adozona.hu
Az Mt. 174. § (3) bekezdéséhez
Az Mt. 174. § (3) bekezdéséhez
Kiválasztott időállapot:
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az 1942. április 6-án született felperes 1984-ig vájár munkakörben dolgozott, ekkor foglalkozási megbetegedés miatt rehabilitált munkakörbe helyezték, majd 1989. március 17-étől rokkantsági nyugdíjat állapítottak meg a részére.
A felperes az alperes által folyósított havi 13 120 forint kártérítési járadék felemelése iránt indított keresetet. Az alperes a kártérítési járadék "túlfizetése" címén 222 372 forint visszafizetése iránt viszontkeresetet nyújtott be. Álláspontja szerint a kártérítési...
Az Mt. 174. § (3) bekezdéséhez
EH 2001.470 A munkáltató kártérítési felelősségét aszerint kell meghatározni, amilyen arányban a munkavállaló munkaviszonyával összefüggő tényleges egészségkárosodása a kár bekövetkezéséhez hozzájárult (Mt. 174. §).
EH 2004.1058 A vétkessége alapján felelős munkáltató és a munkavállalója között kármegosztás alkalmazható [Mt. 175. §, 174. § (3) bek.].
EH 2004.1154 Az általános élettapasztalatot kirívóan gondatlanul figyelmen kívül hagyó munkavállalói magatartás kármegosztás alkalmazását indokolja [1992. évi XXII. törvény 103. § (1) bek. b) pont, 174. § (3) bek.].
EH 2004.1155 A káron szerzés tilalma, a káron felüli többletjuttatás kizárása a munkáltató kártérítési felelőssége mértékének meghatározásánál is irányadó [1992. évi XXII. törvény 184. § (4) bek.].
EH 2004.1153 A kijelölt munkahelyi vezető életet közvetlenül veszélyeztető utasítása a munkáltatóra terhesebb kármegosztást tesz indokolttá olyan esetben is, ha a munkavállalónak meg kellett volna tagadnia az utasítás végrehajtását [1992. évi XXII. törvény 174. § (3) bek., 104. § (3) bek.].
BH 2006/96. Ha a természetes megbetegedés és az üzemi baleset miatti állapotromlás együttesen eredményez károsodást, a munkáltató kártérítési felelőssége a balesettel összefüggésben álló mértékig áll fenn. A nem vagyoni kártérítés tekintetében az ítélkezési gyakorlat nem alkalmaz kármegosztást, hanem az eset összes körülményének mérlegelésével állapítja meg a nem vagyoni hátrány kompenzálására alkalmas összeget [1992. évi XXII. törvény 174. § (1) bek.; MK 30. sz.].
BH 2007/201. Amikor a munkavállalók a gép helyszínre szállítására kapnak utasítást azzal, hogy a vezető helyszínre érkezése után kezdjék el a munkát, de utasításellenesen mégis hozzáfognak és ennek során baleset történik, nem lehet szó a balesetet szenvedett gépkocsivezető kizárólagos önhibájáról [1992. évi XXII. törvény 174. § (3) bek.].
BH 2007/242. A munkáltatóra terhesebb 70-30%-os kármegosztás helytálló olyan esetben, amikor a munkavállaló benyúlt a faipari gépbe, kézfején csonkolásos, 36%-os munkaképesség-csökkenéssel járó balesetet szenvedett; a gép szabálytalan volt, és a munkavállalót megfelelően nem oktatták ki [1992. évi XXII. törvény 174. § (3) bek.].
616. A kárviselési arányra is kiterjedő jogerős ítéleti döntés ítélt dolgot képez (Pp. 229. §).
Az 1942. április 6-án született felperes 1984-ig vájár munkakörben dolgozott, ekkor foglalkozási megbetegedés miatt rehabilitált munkakörbe helyezték, majd 1989. március 17-étől rokkantsági nyugdíjat állapítottak meg a részére.
A felperes az alperes által folyósított havi 13 120 forint kártérítési járadék felemelése iránt indított keresetet. Az alperes a kártérítési járadék "túlfizetése" címén 222 372 forint visszafizetése iránt viszontkeresetet nyújtott be. Álláspontja szerint a kártérítési járadékot tévesen, az egyébként járónál magasabb mértékben állapították meg korábban.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperesnek járó kártérítési járadékot felemelte és az alperest a felemelt járadék megfizetésére kötelezte. Megállapította, hogy 1995. január 1-jétől 1999. május 1-jéig az alperes által folyósított és a megemelt járadék különbözete 254 425 forint, és ennek késedelmi kamattal való megfizetésére kötelezte az alperest. Ezt meghaladóan a keresetet, továbbá a viszontkeresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság megállapította, hogy a felperes 1999 áprilisában éri el az öregségi nyugdíjkorhatárt, ezért az alperes ezen időpontig a nála ténylegesen megvalósult átlagos bérfejlesztés mértékével emelt kártérítési járadékot köteles a felperesnek megfizetni arra is tekintettel, hogy az alperesnél a vájári munkakör időközben megszűnt. Az alperes viszontkeresetét arra tekintettel utasította el, mivel az alperes a "nettó bért ütköztette a rokkantsági nyugdíjjal" és alaptalanul vont le 44%-ot.
Az alperes fellebbezésében a kereset elutasítását kérte, mivel álláspontja szerint az elsőfokú bíróság nem vette figyelembe a rokkantsági nyugdíj emelkedését, továbbá a rokkantsági nyugdíjat nem bruttósította.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét nem fellebbezett részében nem érintette, fellebbezett részében helybenhagyta.
A másodfokú bíróság megállapítása szerint a felperes baleseti járadéka felemeléséről korábban, az 1993. március 26-án kelt ítéletében a munkaügyi bíróság jogerősen döntött, és az ítélet a baleseti járadék összegét a bruttósított bérek alapján számította ki, tehát tévedett az elsőfokú bíróság a nettó bér alapján megállapított járadékot illetően. A másodfokú bíróság az alperesnél ténylegesen megvalósult béremelkedést, a felperes bruttó módon számított tényleges jövedelmét (társadalombiztosítási ellátását a maximális 40%-os adókulccsal növelve) alapul véve arra következtetett, hogy a felperes bruttó módon számított nyugdíjának és az elsőfokú bíróság által megállapított járadékának összege alacsonyabb, mint az alperesnél elérhető bruttó jövedelme. A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet a felperes fellebbezése hiányában nem fellebbezett részében azonban nem érinthette. Alaptalannak találta továbbá a felperes sorsszerű megbetegedésére tekintettel a foglalkozási megbetegedéssel arányos - az alperes szerint 44%-os - kártérítésre vonatkozó alperesi kifogást, mivel a felek között 1985-ben folyt első munkaügyi jogvita az alperes 100%-os kárfelelősségét állapította meg.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a keresetet elutasító, valamint a viszontkeresetnek helyt adó határozat hozatalát kérte. Továbbra is sérelmezte a rokkantsági nyugdíj évenkénti emelkedése figyelmen kívül hagyását. Álláspontja szerint a bíróságok alaptalanul állapították meg az alperes teljes kárfelelősségét, a foglalkozási megbetegedés a felperes rokkantságából ugyanis csak 30%-os munkaképesség-csökkenést okozott. A felperes részére a 100%-os kereset-kiegészítést a rehabilitációs munkakörre tekintettel annak betöltéséig állapították meg 1984. és 1989. között. A felperes 1989. március 17-étől rokkant nyugdíjas, a természetes okú munkaképesség-csökkenése ekkor 30%-os volt. Figyelemmel a 8/1983. (VI. 29.) EüM-PM együttes rendelet 13. § (3) bekezdésében a kereset-kiegészítésről foglaltakra, a 26/1980. (XII. 20.) MüM rendeletnek a teljes kárért való felelősségre vonására vonatkozó rendelkezése nem alkalmazható. Az alperest tehát törvénysértően kötelezte a jogerős ítélet a foglalkozási betegséggel arányos kártérítés helyett teljes kártérítésre.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatta felül [Pp. 215. §, 275/B. §.].
Az alperes a fellebbezésében nem támadta az elsőfokú ítéletnek a járadék csökkentésére és a visszafizetésre előterjesztett viszontkeresete elutasítására vonatkozó rendelkezését, ezért a Pp. 271. § (1) bekezdés b) pontja értelmében e körben felülvizsgálati eljárásnak nincs helye.
A jogerős ítélettel megállapított tényállás a felülvizsgálati eljárásban is irányadó [Pp. 270. § (1) bekezdés].
Az ítéleti tényállás szerint az 1984-ben bekövetkezett foglalkozási megbetegedés miatt az alperes a munkaügyi jogvitában megállapított mértékű kártérítési járadékot fizetett, a járadékot az átlagos bérfejlesztéssel 1995-ig karbantartotta. A felperes az így megállapított járadék felemelését kérte az alperesnél végrehajtott éves bérfejlesztésekre tekintettel.
A kármegosztási arány meghatározása a jogalap körébe tartozó olyan kérdés, amely a járadék-módosítási perben ítélt dolgot képez [Pp. 229. § (1) bekezdés], továbbá az alperes az első és másodfokú eljárásban ilyen körülményre nem is hivatkozott. A másodfokú bíróság tehát törvénysértés nélkül vette alapul a jogerős ítélettel korábban megállapított teljes munkáltatói kárfelelősséget, és utasította el a viszontkeresetet. A felülvizsgálati kérelemnek az ezzel ellentétes érvelése tehát alaptalan.
A másodfokú bíróság helytállóan indult ki abból, hogy a kártérítési járadék módosításánál a felperes által foglalkozási megbetegedés nélkül - a megvalósult éves béremelkedéssel növelt - elérhető bruttó jövedelemből kell levonni a felperes bruttó módon számított tényleges jövedelmét (rokkantsági nyugdíját). A jogerős ítélet a tényleges - vagyis a törvény szerinti növelésekkel érintett - rokkantsági nyugdíjösszeget vette figyelembe (vonta le), az alperes tehát alaptalanul sérelmezte a rokkantsági nyugdíj éves emelései figyelmen kívül hagyását [Mt. 186. § (1) bekezdés c) pont].
A kifejtettekre tekintettel a felülvizsgálati kérelem a jogerős ítéletet a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdés értelmében hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.396/2000.)
617. Bíróság ítéletével jogerősen megállapított kárviselési aránytól a jogosult újabb keresettel azonos jogcímen nem térhet el [Mt. 174. § (3) bek., Pp. 229. §].
A felperes a felülvizsgálati kérelmében előadta, hogy 1990. február 9-én szenvedett munkahelyi balesetet az alperesnél fennállt munkaviszonyával összefüggésben. Az 1993. január 6-án benyújtott keresetétől, amelyben 100%-os mértékű keresetveszteség megállapítását kérte, az alperessel megkötött peren kívüli egyezség folytán 1996. március 5-én elállt. 1998. március 25-én ismét pert indított az alperes ellen, a munkaügyi bíróság az 1999. április 29-én kelt és első fokon jogerőssé vált ítéletével az alperest a felperes kárának 54%-a megfizetésére kötelezte.
A felülvizsgálati kérelemben kifejtettek szerint 1999. május 5-én a felperes a teljes kár megfizetésére kötelezés iránt ismét pert indított az alperes ellen. Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletével a jogalapot érintően a keresetnek helyt adott. A másodfokú bíróság a felülvizsgálati kérelemmel támadott ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét megváltoztatta, a keresetet elévülés, ítélt dolog, és érdemi megalapozatlanság miatt elutasította.
A felperes érvelése szerint az elévülésről szóló álláspont azért nem helytálló, mert az elévülési időt 1993. január 6-án, az egyezség megkötésével, 1996. március 5-én, végül kereseteivel 1998. március 5-én és 1999. május 5-én megszakította. Ezért a kár 100%-a megfizetésére irányuló követelése elévülés címén nem utasítható el, az ezzel ellentétes döntés jogszabálysértő [Ptk. 327. § (1) bekezdés].
Az 54%-os mértékű alperesi kártérítési felelősség megállapítása ítélt dolognak minősítését azért jelölte meg jogszabálysértőként, mert a sérült munkaképesség-csökkenésének mértéke nem állandó, az bármikor megváltozhat, és emiatt új kereset indítható.
Az MK 111. és 117. számú állásfoglalásra hivatkozva előadta, hogy 1991. augusztus 28-ától vált jogosulttá rokkantsági nyugdíjra, öregségi nyugdíjra soha nem lesz jogosult, az MK 111. számú állásfoglalásban kifejtettek nem alkalmazhatók (a 117. számú állásfoglalás továbbá nincs hatályban). A másodfokú bíróság ezzel ellentétes érvelése ezért jogszabálysértő.
Mindezek alapján a felperes a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és - tartalmilag - az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének hatályában való fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása alapján a felülvizsgálat elrendelésére nem talált alapot.
Az ügy előzményeként megállapítható, hogy a munkaügyi bíróság ítéletével az alperest a lefolytatott bizonyítási eljárás eredménye alapján a kár 54%-a megfizetésére kötelezte 1996. április 16-áig visszamenőleg. Az igazságügyi orvos szakértő véleménye alapján megállapította, hogy a felperes munkaképesség-csökkenése 67%, ebből a baleseti eredetű 36%, arányszámítás alapján az alperes felelőssége 54%. A peres felek fellebbezési jogukról lemondtak, ezért az ítélet a kihirdetés napján jogerőre emelkedett.
A munkaügyi bíróság közbenső ítéletével az alperest a 100%-os felelőssége alapján 2001. január 1-jétől kötelezte arra, hogy a felperes részére fizesse meg a keresetveszteségi járadékot. A munkaügyi bíróság a 100%-os kártérítési felelősség megállapítására irányuló követelést nem találta elévültnek. Megállapította, hogy az igény tárgyában korábban jogerős ítélet nem született, ezért a korábbi ítélet nem rendelkezik anyagi jogerővel. A munkaügyi bíróság az újabb orvosszakértői véleményt figyelembe véve kimondta, hogy a felperes sorsszerű betegségei nem eredményezték volna a III. csoportú rokkantság megállapítását.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította. Megállapította, hogy a felperesnek 1996. március 5-e után, vagy a per megszüntetését követően elévülést megszakító további cselekménye nem volt. A folyamatos járadékfizetésre való kötelezettségre tekintettel továbbá a járadék módosításánál nincs elévülési idő.
Az első elsőfokú ítélet csupán az alperes számításainak kijavítása volt, tehát az ítélet az alperes felelőssége terjedelmének tárgyában nem rendelkezik anyagi jogerővel. A kárviselési arányról való rendelkezés ítélt dolgot képez, attól függetlenül, hogy ez a rendelkező részben nem, csupán az indokolásban szerepel.
A másodfokú bíróság utalva az MK 111. és 117. számú állásfoglalásban foglaltakra kifejtette, hogy a felperes, aki 1935. március 17-én született, 1995-ben öregségi nyugdíjra vált jogosulttá. Ezt követően élete végéig az utolsó felemelt összegű járadék illeti meg.
Az Mt. 11. § (1) bekezdése az igény elévüléséről rendelkezik. Az adott esetben a felperes igénye az első keresetindítástól kezdődően - saját előadása szerint is - mindvégig az 1990-ben elszenvedett munkahelyi balesetből eredő kára 100%-ának megtérítésére irányult. Ezért ezen igénye elévülését - figyelemmel arra, hogy a felperes nem állapotrosszabbodás címén kérte a járadékának felemelését, hanem ismételten az eredeti igényét terjesztette elő - a bíróság jogerős határozatát követően nem lehet vizsgálni, illetve elbírálni.
A munkaügyi bíróság fellebbezés hiányában első fokon jogerőssé vált ítéletével kármegosztást alkalmazott, ezért a másodfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a kárviselési arány megállapításához fűződő anyagi jogerő folytán ezt követően a felperes újabb keresettel azonos jogcímen igényt nem érvényesíthet [Pp. 229. § (1) bekezdés]. A fentiek miatt a felperesnek az elévülésről, illetve annak megszakításáról, továbbá az anyagi jogerő hiányáról szóló felülvizsgálati érvelése nem helytálló.
A felperes helyesen hivatkozott arra, hogy a 117. számú állásfoglalás nincs hatályban, továbbá helyes az MK 111. számú állásfoglalásról előadott érvelése is. Az adott esetben azonban ennek a kifejtettek miatt nincs jelentősége.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 273. §-ának (1) bekezdése alapján elutasította. (Mfv. E. 10.429/2005.)
618. A jogerőre emelkedett közbenső ítélettel elbírált kereseti kérelem tárgyában a kárfelelősségi arány nem vizsgálható [Pp. 229. §, MK 30. számú állásfoglalás].
A munkaügyi bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy az alperes 80%-ban tartozik felelősséggel a felperes 1989. június 21-én elszenvedett munkahelyi balesetéből eredő káraiért. A másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét helybenhagyta. A Legfelsőbb Bíróság közbenső ítéletével a másodfokú bíróság közbenső ítéletének a rokkantsági nyugdíj és elérhető jövedelem közötti különbözet és a nem vagyoni kár megtérítéséről szóló rendelkezéseit hatályában fenntartotta, a tényleges és elérhető jövedelem közötti különbözetre vonatkozó rendelkezését hatályon kívül helyezte és e tekintetben a megyei bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A munkaügyi bíróság a részítéletében az alperest 844 407 forint elmaradt jövedelem megfizetésére kötelezte. Ezt úgy állapította meg, hogy a felperes új munkaköreiben elért tényleges jövedelméből a baleseti járadékot, illetve a rokkantsági nyugdíjat levonásba helyezte és a különbözet 30%-a 80%-ának megfizetésére kötelezte az alperest. E részítélet ellen a felek fellebbezéssel éltek.
A munkaügyi bíróság ítéletével határozott a felperes további vagyoni és nem vagyoni kártérítés megfizetésére irányuló követeléseiről. A felek az ítélet ellen fellebbeztek. A megyei bíróság a fellebbezések elkülönített tárgyalását rendelte el.
A másodfokú bíróság a felülvizsgálati eljárás tárgyát képező 1995. január 1-jétől 2001. január 31-éig terjedő időszakra vonatkozó elmaradt jövedelem tekintetében - a tényállás kiegészítése alapján - a Legfelsőbb Bíróság MK 30. számú állásfoglalására utalva mellőzte a kármegosztás (aránypár) alkalmazását. Ezért az alperest (1993. december 3-ától) a kár 80%-a megfizetésére kötelezte, e tekintetben az elsőfokú bíróság részítéletét megváltoztatta, a marasztalási összeget 2 670 787 forintra felemelte [Pp. 253. § (2) bekezdés].
Az alperes felülvizsgálati kérelme az 1995. január 1-jétől 2001. január 31-éig terjedő időre megállapított kártérítés 1 152 066 forintra való leszállítására irányult. Törvénysértésként az 1999. szeptember 27-én kelt orvosszakértői vélemény figyelmen kívül hagyását, a 26/1980. (XII. 20.) MüM. rendelet 3. § (1) bekezdése megsértését jelölte meg.
Érvelésében hivatkozott a felperes orvosszakértői véleményekkel alátámasztott természetes kórokú betegségeire, rendszeres, hosszabb táppénzes állományaira.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme az elmaradt jövedelem tekintetében a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróságnak abban a jogkérdésben kellett határoznia, hogy az 1995. január 1-jétől 2001. január 31-éig terjedő időszakra vonatkozóan a megyei bíróságnak a kártérítési felelősség mértékéről szóló döntése jogszabálysértő-e [Pp. 275. § (2) bekezdés], mivel a számítás módját a felek a másodfokú eljárásban sem kifogásolták.
A Legfelsőbb Bíróság az említett közbenső ítéletével (egyebek mellett) a másodfokú bíróság közbenső ítéletét - amellyel a megyei bíróság az alperes kártérítési felelősségének mértékét 80%-ban megállapító elsőfokú közbenső ítéletet helybenhagyta - hatályában fenntartotta. A Legfelsőbb Bíróság határozatában foglaltak szerint tehát új eljárásban kellett dönteni a tényleges és elérhető jövedelem közötti különbözet tárgyában, míg a megyei bíróság közbenső ítélete alapján az e határozattal eldöntött kereseti kérelmek - közöttük a rokkantsági nyugdíj és elérhető jövedelem közötti különbözet - összegét kellett meghatározni [Pp. 213. § (3) bekezdés]. Az említett jogerős közbenső ítélethez tehát a rokkantsági nyugdíj és elérhető jövedelem közötti különbségre (1995. január 1-je és 2001. január 31-e közötti időszak) vonatkozóan anyagi jogerő fűződött, következésképpen erre nézve nem vizsgálhatók a jogalapra vonatkozó újabb érvelések. Emiatt nem lehet vizsgálni és értékelni a felperes esetleges természetes kórokú betegségeit, az ebből, és az üzemi balesetből eredő munkaképesség-csökkenését, a jogerős közbenső ítéletben megállapított kárfelelősségi arány módosítására, további kármegosztásra (aránypár alkalmazása, Legfelsőbb Bíróság MK 30. számú állásfoglalás) az adott kereseti kérelem tekintetében nincs lehetőség. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítélete indokolásának (a Legfelsőbb Bíróság MK 30. számú állásfoglalásán alapuló) érintett részét mellőzi. A kifejtettek miatt az alperes a Pp. 229. § (1) bekezdésének figyelmen kívül hagyásával tévesen hivatkozott az ügyben még irányadó 26/1980. (XII. 20.) MüM. rendelet 3. § (1) bekezdése megsértésére.
A fentiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletének a 2001. január 31-ig tartó időszakra érvényesített elmaradt jövedelemről szóló rendelkezését hatályában fenntartotta, további (felülvizsgálati kérelemmel nem támadott) rendelkezéseit nem érintette. (Mfv. I. 10.150/2002.)
619. Kármegosztás alapjául az eset egyedi sajátosságait alapul vevő, bizonyított munkavállalói vétkes közrehatás szolgálhat [Mt. 174. § (3) bek.].
A felperes az 1999. július 2-án bekövetkezett munkahelyi balesetével összefüggésben keletkezett vagyoni és nem vagyoni kárai megfizetése iránt indított keresetet az alperes ellen.
A munkaügyi bíróság ítéletével - egyebek mellett - 800 000 forint nem vagyoni és 400 000 forint általános kártérítés megfizetésére kötelezte az alperest, az előbbi összeg tekintetében a kamatokról is rendelkezett.
A tényállásban megállapította, hogy a felperes balesete úgy következett be, hogy a homlokfal előtti részt "kopogózta", egy nagy súlyú meglazult kőzettömb leesett, és a bokáját megsértette.
A munkaügyi bíróság az igazságügyi munkaügyi szakértő véleménye, a felperes előadása, és a tanú (a felperes munkatársa) vallomása alapján arra a következtetésre jutott, hogy a baleset közvetlen oka az volt, hogy a felperes a "kopogózást" nem a kellő gondossággal végezte el, észre kellett volna vennie a meglazult kőzettömböt. Alapul véve a szakértői véleménynek azt a részét, hogy gondos "kopogózás" mellett ritkán fordulhat elő a kőzetdarab leesése, az életszerűség követelményét figyelembe véve a felperes gondatlanságát állapította meg, ezért 80-20%-os kármegosztást alkalmazott az alperesre terhesebben.
Az orvosszakértői véleményből megállapította, hogy az üzemi balesetből eredően a felperesnek 30%-os munkaképesség-csökkenése keletkezett, és a baleset következménye volt szövődményként a jobb lábszár vénás rögösödése.
A baleseti sérülés következményeként felperes nem képes a házkörüli, mezőgazdasági férfi munkák végzésére, minden állással-járással járó fizikai tevékenységben korlátozott. Emiatt nem tudja elvégezni a tüzelő behordást, a konyhakert, a szőlő, a gyümölcsös művelését, és idegen munkaerők igénybevételére szorul. A felperes felhagyni kényszerült a munkahelyi balesetét megelőzően rendszeresen végzett sportolással is. Mindezek alapján a Pp. 206. § (1) bekezdésére hivatkozással határozott a felülvizsgálati kérelemben szereplő két követelés összegéről.
A nem vagyoni és az általános kártérítés felemelése és a kármegosztás mellőzése iránt a felperes fellebbezést nyújtott be.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta, mert az abban megállapított tényállást és a jogi következtetést - ideértve a kármegosztás alkalmazását - megalapozottnak találta.
Kifejtette, hogy a felperes vétkes magatartását, munkavédelmi szabályszegését arra is figyelemmel, hogy ő volt a munkafolyamat irányítója, a szakértői vélemény bizonyítja.
A baleset következtében megváltozott életvitel körében a másodfokú bíróság kiemelte a sérült láb terhelhetőségének korlátozott voltát, valamint azt, hogy a baleset óta a felperes más munkakört (segédmunkás) tölt be, kapcsolatai megszakadtak, visszahúzódóvá vált. Mindezekkel a körülményekkel a megyei bíróság álláspontja szerint a balesetkori ár- és értékviszonyok figyelembevételével az elsőfokú bíróság által megállapított összegű nem vagyoni kártérítés arányban áll.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet "megváltoztatását", a kármegosztás mellőzésével az alperes teljes mértékű kártérítési felelőssége alapján további 100 000 forint általános kártérítés, további 200 000 forint nem vagyoni kártérítés és kamatok megfizetésére való kötelezését kérte.
Érvelése szerint a jogerős ítélet a kármegosztás alkalmazása miatt jogszabálysértő, mert a felperes munkatársa tanúként cáfolta a szakértő véleményét a felperes munkavégzésének hiányossága (kopogózás) tekintetében.
Ezért a felperes vétkes közreható magatartásának hiányában kármegosztás alkalmazásának nincs helye.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Pp. 221. § (1) bekezdés értelmében a bíróságnak a döntése indokát a jogszabály megjelölésével meg kell adnia. Ennek keretében kell kifejtenie - egyebek mellett - hogy az egymással ellentétes bizonyítékok közül melyeket milyen okból fogadott el a tényállás megállapításánál, illetve melyeket - milyen okból - nem tekintett irányadónak.
Az Mt. 174. § (1) és (3) bekezdése, továbbá e jogszabályokon alapuló MK 31. számú állásfoglalás alapján az ügyben tényállást meg kellett állapítani a felperes vétkessége tekintetében is. Erre nézve ellentétes bizonyítékok állnak rendelkezésre (felperes és F. F. előadása, illetve vallomása gondos "kopogózást", míg F. Gy. szakvéleménye azt a feltételezést tartalmazza, miszerint az 50 kg-os kőzetdarab leeséséből a gondatlan "kopogózás" következik). Az elsőfokú bíróság a szakvélemény elfogadását kizárólag az életszerűséggel indokolta, a másodfokú bíróság ezt - a szakvélemény alapján - csupán azzal egészítette ki, hogy a szakértő szerint a felperes óvórendszabály sértő magatartást tanúsított. Mindezek alapján, továbbá figyelembe véve a szakértőnek azt a megállapítását, hogy gondos "kopogózás" mellett is előfordulhat a perbelihez hasonló kőzethullás, a felperes a felülvizsgálati kérelmében helyesen hivatkozott - tartalmilag - arra, hogy a vétkes közrehatásáról levont következtetés jogszabálysértő. A szakértő kizárólag a gondosság hiányával indokolta a szakvéleményét. A szóbeli vélemény-kiegészítéskor pedig kellő gondosság mellett ritkán előfordulónak minősítette a kőzet leesését. Utóbbi megállapítását kizárólag a logikai következtetésével indokolta. Nem tért ki arra, hogy a felperes előadását alátámasztó tanúvallomás cáfolatának a gondosság hiányát tartalmazó feltételezésén kívül mi a szakértői megítélés tárgyát képező (műszaki vagy egyéb) indoka. Az adott esetben ezért kizárólag az életszerűség, valamint a szakértő által valószínűsített munkavédelmi szabályszegés nem lehet az Mt. 174. § (3) bekezdésében szabályozott jogkérdés megítélésének megfelelő indoka [Pp. 177. § (1) bekezdés, 221. § (1) bekezdés]. Az új eljárásban ezért a bizonyítási teher szabályainak alapulvételével a tényállás szükséges kiegészítése alapján kell állást foglalni a felperes - bizonyított - magatartásáról, továbbá a döntést a Pp. 221. § (1) bekezdés alapján indokolni kell.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (2) bekezdés alapján a - a Pp. 275. § (2) bekezdés szerint eljárva - a másodfokú bíróság ítéletének azt a részét, amellyel a munkaügyi bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezéseit (általános kártérítés, nem vagyoni kártérítés) helybenhagyta, továbbá amellyel a másodfokú perköltségről rendelkezett - a munkaügyi bíróság ítéletének a nem vagyoni kártérítés iránti követelést 800 000 forintot meghaladóan, az általános kártérítés iránti követelést 400 000 forintot meghaladóan elutasító rendelkezésére is kiterjedően - hatályon kívül helyezte és az említett igények tárgyában a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. A jogerős ítélet további részét nem érintette [Pp. 275. § (2) bekezdés]. (Mfv. I. 10.103/2002).
620. Nincs helye kármegosztásnak, és a munkáltató a tárgyi felelőssége alapján köteles a munkavállaló teljes kárát megtéríteni, ha a munkahelyi balesetben a munkavállaló vétkes közrehatása nem állapítható meg [Mt. 174. § (3) bek., MK 29. számú állásfoglalás].
A felperes határozott idejű munkaviszonya fennállása alatt 1994. július 16-án munkahelyi balesetet szenvedett, amikor külföldi munkavégzési helyen egy klinika építkezésen zsaluzat állvány készítése közben palló felemelésekor egyensúlyát elveszítve két méter magasból leesett, és jobb lábszár törést szenvedett.
A felperes keresetében a balesettel összefüggésben felmerült vagyoni kárai megtérítését kérte.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperesnek a balesetért fennálló teljes felelősségét megállapítva kötelezte elmaradt jövedelem (megtakarítás) címén 5500 német márka, és ennek forint ellenértéke alapján számított késedelmi kamata, 10 000 forint költségtérítés, valamint perköltség, illeték és szakértői költség megfizetésére.
A munkaügyi bíróság megállapítása szerint az építkezésen nem volt biztosított az Építőipari Kivitelezési Szabályzat 5/2. pontjában előírt leesés elleni védelem, a helyszínen szerelési utasítás sem állt rendelkezésre.
A munkaügyi bíróság a valutaellátmányból megtakarított részt a lefolytatott bizonyítás adatai alapján mérlegeléssel állapította meg.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a fellebbezett részében helybenhagyta azzal, hogy az alperes által fizetendő kamat kezdő időpontját helyesbítette.
A másodfokú bíróság - egyebek között - kifejtette, hogy a felperes munkavégzése nem volt szabálytalan, vétkes közrehatása nem állapítható meg, ezért az alperesnek az egyensúlyvesztés okozta balesetért objektív és teljes felelőssége fennáll.
Az alperes a jogerős ítélet ellen felülvizsgálati kérelemmel élt, amelyben az álláspontja szerint megalapozatlan, ezért jogszabálysértő ítélet hatályon kívül helyezését, és a keresetet elutasító határozat hozatalát kérte. Érvelése szerint a balesetet kizárólag a felperes elháríthatatlan magatartása okozta. Sérelmezte a munkavédelmi szakértői véleményben a felperes közrehatására vonatkozó megállapítások figyelmen kívül hagyását, továbbá a teljes szakértői költségben való marasztalását. Ez utóbbi tekintetében azzal érvelt, hogy a felperes alaptalan állításai miatt (nem megfelelő bakancs biztosítása) kényszerült szakértői vélemény beszerzését indítványozni, ezért annak költségei nem terhelhetik.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A jogerős ítélet a munkavédelmi szakértőnek a 2000. január 24-ei tárgyaláson az írásban előterjesztett szakvéleménye szóbeli kiegészítéséből, - mely szerint a felperes választhatott, hogy a földről felemelve vagy a járószintről lenyúlva, oda felhúzva emeli fel a pallót, - okszerűen vont le következtetést a felperes vétkességének a hiányára. A szakértőnek ezt e nyilatkozatát az alperes nem kifogásolta, további bizonyítási indítványa nem volt.
Amennyiben nem állapítható meg a munkahelyi balesetben a munkavállaló vétkes közrehatása, nincs helye kármegosztásnak, és a munkáltató a tárgyi felelőssége alapján köteles a munkavállaló teljes káráért helytállni [Mt. 174. § (1) bekezdés, MK 29. számú állásfoglalás].
A perben a bizonyítékok okszerű mérlegelésével kármegosztás alapjául szolgáló felperesi magatartás nem volt megállapítható, az alperes az őt terhelő bizonyítási teher ellenére nem bizonyította, hogy kizárólag a felperes nem megfelelően megválasztott eljárása (a palló földről való felemelése) okozta a leesést. Az alperes teljes kárfelelősségét ezért a jogerős ítélet törvénysértés nélkül állapította meg.
Az elmaradt jövedelem (a valutaellátmány megtakarított része) tekintetében az alperest a bizonyítékok egybevetésével és mérlegelésével megállapított tényállás [Pp. 206. § (1) bekezdés] alapján marasztalta, azzal a másodfokú bíróság egyetértett. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében nem adta indokát annak, hogy miért tartja törvénysértőnek a jogerős ítéletnek az összegszerűségre tett megállapítását, ezért törvénysértés hiányában a felülvizsgálati kérelem e körben megalapozatlan.
Az a körülmény, hogy az igazságügyi orvosszakértő a kevés nyom alapján a bakancs vizsgálata során értékelhető véleményt nem tudott adni, egymagában nem ad alapot az azzal összefüggő szakértői költségek tekintetében a felperes kötelezésére. Helytállóan fejtette ki a másodfokú bíróság, hogy az alperes pervesztessége folytán, és mivel a szakértői vizsgálatot maga is kérte, a munkaügyi bíróság törvénysértés nélkül marasztalta az alperest a szakértői költségek viselésében.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.177/2001.)
621. Azt a munkavállalót, aki őrkutyával dolgozik, még enyhe gondatlanság sem terheli, ha eltérő utasítás hiányában a munkatársai tájékoztatásának megfelelően beetetés módszerével közeledik az első munkanapja kezdetén az állathoz [Mt. 174. § (3) bekezdés].
A felperes portás munkakör ellátása céljából 1995. október 18-án munkavégzésre jelentkezett az alperesnél. A munkavégzés megkezdése után a portásokkal járőröző kutya a felperes kezét megharapta, amely 15%-os munkaképesség-csökkenést okozott.
A felperes a vagyoni és a nem vagyoni kárainak megtérítése iránt indított pert az alperes ellen.
A munkaügyi bíróság ítéletével háztartási kisegítő költsége, mezőgazdasági kártérítés és nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte az alperest, míg az alperes 28 030 forint visszafizetésére irányuló viszontkeresetének részben helytadott, és a felperest 18 559 forint megfizetésére kötelezte.
Az elsőfokú ítéletben megjelölt tényállás lényege szerint a felperes, - akinek a munkát a kutyával együtt kellett végeznie - T. L. munkatársa tájékoztatásának megfelelően "beetetés" céljából adott enni a kutyának. Ezért a munkaügyi bíróság mellőzte a kármegosztás alkalmazását, a felperes terhére vétkes közrehatást nem állapított meg. A viszontkeresetnek való helytadást a bíróság azzal indokolta, hogy a másodfokú bíróság által elrendelt új eljárásban - amelynek tárgya a munkáltatói igazolások késedelmes kiadásával összefüggő igény volt - a felperes ezt a követelését nem tartotta fenn.
Az elsőfokú ítélet ellen az alperes fellebbezést nyújtott be.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét azzal hagyta helyben, hogy az alperest terhelő marasztalási összegbe beszámítást engedélyezett az őt megillető összeg erejéig.
A kármegosztás mellőzését - amely a felülvizsgálati eljárás tárgya - a másodfokú bíróság helyesnek találta, kifejtette, miszerint a szükséges bizonyítás lefolytatása után helytálló volt az a következtetés, hogy a kármegosztásának azért nincs alapja, mert erre okot adó körülményt az alperes nem bizonyított.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a kármegosztás alkalmazásának mellőzését azért sérelmezte, mert álláspontja szerint a felperes vétkessége bizonyított: a munkatársa figyelmeztetése ellenére az ismeretlen kutyát kézből etette, és egyedül közeledett az állathoz.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a másodfokú bíróság ítéletének hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A másodfokú bíróság elfogadta az elsőfokú bíróság jogi érvelését a kármegosztás mellőzéséről, és a döntése indokolásában hangsúlyozta a kármegosztásra okot adó felperesi magatartás hiányával összefüggő álláspontját, melyet a Legfelsőbb Bíróság helytállónak tekintett.
Az MK 29. számú állásfoglalás utolsó bekezdése, továbbá az MK 31. számú állásfoglalás szerint az Mt. 174. § (3) bekezdés alkalmazásánál a munkavállaló vétkes magatartását (közrehatását) kell figyelembe venni. Ennek hiányában kármegosztás alkalmazásának nincs helye. A szándékos felperesi magatartás az adott esetben nem jöhet szóba (ilyenre az alperes sem hivatkozott), a felperes gondatlanságát pedig a bizonyítékok nem támasztják alá. H. S. és T. L. tanúk vallomását az elsőfokú bíróság az okszerűség és az életszerűség, valamint a logika szabályait követve mérlegelte, ezt kellően indokolta. E bizonyítékok a felperesnek még a könnyelműségét (enyhe gondatlanság) sem igazolják. Azt a munkavállalót tehát, aki a munkáját őrkutya közreműködésével köteles végezni, még enyhe fokú gondatlanság sem terheli, ha - eltérő utasítás hiányában - a munkatársai tájékoztatásának megfelelően "beetetés" módszerével közeledik az első munkanapja kezdetén az állathoz.
Mindezek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdés alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.200/2000.)
622. Kármegosztásra ad alapot, ha a munkavállaló a munkavégzése során gondatlanul közlekedik a jól láthatóan meredek, havas lépcsősoron [Mt. 174. § (3) bek., MK 29. számú állásfoglalás].
A felperes a keresetében a 2000. január 24-én földmérői tevékenység közben egy jeges lépcsőn elcsúszás miatt keletkezett munkaképesség-csökkenés alapján kérte vagyoni kárai és nem vagyoni kára megfizetésére kötelezni az alperest. A másodfokú bíróság ítéletével fellebbezett részében részben megváltoztatta a munkaügyi bíróság ítéletét, és a munkáltatóra terhesebb 70-30%-os kármegosztást alkalmazva leszállította a marasztalási összegeket.
A jogerős ítélet ellen mindkét fél felülvizsgálati kérelemmel élt.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a Pp. 270. § (2) bekezdés ba) pontja alapján kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és a munkaügyi bíróság ítéletének hatályában való fenntartását. Az ügy érdemét érintő jogszabálysértésként az Mt. 174. § (3) bekezdése és a Pp. 253. § (3) bekezdése megsértésére hivatkozott, mert álláspontja szerint a másodfokú bíróság felperesi vétkes közrehatás hiányában alkalmazott kármegosztást, továbbá e körben túlterjeszkedett az alperes fellebbezésén és a felperes fellebbezési ellenkérelmén. Részletesen kifejtett előadása szerint a másodfokú bíróság iratellenesen, okszerűtlenül és logikailag ellentmondásosan állapította meg a baleset helyszínét, és megalapozatlanul következtetett arra, hogy a felperes a megfelelő körültekintést és óvatosságot elmulasztotta, ezért a jogerős ítélet ellentétes az MK 29. számú állásfoglalás c) pontjában kifejtettekkel is.
Az alperes a Pp. 270. § (1) és (2) bekezdés ba) pontjára alapított felülvizsgálati kérelmében az Mt. 174. § (2) és (3) bekezdése, az Mvt. 60. § (1) bekezdése, 63. § (1) bekezdése, a Pp. 206. § (1) bekezdése, 220. § (1) bekezdésének d) pontja és a Ptk. 280. § (3) bekezdése megsértésére hivatkozott. Álláspontja szerint azzal, hogy a felperes a veszélyesebb rövid utat választotta, az Mvt. és a munkavédelmi szabályzat előírásait megszegve közlekedett, kizárólagos elháríthatatlan magatartásával maga okozta a balesetet, amelyért az alperes nem felelhet. Elvi jellegű jogkérdésként jelölte meg annak tisztázása szükségességét, hogy a bíróság "jogalkalmazása, mérlegelése során felülemelkedhet-e a törvényen".
A Legfelsőbb Bíróság a felek felülvizsgálati kérelmében előadottak alapján vizsgálta a jogerős ítéletet, és ennek során nem talált alapot a felülvizsgálat elrendelésére.
A jogerős ítéletnek a felülvizsgálati kérelem alapján történő előzetes vizsgálata során a bizonyítékok mérlegelésével megállapított tényállás tekintetében nincs mód a bizonyítékok felülmérlegelésére. Az iratellenességgel, okszerűtlenséggel, a bizonyítékok logikailag ellentmondásos értékelésével kapcsolatban a felperes és az alperes által kifejtettek nem vetnek fel olyan elvi jelentőségű jogkérdést, amely miatt a jogerős ítélet felülvizsgálata elrendelhető, mivel a Pp. 270. § (2) bekezdésében előírt együttes feltételek közül - az esetleges jogszabálysértés fennállása esetén is - a másik feltétel [Pp. 270. § (2) bekezdés b) pont] nem állt fenn.
A másodfokú bíróság a bizonyítékok egybevetésével és a mérlegelése meggyőző indokolásával következtetett a felperes vétkes (gondatlan) közrehatására amiatt, mert a jól láthatóan meredek, havas lépcsősoron úgy közlekedett, hogy mindkét kezében munkaeszközök voltak, holott ebben a két kísérő segédmunkás segítségét kérhette volna. Ebből a szempontból nincs jelentősége, hogy a felső, vagy az alsó lépcsősoron történt-e az elesés. A felülvizsgálni kért jogerős ítélet és az MK 29. számú állásfoglalása között tehát nincs ellentét. Miután az alperes a perben mindvégig a felperes vétkességére hivatkozott, a kármegosztás körében a fellebbezésen és fellebbezési ellenkérelmen túlterjeszkedésre való felülvizsgálati utalás nem megalapozott.
Alaptalan az alperesi érvelés is a felperes kizárólagos elháríthatatlan magatartásával történt baleset okozásáról. Amint azt a munkaügyi bíróság helytállóan kifejtette, a felperesnek munkakörére tekintettel az adott körülmények között kellett a munkáját végeznie. Az alperes felülvizsgálati kérelmében nem vitatta a másodfokú bíróság által is elfogadott elsőfokú ítéleti tényállást arról, hogy a munkáltató által elvárt volt, hogy a munkavállalók sajátos tevékenységük végzése során a legrövidebb utat válasszák. Az a körülmény pedig, hogy a felperes a munkáját az adott körülmények között végezve és nem a legcélszerűbb megoldást választva a munkaeszközöket magánál tartotta, egymagában nem ad alapot az Mt. 174. § (2) bekezdésében meghatározott, az alperes kártérítési felelőssége alóli mentesülést eredményező feltétel megállapítására.
Mivel a felülvizsgálati kérelem előterjesztésére előírt jogszabályi feltételek a kifejtettek szerint nem állnak fenn, a Legfelsőbb Bíróság a felperes és az alperes felülvizsgálati kérelmét (a jogerős ítéletet a kérelmek keretei között) előzetesen megvizsgálva a Pp. 273. § (1) és (5) bekezdése alapján elutasította. (Mfv. E. 10.337/2003.)
623. A kárviselés arányának megállapításánál figyelembe kell venni a munkáltató objektív felelősségét, és a munkavállaló magatartását [Mt. 174. § (3) bek., MK 31. számú kollégiumi állásfoglalás].
A felperes lakatos-hegesztő munkakörben állt alkalmazásban az alperesnél. 1999. május 31-én U-tartógerenda lángvágással történő eltávolítása során magasból leugrott és mindkét lábszárcsontja eltört.
A felperes e balesetből eredő vagyoni kárainak megfizetése és az iránt indított keresetet az alperes ellen, hogy adjon ki a részére olyan igazolást, mely szerint a bruttó bére 105 000 forint volt havonta.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy a felperesnek fizessen meg 110 074 forint kártérítést, ennek kamatát, valamint adjon ki részére a munkáltatótól származó jövedelem tekintetében havi 105 000 forint átlagkeresetet tartalmazó okiratokat, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság megállapította, hogy a felperes a balesetét úgy szenvedte el, hogy a gerenda vágásánál a levágott darab nem esett le ezért azt a felperes kalapáccsal próbálta kiütni. A munkát a csoportvezetője kívánta elvégezni, ezért felszólította a felperest, hogy jöjjön le a talajszintre, azonban a felperes a felszólításnak nem tett eleget. A másik gerenda egy részének támaszkodott, ez kibillent ekkor a felperes a leesés elkerülése érdekében az alsó gerendáról a földre ugrott.
E tényállás alapján a munkaügyi bíróság megállapította, hogy a felperes balesetéért fennálló kártérítési felelősség alól az alperes az Mt. 174. § (2) bekezdése alapján nem mentesülhet, a kár a munkaviszonnyal összefüggésben keletkezett és közvetlen oka a munkavégzés során használt anyag (gerendarész) volt, amely miatt a felperes az egyensúlyát elvesztette.
A munkaügyi bíróság megállapította a felperes vétkes közrehatását, mivel a rendelkezésre álló egyéni védőeszközt, a biztonsági hevedert nem használta, és a munkáltató felszólításának nem tett eleget. Ezért az elsőfokú bíróság kármegosztást alkalmazott azzal, hogy a kárviselés arányát a Legfelsőbb Bíróság MK 31. számú állásfoglalása figyelembevételével 50-50%-ban állapította meg. Figyelembe vette a tanúk vallomásának azt a részét is, amely szerint a biztonsági heveder használata nem volt feltétlenül szükséges.
A felperes elmaradt jövedelmének meghatározása során B. I. tanúnak és a felperes élettársának a felperesével egyező előadását fogadta el. Figyelembe vette, hogy életszerűtlen a napi 10 órai munkaidő mellett fokozottan veszélyes szakmunka elvégzésére kötött munkaszerződésnél az alperes által megjelölt havi 23 000 forint munkabér. Az összegszerű marasztaló rendelkezését az Mt. 177. § (1) bekezdéssel, 178. § (1) bekezdéssel, és a 179. § (1) bekezdéssel indokolta.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét fellebbezett részében helybenhagyta. Az indokolásban kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság a helyesen megállapított tényállásból helytálló, az irányadó jogszabályoknak megfelelő érdemi döntést hozott. A kárviselés arányára vonatkozóan a másodfokú bíróság rámutatott, hogy a Legfelsőbb Bíróság 31. számú kollégiumi állásfoglalása szerint a kárviselés arányát - melyet az elsőfokú bíróság helyesen állapított meg - nem a munkáltató és a munkavállaló közrehatásának aránya határozza meg.
A másodfokú bíróság ítélete ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. A kárviselés arányának az alperesre kedvezőbb 20-80%-ban való meghatározását kérte, melyre vonatkozóan jogszabálysértésre nem hivatkozott. Kérte továbbá az adatlap, az igazolólap, és az igazolvány kiadására vonatkozó kötelezés mellőzését. Álláspontja szerint a felperes vallomását alátámasztó tanúk nyilatkozatai elfogulatlannak nem tekinthetők, és vallomásukat okirati bizonyíték is gyengíti.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felülvizsgálati eljárásban nincs helye a bizonyítékok felülmérlegelésének, a Legfelsőbb Bíróság azt vizsgálhatja, hogy a bizonyítás eredményének mérlegelése az eljárásjogi szabályoknak megfelelt-e, illetve a mérlegelés körébe vont adatok, tények értékelésénél nincs-e nyilvánvalóan helytelen következtetés (BH. 1994/4/195.).
A kárviselési arány meghatározásánál irányadó bírói gyakorlat és az alkalmazandó jogszabály [Mt. 174. § (3) bekezdés] megjelölése és az ezekre alapított döntés nem jogszabálysértő. A bíróságok a körültekintően lefolytatott bizonyítás eredménye alapján állapították meg a tényállást - ezen belül a felperes munkavállaló vétkes magatartását (utasítás figyelmen kívül hagyása, a heveder használatának mellőzése). A kárviselés arányára nézve levont következtetés ezért a munkáltatónak az Mt. 174. § (1) bekezdésén alapuló objektív felelősségét, és a baleset okát (gerenda darab beszorulása, másik gerenda darab kibillenése) alapul véve nem jogszabálysértő.
Az elsőfokú bíróság meggyőző érvelést adott elő a felperes figyelembe vehető jövedelme meghatározásánál, ezt a másodfokú bíróság a Pp. 253. § (2) bekezdés alapján bírálta el, helybenhagyta. A felülvizsgálati kérelemnek az okirati bizonyítékra utalása nem cáfolja a jogerős ítéletben foglaltakat. Az alperes által csatolt keresetigazolás és a felek között létrejött munkaszerződésben foglaltak ellen van helye bizonyításnak [Pp. 197. § (1) bekezdés]. A lefolytatott bizonyítás eredményét a Pp. 206. § (1) bekezdése szerint helytállóan mérlegelve, meggyőződése szerint állapította meg a munkaügyi bíróság a felperesnek kifizetett munkabér összegét, a mérlegelés nem jogszabálysértő.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 175/A. § (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.833/2000.)
624. A munkáltató vétkessége csökkenti a munkavállaló vétkes közrehatásának súlyát, ez a kárviselés arányára kihatással van [Mt. 174. § (3) bek., MK 31. számú állásfoglalás].
A felperesek hozzátartozóként keresetükben néhai K. J. halálos üzemi balesetével összefüggő vagyoni és nem vagyoni káraik megfizetésére kérték kötelezni az alperest.
A munkaügyi bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy az alperest 50%-os mértékben terheli kárfelelősség K. J. 2002. április 23-án bekövetkezett balesetéért.
A munkaügyi bíróság által feltárt tényállás szerint néhai K. J. az I. rendű felperes férje és a II. rendű felperes édesapja galvanizáló munkakörben állt munkaviszonyban az alperessel. A baleset napján, 2002. április 23-án délutános műszakban dolgozott, és a munkatársaival egy szénszállító szalag felsőági hevederének figyelése és a behúzása képezte a feladatát. A munkatársaitól közel 400 méter távolságra egyedül dolgozott mindenféle kommunikációs eszköz és világítás nélkül. A munkát 20 óra 45 perckor már szürkületkor fejezték be, és a munkatársak, akik keresni kezdték K. J.-t, holtan találták a feszítőkocsi keretén. A baleset úgy történt, hogy K. J. ismeretlen okból a veszélyes térben tartózkodott, a heveder behúzatása közben a mozgó hevederhez közel került, és az áthúzta a feszítődob és a felső szalagház között. Az elhunyt fejvédő sisakot nem viselt.
A munkaügyi bíróság a gépészeti műszaki-, és a munkavédelmi szakértő véleményéből arra következtetett, hogy a szalagpálya megfelelt a munkavédelmi előírásoknak, a járóosztály ki volt építve, az alperes a megfelelő egyéni védőeszközt biztosította, ugyanakkor a heveder behúzást nem szabályozták, az egyedüli munkavégzés nem volt megtiltva. A szakvélemények alapján úgy ítélte meg, hogy noha a veszélyes térből munkát végezni nem lehetett, K. J. oda szándékosan mégis bement, és a védősisakot sem viselte.
A munkaügyi bíróság mindezeket értékelve megállapította, hogy a munkavállaló vétkes közrehatása a balesetben 50%-os mértékű, így az alperest is ilyen mértékben terheli kárfelelősség.
A felperesek fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét részben megváltoztatta, és K. J. balesetéért az alperes kárfelelősségét 75%-ban állapította meg.
A másodfokú bíróság a bizonyítás anyagát újramérlegelve arra a következtetésre jutott, hogy az elhunyt a munkavégzés érdekében lépett be a veszélyes térbe, mert semmi adat nem merült fel arra, hogy ezt az élete kioltása szándékával tette volna. Terhére rótta, hogy nem kérte a munkatársai segítségét, a közrehatás mértékénél figyelembe vette az egyedüli munkavégzést. A fejvédő sisak hiányát illetően a sérülés jellegét és a kellően hatékony munkáltatói ellenőrzés elmulasztását emelte ki.
A jogerős közbenső ítélet hatályon kívül helyezése, és az elsőfokú közbenső ítélet helybenhagyása iránt az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Sérelmezte az igazságügyi szakértő azon megállapításának figyelmen kívül hagyását, hogy a munkafolyamatban nem volt olyan feladat, amely miatt az elhunytnak a veszélyes térbe be kellett mennie. A terelést a baleset helyéről ugyanis nem lehetett végezni. Sérelmesnek tartotta továbbá a védősisak ellenőrzése elmulasztásának a terhére értékelését, mivel álláspontja szerint ennek a kötelezettségének eleget tett, a munkavédelmi előírást az elhunyt szegte meg. Amint azt P. F. szakértő megállapította, ha K. J. előírásszerűen viseli a védősisakot, a halálos eredmény nem következett volna be. Az alperes kifogásolta még, hogy az elhunyt a munkába álláskor nem volt munkára képes állapotban, és ezzel megsértette az Mt., az Mvt. és a kollektív szerződés 0 ezrelék alkoholtoleranciára vonatkozó előírásait.
A felperesek felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős közbenső ítélet hatályában való fenntartását kérték. Az alperes mulasztásaira, és a kedvezőtlen munkavégzési körülményekre hivatkoztak. A védősisakot illetően a fejen kívüli egyéb súlyos sérüléseket, a halálos következmény és a védősisak esetleges hiánya közötti összefüggés hiányát hangsúlyozták. A munkavédelmi szakértő véleményéből kiemelték azt a megállapítást, hogy "a baleset akkor is bekövetkezik, ha nem fogyasztott volna (az elhunyt) alkoholt".
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felek a felülvizsgálati eljárásban már nem vitatták, hogy a balesetet nem az elhunyt kizárólagos elháríthatatlan magatartása okozta, és az sem volt vitás, hogy annak bekövetkezésében mind a munkáltató, mind pedig a munkavállaló vétkes magatartásával közrehatott. A felülvizsgálati eljárás tárgyát eszerint már csupán az képezte, hogy mindezek alapján a másodfokú bíróság helytállóan határozta-e meg a kárviselés arányát 75-25%-os mértékben az alperesre terhesebben.
Az alperes megalapozottan hivatkozott arra, hogy az elhunyt szabályellenesen ment be a veszélyes térbe, a szakvélemények kizárták a véletlen beesést, továbbá a terelési munkát a veszélyes térből nem lehetett végezni. Tény azonban az is, hogy a perben semmiféle adat nem merült fel a veszélyes térbe belépésnek a munkavégzésen kívüli okára.
Az irányadó jogerős ítéleti tényállás szerint az elhunyt nemcsak terelési tevékenységet végzett, hanem a figyelés is a feladatát képezte. A feladatait továbbá több száz méterre a munkatársaitól, a velük való kapcsolattartás mindenféle eszköze nélkül, rossz látási viszonyok között végezte. A pálya nem volt megvilágítva, semmilyen jelző berendezés nem állt rendelkezésére, az alperesnél nem volt szabályozva a munkaművelet, így az sem, hogy bármilyen üzemzavar, váratlan esemény esetén mi a teendő. Ilyen tényállás mellett okszerű és életszerű a másodfokú bíróság következtetése arról, hogy K. J. valamely - utólag konkrétan már ki nem deríthető -, de a munkavégzéshez kapcsolódó okból lépett be a veszélyes térbe. Az elhunyt ebben nyilvánvalóan szabálytalan volt, vétkességét azonban - amint azt a másodfokú bíróság helytállóan kifejtette - jelentősen csökkentik az előzőekben részletezett, az alperest terhelő körülmények, súlyos mulasztások.
A védősisak hiányával kapcsolatos jogerős ítéleti következtetés sem jogszabálysértő. A balesetkor az elhunyt fején valóban nem volt védősisak, azt a baleset helyszínétől távolabb lelték fel. A védősisak bármely okból, az elhunyt vétkességétől függetlenül leeshetett, amennyiben azonban nem viselte, ezt a körülményt a műszakkezdéskor az elhunyt felettesének B. I.-nek, illetve az elhunytat a 400 méterre lévő munkavégzési helyen történő munkára kijelölő Sz. T.-nek észlelnie kellett. Ezért a másodfokú bíróság a kármegosztáskor helytállóan vette figyelembe az alperes vétkességét növelő tényezőként az egyéni védőeszköz ellenőrzése elmulasztását, illetve azt, hogy annak szabályszerű viselését eredményesen nem követelte meg. Nem jogszabálysértő továbbá annak figyelembevétele sem, hogy az egyéb sérülések is a halálhoz vezetően súlyosak voltak.
Téves, hogy a másodfokú bíróság nem vette figyelembe K. J. 0,49 ezrelékes véralkohol koncentrációját. A másodfokú bíróság az ítélete indokolásában az elsőfokú bíróságétól eltérően értékelt körülményekre és bizonyítékokra tért ki, egyebekben - értelemszerűen - egyetértett az elsőfokú bíróság megállapításaival, és ezekkel együtt értékelte a tényállást akként, hogy az alperesre terhesebb kárfelelősségi arányra következtetett.
Mindezeken túlmenően a Legfelsőbb Bíróság szükségesnek tartja kiemelni a kármegosztás helyes arányáról az MK 31. számú állásfoglalásában kifejtetteket. Eszerint abból kell kiindulni, hogy a munkáltatót a munkavállaló vétkessége nélkül is kárfelelősség terheli [Mt. 174. § (1) bekezdés], ezért a munkáltató vétkessége szükségképpen csökkenti a munkavállaló vétkes közrehatásának súlyát. Ez pedig kihatással van a kárviselés arányára, amely az eset összes körülményeitől függő mértékben eltolódik a munkáltató terhére.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján a jogerős közbenső ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.548/2006.)
625. Abból a megállapításból, hogy a munkáltató a kártérítési felelőssége alól nem mentesül, a munkavállaló vétkes közrehatásának hiánya nem következik [Mt. 174. § (3) bek.].
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében az Mt. 175. § (1) és (2) bekezdése, a 174. § (3) bekezdés, a Pp. 206. § (1) bekezdés, a 221. § (1) bekezdés, a Legfelsőbb Bíróság MK 29., 31. számú állásfoglalás megsértése, illetve a BH 1997/340 számú eseti döntéssel ellentétes eljárás miatt támadta a jogerős részítéletet. Kérelme annak hatályon kívül helyezésére, és a bíróságok új eljárásra utasítására irányult.
Részletesen kifejtette számítást is tartalmazó érvelését az általa alkalmazott munkavállalók számáról, és ezzel összefüggésben az Mt. 175. § (1) és (2) bekezdés, továbbá a Pp. 221. § (1) bekezdés megsértéséről.
Az Mt. 174. § (3) bekezdése, ezzel kapcsolatosan az említett kollégiumi állásfoglalások megsértését állította, mert a bíróságok elmulasztották a munkavállaló felperes vétkességének, illetve közrehatásának vizsgálatát; jogszabályba ütközően elmaradt dr. Z. I. tanú meghallgatása a felperes ittasságáról is.
A perben beszerzett három igazságügyi szakértői vélemény, illetve felülvélemény körében a további bizonyíték hiányát, a szakvélemények felperesi vétkességet megállapító része mellőzését sérelmezte. A másodfokú bíróság döntését a BH 1997.340. számú döntésbe ütközés miatt jogellenesnek minősítette, anyagi jogi jogszabálysértésnek tekintette a felperes vétkes közrehatásának hiányáról szóló megállapításokat.
A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálatot rendelt el abban a jogkérdésben, hogy miként kell megállapítani a munkavállaló vétkes közrehatását az MK 29. számú állásfoglalásban kifejtetteknek megfelelően.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint részben alapos.
Az alperesnél a balesetkor alkalmazásban álló munkavállalók létszámára vonatkozóan - a peres eljárásban egyik fél által sem vitatott, az Egészségbiztosítási Pénztár által kiadott - átirat szerint a kérdéses adat 14 fő volt, a felperest 1995. augusztus 18-ai belépéssel tüntették fel. Ennélfogva a per alapjául szolgáló egyik jogkérdés ezen okirat alapján eldönthető, tehát nem történt az ügy érdemére kiható jogszabálysértés azáltal, hogy a bíróságok a munkavállalói létszám bizonyítására vonatkozó alperesi indítvány elutasítását nem indokolták. A fentiek következtében az Mt. 175. § megsértése nem merülhet fel.
A jogerős ítélet nem támadható olyan kérdésben, ami nem volt a másodfokú eljárás tárgya, ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelemnek a felperes állított ittasságával összefüggő részét nem vizsgálhatta (BH 2002/490.).
B. L.-né okleveles munkavédelmi szakmérnök, állandó igazságügyi szakértő - különös szakértelem hiányában - nem ítélhette meg azt, hogy a felperes a munkavégzésre alkalmas állapotban volt-e, ezért a kórházi zárójelentés esetleges hiányának ebből a szempontból nem lehet jelentősége [Pp. 177. § (1) bekezdés].
A Pp.-nek a szakértőkre vonatkozó rendelkezései folytán a szakértőnek a tényállás felderítésében lehet szerepe, azonban a szakértő nem dönthet jogkérdésben (bizonyítékok mérlegelése, jogi kérdés megítélése). Következésképpen a felülvizsgálati kérelemnek a szakvélemények "vétkességet megállapító" részére történt hivatkozása nem adhat alapot a jogerős ítélet jogszabálysértő voltának kimondására; a jogerős ítélet jogi indokolása a másodfokú bíróság mérlegelését tartalmazza az elsőfokú ítélet felülbírálata tekintetében.
Az elsőfokú bíróság - összefoglalóan - az Mt. 102. § (2) bekezdése figyelembevételével a bizonyítékok mérlegelése alapján arra következtetett, hogy a balesethez vezető felperesi elháríthatatlan magatartás nem vált bizonyítottá. E következtetéssel a másodfokú bíróság kifejezetten egyetértett.
A műszaki szakértői felülvélemény utal arra, hogy (az alperes terhére értékelendő) kivizsgálás hiánya miatt a baleset bekövetkezésének pontos leírása nem lehetséges, azonban azt megállapítja, hogy a baleset azért következett be, mert a létraállvány kialakítása nem volt szabályszerű. Ezen túlmenően lehetséges változatokat említ arra vonatkozóan, hogy a felperes miért zuhanhatott ki. B. L.-né a szakvéleményében a perbeli munka végzésénél munkaöv használatát tartotta.
V. F. munkavédelmi szakmérnök, kijelölt igazságügyi szakértő - egyebek mellett - az alperesnél megvalósult hiányosságként a megfelelő szakmai képesítésű munkairányító, illetve a munkáltató személyes jelenléte hiányát jelölte meg (utalva a felperes mulasztására is).
Mindezen - és a perben rendelkezésre álló további nagyszámú - bizonyíték mérlegelésével az elvi határozatnak minősülő MK 29. számú állásfoglalás b) és c) pontjába ütközés nélkül állapította meg a másodfokú bíróság, hogy az alperes a kártérítési felelősség alól nem mentesülhet. A baleset kivizsgálásának elmaradása miatt az építkezési tevékenység jellegéből következően a helyszín megváltozása és ezáltal a szakértői vélemények feltételezésen alapuló volta az alperes terhére esik. A 29. számú állásfoglalás c) pontja értelmében, ha a munkavállaló magatartása objektíve elhárítható volt, a munkáltató a felelősség alól nem mentesülhet. Ez esetben a kármegosztás alapjául csak a munkavállaló vétkes magatartása szolgálhat. Az alperes a fellebbezésében, és annak indokolás kiegészítésében a felperes vétkessége megállapítását kérte. A másodfokú ítélet erre vonatkozóan csupán az alperes teljes mentesülése kizártságára vonatkozó - helytálló - érvelést tartalmazza, azonban nem tér ki arra, hogy álláspontja szerint megvalósult-e a felperes közrehatása, és ha igen, ez vétkes volt-e. Ebből következően a felülvizsgálati eljárásban nem bírálható el a jogerős ítéletnek e jogkérdést érintő része helyessége. A felmerült jogkérdésben ezért a Legfelsőbb Bíróság úgy foglalt állást, hogy az Mt. 174. § (3) bekezdésébe és az MK 29. számú állásfoglalás c) pontjában kifejtett jogelvekbe ütközik, ha a bíróság [az indokolási kötelezettségét: Pp. 221. § (1) bekezdés megsértve] kizárólag a munkáltatónak a kártérítési felelőssége alóli teljes mentesülése törvénynek megfelelően megállapított kizártságából következtet a munkavállaló vétkes közrehatásának hiányára. A Legfelsőbb Bíróság az állásfoglalása kialakításánál nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy az elsőfokú ítélet indokolása nem tartalmazza a bíróság álláspontját a felperes vétkes közrehatása hiányáról, ennek indokairól, ebből következően az elsőfokú ítélet helybenhagyásából sem állapítható meg az Mt. 174. § (3) bekezdésre vonatkozó döntés. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a másodfokú bíróság részítéletét az általános kártérítési járadékra és a közlekedési többletköltségre vonatkozóan - az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasító rendelkezés kivételével - hatályon kívül helyezte, és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Mfv. I. 10.785/2003.)
626. A munkavállaló vétkes közreható magatartásán kívül értékelni kell azt is, hogy a munkáltató megtett-e mindent a baleset megelőzése érdekében [Mt. 174. § (3) bek., Mt. 102. §, MK 29. és 31. számú állásfoglalás].
A felperes a munkaviszonyával összefüggésben 1998. november 12-én elszenvedett munkahelyi balesete miatt felmerült kárai megtérítése iránt indított keresetet az alperes ellen.
A munkaügyi bíróság ítéletében megállapította, hogy a felperes az állványszerkezet keskenyebb oldalánál függőlegesen rögzített fém állványlétra mellőzésével próbált lejönni a munkaszintről és ennek során leesett, és 67%-os munkaképesség-csökkenést okozó balesetet szenvedett. Ezt az alperes nem háríthatta el, a felperes a balesetet 50%-os vétkes közrehatással maga okozta. Ennek figyelembevételével a munkaügyi bíróság elmaradt munkabér, mezőgazdasági többletköltség, kórházi kezeléssel összefüggő hozzátartozói látogatási költség, gyógyszerköltség, és 500 000 Ft összegű nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte az alperest.
Az alperes felperese folytán eljárt másodfokú bíróság jogerős ítéletével fenntartotta az elsőfokú ítéletnek azt a megállapítását, hogy az alperes nem bizonyította a felperes kizárólagos elháríthatatlan magatartását, a felperes vétkes közrehatása 50%-os arányú volt. A másodfokú bíróság a költségek megtérítésére, valamint a nem vagyoni kártérítés megfizetésére vonatkozó rendelkezéseket helybenhagyta, az elmaradt munkabér iránti keresetet elutasította, minthogy a felperes baleseti táppénzének, illetve nyugdíjának havi átlaga meghaladta a felperes által baleset hiányában elérhető havi átlagkeresetet.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, a jogerős ítélet marasztaló rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését és a felperes keresetének teljes elutasítását, másodlagosan a marasztalásnak a reálisnak elismert károk egynegyedére történő csökkentését kérte.
A felülvizsgálati eljárásban irányadó, nem vitatott tényállás szerint a felperes (vétkes közrehatását megalapozó) magatartása az volt, hogy nem a létrán, hanem az állványzaton kívánt lejutni a talajszintre. A felülvizsgálati kérelemben előadottak nem alkalmasak annak cáfolatára, hogy a felperes magatartásán kívül a balesetnek egyéb oka is volt. Az Mt. 102. § (1) és (2) bekezdés alapján - figyelemmel a munkaügyi bíróság által is alkalmazott - elvi állásfoglalásnak minősülő - MK. 29. számú állásfoglalásra nem mellőzhető annak értékelése, hogy az alperes a baleset megelőzése érdekében minden elvárható intézkedést megtett-e.
Ebben a körben - a felülvizsgálati kérelem álláspontjával ellentétben - nem annak van kizárólagos jelentősége, hogy a felperes lehaladását az alperes meggátolhatta-e, hanem annak, hogy az alperes a megelőzés szempontját figyelembe véve előírta, illetve hatékonyan tiltotta-e a létra mellőzésével való közlekedést. A munkavédelem megelőző jellegét az alperesnek az Mt. 174. §-án alapuló objektív kártérítési felelősségével együtt kell értékelni. Mindezek, továbbá az elvi állásfoglalásnak minősülő MK 31. számú állásfoglalás szerint a kárviselés arányának meghatározásánál a munkáltató terhére eső mulasztást is értékelni kell [MK. 29. számú állásfoglalás c) pont].
Az elsőfokú bíróság - összefoglalóan - a lehetséges megelőző intézkedések elmulasztását rótta az alperes terhére. A másodfokú bíróság ezt az érvelést elfogadta, a tényállás kisebb kiegészítésével sem látott lehetőséget a fellebbezés alapján a kárviselési arány megváltoztatására. Ezért téves az az álláspont, hogy a jogalapról szóló döntés - ezen belül az elháríthatóságra vonatkozó állásfoglalás - O. E. tanú vallomásának értékelésén alapul [Pp. 253. § (2) bekezdés]. O. E. tanú továbbá nemcsak a felperes esését, hanem azt is látta, amint a felperes lehalad a korláton, ezért az iratellenességre való hivatkozás nem helytálló.
Mindezek miatt a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítéletben kifejtett jogi mérlegelést a felülvizsgálati kérelemben megjelölt tanúra vonatkozó névelírás nem érinti; a döntés megfelel a jogszabályoknak, a jogszabálysértés mégsem állapítható meg.
A felperes 67%-os mértékű munkaképesség-csökkenése (rokkantsága) folytán a másodfokú bíróság a bírói gyakorlatnak megfelelően helyesen döntött, amikor nem állapította meg a felperesnek a megmaradt munkaereje hasznosítására vonatkozó kötelezettsége fennállását.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (3) bekezdés alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.835/2003.)
627. A munkáltató a munkaműveletre irányadó általános és sajátos szabályok, nem pedig a munkavállaló szakképzettsége alapján köteles a szükséges tájékoztatást és utasítást megadni [Mt. 174. § (3) bek.].
A felperes betanított munkásként állt munkaviszonyban az alperesnél, amely alatt 1997. december 8-án gépi lemezollón történő munkavégzés közben súlyos kimenetelű balesetet szenvedett. A gép levágta a jobb kézfejét a csukló felett, amelynek műtéti visszavarrása sikertelen maradt. A felperes munkaképesség-csökkenése 67%.
A felperes a keresetében az alperesnek 2 500 000 forint nem vagyoni kártérítésben való marasztalását kérte, és egyéb vagyoni kárigényeket is érvényesített.
A munkaügyi bíróság ítéletével 70-30%-os kármegosztást alkalmazott az alperesre terhesebben. Emiatt a keresetnek részben helytadva kötelezte az alperest 63 000 forint, ennek kamata, havi 3150 forint keresetveszteségi járadék megfizetésére, míg ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A kármegosztás alkalmazását az elsőfokú bíróság a következőkkel indokolta. A baleset oka a helytelen technológia alkalmazása, a nem rendeltetésszerű használat és a felperes figyelmetlensége volt. Mindezek miatt a felperes a kezét a kés vágási zónájában húzta vissza. E tényállás alapján az elsőfokú bíróság az Mt. 174. § (1) bekezdése, a Legfelsőbb Bíróság MK. 29. és 31. számú állásfoglalása alapján - figyelemmel az alperes munkáltató vétkességére is - az alperesre kedvezőbb kármegosztást alkalmazott. A munkaügyi bíróság megállapította a felperes nem vagyoni kártérítés iránti követelését alátámasztó körülményeket, azonban az volt az álláspontja, hogy a beavatkozó által már kifizetett 2 000 000 forint a kárviselési arányt is alapulvéve kellő ellenértéket nyújtott a felperes részére.
Az ítélet ellen a felperes élt fellebbezéssel.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett részben megváltoztatta, felemelte az elmaradt járadék összegét, módosította a kamatfizetés kezdő időpontját, felemelte a jövőben esedékes járadékot, az alperest 565 000 forint nem vagyoni kártérítés és kamata megfizetésére kötelezte.
A felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogkérdésről (kárviselési arány) a megyei bíróság az ítélete indokolásában a következőkre hivatkozott.
A felperes nem rendelkezett - az előírásoknak megfelelően - az általa használt gépre szakképzettséggel, és megfelelő oktatásban sem részesült. Az alperes terhére esik ezeken felül a technológiai előírás hiánya, mivel a baleset azért következett be, mert a felperes számára kijelölt technológia magában hordozta a baleset veszélyét. Ezt az alperes segédeszköz biztosításával csökkenthette volna, de ez sem történt meg.
Mindezek miatt az alperes vétkes közrehatásának az elsőfokú bíróság által alkalmazott mértékét a megyei bíróság az alperes terhére megváltoztatta, és a felperes vétkes közrehatását is mérlegelve határozta meg 90-10% szerint. Ezért az összegszerűség körében is megváltoztatta az elsőfokú bíróság ítéletét.
A másodfokú bíróság ítélete ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben iratellenességet, okszerűtlen következtetést jelölt meg. Részletesen kifejtette az érveit a megjelölt [Mt. 174. § (2) és (3) bekezdés, Pp. 206. § (1) bekezdés] törvénysértésekről, továbbá hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság MK 31. számú állásfoglalására is. Mindezek alapján a munkaügyi bíróság ítéletének "hatályában tartását" kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság MK 31. számú állásfoglalása értelmében a munkavállaló objektív felelősségének mértéke nem aszerint alakul, hogy milyen arányban áll egymással a két fél vétkessége, mert a munkáltató a munkavállaló káráért vétkesség nélkül is felel. A kárviselés arányát a munkavállaló vétkességéhez "igazodóan" kell tehát meghatározni azzal, hogy figyelembe kell venni az eset összes körülményeit, ezen belül nem hagyható figyelmen kívül a munkáltató közrehatása. Az állásfoglalás, és a bírói gyakorlat szerint a munkáltató ilyen magatartása lényegesen csökkenti a munkavállaló vétkes magatartásának súlyát.
Az 1993. évi XCIII. törvény 54. § (1) bekezdése a munkáltató kötelezettségeként állapítja meg a jogszabályban felsorolt általános követelmények figyelembevételét. Ilyennek minősíti - egyebek mellett - d) pontban az emberi tényezőt, a (2) bekezdésben pedig folyamatos kötelezettséggé teszi a megelőző jellegű intézkedéseket. E kötelezettségének, melyet az Mt. a 102. § (2) bekezdésében tartalmaz, az alperes nem tett eleget. Ezt bizonyítja a bizonyítási eljárás eredménye, ezen belül a Munkaügyi Központ Munkabiztonsági és Munkaügyi Felügyelőség határozata, amely szerint a baleset előtt a veszélyes térbe való benyúlást akadályozó védőburkolatot eltávolították, felhajthatóvá tették, ezáltal a védőburkolat a szabvány előírásainak nem felelt meg.
E. L., aki a baleset napján az adott munkát először végző felperesnek a feladatot megmutatta, egyebek mellett előadta, hogy: "Amennyiben a védőrács le van hajtva, olyan bő kesztyűben mint amilyen nekünk volt, a felperes nem tudott volna benyúlni a védőrács alatt és beigazítani a munkadarabokat". F. J. tanú pedig utólag helyesnek vélte a segédeszköz használatát. Peradat továbbá, hogy a baleset után a munkavállalók a védőrácsot nem hajtják fel, segédeszközt (kampó) használnak, és a védőkesztyű a csuklóban rászorítható a kézre (szemben a korábbi "bő" kesztyűvel).
Az igazságügyi műszaki és munkavédelmi szakértő - a felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal ellentétben - közvetlen okozati összefüggésbe hozta a balesetet a helytelen technológia alkalmazásával, a lemezolló nem rendeltetésszerű használatával, a védőrács működőképességével.
Az igazságügyi munkabiztonsági szakértő (nem az alperes munkajogi szabályokon alapuló, hanem a B. A. ellen indított büntetőeljárásban a büntetőjogi felelősséget érintő) szakvéleményében kitért a helytelen darabolási technológia alkalmazására, és ezt a felülvizsgálati kérelemben előadottakkal ellentétben közvetlen oksági összefüggésben állónak találta a balesettel. A felülvizsgálati kérelem tehát részben az iratok tartalmával ellentétesen hivatkozott a szakvélemények megjelölt megállapításaira.
Az Mt. és az 1993. évi XCIII. törvény már idézett (és további) rendelkezései a munkavédelem megelőző jellegéből kiindulva a munkavállalók oktatása, betanítása, a biztonságos munkavégzés szabályai betartásának ellenőrzése tekintetében nem tartalmaznak eltérő szabályokat a munkavállalók más irányú szakképzettsége alapján. Az adott esetben nem volt tehát jelentősége annak, hogy a felperes TV-rádió műszerész stb. szakképesítéssel rendelkezik. A munkáltatóknak a munkavédelemmel kapcsolatos kötelezettségeit továbbá nem érintik a mindenapi életben megszerzett tapasztalatok sem [1993. évi XCIII. törvény 54. § (2) bekezdés b) pont, 61. §].
A kifejtettekre is figyelemmel a másodfokú bíróság az iratok tartalmának megfelelően, okszerű mérlegeléssel a törvénynek és a bírói gyakorlatnak megfelelően döntött a kárviselés arányáról. Az alperes ezért alaptalanul hivatkozott a felperes kizárólagos és elháríthatatlan vétkes magatartására, mivel a balesetnek a felperes figyelmetlen mozdulata csupán a közvetlen oka volt. A balest bekövetkezéséhez túlnyomó részben olyan okok vezettek, amelyeket az alperes terhére kell értékelni (Legfelsőbb Bíróság MK 31. számú állásfoglalás).
Mindezek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A §-ának (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.355/2000.)
628. A munkavállaló kizárólagos és elháríthatatlan magatartása a baleset kizárólagos okaként nem jöhet figyelembe, ha a balesetnek a munkáltató működési körébe eső, szabálytalanságban megvalósult okai is voltak [Mt. 174. § (3) bek., MK 29. számú állásfoglalás].
A felperest a munkaviszonyával összefüggésben 1997. december 22-én a SOLNA II. ofszet rotációs gép mosása közben jobb felkar erős zúzódásával és részleges roncsolódásával járó munkahelyi baleset érte. Emiatt vagyoni és nem vagyoni kárai megtérítése iránt indított keresetet az alperes ellen.
A munkaügyi bíróság közbenső ítéletével 80-20%-os kármegosztást alkalmazott az alperesre terhesebben.
A munkaügyi bíróság tényként állapította meg, hogy a felperes csak munkavédelmi elméleti oktatásban részesült a perbeli gépre, gyakorlati oktatást nem kapott. A hengerek mosását senki nem felügyelte, noha a szokás az volt, hogy a "kezdőknél" valaki figyelt és a vészleállító gombnál tartózkodott. A felperes a géptermi munkalapok alapján 1997 decemberében betanulás alatt állt, és a munkavédelmi menedzser tanú vallomása szerint a tisztítási művelethez nagy gyakorlat szükséges.
A munkaügyi bíróság azt is tényként állapította meg, hogy a felperes nem használt tisztítószert, ezáltal a rongy nem csúszott megfelelően, továbbá szabályellenesen alulról-felfelé haladt a mosással.
A fenti bizonyítékokat és a munkavédelmi szakértő - tanúvallomásokat megerősítő - véleményét mérlegelve arra következtetett, hogy az alperest az Mt. 102. § (2) bekezdés b) pontjába ütköző mulasztás terheli, a felperes viszont vétkesen közrehatott abban, hogy sérülések érték. Ezért az elsőfokú bíróság az Mt. 174. § (3) bekezdés, a Legfelsőbb Bíróság MK 31. számú állásfoglalása alapján alkalmazott az alperesre terhesebb kármegosztást.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét a fellebbezett részében helyes indokainál fogva helybenhagyta.
A másodfokú bíróság közbenső ítélete ellen, annak hatályon kívül helyezése és a kereset teljes elutasítása, másodlagosan a bíróságok új eljárásra utasítása iránt az alperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be.
Részletesen kifejtette álláspontját arról, hogy a tényállás hiányos, iratellenes, logikai ellentmondást tartalmaz, illetve a mérlegelés okszerűtlen, ezáltal a másodfokú bíróság döntése a Pp. 206. § (1) bekezdésébe ütközik.
Álláspontja szerint a bizonyítási eljárás alapján csak az a helyes következtetés adódik, hogy a felperes nem volt gyakorlatlan, mivel a hatékony munkavédelmi megelőzési rendszer, oktatás keretében megszerezte a szükséges ismereteket a perbelivel a lényeget (henger-pár) illetően azonos gépre. A baleset kizárólag azért következett be, mert a felperes szabályellenesen száraz ronggyal végezte a tisztítást (ezt nem háríthatták volna el azzal, hogy valaki a vészleállító mellett áll), továbbá súlyosan gondatlan volt, mert a mosószert abban a kezében tartotta, amellyel kapaszkodhatott volna. Ezért a baleset kizárólagos oka a felperes elháríthatatlan magatartása volt.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a másodfokú bíróság közbenső ítéletének hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény 50. §-a értelmében a munkavállaló csak olyan munkával bízható meg, amelynek ellátására rendelkezik a biztonságos munkavégzéshez szükséges ismeretekkel, készséggel és jártassággal. A biztonságos munkavégzés követelményeinek megvalósításáról szóló, a törvény 54. és azt követő §-ai egyebek mellett a munkavállaló személyét alapul vevő intézkedések megtételéről rendelkeznek. A munkavédelmi oktatásnak továbbá igazodnia kell a változó körülményekhez, így értelemszerűen ahhoz is, ha a munkavállaló új (a korábbival nem egyező) géphez kerül beosztásra. Amennyiben a munkavállaló ismeretei a fentiekre nézve nem teljes körűek, az ismeretek megszerzéséig önállóan nem foglalkoztatható (1993.évi XCIII. törvény 56. §).
Az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőség szakvéleménye szerint az a gép, amelyen a felperes korábban dolgozott, a balesettel összefüggő mosási munkaművelet szempontjából jelentősen különbözött a balesetet okozó géptől, mivel a gép balesetet okozó helyéhez a hozzáférési lehetőség nehézkes, a tisztítási művelet csak guggoló testhelyzetben, a hengertartó oszlopba kapaszkodva végezhető. A szakértő a személyes meghallgatásakor úgy nyilatkozott, hogy a perbeli gép tisztítását egy (felperesnél) vékonyabb testalkatú ember könnyebben elvégezheti, illetve egy "testesebb pocakosabb ember" kevésbé képes tartani a guggoló testhelyzetet. Egybevetve mindezeket azzal is, hogy a szakértő a felperes gyakorlati oktatásáról "nem tudott meggyőződni", alaptalan a felülvizsgálati kérelemnek a felperes oktatásával összefüggő érvelése. A bíróságok tehát a bizonyítékoknak megfelelően és a Pp. 206. §-a (1) bekezdésének megsértése nélkül állapították meg a baleset okait. Az alperes továbbá a munkavédelemről szóló törvény idézett rendelkezéseit figyelmen kívül hagyva tévesen hivatkozott a felperes gyakorlati oktatásának, foglalkoztatásának megfelelőségére.
Az alperesi képviselő nem tett észrevételt a felperesnek a másodfokú tárgyaláson a tisztítási munkaműveletet részletesen ismertető előadására, tehát arra sem, hogy a felperes nem vette észre, hogy a "tamponnak nevezhető rongy már kiszáradt", de a flakon nem volt a kezében. Ezért, továbbá a tanúk vallomását is alapul véve, bizonyítékok hiányában hivatkozott az alperes arra, hogy a felperes a mosószert abban a kezében tartotta, amellyel kapaszkodhatott volna. Erre nézve ugyanis semmilyen bizonyíték nem volt, továbbá nyilvánvaló, hogy a rongy kiszáradása nincs összefüggésben azzal, hogy a tisztítófolyadékot tartalmazó flakon hol van. Mindezek miatt a felülvizsgálati kérelem e tekintetben alaptalanul sérelmezte a bizonyítékok jogszabálysértő mérlegelését.
A Legfelsőbb Bíróság az MK 29. számú állásfoglalás c) pontjában részletesen kifejtette, hogy az Mt. 174. § (1) bekezdésén alapuló munkáltatói felelősség alóli mentesülésnek mik a feltételei. Az adott esetben a felperes kizárólagos és elháríthatatlan magatartása a baleset kizárólagos okaként azért nem jöhet szóba, mert a balesetnek a munkáltató működési körébe eső - a már kifejtettek szerint az Mt. 102. § (2) bekezdésébe és az 1993. évi XCIII. törvénybe ütköző mulasztásban megvalósult - okai is voltak.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság közbenső ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.308/2001.)
629. A munkáltatóra terhesebb 60-40%-os kármegosztás alkalmazása helytálló olyan esetben, amikor rendkívüli hóakadályok elhárításában résztvevő közútkezelő munkavállalót az úton holtan találták meg, az általa kezelt gép pedig az árokba csúszott [Mt. 174. § (3) bek.].
B. J. 1965-től szakmunkásként állt alkalmazásban az alperesnél, 1999. február 22-én a rendkívüli hóakadályok elhárításában vett részt. 1999. február 23-án a G. és O. közötti úton holtan találták meg, az általa vezetett gép egy másik helyen az árokba csúszott.
Az I. rendű felperes az elhunyt házastársa, a II. rendű felperes a nagykorú, míg a III. rendű felperes a kiskorú gyermeke.
A felperesek a hozzátartozójuk halála miatt indítottak keresetet az alperes ellen vagyoni, illetve nem vagyoni kártérítés megfizetése iránt.
A munkaügyi bíróság a ítéletével az alperest mindhárom felperes javára vagyoni és nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte, a II. rendű felperes esetében a tartástpótló járadékigény tekintetében a pert megszüntette.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az elhunyt gépláncban az utolsó munkagép vezetőjeként hóeltakarítási munkában vett részt. A rendkívüli időjárási körülmények, az útviszonyok és a sötétedés miatt B. J. a munkatársaitól leszakadt, egymást szem elől tévesztették. B. J. R. L. ügyeletestől 19 órakor telefonon mentést kért, amely eredménytelen volt.
Az ügyben lefolytatott államigazgatási eljárásban megállapították az elhunyt enyhe alkoholos állapotát, valamint az alperest terhelő hiányosságokat: B. J. tartós betegállomány után kötelező alkalmassági vizsgálat nélkül állt munkába, megelőző munkavédelmi oktatásban nem részesült, a perbeli munkában résztvevők kapcsolattartásra alkalmas eszközzel nem rendelkeztek, a rendkívüli időjárási viszonyokban a 24 órás munkaidő beosztás nem volt megengedhető, az alperes nem gondoskodott a melegítőital ellátásról.
A munkaügyi bíróság az Mt. 174. § (1) bekezdése alapján azt állapította meg, hogy az alperes nem bizonyította a kár működési körén kívül eső, elháríthatatlan okból történt bekövetkezését, valamint az elhunyt kizárólagos, elháríthatatlan magatartását.
A bizonyítékok mérlegelése alapján a munkaügyi bíróság nem tudta egyértelműen megállapítani az alkoholfogyasztás időpontját, azonban kifejtette, hogy az alkoholfogyasztás valószínűsíthetően közrehatott abban, hogy B. J. a körülményeket, a veszélyhelyzetet könnyelműen értékelte (biztonságos helyről gyalogosan elindult a hófúvásban). Ezt a magatartást a munkaügyi bíróság 20%-os mértékű közrehatásként értékelte.
A kármegosztás arányát figyelembe véve rendelkezett az elsőfokú bíróság a halálesettel összefüggésben felmerült dologi károk, a tartást pótló járadék tárgyában [Mt. 181. § (1) és (2) bekezdése]. A II. rendű felperesnél figyelembe vette, hogy bár nagykorú volt, a szülők tartási kötelezettsége részben fennállt. A nem vagyoni kártérítésről szóló marasztaló rendelkezéseit az elsőfokú bíróság a felperesek életkorával, egészségi állapotával és az ítélethozatalkori értékviszonyokkal indokolta (Mt. 177. §).
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, az alperest a II. rendű felperes tekintetében kártérítésben marasztaló rendelkezést megváltoztatta, a keresetet elutasította, e körben a perköltségre vonatkozó rendelkezést mellőzte. Az I. rendű felperes részére fizetendő temetési és gyászruha költség összegét 59 500 forintra, a III. rendű felperes részére fizetendő lejárt tartást pótló kártérítés összegét 28 642 forintra, a járadékot havi 1766 forintra, az I. rendű felperes részére fizetendő nem vagyoni kártérítés összegét 600 000 forintra, a III. rendű felperes részére fizetendő nem vagyoni kártérítés összegét 300 000 forintra leszállította, és a felperesek ezt meghaladó keresetét elutasította. Egyebekben a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta. Eszerint rendelkezett a perköltség tárgyában.
A II. rendű felperes keresetét a megyei bíróság azért utasította el, mert ő a perben nem vett részt félként (az I. rendű felperes a nevében nem indíthatott pert, jogi képviselője pedig, noha meghatalmazott volt, kereseti kérelmet nem terjesztett elő, és ilyet nem adott elő a II. rendű felperes személyesen sem). Ennélfogva az alperest nem lehetett marasztalni a II. rendű felperes javára.
A megyei bíróság érvelése szerint az alperes terhére kell értékelni az elhunyt munkába állítási és munkavégzési körülményeit - melyek közül az utóbbiak nem feleltek meg az elvárható feltételeknek (kapcsolattartás hiánya). Ezek vezettek ahhoz, hogy B. J. a hóekét elhagyta és nyilvános helyet keresett a telefonáláshoz, amely a halálához vezető eseménysort megindította. Ezután visszaindult a géphez, eljárása a munkáltató érdekében történt, balesete a munkaviszonyával összefüggésben következett be. Nincs jelentősége annak, hogy a telefonáláskor a munkaideje lejárt [Mt. 174. § (1) bekezdés].
A bizonyítékok értékelése és egybevetése alapján a másodfokú bíróság nem állapította meg teljes bizonyossággal, hogy B. J. a munkaidő alatt szeszesitalt fogyasztott, továbbá az sem, hogy ittasan vezette árokba a hóekét. A megyei bíróság egyetértett az elhunyt gondatlan magatartásának megvalósulásával, ennek közrehatását 40%-ként értékelte. Emiatt az összegszerűséget módosítva, az alperest terhelő összegeket leszállította. Ezen túlmenően kissé eltúlzottnak találta az elsőfokú ítéletben lévő nem vagyoni kártérítés összegét az elhunyt közrehatása arányának módosítása miatt.
A másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyása miatt a felperesek felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be.
A II. rendű felperes a rá vonatkozó döntést azért tekintette törvénysértőnek, mert keresetét nevében jogi képviselője előterjesztette.
A felperesek a bizonyítékok kirívóan okszerűtlen mérlegelése miatt találták törvénysértőnek a munkavállalói közrehatás mértékének megállapítását. Nem vitatták a szeszesital fogyasztását, de arra hivatkoztak, hogy az elhunyt utasításra cselekedett, amikor a gépéhez visszaindult. Ezért - figyelembe véve az alperes terhére eső körülményeket - okszerűtlennek minősítették egy fél deciliter pálinka elfogyasztását 40%-os munkavállalói közrehatást megalapozó okként.
Az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelme a másodfokú ítélet "megváltoztatására" és a felperesek keresetének teljes elutasítására irányult. Érvelése szerint a bíróságok nem értékelték súlyának megfelelően az alkoholfogyasztás tényét és ennek a halállal való összefüggését, továbbá törvénysértéssel vették figyelembe a feltárt hiányosságokat, mivel ezek nem voltak okozati összefüggésben a balesettel.
A felperesek felülvizsgálati ellenkérelme az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmének elutasítására irányult.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos, a csatlakozó felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A perben nem merült fel bizonyíték arra nézve, hogy a II. rendű felperes által a tárgyalási jegyzőkönyvhöz csatolt okirat nem felel meg a Pp. 196. §-ában foglaltaknak. Eszerint B. A. 1999. június 24-én adott meghatalmazást a jogi képviselőnek "a foglalkozási balesetből eredő kártérítés ügyben" a képviselet ellátására. Az 1999. július 5-én megtartott tárgyaláson a jogi képviselő az 1. sorszámú keresetet a II. rendű felperes tekintetében az írásbelivel egyezően fenntartotta. A keresetlevél 5. oldalán tényelőadásokat tartalmaz a II. rendű felperes által érvényesíteni kívánt jogról, továbbá megjelöli a bíróság döntésére irányuló határozott kérelmet ("... kérem ...tartást pótló járadék megállapítását"). Fentiekből megállapíthatóan a II. rendű felperes keresetlevele annak benyújtásakor hiányos volt, mivel nem mellékelte a jogi képviselője részére adott meghatalmazást. A hiány pótlása az elsőfokú bíróság első tárgyalásán megtörtént, ekkor a jogi képviselő az írásbelivel egyezően tartotta fenn a II. rendű felperes keresetét. Mindezek miatt tévesen tulajdonított jelentőséget a másodfokú bíróság annak, hogy a II. rendű felperes személyesen nem terjesztett elő kereseti kérelmet, téves a II. rendű felperes félként történt részvétele hiányáról szóló döntés, következésképpen jogszabálysértő a II. rendű felperessel szemben a fellebbezés érdemi vizsgálatának mellőzése és a II. rendű felperes keresetének elutasítása. Ezért az új eljárásban érdemben el kell bírálni az alperes fellebbezését a II. rendű felperes tekintetében is [Pp. 239. §, 213. § (1) bekezdés].
A kialakult bírói gyakorlat szerint kirívóan okszerűtlen következtetés jogszabálysértést megalapozhat, azonban nem állapítható meg jogszabálysértés, ha felülvizsgálati kérelem kizárólag a bizonyítékok okszerű mérlegelését támadja (BH 1994/5/247.). A Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság mérlegelésében jogszabálysértést nem észlelt; annak érvelése a Pp. 206. §-a (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően tartalmazza az elhunyt terhére eső bizonyítékoknak a további bizonyítékokkal való egybevetését és értékelését. A rendkívüli időjárási viszonyokra tekintettel nem tekinthető okszerűtlennek az a következtetés, amely szerint a felperesek hozzátartozója nagy valószínűséggel alkoholfogyasztása miatt nem volt képes a számára fenyegető veszélyhelyzet teljes körű felismerésére, és emiatt történt meg az, hogy biztonságos fűtött helyről gyalogosan indult el a hófúvásban. Ezt a magatartást okszerű mérlegeléssel tekintette a másodfokú bíróság a kár bekövetkezésében 40%-ban közrehatóként.
Helytelenül hivatkozott tehát a csatlakozó felülvizsgálati kérelem az elhunyt kizárólagos és elháríthatatlan magatartására, mivel az alperes objektív kártérítési felelősségének megállapítása, a halálhoz vezető eseménysort elindító tények értékelése (géphiba, telefon hiánya) minden tekintetben helytálló és okszerű mérlegelésen alapul (Legfelsőbb Bíróság MK 29. számú állásfoglalás c) pontja).
A másodfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés összege tekintetében a törvénynek megfelelően indokolta a döntését, ebben a Legfelsőbb Bíróság jogszabálysértést nem észlelt [Pp. 221. § (1) bekezdés].
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletének azt a rendelkezését, amellyel a II. rendű felperes keresetét elutasította és az alperest a II. rendű felperes részére perköltség fizetésére kötelező elsőfokú ítéleti rendelkezést mellőzte, hatályon kívül helyezte, és e körben a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította azzal, hogy a felek felülvizsgálati eljárási költségét megállapította [Pp. 275/A. § (3) bekezdés].
A Pp. 275. §-ának (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletnek azt a részét, amelyben a munkaügyi bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, nem érintette.
A Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős ítélet további rendelkezéseit hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.813/2000.)
630. A munkáltatóra terhesebb 80-20%-os kármegosztás helytálló, ha a gépet szabálytalan állapotban, kellő körültekintés nélkül indítják el, eközben a gépkezelő a talaj hibája miatt megbotlik, és emiatt a bal alkarján súlyos sérüléseket szenved [Mt. 174. § (3) bek., MK 29. számú állásfoglalás].
A felperes keresetében az 1998. január 30-án munkavégzés közben elszenvedett balesetéből eredő vagyoni és nem vagyoni kára megfizetésére kérte kötelezi az alperest.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest elmaradt jövedelem (125 180 forint és további 108 000 forint), üzemanyag költségtérítés (14 232 forint), ruházati költségtérítés (6000 forint), élelmezés feljavítási költség (13 500 forint), gyógyszerköltség (18 658 forint), utazási költségtérítés (39 137 forint), valamint nem vagyoni kár (1 200 000 forint) és ezen összegek kamatai megfizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az ítéletben megállapított tényállás szerint a felperest, aki betanított munkásként, gépkezelőként dolgozott az alperesnél, 1998. január 30-án a munkavégzés közben baleset érte, amelynek során a jobb alkartest végének traumás csonkolódását és a jobb váll elülső felszínének kiterjedt bőr defektusát szenvedte el. A balesetet megelőzően a gépet, amelyen a felperes dolgozott, javítani kellett. A javítást végző szakmunkás a berendezés védőburkolatát nem tette vissza a helyére, amikor megkérte felperest a gép próbaindítására. A beindítást követően felperes észlelte, hogy a gép nem húzza be a kenderköteget, a kenderfonal összetorlódott. Emiatt - anélkül, hogy a gépet leállította volna - a gép jobb oldalán az összetorlódott köteghez ment, miközben a falon kb. 160 cm magasságban felszerelt hőlégfúvó berendezés miatt le kellett hajolnia és az egyenetlen beton felületen megbotlott. Eközben olyan közel került a meghajtó fogaskerékhez, hogy az a kabátját elkapta és becsavarta.
A munkaügyi bíróság megállapította, hogy a baleset bekövetkezésében a felperes, mind az alperes vétkes magatartása közrehatott. Ezért kármegosztást alkalmazva a kárviselés arányát 40-60 százalékban határozta meg az alperesre terhesebben. A felperes által a jobb keze traumás amputációja és replantációja folytán elszenvedett sérelemmel arányban álló nem vagyoni kár összegét az igényelt 3 000 000 forint helyett 2 000 000 forintban határozta meg, amelynek 60 százalékát hárította az alperesre.
A felperes fellebbezése és az alperes csatlakozó fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét részben megváltoztatta: az eltérő kárviselési arány megállapítása alapján az alperest terhelő vagyoni kártérítési összegeket felemelte; a nem vagyoni kártérítés címén az alperes marasztalását 2 400 000 forintra ugyancsak felemelte. A felemelt kereset alapján kötelezte az alperest munkaviszonyon kívül elmaradt jövedelem és kamatai megfizetésére.
A másodfokú bíróság a helyesen megállapított tényállás alapján hozott elsőfokú érdemi döntést részben tévesnek találta. Az alperes és a felperes vétkes közrehatását jelentő magatartásokat részletesen értékelve - a bírói gyakorlat (MK 31. számú állásfoglalás) figyelembevételével - kifejtette, hogy a felperes vétkes magatartásának súlyát a munkáltató vétkes közrehatása lényegesen csökkentette. Ezeket egybevetve a helyes kárviselés arányát 80-20 százalékban határozta meg. A nem vagyoni kártérítés mértéke tekintetében nem értett egyet a munkaügyi bíróság álláspontjával. A balesettel összefüggésben elszenvedett sérülésekkel - a kialakult bírói gyakorlatot figyelembe véve - a felperes által igényelt összegű nem vagyoni kártérítést arányban állónak tekintette.
Az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt, amelyben a jogerős ítélet "megváltoztatását", elsődlegesen a kereset elutasítását, másodlagosan 50-50 százalékos kármegosztás alkalmazását kérte. A Pp. 177. §-a (1) bekezdésébe, 206. §-a (1) bekezdésébe, 221. §-a (1) bekezdésébe, valamint az Mt. 174. §-a (2) és (3) bekezdésébe ütköző törvénysértést panaszolt. Azzal érvelt, hogy a védőburkolat nélküli indítás kizárólag a felperest terheli, így a balesetet kizárólag az ő elháríthatatlan magatartása okozta. Ezzel kapcsolatban a beszerzett műszaki és munkavédelmi szakértői véleményben foglaltakra hivatkozott. Iratellenes és okszerűtlen következtetést állítva vitatta a kármegosztási arány megállapítását, mivel a munkavédelmi szakértő álláspontja 50-50 százalékos közrehatást vett alapul. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság kellő szakértelem nélkül helyezkedett eltérő álláspontra, az indokolási kötelezettség megsértésével. A nem vagyoni kártérítés összegét eltúlzottnak, a döntést nem kellően megindokoltnak tartotta.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az alperes az Mt. 174. §-ának (1) bekezdésén alapuló - vétkesség nélküli - felelőssége alól a felperes magatartására hivatkozással csak akkor mentesülhet, ha a kárt kizárólag a felperes okozta és az az alperes részéről elháríthatatlan volt [Mt. 174. § (2) bekezdés]. Ha a kár bekövetkezésében olyan ok is közrehatott, amely az alperes működési körébe esett, a munkavállaló kizárólagos okozására hivatkozással a felelősség alól nem mentesülhet (MK. 29. számú állásfoglalás).
Az alperes a perben, sőt felülvizsgálati kérelmében sem tette vitássá azokat a perbeli bizonyítékokat, a munkavédelmi szakértői véleményben foglalt ténymegállapításokat, amelyek a munkáltató működési körébe eső, a balesettel okozati összefüggésben álló magatartásra, mulasztásokra vonatkoznak (a gép javítását végző szakmunkás kérésére történt a próbaindítás, a berendezés védőburkolatát a szakmunkás mulasztotta el visszatenni, a gép környezetében a biztonságos közlekedési útvonal nem volt biztosított).
Az előbbiekből következően a törvény hivatkozott rendelkezésével és a per adataival ellentétesen, nyilvánvalóan alaptalanul irányult az elsődleges felülvizsgálati kérelem a kártérítési felelősség alóli mentesülésre, a kereset elutasítására.
A perben szakértő kirendelésére a per eldöntéséhez szükséges, különleges szakértelmet igénylő tények megállapítása érdekében került sor [Pp. 177. § (1) bekezdés]. Lényeges eljárási szabályt sértett volna a bíróság, ha jogi kérdés megítélését bízta volna a szakértőre (BH 1987/411. számú jogeset).
Az Mt. 174. §-ának (3) bekezdése alapján a kárviselés arányának meghatározása jogi kérdés, amely nem tartozott a szakértőre, amint ezt a kirendelő végzés sem szabta feladatául. A kárviselés arányát a bíróság a perben megállapított tényállás, az eset összes körülménye figyelembevételével levont jogi következtetéssel állapította meg.
A felülvizsgálati kérelem tehát tévesen panaszolt iratellenes, okszerűtlen következtetés miatti jogszabálysértést [Pp. 206. § (1) bekezdés], a szakértői véleményben rögzített 50-50 százalékos közrehatási aránytól eltérő kárviselési arány megállapítása tekintetében.
A másodfokú bíróság a kárviselési arány megváltoztatásának ténybeli és jogi indokait részletesen kifejtette. Az irányadó kollégiumi állásfoglalásban foglaltaknak megfelelően helyesen hangsúlyozta, hogy az alperes Mt. 174. §-a (1) bekezdésén alapuló objektív felelősségének mértékét nem aszerint kell megállapítani, milyen arányban áll egymással a munkáltató és a munkavállaló vétkessége, mert a munkáltató vétkes közreható magatartása lényegesen csökkenti a munkavállaló vétkes magatartásának súlyát (MK 31. számú állásfoglalás).
A kárviselés 80-20 százalékos arányát az alperesre terhesebben a jogerős ítélet a fentiek szerint eljárási és anyagi jogszabálysértés nélkül határozta meg. Ezért a felülvizsgálati kérelem a Pp. 221. §-a (1) bekezdésébe és az Mt. 174. §-a (3) bekezdésébe ütköző törvénysértésre is megalapozatlanul hivatkozott.
A nem vagyoni kártérítés tekintetében a másodfokú bíróság a ténylegesen elszenvedett munkaképesség-csökkenés és a felperes életének igen jelentős beszűkülése értékelése mellett utalt a munkaügyi bíróság által részletesen feltárt tényállásban megállapított személyi sérülések, elszenvedett sérelmek igen nagy körére.
A jogerős ítélet indokolásával ellentétes, téves tehát az a felülvizsgálati érvelés, hogy a nem vagyoni kártérítés összegének megállapítását csupán a bírói gyakorlatra utalással indokolta a bíróság.
A nem vagyoni kártérítés összege a domináns jobb kéz használatának elvesztéséből adódóan bekövetkezett személyi sérelem súlyát és következményeit, valamint az elszenvedett hátrányok enyhítésére, kiegyensúlyozására alkalmas vagyoni juttatást figyelembe véve nem tekinthető eltúlzottnak. Az ítélkezési gyakorlatnak, az arányosság követelményének is megfelelő összegű nem vagyoni kártérítést illetően jogszabálysértés nem volt megállapítható.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.321/2001.)
631. A munkáltatónál meglévő elégtelen munkakörülmények, a munkavállaló részéről a védőeszköz, és a nyomásmérő használatának elmulasztásával megvalósult vétkes közrehatás alapján a munkáltatóra terhesebb 80-20%-os kármegosztás nem jogszabálysértő [Mt. 174. § (1) és (3) bek., MK 29. és 31. számú állásfoglalás].
A felperes az 1997. január 23-án elszenvedett, súlyos kimenetelű (67%-os munkaképesség-csökkenést okozó), a munkahelyén elszenvedett balesete miatt vagyoni és nem vagyoni kárai megtérítése iránt indított pert az alperes ellen.
A munkaügyi bíróság ítéletével 80-20%-os kármegosztást alkalmazott az alperesre terhesebben. Ennek megfelelően marasztalta az alperest élelmezési költség, utazási költség, mezőgazdasági művelési költség, nem vagyoni kártérítés címén, továbbá kötelezte a mezőgazdasági járadék folyósítására.
A tényállás szerint a felperes a szakképzettségének megfelelő autószerelő munkakörben dolgozott. A munkáltatói jogkör gyakorlója 1997. január 23-án arra adott utasítást, hogy kerékpánt-peremes kerékszereléshez készüljön, vigye be a kereket a műhelybe a rögzítő gyűrűvel együtt, és a munkát a vezetővel együtt fogják végezni. A felperes a kerékszereléshez egyedül fogott hozzá, a kerék felfújásához nem alkalmazott biztonsági eszközt. A baleset úgy következett be, hogy a rögzítő gyűrű a felni peremből kipattant és a felperes homlokához csapódott, koponya nyílt törését és agyzúzódást okozva.
A munkaügyi bíróság a körültekintően lefolytatott terjedelmes bizonyítás eredményét mérlegelve az Mt. 174. §-a alapján arra következtetett, hogy a baleset a felperes munkaviszonyával összefüggésben következett be. A kimentés körében értékelve a bizonyítékokat vizsgálta, hogy a felperest terhelte-e vétkes közrehatás. A szakértői véleményből azt állapította meg, hogy az alperes által a perbeli munkához használt eszközök (acélsodrony függesztő kötél és szerelővas) nem feleltek meg a 17/1993. (VII. 1.) KHVM rendelet előírásainak. A munkavédelmi felügyelőség azt is megállapította, hogy a munkáltató nem gondoskodott a nem megfelelő alkatrész (kopott rögzítő gyűrű) kiiktatásáról. Mindezek miatt a munkáltatónál lévő elégtelen munkakörülmények tették lehetővé a szabályoktól eltérő munkavégzést. A munkaügyi bíróság részletesen indokolta az álláspontját arról, hogy a felperes a gyakorlatnak megfelelően kezdett hozzá a nem csak két személy által végezhető munkához. Vétkes közrehatása a védőeszköz és a nyomásmérő használatának elmulasztásával valósult meg. A munkaügyi bíróság az alperes terhére értékelte a tárgyi felelőssége súlyát növelő többszörös, súlyos szabályszegéseket. Mindezeket egybevetve döntött a kárviselés arányáról. Ezt követően jogcímek szerint részletesen indokolta marasztaló rendelkezéseit.
Az ítélet ellen az alperes nyújtott be fellebbezést.
A másodfokú bíróság ítéletével - a nem vagyoni kártérítés összegének kisebb mértékű leszállításával - az elsőfokú bíróság ítéletét helyes indokainál fogva, azok megismétlése nélkül helybenhagyta.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a felperes keresetének elutasítását, másodlagosan 50-50%-os kármegosztás alkalmazását kérte.
Érvelése szerint a jogerős ítélet azért nem felel meg az Mt. 174. § (5) bekezdésének, mert a felhasznált anyagoknak vagy eszközöknek a minősége közömbös; a baleset oka kizárólag a sérült magatartása - a védőeszköz használatának elmulasztása és az ellenőrzés hiánya - volt.
A felperes magatartása egyben elháríthatatlan is volt, a vezető a munkavégzésre nem adott utasítást a felperesnek, a munkát a felperes szabályszerűen is elvégezhette volna. Emiatt a kármegosztás alkalmazása, illetve ennek aránya törvénysértő (Mt. 174. §). A bíróságok jogszabálysértően értékelték a felperes szabályszegéseit.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felperes kizárólagos és elháríthatatlan magatartásával összefüggő felülvizsgálati érvelés nem helytálló. A munkáltatónak az Mt. 174. §-a (1) bekezdésén alapuló felelőssége vétkesség nélküli felelősség. Az Mt. 174. § (1) bekezdésben említett "munkaviszonnyal összefüggésben" és a (2) bekezdésben említett "működési kör" nem azonos fogalmak. Az előbbi arra a tárgyi körre utal, amelybe tartozó károsodásért a munkáltató felel, az utóbbi a munkáltatónak a felelősség alóli mentesülésével áll összefüggésben. A kimentés alapja az, hogy a munkaviszonnyal összefüggésben keletkezett kár olyan okból következett be, amely nincs kapcsolatban a munkáltató működésével, és azt a munkáltató nem is háríthatta el, következésképpen ha a kárt a munkáltató működési körébe eső ok idézte elő, a munkáltató felelőssége akkor is fennáll, ha az előidéző ok nem volt hárítható (MK 29. számú állásfoglalás).
Az elsőfokú bíróság a működési körről helyesen döntött, a Pp. 206. §-a (1) bekezdésének megfelelően mérlegelte a bizonyítékokat (Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőség Felügyeleti Főosztály 1999. június 4-én kelt irata; V. Gy. igazságügyi munkavédelmi szakértő véleménye, H. I. munkáltató tanúként a munkabaleseti jegyzőkönyvben tett nyilatkozata). Helyes tehát az a jogi okfejtés, amellyel az elsőfokú bíróság az alperes működési körébe eső okot állapította meg. A felperes felettese a munkabaleseti jegyzőkönyvben maga nyilatkozott úgy, miszerint "közvetlenül" nem adott utasítást a munkaműveletre, csak arra, hogy a kereket a felperes vigye a műhelybe, illetve a kerékszerelésnél "többnyire" jelen szokott lenni. A felperes korábban is végzett már ilyen munkát, az alperes nem bizonyította a munkára vonatkozóan kizárólag két személy együttes munkavégzésére vonatkozó utasítását, az egyedüli munkavégzés tilalmát. Mindezek miatt okszerűen következtettek a bíróságok arra, hogy a felperes nem végzett számára tiltott munkát.
A bírói gyakorlat szerint az alperes felelőssége nem aszerint alakul, hogy terheli-e vétkesség, és ez milyen arányban áll a munkavállaló vétkességével. A kárviselés arányát az dönti el, hogy a munkavállaló vétkes közrehatása milyen mérvű volt, tehát a munkáltató vétkessége enyhíti a munkavállaló vétkes magatartásának megítélését, a kármegosztás aránya eltolódik a munkáltató terhére (MK 31. számú állásfoglalás).
Mindezek alapján helyes a jogerős döntés a kárviselés aránya tekintetében, figyelemmel az Mt. 102. § (2) bekezdésére, a munkavédelmi szakértő megállapításaira is. A felülvizsgálati eljárásban továbbá nincs helye felülmérlegelésnek [Pp. 270. §, BH 1994/4/195.].
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.269/2001.)
632. A munkáltató engedélye és tudta nélkül használt géppel okozott kárért - a kizárólagos és elháríthatatlan munkavállalói magatartás folytán - a munkáltató nem felel [Mt. 174. § (2) és (3) bek.].
A felperes 1993. június 1-jétől 1995. április 25-éig állt munkaviszonyban az alperessel.
A felperes az 1994. január 17-én egy marógép használata során a kezét ért baleset miatt keletkezett kárai megfizetése iránt indított keresetet az alperes ellen.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság által feltárt tényállás szerint a felperesnek faszobrász munkakörben a kézi megmunkálás tartozott a feladatkörébe. Amennyiben gépi megmunkálásra a munkavégzése során szükség volt, azt más, erre feljogosított munkavállalónak kellett elvégeznie. A perbeli esetben a felperes egy tükörkeret megmunkálását végezte, és a marógép használatára megkérte B. M. asztalost, aki a marózási munka elvégzésére ígéretet tett azzal, hogy azt elvégzi, amint befejezi amin éppen dolgozott. A felperes ezt nem várta meg, és saját maga nekifogott a marózásnak. A baleset úgy következett be, hogy a megmunkálandó anyagot a gép nem megfelelő oldaláról tolta be, és a felperes a bal keze sérülését okozó balesetet szenvedett.
A munkaügyi bíróság megállapítása szerint a baleset egyedüli oka a felperes engedély nélküli, szakszerűtlen munkavégzése volt, ezért a keresetet elutasította.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helyben hagyta.
A megyei bíróság a tényállást kiegészítette annak megállapításával, hogy az alperes több mint 10 munkavállalót foglalkoztatott, továbbá kifejezetten megtiltotta az asztalos munkakörön kívül más munkakörben dolgozóknak a műhelyben lévő gépek használatát. Az így kiegészített tényállás alapján is megalapozottnak találta az elsőfokú bíróság döntését.
A felperes felülvizsgálati kérelmében tartalmát tekintve a keresetének helyt adó határozat hozatalát kérte. Álláspontja szerint a perben a bíróságok a munkáltató felelősségét nem az objektív, hanem a vétkességi felelőssége alapján vizsgálták. Ezt bizonyítja, hogy az ítéletekben gyakran történik hivatkozás arra, hogy "a felperesnek nem sikerült bizonyítania". A felperes szerint ő asztalosként dolgozott, munkaköri leírást nem kapott, az alperes a munkavégzés körülményeit nem megfelelően szervezte meg, nem működött munkavédelmi megbízott, szervezeti és működési szabályzattal, munkavédelmi szabályzattal az alperes nem rendelkezett, nem tartottak rendszeresen munkavédelmi oktatást és ellenőrzéseket, a baleset kivizsgálása és a baleseti jegyzőkönyv nem felelt meg a "törvény előírásainak". A felperes tisztában volt a marógép működésének és használatának szabályaival, ezzel szemben a perbeli gép szabálytalanul működött.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felperes szerint a bíróságok a kártérítési keresetét a vétkesség nélküli munkáltatói felelősségre vonatkozó szabályok (Mt. 174. §) helyett a magánszemély munkáltatóra irányadó Mt. 175. §-a szerint, a vétkességi felelősségre vonatkozó szabályok alapján bírálták el.
A bíróságok az okirati bizonyítékokkal és a tanúnyilatkozatokkal kapcsolatos mérlegelésük során nem fogadták el a felperes ezekkel ellentétes állításait. Ebből azonban egymagában nem következik a felülvizsgálati kérelem fenti állítása. Az eljárt bíróságok az alperes védekezése szerint vizsgálták a felperes kizárólagos elháríthatatlan magatartását, illetve azt, hogy a felperes vétkesen közrehatott-e a balesetben. Az erre vonatkozó jogszabály [Mt. 174. § (2) és (3) bekezdések] megjelölésének hiánya ezt nem érinti.
Az első és a másodfokú bíróság a perbeli bizonyítékok teljes körű, a Pp. 206. § (1) bekezdésének megfelelő mérlegelésével következtetett a felperes munkakörére, munkaköri feladataira, továbbá a munkakörébe nem tartozó géphasználatot tiltó munkáltatói utasításra.
A felperes a munkaszerződése szerint faszobrász volt, az elsőfokú eljárásban tett nyilatkozata szerint: "munkáimnál marógépre egyáltalán nem volt szükség, marógépes munka nem készült az én munkadarabjaimhoz". A felperes egy külön műhelyben, a faszobrász műhelyben kézi szerszámokkal dolgozott, a gép más helyiségben működött.
A másodfokú eljárásban meghallgatott tanúk nyilatkozataiból okszerűen állapította meg a megyei bíróság, hogy a marógépen a felperes, mint faszobrász nem dolgozhatott. B. M. tanúnyilatkozata szerint "... a felperes vésővel dolgozott..., különálló műhelyben dolgozott, gépekkel biztos, hogy nem dolgozott"; F. T. tanú előadása szerint: "... faszobrásznak asztalos munkát végezni nem kell, ők lényegében művészeti tevékenységet végeznek, .... ki van függesztve a műhelyben a munkarend, ez tartalmazza ... ki használhatja a gépeket". B. F. tanú előadása szerint: "faszobrászok gépen nem dolgoznak, mindig szóltak, ha valakinél géppel végzett munka szükségessége felmerült". S. L. nyilatkozata szerint: "a felperes mint faszobrász soha nem dolgozott gépeken, mi csináltuk meg mint asztalosok, ... a faszobrászok géphez nem nyúlhattak .... a házirend ki van téve táblán a műhelyben, abban többek között az szerepel, ki használhatja a gépet".
Nem okszerűtlen tehát az a jogerős ítéleti következtetés, hogy a faszobrász munkakörben alkalmazott felperes a marógépet nem használhatta, az alperesnél ilyen gyakorlat nem volt, a felperes a gépet a balesetig nem is használta soha. Ennélfogva a gép működésére a felperest nem kellett kioktatni, az erre vonatkozó felülvizsgálati érvelés alaptalan.
Az adott esetben tehát megalapozottan állapította meg a jogerős ítélet az elsőfokú eljárásban becsatolt igazságügyi műszaki szakértői véleményre is figyelemmel, hogy a balesetet a felperes kizárólagos elháríthatatlan (engedély nélkül, és az alperes tudta nélkül) végzett tevékenysége okozta. Mindezt nem érinti, hogy az alperesnél készült-e szervezeti és működési szabályzat, valamint munkavédelmi szabályzat, és tartottak-e munkavédelmi ellenőrzést.
Az igazságügyi műszaki szakértő a gépet megfelelőnek, alkalmasnak minősítette, a kétirányú forgással kapcsolatos szabálytalanságra vonatkozóan a felülvizsgálati kérelemben előadottakat a perbeli adatok nem támasztották alá, ezek a jogerős ítélet jogszabályba ütközését tehát nem alapozták meg.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.713/2000.)