. augusztus 3-án halálos kimenetelű áramütést szenvedett.
Az alperes a kártérítési felelősségét elismerte, és a felpereseknek megfizetett 229 661 forintot. A felperesek további vagyoni és nem vagyoni kártérítés megfizetése iránt indítottak pert az alperes ellen. A Legfelsőbb Bíróság a részítéletével - egyebek mellett - a másodfokú bíróság ítéletének a nem vagyoni kártérítésről szóló döntését hatályon kívül helyezte, és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és az alperest a felperesek részére személyenként 1 000 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte.
A megyei bíróság az ítélete indokolásában kifejtette, hogy a közgondolkodás, az általános élettapasztalat szerint a szülő számára a gyermek elvesztése az egyéni életében végleges és pótolhatatlan veszteséget, hátrányt jelent. A rendelkezésre álló adatok szerint a felperesek és az elhunyt lányuk élete megfelelt annak az átlagos családmodellnek, amelynek része volt az együvé tartozás érzése, a problémák kölcsönösen segítő megoldása, továbbá az időskori támogatás reménye, a nagyszülői szerepkör. Mindezek folytán a felperesek nem vagyoni kártérítésre irányuló követelése a jogalapot érintően alapos, az összegszerűség tekintetében pedig - az irányadó körülményekre tekintettel - kellően mértéktartó volt.
A másodfokú bíróság ítélete ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében az alperes a sérelmezett határozat helyett a felperesek nem vagyoni kártérítés iránti keresetét elutasító döntés meghozatalát kérte. Jogszabálysértésként arra hivatkozott, hogy a másodfokú bíróság nem vizsgálta felperesenként, hogy a gyermekük elvesztése személyenként milyen "hátrányos életmódbeli, illetve személyiségváltozást eredményezett", erre nézve a felpereseknek bizonyítási indítványa nem volt. Emiatt a másodfokú bíróság döntése a Ptk. 339. § (1), a 335. § (4) bekezdésébe, a Pp. 164. § (1), a 206. § (1) és a 221. § (1) bekezdésébe ütközik.
A felperesek felülvizsgálati ellenkérelme a másodfokú bíróság ítéletének hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a korábbi határozatának a hatályon kívül helyező részét azzal indokolta, hogy a korábbi jogerős ítélet helytelen jogi állásfoglalást tartalmazott a nem vagyoni kártérítésről. Kifejtette, hogy a nem vagyoni kártérítés jogalapja nem szűkíthető le a felpereseket ért egészségkárosodásra, ezért felperesenként kell vizsgálni és értékelni azokat a körülményeket, amelyek az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI. 1.) határozata értelmében irányadóak.
A másodfokú bíróság a Legfelsőbb Bíróság részítéletét követően kitűzött tárgyaláson ismertette az iratokat és meghallgatta a feleket. A felperesek egyezően előadták, hogy a haláleset milyen, az egész életükre kiható következményekkel járt, illetve a külvilághoz való kapcsolatukat hátrányosan befolyásolta. A felperesek előadására nézve az alperesnek észrevétele nem volt. A nem vagyoni kártérítés tekintetében a felperesek által megjelölteket az elsőfokú bíróság a korábbi eljárásban már vizsgálta, amikor részletesen meghallgatta a felpereseket, tanúként Cs. Gy.-nét. Eljárásjogi szabály (tilalom) hiányában ezért a másodfokú bíróság mérlegelés tárgyává tehette - a Legfelsőbb Bíróság által előírtak figyelembevételével - a már lefolytatott bizonyítási eljárás eredményét. A másodfokú bíróság a megjelölt szempontok és az Alkotmánybíróság idézett határozata szerint, a Pp. 206. § (1) bekezdésének megfelelően mérlegelte a bizonyítékokat. Helytállóan vette továbbá figyelembe - a közgondolkodásból kiindulva - a felperesek és az elhunyt lányuk közötti családi kapcsolatot. A felülvizsgálati kérelem ezért tévesen hivatkozott arra, hogy felperesenként külön-külön bizonyítási eljárást kellett volna lefolytatni a haláleset által okozott "hátrányos életviteli, magatartásbeli, pszichés állapotbeli elváltozások" tekintetében. A nem vagyoni károk vagyoni mércével megmérhetetlenek, a nem vagyoni kártérítés az általános személyiségvédelem eszközeként érvényesül [34/1992. (VI. 1.) AB határozat 2. és 3.2. pont]. A nem vagyoni kártérítés esetében a kár nagysága becslésen alapul, az összeg meghatározásánál a bírói gyakorlatnak - ezen belül a mértéktartás elvének - van szerepe (idézett határozat 4.2. pont). Mindezek miatt a felülvizsgálati kérelemnek azok az érvei, amelyekben az alperes objektív mércéhez, külső feltételekhez (a felpereseknél bekövetkezett változás, hátrány "ténybeli alap") kívánta kötni a nem vagyoni kártérítést, az Alkotmánybíróság határozata alapján kialakult bírói gyakorlat szerint tévesek. A fentiekből következően a felperesek nem vagyoni kártérítés iránti követeléséről a bizonyítékok Pp. 206. § (1) bekezdés szerinti mérlegelésével helyesen, a Pp. 164. § megsértése nélkül döntött a másodfokú bíróság.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alkalmazásával a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.049/2000.)
678. Az 1978. március 1-je előtti károkozó magatartás alapján - függetlenül a kár bekövetkezésének időpontjától - nem vagyoni kártérítés nem igényelhető.
Nem követelhető olyan béremelkedésre alapított járadékemelés, amely a munkavállalóra nem hatott volna ki, mert elérte a vájár munkakörben való további foglalkoztatás tilalmát jelentő 3000 földalatti műszakot [Mt. 177. § (2) bek., 184. § (1) bek.].
A felperes 1965. június 27-étől 1975. február 20-áig állt munkaviszonyban az alperessel. A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes vibrációs megbetegedése miatt kötelezte az alperest az elvesztett vájvégi vájári bér és a felperes tényleges jövedelme közötti különbözet járadékszerű megfizetésére.
Az alperes ezt követően évenként felülvizsgálta a felperes kártérítési járadékát és a vájvégi vájárok béremelkedése mértékével emelte. Az 1996. május 8-ai határozatával az alperes 1994. január 1-jei hatállyal havi 22 260 forintra felemelte a járadékot. Az 1996. május 8-ai határozatával a járadék változatlan összegben való folyósításáról intézkedett.
A felperes keresetében 1995. január l-jétől kérte a kártérítési járadékának felemelését a vájárbérek emelkedésének megfelelően, vagy az alperesnél, illetve jogelődjénél végrehajtott átlagos bérfejlesztés mértéke szerint. Kérte továbbá az alperes kötelezését 1 500 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére a vibrációs megbetegedése miatt.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a felperes az 5/1987. (VII. 22.) IPM-EüM-PM számú együttes rendelet értelmében a munkaviszonya megszűnéséig teljesített földalatti műszakokból megállapíthatóan legkésőbb 1990. december 31-éig teljesítette volna a 3000 műszakot, így a földalatti munkahelyen való továbbfoglalkoztatása tilalma miatt a vájárok béremelkedése akkor sem érintette volna, ha vibrációs megbetegedésben nem szenved. Az elsőfokú bíróság álláspontja alátámasztására utalt a Legfelsőbb Bíróság Mfv. I. 10.603/1995/2. számú határozatában kifejtettekre.
A munkaügyi bíróság alaptalannak ítélte a járadéknak az átlagos bérfejlesztéssel való emelését is arra tekintettel, hogy a megállapított kártérítési járadék az elvesztett munkabér és a felperes tényleges jövedelme közötti különbözetnek a foglalkozási megbetegedésből származó munkaképesség-csökkenéssel arányos részét kétséget kizáróan kompenzálja. A járadék-emelkedés ugyanis meghaladta a vállalat összes dolgozója által elért emelkedési mértéket.
A nem vagyoni kártérítést illetően kifejtette a másodfokú bíróság, hogy a felperes munkaviszonya a nem vagyoni kárral kapcsolatos felelősségi szabály - Ptk. 354. § - 1978. március 1-jei hatálybalépése előtt 1975. február 20-án szűnt meg, ezért nem vagyoni kárigényre jogszabály hiányában nincs lehetőség. Az alperes részéről ugyanis a károkozó magatartás a jogszabály hatálybalépését megelőzően volt.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét - lényegében annak indokai alapján - helybenhagyta. Kifejtette még, hogy téves a felperesnek az elveszett jövedelme tekintetében a bányászati keresetkiegészítés figyelembevételére vonatkozó álláspontja, ennek mértéke ugyanis a - felperes 1987-90-es évek átlagkeresetének 63%-a - a felperes kártérítési járadékánál nyilvánvalóan alacsonyabb, továbbá a keresetkiegészítés nem emelhető, míg a felperes járadéka 1995-ig emelkedett.
A nem vagyoni kártérítés elutasítása tekintetében a másodfokú bíróság osztotta a munkaügyi bíróság álláspontját.
A felperes felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a "jogszabályoknak megfelelő határozat hozatalát", másodlagosan a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és új eljárás elrendelését kérte.
A felperes álláspontja szerint a követelése az Mt. 184. §-án alapult, és e jogszabály szerint semmiféle akadálya nem lehet annak, hogy folyamatosan emelt összegű járadékot kapjon. A felperest ugyanis vibrációs foglalkozási megbetegedése és halláskárosodása nemcsak a vájári, hanem számos más munkakör betöltésére is alkalmatlanná tette. Tévesen alkalmazták a bíróságok az 5/1987. (VII. 22.) IPM-EüM-PM számú együttes rendeletet, mivel ezt a 6/1994. (II. 18.) IKM-PM-NM együttes rendelet hatályon kívül helyezte. Ezért figyelmen kívül maradt, hogy ez utóbbi jogszabály különböző kedvezményeket (keresetkiegészítés, továbbfoglalkoztatási kötelezettség) biztosít a földalatti munkakörben a műszakszám miatt már nem foglalkoztatható munkavállalók részére. A felperes kára tehát a tényleges jövedelme és az alperes foglalkoztatási kötelezettsége alapján elérhető jövedelme különbsége, ezért az alperesnél végrehajtott éves átlagos bérfejlesztéssel kell emelni a járadékát.
A felperes vitatta a nem vagyoni kártérítéssel kapcsolatos ítéleti álláspontot, mivel szerinte a munkaviszonya 1974-75 évben való fennállásakor hatályos 1967. évi II. törvény (Mt.) 62. § (1) bekezdése helyes értelmezése szerint a munkáltató teljes kárért való felelőssége a vagyoni kár mellett a nem vagyoni kártérítési felelősséget is magában foglalta. Ezt az értelmezést támasztja alá az Alkotmánybíróság 12/1991. (IV. 11.) AB határozata, továbbá a bíróságoknak az általános kártérítés intézményének kiterjesztő értelmezésére vonatkozó gyakorlata.
A felperes sérelmezte még az ítéletek nem kellő indokolását.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felperes nem vagyoni kártérítés iránti követelését a bíróságok helytálló indokolással utasították el, az alperes károkozó magatartása időpontjára tekintettel. A nem vagyoni kár intézményét az 1977. évi IV. törvény rendelkezése iktatta be, és a Ptké. (1978. évi 2. tvr.) 14. §-a 1978. március 1-jétől léptette hatályba az ezt szabályozó Ptk. 354. §-t. Az Alkotmánybíróságnak a nem vagyoni kártérítéssel foglalkozó határozatai ezt nem érintették. Így tehát ha a károkozó magatartás 1978. március 1-je előtt következett be, - függetlenül a kár bekövetkezésétől - nem vagyoni kártérítés nem állapítható meg. A felülvizsgálati kérelem ezzel ellentétes érvelése téves.
A felperes a kártérítési járadék felemelése iránti kérelmét az Mt. 184. §-ában előírtakra alapozta. A felperes lényegi álláspontja szerint önmagában az a körülmény, hogy az alperes kártérítési járadékfizetésre kötelezett, alapot ad a járadéknak az alperesnél megvalósult tényleges átlagos bérfejlesztéssel való emelésére.
A munkaügyi bíróság helytállóan indult ki abból, hogy a kártérítési járadék összegének módosítására az alperesnél végrehajtott bérfejlesztés akkor adhat alapot, ha az a felperest érintette volna, ha a munkaviszonyával összefüggésben nem éri egészségkárosodás [Mt. 184. § (1) bekezdés, MK 111. számú állásfoglalás].
A felperes nem vitatta, hogy legkésőbb 1990. december 31-éig elérte volna a vájár munkakörben való további foglalkoztatása tilalmát jelentő 3000 földalatti műszakot. A munkaügyi bíróság helytállóan hivatkozott az ekkor hatályban volt 5/1987. (VII. 22.) IPM-EüM-PM számú együttes rendeletre. A vájári béremelkedésre alapított járadékemelés tekintetében a bíróságok álláspontja tehát nem törvénysértő.
A felperes 1975-ben megszüntette az alperesnél, illetve jogelődjénél fennállt munkaviszonyát, továbbá nem vitatta az elsőfokú ítéletnek az Mt. 182. § c) pontja alkalmazhatóságára (a munkaképesség elvárható hasznosítása) vonatkozó álláspontját.
A felperes tehát a lényeges körülményeiben bekövetkezett változás, az őt érintő béremelkedés hiányában alaptalanul sérelmezte a kártérítési járadéka módosítása iránti keresete elutasítását [Mt. 184. § (1) bekezdés]. A kártérítési járadékra jogosultság egymagában, a törvényi feltételek fennállása nélkül nem ad alapot a járadék módosítására. A felülvizsgálati kérelemben hivatkozott keresetkiegészítés és foglalkoztatási kötelezettség ettől független körülmény.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.245/2000.)
679. Ha a jogerős büntető ítélet a károsult sérelmére maradandó fogyatékosságot okozó foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétségének elkövetését állapította meg, a polgári (munkaügyi) bíróság nem tehet ezzel ellentétes megállapítást. A maradandó fogyatékosság a károsult fiatal korát is figyelembe véve alapozza meg a munkáltató nem vagyoni kárért fennálló felelősségét [Mt. 174. §, 177. § (2) bek., Pp. 9. § (1) bek.]
A felperes 1997. június 23-án, 31 éves korában tetőről való leesés következtében súlyos munkahelyi balesetet szenvedett, emiatt tüdeje, légzőszerve, lépe, mája jobb felkarja és bal oldali szeméremcsontja sérült. A baleset következtében a lépét eltávolították, munkaképesség-csökkenése 50%.
A felperes keresetében az alperesnek 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezését kérte.
Az alperes a követelés jogalapját és ennek összegét 500 000 forint erejéig elismerte.
A munkaügyi bíróság ítéletével marasztalta az alperest 1 500 000 forint nem vagyoni kártérítésben és kamatában, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság ítélete tényállásának lényege szerint az alperesi ágazatvezető, J. L. ügyében a bíróság jogerősen maradandó fogyatékosságot okozó foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétségét állapította meg. A felperes egészségi állapota károsodott, rosszabbodása nem zárható ki. A lép eltávolítása és a hasi sérülések miatt haskötőt visel, állandó fájdalmai folytán gyógyszer szedésére kényszerül, mozgása korlátozott. Mindezek következtében a háromgyermekes felperesnek, akinek a munkavállalási lehetőségei beszűkültek, a ház körüli munkában korlátozott, az élete tartósan elnehezült. Ezzel okozati összefüggésben közepes mértékben pszichésen is károsodott. A munkaügyi bíróság e tények alapján mérlegeléssel az Mt. 177. §-a szerint állapította meg a kártérítés összegét.
Az alperes fellebbezése az 500 000 forinton felüli kártérítés és a kamat megfizetése alóli mentesítésre irányult, míg a felperes a csatlakozó fellebbezésében a munkaügyi bíróság elutasító rendelkezésének a megváltoztatását kérte a keresetének megfelelően.
A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletének fellebbezéssel nem támadott részét nem érintette, míg a fellebbezett rendelkezését megváltoztatta, a marasztalási összeget 1 000 000 forintra leszállította, és a felperes ezt meghaladó keresetét elutasította.
A másodfokú bíróság az ítéletében részletesen indokolta a kármegosztásra okot adó körülmények hiányát, értékelte a felperes életében beállott változásokat. Okfejtése szerint az elsőfokú bíróság tévesen hagyta figyelmen kívül, hogy a felperes nem vált fogyatékossá, mivel "... látása, hallása, szaglása, ízlelése megmaradt, mozgáskorlátozottságban nem szenved, tapintóérzékkel rendelkezik". Ezért az 1997. évbeli értékviszonyok alapulvételével a nem vagyoni kárai 1 000 000 forinttal egyenlíthetők ki.
A felperes felülvizsgálati kérelmében az ítéletek "megváltoztatását" és az alperesnek keresete szerinti marasztalását kérte. Álláspontja szerint a marasztalási összeg megállapítására törvénysértően alacsony összegben került sor, mivel a súlyos, maradandó egészségkárosodását fiatalon szenvedte el, következményeit évtizedekig viselni fogja.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos.
A Pp.-nek az ügyben alkalmazandó 9. § (1) bekezdése értelmében - mivel a büntetőjogi felelősségről határozó bíróság jogerősen megállapította a felperes sérelmére a maradandó fogyatékosságot okozó foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétségében való bűnösséget - a másodfokú bíróság nem mondhatja ki, hogy a felperes "nem vált fogyatékossá". A büntetőbíróság döntése tehát a polgári perben eljáró bíróságra irányadó abban a kérdésben, hogy a terhelt milyen bűncselekmény elkövetésében bűnös, polgári ügyében eljáró bíróság nem tehet a büntetőügyben eljárt bíróság jogerős döntésével ellentétes ténymegállapítást.
A másodfokú bíróság dr. Cs. T. szakértő véleménye, és a per egyéb adatai alapján cáfolta az alperes fellebbezésében foglaltakat, és tényként állapította meg, hogy a felperes nehéz fizikai munka végzésére nem képes. Ennek ellentmond, továbbá nem felel meg a bizonyítékoknak az a további érvelése, mely szerint a nem vagyoni kártérítés összegének megállapításánál figyelembe kellett venni, hogy a felperes "mozgáskorlátozottságban nem szenved". Nyilvánvaló, hogy a lép eltávolítás, ismételt hasi műtétek és a haskötő viselése, a nehéz légzés mozgáskorlátozottságot eredményez, emiatt nem képes a felperes a nehéz fizikai munka végzésére. Az említett körülményeket ezért - mint az egészséges élethez való jog megsértésében megvalósult személyiségi jogi sérelmet - a nem vagyoni kártérítési iránti kereseti kérelem elbírálásánál értékelni kell.
Az egységes bírói gyakorlat a nem vagyoni kártérítés összegének meghatározásánál maradandó károsodás esetén mérlegeli a sérült személy életkorát, mivel a jogsértés súlyát növeli, ha a károsult a sérelem hosszabb ideig tartó elviselésére kényszerül. Az adott esetben tehát helytállóan érvelt az elsőfokú bíróság azzal, hogy a felperes 31 éves korában szenvedett olyan károsodást, amely az egész életét jelentősen és véglegesen hátrányosan megváltoztatta. Ezért az összegszerűség meghatározásánál jelentősége van annak, hogy a kártérítés a felperes előreláthatólag hosszabb ideig (évtizedekig) tartó hátránya kiküszöbölésére szolgál függetlenül attól, hogy a marasztalás nem járadékban, hanem egyösszegben történt.
A kifejtettek miatt a másodfokú bíróság jogszabálysértéssel [Pp. 9. § (1) bekezdés, 206. § (1) bekezdés], illetve a bírói gyakorlat figyelmen kívül hagyásával változtatta meg az elsőfokú bíróság által helyesen megállapított nem vagyoni kártérítés összegét.
Az elsőfokú bíróság mérlegelése a követelés jogalapja és összege tekintetében is megfelelt a jogszabálynak [Pp. 206. § (1) bekezdés], abban a Legfelsőbb Bíróság iratellenességet, okszerűtlenséget, tehát a felülvizsgálati kérelmet megalapozó törvénysértést nem észlelt. A marasztalási összeg megfelelt az elkövetéskori értékviszonyokra nézve kialakult bírói gyakorlatnak, és a döntés a kamat tekintetében is helyes (BH 1997. 556.).
A kifejtettek miatt a Pp. 275/A. § (2) bekezdés alapján a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletének a marasztalási összeget leszállító és a felperes keresetét 1 000 000 forintot meghaladóan elutasító, az elsőfokú illetéket leszállító, jogorvoslati illetékben marasztaló rendelkezéseit hatályon kívül helyezte.
A munkaügyi bíróság ítéletének az alperest tizenöt napon belüli 1 500 000 forint nem vagyoni kártérítés és ennek 1997. június 23-ától a kifizetésig járó évi 20%-os kamata, és 90 000 forint eljárási illeték megfizetésére kötelező, valamint ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasító rendelkezését helybenhagyta, további részét nem érintette. (Mfv. I. 10.789/2000.)
680. A nem vagyoni kártérítés abban az esetben illeti meg a munkavállalót, ha olyan tényeket bizonyít, amelyek alapján a munkáltató magatartásával oki összefüggésben a nem vagyoni károsodás megállapítható [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperes a munkaviszonyát 1993. szeptember 2-án rendkívüli felmondással szüntette meg. Emiatt egyebek mellett a felülvizsgálati eljárás tárgyát képező kártérítés megfizetése iránt a felek között a felperes 1993. október 5-én előterjesztett keresete folytán több peres eljárás volt folyamatban. Legutóbb a munkaügyi bíróság hozott ítéletet, amellyel az alperest 300 000 forint általános kártérítés megfizetésére kötelezte, egyebekben a keresetet elutasította.
Az elsőfokú bíróság - kiindulva abból, hogy az alperes a felperest megillető iratok kiadásánál jogellenesen járt el - az alperest az elérhető munkabér és az elmaradt munkanélküli ellátás mérlegelésével általános kártérítésben marasztalta.
Az ítélet ellen a felperes a kártérítés összegének felemelése iránt fellebbezett.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy a felperes részére az iratokat az alperes 1995. március 7-én adta át, az alperes az 1993. szeptember 2-a és az 1995. március 7-e közötti időszakra 258 030 forint munkabért és kamatát, és 109 175 forint munkanélküli ellátásnak megfelelő összeget és kamatait fizetette meg a felperesnek.
A másodfokú bíróság az általános kártérítés összegét helyesnek találta, mert ez lényegében egyezik a felperes munkanélküli ellátása és munkabére különbségével. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperes a másodfokú eljárásban új igényként a kamatra vonatkozó követelést nem terjeszthette elő.
A felperes felülvizsgálati kérelme további 700 000 forint nem vagyoni kártérítés és a marasztalási összegek után járó kamat megfizetésére irányult.
Álláspontja szerint a bíróságok törvénysértéssel mellőzték a tanúk meghallgatását az iratai kiadása időpontjára vonatkozóan, és ugyancsak jogszabálysértéssel hagyták figyelmen kívül az okiratait.
A munkaügyi bíróság jogszabályba ütközően mellőzte - mivel jogi képviselő nélkül járt el - a tájékoztatását, emiatt (a fellebbezésében is fenntartott) kamatkövetelés elutasítása a Pp. 146. § (3) bekezdésbe ütközik. A felperes sérelmezte a kártérítés alacsony összegét is.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos.
A felperes az okiratok jogellenes késedelmes kiadásával összefüggésben jelölt meg bizonyítékokat. Ezek alapulvételével állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a felperest a szükséges iratok hiánya akadályozta az elhelyezkedésben. Az, hogy a munkaügyi bíróság a felperes által benyújtott iratokat (közöttük a felülvizsgálati kérelemben megjelölteket), illetve a tanúk vallomását nem egyenként, hanem összefoglalóan értékelte, figyelemmel arra, hogy az alperes jogellenes magatartásáról levont következtetése helyes volt, nem jelentett az ügy elbírálására lényegesen kiható eljárási szabálysértést (BH 1994/405.). A másodfokú bíróság - a felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal ellentétben - a tényállás pontosításával megállapította, hogy az alperes 1993. szeptember 2-a és 1995. március 7-e között tartotta vissza jogellenesen a felperest megillető iratokat. Ezért a fentiekre vonatkozó felülvizsgálati érvelés alaptalan.
A bírói gyakorlat értelmében nem vagyoni kártérítés csak abban az esetben illeti meg a munkavállalót, ha olyan tényeket bizonyít, amelyek alapján a munkáltató magatartásával okozati összefüggésben a nem vagyoni károsodás megállapítható [Mt. 177. § (2) bekezdés, BH 1995.255.]. A felperes a vagyoni kárát bizonyító tényeket jelölte meg, a nem vagyoni kárára vonatkozóan ilyenekre nem hivatkozott, ezért a bíróságoknak a nem vagyoni kártérítés iránti követelést elutasító döntése nem jogszabálysértő. E tekintetben - a felülvizsgálati kérelem téves álláspontjával ellentétben - nincs jelentősége a Pp. 146. §-a az ügyben irányadó (3) bekezdésének, mivel a felperes az őt megillető jogokat teljes körűen érvényesítette.
A másodfokú bíróság részítélete alapján folyamatban volt megismételt eljárásban a felperes a kártérítési összeg után járó kamat iránti követelését kifejezetten mindvégig fenntartotta. Ezért a másodfokú bíróság az iratokban foglaltakkal ellentétesen minősítette a felperes kamat iránti igényét új igénynek.
Az elsőfokú bíróság a kamatra vonatkozó követelés elutasítását nem indokolta, mindezt a másodfokú bíróság - téves jogi álláspontjából következően - nem észlelte, ezért a jogerős ítélet e vonatkozásban is jogszabálysértő [Pp. 206. § (1) bekezdés, 221. § (1) bekezdés].
A 2002. január 1-jén hatályba lépett 2001. évi LXXXVII. törvény visszaható hatályt biztosított a 2000. évi LXXXVIII. törvénynek. Ebből következően e két törvény rendelkezéseit a 2000. szeptember 1-je előtt keletkezett jogviszonyokból eredő kamatkövetelésekre is alkalmazni kell a kamatkövetelés 2002. január 1-je után esedékes részére nézve. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (2) bekezdés alapján a másodfokú bíróság ítéletének azt a rendelkezését, amellyel a felperesnek a kamat iránti követelését elutasító elsőfokú ítéletet e tekintetben hatályában fenntartotta, hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletének érintett részét megváltoztatta. Kötelezte az alperest, hogy a 300 000 forint általános kártérítés után járó kamatot az esedékességtől, 1993. szeptember 2-ától 2001. december 31-éig évi 20% mértékben, 2002. január 1-jétől a teljesítésig évi 11% mértékben fizesse meg a felperesnek.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet további rendelkezéseit hatályában fenntartotta [Pp. 275/A. § (1) bekezdés]. (Mfv. I. 11.280/2001.)
681. A munkavállaló nem vagyoni kárigényét menthető okból nem tudta érvényesíteni, amíg tudomást nem szerzett a megengedettet meghaladó zajszintről, ezért az igénye nem évült el [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperes keresetében 500 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest, arra hivatkozással, hogy egészségromlása egyértelműen a munkáltatónál elszenvedett zajártalomra vezethető vissza, amely elhelyezkedését rontja, illetve beszédértését befolyásolja.
A munkaügyi bíróság ítéletével 300 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte az alperest, egyebekben a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás lényege szerint a gépbeállító szakképzettségű felperes 1980. június 1-jén létesített munkaviszonyt az alperes jogelődjénél. A munkavállalónál 1985 februárjában mértek először halláscsökkenést, 1999 óta kötelező a magasabb zajszint miatt védőfelszerelés használata. A felperesnél 2002. évben magas vérnyomást és cukorbetegséget is diagnosztizáltak. Az alperes a felperes munkaviszonyát 2004. április 4-ével, létszámcsökkentésre hivatkozással szüntette meg.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a Munkavédelmi Szabályzat hallásvédő viselését írta elő, ezért az alperesnek igazolnia kellett volna, hogy a védőfelszerelést a felperes rendelkezésére bocsátotta, és annak használatát megkövetelte. A halláskárosodás és a munkahelyi ártalom közötti okozati összefüggés megállapítható volt, mivel a felperes 1980-tól a 85 decibelt meghaladó zajszinten működő görgőüzemben végezte munkáját. Az Mt. 11. §-ában foglaltak alapján a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a felperes igénye nyugodott, míg bizonyíthatóan nem szerzett tudomást a munkahely egészségügyi értéket meghaladó zajszintjének mértékéről, amely 2003 decemberére tehető. Ezt követően pedig hat hónapon belül fordult keresettel a bírósághoz, így igényét határidőben érvényesítette. A bíróság az Mt. 85/A. §-ában foglaltak szerinti jogutódlást is megállapíthatónak találta.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részében helybenhagyta.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy helytálló volt az elsőfokú bíróság döntése a jogutódlás, mind az elévülés kérdésében. Kifejtette, hogy a munkaügyi bíróság a szakvéleményeket megfelelően értékelte, helyesen állapította meg a nem vagyoni kártérítés jogalapját és összegszerűségét is.
Az alperes felülvizsgálati kérelme a jogerős ítélet megváltoztatására, és a felperes keresetének elutasítására irányult. Álláspontja szerint a bíróságok nem értékelték megfelelően a beszerzett szakértői véleményeket abból a szempontból, hogy a felperes halláskárosodása nem kizárólag a fokozott zajexpozíció miatt történt, munkaképesség-csökkenése pedig 0%-os. A felperes halláskárosodása önmagában nem alapozhatja meg nem vagyoni kártérítés megállapítását akkor sem, hogy nem a Ptk., hanem az Mt. rendelkezései alkalmazandóak. A bíróságok a bizonyítási eljárás eredményével ellentétes következtetést vontak le az elévülést illetően, mivel a felperes 2003 decemberét megelőzően is részt vett munkavédelmi oktatáson, ahol tájékoztatták a zajszintről, továbbá a zajvédelmi eszközökről és annak viselési kötelezettségéről. Az alperes érvelése szerint tévesen állapították meg azt is az eljáró bíróságok, hogy a védőfelszerelés használatát a munkáltató nem ellenőrizte, mivel ez folyamatosan, a többi munkavállalóra is kiterjedően megtörtént.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A követelés elévülését vizsgálva (Mt. 11. §) helytálló a jogerős ítélet azon megállapítása, hogy annak kezdő időpontja 1999. évre tehető, a felperes azonban az igényét menthető okból nem tudta érvényesíteni addig, amíg tudomást nem szerzett a megengedett mértéket meghaladó zajszintről, ez pedig 2003 decemberében történt. Ezt követően hat hónapon belül a felperes keresettel élt. Az alperesnek kellett igazolnia, hogy a munkavállaló tájékoztatása megtörtént a zajszint mértékéről (Pp. 164. §), ennek azonban ítéleti bizonyossággal nem tett eleget. Önmagában a csatolt oktatások tematikájából nem állapítható meg - a felperes aláírásának hiányában -, hogy azokon részt vett, és ott milyen körben történt részére tájékoztatás.
Ugyancsak helytálló azon másodfokú bírósági okfejtés, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem állapítható meg a védőfelszerelés használata szükségességére történő kioktatás, illetve a szabályok betartásának ellenőrzése.
Alaptalanul hivatkozott az alperes felülvizsgálati kérelmében arra a körülményre is, hogy a F. J. Országos Közegészségügyi Központ Országos Higiénés és Foglalkozás Egészségügyi Intézet megállapítása szerint a felperes munkaképesség-csökkenése 0%-ra tehető. A munkavállaló az alperes által sem vitatottan 1980-tól a 85 decibelt meghaladó zajszinten működő görgőüzemben dolgozott, halláskárosodása és a munkahelyi zajártalom között az okozati összefüggés megállapítható. A munkaképesség-csökkenés mértékének társadalombiztosítási ellátás igénylése esetén lehetne jelentősége.
Nem vagyoni kártérítésként a károsultat ért nem vagyoni hátrány csökkentéséhez, vagy kiküszöböléséhez szükséges kárpótlást kell a munkáltatónak megtérítenie [Mt. 177. § (2) bekezdés]. Az első- és a másodfokú bíróság a nem vagyoni kárpótlás mértéke megállapításához helytállóan vette figyelembe az összes körülményt, kiemelten az egészségkárosodás okozta nehézségeket, amelyek a felperes életét hátrányosan megváltoztatták. Az adott esetben a bírói mérlegelés megfelelt a jogszabálynak, és az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI. 1.) AB határozatában kifejtett jogelveknek.
Mindezekre tekintettel az eljárt bíróságok a nem vagyoni kártérítés jogalapjáról és mértékéről a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályok sérelme nélkül mindenben a bírói gyakorlatnak megfelelően döntöttek, ítéletük megfelelt az Alkotmánybíróság hivatkozott határozatában kifejtett elveknek is.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.962/2006.)
682. Az összegszerű marasztalás iránti perben kármegosztásnak nem lehet helye, ha a felek közötti korábbi perben hozott jogerős ítélet megállapította a munkáltató teljes kárfelelősségét [Mt. 177. § (2) bek., Pp. 229. §].
A másodfokú bíróság jogerős ítéletével megállapításra került, hogy a felperes 2000. november 18-án bekövetkezett balesetéért - amely során jobb térde eltörött - az alperes kártérítési felelőssége fennáll.
A felperes a fenti balesettel összefüggésben előterjesztett keresetében vagyoni és nem vagyoni kárai megtérítésére kérte kötelezni az alperest, utóbb vagyoni kárigényétől elállt, és 500 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetését igényelte.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest 500 000 forint nem vagyoni kár és annak kamata, valamint perköltség megfizetésére.
A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a felperes a balesettel összefüggésben a munkaképességét 30%-ban elveszítette, ezért a munkaerőpiacon teljes értékű munkavállalóként nem léphet fel, amely a jövőjét egzisztenciálisan is hátrányosan érinti. A bíróság megállapította, hogy a felperest személyiségi jogsérelem érte, az egészséghez fűződő alapvető joga sérült, így kárigénye összegszerűségében is megalapozott.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét részben megváltoztatta és az alperes marasztalásának összegét 200 000 forintra leszállította, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A másodfokú bíróság kifejtette, hogy a felperest a balesetet követően is foglalkoztatta az eredeti munkáltatója, munkaviszonya végül létszámleépítés miatt került megszüntetésre. A baleset kapcsán a felperes egészséghez fűződő alapjoga ugyan sérült, a nem vagyoni kár reparálásához azonban 200 000 forint kártérítés elégséges.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és a munkaügyi bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Érvelése szerint a baleset következtében tartós egészségkárosodást szenvedett, amely miatt jelenleg sem tud elhelyezkedni. Az ítélet meghozatalakor érvényesülő ár- és értékviszonyok alapulvételével az 500 000 forint nem vagyoni kártérítés lehet alkalmas a sérelem kompenzálására.
Az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelme a mindkét fokon eljárt bíróság ítéletének hatályon kívül helyezésére és a kereset elutasítására irányult, változatlanul vitatva a követelés jogalapját. Hivatkozása szerint a felperest nem a tartós egészségkárosodás miatt "bocsátották el" munkahelyéről, az üzemorvos üvegfúvónak alkalmasnak minősítette. Érvelése szerint a bíróságok törvényt sértettek, a megítélt kártérítés ellentétes a jegyzőkönyvekben foglalt tényekkel. Álláspontja szerint a felperes gépkocsijában szándékosan kárt okozott, továbbá 283 000 forint bolti hiteltartozását sem adja meg. További hivatkozása szerint az alperes és házastársa idős emberek, kettőjük nyugdíja 63 000 forint, amelyből a kártérítés összegét nem tudják kifizetni.
A felülvizsgálati kérelem alapos, míg a csatlakozó felülvizsgálati kérelem megalapozatlan.
A másodfokú bíróság jogerős ítélete - amely ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság végzésével elutasította a jogerős ítélet helyes indokaira is figyelemmel - már kimondta, hogy a balesettel összefüggésben az alperes kártérítési felelőssége fennáll, ezért a jogalapot vitató csatlakozó felülvizsgálati kérelem megalapozatlan.
Nem vagyoni kártérítésként a károsultat ért nem vagyoni hátrány csökkentéséhez, vagy kiküszöböléséhez szükséges kárpótlást kell a munkáltatónak megtéríteni [Mt. 177. § (2) bekezdés].
A nem vagyoni kárpótlás mértéke megállapítása során a bíróságoknak az eset összes körülményét, kiemelten a baleseti következmények okozta hátrányokat kellett értékelni, amelyek a korábban egészséges és aktív életet élő felperes életét hátrányosan megváltoztatták. A bizonyítékok mérlegelése és a bírói gyakorlat tükrében a munkaügyi bíróság állapította meg helytállóan, hogy az elbíráláskori értékviszonyok és a felperes 30%-os munkaképesség-csökkenése alapján az 500 000 forint összegű kártérítés felel meg kompenzációs értékként. Kiemelendő, hogy a felperes munkavégző képességének csökkenése nemcsak az esetleges jövőbeni (munkaviszonyon alapuló) munkavállalásával kapcsolatosan értékelendő, hanem a balesettel összefüggő, a mindennapi életben mutatkozó hátrányok körében is. Ezért a másodfokú bíróság mérlegelése a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglaltaknak nem felel meg.
A csatlakozó felülvizsgálati kérelemben hivatkozott felperesi magatartások (gépjárműben okozott kár, tartozás megfizetésének elmulasztása), illetve az alperes gazdasági nehézségei a perben nem értékelhetőek a kártérítés mértékének meghatározásakor.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta [Pp. 275. § (4) bekezdés]. (Mfv. I. 10.865/2006.)
683. Az 1996-ban megkötött megállapodás az addig keletkezett károknak a munkáltató által történő megtérítéséről jött létre, ez nem zárja ki a állapotrosszabbodás folytán keletkezett újabb károk iránti igény érvényesítését [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperes az 1995. szeptember 26-án a munkavégzése során elszenvedett balesete miatt indított keresetet az alperes ellen vagyoni és nem vagyoni kára megfizetése iránt. A Legfelsőbb Bíróság végzése folytán az új eljárásban eljárt munkaügyi bíróság a felülvizsgálati kérelemmel érintett nem vagyoni kártérítés tekintetében a 4 400 000 forint iránti kereseti kérelemnek részben helyt adott, és az alperest - a már megfizetett összeg beszámítása folytán - 2 400 000 forint és kamata megfizetésére kötelezte.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes a balesetkor az egyik szemén a látását teljesen elvesztette, míg a másik szemén is nagyfokú látásromlás keletkezett. Ekkor alkalmatlanná vált az olvasásra, televízió nézésre, sajátmagát képes volt ellátni, kereső foglalkozást már nem tudott folytatni. A szabadidő eltöltésénél a lehetőségei a rádió hallgatásra és a beszélgetésre szűkültek. Utóbb állapotromlás miatt mindkét szemén teljes látásromlás következett be. Mindezen körülmények az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a nem vagyoni kártérítés iránti követelést az Mt. 177. § (1) bekezdése szerint megalapozzák. Az összegszerű marasztalásnál a bíróság mérlegeléssel és a már teljesített 600 000 forint beszámításával marasztalta az alperest, és rendelkezett az Mt. 159. § szerint járó kamatokról is.
Az ítélet ellen mindkét fél fellebbezett.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet az elsőfokú perköltség kivételével, amelyet felemelt, helybenhagyta. A felülvizsgálati kérelemmel érintett nem vagyoni kártérítés összege körében a másodfokú bíróság utalt a személyhez fűződő jogsértés megtörténtére, valamint arra, hogy a felperes az 1996. augusztus 7-én az alperessel megkötött megállapodás utáni időre állapotrosszabbodást bizonyított. Emellett figyelembe kellett venni a felperes egyéni körülményeit (életkor, családi környezet, korábbi életvitel) a hátrányok kiküszöbölésére szolgáló összeg meghatározásánál.
A felperes az Mt. 4. § (2) bekezdésébe és a 8. § (2) bekezdésébe ütköző jogszabálysértést állítva támadta a jogerős ítéletnek a nem vagyoni kártérítés összegét meghatározó rendelkezését. Érvelése szerint a felperes munkavállaló még megállapodásban sem mondhatott le előre a személyiségének védelmét szolgáló jogairól, továbbá törvénysértő volt a bíróságnak a felperes állapotromlását figyelembe vevő álláspontja, mivel nézete szerint a balesetet követő időszakokat nem lehet időbeli egységekre felosztani. A súlyos személyiségi jogsértéseket az adott esetben kizárólag az általa követelt összeggel (5 millió forint, beszámítva a már kifizetett 600 000 forintot) lehet "szankcionálni és egyben reparálni".
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az Mt. 8. § (2) bekezdése értelmében a felperes a személyiségének védelmét biztosító jogairól nem mondhatott le. Az adott esetben a felperes 1996. augusztus 7-én írásbeli megállapodást kötött az eddig keletkezett kárai megtérítéséről, a megállapodás nem jelentette a jövőben esedékes - állapotrosszabbodás folytán keletkező - igényekről való lemondást. A Legfelsőbb Bíróság már a korábbi határozatában is rámutatott arra, hogy az 1998. áprilisban kialakult állapot (mindkét szem teljes vaksága) miatt a felperes az állapotrosszabbodás miatt keletkezett kárai megfizetése iránt jogszerűen támaszthatott követelést az alperessel szemben, ezért a felülvizsgálati kérelemnek az Mt. 8. § (2) bekezdésére való hivatkozása téves.
A kialakult bírói gyakorlat szerint a Pp. 275/B. §-a folytán a felülvizsgálati eljárásban meghozott hatályon kívül helyező határozatban foglaltak az érintett bíróságot - további új tények felmerülésének hiányában - kötik (BH 1978/7/299.). Ezért a felperes felülvizsgálati kérelme tévesen hivatkozott arra, hogy az új eljárásban törvénysértéssel osztotta különböző időszakokra a bíróság a felperes egészségi állapotát.
A felperes a peres eljárásban nem hivatkozott az Mt. 4. § (2) bekezdésére, ezért a rendeltetésellenes joggyakorlással összefüggő felülvizsgálati érvelést a Legfelsőbb Bíróság nem vizsgálhatta [Pp. 270. § (1) bekezdés, 275. § (2) bekezdés; BH 1996/372., 2001/222. számú határozatok].
A fentiek alapulvételével a Legfelsőbb Bíróság azt tette vizsgálat tárgyává, hogy a jogerős ítéletnek a nem vagyoni kártérítés összegéről szóló döntése az Mt. 177. §-ában foglaltaknak megfelelt-e, tehát megvalósult-e a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogsértés, miszerint a nem vagyoni kártérítés összege jogsértően alacsony.
A Pp. 270. §-ának (1) bekezdésén alapuló ítélkezési gyakorlat értelmében a felülvizsgálati eljárásban nincs helye a bizonyítékok felülmérlegelésének, felülvizsgálatot a bizonyítékok okszerűtlen, iratellenes, a logika szabályaiba ütköző mérlegelése valósít meg. A másodfokú bíróság az irányadó jogszabálynak [Mt. 177. § (2) bekezdése] és a gyakorlatnak megfelelően, helyesen mérlegelte a nem vagyoni kártérítés összegénél figyelembe vett körülményeket (BH 1993/127.), a mérlegelésében az említett jogszabálysértés nem észlelhető. A megállapított összeg a bíróságok gyakorlatát figyelembe véve sem jogszabálysértő, a felperes tehát alaptalanul hivatkozott arra, hogy a másodfokú bíróság a jogsértés súlyosságát figyelmen kívül hagyta az összegszerűség meghatározásakor.
Mindezek miatt a Pp. 275/A. § (1) bekezdés alapján a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.723/2001.)
684. A nem vagyoni kártérítés iránti perben lényeges körülmény, ha a sérülés fiatal korban következett be, így annak következményeit a sérültnek évtizedekig viselnie kell.
Önmagában annak, hogy a kártérítési perben kihallgatott tanúk a munkáltatóval munkaviszonyban állnak, nincs elfogultságot előidéző jelentősége [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperes 1998. augusztus 11-én a munkaviszonyából eredő munkavégzés során présgépen a jobb kéz két ujjának 16%-os munkaképesség-csökkenését okozó balesetet szenvedett. Az emiatt - vagyoni és nem vagyoni kártérítés megfizetése iránt - indított perben a munkaügyi bíróság ítéletével 50-50%-os kármegosztást alkalmazva az alperest nem vagyoni kártérítésben marasztalta.
Az elsőfokú ítélet ellen mindkét fél fellebbezett, azonban a felperes fellebbezését - amely a kármegosztás mellőzésére irányult - elkésettség miatt a másodfokú bíróság ítéletével csatlakozó fellebbezésként bírálta el. Az alperes fellebbezése a kereset teljes elutasítására irányult, a felperes a vagyoni kárigényétől elállt.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A kármegosztás alkalmazását azért találta helyesnek, mert a gép véletlenszerűen, lábbal is indítható volt, másrészt a felperes vétkes közreható magatartásának minősült a veszélyes területre, fogó nélkül történt benyúlása [Mt. 174. § (3) bekezdés].
A felperes felülvizsgálati kérelmében az ítéletek "megváltoztatását", másodlagosan (hatályon kívül helyezés mellett) a munkaügyi bíróság új eljárásra való utasítását kérte. Érvelése szerint a kármegosztás az Mt. 174. § (2) bekezdésébe ütközik, a beszerzett szakvélemény önellentmondásos, a tanúk pedig nem tekinthetők - munkaviszonyuk alpereshez kötődése miatt - elfogulatlannak.
Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében az ítéletek helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint a felperesnek a fellebbezése elkésettsége miatt nincs eljárásjogi lehetősége arra, hogy az alperes fellebbezésének kereteit meghaladó igényt érvényesítsen.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
Az alperes fellebbezése az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatására és a kereset teljes elutasítására irányult. Ezért a felperes a csatlakozó fellebbezésében kérhette a kármegosztás arányának megváltoztatását [Pp. 244. § (1) bekezdés, BH 1978/432.]. A csatlakozó fellebbezés következtében nincs eljárásjogi akadálya annak, hogy a felperes a kármegosztás tekintetében felülvizsgálati kérelmet nyújtson be (Pp. 271. §), és ebben a kármegosztás arányának megváltoztatását kérje. Az alperes tehát tévesen hivatkozott arra, hogy a felperes 50%-ot meghaladó igényt nem érvényesíthet, mivel a felperesre eső hányad tekintetében nem áll fenn részjogerő [Pp. 247. § (2) bekezdés, 244. § (1) bekezdés].
A felülvizsgálati eljárásban nincs helye felülmérlegelésnek, a bizonyítékok újabb egybevetésének és értékelésének, ezért a Legfelsőbb Bíróság csupán azt vizsgálhatta, hogy a bizonyítékok mérlegelése megfelelt-e a törvénynek [Pp. 206. § (1) bekezdése].
A Munkaügyi Központ Munkabiztonsági és Munkaügyi Felügyelősége szakvéleményének 4.2. pontja szerint a perben szereplő gép azért nem volt szabályos, mert "... nem volt kizárt az esetleges vegyes indítás vagy lábindítás sem". A felperes a szakvéleményt azért nem fogadta el, mert a fogó használatát ellentétesnek vélte a munkavégzés mennyiségét érintő, feltételezett munkáltatói elvárással. Ez a felperesi érvelés csupán a saját munkavégzésének megokolása, nem a szakvélemény vitatása volt, ezért a Pp. 182. § (3) bekezdésben foglaltak hiányában további bizonyításra nem volt szükség. A felek magatartásának értékelése nem a szakértő feladata, ezért a szakvélemény helytállóságát nem érinti, hogy a bíróság a felperes vétkes közrehatását megállapította [Pp. 177. § (1) bekezdés, 206. § (1) bekezdés]. Az elsőfokú bíróság - melynek érvelését a másodfokú bíróság elfogadta - részletesen kifejtette a gép állapotával, az alperes mulasztásával, illetve a felperes vétkes közrehatásával kapcsolatos bizonyítékok értékelését, ebben a Legfelsőbb Bíróság okszerűtlenséget, iratellenességét, a logika szabályainak figyelmen kívül hagyását nem észlelte. A bírói gyakorlat továbbá egységes abban, hogy önmagában annak, hogy a tanúk a munkáltatóval állnak jogviszonyban, nincs elfogultságot előidéző jelentősége.
A felperes a csatlakozó fellebbezésében hivatkozott arra, hogy a balesetet 23 évesen szenvedte el, a következményei egész életére kihatóan véglegesek, ez - álláspontja szerint - megalapozza az általa megjelölt összegű (3 000 000 forint) nem vagyoni kártérítés iránti követelését.
Az elsőfokú bíróság az ítélete tényállási részében körülírta, hogy a felperest milyen hátrányok érték, illetve érik a baleset miatt. Az összegszerűség meghatározásánál erre utalva határozta meg az alperes marasztalását. Nem tért ki arra, hogy a keresetben megjelölt összeg és a marasztalás közötti igen jelentős eltérésnek melyek az indokai. A másodfokú bíróság ítélete indokolásában a Pp. 253. § (2) bekezdését jelölte meg, az összegszerűség körében további indokolást nem adott.
A Pp. 221. § (1) bekezdés értelmében az ítélet indokolásában - egyebek mellett - meg kell jelölni, hogy a bíróság a döntésénél milyen körülményeket tekintett irányadónak. Ez a kötelezettség a marasztalási összeg tekintetében is fennáll. Az adott esetben - mivel a keresetben és az elsőfokú ítéletben lévő összeg között számottevő különbözet van - önmagában a felperes vétkes közrehatásának értékelése a marasztalási összeg Pp. 221. § (1) bekezdés szerinti indokolásául nem szolgálhat. Az indokolási kötelezettség megsértése folytán ezért a jogerős ítélet felülvizsgálata nem volt lehetséges [megalapozatlanság, Pp. 206. § (1) bekezdése].
Az új eljárásban a fellebbezés elbírálásánál - szükség esetén a bizonyítási teher szabályait figyelembe vevő kiegészítő bizonyítási eljárás eredménye alapján - értékelni kell a nem vagyoni kártérítés megfizetésére irányuló követelés jogalapját és összegét. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a bírói gyakorlat értelmében a nem vagyoni kártérítés a sérelem hozzávetőleges kárpótlására szolgál [34/1992. (VI. 1.) AB határozat, BH 1998/2/99.]. Az adott esetben mérlegelni kell azt is, hogy a sérülés fiatal korban következett be, tehát annak következményeit a felperes évtizedekig fogja viselni.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletének a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyó rendelkezését nem érintette, ezt meghaladóan a másodfokú perköltségre és a fellebbezési illetékre is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és e körben a megyei bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Mfv. I. 10.559/2000.)
685. A férj halála miatt, az azzal összefüggésben bekövetkezett depressziós megbetegedésre alapítottan a házastárs részére megállapított nem vagyoni kártérítés nem jogszabálysértő [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperes férje 1989. július 3-án halálos kimenetelű balesetet szenvedett. A felperes keresetében vagyoni és nem vagyoni kárai megtérítésére indított keresetet az alperes ellen, mivel álláspontja szerint a baleset a férje munkaviszonyával összefüggésben következett be.
A bíróság jogerős közbenső ítéletével az alperes munkáltató teljes kártérítési felelősségét állapította meg a baleset következményeiért.
A munkaügyi bíróság az összegszerűség tekintetében hozott ítéletével kötelezte az alperest 802 218 forint kártérítés és kamata, 2000. január 1-jétől havi 16 665 forint kártérítési járadék, valamint perköltség megfizetésére, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság a felülvizsgálati kérelemmel érintett nem vagyoni kártérítési igényt elévülés miatt utasította el.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítélet nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett részében részben megváltoztatta, és kötelezte az alperest 1 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és annak 1995. szeptember 13-ától a kifizetésig járó késedelmi kamata megfizetésére.
A másodfokú bíróság a tényállást kiegészítette az orvosi vélemények és felülvélemények alapján azzal, hogy a felperesnek a férje halálával összefüggésben folyamatosan kialakult depressziója 1994-ben vált kifejezetté, amikor a felperes lelkileg bezárkózott, érdeklődése, gondolkodása beszűkült. Állapota romlásában lánya 1995-ben bekövetkezett halála is közrejátszott, azonban e betegsége 1994-ben keletkezett.
Mindezekre tekintettel a megyei bíróság a felperest ért hátrányokat mérlegelve állapította meg a nem vagyoni kártérítést.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet "megváltoztatásával" a nem vagyoni kártérítés összegének 5 000 000 forintra való felemelését kérte azzal, hogy a késedelmi kamat kezdő időpontját a baleset bekövetkezésétől kérte megállapítani. A felperes szerint a másodfokú bíróság "méltánytalanul alacsony összegben" határozta meg a nem vagyoni kártérítés összegét, továbbá téves a kamat kezdő időpontjának megállapítása, mivel a késedelmi kamat a baleset bekövetkeztétől, azaz 1989. július 24-étől jár.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A jogerős ítélettel jogszabálysértés nélkül megállapított tényállás a felülvizsgálati eljárásban is irányadó [Pp. 206. § (1) bekezdés, 275. § (1) bekezdés].
Eszerint a nem vagyoni kárpótlást megalapozó megbetegedés a felperesnél 1994-től állt fenn. Ettől az időponttól állapították meg a férje üzemi balesetével összefüggésben keletkezett depressziós megbetegedést, emiatt rendszeres orvosi kezelés alatt állt. Mindezek alapulvételével helyes a másodfokú bíróságnak az elévüléssel és a nem vagyoni kártérítés jogalapjával összefüggő döntése.
A nem vagyoni kártérítés összege tekintetében a felperes felülvizsgálati kérelmében lényegében a bizonyítékok helytelen mérlegelésére hivatkozott, bár ennek konkrét indokaira nem tért ki.
A felülvizsgálati eljárásban nincs helye a bizonyítékok újra értékelésének, azaz felülmérlegelésnek [Pp. 270. § (1) bekezdés]. Felülvizsgálatot megalapozó, a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésére ütköző mérlegelést a Legfelsőbb Bíróság nem állapított meg.
A kialakult bírói gyakorlat szerint a nem vagyoni kárpótlás rendeltetése szerint arra irányul, hogy a károsultnak az elszenvedett sérelemre tekintettel azzal hozzávetőlegesen egyenértékű vagyoni kárpótlást nyújtson. Ennek mértékét a másodfokú bíróság az összes körülmény mérlegelésével állapította meg, mérlegelését kellően indokolta, és helyesen utalt a marasztalási összeg meghatározása tekintetében kialakult bírói gyakorlatra. Ezért a marasztalás összegét (külön érvelés nélkül) a felperes alaptalanul kifogásolta a felülvizsgálati kérelmében.
A felperes késedelmi kamatot a jogerős ítéletben meghatározott időponttól igényelt, ezért a másodfokú bíróság törvénysértés nélkül határozott e kérelem tekintetében [Pp. 275. § (2) bekezdés].
Mindezek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 11.095/2000.)
686. A munkaképesség-csökkenéssel járó foglalkozási megbetegedéssel összefüggésben nem vagyoni kártérítésben részesült munkavállaló általában nem tarthat igényt újabb nem vagyoni kártérítésre, a munkaképesség-csökkenés csekélyebb mértékű (20-ról 26%-ra) emelkedése alapján [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és a keresetének helyt adó határozat hozatalát kérte, mivel álláspontja szerint a szilikózis megbetegedéséből eredő munkaképesség-csökkenése magasabb mértéke olyan állapotrosszabbodást eredményezett, aminek alapján jogszerűen igényelhetett ismét nem vagyoni kártérítést. Korábban is meglévő panaszai "sokkal súlyozottabban jelentkeztek", a károkozó felelőssége ezért fennáll, az eljárt bíróságok legfeljebb az összegszerűség mértékét mérlegelhették volna.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása alapján a felülvizsgálat elrendelésére nem talált alapot.
A felperes nem tette vitássá a nem vagyoni kártérítés iránti keresetét elutasító jogerős ítéletben megállapított tényállást. Eszerint, a felperes szilikózis foglalkozási megbetegedéséből eredő, az 1996-ban megállapított 20%-os mértékű munkaképesség-csökkenés és a megbetegedéssel összefüggő életminőség-romlás alapján 1998-ban nem vagyoni kártérítésben részesült. Az újabb, 2004-ben előterjesztett keresetében állapotrosszabbodás miatt igényelt nem vagyoni kártérítést. Az elsőfokú bíróság által kirendelt igazságügyi orvos szakértő enyhe fokú állapotrosszabbodást (26%) véleményezett. A felperes panaszai évek óta lényegében azonosak.
Mindezekből az első- és a másodfokú bíróság törvénysértés nélkül vont le következtetést arra, hogy az újabb nem vagyoni kártérítés iránti igény nem megalapozott.
A munkaképesség-csökkenéssel járó foglalkozási megbetegedéssel összefüggésben nem vagyoni kártérítésben részesült munkavállaló általában nem tarthat igényt újabb nem vagyoni kártérítésre önmagában a munkaképesség-csökkenés csekélyebb mértékű emelkedése alapján. Az adott esetben a felperes nem bizonyított olyan új tényt, amely megalapozta volna a perbeli követelés jogosságát.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet - tekintettel arra, hogy az abban megjelölt jogszabálysértések nem voltak megállapíthatók - a Pp. 273. §-ának az adott ügyben még irányadó (1) bekezdése alapján elutasította. (Mfv. E. 10.625/2005.)
687. A bíróság jogszerűen állapított meg nem vagyoni kártérítést, ha a munkavállaló a munkaviszonyával összefüggésben balesetet szenvedett, emiatt jelentős mozgáskorlátozottság lépett fel, és a 100%-os munkaképesség-csökkenésből 50% baleseti eredetű [Mt. 177. § (2) bek.]
A felperes az alperesnél fennállott munkaviszonyával összefüggésben 1992. január 13-án lépcsőn való leesés következtében bal láb sérülést szenvedett. Emiatt vagyoni - és a felülvizsgálati eljárás tárgyát képező nem vagyoni - kártérítés megfizetése iránt kezdeményezett munkaügyi pert az alperes munkáltató ellen.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperesre terhesebben 60-40%-os kármegosztást alkalmazott, az alperest (egyebek mellett) 750 000 forint nem vagyoni kártérítésben marasztalta. Ennek indokaként az ügyben még irányadó 48/1979. (XII. 1.) MüM rendelet (Mt. V.) 83. § (5) bekezdésére hivatkozott. Kifejtette, hogy a felperesnél a balesettel okozati összefüggésben jelentős mozgáskorlátozottság keletkezett, a 100%-os mértékű munkaképesség-csökkenéséből 50% a baleset miatt áll fenn. A felperes bal alsó végtagja megrövidült, járása nehezített, támbot használatára szorul. Emiatt minden helyváltoztatást igénylő élettevékenységben, és önmaga ellátásban is korlátozott. Mindezek negatív hatást gyakoroltak családi életére.
Az elsőfokú ítélet ellen mindkét fél fellebbezett. Az alperes a nem vagyoni kártérítés jogalapját és összegszerűségét is vitatta.
A másodfokú bíróság részítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét az általános kártérítés címén alperest kötelező rendelkezések kivételével helybenhagyta, utóbbi tekintetében hatályon kívül helyezte, és e körben az elsőfokú bíróságot újabb tárgyalásra és újabb határozat hozatalára utasította. A másodfokú bíróság - elfogadva az elsőfokú bíróságnak a jogalapról elfoglalt jogi álláspontját - kifejtette, hogy a nem vagyoni kártérítésben történt marasztalás megfelel az irányadó jogszabálynak és bírósági gyakorlatnak.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a másodfokú bíróság részítéletének a nem vagyoni kártérítésre vonatkozó része hatályon kívül helyezését, a felperes keresetének elutasítását kérte. Vitatta a követelés jogalapja megállapítását. E tekintetben többek között az Mt. 177. § (2) bekezdésére hivatkozott, a marasztalási összeget pedig eltúlzottan magasnak találta.
A felperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a másodfokú bíróság ítéletének hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében tartalmilag a bizonyítékok helytelen mérlegelésére hivatkozott a nem vagyoni kártérítésre irányuló igény tekintetében (súlyfölösleg, a felperes megváltozott családi élete).
A perben rendelkezésre állt a felperes testsúlyával kapcsolatos orvosi adatok okszerű mérlegelésével állapították meg a bíróságok az orvosszakértői véleményt is alapul véve a felperes nem vagyoni kártérítésre irányuló követelésének jogalapjaként a mozgáskorlátozottságban szerepet játszó testsúlynövekedést. A felülvizsgálati kérelemnek az ezzel ellentétes előadását a peres eljárás eredménye tehát nem támasztja alá. A bizonyítékokat a törvény [Pp. 206. § (1) bekezdése] szerint értékelte a másodfokú bíróság a szóban lévő követelést megalapozó további tények - így a felperes családi élete megváltozása - tekintetében is. Helytállóan hivatkozott a másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet helyesnek tekintett és elfogadott indokain túlmenően - összefoglalóan - arra, hogy a helyváltoztatás lehetőségének nagyfokú beszűkülése milyen hatást gyakorolt a felperes életére. A marasztalási összeget a másodfokú bíróság a törvénynek, a bírói gyakorlatnak, az Alkotmánybíróság irányadó 34/1992. (VI. 1.) AB határozatában foglaltaknak megfelelően állapította meg, ennélfogva (külön érvelés nélkül) ezt az alperes alaptalanul kifogásolta.
Mindezek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 274/A. §-ának (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság részítéletének a nem vagyoni kártérítésre vonatkozó rendelkezését hatályában fenntartotta, egyebekben nem érintette. (Mfv. I. 10.310/2000.)
688. A nem vagyoni kártérítés összegének meghatározásánál figyelemmel kell lenni arra is, hogy a hasonló tényezők és körülmények körültekintő számbavételével meghatározott marasztalási összegek között lehetőleg ne legyenek indokolatlan eltérések.
Költség címén a károsult a sírkőállítás szokásos és átlagos összegét igényelheti [Mt. 177. § (2) bek., 181. § (1) bek.]
A felperesek fia a II. rendű alperesnél fennállt munkaviszonyával összefüggésben 1997. szeptember 29-én munkahelyi balesetet szenvedett, melynek következtében 1997. október 26-án meghalt. A felperesek vagyoni és nem vagyoni káruk megfizetése iránt indítottak keresetet az alperesek ellen.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az I. rendű alperest, hogy fizessen meg a felpereseknek személyenként 400 000 forint nem vagyoni kártérítést, 50 000 forint sírkőállítással felmerült költséget, 30 151 forint mezőgazdasági művelésből származó elmaradt jövedelmet és ezek kamatait, I. rendű felperes részére 40 399 forint utazási és élelmezési többletköltséget és ennek kamatát, valamint a felpereseknek személyenként 20 000 forint perköltséget. Ezt meghaladóan a felperesek további vagyoni és nem vagyoni kárigényét, valamint a felpereseknek a II. rendű alperessel szemben benyújtott keresetét elutasította, az 1998. január 1-jét követő mezőgazdasági művelésből származó elmaradt jövedelem tekintetében a pert megszüntette.
A munkaügyi bíróság megállapította, hogy az egyetlen fiúk elvesztése a felperesek addig már meglévő súlyos betegségét súlyosbította, mindketten lelki károsodást szenvedtek, amely munkavégző képességüket és társas kapcsolataikat negatívan befolyásolta. A munkaügyi bíróság mindezeket, továbbá azt a körülményt értékelte, hogy a II. rendű alperes megfizetett a felpereseknek a pert megelőzően személyenként 500 000 forint nem vagyoni kártérítést, a kórházi kezeléssel kapcsolatos költségeket, a temetés közvetlen költségeit, I. rendű alperes pedig a II. rendű alperes munkáltatóval kötött biztosítási szerződés alapján megfizetett a felpereseknek személyenként 50 000 forint sírkőállítási költséget, továbbá 212 262 forint egyéb kártérítést.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperesek és az I. rendű alperes nyújtott be fellebbezést. A felperesek a nem vagyoni kártérítés és a sírkőállítás költsége tekintetében sérelmezték a marasztalás összegszerűségét.
A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett rendelkezéseit részben megváltoztatta, a felperesek keresetét az I. rendű alperessel szemben teljes egészében elutasította, és kötelezte a II. rendű alperest, hogy fizessen meg a felpereseknek személyenként 700 000 forint nem vagyoni kártérítést és ennek 1997. október 26-ától járó késedelmi kamatát, személyenként 50 000 forint sírkőállítási költséget és ennek késedelmi kamatát, valamint II. rendű felperes részére 39 199 forint költséget és ennek késedelmi kamatát. A felperesek keresetét a II. rendű alperessel szemben ezt meghaladóan utasította el. Ennek megfelelően rendelkezett a perköltségről és az illetékről.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperesek fiának halálával összefüggésben keletkezett vagyoni és nem vagyoni károkért a munkáltató II. rendű alperes felelőssége áll fenn az Mt. 174. § (1) bekezdése alapján.
A felülvizsgálati kérelemmel érintett nem vagyoni kár összegét amiatt emelte fel, mivel mérlegelte, hogy a felpereseket a betegségük miatt a szokásosnál hátrányosabban érintette a gyermekük elvesztése. A sírkőállítás költségét illetően megalapozottnak találta a munkaügyi bíróság mérlegelését.
A felperesek a jogerős ítélet ellen felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be. Kérték annak "megváltoztatásával" a II. rendű alperes kötelezését nem vagyoni kártérítés címén személyenként további 900 000 forint, sírkőállítás költsége címén további 215 000 forint megfizetésére. Azzal érveltek, hogy a nem "hivalkodó" sírkőállítás költségét számlával igazolták, a felszámított ár átlagosnak mondható. A nem vagyoni kártérítés tekintetében álláspontjuk szerint a másodfokú bíróság a fiúk halála miatt a személyiségi jogaikat ért sérelmeket - így az életük tartós és súlyos elnehezedését, a társadalmi életben, a családi élet örömeiben részvételük lehetetlenné válását, egyetlen támaszuk elvesztését - nem, illetve nem a súlyuk szerint értékelte, ezért a megítélt nem vagyoni kár összege nem áll arányban az őket ért sérelemmel, tehát törvénysértő.
Az I. rendű és a II. rendű alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felperesek a jogerős ítéletnek a II. rendű alperest nem vagyoni kártérítésben és sírkőállítási költségben marasztaló rendelkezését támadták, ezért a Legfelsőbb Bíróság ebben a körben vizsgálta a másodfokú bíróság döntését [Pp. 275. § (2) bekezdés].
1. A nem vagyoni kártérítés tekintetében a másodfokú bíróság a tényállást jogszabálysértés nélkül állapította meg a felmerült adatok mérlegelésével. A tényállás alapján a nem vagyoni kártérítés összegét az összes körülmények maguk összességében való értékelésével, belátása szerint határozta meg, törekedve arra, hogy a hasonló tényezők és körülmények körültekintő számbavételével meghatározott marasztalási összegek között lehetőleg ne legyenek indokolatlan eltérések [Pp. 271. § (3) bekezdés, BH 1995/516, BH 1997/226]. Figyelemmel volt a már megfizetett összegekre, továbbá kamatokkal marasztalta a II. rendű alperest.
A másodfokú bíróság az összegszerűség körében súlyozottan vette figyelembe, hogy a felperesek egyedüli gyermeküket veszítették el, aki életkorára figyelemmel szüleivel hosszabb ideig együtt élt volna, őket betegségük miatt segíthette, támogathatta volna. Értékelte, hogy a felperesek körülményei miatt a fiúk elvesztése az átlagosnál hátrányosabban érintette őket. A felülvizsgálati kérelem mindezekkel szemben alaptalanul hivatkozott a felpereseket ért sérelmek és hátrányok figyelmen kívül hagyására illetve nem súlyuk szerint való értékelésére.
2. A sírkőállítás költsége vonatkozásában ugyancsak alaptalan a felülvizsgálati kérelem, mivel a bíróságok e körben a kialakult bírói gyakorlat szerint a szokásos sírkőállítás átlagos költségei alapulvételével, tehát törvénysértés nélkül döntöttek a kárigényről.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek a II. rendű alperest nem vagyoni kártérítés és sírkőállítás költsége megfizetésére kötelező rendelkezését hatályában fenntartotta [Pp. 275/A. § (1) bekezdés], ezt meghaladóan nem érintette. (Mfv. I. 10.797/2000.)
689. A baleset következtében túlnyomóan csupán ülőmunka végzésére képes fiatal felnőtt munkavállaló részére 2 mFt és kamata nem vagyoni kártérítés megállapítása megalapozottan történt [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperes módosított keresetében üzemi balesetből eredően 3 000 000 forint nem vagyoni kártérítés, valamint ápolási díj címén a műtéteket követő első hónapok vonatkozásában havi 50 000 forint, a további hónapok tekintetében havi 25 000 forint és perköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest kártérítésként 1 500 000 forint és annak kamata, valamint ápolási díj címén 225 000 forint és kamata megfizetésére kötelezte perköltség viselése mellett. Egyebekben a keresetet elutasította.
Az elsőfokú ítéleti tényállás szerint az 1981-ben született, 8 általános iskolai végzettséggel rendelkező felperes 2000. június 6-ától július 5-éig, majd 2000. augusztus 2-ától november 15-éig állt az alperes alkalmazásában tartósítóipari segédmunkásként. 2000. augusztus 8-án az Sz.-i Konzervgyárban válogatószalag mellett dolgozott, amikor a sérült gyümölcsöt tartalmazó ládában megbotlott, térdre esett, melynek következtében mindkét lábát megütötte. A baleset miatt a felperes jobb lábát három, bal lábát egy alkalommal műteni kellett, továbbá 2005. február 14-étől február 23-áig - gyógyszer túladagolást követően - pszichiátriai osztályon kezelték súlyos depressziós tünetekkel. Az orvosszakértői vélemény alapján megállapíthatóan a felperes munkaképesség-csökkenése a balesettel összefüggésben 40%-ra tehető.
A munkaügyi bíróság megállapította, hogy az alperes a felperes munkahelyi balesetéből származó káraiért az Mt. 174. §-ának (1) bekezdése előírásai alapján teljes anyagi felelősséggel tartozik. A bíróság az ápolási, gondozási díj iránti igény mértékét nem tekintette eltúlzottnak. A nem vagyoni kár összegét 1 500 000 forintban és annak kamataiban határozta meg a 40%-os munkaképesség-csökkenés kialakulása időpontjában (2002. október 10.) fennálló ár- és értékviszonyok mellett, értékelve a felperes életkorát és azt, hogy a baleset következtében életminősége közepes fokban hátrányosan változott.
A felek által benyújtott fellebbezések folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletének fellebbezett részét részben megváltoztatta és az alperest nem vagyoni kártérítés címén terhelő marasztalás összegét 2 000 000 forintra felemelte, egyebekben azt helybenhagyta.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperesnek okozott vagyoni és nem vagyoni károkért a munkáltató az Mt. 174. § (1) bekezdés alapján teljes mértékben felel. Értékelte, hogy a felperes a baleset következtében kizárólag ülő munkát tud végezni, tehát túlnyomórészt azt a képességét veszítette el, amit korábban - szakképesítés hiányában - hasznosítani tudott. A felperes családalapítás előtt áll, a baleset miatt azonban társaságkerülő lett, párkapcsolata tönkrement, depresszióssá vált. Ezért a másodfokú bíróság 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítést állapított meg részére azzal, hogy a hátrányos következményeket megszüntetheti az esetleges csoportterápia, illetve hogy a felperes szakképesítést szerezhet és állást találhat.
A felperes felülvizsgálati kérelmében az első- és másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő új határozat hozatalát kérte. Érvelése szerint a felperes a rehabilitációval nem szüntethet meg minden hátrányos következményt, munkaképesség-csökkenésén az nem változtat. A 3 000 000 forint nem vagyoni kártérítés megállapítására irányuló igény nem eltúlzott, figyelemmel a jogsértés súlyára és annak tartósságára is.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására és a felperes perköltség fizetésre kötelezésére irányult. Álláspontja szerint a 3 000 000 forintos kártérítés nem áll arányban a kárral, a felperes viszonylag szűk körben jelölte meg az életében kialakult és hátrányos előjellel mutatkozó változásokat.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A másodfokú bíróság az aggálytalan orvosszakértői vélemények alapján helytállóan emelte ki, hogy a felperes a baleset következtében 40%-os munkaképesség-csökkenést szenvedett el, és az állapotában javulás nem várható. Azt is helyesen rögzítette, hogy a szakképesítéssel nem rendelkező felperes a jövőben kizárólag ülőmunkát tud végezni, vagyis túlnyomórészt azon képességét veszítette el, amelyet a foglalkoztatása során hasznosítani tudott.
A nem vagyoni kártérítésként a károsultat ért nem vagyoni hátrány csökkentéséhez, vagy kiküszöböléséhez szükséges kárpótlást kell a munkáltatónak megfizetnie [Mt. 177. § (2) bekezdés]. A másodfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés mértéke megállapításához helytállóan vette figyelembe az összes körülményt, kiemelten az egészségkárosodás okozta súlyos hátrányokat, amelyek a fiatal, korábban egészséges és aktív életet élő felperes életét hátrányosan megváltoztatták (Pp. 206. §).
A következetes ítélkezési gyakorlat szerint a nem vagyoni kártérítés iránti igény elbírálásánál valamennyi lényeges körülményt értékelni kell, és e kártérítés összegét vagy az esedékességkori értékviszonyok alapján kamattal, vagy pedig az elbíráláskori értékviszonyok szerint kamat nélkül kell megállapítani (MD II/502.). Ezért a felperes életminőségét minden tekintetben (fizikálisan, mentálisan, pszichésen) súlyosan érintő baleset következményeként megállapított 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és kamata az esedékességkori életviszonyok szerint megfelelő összegű másnemű előny nyújtására alkalmas.
Így adott esetben a másodfokú bíróság mérlegelése megfelelt a jogszabályoknak és az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI. 1.) AB határozatban a nem vagyoni kártérítésről kifejtett jogelveknek.
Minderre tekintettel a másodfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés jogalapjáról és mértékéről a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályok sérelme nélkül, mindenben a bírói gyakorlatnak megfelelően döntött.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.499/2006.)
690. A fiatal korban 1998-ban elszenvedett baleset miatt keletkezett 36%-os munkaképesség-csökkenésre tekintettel a kifizetésig járó kamattal együtt megítélt 1 millió 200 ezer forint nem vagyoni kártérítés összege nem jogszabálysértő [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperes, aki 1974-ben született, telefonoszlop-szerelő munkakörben állt az alperes alkalmazásában. 1998. március 26-án súlyos kimenetelű balesetet szenvedett, mert szerelés közben az oszlop kidőlt és a felperes a földre zuhant. A baleset következményei (jobb oldali alsó végtag kétoldali orsócsontok törései, hüvelykujj feszítő inának maradandó károsodása, lábrövidülés, mindkét csuklóízület korlátozottsága, bal alsó végtagon bőrérzéscsökkenés, arcon látható műtéti hegek, pszichés elváltozások) miatt keletkezett 36%-os munkaképesség-csökkenés miatt indított pert az alperes ellen.
A felülvizsgálati kérelemmel érintett nem vagyoni kártérítés összege tárgyában a munkaügyi bíróság a ítéletével az alperest az addig megfizetett 800 000 forint 1998. március 27-étől esedékes évi 20%-os kamata, és további 400 000 forint, valamint ennek fentiekkel megegyező kamata megfizetésére kötelezte.
Az elsőfokú bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás eredményét mérlegelve, a mértéktartás és az arányosság követelményét is figyelembe véve 1 200 000 forintot talált alkalmasnak arra, hogy a felperest ért hátrány következményeit enyhítse. Álláspontja szerint a felperes fiatal korára, a munkaképesség-csökkenés mértékére, fizikai teherviselő-képességének csökkenésére, mozgáskorlátozottságára, kényszerű munkakör változtatására, a csökkentértékűség érzésére, párkapcsolatai lehetőségének megváltozására, tehát az ítélethozatalig keletkezett nem vagyoni káraira tekintettel ez az összeg megfelelő.
A felperes a nem vagyoni kártérítés kereseti kérelmének megfelelő felemelése iránt fellebbezést nyújtott be.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részét - helyes indokainál fogva, azok megismétlése nélkül - helybenhagyta.
A felperes az értékviszonyok és a hátrányok súlyossága figyelembevételének mellőzése miatt tartotta törvénysértőnek a jogerős ítéletet, ezért felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. Azzal érvelt, hogy a jövőt illetően minden terve meghiúsult, és a testi, pszichés károk jelenleg egész életét kitöltik (fájdalomérzés, zsibbadás, hegek), ennélfogva a megítélt kártérítési összeg a másnemű előny nyújtására nem megfelelő. Ezért a másodfokú ítélet "megváltoztatását" és 3 900 000 forint nem vagyoni kártérítést kért.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a másodfokú bíróság ítéletének hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A bizonyítékok mérlegelése akkor valósíthat meg a Pp. 206. §-a (1) bekezdésébe ütköző jogszabálysértést, ha okszerűtlen, a logika szabályaiba ütköző vagy iratellenes. Ezek hiányában a bizonyítékok mérlegelésére alapozott felülvizsgálati kérelem - a felülmérlegelés tilalmából következően - nem helytálló (BH 1999/44.).
A másodfokú bíróság által elfogadott, helyesnek talált érvelés szerint az elsőfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés összegének meghatározásánál mindazokat a körülményeket számba vette, amelyekre a felperes a felülvizsgálati kérelmében hivatkozott. Ezek alapján jutott arra a következtetésre, hogy a felperest milyen, a nem vagyoni kártérítés iránti követelést megalapozó károk érték. Az ítélethozatalig jelentkezett hátrányok miatt az irányadó bírói gyakorlat szerint határozta meg a kártérítés összegét. Figyelembe vette a bírói gyakorlatot a tekintetben is, hogy a károkozáskori értékviszonyok szerint történt kötelezés miatt kamatban is marasztalta az alperest. Ebből következően a teljes kártérítési összeg nem 1 200 000, hanem ennek 1998. március 27-étől a kifizetésig esedékes évi 20%-os kamatával több. Ez az eddig keletkezett hátrányok figyelembevételével a bírói gyakorlatnak megfelelő, következésképpen a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet jogszabályértés hiányában hatályában fenntartotta [Pp. 275/A. § (1) bekezdés]. (Mfv. I. 10.159/2001.)
691. A nem vagyoni kár összege megállapításánál a munkaképesség-csökkenés mértéke önmagában nem döntő személyi körülmény [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperes 1998 decemberéig vájár munkakörben, ezt követően rehabilitációs munkakörben dolgozott az alperesnél, ahol a munkaviszonya 1999. szeptember 29-én megszűnt, részére bányásznyugdíjat állapítottak meg. A felperesnél 1999. július 14-én vibrációs foglalkozási megbetegedést és 26-35%-os munkaképesség-csökkenést állapítottak meg, amelynek alapján II. fokozatú baleseti járadékban részesül.
A felperes módosított keresetében a foglalkozási megbetegedése miatt 1 000 000 forint nem vagyoni kár és kamata megfizetésére kérte az alperest kötelezni.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest 800 000 forint és annak 1999. július 14-étől járó évi 20%-os késedelmi kamata, valamint perköltség megfizetésére. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság az elsőfokú eljárásban beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemény, valamint a felperes életvitelére, körülményeire vonatkozó tanúnyilatkozatok mérlegelése alapján, a bizonyítékokat összességében értékelve úgy ítélte meg, hogy 800 000 forint nem vagyoni kártérítés alkalmas a foglalkozási megbetegedés miatti egészségkárosodásért a felperes kárpótlására. Az elsőfokú bíróság az alperes kamatfizetési kötelezettségét a vibrációs megbetegedés megállapításától számította.
Az alperesnek a nem vagyoni kártérítés mértékét vitató fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és mellőzte az alperesnek a késedelmi kamatfizetésre vonatkozó kötelezését, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság a tényállást kiegészítette és pontosította azzal, hogy a felperes vibrációs megbetegedése 40%-os munkaképesség-csökkenést, felső végtagi elváltozásokat okozott. A bizonyítékok alapján úgy ítélte meg, hogy a felperes egészségkárosodása miatt bekövetkezett hátrányok kompenzálására az elsőfokú bíróság által megítélt összeg az ítélethozatalkori értékviszonyok alapján alkalmas, ezért az esedékességtől számított kamat tekintetében az elsőfokú ítéletet megváltoztatta.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet "megváltoztatását", és lényegében az elsőfokú ítéletet helybenhagyó határozat hozatalát kérte, amely szerint az alperes a 800 000 forint nem vagyoni kártérítés után 1999. július 14-étől köteles késedelmi kamatot fizetni. Álláspontja szerint nemcsak az igazságügyi orvosszakértői vélemény, hanem Sz. L.-né és M. Gy. tanúk nyilatkozatai is alátámasztották a felperes életvitele elnehezülését. Utalt továbbá a másodfokú bíróság gyakorlatára, amely szerint hasonló mértékű munkaképesség-csökkenés esetén magasabb összegű nem vagyoni kártérítés került megállapításra.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felperesnek a bíróság mérlegelését sérelmező indokai a jogerős ítélet felülvizsgálatát nem alapozzák meg.
A felülvizsgálati eljárásban bizonyítékok mérlegelése tekintetében újraértékelésnek, azaz felülmérlegelésnek nincs helye. A Pp. 206. § (1) bekezdése megsértése alapján a jogerős ítélet felülvizsgálatára a bizonyítékok kirívóan okszerűtlen, iratellenes, vagy a logikai szabályokkal ellentétes értékelése miatt kerülhet sor.
A másodfokú bíróság helytállóan mutatott rá, hogy a nem vagyoni kár összege megállapításánál a munkaképesség-csökkenés mértéke nem önmagában értékelt személyi körülmény. A nem vagyoni kárigény összegszerűsége tekintetében az eset összes körülményei mérlegelésével hozható megalapozott, a nem vagyoni kárigény funkciójának megfelelő, az elszenvedett sérelem hozzávetőleges kiegyensúlyozását jelentő vagyoni előnyt megállapító döntés. Az adott esetben a másodfokú bíróság a felperes személyi körülményei, a konkrét eset sajátosságai alapulvételével, a mértéktartó bírói gyakorlatra is figyelemmel, az elsőfokú bíróságtól eltérő álláspontját indokolva határozta meg az elbíráláskori értékkel - kamat nélkül - a nem vagyoni kár összegét. A másodfokú bíróság nem sértette meg a Pp. 206. § (1) bekezdésében előírtakat, amikor a bizonyítékok közül a szakértői véleményben megállapítottak mellett a felperes házastársa, mint a felperes személyi körülményeit legjobban ismerő személy által előadottakat kiemelte, és súlyának megfelelően a többi bizonyítékhoz - más tanú nyilatkozatához - képest nagyobb súllyal értékelte.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.946/2001.)
692. A baleset következtében kialakult munkaképesség-csökkenésen kívül a nem vagyoni kártérítés összegének megállapításánál az állandó fájdalomérzetet, és azt is figyelembe kell venni, hogy a károsult az eredeti munkakörét különös erőkifejtéssel, napi hat órában képes ellátni [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperes keresetében a 2001. június 6-ai munkahelyi balesete miatt keletkezett egészségkárosodása alapján vagyoni és nem vagyoni kártérítés megfizetését kérte.
A másodfokú bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy a felperes káráért az alperes teljes felelősséggel tartozik.
A munkaügyi bíróság az összegszerűség körében hozott ítéletével kötelezte az alperest elmaradt munkabér és kamatai, havi kártérítési járadék, jogellenes levonásnak megfelelő munkabér, valamint 500 000 forint nem vagyoni kártérítés és annak 2001. június 6-ától járó késedelmi kamata megfizetésére. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az elsőfokú ítéleti tényállás szerint a felperes alatt a balesetkor összedőlt az állvány - amin a munkát végezte -, a felperes négy méter magasról a földre zuhant, és csigolyatörést szenvedett. A gerincét műtét során titánlemez és csavar elhelyezésével rögzítették, ezek a későbbiekben sem kerülhettek eltávolításra.
A felperes munkaképessége a baleset következményeként 30%-al csökkent, míg korábban 10-12 órát dolgozott naponta, a balesetet követően rehabilitációs munkakörben napi hat órát tudott dolgozni villanyszerelőként, illetve munkairányítóként.
A munkaügyi bíróság mindezekre tekintettel 500 000 forint - és annak a balesettől számított késedelmi kamata - nem vagyoni kártérítést talált arányban állónak az elszenvedett sérelemmel.
Az elsőfokú ítélet ellen mindkét fél fellebbezéssel élt. A felperes fellebbezése - egyebek között - a nem vagyoni kártérítés összegének 3 000 000 forintra emelésére irányult.
A másodfokú bíróság részítéletével a felülvizsgálati eljárás tárgyát képező nem vagyoni kártérítés és kamatai tekintetében az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság értékelésével. Hangsúlyozta még, hogy a felperes továbbra is eredeti munkakörében dolgozik, így az igazságügyi orvosszakértői véleményben írt fizikai korlátok ellenére jelentősebb érdeksérelem nem érte, magánéletében sem szenvedett el jelentősebb változást.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős részítéletnek a nem vagyoni kártérítésre vonatkozó rendelkezését támadta, ebben a körben kérte a jogerős részítélet hatályon kívül helyezését, és a nem vagyoni kártérítés összegének 3 000 000 forintra és kamataira felemelését. A nem vagyoni kártérítés tekintetében a Pp. 206. § (1) bekezdésébe és az Mt. 177. § (2) bekezdésébe ütközőnek találta a jogerős részítéletet. Álláspontja szerint a bíróságok az alapul szolgáló tényállást helytelenül mérlegelték, mert nem vették értékelésük körébe az igazságügyi orvos szakértő által megállapítottakat. Ezek szerint a baleset miatt szükségessé vált gerincműtét után a felperes munkaképesség-csökkenése végleges, eredeti munkakörére alkalmatlanná vált, tartós fájdalmai vannak, életvitelét hátrányosan megváltoztatni kényszerült. A nem vagyoni kártérítés összege ehhez képest nem áll arányban az elszenvedett sérelemmel.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem nyújtott be.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos.
A felperes megalapozottan sérelmezte a nem vagyoni kártérítés mértékének értékelésénél az elsőfokú eljárásban beszerzett igazságügyi orvosszakértői véleményben rögzítettek figyelmen kívül hagyását. Eszerint a felperesnél a gerincműtétet követően a baleset következményeként a gerinc merevsége, enyhe ideggyök nyomási tünetek és ideggyengeség alakult ki, és ez tartós ülés és állás alkalmával fájdalmak jelentkezésével párosul. A felperes állapotában javulás nem várható, a degeneratív változások előrehaladásával inkább rosszabbodás lehetséges.
Az orvosszakértő egyértelmű megállapítása szerint a felperes véglegesen alkalmatlanná vált az eredeti - villanyszerelői - munkaköre ellátására, az alkalmassága közepesnél könnyebb gerinckímélő munkakörök végzésére korlátozódik.
A gerincmozgások beszűkülése, a felszabadult életvitelt akadályozó fájdalmak, az eredeti munkakörre végleges alkalmatlanság, a fizikai tevékenységek végzésében fennálló korlátozottság olyan hátrányok, amelyek a középkorú és villanyszerelő szakmunkás képzettséggel és ebben a munkakörben több évtizedes gyakorlattal bíró felperes számára a baleset következményeként nyilvánvalóan súlyos hátrányt jelentenek. Az első- és a másodfokú bíróság eszerint tévesen állapította meg, hogy a felperes a testi épségében és egészségében nem szenvedett jelentős érdeksérelmet pusztán azért, mert továbbra is próbált - noha rövidebb munkaidőben - villanyszerelőként (ereje megfeszítésével) jövedelmet szerezni az alperesnél fennállt munkaviszonya megszüntetését követően más munkáltatónál.
Nem vitatható, hogy az iskolai végzettsége, szakképzettsége és hosszú gyakorlata alapján fizikai szakmunkát végző munkavállaló munkaköri munkavégző képessége végleges elvesztése miatt bekövetkezett súlyos hátrány kihatással van a hétköznapi munkán kívüli életvitelre is, mivel a munkavállaló előbb vagy utóbb korábbi szokásai kisebb-nagyobb mértékű megváltoztatására kényszerül.
A munkahelyi baleset miatt egészségkárosodott munkavállaló nem vagyoni kára megtérítésére irányuló igénye elbírálásakor azt kell értékelni, hogy a sérelem hozzávetőleges ellentételezésére milyen mértékű vagyoni szolgáltatás nyújt körülbelül egyenértékű másnemű kompenzációt a nehezített életvitelhez képest [BH 1993.127; 34/1992. (VI. 1.) AB határozat]. Ennek során a nem vagyoni kártérítés összege meghatározásakor figyelemmel kell lenni a káronszerzés tilalmára, a kellő mértéktartás elvén alapuló bírói gyakorlatra azzal, hogy ennek során nem értékelhető a munkáltató nagysága és gazdasági helyzete. A mérlegelésnél a sérelem által előállt konkrét egyedileg megállapítható hátrányoknak és azok súlyának van jelentősége az Mt. 177. § (2) bekezdése helyes értelmezése szerint.
Az előbbiekre tekintettel a felperes helytállóan sérelmezte a kár nagyságához képest arányosnak nem tekinthető nem vagyoni kártérítést. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján az eset összes körülményei előbbiek szerinti mérlegelésével a jogerős részítéletnek a nem vagyoni kártérítés iránti keresetet az 500 000 forinton felüli igény tekintetében elutasító elsőfokú ítéleti rendelkezést helybenhagyó részét hatályon kívül helyezte, az elsőfokú ítélet azonos rendelkezését megváltoztatta. Kötelezte az alperest további 500 000 forint és annak 2001. június 6-ától járó késedelmi kamata megfizetésére. A nem vagyoni kárigény tekintetében ezt meghaladóan elutasító elsőfokú ítéletet helyben hagyó jogerős részítéletet hatályában fenntartotta; a jogerős részítélet további rendelkezéseit nem érintette. (Mfv. I. 10.876/2006).
693. A sérült súlyos egészségkárosodására, a megbetegedések sajátos gondozást igénylő jellegére tekintettel nem jogszabálysértő a 9 millió forint nem vagyoni kártérítés, és a gondozási díj megállapítása [Mt. 177. § (2) bek.].
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős részítéletnek az őt nem vagyoni kártérítés és gondozási járadék megfizetésére kötelező rendelkezéseit sérelmezte, és ebben a körben a jogerős részítélet hatályon kívül helyezésével elsődlegesen a keresetet elutasító határozat hozatalát, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra kötelezését kérte. A nem vagyoni kártérítést illetően az Mt. 177. § (2) bekezdése és a Pp. 206. § (1) bekezdése megsértésére, a gondozási járadék tekintetében az Mt. 183. §-a, a Pp. 206. § (1) bekezdése és a 221. § (1) bekezdése sérelmére hivatkozott. Mindkét jogcím vonatkozásában álláspontja alátámasztására a Legfelsőbb Bíróság több elvi döntésében, és eseti határozatában megfogalmazott jogelv megsértését is állította. A nem vagyoni kártérítés tekintetében arra hivatkozott, hogy a követelés jogalapját és összegszerűségét - a felperes feleségének tanúnyilatkozatán kívül - érdemi bizonyíték nem támasztotta alá. Sérelmezte az orvosszakértői vélemény ellentmondásai ellenére a vélemény felülvizsgálatára, illetve kiegészítésére vonatkozó indítványai elutasítását. Egy bírói eseti döntéssel és az Alkotmánybíróság egyik határozatával alátámasztott álláspontja szerint mindazon körülmények, amelyek alapján vagyoni kártérítés érvényesíthető volt, további körülmények nélkül nem vagyoni kár megállapítása alapjául nem szolgálhatott. Sérelmesnek tartotta a nem vagyoni kártérítés jelentős összegét, amellyel az eljárt bíróságok megsértették azt az elvet, hogy a balesetkori értékviszonyok alapján alakítsák ki az összegszerűséget. A bíróságok a biztosítási kártérítésre sem voltak figyelemmel, a megítélt nem vagyoni kártérítés nem volt arányos és mértéktartó, ehhez szükséges lett volna a felperes személyi körülményeinek részletes feltárása.
A gondozási járadékot illetően az alperes arra hivatkozott, hogy a perbeli adatok nem bizonyították kétséget kizáróan a gondozás jövőbeni szükségessége folyamatosságát. A járadék és annak mértéke megállapítását iratellenes, okszerűtlen, logikailag ellentmondásos tényálláson alapulónak tartotta. A bírói gyakorlat szerint a betegség jellege, a gondozottra fordított idő nem lett volna figyelmen kívül hagyható.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása alapján a felülvizsgálat elrendelésére nem talált alapot.
A jogerős ítélet kihirdetésére 2006. január 1-je előtt került sor, ezért a felülvizsgálati kérelmet a Pp. adott ügyben még alkalmazandó 273. § (2) bekezdésében szabályozott feltételekkel kellett elbírálni [2005. évi CXXX. tv. 22. § (2) bekezdés].
A jogerős ítéleti tényállás szerint a felperes 1999. február 8-án felvonószerelési munka végzése során az V. szintről a III. szintre zuhanással összefüggésben nyílt koponyatörést, agylebenysérülést, agyidegközpont sérülést, különböző végtagtöréseket szenvedett el, és rokkanttá vált.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében nem jelölte meg konkrétan, hogy az elsőfokú bíróság által beszerzett szakértői véleményt miért és mennyiben tartja megalapozatlannak, ellentmondásosnak. A felülvizsgálati kérelem rendkívüli jogorvoslati jellege miatt, a Pp. 272. § (1) bekezdése értelmében nem fogadható el a korábbi beadványokra utalás, hanem a felülvizsgálati kérelemben kell megjelölni a vitatott tényeket és következtetéseket, valamint ezek okát. Ennek hiányában önmagában a korábbi beadványokra utalás nem fogadható el (BH 1995/99.). Mindezekből következően a baleset egészségügyi következményei tekintetében tett IOI megállapításokat - általánosságban - az alperes alap nélkül vitatta, továbbá nem tudta alátámasztani a szakvélemény felülvizsgálatának, illetve kiegészítésének elmaradása miatti törvénysértésre vonatkozó felülvizsgálati hivatkozását sem.
A másodfokú bíróság eszerint törvénysértés nélkül fogadta el az elsőfokú ítéleti ténymegállapítást arról, hogy a felperes a baleset következtében olyan súlyos agyzúzódást, koponyaűri vérzést szenvedett el, amely idegrendszeri eltérés kialakulását, járásbizonytalanságot, beszédben kifejezésbeli zavart, szótalálási nehézséget, beszédmegértési nehézséget, az olvasás, írás és számolási készség csökkenését okozta, és megállapítható volt a következményes lelki tünetek fennállása is: figyelemzavar, koncentráció gyöngülés, lassult tartalomszegény gondolkodás és lassult lelki tevékenység, érzelmi elégtelenség, robbanékonyság, közepes fokú szellemi teljesítmény hanyatlás. Fizikálisan a felperesnél vállízületi, csuklóízületi mozgáskorlátozottság, szorítóerő csökkenés, kézujjak mozgáskorlátozottsága, felső és alsó ugróízületben jelentkező mozgáskorlátozottság és magas vérnyomás alakult ki. A szakvélemény aggálymentesen rögzítette, hogy a felperesnél javulás nem várható, semmiféle munka elvégzésére nem alkalmas, önmaga ellátására is csak korlátozottan képes, a baleseti munkaképesség-csökkenése 100%-os, mindennapi életvitelében jelentős a rosszabbodás, aktív életét teljesen fel kellett adnia, gondozó igénybevételére rászorult és rászorul a jövőben is.
A másodfokú bíróság megfelelően indokolta, hogy miért találta szükségtelennek a szakvélemény kiegészítését. Az IOI véleménye aggálymentesen igazolta a nem vagyoni kártérítés jogalapját - a felperes életminősége végleges és nagyon súlyos romlását -, valamint a gondozási díj iránti igénye megalapozottságát, mivel a felperes a jövőben is ápolásra, gondozásra szorul.
Egymagában nem ellentmondásos amiatt az igazságügyi orvosszakértői vélemény, mert a korábbi OOSZI vélemény szerinti 67%-os munkaképesség-csökkenés helyett már 100%-os baleseti eredetű munkaképesség-csökkenést állapított meg a felperesnél, hiszen a műtétek sorozata után ekkorra alakult ki a felperes végleges, nem javuló állapota, az igen súlyos következmények.
A másodfokú bíróság helytállóan emelte ki, hogy az orvosszakértői véleményben rögzítettek mellett a felperes házastársának tanúnyilatkozata szolgálhatott döntő bizonyítékként, hiszen a mindennapi életvitel, az egészségi állapotban bekövetkezett változások fizikai és lelki következményei napi megnyilvánulásai tekintetében a közvetlen hozzátartozó tud hiteles képet adni. Az eljárt bíróságok törvénysértés nélkül mérlegelték ezeket a bizonyítékokat [Pp. 206. § (1) bekezdés], értékelésüket kellő részletességgel indokolták [Pp. 221. § (1) bekezdés].
Nem vagyoni kártérítésként a károsultat ért nem vagyoni hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges kárpótlást kell a munkáltatónak megtérítenie [Mt. 177. § (2) bekezdés]. Az első- és a másodfokú bíróság a nem vagyoni kárpótlás mértéke megállapításához helytállóan vette figyelembe az összes körülményeket, kiemelten a baleseti következmények okozta súlyos hátrányokat, amelyek a korábban egészséges és aktív életet élő felperes életét végérvényesen, helyrehozhatatlanul és nagyon hátrányosan megváltoztatták. Ezért a felperes életminőségét minden tekintetében (fizikálisan, mentálisan, pszichésen) súlyosan érintő baleseti következményekért megállapított 9 millió forint nem vagyoni kártérítés eltúlzottságára az alperes alaptalanul hivatkozott. A munkaügyi bíróság - az ítélete indokolásából kitűnően - a biztosító által fizetett kártérítést figyelembe vette, a felperes keresetében ezt kérte is. Továbbá a nem vagyoni kártérítést az ítélethozatalakori értékviszonyok alapján kamat nélkül számította, amelyre az állandó és hosszabb ideje érvényes bírói gyakorlat szerint jogszerűen van mód, amennyiben az így megállapított mérték az eset konkrét sajátosságai figyelembevételével a nem vagyoni hátrány kompenzálására alkalmas. Az adott esetben a bírói mérlegelés ebben a körben megfelelt a jogszabálynak és az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI. 1.) AB határozatban a nem vagyoni kártérítésről kifejtett jogelveknek.
Mindezekre tekintettel az eljárt bíróságok a nem vagyoni kártérítés jogalapjáról és mértékéről a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályok sérelme nélkül, mindenben a bírói gyakorlatnak megfelelően döntöttek, ítéletük megfelelt az Alkotmánybíróság hivatkozott határozatában kifejtett elveknek.
Nem jogszabálysértő - a részletezettekből következően - a gondozási díj és mértéke tekintetében sem a jogerős ítélet, figyelemmel a felperes súlyos egészségkárosodására, a megbetegedések sajátos, gondozást nyilvánvalóan igénylő, a szakvélemény által is megállapított jellegére. A gondozási díj szükségességét és mértékét illetően a szakvéleményen túlmenően a felperest gondozó házastársa tanúnyilatkozatát lehetett figyelembe venni, és amint arra a másodfokú bíróság helytállóan rámutatott, további bizonyítás szükségtelen volt.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet - tekintettel arra, hogy az abban sérelmezett jogszabálysértések nem voltak megállapíthatóak - a Pp. 273. §-ának az adott ügyben még irányadó (1) bekezdése alapján elutasította. (Mfv. E. 10.337/2006.)
694. A személyiségi jogsértés súlyossága és komolysága kérdésében azt kell vizsgálni, hogy a munkáltató munkavállalói az eset kivizsgálásakor sértették-e a felperesnek a becsülethez, a jóhírnévhez való jogát, igenlő esetben van-e oki összefüggés a felperes egészségromlása és a károkozó magatartás között [Mt. 177. § (1) bek.].
A felperes egészségkárosodása miatt vagyoni és nem vagyoni kártérítés megfizetése iránt indított keresetet az alperes ellen.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest 1 000 000 forint nem vagyoni kártérítés, ennek kamata és perköltség megfizetésére kötelezte, egyebekben a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság a tényállásban utalt a felek között korábban folyamatban volt perben megállapított tényekre, és arra, hogy a bíróság az ítéletével a felperes munkaviszonyát helyreállította.
1998. április 21-én a felperes vezető állomáskezelőként dolgozott, amikor a felettese három személlyel együtt alkoholszondás vizsgálatot végzett nála. A felperes a vizsgálat eredményével nem értett egyet, ekkor a munkából kiállították, vérvétel történt, amely negatív eredménnyel zárult. Ezután a felperes idegállapota miatt kórházi gyógykezelésre szorult, III. csoportú rokkantsága folytán az alperes a munkaviszonyát rendes felmondással megszüntette. A munkaügyi bíróság azt is megállapította, hogy a szondavizsgálat elvégzése előtt a felperes és egy utas között nézeteltérés volt, mivel a felperes a vak utas kísérői közül csak egynek adott 90%-os kedvezményes menetjegyet, továbbá a felperesnek korábban "problémája volt" a vasútállomáson működő utasellátóval.
A munkaügyi bíróság a szondavizsgálat körülményeire, az alperes gyakorlatára nézve meghallgatott tanúk vallomása, az igazságügyi orvos szakértő véleménye alapján megállapította, hogy a felperesnél fennálló III. csoportú rokkantságot túlnyomórészben természetes kórokú pszichés betegség okozta. Ezért a munkaügyi bíróság okozati összefüggés hiányában a vagyoni károk megtérítése iránti igényeket elutasította.
A nem vagyoni kártérítés jogalapja tekintetében a munkaügyi bíróság részoksági összefüggést állapított meg az alperes személyiségi jogot sértő és hátrányos megkülönböztetést megvalósító intézkedése és a felperes egészségi állapotának rosszabbodása között, ezért az alperest az Mt. 4. § (1)-(3) bekezdése, 174. § (1) bekezdése és a 177. § (2) bekezdése szerint marasztalta.
Az ítélet ellen, a kereset teljes elutasítása iránt az alperes fellebbezést nyújtott be.
A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletének fellebbezett részét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította.
A másodfokú bíróság a tényállást azzal egészítette ki, hogy a felperes 1998. április 21-én - telefon bejelentés szerint - "hangosan, artikulátlan hangon" beszélt egy utassal, a szondavizsgálatra a felperes munkára képes állapotának megállapítása céljából került sor.
A másodfokú bíróság - utalva a Ptk. 75., 76., 78., 84. §-aira, az Mt. 177. § (2) bekezdésére - a Munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény 54. § (3) bekezdés b) pontja szerint megállapította, hogy az alperesnek kötelessége volt a felperes ellenőrzése. Az alperes igazolta, hogy a havi átlag szerint kb. kétszer annyi férfinál végzik el az alkoholszondás vizsgálatot mint nőnél. Ebből a másodfokú bíróság arra következtetett, hogy az alperes diszkrimináció tilalmába ütköző intézkedést a felperessel szemben nem valósított meg.
A rendeltetésellenes joggyakorlásról - figyelemmel az alperes szabálykövető eljárására - az volt a másodfokú bíróság álláspontja, hogy ezt az alperes nem valósította meg. A jogszabály által megengedett eljárás nem sértette a felperes személyiségi jogait, az ellenőrzés tényét kívülállók tudomására nem hozta, az eljárást a felperes rendkívüli eseménynek minősülő magatartása váltotta ki.
Az ítélet ellen, annak hatályon kívül helyezése, és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyása iránt a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt. Tévesnek találta a tényállást a munkáltatói jogkörgyakorló személye, a telefonos bejelentés címzettje, és a tekintetben, hogy L.-né B. M. és Z. I. az alkoholszondás vizsgálat céljából ment el a felperes munkahelyére. A felperes álláspontja szerint bizonyított, hogy a felperes munkaviszonyát az alperes meg kívánta szüntetni.
A felperes érvelése szerint a tanúk vallomása azt igazolta, hogy nem szoktak egy személyt külön szondázni, csak az egész "műszakot", a vizsgálat lebonyolítása pedig demonstratív volt, a felperest négyen kísérték el a lakhelye szerinti orvosi rendelőbe, holott a vizsgálatot az alperes üzemorvosi rendelőjében kellett elvégeztetni. Mindezek miatt a felperes álláspontja szerint a személyiségi jogi jogsértés megtörtént, a másodfokú bíróság jogszabálysértéssel mellőzte az alperes marasztalását.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a másodfokú bíróság ítéletének hatályában való fenntartására irányult. Érvelése szerint a jogerős ítéletben jogszabálysértés nincs, a felülvizsgálati kérelemben előadottakat a bizonyítási eljárás eredménye nem támasztja alá.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A felperes a nem vagyoni kártérítés iránti kereseti kérelmét az egészség, jó hírnév és becsület megsértésével, másrészt az alperesnek az Mt. 4. §-ába ütköző magatartásával (az ellenőrzési joggal történt visszaéléssel) indokolta (pontosított kereset). Utóbbi tekintetben tehát - kifejezett nyilatkozatának megfelelően - nem az alkoholszondás vizsgálat elvégzését, hanem annak módját kifogásolta, illetve találta jogszabályba ütközőnek.
Helyesen, megfelelő jogszabály megjelölésével utalt a másodfokú bíróság arra, hogy a munkáltató jogosult és kötelezett is a munkavállaló munkára képes állapotának ellenőrzésére. Az adott esetben a munkáltató képviselői a felperes ellen érkezett telefonbejelentés kivizsgálását végezték - amelynek részét képezhette az alkoholszondás vizsgálat is. L. J. osztályvezető tanúvallomása szerint az ismeretlen telefonbejelentő L.-né B. M.-el azt közölte, hogy a felperes "az utasokkal hangoskodik, durván viselkedik". Ezt a bejelentést minősítette L. J. olyan rendkívüli esetként, amelynél minden esetben szondavizsgálat történik. A rendelkezésre álló bizonyítékokból azonban nem állapítható meg minden kétséget kizáróan, hogy az alperesnél irányadó szabályok milyen rendelkezéseket tartalmaznak a rendkívüli esemény fogalmáról és kivizsgálásának módjáról. Ennélfogva, mivel a rendeltetésszerű joggyakorlás szabályának lényege szerint rendeltetésellenes az a joggyakorlás, amely alakilag a jogszabálynak megfelel, megalapozottan nem lehet állást foglalni arról, hogy a rendkívüli esemény kivizsgálása rendeltetésellenes volt-e. Ezért a bizonyítási eljárást a bizonyítási teher szabályait is figyelembe véve ki kell egészíteni, meg kell állapítani, hogy az alperes rendelkezései mit írnak elő a fentiekről. E rendelkezések megsértése esetén nem rendeltetésellenes joggyakorlásról, hanem kötelezettségszegő magatartásról lehet szó; ha pedig az alperesi munkavállalók szabályszerűen jártak el, az eset egyedi sajátosságairól, illetve ezek hiányáról kell határozni [Mt. 4. § (3) bekezdés].
A nem vagyoni kártérítés feltételeinek fennállása, a személyiségi jogsértés súlyossága és komolysága kérdésében az egyedi tényállások elbírálása során a bíróságnak kell állást foglalnia (BH 1998/99.). E bírói gyakorlatnak megfelelően kellett azt vizsgálni, hogy az alperes munkavállalói az eset kivizsgálásakor sértették-e a felperesnek a becsülethez, a jó hírnévhez való jogát, továbbá ha mindez megtörtént, van-e (akár részoksági szinten) okozati összefüggés a felperes egészségromlása, és a károkozó magatartás között. A másodfokú bíróság azt állapította meg, hogy a) az alkoholos állapot vizsgálatához fűződő fontos közérdek, b) zárt helyiségben végzett vizsgálat szabályszerű jegyzőkönyvezéssel, c) általában kb. kétszer annyi férfinál mint nőnél elvégzett alkoholszondás vizsgálat miatt a felperes jó hírnévhez, becsülethez fűződő jogát az alperes nem sértette meg. A felperes mindezekkel ellentétben megalapozottan hivatkozott a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a másodfokú bíróság nem értékelte teljes körűen a bizonyítékokat, következésképpen a döntés jogszabálysértő [Pp. 206. § (1) bekezdés]. A bizonyítási eljárásban számos olyan bizonyíték keletkezett, amely ellentétes a másodfokú ítélet következtetésével, illetve nem került értékelésre (pl. Z. I. tanúvallomása szerint a történtekről az utazóközönség tudomást szerezhetett; Sz. B. tanúvallomása szerint több főnök körbefogta a felperest, és elvitték; továbbá a felperest nem a kijelölt helyre, az üzemorvosi rendelőbe kisérték el négyen, hanem a lakóhelye szerint illetékes háziorvoshoz). Mindezen bizonyítékokat az eset egyedi sajátosságai alapján, a törvény értelmében - ideértve a logika szabályait is, amely szerint önmagában az alkoholszondás vizsgálaton átesett személyek nemek szerinti megoszlása nem zárja ki a felperes jó hírneve megsértését - mérlegelve lehet csupán állást foglalni arról, hogy a felperes személyiségi jogait az alperes a keresetben írt módon megsértette-e.
A károkozó magatartás bizonyítottsága után nem mellőzhető a bizonyítási eljárás eredményének (különösen a szakvélemény, a pszichológus előadása) mérlegelése az egészségkárosodás tekintetében; mindezek folytán lehet - objektív mérce hiányában - mérlegeléssel határozni a kereseti kérelemben megjelölt összegszerű igényről. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a kifejtettek miatt a másodfokú bíróság döntése az említettek miatt megalapozatlanság folytán jogszabálysértő.
Helytállóan hivatkozott a felperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a munkáltatói jogkört a felperes felett nem L. J., hanem az állomásfőnök gyakorolta, a telefonbejelentés nem L. J.-hez érkezett, továbbá a szondavizsgálatot L. J. kezdeményezésére ő és az állomásfőnök együtt végezték. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság által megjelölt tényállást a fentiek szerint pontosította.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (2) bekezdés alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot új eljárásra, és új határozat meghozatalára utasította. (Mfv. I. 10.707/2001.)
695. Nem vagyoni kártérítés akkor jár, ha a károkozó a munkavállalónak valamely komoly, jelentős személyiségi jogi jogsértést okozott [Mt. 177. § (2) bek.].
A baleseti járadékot bruttó összegben kell megállapítani [Mt. 182. §, 1990. évi XCI. törvény, 1991. évi XC. törvény].
Az 1949-ben született felperes az 1988. február 16-án elszenvedett, és maradandó egészségkárosodást okozó kézsérülés mint munkahelyi baleset miatt vagyoni és nem vagyoni kártérítés megfizetése iránt 2001. február 11-én indított keresetet az alperes ellen.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetnek részben helyt adott, az alperest bruttó 373 000 forint lejárt, havonta esedékesen bruttó 37 300 forint járadék megfizetésére kötelezte, a nem vagyoni kártérítésre irányuló keresetet elutasította.
A keresetveszteségi járadékra irányuló igényről a munkaügyi bíróság azt állapította meg, hogy a felperes nem hasznosítja a megmaradt munkaerejét; továbbá a felek által egyezően meghatározottan a felperes rehabilitációs munkakörben elért és a keresetben irányadó elmaradt jövedelemként megjelölt havi átlagkeresete bruttó 49 712 forint.
A munkaügyi bíróság ezért a kártérítés összegét úgy állapította meg, hogy a nyugdíjjárulékkal és a munkavállalói járulékkal csökkentett irányadó összegből annak 17%-át a kárenyhítési kötelezettség elmulasztása miatt levonta, így a felperesnek járó keresetveszteségi járadékot havi bruttó 37 300 forintban állapította meg.
A nem vagyoni kártérítésre vonatkozóan megállapított tényállás szerint a munkahelyi baleset miatt a felperes munkaképesség-csökkenése 50%, az alperes a felperest különféle rehabilitációs munkakörökben foglalkoztatta, a munkaviszonya az alperes 1999. november 15-én kelt rendes felmondása miatt szűnt meg (átszervezés és létszámcsökkentés).
A munkaügyi bíróság figyelemmel azokra a bizonyítékokra, amelyek szerint a felperes egészségi állapotában 1992 óta számottevő rosszabbodás nem következett be, a nem vagyoni kártérítés iránti követelés elévülését állapította meg, mivel álláspontja szerint a rehabilitációs munkakörre fennállt munkaviszony megszüntetésének nincs jelentősége a nem vagyoni kártérítés szempontjából [Mt. 11. § (1)-(3) bekezdés].
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság ítéletével a nem vagyoni kártérítésre vonatkozó elsőfokú döntést helybenhagyta, és megállapította, hogy az elsőfokú bíróság ítéletében szereplő marasztalási összegek (keresetveszteség) nettó összegnek minősülnek.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperes a nem vagyoni kártérítést a munkaviszonya megszűnésével okozati összefüggésben kérte, ennek folytán a nem vagyoni kártérítés utóbb nem vált esedékessé.
A másodfokú bíróság utalva arra, hogy az elsőfokú bíróság az Mt. 182. §-ban lévő levonásokat végrehajtotta, a felperesnek járó összeg nettónak minősül, tehát az alperes ezt köteles megfizetni.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében annak a gyakorlatnak a mellőzését sérelmezte, amely szerint a nem vagyoni károsodás bekövetkezése nem esik mindig egybe a kár okozásával. Az alperes a baleset után rehabilitációs munkakörökben foglalkoztatta, a munka miatt a társadalom hasznos tagjának érezte magát, életkora és egészségi állapota miatt a munkaviszony megszüntetése a nem vagyoni kártérítésben való marasztalást megalapozza. Az igény esedékessé válásának időpontját a bíróságok jogszabálysértéssel állapították meg, a követelése nem évült el, a jogerős ítélet az Mt. 11. (2) bekezdésébe és a 177. § (2) bekezdésébe ütközik.
Az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmében jogszabálysértőnek találta, hogy a másodfokú bíróság a kártérítést nettó összegben határozta meg. Arra is hivatkozott, hogy a járadék nettó összegben való meghatározása iránt benyújtott fellebbezés tiltott keresetváltoztatásnak minősül.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a másodfokú bíróság ítéletének a keresetveszteségről szóló rendelkezése hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem alapos az alábbiak miatt.
A felek által nem vitatott, a felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállásból kitűnően a felperes elérhető havi átlagos keresete bruttó 49 712 forint volt. Ebből az Mt. 182. §-ban lévő levonásokat kell végrehajtani, az így keletkező összeg a felperest megillető járadék. Erre vonatkozóan a felek az 1990. évi XCI. törvény (Art.) és az 1991. évi XC. törvény (Szja tv.) szerint kötelesek eljárni. A fentiek figyelembevételével a felperest az Mt. 182. § helyes alkalmazásával megállapított havi járadék úgy illeti meg, hogy ez az összeg az Szja. tv. folytán bruttónak minősül. Az alperes a csatlakozó felülvizsgálati kérelmében ezért helytállóan minősítette a marasztalási összegeket bruttóként (adókötelesként), következésképpen - noha a másodfokú bíróság a járadékot az Mt. 182. § alapján tekintette "nettónak" - az Szja tv.-be ütközően rendelkezett akként, hogy a marasztalási összegek nettónak minősülnek.
A felperes a fellebbezésében azt adta elő, hogy a bíróságnak a kártérítési járadékot levonásokkal (nyugdíjjárulék, munkavállalói járulék) kell megállapítani, ezért a marasztalási összeget bruttóként kell kiszámítani, tehát a neki járó összeg kiszámítását kifogásolta. Ez a kérelem tehát nem minősül a másodfokú eljárásban tiltott keresetváltoztatásnak, ezért a csatlakozó felülvizsgálati kérelemnek az erről kifejtett álláspontja téves [Pp. 247. § (1) bekezdés].
A bírói gyakorlat értelmében a nem vagyoni kártérítés a károsultat (munkavállalót) akkor illeti meg, ha a károkozó (munkáltató) a részére valamely komoly, jelentős, az igényét megalapozó személyiségi jogi jogsértést okozott. Ez nem csupán az egészség megsértése, hanem más jogsérelem is lehet pl. hírnév, személyes titkok sérelme stb.
A felperes a nem vagyoni kártérítés iránti követelését egyebek mellett arra alapította, hogy "életvitele" a rehabilitációs munkaköre elvesztésével súlyosan megnehezült, a sérült keze nem teljes értékűen használható, az alkalmatlanság érzése fokozott betegségtudatot okozott neurotikus tünetekkel, fentiek és egészségi állapota miatt nem kap munkát. Megállapítható tehát, hogy a felperes a nem vagyoni kártérítés iránti követelését nem csupán az egészségkárosodása, hanem amiatt terjesztette elő, mert az alperes károkozó magatartása folytán a hivatását nem tudja gyakorolni, és a rehabilitációs munkakörét is elvesztette. Nem lehet olyan hasznos tagja a társadalomnak mint mások. Mindezekből kitűnően a felperes a hivatás szabad gyakorlásának akadályozását is megjelölte követelésének okaként. Emiatt a másodfokú bíróság a Pp. 213. §-ába ütközően és a bírói gyakorlatot figyelmen kívül hagyva (BH 1986.150.) hagyta helyben az elsőfokú bíróságnak a keresetet kizárólag az állapotrosszabbodás hiánya miatt bekövetkezett elévülés folytán elutasító döntését. A munkaviszony megszüntetése és a keresetindítás között az elévülési idő [Mt. 11. § (1) bekezdés] nem telt el, a felperes keresetét tehát érdemben kell vizsgálni.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdés alapján a felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem keretei között eljárva a másodfokú bíróság ítéletének azt a rendelkezését, amellyel a munkaügyi bíróság ítéletét megváltoztatva a marasztalási összegeket nettónak minősítette, hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróság ítéletének a lejárt és a jövőben esedékes keresetveszteségi járadékról szóló rendelkezését helybenhagyta.
A Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (2) bekezdés alapján a másodfokú bíróság ítéletének azt a részét, amellyel a munkaügyi bíróság ítéletének a nem vagyoni kártérítés iránti keresetet elutasító részét helybenhagyta - a munkaügyi bíróság ítéletének érintett részére is kiterjedően - hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróságot e körben új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Mfv. I. 11.329/2001.)
696. Nem vagyoni kártérítés iránti követelést érvényesíthet a munkavállaló, ha a munkáltató a jó hírnevét sértő bejelentést vele nem ismerteti, és annak alapján úgy vizsgálódik, hogy az a sértett jó hírnevét sérti [Mt. 177. § (2) bek., 102. § (1) bek. e) pont].
A felperes keresetében a munkaviszonya jogellenes megszüntetése megállapítását és az Mt. 100. §-a szerinti jogkövetkezmények alkalmazását, továbbá jó hírneve megsértése miatt 500 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetését kérte.
A munkaügyi bíróság ítéletével megállapította a munkaviszony megszüntetése jogellenességét, és kötelezte az alperest elmaradt munkabér és kamata, a jogellenesség szankciójaként 10 havi átlagkereset, valamint 500 000 forint kártérítés megfizetésére.
A munkaügyi bíróság a felülvizsgálati kérelemmel érintett nem vagyoni kártérítés iránti kereset tekintetében azt állapította meg, hogy az alperes rendeltetésellenesen járt el, amikor a felperes személyét is érintő munkavállalói bejelentés, levél tartalmát a felperessel időben nem ismertette meg, a bejelentés tartalma vizsgálata során úgy járt el, ami a felperes jó hírnevét sértette. Ezért az Mt. 4. § (2) bekezdése és a 174. § (1) bekezdése alapján a felperes igényét alaposnak találta.
Az alperes fellebbezésében - egyebek között - vitatta a nem vagyoni kártérítés jogalapját és összegszerűségét.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet fellebbezett részében, a kamat kezdő időpontja tekintetében megváltoztatta, a jogellenesség szankciójaként megállapított átlagkeresetet hat havi mértékre leszállította, az e címen előterjesztett további igényt elutasította. Egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta azzal a módosítással, hogy az 500 000 forint a felperest nem vagyoni kártérítés címén illeti meg.
A másodfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés tekintetében mellőzte az elsőfokú ítéletnek az Mt. 4. §-ára történő hivatkozását és az ezzel összefüggő érvelését, mert a felperes a keresetét nem rendeltetésellenes joggyakorlásra alapozta. A jó hírnév sérelmének bizonyítottsága alapján az alperes felelősségét az Mt. 174. § (1) bekezdése alapján látta megállapíthatónak. Az alperesnek az Mt. 102. § (3) bekezdését és 103. § (1) bekezdését sértő, a felperesre becsületsértő megfogalmazást tartalmazó munkavállalói bejelentés elfogadásával és az azt követő, a felperes jó hírnevét sértő eljárásával okozott sérelemmel a felperes által kért nem vagyoni kártérítést arányban állónak találta.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítéletnek a nem vagyoni kártérítésre kötelező elsőfokú ítéleti rendelkezést helybenhagyó részét támadta a Ptk. 75, 76, 78, 84. §-a, valamint a 355. § (4) bekezdése és a 339. § (1) bekezdése megsértése miatt, és kérte a jogerős ítélet "megváltoztatását", és a felperes keresetének a nem vagyoni kártérítés tekintetében való elutasítását. Az alperes érvelése szerint a munkaügyi bíróság nem rendelkezett hatáskörrel a személyhez fűződő jog megsértése miatti igény elbírálására. Másodlagosan az Mt. 174. §-ában szabályozott feltételek hiányára hivatkozott, a munkáltató ugyanis nem akadályozhatja meg a bejelentést, az adott esetben arról a vezetést tájékoztatni kellett, nincs azonban arra bizonyíték, hogy a levél tartalmáról mások a vezetőktől, és nem pedig a bejelentőtől szereztek tudomást. Az alperes magatartásával összefüggésben a felperest tehát kár nem érhette.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az alperes álláspontja a munkaügyi bíróság hatásköre hiányát illetően téves, mert a munkavállaló a munkaviszonya keretében történt személyiségi jogsértés alapján a munkajogi szabályok szerinti kártérítést követelhet [Mt. 174. § (1) bekezdés].
Az Mt. 174. § (5) bekezdése értelmében a munkáltató működési körébe tartozik a vezetőknek és a munkavállalóknak a munkáltató tevékenységével, működésével összefüggésben tanúsított magatartása [MK. 29. számú állásfoglalás b) pont], következésképpen, ha a felperes vezetői tevékenységével, magánéletével kapcsolatban az alperes alkalmazottai által tett nyilatkozat, az ennek kivizsgálása kapcsán a munkáltató eljárása a jó hírnév csorbítására alkalmas, mindezek az alperes kártérítési felelősségét megalapozhatják. A perben ezért a felperes keresete alapján az eljárt bíróságoknak azt kellett vizsgálniuk, hogy az alperesnek a felperes által sérelmezett eljárása - amelynek módját kifogásolta a felperes, illetve találta jogszabályba ütközőnek - a nem vagyoni kárigényt megalapozta-e.
A jogerős ítélettel jogszabálysértés nélkül megállapított tényállás a felülvizsgálati eljárásban is irányadó [Pp. 206. § (1) bekezdés, 270. § (1) bekezdés, 275. § (1) bekezdés]. E tényállás szerint az alperes egyik munkavállalója az ügyvezetőnek az alperes működését érintő olyan levelet (bejelentést) írt, amely a felperesre becsületsértő megfogalmazásokat és kijelentéseket tartalmazott. Az alperes a felperes előtt a levelet eltitkolta, ugyanakkor annak tartalmát illetően vizsgálódott, információkat gyűjtött, és ezzel az eljárásával lehetőséget adott a "folyosói híreszteléseknek". Így a munkáltató e magatartása a felperes jó hírneve sérelmét eredményezte.
A másodfokú bíróság helytállóan mutatott rá, hogy az Mt. 102. § (1) bekezdés e) pontjában szabályozottak helyes értelmezéséből következően a munkáltató kötelezettsége olyan munkavégzési körülmények fenntartásának biztosítása, amelyben a vezető a munkafegyelem érvényesítéséért a jogait gyakorolni, és a kötelezettségeit teljesíteni tudja.
Az adott esetben az alperes azzal, hogy a per adataiból megállapíthatóan kirívóan durva hangvételű levelet önmagában emiatt - függetlenül attól, hogy a tartalma valós-e vagy sem - nem utasította nyomban vissza, hanem eljárásával (vizsgálódott, kérdezősködött, a levelet a felperessel nem ismertette) olyan helyzetet teremtett, amely a felperes személyhez fűződő joga megsértését eredményezte. A munkavállaló jó hírnevének megsértését jelenti ugyanis, ha a munkáltató a működését érintő, a munkavállalót durván rágalmazó bejelentés alapján olyan magatartást tanúsít, amely önmagában a bejelentésben foglaltak valóságának látszatát kelti.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében nem vitatta, hogy a levélben foglaltak az alperesnél szélesebb körben ismertté váltak, és nem vitatta, hogy annak tartalmát a felperes kizárásával vizsgálta.
A másodfokú bíróság mindezek alapján megalapozottan következtetett arra, hogy az alperes a vezető felperes szakmai és emberi megítélését a munkáltató munkavállalói körében hátrányosan befolyásolta, és ezzel a számára olyan sérelmet okozott, amely a nem vagyoni kártérítést megalapozta. A nem vagyoni kártérítésnek bírói mérlegeléssel megállapított összegét az alperes nem vitatta a felülvizsgálati kérelmében.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek azt a részét, amelyben helybenhagyta az alperest 500 000 forint nem vagyoni kár megfizetésére kötelező rendelkezését, hatályában fenntartotta, ezt meghaladóan a jogerős ítéletet nem érintette felülvizsgálati kérelem hiányában. (Mfv. I. 11.244/2001.)
697. Bizonyított hátrányos megkülönböztetés miatt előterjesztett nem vagyoni kártérítés iránti követelés elbírálásánál a bizonyítási teher különös szabályát kell alkalmazni [Mt. 177. § (2) bek., Mt. 5. §].
A felperesek keresetükben nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérték az alperest kötelezni hátrányos megkülönböztetés miatt.
A Munkaügyi Bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg az alpereseknek személyenként 150 000 forintot.
Az elsőfokú ítéleti tényállás szerint a felperesek 2003. január 17-én egy hirdetési lapban megjelent álláshirdetésre jelentkeztek az alperesnél. A portás a roma származású I. és II. rendű felperest nem engedte be azzal, hogy a létszám betelt, a félreálló felperesek azonban látták, hogy más jelentkezőket - akik között nem volt roma származású - beengedtek. Az ugyancsak roma származású III. rendű felperes az unokatestvérével, S. A.-val jelentkezett az álláshirdetésre, őket a portás beengedte, S. A. esetében - akin a roma származása kevésbé látszik - alperes irodájában a szükséges adatokat felvették, III. rendű felperest azonban a felvételi irodába nem engedték be azzal, hogy nincs további felvétel. A felperesek aznap délelőtt felkeresték panaszukkal a jogvédő irodát, ahonnan telefonáltak a felvétel ügyében az alpereshez, és azt az információt kapták, hogy még van felvétel.
A munkaügyi bíróság nem találta bizonyítottnak az alperesnek a munkaszervezési hiányosságra vonatkozó hivatkozását. A tényállás alapján úgy ítélte meg, az alperes eljárása valamennyi felperes vonatkozásában megvalósította a hátrányos megkülönböztetést, ezért az Mt. 5. § (7) bekezdése alapján marasztalta az alperest.
A felek fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét részben megváltoztatva a III. rendű felperes keresetét elutasította, egyebekben - a per fő tárgya tekintetében - az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint az I. és II. rendű felperest illetően a munkaügyi bíróság a tényállást helytállóan állapította meg, és helyes az abból levont jogi következtetése is. A III. rendű felperes vonatkozásában viszont arra tekintettel, hogy az adatai az alperes számítógépes adatbázisában szerepeltek, úgy ítélte meg, miszerint a III. rendű felperes járt az alperes irodájában, ahol felvették az adatait. Ezért a III. rendű felperes tekintetében a másodfokú bíróság nem találta bizonyítottnak a hátrányos megkülönböztetést.
A jogerős ítélet ellen a III. rendű felperes élt felülvizsgálati kérelemmel, és az Mt. 5. § (8) bekezdése megsértésére hivatkozással kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a keresetének helyt adó határozat hozatalát. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a munkáltatóra háruló bizonyítási teherre vonatkozó szabályokat. Sérelmezte, hogy a másodfokú bíróság elfogadta ítélkezése alapjául a III. rendű felperes által vitatott számítógépes regisztrációt, az összes egyéb, a keresetét alátámasztó bizonyítékot viszont figyelmen kívül hagyta.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárást elrendelte.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítéletnek a III. rendű felperes keresetét elutasító rendelkezése hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja szerint a perben bizonyította, hogy a III. rendű felperes adatait az állásra jelentkezőknél megszokott módon rögzítette, a számítógépes nyilvántartó rendszerét ekkor alakította ki, továbbá a hátrányos megkülönböztetést cáfolja az a tény is, hogy alkalmaz roma munkavállalókat.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
Az Mt. perbeli időben hatályos 5. § (8) bekezdése értelmében a hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatos vita esetén a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy eljárása a hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezést nem sértette. A munkáltatónak eszerint kimentési bizonyítást kell lefolytatnia, melyből következően akkor mentesülhet a jogsértés megállapítása alól, ha bizonyítja, hogy az egyenlő bánásmód követelményét megtartotta (BH 2004.255.).
A hátrányos megkülönböztetésre való puszta hivatkozás nem elégséges, azonban a bizonyítási teher megfordulásából következően elegendő, ha a diszkriminációra hivatkozó fél bizonyítja azt a tényt, hogy hátrány érte, ezt követően a másik félnek kell kimentenie magát.
A sajátos bizonyítási szabályok megfelelő érvényesüléséhez, a nemegyszer egymásnak ellentmondó nyilatkozatok és bizonyítékok miatt különös jelentősége van az összes bizonyíték egyenkénti és egymással összevetett összességében elbírálásának az okszerűség, az életszerűség és a logika szempontjai figyelembevételével, és nem mellőzhető ennek során a közvetett bizonyítékok számbavétele sem [Pp. 206. § (1) bekezdés].
A másodfokú bíróság mindezekkel ellentétesen egyetlen körülményt, az alperes által állított számítógépes nyilvántartást vette alapul a III. rendű felperes keresete elutasításakor, figyelmen kívül hagyva III. rendű felperes nyilatkozatát arról, hogy az alperesnél korábban már többször járt felvétel miatt, őt a munkaügyi központ közvetítette ki, és az alperes már ekkor a személyes adatai birtokába juthatott. Figyelmen kívül maradtak a tanúnyilatkozatok, továbbá az a tény, hogy az I. és a II. rendű felperes tekintetében a másodfokú bíróság megalapozottnak találta a keresetnek helyt adó, a származás miatti hátrányos megkülönböztetést megállapító elsőfokú ítéletet.
A másodfokú bíróság továbbá nem adta indokát, hogy a további bizonyítékokat miért rekesztette ki az értékelése köréből, illetve ezeket miért nem fogadta el [Pp. 221. § (1) bekezdés].
A kifejtettek szerint a másodfokú bíróság ítélete megalapozatlan, ezért törvénysértő. A megismételt eljárásban a másodfokú bíróságnak számba kell vennie az eljárásban feltárt valamennyi bizonyítékot, és ezt követően állapítható meg, hogy a III. rendű felperest érintően az alperes fellebbezése mennyiben megalapozott.
Mindezek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletnek a III. rendű felperes keresetét elutasító rendelkezését hatályon kívül helyezte, és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Ezt meghaladóan a jogerős közbenső ítéletet nem érintette. (Mfv. I. 10.642/2004.)
698. A nem vagyoni kártérítés iránti kereset nem megalapozott, ha a munkavállaló a felettese által történt szexuális zaklatást nem bizonyította [Mt. 174. § (4) bek., 177. § (2) bek., Pp. 164. §].
A felperes 2000. december 3. és 2001. február 28. között eladóként állt az alperes alkalmazásában, munkavégzési helye a k.-i üzletben volt. Munkaviszonya a határozott idő lejártával szűnt meg.
A felperes keresetében 500 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest arra hivatkozással, hogy üzletvezetője munkahelyén szexuálisan zaklatta, a határozott idejű munkaviszony meghosszabbítását szexuális szolgáltatás nyújtásától tette függővé, amivel személyiségi jogait, becsületét megsértette.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint M. L. boltvezető tagadta a szexuális zaklatás tényét, hivatkozott rendezett családi körülményeire, valamint arra, hogy a munkaviszony meghosszabbítása az alperesi üzlet forgalmától függött. A felperes munkatársai sem tudtak a zaklatásról, és úgy vallottak, hogy őket sem érte ilyen jellegű inzultus az alperesi munkavállaló részéről. A munkaügyi bíróság megállapította, hogy a felperes nem tudta bizonyítani munkahelyi vezetője jogellenes magatartását, ennek hiányában pedig a kártérítés egyéb feltételei vonatkozásában további bizonyítás nem foganatosítható.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy a Pp. 164. §-a alapján a felperest terhelte annak kétséget kizáró bizonyítása, hogy munkahelyi felettese őt szexuálisan zaklatta, és ezzel összefüggésben kár érte. A kihallgatott tanúk nem tudtak a felperes által állított körülményről, és a felperes fellebbezésében sem jelölte meg, hogy az általa kért új tanúk kihallgatását milyen tényre, illetve körülményre indítványozza. A másodfokú bíróság a további bizonyítást mellőzte, mert attól a felperesre kedvezőbb határozat hozatala nem várható, figyelemmel arra is, hogy a felperesi állítás szerinti események óta több mint öt év telt el.
A felperes felülvizsgálati kérelmében az első-, és másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte. Álláspontja szerint a tanúvallomások és a felperes által előadottak eltértek egymástól, a szembesítések eredménytelenek voltak. Ennek okát azonban az elsőfokú bíróság nem tárta fel kellő mértékben. A bíróság nem tett eleget a Pp. 7. §-ának (2) bekezdésében foglalt kötelezettségének, valamint a másodfokú bíróság tévesen hivatkozott a Pp. 235. § (1) bekezdésében foglaltakra, amikor a felperes tanúbizonyítási indítványának nem adott helyt.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult, a felperes perköltség fizetésre kötelezése mellett.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az elsőfokú bíróság ítéletében helytállóan utalt az Mt. 174. §-ának (4) bekezdésére, valamint a Pp. 164. §-ában foglaltakra. Eszerint a felperesnek kellett bizonyítania, hogy az alperesi üzletvezető részéről jogellenes, a felperest zaklató magatartás valósult meg, és ezzel összefüggésben a felperest kár érte. Ezen bizonyítási kötelezettségének azonban a felperes nem tett eleget, noha a bíróság a feleket a jegyzőkönyvek tanúsága szerint a bizonyítási teherről megfelelően tájékoztatta [Pp. 3. § (3) bekezdés].
Az eljáró bíróságok a rendelkezésre álló bizonyítékok értékelése során (Pp. 206. §) jogszerűen állapították meg, hogy a szexuális zaklatás ténye ítéleti bizonyossággal nem volt megállapítható. A felperes által meghallgatni kért tanúk (P. Á. L.-né, N.-né H. M.) a felperes felettesének a munkavállalóval szemben tanúsított jogellenes magatartását vallomásukkal nem támasztották alá.
Alaptalanul hivatkozott a felperes a felülvizsgálati kérelmében arra a körülményre, hogy a jogalap tisztázása körében a másodfokú bíróság nem folytatta le a szükséges tanúbizonyítást. A Pp. 235. §-ának (1) bekezdése szerint a fellebbezésben új tény állítására, illetve új bizonyíték előadására akkor kerülhet sor, ha az új tény vagy az új bizonyíték az elsőfokú határozat meghozatalát követően jutott a fellebbező fél tudomására, feltéve, hogy az - elbírálása esetén - reá kedvezőbb határozatot eredményezett volna. A felperes a fellebbezésében nem jelölte meg azt a körülményt, hogy miért a fellebbezési kérelemben indítványozta újabb tanúk meghallgatását, illetve azt sem jelentette be, hogy milyen körülmények tisztázását kívánja a tanúk meghallgatásával. Így a másodfokú bíróság jogszerűen utasította el a felperes ezen bizonyítási indítványát.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban a Pp. 275. §-ának (1) bekezdésére tekintettel a rendelkezésre álló periratok alapján dönt, nincs helye a bizonyítékok újra értékelésének, azaz felülmérlegelésnek.
Az ügy érdemét érintő jogszabálysértést a bizonyítékok kirívóan okszerűtlen és logikátlan, iratellenes, nem megfelelően indokolt mérlegelése valósíthat meg [Pp. 206. § (1) bekezdés, 221. § (1) bekezdés, BH 2001/197., BH 2002/29.]. Jelen esetben a felülvizsgálati kérelemben hivatkozottak jogszabálysértést megállapítására nem adtak módot.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.788/2006.)
699. A munkaviszony megszüntetésével kapcsolatban a megalapozott nem vagyoni kárigényhez a munkavállalónak bizonyítania kell, hogy a megszüntetéssel oki összefüggésben alkotmányos jogai sérültek, továbbá, hogy ez a sérelem olyan jellegű és mérvű, ami nem vagyoni kárigényt alapoz meg [Mt. 177. § (2) bek.].
Lényeges eljárási szabálysértés, ha az elsőfokú bíróság a fél betegségét figyelmen kívül hagyva nem ad tájékoztatást a pártfogó ügyvéd igénybevételének lehetőségéről, ennek szabályairól [Pp. 3. § (1) bekezdés].
A felperes 1969-től készáruraktáros, majd műszakvezető raktáros munkakörben fennállt munkaviszonyát az alperes 1993. szeptember 14-én rendkívüli felmondással megszüntette azzal az indokolással, hogy a felperes 100 kg felvágott termékekkel nem tudott elszámolni, az átadott termékek átvételét nem megfelelően végzi, a termék útját nem kísérte figyelemmel, ezáltal lehetőséget teremtett arra, hogy 100 kg-nál több olasz szalámi "eltűnjön".
A munkaügyi bíróságnak a rendkívüli felmondás jogellenessége jogkövetkezményei iránti keresetnek helyt adó és az alperest elmaradt munkabérben és végkielégítésben marasztaló ítéletét a másodfokú bíróság ítéletével helybenhagyta azzal, hogy az elmaradt munkabér összegét felemelte és késedelmi kamatot is megítélt. Az eljárt bíróságok a rendkívüli felmondást elkésettnek, továbbá érdemben is alaptalannak minősítették.
A felperes ezt követően a munkaviszonya jogellenes megszüntetése miatt keletkezett további vagyoni és nem vagyoni kárai megtérítése iránt indított pert.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság alaptalannak találta a felperes vagyoni kárigényeit. A magasabb személyi alapbérigényt amiatt utasította el, mivel a felperes az Mt. 100. §-a alapján járó személyi alapbért megkapta. A természetbeni juttatások iránti követelést (kolbász, sonka, szaloncukor), a lakásvásárlási kölcsönnel kapcsolatos követelést, a munkaruha megváltás címén követelt kártérítést, a jubileumi óra juttatás elmaradása miatt kártérítést ugyancsak alaptalannak találta a munkaügyi bíróság, mivel ezek a juttatások a munkaviszony fennállása esetén járnak, illetve a munkaviszonnyal, annak megszüntetésével összefüggés nem volt bizonyított.
A felperes 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítést követelt amiatt, mivel széles körben elterjedt róla, hogy lopott. Ezt a követelést a munkaügyi bíróság bizonyítottság hiányában utasította el.
A munkaügyi bíróság kifejtette, hogy a munkaviszony jogellenes megszüntetése esetében a munkavállaló a bizonyított kára megtérítésére tarthat igényt, ennek hiányában sem vagyoni, sem pedig nem vagyoni kár megtérítése nem követelhető. Utalt még arra, hogy az elmeorvosi szakértői véleményből megállapíthatóan a felperes megbetegedése okozati összefüggésben áll a rendkívüli felmondással, álláspontja szerint a munkáltató azonban ezt a következményt nem ismerhette fel, ezért a nem vagyoni kárigény alaptalan.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és az alperest kötelezte az 1993. évi természetbeni juttatás pénzbeli megváltásaként 5000 forint és kamata megfizetésére.
A másodfokú bíróság az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságától (ETT- IB) beszerzett felülvélemény alapján kizárta az elsőfokú ítéletnek azt a megállapítását, hogy a felperes megbetegedését a munkaviszony jogellenes megszüntetése okozta.
Az így pontosított tényállás alapján a megyei bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a felperes fellebbezése az 1993. évi természetbeni juttatások tekintetében alapos, mivel a munkaviszony jogellenes megszüntetése jogkövetkezményei tekintetében folyt munkaügyi perben hozott jogerős ítélet folytán a felperesnek ekkor fennállt a munkaviszonya és a perbeli juttatások (kolbász, sonka, szaloncukor) alanyi jogon jártak.
A másodfokú bíróság a 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítést illetően kifejtette, hogy a jogellenesség jogkövetkezményei [Mt. 100. § (1) bekezdése] körében nem vagyoni kártérítés követelésére nincs lehetőség. A személyiségi jogok sérelme miatti nem vagyoni kártérítés tekintetében az általános hatáskörű bíróság járhat el, mivel a felperes a károkozó magatartást a Ptk.-ban szabályozottakra alapította. Mindemellett arra is utalt a másodfokú bíróság, hogy a felperes e körben "hosszadalmas beadványaiban" a nem vagyoni károsodását alátámasztó tényeket, bizonyítékokat nem tudott megjelölni.
A rokkantsági nyugdíjazás miatt követelt 2 500 000 forint általános kártérítést illetően a másodfokú bíróság kifejtette, hogy ezt a "homályosan megjelölt igényt" ugyancsak nem bizonyította a felperes. Az ETT-IB felülvéleményének helyes értelmezése szerint a felperes megbetegedését nem a rendkívüli felmondás okozta, azzal csupán a betegsége manifesztálódhatott, azaz felszínre jöhetett. Továbbá a felperes meg sem kísérelte bizonyítani ebben a körben a kára keletkezését, kártérítésre ezért nem tarthat igényt (BH 1995. évi 9. szám 547. sz. eseti döntés).
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogszabálysértő jogerős ítélet helyett a felperes keresetének megfelelő új határozat hozatalát kérte.
Elsősorban azt sérelmezte, hogy az elsőfokú bírósággal ellentétben a jogerős ítélet "nem foglalt egyértelműen és világosan állást" rokkantsága, illetve megbetegedése és a rendkívüli felmondás közötti okozati összefüggés kérdésében. A felperes álláspontja szerint a másodfokú ítélet az ETT-IB szakvéleményét annak tartalmával ellentétesen értelmezte, amikor a vélemény "többféleképpen értelmezhető" összefoglaló részéből vont le következtetést.
A felperes sérelmezte továbbá, hogy a másodfokú bíróság nem észlelte a 2 500 000 forintos kárigényének az elsőfokú bíróság általi elbírálása elmulasztását. Ebben a körben iratellenes, hogy az igényét "homályosan" jelölte meg és nem bizonyította; keresetében és fellebbezésében ugyanis az igényt pontosan megjelölte.
A felperes szerint a másodfokú bíróság megsértette a Pp. 3. §-ának (1) bekezdésében előírtakat, mivel a jogi képviselő nélkül eljárt felperest nem látta el a szükséges tájékoztatással ahhoz, hogy a perbeli jogaival megfelelően élhessen, kötelezettségeit teljesíthesse. Ennek elmaradása miatt a felperes nem volt tájékozott arról, hogy milyen tartalmú bizonyítási indítványt kellett volna tennie az igénye bizonyítottságához.
A felülvizsgálati kérelem szerint a jogerős ítélet téves álláspontra helyezkedett a nem vagyoni kártérítést illetően, amelyet a felperes jogszerűen az Mt. 177. § (2) bekezdésére alapított amiatt, hogy a felperest ellehetetlenítő munkahelyi légkör és a rendkívüli felmondás egészségromláshoz, majd 67%-os munkaképesség-csökkenéshez vezetett. Az alperes intézkedésével a felperes egészséghez való jogát sértette, és e következménnyel a követelt 2 000 000 forint arányban áll. A felülvizsgálati kérelem hivatkozott még arra, hogy a felperes "korábbi előadásai és indokai alapján ragaszkodik a jogerős ítélet által elutasított minden kereseti kérelméhez".
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint részben alapos.
A Pp. 272. §-ának (2) bekezdése értelmében a felülvizsgálati kérelemben meg kell jelölni, hogy a fél a határozat megváltoztatását mennyiben és milyen okból kívánja. A felperes felülvizsgálati kérelme ennek részben felel meg, mivel az általános kártérítés és a nem vagyoni kártérítés kivételével a többi elutasított kereseti kérelem tekintetében a felülvizsgálati kérelem nem fejtette ki jogi álláspontját, csupán a felperes "korábbi előadására és indokaira" hivatkozott. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az egyéb kártérítési követelésekkel kapcsolatos kérelem érdemi vizsgálatát mellőzte.
Helytállóan hivatkozott viszont a felülvizsgálati kérelem arra, hogy a felperesnek az elsőfokú eljárásban előterjesztett (1995. december 11-ei beadvány) 2 500 000 forint általános kár megtérítésére vonatkozó igényét a munkaügyi bíróság nem bírálta el, erre vonatkozóan bizonyítást nem folytatott le, tényállást nem állapított meg, és ezt a másodfokú bíróság nem észlelte. Ha valamely igény tárgyában nincs elsőfokú határozat, akkor annak a fellebbezési eljárásban való felülbírálata sem lehetséges.
A pszichés eredetű megbetegedéssel rokkant felperes a perben jogi képviselő nélkül járt el. Mindez összefügghet azzal, hogy "ellentmondásos, homályos nyilatkozatot" tett. Alappal hivatkozott a felülvizsgálati kérelem ebben a körben a Pp. 3. §-ának (1) bekezdésében foglaltak sérelmére. Eszerint a bíróságnak a perbeli jogok gyakorlásához és a kötelezettségek teljesítéséhez szükséges tájékoztatással a felet el kell látnia és adott esetben ez a pártfogó ügyvéd igénybevételének és annak díjmentességének szabályaira is kiterjed. Az eljárt bíróságok mindezeket figyelmen kívül hagyták és ezzel lényeges eljárási szabályt sértettek.
Helytállóan állapították meg az eljárt bíróságok, hogy a felperes a munkaviszonya megszüntetésének jogellenessége miatt kártérítést követelhet, amennyiben bizonyítja, hogy ezzel összefüggésben kára keletkezett. A kár a vagyoni és a nem vagyoni kárt magában foglalja, téves tehát a munkaügyi bíróságnak az álláspontja arról, hogy a jogellenességgel összefüggésben nem vagyoni kártérítés nem követelhető és a jogvita nem munkaügyi jogvita.
A nem vagyoni kárigényt a munkavállaló jogszerűen alapíthatja jó hírneve, becsülete, egészséghez fűződő joga megsértésére, önmagában azonban az a körülmény, hogy a rendkívüli felmondás indoka nem minősült valósnak, a nem vagyoni kártérítést nem alapozza meg. A megalapozott nem vagyoni kárigényhez a munkavállalónak bizonyítania kell, hogy a munkaviszony jogellenes megszüntetése következtében azzal okozati összefüggésben alkotmányos jogai sérültek, továbbá, hogy ez a sérelem olyan jellegű és mértékű, ami nem vagyoni kárigényt alapoz meg.
Az új eljárásban tisztázni kell, hogy a felperes a nem vagyoni és általános kárigényét mire alapozza. A felperes ugyanis a perben ellentmondásosan nyilatkozott arról, hogy az egészsége sérelme miatt általános kártérítést, vagy nem vagyoni kártérítést igényel-e. Helytállóan hivatkozott a felülvizsgálati kérelem arra, hogy az ETT-IB szakvéleménye nem zárta ki az okozati összefüggést, az eddigi adatokból azonban erre vonatkozóan aggálytalan és megalapozott következtetést nem vonható le. Vizsgálni kell, hogy a felperesnek korábban volt-e keresetvesztesége, és ennek hiányát megfelelően értékelni kell. Ugyancsak megfelelően értékelni kell, ha a felperes betegsége egy meglévő magatartási zavar talaján alakult ki.
A kifejtettek miatt a jogerős ítéletnek a nem vagyoni kártérítésre és az általános kártérítésre vonatkozó rendelkezései megalapozatlanok.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek a nem vagyoni kártérítésre és az általános kártérítésre vonatkozó kereseti kérelmet elutasító rendelkezését a munkaügyi bíróság ítéletének erre vonatkozó részére is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot ebben a körben új eljárásra és új határozhat hozatalára utasította [Pp. 275/A. § (2) bekezdés]. Ezt meghaladóan a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.297/1999.)
700. A munkáltató jogellenes rendkívüli felmondásával összefüggésben a munkavállaló a részéről állított állapotrosszabbodás miatt nem vagyoni kártérítés megfizetésére irányuló követelést érvényesíthet [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperes keresetében 500 000 forint nem vagyoni kártérítés, továbbá a munkabére, valamint az 1999. február 18-ától május 30-áig terjedő időszakra kifizetett táppénz közötti különbözet megfizetésére kérte kötelezni az alperest, mivel álláspontja szerint a keresőképtelensége, majd a munkaviszonya megszűnését követően az egészségi állapota megromlása a munkaviszonya jogellenes rendkívüli felmondással történt megszüntetésének a következménye. A rendkívüli felmondás kapcsán a munkatársai lekezelő, őt megalázó magatartására is hivatkozott.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest 37 280 forint kártérítés megfizetésére, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes 1998-tól fennállt munkaviszonyát az alperes az 1999. január 15-én végzett szondavizsgálat eredményére hivatkozással a január 21-én kelt rendkívüli felmondásával megszüntette. A felperes által korábban kezdeményezett munkaügyi jogvitában a bíróság a rendkívüli felmondást jogellenesnek minősítette, és a felperes keresete szerint a munkaviszonyát helyreállította. Az 1999. október 21-én kihirdetett jogerős ítéletet követően a felperes kérelmére a munkaviszonyt a felek 1999. november 17-én közös megegyezéssel megszüntették. A felperes részére az 1999. január 18-ától május 30-áig terjedő keresőképtelenség ideje kivételével (amikor a felperes táppénzben részesült) az alperes az 1999. december 6-án megkötött megállapodás szerint megfizette az elmaradt munkabért.
A munkaügyi bíróság a felperes kezelőorvosának nyilatkozata alapján megállapította, hogy az 1997-től depresszióval kezelt felperesnél 1998. júniustól kiegyensúlyozott állapot állt fenn, az 1999. január 18-ától május 30-áig fennállt keresőképtelenség azonban a rendkívüli felmondás miatti állapotrosszabbodással állt összefüggésben. Ennek alapján a munkaügyi bíróság a felperesnek a munkabér és a táppénz különbözete iránti követelését megalapozottnak találta.
A nem vagyoni kártérítés tekintetében azért utasította el az elsőfokú bíróság a felperes követelését, mivel a felperes a munkatársai körében kedvezőtlen megítélését nem bizonyította.
Az elsőfokú ítélet ellen mindkét fél nyújtott be fellebbezést. A felperes a nem vagyoni kártérítés, az alperes a kereset elutasítása iránt kérte a munkaügyi bíróság ítélete megváltoztatását.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben és akként megváltoztatta, hogy a felperes keresetét elutasította, és mentesítette az alperest az elsőfokú eljárási illeték megfizetése alól. Egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletben megállapított tényállást kiegészítette azzal, hogy a felperes a felek által 1999. december 6-án kötött megállapodásban az 1999. január 18-ától május 30-áig terjedő időre a betegszabadság és a táppénz címén kifizetett összegen felüli egyéb anyagi követeléséről lemondott.
A kiegészített tényállás alapján a másodfokú bíróság a munkabér és a táppénz közötti különbözet iránti követelést alaptalannak minősítette, figyelemmel arra is, hogy a felperes a lemondó nyilatkozatát határidőben nem támadta meg.
A nem vagyoni kártérítés elutasítása tekintetében osztotta a munkaügyi bíróságnak a bizonyítottság hiányáról kifejtett álláspontját.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet "megváltoztatását", és a kártérítés tekintetében annak megfizetésére kötelező határozat hozatalát, a nem vagyoni kártérítést illetően az elsőfokú bíróság új eljárásra kötelezését kérte.
A felperes érvelése szerint a másodfokú bíróság tévesen értelmezte kiterjesztően az 1999. december 6-i megállapodást, továbbá a kártérítés iránti kereset 1999. december 15-én történt benyújtásával a december 6-ai nyilatkozatát az Mt. 7. § (1) bekezdésében előírt határidőben megtámadottnak kell tekinteni. A nem vagyoni kárigény elutasítása tekintetében a Pp. 3. § (3) bekezdésében a bíróság számára előírt - a bizonyítási teherre is kiterjedő - tájékoztatási kötelezettség elmulasztását, valamint azt sérelmezte, hogy a bíróságok nem vizsgálták az igénye alapjául az egészsége megromlásával kapcsolatban előadottakat.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A per adatai szerint a felperes az alperesnek a munkaviszonya közös megegyezéssel történt megszüntetésével kapcsolatos, 1999. november 30-án kelt leveléhez mellékelt, az alperes által fogalmazott nyilatkozatot 1999. december 6-án aláírta és az alperesnek visszaküldte. Eszerint a felperes a munkaviszonyának helyreállításával összefüggésben elfogadta az alperes elszámolását - egyebek mellett - a betegszabadsága és a táppénze tekintetében. E nyilatkozat utolsó pontja azt tartalmazta, hogy az alperessel szemben egyéb anyagi követelése nincs.
A kifejtettekre tekintettel tévesen állapította meg a másodfokú bíróság, hogy az elszámolásra vonatkozó nyilatkozat aláírásával a felperes a munkaviszonyával összefüggésben keletkezett egészségromlása miatti kárigényt nem érvényesíthet. A másodfokú bíróság egymagában az 1999. december 6-án kelt nyilatkozat alapján minősítette alaptalannak a felperes munkabér és táppénz különbözete iránti igényét, téves álláspontjából következően ezért nem vizsgálta a keresőképtelenség és a munkaviszony jogellenes megszüntetése közötti okozati összefüggést. Az alperes helytállóan hivatkozott arra is, hogy egymagában a kezelőorvosnak a tanúnyilatkozatából - mely szerint "...elképzelhető, hogy ... a január 18-a előtti munkahelyi állapotok váltották ki a felperes állapotát" - nem lehet megalapozott és aggálytalan következtetést levonni az okozati összefüggés fennállására.
A nem vagyoni kártérítést a felperes az egészségi állapotában bekövetkezett romlásra - arra, hogy a munkaképesség-csökkenésének mértéke a jogellenes rendkívüli felmondást követően 40%-ról 50%-ra növekedett - valamint a munkatársai felperes számára megalázó viselkedésére alapította. Ez utóbbi ok tekintetében a bíróságok a felperes kifejezett jegyzőkönyvi nyilatkozata alapján törvénysértés nélkül állapították meg, hogy a felperes az állításait nem tudta bizonyítani: "Nem tudom megjelölni azokat a személyeket sem pontos név szerint, sem egyéb azonosítható módon, akik nekem a folyosón különböző megjegyzéseket tettek". Mindezekkel összefüggésben a felperes ezért alaptalanul hivatkozott a Pp. 3. § (3) bekezdése sérelmére.
A felülvizsgálati kérelem megalapozottan panaszolta viszont, hogy a bíróságok a jogellenes rendkívüli felmondással összefüggésben bekövetkezett állapotrosszabbodásra alapított nem vagyoni kárigényt nem vizsgálták, e körben a tényállást nem tárták fel. A munkaügyi bíróság ítélete indokolásában nem tért ki arra, hogy miért mellőzte az alperesnek a felperes rokkantsági nyugdíja igénylésekor készült orvosi szakvélemény beszerzésére vonatkozó bizonyítási indítványát [Pp. 221. § (1) bekezdés]. Ezért a munkaügyi bíróság ítéletét e körben a jogerős ítélet megalapozatlanul hagyta helyben.
A megismételt eljárásban a munkaügyi bíróságnak a felekre háruló bizonyítási teher figyelembevételével fel kell tárni a tényállást. Ehhez vizsgálni kell szakértő kirendelése szükségességét a Pp. 177. § (1) bekezdésében szabályozottak szerint.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a munkabér és táppénz különbözete iránti kártérítés, valamint a nem vagyoni kártérítés jogalapja (a jogellenes rendkívüli felmondás miatt bekövetkezett keresőképtelenség és egészségromlás) összefüggése miatt a jogerős ítéletet a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította [Pp. 275/A. § (2) bekezdés]. (Mfv. I. 10.330/2001.)
701. A munkáltató jogellenes rendkívüli felmondása miatt bekövetkezett nem vagyoni hátrányt, előnytelen változást a munkavállaló köteles bizonyítani [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperes felülvizsgálati kérelmében a nem vagyoni kártérítési igény tekintetében a megismételt eljárásban hozott jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és az alperesnek 3 500 000 forint nem vagyoni kára megfizetésére kötelezését kérte.
Álláspontja szerint a jogerős ítélet alapjául vett tényállás iratellenes, okszerűtlen, logikailag ellentmondásos. Részletes felülvizsgálati előadásának lényege szerint az alperes jogellenes intézkedése következményeként jövedelem nélkül maradt, ami kiskorú gyermekét is veszélyeztette, teljesen eladósodott, a hitelintézeteknél hitelképességét elvesztette, baráti kölcsönökből élt, élettársa ingatlanát áron alul voltak kénytelenek értékesíteni. Nem vitatta, hogy a munkaviszony helyreállítása után azt közös megegyezéssel megszüntették, erre azonban az alperesnek a helyzetét lehetetlenné tevő magatartása miatt került sor.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes vizsgálata során nem talált jogszerű alapot a felülvizsgálat elrendelésére.
A Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyező korábbi végzésében kifejtette, hogy a személyhez fűződő jog megsértése akkor alapoz meg kárfelelősséget, ha annak következményeként olyan hátrány következett be, amellyel összefüggésben a megsértett fél körülményeiben, állapotában előnytelen változás történt.
A munkaügyi bíróság a megismételt eljárásban részletesen vizsgálta a jogellenes rendkívüli felmondással összefüggésben a felperes családi életére és egzisztenciájára kiható eseményeket, és azoknak a jogellenes munkáltatói intézkedéssel való kapcsolatát. A széleskörű bizonyítási eljárás eredményeképpen azt állapította meg, hogy a felperes nem tudott sikerrel bizonyítani az alperes jogellenes intézkedésével összefüggésben álló hátrányos következményeket. A munkaügyi bíróság a bizonyítékokból arra következtetett, hogy felperes élettársi kapcsolata nem a rendkívüli felmondás következményeként romlott meg. A felperes a felmondáskor egy havi munkabérét megkapta, élettársa a kisgyermekükkel előbb elköltözött, a kapcsolat megszakadásnak a pénztelenséggel összefüggésére a felperes alap nélkül hivatkozott, a kapcsolatának megszűnése a későbbi házastársával való megismerkedésével függött össze. A bizonyítékok nem támasztották alá a baráti kapcsolatok megszakadását, sőt a barátok kamatmentes kölcsönnel segítették a felperest. A perben hivatkozott kölcsönt a felperes a munkaviszonya megszűnése előtt vette fel, a banki kamatokat mindenféleképpen fizetnie kellett, és nem hagyható figyelmen kívül, hogy a munkaviszonya helyreállítását röviddel követően a felperes közös megegyezéssel megszüntette a munkaviszonyát, e jognyilatkozatát akarathiba miatt nem támadta meg. A munkaügyi bíróság a lakásingatlan eladását sem tudta összefüggésbe hozni a jogellenességgel, azért is, mert a felperes a jogellenesség jogkövetkezményeként elmaradt munkabérét egy összegben megkapta.
A másodfokú bíróság nem találta alaposnak a felperes fellebbezését. Mellőzte annak ítéleti megállapítását, hogy a felperes élettársi kapcsolata az új kapcsolat miatt romlott meg, mindazonáltal egyetértett azzal, hogy a felperes nem bizonyította a keresete megalapozottságához a jogellenesség okozta hátrányt.
Az eljárt bíróságok az ügy elbírálásához szükséges tényállást megállapították, az indokolt bizonyítást lefolytatták, a bizonyítékok értékelését kellően indokolták. A perbeli bizonyítékok ellenében a felülvizsgálati kérelemben előadottak (bizonyítékok egyoldalú értékelése, tanúnyilatkozat "eltorzítása", félreértelmezése, baráti kapcsolatok "félremagyarázása") nem voltak alkalmasak a Pp. 206. § (1) bekezdése megsértése megállapítására. A Legfelsőbb Bíróság gyakorlata szerint a felülvizsgálati eljárásban nincs helye a bizonyítékok újra értékelésének, a felülmérlegelés a Pp. 270. § (1) bekezdéséből következően kizárt.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet - tekintettel arra, hogy az abban előadott jogszabálysértések nem voltak megállapíthatóak - a Pp. 273. §-ának (1) bekezdése alapján elutasította. (Mfv. E. 10.396/2004.)
702. A nem vagyoni kártérítés jogalapjaként megjelölt tényeket a károsultnak kell bizonyítani [Mt. 177. § (1) és (2) bek.].
A felperes nem vagyoni kártérítésként 2 000 000 forint megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Arra hivatkozott, hogy az alperes nem adta ki, illetve hibásan, nem megfelelően kitöltve adta ki a munkaviszonya megszüntetéskor a szükséges igazolásokat, így iratok hiányában nem tudták alkalmazni, nem tudott elhelyezkedni.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint az alperes 2003. december 18-án rendkívüli felmondással megszüntette a felperes munkaviszonyát, a munkaügyi bíróság ítéletével megállapította a rendkívüli felmondás jogellenességét, és kötelezte az alperest - egyebek mellett - kártérítés megfizetésére. A másodfokú bíróság ítéletével akként változtatta meg az elsőfokú bíróság ítéletét, hogy az alperest további 200 000 forint kártérítés és kamata megfizetésére kötelezte. Kötelezte továbbá a munkaviszony megszüntetésével kapcsolatos okiratok oly módon kiadására, mely szerint a megszüntetés jogcíme munkavállalói rendkívüli felmondás, az időpontja 2003. december 18-a. Az ítélet indokolása szerint a szükséges igazolásokat ekkor kellett volna kiadni, ehelyett arra két hónappal később, 2004. február 28-án került sor, ezért az alperes köteles volt kártérítést fizetni.
A felperes jelen keresetében azért igényelt nem vagyoni kártérítést, mivel álláspontja szerint az alperes nem adta ki az igazolásait, illetve változatlanul hibás tartalommal adta ki azokat, amely miatt nem tudott elhelyezkedni.
A munkaügyi bíróság szerint a felperes igénye tartalmát tekintve nem felelt meg a nem vagyoni kártérítés iránti követelés feltételeinek, hanem az igény valójában az Mt. 174. § (1) bekezdése szerinti kártérítési követelés. Ennek tárgyában a korábbi jogerős ítélet rendelkezett, a felperes részére a szükséges iratok kiadásra kerültek, a felperes így már el tudott volna helyezkedni, amire a korábbi jogerős ítélet is hivatkozott.
A felperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság egyetértett azzal, hogy a felperes kereseti igénye tartalmában vagyoni kárigénynek minősült, ennek tárgyában pedig a korábbi jogerős ítéletben már döntés született (ítélt dolog).
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítéletnek az elsőfokú ítéletre kiterjedő hatályon kívül helyezését, és a felperes keresetének helyt adó határozat hozatalát kérte. Álláspontja szerint a jogerős ítélet téves tényálláson alapul. A felperes keresete nem az iratok kiadása hiányára, hanem a kiadott iratok nem megfelelőségére, az ennek következtében előállt kárra vonatkozott, ezért az ítélt dologra hivatkozás alaptalan. A hibás iratok miatt a felperes nem tudott elhelyezkedni, mivel csak a hibátlanul kiállított iratok felelnek meg az Mt. 97. §-ának. A felperes szerint mindezek miatt "individuális szabadsághoz való joga" sérült.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem nyújtott be.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felperes 2003. december 18-án kelt rendkívüli felmondását elbíráló korábbi jogerős ítéletében a másodfokú bíróság a munkaviszony megszüntetésével összefüggő iratok késedelmes kiadása miatt kötelezte az alperest 200 000 forint kár megtérítésére. Megállapította, hogy az alperes a jogszabályban előírt igazolásokat 2004. február 28-án kiadta, így a felperes 2004. március 1-jétől már saját felróható magatartása miatt nem helyezkedett el, az elhelyezkedésben az alperes által ténylegesen kiadott iratok sérelmezett tartalma - bizonyítottan - nem akadályozta.
A felperes keresetében és perbeli nyilatkozataiban egyaránt hivatkozott az iratok kiadásának elmulasztására, és a hiányos tartalomra. 2006. május 12-ei beadványában előadta, hogy "sajnos az igazolásokat volt munkáltatóm a mai napig nem adta ki". Az emiatti elhelyezkedése meghiúsulása bizonyítékaként csatolt okiratok (a munkaügyi központ közvetítő lapja, S. I. munkáltató nyilatkozata) ugyancsak az alperesi igazolások hiányát jelölik meg az alkalmazása elmaradásának okaként. S. I. tanúként megerősítette, hogy az alperes által kiállítandó iratok hiányoztak a felperes alkalmazásához, mivel a nála történt jelentkezéskor azt a tájékoztatást kapta a felperestől, miszerint az iratok nincsenek a birtokában. A munkaügyi bíróság által 2006. június 20-án tartott tárgyaláson az alperes nyilatkozatot tett, hogy amennyiben a felperes átadja a részére a sérelmes igazolást, azt kijavítja, a felperes ettől azonban elzárkózott ("Nem vagyok hajlandó kiadni a munkaügyi iratokat a kezemből, mert az ügyben már végrehajtás van folyamatban").
Az előbbiek alapján az eljárt bíróságok megalapozottan utasították el a felperes keresetét. A felperes nem vagyoni kárt nem bizonyított, a keresete a per adatai szerint ténybelileg sem volt megalapozott, amint erre az első- és a másodfokú bíróság helytállóan hivatkozott, továbbá a megállapított tényállás a korábbi ítéleteken, a felperes nyilatkozatain és bizonyítékain alapult [Pp. 164. § (1) bekezdés, 206. § (1) bekezdés]. A felperes felülvizsgálati kérelme alaptalanul sérelmezte az ítélt dologra utalást is (Pp. 229. §).
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet - a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott törvénysértés hiányában - hatályában fenntartotta [Pp. 275. § (3) bekezdés]. (Mfv. I. 10.284/2007.)
703. A használhatatlanná vált bal kéz, a felszabadult életvitelt akadályozó fájdalmak, az eredeti munkakörre végleges alkalmatlanság, a fizikai tevékenységek végzésében fennálló korlátozottság olyan hátrányok, amelyek a középkorú, gépszerelői képzettséggel rendelkező és ebben a munkakörben több évtizedes gyakorlattal bíró károsult számára a baleset következményeként nyilvánvalóan súlyos hátrányt jelentenek, mindezek a nem vagyoni kártérítés iránti igényt megalapozzák [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperes a keresetében az 1997. május 11-én történt üzemi balesetével összefüggésben felmerült vagyoni és nem vagyoni kára megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A munkaügyi bíróság ítéletével 6 318 601 forint és kamata, 2006. május 1-jétől havi 11 756 forint járadék megfizetésére kötelezte az alperest, egyebekben a keresetet elutasította. Az elsőfokú bíróság által megállapított összegből 4 000 000 forint volt a nem vagyoni kártérítés.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás lényege szerint a felperes 1978. május 17-étől állt az alperes, illetve jogelődje alkalmazásában, utolsó munkaköre gépészeti hibaelhárító volt. 1997. május 11-én szakaszvezetői utasítás nélkül, az üzem területén működő vállalkozások egyik alkalmazottja kérésére az 501-es számú szállítószalag meghibásodását próbálta elhárítani, amikor bal kézfeje beszorult a védőburkolat nélküli meghajtódob és a heveder közé. A sérülés miatt a felperes bal keze deformálódott, csuklóízületében nagyfokú mozgáskorlátozottság áll fenn, az ujjak ún. karomállásban vannak. Munkaképesség-csökkenése 67%-os, amelyből 50% az üzemi baleset következménye. A felperes munkaviszonyát az alperes 1998. december 10-én szüntette meg rendes felmondással, azon indokolással, hogy a munkavállaló a részére felajánlott rehabilitációs munkakört nem fogadta el.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a munkáltató a felügyelet-ellenőrzési napló tiltó bejegyzése ellenére az 501-es szállítószalagot nem állította le és nem intézkedett a hiba kijavításáról; hiányzott a dob védőburkolata, és az alperes nem gondoskodott a közlekedési és ellenőrzési útvonal biztonságos állapotáról. A bíróság a munkáltató terhére értékelte, hogy nem követelte meg műszakkezdéskor az egyes munkafolyamatokhoz szükséges eligazítás megtartását. Ugyanakkor megállapította, hogy a felperes utasítás hiányában kezdett a hibaelhárításhoz, elvárható lett volna tőle a szalag megfigyelését megelőzően az üzemben lévő rendszer leállítása, és kifejezett munkaköri kötelezettség hiányában is a munkaterületről a homok eltávolítása. A bíróság a közrehatás mértékét a munkáltatóra terhesebben 80%-20%-ban állapította meg, így 4 000 000 forint nem vagyoni kár és 2 318 601 forint vagyoni kártérítés (dologi kár, gyógyszerköltség, elmaradt szénjárandóság, hűségjutalom és kiesett mezőgazdasági jövedelem) megfizetésére kötelezte az alperest azzal, hogy a felperes 2006. május 1-jétől 11 756 forint járadékra is jogosult.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság részítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét részben megváltoztatta, és a felperesnek járó nem vagyoni kártérítés összegét 2 500 000 forintra és kamatára leszállította. Egyebekben az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és a vagyoni kárigények fellebbezéssel érintett része tekintetében az elsőfokú bíróságot új eljárásra és újabb határozat hozatalára utasította.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint tényként állapítható meg, hogy a még középkorúnak mondható felperes a perbeli baleset miatt súlyos és tartós testi fogyatkozással kénytelen élni. Ez a testi épséghez és egészséghez, a harmonikus családi élethez és a kiegyensúlyozott öregkorhoz fűződő alkotmányos alapjogát súlyosan sértő állapot, amely mellett értékelni kell az esztétikai hátrányokat, valamint az állandóan jelentkező fájdalmat. Mivel a baleset felerészben a felperes hibájából következett be, így a másodfokú bíróság 2 500 000 forintot tartott reális kompenzációs lehetőségnek. A jogerős ítélet további megállapításai szerint a vagyoni kártérítés egyes, fellebbezett tételei tárgykörében a tényállás nincs kellőképpen felderítve, így ennek érdemi felülbírálatára nem volt lehetőség.
A jogerős ítélettel szemben a felperes, mind az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt.
A felperes a felülvizsgálati eljárásban a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte arra hivatkozással, hogy a másodfokú bíróság törvénysértően állapította meg a tényállást. A balesetet megelőzően a felperes legalább fél évig ügyeletesi feladatot nem látott el, a motor körüli körülmények előtte nem voltak ismertek, és a biztonságos mozgást akadályozó tényezőkről sem volt tudomása. Erre figyelemmel a felperes a 80%-20%-os kármegosztást kérte megállapítani az alperesre terhesebben. További érvelése szerint a hatályon kívül helyezett rész tekintetében a bizonyítási kötelezettségének eleget tett, a másodfokú bíróság pedig nem indokolta részletesen meghozott döntését.
Az alperes felülvizsgálati kérelme a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére, a kereset elutasítására irányult. Érvelése szerint a felperes szakképzett, évtizedes tapasztalattal rendelkező dolgozó, aki a balesetvédelmi oktatásokon az alperestől a javítások módjáról megfelelő tájékoztatást kapott, a baleset kizárólag az ő felróható magatartása miatt következett be. Az alperes a jogalapon túl a követelés összegszerűségét is vitatta arra hivatkozással, hogy a felperes e körben bizonyítási kötelezettségének sem tett eleget.
A felperes felülvizsgálati kérelme részben alapos, míg az alperes felülvizsgálati kérelme megalapozatlan.
A baleset körülményeire nézve a Bányakapitányság folytatott legkorábban vizsgálatot, és a határozatával azt rögzítette, hogy a baleset oka a sérült figyelmetlen, szakszerűtlen tevékenysége volt, amelyhez hozzájárult a baleset környezetének rendezetlensége és a munka szervezetlensége.
A bíróságok által lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeként az volt megállapítható, hogy a felperes kifejezett munkáltatói utasítás hiányában kezdett a munkafolyamathoz anélkül, hogy a szállítószalagot leállította volna, a védőburkolat hiányát észlelte volna, ezen munkavédelmi követelmény betartása érdekében intézkedett volna, illetve gondoskodott volna munkaköri kötelezettségének hiányában is "saját biztonsága érdekében" a homok eltávolításáról a munkaterületen. Ugyanakkor az alperes terhére volt értékelhető, hogy védőburkolat nélkül működtetett szállítószalagot, a szakvezető a műszak kezdéskor megfelelő eligazítást nem tartott, illetve nem oldotta meg a közlekedési útvonal tisztán tartását.
A munkáltató kártérítési felelősségét aszerint kell megállapítani, amilyen arányban a munkavállaló munkaviszonyával összefüggésben keletkező egészség-károsodása a kár bekövetkezéséhez hozzájárult (470. EH). A kármegosztás helyes arányáról az MK 31. számú állásfoglalás ad eligazítást. Eszerint abból kell kiindulni, hogy a munkáltatót a munkavállaló vétkessége nélkül is kárfelelősség terheli [Mt. 174. § (1) bekezdés], ezért a munkáltató vétkessége szükségképpen csökkenti a munkavállaló vétkes közrehatásának súlyát. Ez pedig kihatással van a kárviselés arányára, amely az eset összes körülményétől függő mértékben eltolódik a munkavállaló terhére. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a Legfelsőbb Bíróság egyetértve az elsőfokú bíróság jogi mérlegelésével, az elsőfokú bíróság által megállapított 80%-20%-os kármegosztást találta megállapíthatónak a munkáltatóra terhesebben.
A munkahelyi baleset miatt egészségkárosodott munkavállaló nem vagyoni kára megtérítésére irányuló igénye elbírálásakor azt kell értékelni, hogy a sérelem hozzávetőleges ellentételezésére milyen mértékű vagyoni szolgáltatás nyújt körülbelül egyenértékű más nemű kompenzációt a nehezített életvitelhez [BH 1993.127; 34/1992. (VI. 1.) AB határozat]. Ennek során az Mt. 177. §-ának (2) bekezdése helyes értelmezése szerint a nem vagyoni kártérítés összege meghatározásakor figyelemmel kell lenni a káronszerzés tilalmára, illetve a kellő mértéktartás elvén alapuló bírói gyakorlatra, másrészt a sérelem által előállt konkrét, egyedileg megállapítható hátrányokra és azok súlyára.
A gyakorlatilag használhatatlanná vált bal kéz, a felszabadult életvitelt akadályozó fájdalmak, az eredeti munkakörre végleges alkalmatlanság, a fizikai tevékenységek végzésében fennálló korlátozottság olyan hátrányok, amelyek a középkorú, gépszerelői képzettséggel rendelkező és ebben a munkakörben több évtizedes gyakorlattal bíró felperes számára a baleset következményeként nyilvánvalóan súlyos hátrányt jelentenek. Az előbbiekre tekintettel a felperes helytállóan sérelmezte a kár nagyságához képest arányosnak nem tekinthető nem vagyoni kártérítést, amelynek mértékét - a kármegosztásra is tekintettel - az elsőfokú bíróság állapította meg helyes mértékben.
A felperes sérelmezte, hogy a másodfokú bíróság a vagyoni kárigényekről rendelkező elsőfokú bírósági döntést hatályon kívül helyezte, noha ebben a körben is eleget tett bizonyítási kötelezettségének. Nincs helye felülvizsgálatnak a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezésről rendelkező végzése ellen [Pp. 270. § (2) bekezdés, 273. § (2) bekezdés a) pont, BH 1996.43.]. Ebből következően a felülvizsgálati kérelemnek ezen részével a Legfelsőbb Bíróság érdemben nem foglalkozhatott.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján - az eset összes körülményének mérlegelésével - a jogerős részítéletnek a nem vagyoni kártérítés mértékére vonatkozó rendelkezését hatályon kívül helyezte, ebben a körben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. (Mfv. I. 10.140/2007.)
704. A nem vagyoni kártérítés összege meghatározásakor figyelemmel kellett lenni a káron szerzés tilalmára, illetve a kellő mértéktartás elvén alapuló bírói gyakorlatra, másrészt a sérelem által előállt konkrét, egyedileg megállapítható hátrányokra és azok súlyára [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperes módosított keresetében házastársa halálos munkahelyi balesete miatt 8 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és perköltség megfizetésére kérte az alperest kötelezni. A munkáltató a felelősségét 1 500 000 forint erejéig elismerte.
A munkaügyi bíróság ítéletével 5 000 000 forint nem vagyoni kár megfizetésére kötelezte az alperest, egyebekben a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás lényege szerint a felperes házastársa, F. P. 2005. január 12-én takarmányszárító technológiai szerelése közben magasból leesett, és olyan súlyos fokú koponyasérülést szenvedett, amely következtében 2005. január 25-én elhunyt. A balesettel összefüggésben az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőség Megyei Felügyelősége határozatával 500 000 forint munkavédelmi bírsággal sújtotta az alperest, rögzítve, hogy a munkáltató nem határozta meg a magasban végzett munka feltételeit és nem biztosított munkaeszközt. Megállapította, hogy a munkavállaló a helyszínen rendelkezésre álló gurulóállványt nem rendeltetésszerűen alkalmazta, az állvány külső oldalán mászott fel, annak kitámasztását elmulasztva. Az alperes a munkavállalója balesetével összefüggésben 259 605 forintot fizetett a felperes részére dologi kár címén.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a felperesnek idős éveit egyedül kell leélnie, egyedül kell a nagyszülői szerepet betöltenie. A tanúvallomásokból megállapíthatóan 38 évi házasságot követően hirtelen bekövetkezett haláleset a felperest az emberi kapcsolatok megőrzésében, családi élete korábbi színvonalon tartásában jelentős mértékben akadályozta. A bíróság az elbírálás idején érvényesülő ár- és értékviszonyokra figyelemmel 5 000 000 forint nem vagyoni kártérítést talált megállapíthatónak.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részében részben megváltoztatta, és a nem vagyoni kártérítés összegét 2 700 000 forintra leszállította, valamint csökkentette az illeték mértékét.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperest ért joghátrány megállapítása során értékelni kell az elhalálozott férj, valamint a felperes életkorát, és az elhalálozáskori ár- és értékviszonyokat, valamint a házastárs elvesztésével együtt járó fájdalmon és gyászon túli többlettényállást, amelyet a felperes nem igazolt. Így a jogerős ítélet a nem vagyon kártérítés mértékét 2 700 000 forintra leszállította.
A felperes felülvizsgálati kérelme a jogerős ítélet "megváltoztatására", és az elsőfokú bíróság ítéletének hatályában való fenntartására irányult. Álláspontja szerint a pénzbeli nem vagyoni kártérítésnek olyan mértékűnek kell lennie, hogy az egyedi tényállás alapján a személyiségi jogsérelem és annak következményei miatt előállt hátrányt megfelelően kompenzálja (EBH 2003/974.). Ezt pedig a jogerős ítélet törvénysértően alacsony mértékben határozta meg.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte arra hivatkozva, hogy a felperes életkora és hozzátartozói minősége automatikusan kártérítés megállapítására nem ad alapot.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint megalapozott.
A felperes által előterjesztett nem vagyoni kár megtérítésére irányuló igény elbírálásakor azt kell értékelni, hogy a sérelem hozzávetőleges ellentételezésére milyen mértékű szolgáltatás nyújt körülbelül egyenértékű másnemű kompenzációt [34/1992. (VI. 1.) AB határozat]. Ennek során a nem vagyoni kártérítés összege meghatározásakor figyelemmel kellett lenni a káron szerzés tilalmára, illetve a kellő mértéktartás elvén alapuló bírói gyakorlatra, másrészt a sérelem által előállt konkrét, egyedileg megállapítható hátrányokra és azok súlyára [Mt. 177. § (2) bekezdés].
Az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg ítéletében, hogy a felperest férje hirtelen, és tragikus körülmények között bekövetkező halála élete hátralevő részében hátrányosan érinti. Megállapítható volt, hogy legfiatalabb gyermekének - aki a baleset bekövetkezésekor még kiskorú volt - eltartását, annak tanulmányai befejezéséig egyedül kell megoldania, ennek érdekében előrehozott nyugdíja mellett mezőgazdasági alkalmi munkavállalására is kényszerül. Emellett a szülői és nagyszülői szerepet is egyedül kell betöltenie, noha a házastársával eltöltött 38 év alatt ezen feladatokat együttesen végezték. A felperes idős éveit kénytelen egyedül leélni, házastársának elvesztése nemcsak emberi kapcsolatainak megőrzését, de a családi élet korábbi szinten tartását is jelentős mértékben nehezíti.
Az előbbiekre tekintettel a felperes helytállóan sérelmezte a kár nagyságához képest arányosnak nem tekinthető nem vagyoni kártérítést. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján az eset összes körülményének - ideértve a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumában kialakult ítélkezési gyakorlatot is - mérlegelésével a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróság ítéletét a nem vagyoni kár mértékét illetően helybenhagyta. (Mfv. I. 10.152/2007.)
705. A nem vagyoni kártérítés összege megállapításánál figyelembe kell venni, ha a károsultat az újabb (testi vagy lelki) sérülés a már fennálló hátrányos körülmények mellett éri [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperesek az alperes elhunyt munkavállalója hozzátartozóiként kérték vagyoni és nem vagyoni káraik megfizetésére kötelezni az alperest, mint a néhai P. P. munkáltatóját, aki felelős a munkavégzés közben bekövetkezett haláláért.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felülvizsgálati kérelemmel érintett II. rendű felperest érintően kötelezte az alperest 1 000 000 forint és kamatai nem vagyoni kártérítés, valamint tartást pótló járadék megfizetésére, a II. rendű felperes ezt meghaladó igényét elutasította.
Az elsőfokú ítéleti tényállás szerint néhai P. P. útőr munkakörben 2002. július 24-én kézi fűkaszálást végzett egy közúti-vasúti szintkereszteződésben, és e munkavégzés közben, amikor a síneknek háttal az elsodrási határon belül kerülve dolgozott, egy vonat elütötte, és a helyszínen életét vesztette.
Az 1991. január 8-án született II. rendű felperest az elhunyt nevelte, mivel a szülők házasságának megromlása miatt az I. rendű felperes elköltözött a közös lakásból, majd a baleset után visszaköltözött. A perben beszerzett igazságügyi orvosszakértői és pszichológus szakértői vélemény szerint az édesapa elvesztése a II. rendű felperesnél heves érzelmi reakciókat okozott, a gyermek egyedül küszködik a tragédia feldolgozásával, irracionális bűntudatélménye van. A szakértői vélemény nem igazolta a gyermek meglévő allergiás és asztmás megbetegedése súlyosbodását. A munkaügyi bíróság a nem vagyoni kártérítés összegének megállapításakor mindezek mellett azt is értékelte, hogy a II. rendű felperes iskolai kudarcai nem egyedül az édesapa halálával kapcsolatosak.
A II. rendű felperes a fellebbezésében a nem vagyoni kártérítés mértékének 4 000 000 forintra emelését kérte.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részét helybenhagyta. A II. rendű felperes tekintetében kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés összegénél kellő súllyal vette figyelembe az egészségi és pszichikai állapotot, a korábban is fennálló tanulási problémákat. A másodfokú bíróság alaptalannak ítélte azt a fellebbezési érvelést, mely szerint a II. rendű felperesnél a trauma visszafordíthatatlan folyamatokat idézett volna elő, arra is tekintettel, hogy a gyermek a perbeli időszakban is csonka családban élt.
A II. rendű felperes felülvizsgálati kérelme a jogerős ítélet megváltoztatásával a nem vagyoni kártérítés összegének 5 600 000 forintra emelésére irányult. Részletesen kifejtett érvelésének lényege szerint a gyermekkorában ért veszteséghez, az emiatt kialakult depresszióhoz, megrekedt gyászreakcióhoz képest aránytalanul alacsony a megállapított nem vagyoni kártérítési mérték, figyelemmel a magyar, illetve az Európai Uniós országok bírósági gyakorlatára is. Emiatt álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti az Mt. 174. §-át, 181. § (1) bekezdését, 183. § (2) bekezdését és a Pp. 206. § (3) bekezdését.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint részben alapos.
Az Mt. 177. § (2) bekezdésében szabályozott nem vagyoni kártérítésnek a bírói gyakorlat szerint az a funkciója, hogy a károsultnak az elszenvedett sérelemmel körülbelül azonos mértékű, azt kompenzáló másnemű - pénzbeli - előnyt nyújtson [34/1992. (VI. 1.) AB határozat]. Az ítélkezési gyakorlat nem alkalmaz kármegosztást a nem vagyoni kártérítés tekintetében, hanem annak mértékét az eset összes körülményei mérlegelésével kell megállapítani (BH 2006/96.).
A nem vagyoni kártérítés iránti perben a károsultat ért hátrányt egészében és egységesen kell értékelni, valamennyi tényezőt egyenként és egymással egybevetve együttesen kell mérlegelni, mivel így határozható meg a vagyoni kompenzálás alapját képező sérelem és nem vagyoni hátrány. Az adott esetben az eljárt bíróságok nem értékeltek valamennyi tényezőt, amelyek a II. rendű felperest ért nem vagyoni hátrány ellensúlyozásánál figyelembe veendők. A jogerős ítéletben megállapított nem vagyoni kártérítés a funkcióját nem tölti be, mivel nem fejezi ki a II. rendű felperest ért hátrányt együttesen, így nem alkalmas a hátrányos következmények enyhítésére, az évek során fel nem dolgozott súlyos lelki trauma elviselésének a kompenzálására.
A perben nem volt vitás, hogy a káresemény folytán a II. rendű felperesnek súlyosan sérült az egészséges élethez való joga, mivel édesapjának 11 éves korában történt elvesztése súlyos lelki traumát okozott, a gyászfolyamat elakadt, a szülő elvesztését érzelmileg nem tudta feldolgozni, irracionális bűntudatélménye feldolgozatlan, apja nélkül kiszolgáltatottnak érzi magát. Az eljárt bíróságok mindezeket helytállóan vették figyelembe, mint a nem vagyoni kártérítést megalapozó körülményeket, figyelmen kívül hagyták az összeg értékelésénél azonban, hogy a II. rendű felperest már súlyosan hátrányos helyzetben érte a további súlyos hátrány, az újabb lelki sérülés.
A nem vitatott jogerős ítéleti tényállás szerint a II. rendű felperes szülei a halálesetet megelőzően már külön éltek, az édesanya I. rendű felperes elköltözött a közös lakásból, a kiskorú II. rendű felperest a néhai édesapa egyedül gondozta, nevelte és tartotta el, I. rendű felperes tartásdíjat nem fizetett. A II. rendű felperes továbbá asztmás megbetegedésben szenvedett, tanulási nehézséggel küzdött. Az apa halála után az I. rendű felperes visszaköltözött ugyan, de az adott körülmények minden bizonnyal közrehatottak abban, hogy a II. rendű felperes - amint a pszichológus szakértő megállapította - az édesapja halála után (a per alatt) is súlyos depresszióval küzdött, támasz nélkülinek érezte magát, és egyedül küszködött az őt nehéz körülmények között és egyedül nevelő édesapa tragikus elvesztésének élményével. A II. rendű felperes a családi struktúra megbomlása miatt édesanyjára érzelmileg kevésbé támaszkodhat. A II. rendű felperest ért lelki traumát, akut stresszt mindezekkel együtt kell értékelni, ezért a kiskorú II. rendű felperest az édesapa halálával összefüggésben ért újabb fokozott lelki sérülés a korábbi hátrányos körülményeitől elválaszthatatlanul olyan hátrányos következménnyel járt, amelynek kiegyensúlyozására az eljárt bíróságok által megállapított összegű nem vagyoni kártérítés túlzottan alacsony.
Arra nézve sincs adat, hogy a II. rendű felperes állapotában várható-e és mikor javulás. Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság 3 000 000 forintot és annak kamata nem vagyoni kártérítést ítélt olyan megfelelő összegnek, amely alkalmas arra, hogy a II. rendű felperesnek az őt ért súlyos sérelem kiegyensúlyozására másnemű, a sérelemmel körülbelül egyenértékű előnyt nyújtson.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek azt a részét, amelyben helybenhagyta az 1 000 000 forint nem vagyoni kártérítést és késedelmi kamatát meghaladó részében a II. rendű felperes nem vagyoni kártérítés iránti keresetét elutasító elsőfokú ítélet rendelkezését, hatályon kívül helyezte; az elsőfokú ítélet ugyanezen rendelkezését megváltoztatta, és kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a II. rendű felperesnek 15 napon belül további 3 000 000 forint nem vagyoni kártérítést, és ezen összeg után 2002. augusztus 1-jétől 2004. december 31-éig évi 11%-os, 2005. január 1-jétől a kifizetésig számított olyan mértékű késedelmi kamatot, amely minden naptári félév teljes idejére a késedelemmel érintett félévet megelőző utolsó napon érvényes jegybanki alapkamattal megegyező. (Mfv. I. 10.154/2007.)
706. Az idősebb testvér, majd az édesanya halálát követően, a másik testvér munkahelyi baleset miatt bekövetkezett hirtelen halálával összefüggésben a nem vagyoni kártérítés megállapítása nem jogszabálysértő [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperes keresetében a testvére, néhai T. J. alperesi munkavállalóként elszenvedett halálos üzemi balesetével összefüggésben keletkezett pszichés megbetegedése miatt 1 000 000 forint nem vagyoni kártérítés, továbbá a temetési költség megfizetését kérte.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetnek helyt adva marasztalta az alperest.
Az elsőfokú bíróság által feltárt tényállás szerint a felperes testvére park- és közterületgondozóként köztisztasági tevékenységet végzett az önkormányzati óvodánál, és a füves szemét és falevelek összegyűjtése közben villával beleszúrt a kupacban lévő méhraj fészekbe, a méhek megtámadták, és a szúrások miatt bekövetkezett légzésbénulás következtében elhunyt. A felperes háromgyermekes családban született J.-n, és továbbra is itt él. 1980-ban elvesztette bátyját, aki katonai szolgálat teljesítése közben balesetben halt meg, majd 2002-ben édesanyja is meghalt, akivel másik testvére, néhai T. J. élt együtt.
A felperesnél a J. nevű testvére 2005. március 29-ei halála komplikált gyászreakcióhoz és depresszió kialakulásához vezetett, állapota pszichoterápiás és pszichiátriai gyógyszeres kezelést tett szükségessé.
A munkaügyi bíróság megállapítása szerint a halálos munkahelyi balesetért az alperest teljes kártérítési felelősség terhelte, kimentési ok nem állt fenn, ezért a felperesnél bekövetkezett pszichiátriai következményekért az Mt. 181. § (1) bekezdése alapján az alperes felelőssége megállapítható volt.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részében részben és akként megváltoztatta, hogy az alperes által fizetendő nem vagyoni kártérítés összegét 500 000 forintra leszállította. Egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéleti tényállást kiegészítette azzal, hogy a felperes perbeli állapotában, bár van lassú javulás, további pszichiátriai kezelések szükségesek. Osztotta az elsőfokú ítéleti álláspontot, mely szerint az elhunyt közrehatása nem állapítható meg, és egyetértett azzal is, hogy a felperesnél a testvére halála súlyos depressziót okozott. Megállapította ugyanakkor - egyetértve az alperesi állásponttal -, hogy a felperes pszichiátriai állapotának kialakulásában nemcsak az öccse néhai T. J. halála játszott közre, hanem a családjában történt korábbi halálesetek is. A felperes már édesanyja halálát is nehezen dolgozta fel, állapotában az öccse halála rosszabbodást eredményezett.
A másodfokú bíróság az előbbiek alapján, és figyelemmel arra is, hogy a felperes és öccse között a kapcsolat nem volt bensőséges, a nem vagyoni kártérítés összegét a felére csökkentette.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a keresetet elutasító határozat hozatalát, másodlagosan a nem vagyoni kártérítés összegének 100 000 forintra leszállítását kérte. Álláspontja szerint a perben nem volt bizonyított a felperes pszichés megbetegedése, illetve a perbeli baleseti halálesettel való összefüggése. Az eljárt bíróságok nem értékelték kellően a felperes és elhunyt öccse korábbi rossz viszonyát, továbbá azt, hogy néhai T. J. kizárólagos okozója volt a balesetnek, illetve legalábbis közrehatott a balesetben, mivel 1,67 ezrelékes alkoholos befolyásoltság alatt állt, valamint a méhcsípésre vonatkozó allergiáját sem jelezte az üzemorvosnak, amit szükség szerint igazolni tudnak.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte. Vitatta, hogy a korábbi halálesetek okozták a depresszióját, mivel az öccse haláláig nem szorult orvosi kezelésre, továbbá az is valótlan, hogy az öccse allergiás volt a méhcsípésre. Hivatkozott még az állapota romlására, a rendszeres gyógyszerszedés szükségességére.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az első- és a másodfokú bíróság a per aggálytalan adatai alapján megalapozottan állapította meg, hogy a felperes testvére munkavégzés közben halált okozó munkahelyi balesetet szenvedett, az alperes kimentési okot nem bizonyított, és az elhunyt oldalán vétkes közrehatás nem merült fel [Mt. 174. § (1)-(2)-(3) bekezdések].
A kereset mellékleteként csatolt munkabaleseti jegyzőkönyv, a J.-i Rendőrkapitányság Bűnügyi Osztálya által a rendkívüli baleset vizsgálatáról adott tájékoztatás, valamint a Magyar Államkincstár Megyei Területi Igazgatóságának a baleset üzemiségét megállapító határozata szerint a felperes öccse a baleset napján munkahelyén az óvoda udvarán dolgozott, ennek során a bejárati kapu mellett hagyott 3-4 taligányi falevelet, füves szemetet kellett munkatársával a kistraktor pótkocsijára felrakni. Ezt a munkát kézi villával végezte, és a második fogás alkalmával a villával beleszúrt a rakatban lévő méhraj fészkébe, ami kívülről nem volt látható. A kirepülő méhek megtámadták a két munkást, az elhunyt nem tudott elmenekülni, a halálát a méhcsípések következtében előállt anaphylaxiás shokkos állapot okozta. A méhszúrások és a halál között közvetlen ok-okozati kapcsolat állt fenn.
Az előbbiekből következően a halál bekövetkeztében nem hatott közre az elhunyt állított közepesen alkoholos befolyásoltsága, erre vonatkozóan az alperesnek nem volt bizonyítási indítványa sem. A perben továbbá semmiféle adat nem merült fel az elhunyt T. J. allergiájára, illetve arra, hogy amennyiben volt is ilyen, erről az elhunyt tudomással bírt volna. Ebben a körben a bizonyítás szintén az alperest terhelte [Pp. 164. § (1) bekezdés]. Az alperes eszerint minden alapot nélkülözően hivatkozott arra, hogy a balesetet az elhunyt T. J. kizárólagosan okozta, illetve abban közrehatott.
Az egybehangzó tanúnyilatkozatok, a felperes kezelőorvosának írásbeli nyilatkozata, valamint a munkaügyi bíróság által beszerzett igazságügyi pszichológus szakértői vélemény aggálymentesen alátámasztotta, hogy a felperes pszichés állapotromlása öccse halála miatt alakult ki, testvérének elvesztése egy családi veszteségsorozat utolsó eseménye volt, ami különösen megnövelte a tragédia jelentőségét. A feldolgozatlan haláleset komplikált gyászreakcióhoz és depresszióhoz vezetett, amiben spontán javulás nem várható, a felperes pszichoterápiás és gyógyszeres kezelésre szorul. A fellebbezési eljárásban csatolt A. S. Kórház-Rendelőintézet lelete szerint a felperes kezelése szükséges, mivel a "relapsus veszélye igen nagy, folyamatos követése zajlik". A lelet a felperes depresszióját súlyosnak minősítette.
Az Mt. 177. § (2) bekezdése értelmében nem vagyoni kártérítésként a károsultat ért hátrány csökkentéséhez, illetve kiküszöböléséhez szükséges kárpótlásként olyan összeget kell megállapítani, amely arányban áll az elszenvedett sérelemmel. A felperest a testvére halála az átlagosnál jóval súlyosabban érintette, mivel utolsó közeli hozzátartozóját veszítette el, előzőleg bátyja is balesetben hunyt el, öccse tragikus halála édesanyja halála után számára feldolgozhatatlanná vált. Ezért semmiképpen sem törvénysértő a másodfokú bíróság által (leszállított) nem vagyoni kártérítés [34/1992. (VI. 1.) AB határozat].
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek az elsőfokú bíróság ítélete nem fellebbezett részét nem érintő rendelkezését nem érintette, ezt meghaladóan hatályában fenntartotta [Pp. 275. § (2) és (3) bekezdés]. (Mfv. I. 10.655/2007.)
707. A jobb kezének jelentős mértékű sérülése, a felszabadult életvitelt akadályozó fájdalmak és esztétikai problémák, a fizikai tevékenységek végzésében fennálló korlátozottság olyan hátrányok, amelyek a baleset elszenvedésekor fiatal munkavállaló számára annak következményeként nyilvánvalóan véglegesen súlyos sérelmet jelentenek. A hátrányt növeli, hogy a károsult családi helyzetéből adódó kötelezettségei az átlagosnál megterhelőbbek. Mindezek kihatnak a nem vagyoni kártérítés összegére [Mt. 177. § (2) bek.].
Az I. rendű felperes vagyoni és nem vagyoni kártérítés, míg a II. rendű és III. rendű felperesek nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérték kötelezni az alperest, az I. rendű felperes üzemi balesetével összefüggésben.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg az I. rendű felperesnek 15 000 forint orvosi, illetve gyógyszerköltséget, 100 284 forint utazási költséget, 45 000 forint élelmiszer feljavítást, 4500 forint kórházi többletköltséget, 200 000 forint gondozási költséget, 18 000 forint lakás többletrezsi költséget, 50 000 forint orvosi honoráriumot, továbbá 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítést és ezen összegek után kamatot. Az alperes az elsőfokú bíróság ítélete szerint 3 405 000 forint lejárt mezőgazdasági kártérítés megfizetésére is köteles kamataival együtt. Kötelezte az elsőfokú bíróság az alperest, hogy fizessen a II. rendű felperesnek 150 000 forintot és annak kamatát, míg III. rendű felperesnek ugyancsak 150 000 forintot és annak kamatát nem vagyoni kártérítés címén. Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét ezt meghaladóan elutasította.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint az I. felperes 1997. május 25-étől állt az alperes alkalmazásában, vas- és fémipari dolgozóként. 2000. március 9-én excenter présgépen dolgozott, amikor meghibásodás következtében a gép munkafolyamatot ismételt és az I. rendű felperesnek a beszámozott tárgyért benyúló kezét összeroncsolta. A munkavállaló orvosi ellátása során a jobb kéz II. és III. ujjának szinte teljes amputációját, a II. és III. ujj középcsontjainak törését, a II. és III. ujj összes ujjpercének törését, IV. ujj körömpercének törését állapították meg az e területet fedő bőr repesztett sérülésével együtt.
A II. rendű és III. rendű felperesek az I. rendű felperes testvérei, rokkantnyugdíjasok. A II. rendű felperes gyenge fokban szellemi fogyatékos, a III. rendű felperes pedig súlyos neurológiai panaszokkal küzd, állandó felügyeletre szorul, mindketten az I. rendű felperes gondozásában állnak.
A munkaügyi bíróság a munkavédelmi szakértői vélemény alapján a munkáltató felelősségét állapította meg, mivel a perbeli gépet nem helyezte üzembe, az nem rendelkezett biztonsági felülvizsgálattal, térvédő burkolattal és a kétkezes indítógomb sem működött az előírásoknak megfelelően. Az elsőfokú bíróság az I. rendű felperes vétkes közrehatását nem állapította meg, így kármegosztás alkalmazására sem került sor. A munkaügyi bíróság bizonyítottnak találta, hogy a felperesek a baleset bekövetkeztét követően mezőgazdasági termeléssel már nem tudtak foglalkozni, ezért a mezőgazdasági kár megfizetésére is kötelezte a munkáltatót, míg a keresetveszteségi járadék iránti keresetet elutasította.
A felperesek és az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság részítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részében részben megváltoztatta, és az alperes által az I. rendű felperes részére fizetendő utazási költséget 58 000 forintra, a gondozási költség összegét 140 000 forintra leszállította. Az 50 000 forint orvosi honorárium megfizetésére kötelező rendelkezést megváltoztatta, és a keresetet elutasította. Az alperest a II. rendű és III. rendű felperesek javára személyenként 150 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelező rendelkezését megváltoztatta, és a keresetet elutasította.
A megyei bíróság az alperes által az I. rendű felperes részére megállapított 3 405 000 forint lejárt összegű mezőgazdasági kártérítés és ezen összeg késedelmi kamata megfizetésére kötelező rendelkezést, valamint az I., II., III. rendű felpereseknek fizetendő elsőfokú perköltség, továbbá az állam által előlegezett szakértői díj és le nem rótt eljárási illeték vonatkozásában a munkaügyi bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és ebben a körben a munkaügyi bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy az erre a célra készített "piszkavassal" az I. rendű felperes biztonságosan el tudta végezni feladatát, annak használata esetén nem kellett volna kézzel benyúlnia az ütőszerkezet alá. A baleset váratlan műszaki hiba miatt történt, azonban, ha időben sor kerül az időszakos biztonsági felülvizsgálatra, észlelhető lett volna a vezérlő berendezés kezelő elemeinek működtetési időkülönbsége, illetve a benyúlást gátló hiánya. Fentiek alapján a jogerős részítélet - utalva az MK 31. számú állásfoglalásra is - kármegosztást alkalmazott 70-30%-os arányban a munkáltatóra terhesebben. Erre figyelemmel - a fellebbezési kérelem szerint - nem vizsgálta a 15 000 forint egyösszegű orvosi és gyógyszerköltség, a 45 000 forint élelem feljavítás, 4500 forint kórházi többletköltség és 18 000 forint többlet rezsiköltség megfizetésére kötelező elsőfokú rendelkezést. Az utazási költségtérítés összegét a kimutatás alapján állapította meg, a gondozási költséget pedig a kármegosztás arányában csökkentette. Az I. rendű felperes az orvosi honorárium jogcímén előterjesztett kártérítési igényt nem bizonyította, ezért ebben a körben a másodfokú bíróság a keresetet elutasította. A jogerős részítélet szerint az I. rendű felperes részére megállapított nem vagyoni kártérítés összege szükséges, egyben elegendő a munkavállalót ért hátrány kiegyensúlyozására. A másodfokú bíróság megállapította, hogy a II. és III. rendű felpereseket az I. rendű felperes balesetével összefüggésben nem érte olyan hátrány, amelynek csökkentéséhez, vagy kiküszöböléséhez nem vagyoni kártérítés megállapítása indokolt. A jogerős részítélet a munkaügyi bíróságnak a mezőgazdasági kártérítés és kamata megfizetésére kötelező rendelkezését hatályon kívül helyezte a Pp. 252. §-ának (3) bekezdése alapján és e körben a munkaügyi bíróságot újabb tárgyalásra és újabb határozat hozatalára utasította.
A felperesek felülvizsgálati kérelme a jogerős részítélet hatályon kívül helyezésére irányult annak kimondása mellett, hogy az alperes a vagyoni károk tekintetében kármegosztás nélkül köteles helytállni, az I., II., és III. rendű felpereseknek pedig a kereset szerinti összegben tartozik a nem vagyoni kártérítés megfizetésére. Álláspontjuk szerint az I. rendű felperes által elszenvedett sérelem nagyságával nem áll arányban a nem vagyoni kártérítés összege, illetve ebben a körben jogellenes a II. és III. rendű felperes keresetének elutasítása. A nem vagyoni kártérítés intézménye a polgári jog szabályai és a kialakult bírói gyakorlat alapján nem csak tünetileg jelentkező kórtörténeti maradványállapot esetén alkalmazható. A szellemi fogyatékkal élő II. és III. rendű felperesek számára az I. rendű felperes jelenti a támaszt, a biztonságot, a balesettel összefüggésben az életminőség csökkenés nyilvánvalóan fennáll. Az I. rendű felperes arra hivatkozott, hogy a munkáltató olyan eszközt biztosított, amellyel a munkafolyamat nem volt az előírás szerint elvégezhető, ezért a segédeszköz használatának mellőzése nem tekinthető a munkavállaló vétkes közrehatásának. A munkavezető nem figyelmeztette a felperest a "piszkavas" használatára, mivel tudta, hogy azzal a munka megfelelő minőségben nem végezhető el.
Az alperes a csatlakozó felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a kereset jogalap hiányában való elutasítását, másodlagosan a közrehatás 90-10%-ban történő megállapítását kérte a munkavállalóra terhesebben, harmadlagosan a 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítésre, a 140 000 forint gondozási költségre és az 58 000 forint utazási költségre irányuló kereseti kérelmek elutasítását, illetve a kármegosztás arányának megfelelő felülvizsgálatát kérte. Álláspontja szerint a balesetet kizárólag az I. rendű felperes elháríthatatlan magatartása idézte elő, aki puszta kézzel nyúlt be az ütőszerkezet alá, nem használta a kiszedő szerszámot és a gép meghibásodása ellenére folytatta a munkát anélkül, hogy munkahelyi felettesét értesítette volna. A baleset egyébként az I. rendű felperes életformáját tartósan és súlyosan hátrányos módon nem befolyásolta, mivel a baleset után ugyanúgy jár munkahelyére, ugyanolyan jövedelme van, és a szabadidejét is a korábbiakkal egyező módon használja fel.
A felülvizsgálati kérelem alapos, a csatlakozó felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
A munkavédelmi szakértői vélemény alapján a jogerős részítélet helytállóan állapította meg, hogy a baleset bekövetkezésének valószínűsíthető oka az volt, miszerint a felperes által működtetett excenter présgépnél a kétkezes vezérlő berendezés kezelő elemeinek működtetési időkülönbsége meghaladta a 0,5 másodpercet, és a gépkezelőtől függetlenül a szerkezet ismételt. A szakértői vélemény azt is kifejtette, hogy az I. rendű felperes nem használta a rendelkezésre álló segédeszközt, amellyel közvetlenül hozzájárult a baleset bekövetkezéséhez.
A felülvizsgálati kérelmében az I. rendű felperes azzal érvelt, amennyiben a tárcsának nem pontosan a közepére esett a beütendő szám, és az nem kellő mélységbe került, a munkadarabot selejtesnek minősítették, a rendelkezésre álló eszközzel azonban a munkafolyamat nem volt megfelelő színvonalon elvégezhető. T. J. munkavédelmi szakértő megállapítása szerint a "piszkavassal" a munkafolyamat biztonságosan elvégezhető lett volna, arra pedig nem merült fel adat, hogy akár a felperes, akár az alperes más munkavállalója a rendelkezésre álló munkavédelmi eszközt kifogásolta volna. Emiatt osztotta a Legfelsőbb Bíróság a jogerős részítélet azon megállapítását, hogy a kár bekövetkezésében a munkavállaló magatartása is közrehatott, ez azonban nem mentesíti a munkáltatót kártérítés fizetési kötelezettsége alól.
A kármegosztás helyes arányának megállapításánál az MK 31. számú állásfoglalásban kifejtettek az irányadók. Eszerint abból kell kiindulni, hogy a munkáltatót a munkavállalóval szemben vétkessége nélkül is kárfelelősség terheli [Mt. 174. § (1) bekezdés], ezért a munkáltató vétkessége szükségképpen csökkenti a munkavállaló vétkes közrehatásának súlyát. Ez pedig kihatással van a kárviselés arányára, amely az eset összes körülményeitől függő mértékben eltolódik a munkáltató terhére. A munkáltató a balesetet követően biztonságosabb védőberendezést alkalmazott és új célszerszámot rendszeresített, amely arra utal, hogy a munkafolyamat biztonságos elvégzését maga sem találta megfelelőnek. A kármegosztás mértékét fentiekből következően helytállóan határozta meg a jogerős ítélet 70-30%-os arányban a munkáltatóra terhesebben.
A másodfokú bíróság az I. rendű felperes utazási költségtérítés iránti igénye összegének megállapítása során helytállóan indult ki a csatolt kimutatásból, amely szerint ezen a jogcímen 82.880 forintra tartott igényt, és a kármegosztásra figyelemmel helyesen döntött, amikor az alperest 58 000 forint megfizetésére kötelezte.
Ugyancsak helytállóan fejtette ki a jogerős ítélet, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított gondozási díj összege - figyelemmel a közeli hozzátartozó által végzett segítő tevékenységre és az orvosszakértői véleményben meghatározott időtartamra - eltúlzottnak nem tekinthető, az csupán a kármegosztás arányában volt csökkenthető.
Az Mt. 177. §-ának (2) bekezdésében szabályozott nem vagyoni kártérítésnek a bírói gyakorlat szerint az a funkciója, hogy a károsultnak az elszenvedett sérelemmel körülbelül azonos mértékű, azt kompenzáló másnemű - pénzbeli - előnyt nyújtson [34/1992. (VI. 1.) AB határozat]. Az ítélkezési gyakorlat nem alkalmaz kármegosztást a nem vagyoni kártérítés tekintetében, annak mértékét az eset összes körülményei mérlegelésével kell megállapítani (BH 2006/96.). Ebből a szempontból nem volt tehát jelentősége, hogy az eljárt bíróságok a munkavállaló vétkes közrehatása miatt egyébként 70-30%-os kármegosztást alkalmaztak a munkáltatóra terhesebben.
A nem vagyoni kártérítés iránti perben a károsultat ért hátrányt egészében és egységesen kell értékelni, valamennyi tényezőt egyenként és egymással egybevetve együttesen kell mérlegelni, mivel így határozható meg a vagyoni kompenzálás alapját képező sérelem és a nem vagyoni hátrány. Az adott esetben az eljárt bíróságok nem értékelték kellő súllyal valamennyi tényezőt, amelyek a felpereseket ért vagyoni hátrány ellensúlyozásánál figyelembeveendők. A jogerős ítéletben megállapított nem vagyoni kártérítés nem fejezi ki a felpereseket ért hátrányt együttesen, így nem alkalmas a hátrányos következmények enyhítésére. A bírói gyakorlat szerint a nem vagyoni kártérítés összege kirívóan alacsony annak értékelésével is, hogy az alperes jogkövető magatartást tanúsít a felperes rehabilitálása kapcsán a perbeli időben hatályos 8/1983. (VI. 29.) EüM-PM együttes rendelet alapján.
Az I. rendű felperes jobb kezének jelentős mértékű sérülése, a felszabadult életvitelt akadályozó fájdalmak és esztétikai problémák, a fizikai tevékenységek végzésében fennálló korlátozottság olyan hátrányok, amelyek a baleset elszenvedésekor fiatal felperes számára annak következményeként nyilvánvalóan véglegesen súlyos sérelmet jelentenek. Az első- és a másodfokú bíróság eszerint tévesen állapította meg, hogy a felperes a testi épségében és egészségében nem szenvedett jelentős érdeksérelmet, mert továbbra is fizikai munkásként jövedelemre tesz szert az alperesnél.
Nem vitatható, hogy az iskolai végzettsége, szakképzettsége és viszonylag hosszú gyakorlata alapján fizikai munkát végző munkavállaló munkaképessége jelentős elvesztése miatt bekövetkezett súlyos hátrány kihatással van hétköznapi életvitelére is, különös figyelemmel arra, hogy az átlagostól eltérő családi helyzetben él, fogyatékos testvéreinek gondozása is az ő feladatát képezi. Minderre figyelemmel az I. rendű felperes helytállóan sérelmezte a hátrány nagyságához képest arányosnak nem tekinthető vagyoni kártérítés mértékét, amelynek összegét a Legfelsőbb Bíróság további 2 000 000 forinttal megemelte, így ezen a jogcímen összesen 4 000 000 forint megfizetésére kötelezte az alperest.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletében kifejtetteket osztotta a II. és III. rendű felperes nem vagyoni kártérítés iránti igényét illetően. Nem vitásan mindkét felperes sorsszerű megbetegedésben szenved, értelmi fogyatékosok, akik gondozását, felügyeletét az I. rendű felperes látja el. A munkavállaló balesete, és az ehhez nyilvánvalóan kapcsolódó pszichés állapota a II. és III. rendű felperes helyzetét is negatív irányba befolyásolta. Megváltoztak a napi tevékenységüket jelentő munkafolyamatok, így ennek részeként a kertművelésben és a megtermelt áru értékesítésében való közreműködésük lehetősége. A beszerzett orvosszakértői vélemény szerint is átmenetileg legalább néhány hónapig a II. és III. rendű felperes egészségi állapotát negatív irányban befolyásolta a "számukra biztonságot jelentő" testvér balesete és az ehhez kapcsolódóan a körülmények megváltozása. Ebből következően az elsőfokú bíróság által megállapított 150 000-150 000 forint nem vagyoni kártérítés mértéke nem jogszabálysértő.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése szerint a másodfokú bíróságnak azon rendelkezését, amellyel helybenhagyta az elsőfokú bíróság 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítést és kamatát meghaladó rendelkezését hatályon kívül helyezte; az elsőfokú bíróság ugyanezen rendelkezését megváltoztatta és az alperest további 2 000 000 forint megfizetésére kötelezte. Ugyancsak kötelezte az alperest a II. és III. rendű felperesek részére is nem vagyoni kártérítés megfizetésére. A jogerős ítéletnek az utazási költségtérítés és gondozási költség megfizetésére vonatkozó rendelkezését, továbbá a további nem vagyoni kárigényt elutasító részét hatályában fenntartotta. A felülvizsgálati kérelemmel nem támadott rendelkezést az 50 000 forint orvosi honorárium részében nem érintette, valamint azon rendelkezéseket sem, amellyel a jogerős ítélet az elsőfokú bíróság ítéletének rendelkezéseit hatályon kívül helyezte. (Mfv. I. 10.712/2007.)
708. A munkáltató által kötött biztosítási szerződés alapján megfizetett összeget annál a károsultnál lehet figyelembe venni, aki a szerződés kedvezményezettje [Mt. 177. § (2) bek.].
A felperes a keresetében házastársa halálos kimenetelű munkabalesetével összefüggésben havi 25 000 forint vagyoni igényt terjesztett elő háztartási segítség címén, valamint 6 000 000 forint nem vagyoni kártérítést igényelt, ebből 3 000 000 forintot saját, 3 000 000 forintot pedig Sz. Z. nevű gyermeke javára. Nem vitatta, hogy 1 500 000 forint részére a balesetbiztosítási szerződés alapján kifizetésre került.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint Sz. S., a felperes házastársa 2001. június 22-én munkabalesetet szenvedett az alperesnél, amelynek következtében életét veszítette. A munkaügyi bíróság közbenső ítéletével kimondta, hogy néhai Sz. S. munkabalesetéért az alperes 90%-os kártérítési felelősséggel tartozik.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a felperes nem bizonyította, hogy milyen meg nem térült vagyoni kár érte házastársa halála folytán, és nem jelölte meg, hogy háztartási segítség címén milyen kiadásai merültek fel. A bíróság az ítéletében kifejtette, hogy a közeli hozzátartozó elvesztése alapot ad nem vagyoni kártérítés megítélésére, a felperes azonban nem vitatottan 1 500 000 forintot kapott nem vagyoni kára fedezésére, ezt meghaladó kárát pedig nem bizonyította sem saját, sem nagykorú gyermeke vonatkozásában. A Sz. Z. nevű gyermek nevében előterjesztett igényt azért utasította el az elsőfokú bíróság, mivel nevezett nem nyújtott be keresetet az alperes ellen.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét megváltoztatta, és az alperest 2 000 000 forint és annak kamatai megfizetésére kötelezte.
A másodfokú bíróság a tényállás kiegészítését követően megállapította, hogy a Ptk. 566. §-a szerinti balesetbiztosítás összegbiztosítás, amiből az következik, hogy a balesetbiztosítási összeg nem kártalanítás címén illeti meg a biztosítottat, hanem díjfizetés ellenében szolgáltatott biztosítási összeg címén. Ezért az A. Biztosító által szolgáltatott összeg a kártérítés mértékénél nem vehető figyelembe. A jogerős ítélet szerint a felperes férjének halála a család életét gyökeresen megváltoztatta, teljes életmódváltásra kényszerültek. A felperes az addigi jövedelmét jelentő állattartást kénytelen volt felszámolni, a földet eladni. A kisesett jövedelem pótlása érdekében munkába kellett állnia, kevesebb ideje maradt a háztartásra, gyermekei nevelésére. A másodfokú bíróság az elszenvedett sérelemmel szemben 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítést látott arányban állónak. A jogerős ítélet a keresetlevél benyújtásakor a nagykorú gyermek engedményező nyilatkozatában sem a kártérítés összegét, sem az annak alapjául szolgáló tényeket nem jelölte meg, ezért az elsőfokú bíróság az erre irányuló igényt jogszerűen utasította el. A kiskorú gyermek perben állása hiányában pedig a részére kártérítés nem volt megállapítható.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Érvelése szerint a termőföldjüket 2000. augusztus 24-én a felperes házastársa adta haszonbérbe az alperes részére 10 éves időtartamra, így azt ők maguk nem művelték, az állattartás ténye pedig nem nyert bizonyítást. A biztosító által kifizetett összeghez a felperes a házastársa halála folytán, az alperes eljárása és finanszírozása alapján jutott hozzá, így bizonyítottság esetén is le kellene vonni a kártérítés összegéből. A felperes részére megállapított özvegyi nyugdíj és árvaellátás összege meghaladta az elhunyt hozzátartozó nettó jövedelmét. Hivatkozása szerint a felperes 2005-ben bizonyítottan élettársi kapcsolatot létesített, ebben az évben adta el a család a földeket, amely a halálesettel nem hozható összefüggésbe. Az alperes álláspontja szerint értékelni kell, hogy Cs. J. munkatárs bűnösségét halált okozó, foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétségében a bíróság jogerős ítéletével megállapította. További érvelése szerint a felperes és kiskorú gyermeke élete megváltozott a családfő halálával, ez azonban nem ad alapot önmagában nem vagyoni kártérítés megállapítására. Az alperes a megítélt marasztalási összeg mértékét is eltúlzottnak találta.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A felperes által előterjesztett nem vagyoni kár megtérítésére irányuló igény elbírálásakor azt kell értékelni, hogy a sérelem hozzávetőleges ellentételezésére milyen összegű szolgáltatás nyújt kb. egyenértékű más nemű kompenzációt [34/1992. (VI. 1.) AB határozat]. Ennek során a nem vagyoni kártérítés összege meghatározásakor figyelemmel kell lenni a káronszerzés tilalmára, illetve a kellő mértéktartás elvén alapuló bírói gyakorlatra, másrészt a sérelem által előállt konkrét, egyedileg megállapítható hátrányokra és azok súlyára [Mt. 177. § (2) bekezdés].
A másodfokú bíróság az ítéletében helytállóan állapította meg, hogy a felperest a férje hirtelen, és tragikus körülmények között bekövetkező halála élete hátralevő részében hátrányosan érinti. A legfiatalabb gyermekének - aki a baleset bekövetkezésekor még kiskorú volt - eltartását, annak tanulmányai befejezéséig egyedül kell megoldania, ennek érdekében a korábbi jövedelmet biztosító állattartást fel kellett számolnia, és munkavállalásra kényszerült. Emellett a szülői szerepet is egyedül kell betöltenie, noha a házastársával eltöltött évek alatt ezen feladatokat együttesen végezték. A felperes férjének elvesztése nemcsak emberi kapcsolatainak megőrzését, de a családi élet korábbi szinten tartását is jelentős mértékben nehezíti.
Alaptalanul hivatkozott az alperes a felülvizsgálati kérelmében arra a körülményre, hogy a felperes részére megállapított özvegyi nyugdíj és árvaellátás összege meghaladta az elhunyt hozzátartozó nettó jövedelmét, ugyanis ennek a nem vagyoni kártérítés mértéke vonatkozásában nincs jelentősége.
Megalapozatlan azon alperesi érvelés is, hogy Cs. J. munkatárs bűnösségét a bíróság halált okozó foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétségében megállapította, és ez alperes felelősségének megállapítása során értékelendő. A következetes ítélkezési gyakorlat szerint, ha a munkavállaló balesetét munkatársának a munkahelyén tanúsított magatartása idézte elő a munkáltató felelőssége fennáll, hiszen nem merülhet fel a munkáltató működési körén kívül eső ok (MDJ II/350.).
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében helytállóan hivatkozott a felperes házastársa részére kötött biztosítási szerződésre, valamint arra, hogy annak díját az alperes folyamatosan fizette. A Ptk. 566. §-ának figyelembevétele mellett is az állapítható meg, hogy a biztosító által kifizetett összeg ugyan nem kártérítés, hanem biztosítási összeg, és az a jogosultat a hagyatéki eljárás eredménye alapján illeti meg a halálesetre fizetett juttatásként. Ebből következően általában a biztosítási szerződés megkötésének céljával is összhangban a biztosítás címén kifizetett összeg a kártérítésbe beszámítandó. Az adott esetben azonban nem állapítható meg, hogy ténylegesen kinek a részére fizették ki ezt az összeget.
Az A. Biztosító csoportos biztosítási szerződése és a hagyatékátadó végzés - ahol az elhunyt munkavállaló gyermekei szerepelnek örökösként - együttesen vizsgálandóak. A megismételt eljárás során a másodfokú bíróságnak egyértelműen tisztáznia kell, hogy a biztosítási összeget kinek a részére fizették ki, mivel a felperest megillető nem vagyoni kártérítés összegéből az csak akkor vonható le, ha a biztosítási szerződésnek ő volt a kedvezményezettje, vagy az 1 500 000 forint a felperest - és nem a gyermekeit - illette meg.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Mfv. I. 10.813/2007.)