adozona.hu
Az Mt. 174. § (1) bekezdéséhez
Az Mt. 174. § (1) bekezdéséhez
Kiválasztott időállapot:
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A munkahelyi vezető "kérése" általában utasításnak minősül a munkavállaló szempontjából [Mt. 174. § (1) bek.].
A munkaügyi bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy az alperes teljes mértékű kártérítési felelősséggel tartozik a felperest 1999. március 16-án ért munkabalesetből eredő kárért.
A tényállás szerint a betanított munkásként dolgozó felperest K. L. délutános műszakban megbízott műszakvezető arra utasította, hogy a helyiség kétszárnyú ajtajának kinyitásában segítsen. K. L. - ...
Az Mt. 174. § (1) bekezdéséhez
EH 2003.897 A munkáltató anyagi felelőssége bármely, a munkaviszonnyal összefüggésben keletkezett megbetegedésért fennállhat [Mt. 174. § (1) bek.].
BH 2002/331. A munkáltató a munkavállalót ért kárért akkor tartozik felelősséggel, ha a kár a munkavállaló munkaviszonyával összefüggésben keletkezett. A károsodásnak tehát a munkaviszonyból folyó tevékenységgel kell összefüggésben állnia. Ebből következik, hogy nem felel a munkáltató a balesetből eredő kárért, ha a baleset a munkavállaló engedély nélküli magánmunkája (fusizás) során következett be [Mt. 174. § (1)-(3) bek., MK 29. sz. és MK 31. sz.].
BH 2003/264. Ha a jelentős fakitermelésre vállalkozó munkaadó vezetője a munkavállalót kiszállította a munkahelyre, motorfűrészt és védőfelszerelést bocsátott a rendelkezésére, és ezt a munkavállaló elfogadta, a felek között munkaviszony jött létre. A munkaviszony keretében bekövetkezett baleset üzemi baleset, amelyért a munkáltató teljes kártérítési felelősséggel tartozik [Mt. 174. § (1) bek.].
BH 2002/506. Ha a munkáltató a munkavállalóval a korengedményes nyugdíjazása tekintetében megállapodik, és a Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság ennek alapján korengedményes nyugdíjat állapít meg, a munkáltató azonban az egyösszegű nyugdíj befizetését elmulasztja, és ezért a nyugdíjbiztosító szerv a nyugdíjat nem folyósítja, a munkáltató kártérítési felelősséggel tartozik [181/1996. (XII. 6.) Korm. r., Mt. 174. § (1) bek.].
BH 2003/514. Ha a veszélyes üzemnek minősülő gép megindításakor, mozgatásakor a gépet kezelő nem győződik meg kellő gondossággal arról, hogy a veszélyes térben nem tartózkodik senki, e gondatlanságból eredő balesetért a munkáltató felelős [Mt. 174. § (1) bek.].
BH 2005/368. A munkáltató által munkaidőnek minősülő időben szervezett sportesemény, amelynek költségeit a munkáltató fedezte, a munkáltató működési körébe tartozónak minősül, összefüggésben áll a munkáltató tevékenységével [1992. évi XXII. törvény 174. § (2) bek.].
BH 2005/443. A közvetett okozati kapcsolat önmagában nem zárja ki a munkáltató kártérítési felelősségének fennállását [1992. évi XXXIII. törvény 83. §; 1992. évi XXII. törvény 174. § (1) bek.].
BH 2006/124. A munkáltatónak a munkajogi szabályokon alapuló objektív kártérítési felelőssége a büntetőügyben meghozott nem jogerős felmentő ítélet ellenére is fennállhat [1992. évi XXII. törvény 102. § (2) bek., 174. § (1) bek.].
BH 2006/228. A balesetnek a munkaviszonnyal összefüggését valamennyi lényeges bizonyíték együttes értékelése alapján kell megállapítani (1992. évi XXII. törvény 174. §).
559. A munkakörön kívül, a munkáltató érdekében végzett tevékenység során történt baleset megalapozza a munkáltató felelősségét, tekintet nélkül arra, hogy az megfelel-e a munkabaleset fogalmának.
A munkahelyi vezető "kérése" általában utasításnak minősül a munkavállaló szempontjából [Mt. 174. § (1) bek.].
A munkaügyi bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy az alperes teljes mértékű kártérítési felelősséggel tartozik a felperest 1999. március 16-án ért munkabalesetből eredő kárért.
A tényállás szerint a betanított munkásként dolgozó felperest K. L. délutános műszakban megbízott műszakvezető arra utasította, hogy a helyiség kétszárnyú ajtajának kinyitásában segítsen. K. L. - mivel a tolózárat nem érte el - szólt a felperesnek, hogy álljon fel a targonca emelővillájára és így nyissa ki a reteszt. A felperes ezt végrehajtotta, azonban megbillent és a bal keze a vezetőgörgők közé szorult. A felperes kezét nem tudták kiszabadítani, emiatt az ujjait a helyszínen amputálták.
A Városi Bíróság a Megyei Bíróság határozatával helybenhagyott ítéletével K. L.-t bűnösnek mondta ki maradandó fogyatékosságot okozó, foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétségében.
A munkaügyi bíróság megállapította, hogy a baleset az alperes működési körén belül történt, egyben elhárítható lett volna. Az alperes nem gondoskodott arról, hogy a targoncát illetéktelenek ne használhassák. Ezért az alperes az Mt. 174. § (2) bekezdése szerinti körülményeket nem bizonyította.
A felperes okszerűen tekintette K. L.-t utasításadásra feljogosított vezetőnek, aki megszegte az 1993. évi XCIII. törvény 60. § d) pontját, továbbá nem rendelkezett a géphez előírt jogosítvánnyal [38/1994. (XI. 10.) IKM rendelet].
Mindezen bizonyítékokból a munkaügyi bíróság a felperes vétkes közrehatásának hiányára, következésképpen - az előbbiekre is figyelemmel - az alperes teljes felelősségére következtetett [Mt. 174. § (1) bekezdés].
Az alperes fellebbezést nyújtott be.
A másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét helybenhagyta [Pp. 253. § (2) bekezdése, 254. § (3) bekezdése].
A másodfokú határozat indokolása szerint helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság a munkaköri leírással nem rendelkező betanított munkás felperesnek a műszakvezetőként kijelölt személy utasítása betartásának kötelezettségét. A felperesnek továbbá nem kellett tudnia a műszakvezető részére kiadott feladatokról, és arról, hogy nem volt jogosult a targonca vezetésére. A felperes nem részesült oktatásban az emelővillás targoncára nézve. Mindezek alapján az alperes a teljes mértékű kártérítési felelősség alól nem mentesülhet.
A másodfokú bíróság ítélete ellen elsődlegesen a felelősség alóli mentesülés, másodlagosan a felperesre terhesebben 90-10%-os arányú kármegosztás alkalmazása iránt az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt.
Álláspontja szerint a baleset nem a munkaviszonnyal összefüggésben következett be, mivel a felperesnek nem volt feladata, hogy a targoncára állva ajtót nyisson. A felperesnek meg kellett volna tagadnia K. L. - jogellenes - utasításának végrehajtását, továbbá utasítás nem, csupán kérés hangzott el a felperes részére.
Az alperes álláspontja szerint a bíróságok iratellenesen következtettek arra, hogy a felperes a szóban lévő cselekvést utasításra hajtotta végre.
Az alperes azzal is érvelt, hogy a balesetet kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta, a baleset a technika adott szintjén nem volt elhárítható. Ezzel összefüggésben az alperes sérelmezte a Megyei Munkaügyi Központ Munkabiztonsági és Munkaügyi Felügyelőség véleményének figyelmen kívül hagyását, érvelése szerint önellentmondásos a másodfokú ítélet indokolása a felperes közrehatásának hiányáról.
A felperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a másodfokú bíróság közbenső ítéletének hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az Mt. 174. § (1) bekezdés helyes értelmezése szerint a "munkaviszonnyal összefüggésben" utalás azt fejezi ki, hogy munkaviszonynak kell fennállnia, másrészt pedig azt, hogy a munkavállalót ért kárnak összefüggésben kell állnia a munkaviszonnyal [Legfelsőbb Bíróság MK 29. számú állásfoglalás a) pontja]. A munkaviszonnyal összefüggést illetően nemcsak a munkakörnek, hanem annak is jelentősége van, hogy a munkavállaló a munkáltató érdekében fejt ki egyébként a munkakörébe nem tartozó tevékenységet (segítségnyújtás). Az adott esetben a felperes ajtó kinyitásához nyújtott segítséget, ami nyilvánvalóan olyan tevékenység, amely bárkitől bármely munkahelyen elvárható és - kivételtől eltekintve - általában nem szerepel külön valamely munkaköri leírásban.
Az alperesi képviselő a munkaügyi bíróság által tartott tárgyaláson nem vitatta K. L. tanú vallomásának azt a részét, amely szerint a baleset időpontjában a tanú megbízott vezető volt ("...feladatom volt a fegyelem, a rend megtartása, illetőleg a minőségi munkák ellenőrzése"). Az alperes kérdésére a tanú előadta, hogy a felperest megkérte segítsen az ajtót kinyitni, álljon fel a targonca villájára. A munkahelyi fegyelem fenntartásával megbízott munkavállalót tehát a felperes okszerűen tekintette olyanként, aki feladatot, utasítást adhat részére; a vezető utasítását nem csupán a használt szavak és kifejezések minősítik utasításként, ennélfogva a vezető "kérése" az adott esetben nyilvánvalóan utasításnak minősült a munkavállaló számára. Fentieket - a bizonyítási eljárás további eredményeivel együtt - helyesen mérlegelték a bíróságok az Mt. 174. § (1) bekezdésével összefüggésben.
A hosszabb idő óta egységes bírói gyakorlat szerint a munkakörön kívül, a munkáltató érdekében végzett tevékenység során történt baleset megalapozza a munkáltató felelősségét, továbbá a munkavállaló kára megtérítésének nem feltétele, hogy az egészségkárosodás megfeleljen a munkabaleset fogalmának, és ebből a szempontból nincs jelentősége a munkavédelmi hatóságok állásfoglalásának (Legfelsőbb Bíróság Mfv. I. 11.017/1996/3.).
A MK 29. számú állásfoglalás c) pontja alapján helyesen állapította meg a jogerős ítélet a kármegosztás alapjául szolgáló vétkes munkavállalói magatartás hiányát, amellyel a Legfelsőbb Bíróság egyetért annak kiemelésével, hogy felperes váratlan helyzetbe került, amikor a keze a reteszbe beszorult. A felperes vétkes közrehatásának hiányában helyes az alperes teljes mértékű felelősségének megállapítása.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdés alapján a másodfokú bíróság közbenső ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.807/2000.)
560. Megfelelő munkaeszköz hiányában bekövetkezett munkahelyi baleset alapján a munkáltató felelősséggel tartozik a kárért [Mt. 174. § (1) bek.].
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és elsődlegesen a felperes keresetét elutasító határozat hozatalát, másodlagosan a kártérítés összegének mérséklését, harmadlagosan az alperesre kedvezőbb kármegosztás megállapítását kérte. Álláspontja szerint az eljárt bíróságok a tényállást nem teljeskörűen derítették fel, a bizonyítékokat csak részben értékelték. Figyelmen kívül maradt, hogy nem létezik olyan "stafni", illetve ajtó kitámasztó segédeszköz, amit az alperes a felperesnek kiadhatott volna. Az egyszerű, szakértelmet nem igénylő munkafolyamat tekintetében a kitámasztásról való gondoskodás egyértelműen a munkavállaló feladata. A helyszínen ilyen eszköz egyébként rendelkezésre állt, amit L. J. munkavédelmi megbízott tanúnyilatkozata bizonyított. A munkavédelmi szakértő azon nyilatkozata is figyelmen kívül maradt, mely szerint, ha nem volt támaszték, a felperesnek kellett volna azt kérnie a munkavezetőjétől. A kitámasztási segédeszköz hiányát az eljárt bíróságok eltúlozták, a baleset kizárólagos oka az igazságügyi szakértő és a munkaügyi felügyelő véleménye szerint a felperes elháríthatatlan magatartása, a csavarhúzó nem megfelelő használata volt. Így a baleset akkor sem lett volna elhárítható, ha a felperes az ajtót kitámasztja.
Az alperes sérelmezte, hogy az eljárt bíróságok bizonyítékok nélkül elfogadták a felperes előadását a kártérítés jogalapja és az összegszerűség, különösen a gyógyszerköltségek, a zenélésből és az ablaktisztítási vállalkozásból eredő jövedelem elmaradása tekintetében. Az alperes szerint az egyéb tevékenységek végzése hozzájárult a balesethez, ezeket a felperes egyébként elmulasztotta a munkáltatónak bejelenteni. Álláspontja szerint a megítélt nem vagyoni kártérítés mértéke eltúlzott, az igazságügyi orvos szakértő szerint a felperest az általa megjelölt tevékenységekben az egyszemes látás érdemben nem hátráltatja. Kifogásolta, hogy az elmaradt jövedelmekből nem kerültek levonásra az Mt. 182. §-ában meghatározottak. Az alperes mindezek miatt az Mt. 108. §-a, 174. § (2) és (3) bekezdése, 178. § (2) bekezdése, 182. §-a, 183. § (2) bekezdése, a Pp. 164. § (1) bekezdése, 206. § (1) és (3) bekezdése, 221. § (1) bekezdése, az MK 31. számú állásfoglalás megsértésére, a bírói gyakorlat figyelmen kívül hagyására hivatkozott.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása alapján a felülvizsgálat elrendelésére nem talált alapot.
Az irányadó - nem vitatott - jogerős ítéleti tényállás szerint a felperes akkor szenvedett a jobb szeme elvesztését okozó balesetet, amikor egy autóbusz harmonika ajtaján függőleges helyzetben kellett a hat csavarral megerősített zsanérokat megfordítania. A mintegy 30 cm-es csavarhúzóval öt csavart becsavart, a hatodik csavarlyuk "elhúzódott", és ebbe úgy próbálta a csavart berakni, hogy azt a csavarhúzóval alulról ütögette, és a csavarhúzó a szemébe vágódott.
A másodfokú bíróság helytállóan hivatkozott az Mt. 102. § (2) bekezdésében szabályozott munkáltatói kötelezettségre, mely szerint a munkáltató köteles az egészséges és biztonságos munkavégzés feltételeit biztosítani. Az első- és a másodfokú bíróság ebben a körben a következtetését az igazságügyi munkavédelmi szakértő szakvéleményére alapozta. Eszerint a függőleges ajtó biztonságos, két kéz használatával történő szerelése akkor lett volna biztosítható, ha az ajtó megfelelő eszközzel ki van támasztva. Az első- és a másodfokú bíróság a perbeli bizonyítékokból törvénysértés nélkül következtetett arra, hogy ilyen eszköz - amelyet a szakértői véleményből is kitűnően az alperesnek kellett biztosítania - nem állt a felperes rendelkezésére. A munkáltatói kötelezettséget nem érinti, hogy a felperes az eszköz biztosítását kérte-e. A kitámasztó eszköznek az adott munkavégzéskor való rendelkezésre állását az alperesnek kellett bizonyítania [Pp. 164. § (1) bekezdés]. A bizonyítottság hiányára az igazságügyi szakértői vélemény is utal. Az eszköz hiányát az alperesnek a felülvizsgálati kérelemben tett előadása is alátámasztotta: "tévesen vonták le (az eljárt bíróságok) azt a következtetést, hogy az alperesnek valamiféle speciális ajtókitámasztást kellett volna biztosítania az adott munkaművelethez"... "A kitámasztásról való gondoskodás egyértelműen a munkavállaló feladata". Az a körülmény, hogy L. J. tanúnyilatkozata szerint V. T. munkavállaló kitámasztott ajtó javítását végezte, nem alkalmas egymagában az alperes mulasztása cáfolatára.
A másodfokú bíróság helytállóan emelte ki V. T. csoportvezető tanúvallomását arról, hogy amikor a felperes megkereste a csavar nem megfelelő illesztése miatt, ő a menetfúró használatát javasolta, a csoportvezető a kitámasztásról nem tett fel kérdést.
Mindezekkel szemben az alperes alaptalanul hivatkozott a felperes kizárólagos elháríthatatlan magatartására amiatt, mert a csavar beillesztése érdekében az egyik kezével fogta az ajtót, míg a másikkal a csavarhúzóval való ütögetéssel próbálta a csavart a helyére illeszteni.
A felperes szabálytalan munkavégzése (a csavarhúzóval alulról történt ütögetés) a kitámasztó eszköz hiányával volt összefüggésben [Mt. 174. § (2) bekezdés, MK 29. számú állásfoglalás], ezért nem törvénysértő, hogy a másodfokú bíróság a kárviselés arányának meghatározásánál ennek tulajdonított döntő jelentőséget [Mt. 174. § (3) bekezdés, MK 31. számú állásfoglalás]. A jogerős ítélet helytállóan emelte ki, hogy a kárviselés arányának megállapításakor jelentősége van annak is, ha a munkáltató a kár bekövetkezésében vétkes magatartásával maga is közrehatott.
A jogalap és a kárviselés arányát illetően az alperes ezért alap nélkül hivatkozott jogszabálysértésre.
Az egyes károk és azok összegszerűségét illetően az eljárt bíróságok a Pp. 206. § (1) bekezdése szerinti mérlegeléssel döntöttek, a bizonyítékok felülmérlegelésére a felülvizsgálati eljárásban nincs jogszabályi lehetőség [Pp. 270. § (1) bekezdés, BH 1999/44.]. Az alperes egyébként a fellebbezésében nem vitatta a vállalkozásból és a zenélésből eredő elmaradt jövedelmet, az ápolási és gyógyszerköltséget, az ápoló igénybevétele szükségességét, és a nem vagyoni kártérítést, továbbá az Mt. 182. § alkalmazásával kapcsolatos jogszabálysértésre sem hivatkozott [Pp. 270. § (1) bekezdés, BH 2002/447.]. A másodfokú bíróság az egyes károk, valamint ezek összegszerűsége tekintetében csupán a kármegosztás mértéke módosítása arányában változtatott az elsőfokú bíróság ítéletén. A nem vagyoni kártérítés mértéke megállapításakor a másodfokú bíróság helytállóan vette figyelembe a teljes értékű egészséges élethez való jog körében, hogy a felperes a fél szeme elvesztésével súlyos pszichikai károsodást is elszenvedett, baleseti munkaképesség-csökkenése 50%-os, és egyéb betegségeivel együtt a baleseti károsodása vezetett a 67%-os rokkantsága megállapításához.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet - tekintettel arra, hogy az abban megjelölt jogszabálysértések nem voltak megállapíthatók - a Pp. 273. §-ának az adott ügyben még irányadó (1) bekezdése alapján elutasította. (Mfv. E. 10.575/2005.)
561. A munkáltató kártérítési felelőssége fennáll azért a balesetért, amely az üzemzavar elhárítás szabálytalan módjától ered, és az ilyen eljárásra a károsult betanítása is ennek megfelelően történt [Mt. 174. § (1) bek.].
A felperes keresetében a munkahelyi balesete miatt keletkezett vagyoni és nem vagyoni kárai megfizetését kérte.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest 1 364 386 forint elmaradt jövedelem, 1 000 000 forint nem vagyoni kártérítés, 72 000 forint általános kártérítés, továbbá 2006. május 1-jétől kezdődően havi 30 265 forint kártérítési járadék megfizetésére. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az elsőfokú ítéleti tényállás szerint a felperesnél 1997-ben degeneratív gerincbetegséget, porckorong bántalmat és oldalirányú gerincferdülést állapítottak meg. A felperes 2001. március 1-jétől létesített munkaviszonyt az alperessel segítő (dobozoló segéd) munkakörben, amelynek ellátására az orvosi alkalmassági vizsgálaton alkalmasnak minősítették. Az adott munkakörben egy gépsor ún. felső dobozfedél felrakó gépénél dolgozott, a géphez kezelési és munkavédelmi utasítás nem készült, a technológiai üzemzavar hibaelhárítására az alperes nem készített írásbeli utasítást, ugyanakkor gyakran előfordult, hogy a doboztetők különböző okok miatt a gépbe szorultak. Ilyenkor a gép leállt, és az üzemzavart úgy hárították el, hogy a beszorult doboztetőt a kezelő lehajolva, hajlás közben haránt befordulva a géphez, kirántotta. A felperesnek a betanításakor ezt a gyakorlatot mutatta meg a gépkezelő Á. Cs., akihez be volt osztva.
2001. május 5-én a felperes az előbbiek szerinti módon hirtelen rántással kívánta eltávolítani a beszorult doboztetőt, és ennek során a derekában nagy fájdalmat érzett, nem tudott tovább dolgozni, kórházban kezelték, majd 2005. (helyesen: 2002.) május 5-éig keresőképtelen volt, többször műtötték. A felperesnél porckorongsérvet és 67%-os rokkantságot, ebből a balesetből eredően 30%-os munkaképesség-csökkenést állapítottak meg, rokkantsági nyugdíjban és baleseti járadékban, 2005-től az 50%-os munkaképesség-csökkenésére tekintettel már rendszeres szociális járadékban részesült, a munkaviszonyát az alperes megszüntette.
Az elsőfokú eljárásban beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemény szerint a munkavégzés során történt erőbehatás és rendeltetésellenes mozgás a fennálló természetes kórokú degeneratív gerincelváltozásban heveny és maradandó állapotrosszabbodást, 30%-os baleseti eredetű munkaképesség-csökkenést okozott. Az igazságügyi orvosszakértői megállapítás szerint a már fennállt gerincelváltozás időnként okozott tüneteket, emellett a felperes aktív életet tudott élni, sportolhatott, az állapotrosszabbodás következtében viszont tanult szakmája (gépkocsivezető) és korábbi életvitele folytatására alkalmatlanná vált.
A munkaügyi bíróság következtetése szerint az alperes a balesetért az Mt. 174. § (1) bekezdése alapján felelős, kimenteni nem tudta magát, a munkavédelmi szakértői vélemény alapján nem volt megállapítható felperesi vétkes közrehatás. Az 50%-os összmunkaképesség-csökkenésen belül fennálló 30%-os baleseti munkaképesség-csökkenésre tekintettel, ezek egymáshoz viszonyított aránya alapján az elmaradt jövedelem 60%-ának megtérítésére kötelezte az alperest.
Az alperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság által feltárt tényállással és az abból levont jogi következtetésekkel. Az alperes fellebbezésére tekintettel kifejtette még - egyebek mellett -, hogy az alperes által becsatolt magánorvosi szakvélemény csupán az alperes nyilatkozatának minősül.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében az Mt. 174. § (2)-(3)-(4) bekezdései, az Mt. 103. § (1) bekezdés b) pontja, valamint az Mvt. 60. § (1) bekezdés g) pontja megsértése miatt kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a keresetet elutasító határozat hozatalát. Azzal érvelt, hogy a felperes a perben nem bizonyította az okozati összefüggést. Ez utóbbi hiányát szerinte a magánszakvélemény is alátámasztotta. Álláspontja szerint a felperes - noha megfelelően ki volt oktatva - szabálytalanul járt el, ezért a balesetet a kizárólagos és elháríthatatlan magatartása okozta. Mindemellett a kármegosztás elmulasztására is hivatkozott a felperes vétkes magatartásával összefüggésben. Ez utóbbi tekintetében a korábbi beadványaiban tett előadásaira is utalt.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A másodfokú bíróság helytállóan értékelte az alperes által beszerzett magánszakvéleményt az alperes nyilatkozataként, amely ekként nem volt alkalmas a perben kirendelt igazságügyi orvos szakértő által előterjesztett szakvélemény megállapításainak megdöntésére (Pp. 177. §; BH 1992/270.).
Az alperes felülvizsgálati kérelmében az okozati összefüggés, a kárfelelősség alóli mentesülés és a kármegosztás körében tartalmát tekintve a bizonyítékok bírói mérlegelését támadta [Pp. 206. § (1) bekezdés]. A Pp. 270. § (1) bekezdéséből következően a felülvizsgálati eljárásban a bizonyítékok felülmérlegelése nem megengedett. Felülvizsgálatot megalapozó eljárási jogszabálysértést a bizonyítékok kirívóan okszerűtlen, a logika szabályaival ellentétes, vagy iratellenes értékelése valósíthat meg. Nem tartozik viszont ebbe a körbe, amikor a bíróság a tényállást úgy állapítja meg, hogy az egyes bizonyítékok tartalmával nem áll összhangban, azonban a per egyéb adatai alapján nem okszerűtlen [Pp. 206. § (1) bekezdés, BH 2001/301.].
A perben felmerült bizonyítékokból okszerűen megállapítható volt, hogy a felperesnél a megadott időben nem vitatottan bekövetkezett heveny és maradandó állapotrosszabbodás a munkavégzése során a beszorult dobozfedél adott mozdulattal történt kirántásának következménye. A felperes a baleset időpontjában nyomban nagy fájdalmat jelzett, keresőképtelenné vált. Ezt az igazságügyi orvosszakértői véleménnyel egybevetve megalapozottan megállapítható volt a felperes munkahelyi eredetű egészségkárosodása. A munkaviszonnyal való összefüggés megállapítása az összes bizonyíték egybevetése alapján a bíróság feladata, amire a tényállással összefüggésben az igazságügyi orvosszakértői vélemény is utalt.
Az első- és a másodfokú bíróság a kimentési tényállások tekintetében is törvénysértés nélkül következtetett arra, hogy az alperes a reá háruló bizonyítási teher ellenére az Mt. 174. § (2) bekezdésében előírt feltételek fennállását nem bizonyította. Ezt a munkavédelmi szakértői vélemény, valamint a tanúnyilatkozatok aggálytalanul alátámasztották. A balesetet okozó üzemzavar felperes által alkalmazott - nem szabályos - elhárítási módja az alperesnél általános volt, a felperes betanítására is ennek megfelelően került sor. Nem okszerűtlen tehát a munkaügyi bíróság következtetése arról, hogy az alperes vezetői tudták és eltűrték a hibaelhárítás kialakult gyakorlatát. Az eljárt bíróságok eszerint törvénysértés nélkül állapították meg, hogy a felperes nem tanúsított kármegosztás alapjául szolgáló vétkes magatartást. A felülvizsgálati kérelemben hivatkozott tanúnyilatkozat, miszerint "lehet, hogy oktatták" a szabályos munkaműveletet, mindezeket nem cáfolja.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.910/2006.)
562. Kidolgozott technológiai utasítás, és irányító személy kijelölése hiányában a munkáltató felelős azért a balesetért, amely úgy következett be, hogy három 50 m3-es tartály forgatást is igénylő tisztítása során a tartályok dőlni kezdtek, aminek megakadályozása érdekében az egyik munkavállaló azok közé ugrott és életveszélyes fejsérülést szenvedett [Mt. 174. § (1) bek.].
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a jogerős közbenső ítélet megváltoztatását, és a baleset bekövetkezéséért a felperes felelősségének 100%-os mértékben történő megállapítását kérte. Másodlagos kérelme az első- és a másodfokú bíróság közbenső ítéletének hatályon kívül helyezésére, és az ügyben eljárt bíróságok új eljárásra, és új határozat hozatal utasítására irányult.
Az alperes érvelése szerint a bíróságok a Pp. 206. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglaltaknak nem tettek eleget. A tényállás megállapítása során nem vetették egybe a bizonyítékokat, kizárólag a felperes nyilatkozatai és az általa csatolt megalapozatlan szakvélemény alapján hozták meg közbenső ítéleteiket. A bíróságok nem megfelelő módon értékelték, hogy a felperest nem a számára kiadott munkafolyamat közben érte a sérülés, hanem a tartály forgatásakor, amitől eltiltották. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében arra is hivatkozott, hogy a bíróságok közbenső ítéletei sértik az 1993. évi XCIII. törvény 60. § (1) bekezdés d) pontja és (3) bekezdésében foglaltakat.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása alapján a felülvizsgálat elrendelésére nem talált alapot.
Az irányadó jogerős közbenső ítéleti tényállás szerint a felperes 2001. november 20-án két munkatársával három darab egyenként 50 köbméteres tartály tisztítására kapott utasítást oly módon, hogy a munka irányítására kijelölt személy közöttük nem volt. A munkafolyamat része volt a tartályok targoncával történő forgatása is, amely más munkavállalók feladatát képezte. A mozgatás során a tartályok dőlni kezdtek, ezért a felperes és M. I. tiltás ellenére azok közé ugrott, az elfordulás megakadályozása érdekében. Ez azonban nem járt sikerrel, és a felperes életveszélyes fejsérülést szenvedett.
Az Mt. 174. §-ának (2) bekezdése szerint a munkáltató mentesül a kártérítési felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta. Ez tehát a mentesülés feltételeként azt jelenti, hogy a munkáltató a kár bekövetkezésénél nem játszott szerepet. Ezen rendelkezéssel áll összhangban az MK 29. számú állásfoglalás is, amely értelmében a balesetek és megbetegedések elleni védekezés egyik jelentős eszköze a technológiai utasítások, óvórendszabályok megtartása. Ezek az előírások azonban csak akkor töltik be rendeltetésüket, ha azokra a munkáltató kellően kioktatja a munkavállalóit, és megfelelő intézkedéseket tesz azok megtartása érdekében. Nem hivatkozhat tehát elháríthatatlanságra a munkáltató, ha ezt a kötelezettségét elmulasztotta. Ha a kárt nem kizárólag a károsult munkavállaló magatartása okozta, hanem olyan egyéb okok is fennállnak, amelyekre tekintettel a munkáltató a felelősség alól nem mentesülhet, a károsult munkavállaló közreható magatartása csak az esetben lehet a kármegosztás alapja, ha az vétkes volt. Erre egyébként az Mt. 174. §-ának (3) bekezdése kifejezetten utal is.
A munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény 40. §-ának (1) bekezdése szerint a munkafolyamatot, a technológiát, a munkaeszközt, az anyagot úgy kell megválasztani, hogy az sem a munkavállaló, sem a munkavégzés hatókörében tartózkodók egészségét és biztonságát ne veszélyeztesse. Ugyanezen törvény 41. §-ának (1) bekezdése szerint pedig az anyagot, terméket mozgatni csak az anyag, termék tulajdonságainak megfelelő arra alkalmas eszközzel, a kijelölt helyen és módon, a súly és mérethatárok megtartásával szabad.
Mindezen rendelkezések alapján a jogerős közbenső ítélet jogszabálysértés nélkül állapította meg az alperes teljes mértékű felelősségét, mert kidolgozott technológiai utasítás nem állt rendelkezésre, a tevékenység irányításával kijelölt személyt nem bíztak meg, és a tartály mozgatása sem volt biztonságosan megoldható a rendelkezésre álló targoncával.
A bíróságok a perbeli bizonyítékokat a logika, az okszerűség és az ésszerűség követelményeinek megfelelően értékelték (Pp. 206. §), és további szakvélemény beszerzését jogszerűen mellőzték a rendelkezésre álló adatokra és tényekre figyelemmel. Önmagában az a körülmény, hogy a bíróságok a súlyosan sérült felperes személyes meghallgatását mellőzték, jogszabálysértés megállapítására alapot nem adhat.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet - tekintettel arra, hogy az abban sérelmezett jogszabálysértések nem voltak megállapíthatóak - a Pp. 273. §-ának az adott ügyben még irányadó (1) bekezdése alapján elutasította. (Mfv. E. 10.033/2006.)
563. A munkaidőben a munkáltató által a munkavállalói részére szervezett sportrendezvényen a munkavállaló sporttevékenységével összefüggő balesete a munkáltató tevékenységével összefüggőnek minősül [Mt. 174. § (1)-(2) bek.].
A felperes keresetében a munkáltató által szervezett sportrendezvényen történt balesete miatt 650 000 forint nem vagyoni és 700 000 forint általános kártérítés, valamint további vagyoni károk megfizetésére kérte az alperest kötelezni.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest 400 000 forint nem vagyoni kár, 300 000 forint általános kártérítés, az alperesnél felmerült 116 047 forint, valamint a Lakáspénztárnál kiesett 161 574 forint keresetveszteség, 34 400 forint élelemfeljavítás, továbbá ezek kamatai megfizetésére. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint az alperes 1998. szeptember 18-19-én az alperes rendezésében "G. Sportnapokat" tartott. A munkaidőben megrendezett labdajátékon a felperes balesetet szenvedett, melynek következményeként jobb lábán az Achilles-ín elszakadt. A baleseti sérülés miatt a felperes munkaképessége 20%-os mértékben véglegesen csökkent.
A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a felperesnek a munkaviszonyával összefüggésben elszenvedett balesetéért az alperes kárfelelőssége fennáll. A nem vagyoni kártérítés tekintetében az összes körülmények mérlegelése alapján a követelt összeggel szemben 400 000 forint mértékű kártérítést talált az elszenvedett sérelemmel arányban állónak. Az általános kártérítésre kötelezést a felperes és házastársának gyógyszer és egyéb többletköltségek felmerülésére vonatkozó nyilatkozatára alapozta. A keresetveszteségek tekintetében a bíróság elfogadta az igazságügyi könyvszakértő véleményét.
Az elsőfokú ítélet ellen az alperes fellebbezéssel, a felperes csatlakozó fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta és a kiesett jövedelmet 161 574 forintról 26 929 forintra leszállította. Ehhez képest állapította meg az elsőfokú eljárási illetéket.
A másodfokú bíróság osztotta a munkaügyi bíróság álláspontját az alperes kárfelelősségét illetően. Az összegszerűség körében a Lakástakarékpénztárnál kiesett jövedelmet amiatt csökkentette, mivel az elsőfokú bíróság a szakértő által megállapított összes jövedelmet tévesen havi jövedelemként számította.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet "megváltoztatásával" elsődlegesen a kereset elutasítását, másodlagosan a kártérítés mértékének 123 000 forintra leszállítását kérte. Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti az Mt. 174. § (1) és (2) bekezdését, a Pp. 164. §-át, a Pp. 221. § (1) bekezdését és a Ptk. 355. § (4) bekezdését.
Az alperes szerint a bíróságok nem foglalkoztak a beadványában foglaltakkal, a fellebbezésében előadottakkal. Továbbra is vitatta a balesetért fennálló felelősségét, mivel a felperes nem az alperes érdekében és képviseletében járt el, továbbá a balesetet nem háríthatta el. Sérelmezte a megítélt vagyoni és nem vagyoni károk összegszerűségét. Álláspontja szerint e körben a felperes a nem vagyoni kára és az általános kára mértékét nem bizonyította, továbbá általános kártérítés megállapítására nem is volt jogszabályi alap. Az elmaradt jövedelmet amiatt vitatta, mert a keresetbe a bíróságok tévesen számították be - a szakvélemény alapján - a költségtérítést.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint részben alapos.
A jogerős ítélettel jogszabálysértés nélkül megállapított tényállás a felülvizsgálati eljárásban is irányadó [Pp. 206. § (1) bekezdés, 270. § (1) bekezdés]. E tényállás szerint az alperes munkaidőben "G. Sportnapok" sportrendezvényt szervezett egyes szervezeti egységei munkavállalói részére, és a rendezvény összes költségeit fedezte. A felperes a rendezvényen alperes munkavállalójaként vett részt. Mindezeket a felülvizsgálati kérelem is elismerte. A balesetnek a munkaviszonnyal való összefüggését a bíróságok tehát megalapozottan állapították meg [Mt. 174. § (1) bekezdés].
Az Mt. 174. § (2) bekezdésében szabályozott működési körön kívüli elháríthatatlan okon alapuló kimentés alapja az, hogy a munkaviszonnyal összefüggésben keletkezett kár a munkáltató működési körével kapcsolatban nem lévő okból következett be, és egyben a munkáltató részéről elháríthatatlan is volt.
Alaptalanul hivatkozott az alperes arra, hogy az adott esetben a baleset a felperest nem a munkáltató tevékenységével, működésével összefüggésben érte. A munkaidőben a munkáltató által a munkavállalói részére szervezett sportrendezvényen a munkavállaló sporttevékenységével bekövetkezett baleset az adott esetben összefüggésben állt a munkáltató tevékenységével, az előidéző ok és a munkáltató tevékenysége, működési köre közötti okozati összefüggés megállapítható (MK. 29.). Az ilyen feltételek mellett a munkáltató által tartott sportrendezvényen a munkáltatónak számolnia kell azzal, hogy a munkavállalók a sporttevékenység során a szokásostól eltérő körülmények között vannak jelen és tevékenykednek.
Amennyiben a kárt előidéző ok a munkáltató működési körébe esőnek minősül, a munkáltató nem mentesül, ha az előidéző ok egyben olyan, amelyet a munkáltató el sem háríthatott. Nincs tehát jelentősége, hogy a munkáltatónak volt-e lehetősége a balesetet előidéző ok elhárítására. A felülvizsgálati kérelem ezzel ellentétes érvelése téves, az alperesnek a balesetért fennálló teljes kártérítési felelősségét a bíróságok jogszabálysértés nélkül állapították meg.
Az alperes a perben nem vitatta a nem vagyoni kártérítés jogalapját. Az összegszerűség körében a jogerős ítélettel helybenhagyott elsőfokú ítéleti rendelkezés az összes körülmény bírói mérlegelésén alapul. A bíróság vizsgálta, hogy az elszenvedett sérelem milyen mértékű, és ehhez képest mérlegelte a felperes kisfokú mozgáskorlátozottságára, viszonylag fiatal korára is tekintettel az ezzel arányban álló vagyoni előnyt. [Pp. 206. § (1) bekezdés, Mt. 177. § (2) bekezdés].
Az élelemfeljavítás összegszerűsége tekintetében a bíróságok mérlegelése nem volt okszerűtlen, arra is figyelemmel, hogy az alperes az 1999. október 8-án megtartott egyeztetés során a kórházi ápolás idejére napi 300 forint, az otthoni ápolás idejére napi 200 forint költség megfizetését maga is felajánlotta "méltányossági alapon". Az élelemfeljavítás szükségességét az igazságügyi orvos szakértő igazolta.
Helytállóan sérelmezte a felülvizsgálati kérelem az általános kártérítéssel és az alperesnél elért keresetveszteséggel kapcsolatos ítéleti rendelkezéseket.
Az Mt. 183. §-a értelmében általános kártérítés megállapításának akkor lehet helye, ha a kár, vagy annak egy része pontosan nem számítható ki. Az adott esetben az általános kártérítés alapjául figyelembe vett gyógyszer, gyógyászati eszköz, telefon és közlekedési többletköltségek a balesetet követő konkrét időszakban merültek fel, összegszerűségük tekintetében a kiszámíthatóság hiányát a bíróságok alaptalanul állapították meg. A bírói joggyakorlat szerint általános kártérítés mindaddig nem állapítható meg, amíg nyilvánvalóvá nem válik, hogy a kár mértéke nem számítható ki.
A felperes és férje egyoldalú előadásán, a magas gyógyszer, gyógyászati eszköz, telefon költség és közlekedési többletköltség vélelmezésén alapuló jogerős ítélet megalapozatlan. A bizonyítási eljárásban a konkrétan felmerült költségek általában felderíthetők, ennek érdekében a célszerű és eredményre vezető bizonyítást lefolytatható azzal, hogy a kár keletkezésével és mértékével kapcsolatban a bizonyítás a felperest terheli.
A keresetveszteség tekintetében az alperes az elsőfokú eljárásban vitatta az igazságügyi könyvszakértő megállapításait. Az elsőfokú bíróság ítéletében erre nem tért ki, továbbá a költségátalánynak az elmaradt jövedelemhez számításával kapcsolatos álláspontját sem indokolta. A másodfokú bíróság az alperes fellebbezésében az ezzel kapcsolatban előadottakra nem tért ki, ezért az ítéletek ebben a körben megalapozatlanok [Pp. 221. § (1) bekezdés].
A részletekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek a nem vagyoni kártérítésre, a Lakáspénztárnál elért kereset kiesésre, és az élelemfeljavítással kapcsolatos kártérítésre vonatkozó rendelkezéseit hatályában fenntartotta; az általános kártérítésre és az alperesnél keletkezett keresetveszteségre vonatkozó rendelkezéseit - a munkaügyi bíróság ítéletének ugyanezen rendelkezéseire is kiterjedően - hatályon kívül helyezte, és ebben a körben a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította a kifejtettek szerint. (Mfv. I. 10.624/2000.)
564. Megállapítható a betegségnek (halláskárosodás) a munkaviszonnyal való okozati kapcsolata, ha a munkavállaló 85 dB-t meghaladó zajban korszerűtlen füldugóval dolgozott [Mt. 174. § (1) bek.].
A felperes 1994. január 1-jétől 1997. május 12-éig állt munkaviszonyban az alperessel, ahol 1996. január 5-éig TMK lakatos, ezt követően műanyag-feldolgozó munkakörben dolgozott.
A felperes a munkaviszonya megszűnését követően tapasztalt jelentős hallásromlása miatt egymillió forint, majd felemelt keresetében kettőmillió forint nem vagyoni kár iránt élt keresettel az alperes ellen. Követelése jogalapját abban jelölte meg, hogy az alperesnél fémkalodák javításához használt sarokcsiszoló működtetése olyan zajjal járt, ami a korábban már meglévő halláscsökkenését fokozta.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest 1 200 000 forint nem vagyoni kár megfizetésére. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság megállapította, hogy a felperesnél a perbeli munkaviszony előtt már állapítottak meg kismértékű halláskárosodást. Az alperessel történő munkaviszony létesítésekor a foglalkozás-egészségügyi orvos által megállapított fokozott zajexpozíció diagnózist az Országos Munka- és Üzemegészségügyi Intézet zaj okozta halláskárosodás foglalkozási betegséggé minősítette át.
A felperesnek az alperessel fennállt munkaviszonya kezdetekor mért hallása a korának megfelelő volt, a beszédtartományban 40 illetve 55 dB-es, a magasabb hangok területén 60-70 dB mértékű percepciós jellegű hallásromlás volt megállapítható.
Fél évvel a munkaviszony megszűnése után a hallásvizsgálat mindkét oldalon nagyobb halláscsökkenést mutatott, az 1997. december 17-ei orvosi vizsgálat 50-80 dB kevert típusú halláscsökkenés miatt hallásjavító készülék használatát javasolta. Az 1999. február 5-én elvégzett újabb vizsgálat a beszédtartományban súlyos fokú, a magasabb hangok területén a süketséggel határos halláskárosodást diagnosztizált.
Az alperes által csatolt orvosi vélemény és a bíróság által kirendelt orvosszakértői véleményt felülvéleményező Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága véleménye szerint a felperes zaj okozta halláskárosodása a korábbi munkavégzések során keletkezett, a beszédfrekvenciában is bekövetkezett súlyosbodás azonban az alperessel fennállt munkaviszony befejezése után alakult ki. A felülvélemény szerint nem zárható ki, hogy a felperes ekkor kialakult súlyos halláskárosodásához az alperesi üzemben mért 85 dB-nél magasabb zaj is hozzájárult.
A munkaügyi bíróság mindezek alapján a felperes keresetét megalapozottnak találta és a felperest ért súlyos károsodás miatti hátrányokat mérlegelve 1 200 000 forint nem vagyoni kártérítést talált arányos mértékűnek.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét megváltoztatta és a keresetet elutasította.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a munkaügyi bíróság az ítéleti tényállást helyesen állapította meg. A tényállást annyiban egészítette ki az egészségügyi-műszaki-iparügyi szakértő véleménye alapján, hogy a munkaidő kisebb részében használta a felperes a nagy zajjal járó sarokcsiszolót, a füldugó használatával a 88 dB-es zajterhelés 55 dB-re csökkent, ami nem haladja meg a halláskárosodás megítélése szempontjából irányadó, az MSZ 18151/2-83. szabványban meghatározott mértéket. Továbbá a megyei szakfőorvos nyilatkozata szerint az alperesi munkahelyet nem tartották zajosnak.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint arra tekintettel, hogy a felperest a füldugó használata miatt nem érhette 85 dB értéket meghaladó zajszint, nem megalapozott az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságának véleménye abban a részben, hogy nem zárható ki az alperesnél mért 85 dB-es zajszint felperest ért súlyos halláskárosító hatása. Nem bizonyított tehát a perbeli munkaviszonnyal fennállt okozati kapcsolat arra is tekintettel, hogy a felülvélemény nem tudta megállapítani - csupán valószínűsítette - a halláskárosodás okát, és lehetségesnek tartotta az évek óta fennálló belső fülbetegség természetes előrehaladását is.
A másodfokú bíróság szerint mindezekből a munkáltató kártérítési felelősségét nem lehet megállapítani.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével az elsőfokú ítélet "hatályában való fenntartását" és az alperesnek 1 200 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezését kérte. A felperes álláspontja szerint megalapozatlanul zárta ki a jogerős ítélet az okozati összefüggést, a "legmagasabb igazságügyi, egészségügyi szakértői fórum ugyanis valószínűsítette, hogy a halláscsökkenés fokozódásához a zajos munkahelyen történt foglalkoztatás is hozzájárult. E körben minden kétséget kizáró "ellenbizonyítással" az alperesnek kellett volna élnie. A felperes szerint nincs jelentősége az általa használt egyéni védőeszköznek, mivel a perben bebizonyosodott a munkahelynek a szabványban előírt értéket meghaladó hangnyomásszintje. Az alperes objektív felelőssége ennek alapján fennáll.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
Felülvizsgálati kérelmet jogszabálysértésre való hivatkozással lehet benyújtani [Pp. 275. § (1) bekezdés]. Jogszabálysértést - egyebek mellett - a bizonyítékok okszerűtlen, iratellenes, illetve a Pp. 206. §-ának nem megfelelő mérlegelése is megalapozhat.
Az adott ügyben a per adataiból megállapíthatóan az alperes a felperest zajos munkakörben még fokozott védelem mellett sem foglalkoztathatta volna, továbbá a felperes korszerűtlen zajvédő dugót használt (G. L. szakértő nyilatkozata). Az elsőfokú eljárásban rendelkezésre álló szakvélemények közötti ellentmondás miatt kirendelt ETT IB a szakvéleményében aggálymentesen fejtette ki, hogy nem zárható ki, miszerint a felperesnél a munkaviszonya megszűnése után kialakult súlyos halláskárosodásához az alperesi üzemben mért 85 dB-nél magasabb zaj is hozzájárult, mivel a korszerűtlen zajvédő dugó nem akadályozta meg a későbbi halláskárosodást. Ezt az évek óta fennálló belsőfül betegség természetes előrehaladása is okozhatta, "azonban valószínűsíthető, hogy a halláscsökkenés fokozódásához a zajos munkahelyen történt foglalkoztatás is hozzájárult".
A felperes súlyos egészségromlása és az alperesnél a zajos munkahelyen korszerűtlen füldugóval történt alkalmazása közötti összefüggés tehát nagy valószínűséggel megállapítható. Mindezt nem érinti, hogy az orvostudomány mai állása szerint a teljes bizonyosság ilyen esetekben sosem mondható ki.
Az igazságügyi orvosszakértői és a műszaki szakértői véleményeket, valamint a perben rendelkezése álló további bizonyítékokat is a Pp. 206. §-ában az okszerű mérlegelésre vonatkozó szabályok sérelme nélkül nem lehet úgy értékelni, hogy az okozati összefüggést a felperesnek nem sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítania.
A per adatit a kifejtettekből következően tévesen értékelte a másodfokú bíróság, amikor az ETT-IB hivatkozott véleményéből arra következtetett, hogy nem bizonyított az okozati összefüggés. Tévesen indult ki a másodfokú bíróság ugyanis abból, hogy a zajszint csillapítására használt füldugók használata miatt a munkahelyen a zajszint nem érhette el a 85 dB értéket.
A munkaügyi bíróság a per összes adatait egybevetve helyesen mérlegelte a bizonyítékokat és helytállóan állapította meg, hogy az alperesnek az Mt. 174. §-ának (1) bekezdése alapján a kártérítési felelőssége fennáll a nem vagyoni kár alapjául szolgáló elszenvedett sérelemért. A megyei bíróságnak a kifejtettekkel ellentétes jogi álláspontja az Mt. 174. §-ának (1) bekezdésébe ütközik, ezért törvénysértő.
Az alperes az összegszerűség tekintetében csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel nem élt, azt a fellebbezésében sem támadta.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróságnak az alperest 1 200 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelező ítéletét helybenhagyta. (Mfv. I. 10.048/2000.)
565. Azbesztózis által okozott rosszindulatú tüdő megbetegedés miatt két munkáltatóval szemben érvényesített kártérítési igény esetében nem jogszabálysértő a munkáltatók egyetemleges marasztalása, ha az első munkáltató a kártérítési felelősségét ráutaló magatartással elismerte, a megbetegedést a második munkáltatónál fennálló jogviszonnyal összefüggésben állapították meg [Mt. 174. § (1) bek., Ptk. 344. § (1) bek.].
A felperes keresete a házastársa (néhai H. J.) foglalkozási megbetegedésével okozati összefüggésben bekövetkezett halála miatt kártérítés (nem vagyoni kártérítés, általános kártérítés, nyugdíj-kiegészítés, mezőgazdasági kár) megfizetésére irányult. A felperes a házastársa munkáltatóit egyetemlegesen kérte marasztalni.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét mindkét alperessel szemben elutasította.
A tényállás szerint H. J. 1951. április 6-ától 1989. január 31-éig a II. rendű alperes jogelődjénél, az E. Vállalatnál anyagbeszerző munkakörben dolgozott, 1989. február 1-jétől nyugdíjazásának időpontjáig 1989. december 31-éig az I. rendű alperes alkalmazásában állt anyaggazdálkodási osztályvezetőként. 1998. július 28-án 71 éves korában tüdőrákban halt meg. Az igazságügyi orvosszakértői véleményből kitűnően az azbeszt kóroki szerepe a tüdődaganatok kialakulásában bizonyított, az azbesztózis és a tüdő rosszindulatú daganata között az okozati összefüggés megállapítható. Az alperesek a néhai munkavállaló foglalkozási megbetegedéséből eredő halálát nem vitatták. Az I. rendű alperes arra alapítva kérte a kereset elutasítását, hogy a munkavállaló nem a vele fennálló néhány hónapos munkaviszony alatt szerezte az azbesztózis megbetegedését.
Az elsőfokú bíróság érdemben, az előterjesztett jogcímekben nem találta alaposnak a keresetet.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és egyetemlegesen kötelezte az alpereseket 200 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére.
A másodfokú bíróság a döntésének meghozatalakor a tanúk vallomása és a beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemény alapján értékelte a szokásos gyászreakciót meghaladó felperesi depresszív tüneteket és megváltozott életvitelt. Az indokolás szerint a jogutódlás kérdésében egyértelmű álláspontot nem lehetett kialakítani, mivel az I. rendű alperes a felperes részére temetési költséget térített, ezzel a ráutaló magatartásával a peres eljárás megindítása előtt a kárfelelősségét elismerte. A másodfokú bíróság álláspontja értelmében az alperesek egymással szemben külön perben érvényesíthetik követelésüket, ahol az 1988. december 1-jei szindikátusi szerződést kötő felek vonatkozásában a jogutódlás kérdését tisztázni lehet.
A jogerős ítélet ellen jogszabálysértést és megalapozatlanságot panaszolva az I. rendű alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben a megyei bíróság jogerős ítéletének "megváltoztatását" kérte, a tekintetben, hogy a II. rendű alperes legyen az egyedüli kötelezett.
Érvelése szerint a másodfokú bíróság nem vette figyelembe, hogy a felperes néhai férje az azbesztózisból eredő foglalkozási megbetegedését melyik időszakban szerezte, és a kárfelelősség kit terhel. Álláspontja értelmében egyértelműen megállapítható, hogy az elhunyt a foglalkozási megbetegedését a korábbi munkáltatónál, a II. rendű alperesnél szerezte, mert mint anyagbeszerző azbesztanyag szállításával akkor került fizikai kapcsolatba. Az I. rendű alperesnél 11 hónapig állt munkaviszonyban. Ezen időszakban irodában dolgozott és azbesztanyag mozgatásával nem foglalkozott.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta [Pp. 275. § (2) bekezdés].
A jogerős ítélet a tényállás, mind az abból levont jogi következtetés tekintetében helytálló.
A perben abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy az elhunyt foglalkozási megbetegedéséből eredő halálával összefüggésben a felperes jogosult-e kártérítésre. Mivel az elhunyt foglalkoztatása kizárólag a munkáltatói jogelődnél és jogutódnál (az alpereseknél) állt fenn, nincs jelentősége, hogy a felperes házastársa a foglalkoztatási megbetegedését pontosan mikor szerezhette.
Helytállóan hivatkozott a megyei bíróság arra, hogy az alperesek egymás közötti polgári jogi jogviszonyára tartozik, hogy korábbi megállapodások alapján a foglalkozási megbetegedésből eredő követelések körében fennálló vitás kérdéseket miként rendezték.
A felülvizsgálati eljárásban nincs helye bizonyításnak, a Legfelsőbb Bíróság azt vizsgálhatja, hogy a tényállásból levont jogi következtetés helytálló-e [Pp. 275. § (1) bekezdés]. A másodfokú bíróság okszerű mérlegeléssel állapította meg, hogy minden kétséget kizáróan (további bizonyíték nélkül) a szindikátusi szerződés az I. rendű alperes kártérítési felelősségét nem zárta ki, továbbá e felelősségre utal az I. rendű alperesnek a temetési költségek megfizetésében megvalósult magatartása. Mindezek miatt az alperesek egyetemleges marasztalása nem jogszabálysértő [Ptk. 344. § (1) bekezdés].
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság jogszabályoknak megfelelő ítéletét hatályában fenntartotta [Pp. 275/A. § (1) bekezdés]. (Mfv. I. 11.229/2001.)
566. A munkáltató köteles megtéríteni a munkavállalónak a munkaköre ellátásakor történt emelés miatt keletkezett sérüléses eredetű ágyéki porckorongsérvből származó kárait [Mt. 174. § (1) bek., MK 30. számú állásfoglalás].
A felperes munkabalesetével összefüggésben érvényesített vagyoni kártérítési követelést az alperes ellen.
A munkaügyi bíróság ítéletével elmaradt jövedelem, étkezési hozzájárulás, költség, lejárt és jövőben esedékes járadék címén marasztalta az alperest.
A tényállás szerint a felperes gépkocsivezető, halottszállító munkakörben állt az alperes alkalmazásában. 1998. február 7-én ügyeleti szolgálatot látott el, a halottat a hordággyal együtt emelte, eközben a lejtős lejárón a síkos út miatt leszórt homokon megcsúszott és a dereka megrándult. A gépkocsi vezetője ezt nem látta, csak azt észlelte, hogy a felperes a ruházatát tisztította. Az ezt követő munkafeladatot a felperes már csak nehezen tudta ellátni, másnap délelőtt pedig nem tudta felvenni a munkát. Ezen a napon sürgősséggel kórházba került, és sérüléses eredetű ágyéki porckorongsérv miatt műtétet hajtottak végre. A fentiek miatt 67%-os munkaképesség-csökkenése van, amely túlnyomórészt baleseti eredetű.
A felperesnek deréktáji panaszai 1993-ban voltak, ebből felgyógyult.
Mindezekből a munkaügyi bíróság az alperes teljes mértékű kártérítési felelősségére következtetett, minthogy a felperes esetleges természetes kórokú maradványállapota mellett a munkakörét el tudta látni (Legfelsőbb Bíróság MK 30. számú állásfoglalás). A jogalap figyelembevételével a munkaügyi bíróság részletesen indokolta az összegszerűségről szóló döntését.
Az ítélet ellen az alperes a jogalapot támadva fellebbezést nyújtott be. Ezt a fellebbezési tárgyaláson fenntartotta.
A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletének fellebbezéssel nem támadott részét nem érintette, egyebekben helybenhagyta.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a munkaügyi bíróság a bizonyítékokat helyesen értékelte. Megfelelt a törvénynek [Pp. 206. § (1) bekezdés] S. L. - ellentmondás nélküli - tanúvallomásának értékelése is. A másodfokú bíróság álláspontja szerint nem volt olyan hiány vagy ellentmondás az orvosszakértői véleményben, amely felülvélemény beszerzését tett volna indokolttá; 1993-tól a balesetig a felperes semmilyen egészségi problémával nem volt keresőképtelen. A balesetet előidéző ok a munkáltató tevékenységével összefüggött (MK 29. számú állásfoglalás), ezért az alperes a jogalapot sikerrel nem támadhatja [Mt. 174. § (1) bekezdés].
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a bizonyítékok törvénysértő mérlegelését állította a felperes által elhallgatott első műtét, S. L. ellentmondásos vallomása, a felperes által minden hét végén végzett nehéz fizikai munka figyelmen kívül hagyása miatt. Ezért elsődlegesen a jogerős határozat hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében - arra hivatkozva, hogy az alperes fellebbezése a jogalapra nem irányult - vitatta a jogalap kérdésében az alperes felülvizsgálati kérelmének lehetőségét. Egyebekben érdemben sem találta megalapozottnak az alperes érvelését.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felperes - a kifejtettek miatt - tévesen hivatkozott a fellebbezés tartalmára, a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet ezért (a jogalap körében) érdemben bírálta el [Pp. 271. § (1) bekezdés a) pont; 275. § (2) bekezdés].
Az igazságügyi orvosszakértői vélemény lelet és vélemény része összhangban a felperes előadásával aggálytalanul igazolja, hogy 1993. május 14-étől a perbeli eseményig betegsége nem volt, a háziorvosát derékpanaszokkal nem kereste fel, táppénzes állományban nem volt. Ezért az alperes nem hivatkozhat alappal arra, hogy a korábbi betegség miatt a felperesnek munkaképesség-csökkenése volt (Legfelsőbb Bíróság MK 30. számú állásfoglalás). Az orvos szakértő véleménye szerint a perbeli egészségkárosodás sérüléses eredetű ágyéki porckorongsérv, ez indokolta sürgősséggel a műtétet. Mindezek miatt - továbbá mivel egy műtét helye munka-alkalmassági vizsgálaton is látható - az alperesnek a korábbi műtét eltitkolásával kapcsolatos álláspontja nem megalapozott.
S. L. életszerű és a logika szabályainak megfelelő magyarázatot adott arra, hogy miként nyilatkozott a balesetről, illetve a felperes eleséséről előadta továbbá, hogy a baleset után a felperes "... a szerencsi halott szállításánál mondta, hogy vannak fájdalmai ...". A tanúvallomásból a logika szabályainak megfelelően következtetett a másodfokú bíróság az egészségkárosodás munkaviszonnyal való összefüggésére. Mindezek miatt nincs jelentősége annak, hogy a tanú az elesést nem látta; az elcsúszás következményeiről tett tanúvallomás értékelése nem jogszabálysértő.
A felülvizsgálati kérelem iratellenesen hivatkozott a felperes minden hét végén végzett nehéz fizikai munkájára, mivel a felperes nem minden hétvégén, hanem nyáron, a szabadsága idején, illetve a pihenőnapokon vállalt munkát, továbbá az alperes az állítása igazolására nem terjesztett elő bizonyítási indítványt (Pp. 164. §).
A felperes - az alperes által sem vitatottan - keresetveszteség nélkül látta el 1993-1998-ig a munkakörét, ezért, továbbá az aggálytalan orvosszakértői vélemény miatt a felülvélemény mellőzése nem jogszabálysértő [Pp. 182. § (2) bekezdés].
A fentiek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdés alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.540/2001.)
567. Az a munkáltató, amely a munkavállalót olyan munkakörben foglalkoztatja - rendszeres orvosi vizsgálat és védőfelszerelés, védőruházat nélkül -, ahol mérgező anyagokkal kerül közvetlen kapcsolatba, és az ETT-IB kifejezetten valószínűsíti a munkavállaló károsodásának toxikus eredetét, a teljes kártérítési felelőssége alól nem mentesülhet.
A munkához való jog megsértésével kapcsolatban előterjesztett nem vagyoni kárigényt önálló igényként kell elbírálni [1967. évi II. tv. 67. §, 26/1980. (XII. 20.) MüM rendelet 13. § (1) bek.].
Az 1971-ben született felperes 1987 októberétől 1989 augusztusáig, majd 1990 májusától 1991 októberéig dolgozott az alperesnél, annak vetőmagüzemében, ahol vetőmagcsávázással foglalkozott.
A felperes módosított keresetében vagyoni és nem vagyoni kártérítés és ezek kamatai megfizetésére kérte kötelezni az alperest, mivel álláspontja szerint májkárosodása az alperesnél végzett munka során alkalmazott mérgező vegyszerek használatával áll okozati összefüggésben.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a felperes követelése elévült, mivel a megbetegedését már 1991-ben megállapították, hiszen emiatt szerelték le a katonai szolgálattól. Érdemben is alaptalannak találta a követelést arra tekintettel, hogy a beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemény nem állapította meg a felperes megbetegedése és az alperesnél történt munkavégzés közötti okozati összefüggést.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és megállapította, hogy a felperes 20%-os mértékű egészségkárosodást szenvedett el az alperesnél. Kötelezte az alperest 1 000 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére. A járadékok tekintetében az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperes májkárosodás megbetegedése 1994-ben vált kórossá, a vegyszerártalomból származó munkaképesség-csökkenés annak megállapításától, 1994. június 22-étől áll fenn, ezért ehhez képest a felperes igénye nem évült el. A nem vagyoni kártérítés mértéke tekintetében a bíróság nyomatékosan értékelte a felperes fiatal korát és a munkaképesség csökkenése mértékét.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével a felperes keresetének elutasítását kérte, mivel álláspontja szerint a perbeli bizonyítékok az alperesnél betöltött munkakör és a felperes májbetegsége közötti okozati összefüggést nem támasztják alá. Az Egészségügyi Tudományos Tanács felülvéleményét és annak kiegészítését a másodfokú bíróság tévesen értelmezte akként, hogy a károsodás munkahelyi vegyszerártalomból származik.
A jogerős ítélet tehát a Pp. 206. §-ába ütközően állapította meg a tényállást. Az alperes továbbra is fenntartotta a nem vagyoni kárigény elévülésére vonatkozó kifogását.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felperes 1991-ben történt megbetegedése időpontjára tekintettel az ügyben az 1967. évi II. törvényt és a végrehajtására kiadott rendelkezéseket kell alkalmazni.
Helytállóan állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a munkáltató a foglalkozási megbetegedésen kívüli egyéb megbetegedéséért az Mt. V. 83. §-ának (2) bekezdése értelmében csak vétkessége esetén tartozik felelősséggel. Az alperes a jogerős ítélet erre vonatkozó megállapításait - vétkességét - nem vitatta.
A perbeli foglalkoztatás és a májkárosodás közötti okozati összefüggés tekintetében a felülvizsgálati kérelem alaptalanul támadta a jogerős ítéletet.
A felülvizsgálati eljárásban nincs helye a bizonyítékok ismételt egybevetésének és értékelésének, azaz felülmérlegelésnek. Jogszabálysértést a bizonyítékok iratellenes, okszerűtlen, a logika szabályaival ellentétes mérlegelése valósít meg [Pp. 270. § (1) bekezdés, 206. § (1) bekezdés].
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelemben felhozottak alapján az előbbiek szerinti jogszabálysértést nem talált, a másodfokú bíróság az okozati összefüggés tekintetében a mérlegeléskor a perben jelentős tényeket és körülményeket számba véve állapította meg az alperes felelősségét a felperes májkárosodásáért.
Peradat, hogy a fiatalkorú felperest az alperes olyan munkakörben foglalkoztatta rendszeres orvosi vizsgálat és védőfelszerelés, védőruházat nélkül, ahol mérgező anyagokkal került közvetlen kapcsolatba. A becsatolt zárójelentések, az ETT-IB felülvéleménye és kiegészítő véleménye kifejezetten a toxikus eredetet valószínűsítette. A perben semmiféle adat nem merült fel, hogy a felperes más májkárosító mérgező anyaggal érintkezett volna.
A felülvélemény a felperesnél mérsékelt fokú idült károsító tényező által előidézett, gyulladáshoz vezető májbetegséget, súlyosabb mértékű, ugyancsak toxikus tényező által előidézett májelzsírosodást, és mérsékelt fokú, májzsugorhoz nem vezető kötőszövetes májátalakulást állapított meg. A felülvélemény szerint: "...a májbetegség kialakulásában nem alkohol okozta külső toxikus hatás szerepe vethető fel, így a korábbi (csávázószer) okozta ártalom, mint egyik tényező, ... az ok-okozati összefüggés nem zárható ki, mert az alkalmazott csávázószerek között volt májkárosító mellékhatással rendelkező anyag". Külön kiemelte a felülvélemény, hogy a felperest fiatal korban érte a toxikus hatás, kötelező szűrővizsgálatokat nem végeztetett az alperes, ezért a károsító hatás fogékonyság esetén még kifejezettebb lehet. A kiegészítő vélemény nem zárta ki továbbá a csávázószer késői hatását az 1994-es állapotrosszabbodással kapcsolatban: "... az értékek 1994-ben kórossá váltak, és ingadozó mértékben bár, de kórosak maradtak.".
Mindezekre tekintettel alaptalan a felülvizsgálati kérelemnek az okozati összefüggés körében a bizonyítékok jogszabálysértő értékelésére, a Pp. 206. § (1) bekezdésében előírtak megsértésére vonatkozó álláspontja.
A nem vagyoni kártérítés tekintetében az igény elévülésére az alperes ugyancsak alaptalanul hivatkozott.
Az adott esetben irányadó 26/1980. (XII. 20.) MüM rendelet (R.) 13. § (1) bekezdése szerint amennyiben a sérelemmel összefüggésben több és egymástól eltérő időpontban esedékes újabb elkülönülő igény származik, ezek elévülési idejét egymástól függetlenül, az egyes igények esedékessé válásától kezdődően külön-külön kell számítani. Önálló igényként kell vizsgálni az egészség megsértésével, a munkához, a teljes értékű élethez való jog megsértésével kapcsolatosan előterjesztett nem vagyoni kártérítés elévülését.
A felperes egészségi állapotának végleges kialakulását, az 1994-ben kezdődött huzamos keresőképtelenséget, a májkárosodás felfedezésekor negatív enzimeredmények 1994-ben történt kórossá válását, a májkárosodással részoki összefüggésben a rokkanttá válást alapul véve törvénysértés nélkül állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a nem vagyoni kárigény nem évült el.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek az alperes kártérítési felelősségét megállapító és nem vagyoni kártérítésben marasztaló rendelkezéseit hatályában fenntartotta, ezt meghaladóan a jogerős ítéletet nem érintette [Pp. 275/A. § (1) bekezdés]. (Mfv. II. 10.814/2000.)
568. Amennyiben a munkavállaló természetes kórokú betegsége nem okozott keresetveszteséget, továbbá a betegsége kiváltásában, állapota rosszabbodásában, 40%-os munkaképesség-csökkenésében a munkahelyi körülményekkel az okozati összefüggés fennáll, a munkáltató a kárt köteles megtéríteni [Mt. 174. § (1) bek., MK 30. számú állásfoglalás].
A felperes, aki 1977-ben született 1995. szeptember 8-ától állt munkaviszonyban az alperesnél.
A felperes vagyoni és nem vagyoni károk megtérítése iránt indított keresetet az alperes ellen.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest elmaradt jövedelem és nem vagyoni kártérítés jogcímén marasztalta.
Az elsőfokú ítéletben megállapított tényállás lényege szerint a felperes előbb a daraboló üzemrészben dolgozott, 1996 nyarától a hűtőházban, 8 órás munkarendben +9 oC-tól +10 oC közötti hőmérsékleten fagyott húskészítmények csomagolását végezte. Részére az alperes gumikesztyűt biztosított. 1998-tól kezdődően a felperes többször jelezte kezei fájdalmasságát, felettese utasítására a radiátornál melegedett. 2000 januárjában 40%-os munkaképesség-csökkenést okozó megbetegedést, Raynaud szindrómát állapítottak meg.
Az ÁNTSZ vizsgálata szerint az alperes nem biztosította a felperes részére a jogszabályban előírt a hideg munkahelyre tekintettel szükséges óránkénti 5-10 perc pihenőidőt, +50 °C-os teát, és 40 °C hőmérsékletű kézmosó vizet.
A tényállás alapján a munkaügyi bíróság az Mt. 174. § (1) bekezdés figyelembevételével azt állapította meg, hogy a felperes megbetegedése sorsszerű, azonban annak kiváltásában és különösen állapota romlásában a munkaviszonya, a kezét ért folyamatos hideghatás, nagyban hozzájárult. A munkavégzés során használt anyag, a csomagolt termék az Mt. 174. § (5) bekezdés értelmében az alperes működési körébe tartozik, ezért a munkaügyi bíróság az alperes kimentését nem fogadta el, és megállapította a teljes kártérítési felelősségét. Emiatt az Mt. 177. § és a 174-176. § alapulvételével marasztalta. Nem vagyoni kárról szóló marasztaló rendelkezését a munkaügyi bíróság a felperes 23 éves korban elszenvedett maradandó egészségkárosodásával, 40%-os munkaképesség-csökkenésével, elhelyezkedési nehézségeivel, a fájdalom érzettel, mindennapi életének nehezítettségével indokolta azzal, hogy hivatkozott a mértéktartás és az arányosság követelményére is.
Az ítélet ellen, a kereset elutasítása iránt az alperes fellebbezett, míg a kamatban való marasztalás iránt a felperes csatlakozó fellebbezést nyújtott be.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helyben hagyta azzal, hogy a marasztalás tőkeösszege után az alperest kamat megfizetésére is kötelezte.
A megyei bíróság a döntését azzal indokolta, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, következtetése és jogi indokolása is helytálló [Pp. 253. § (2) bekezdés, 254. § (3) bekezdés]. A fellebbezésben foglaltakra tekintettel kifejtette, hogy a bírói gyakorlat értelmében részokozati összefüggés is megalapozhatja a munkáltató kártérítési felelősségét. A bizonyítékok alapján hitelt érdemlően megállapítható, hogy a felperes keresőképtelenségét, és 40%-os munkaképesség-csökkenést eredményező betegségét - amely sorsszerű betegség - a munkahelyi körülmények váltották ki, és ezeknek volt jelentős szerepe a rejtett betegség kifejlődésében.
Az alperes felülvizsgálati kérelme a másodfokú bíróság ítéletének "megváltoztatására", a kereset elutasítására irányult. Álláspontja szerint a kártérítési felelősségének megállapítására a polgári jog szabályaival ellentétesen került sor. A felperes kára nem munkabaleset, hanem betegség miatt keletkezett, a munkahelyi körülmények állapotrosszabbító hatása nem nyert minden kétséget kizáró bizonyítást, mivel a munkaviszony megszűnése után a felperes betegsége nem javult, hanem rosszabbodott. Az alperes azt is sérelmezte, hogy a másodfokú bíróság nem értékelte a fellebbezésében foglaltakat.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme - egyebek mellett a 26/1996. (VIII. 28.) NM rendeletre való hivatkozással - a másodfokú bíróság ítéletének hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság MK 30. számú állásfoglalásában kialakított, az Mt. 174. §-ára alapított kártérítési felelősség mérvére vonatkozó útmutatás alapján a bírói gyakorlat hosszabb idő óta egységes a perbeli jogkérdés tekintetében. Eszerint ha a munkavállaló különleges szervezeti adottsága a sérelem - a munkáltató felelőségi körébe eső betegség - előtt keresetveszteséget nem okozott, a munkáltató az említett sérelemből származó munkaképesség-csökkenés százalékos mérvétől függetlenül az Mt. 174. §-a alapján a teljes kárért felel. Az adott esetben az alperes nem hivatkozott arra, hogy a felperesnek a munkaviszonya fennállása alatt a hidegagglutinin-pozitivitás természetes kórokú betegség keresetveszteséget okozott, erre a perben bizonyíték nem merült fel. Ezért a másodfokú bíróság helyes ténybeli és jogi indokolással hagyta helyben az elsőfokú bíróság jogszabályoknak megfelelő ítéletét.
A kifejtettek miatt az alperes tévesen hivatkozott a polgári jogi kártérítési felelősség szabályainak megsértésére, mivel a felek között fennálló munkaviszony alapján, a munkáltató kártérítési felelősségét, a felperes keresetét az Mt. rendelkezései (és az ezek alapján kialakított egységes bírói gyakorlat) szerint kellett elbírálni. A kifejtettek miatt téves jogszabály-értelmezésen alapult a felülvizsgálati kérelemnek a felperes betegségét mint a károsult kizárólagos és elháríthatatlan magatartását elemző érvelése is [Mt. 174. § (2) bekezdés, Legfelsőbb Bíróság MK 29. számú állásfoglalás b) pont].
A F. J. Országos Közegészségügyi Központ Országos Munkahigiénés és Foglalkozás-Egészségügyi Intézete szakvéleménye értelmében a felperes betegsége idült jellegű, az orvostudomány mai állása szerint nem gyógyítható, csak tünetileg kezelhető. Ezért a perbeli jogkérdés megítélésénél helytállóan mellőzték a bíróságok a felperes jelenlegi munkahelyi körülményeinek értékelését.
A másodfokú bíróság a döntését a Pp. 253. § (2) bekezdése, a 254. § (3) bekezdése alapján hozta meg, a fellebbezést összefoglalóan értékelte, ezért az ítélete indokolása eljárásjogi szempontból sem jogszabálysértő.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdés alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.294/2002.)
569. A munkahelyi stresszel a hajlam alapján manifesztálódott pszichés megbetegedés alapul szolgálhat a munkavállaló keresőképtelenségéből eredő kártérítés megfizetésére [Mt. 174. § (1) bek.].
Az üzemi tanács megválasztásának elmaradása a munkavállaló számára nem ad alapot kártérítés iránti igény érvényesítésére.
A felperes keresetében az Mt. 4. §-ának és 5. §-ának, az Mt. 174. § (1) bekezdésének, 177. § (1) és (2) bekezdésének, továbbá a Ptk. 339. §-ának megsértésére hivatkozással ún. bónusz különbözet, táppénz és átlagkereset különbözet, a munkaviszonya megszüntetésével összefüggésben elmaradt munkabér, elmaradt természetbeni juttatások, valamint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérte az alperest kötelezni. Feltűnő értékaránytalanságra hivatkozással kérte továbbá az alperessel kötött versenytilalmi megállapodás érvénytelenségének megállapítását.
Az alperes viszontkeresetében a versenytilalmi megállapodás megszegése miatt 500 000 forint megfizetésére kérte a felperest kötelezni.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította, és kötelezte a felperest az alperes részére 500 000 forint és kamatának megfizetésére.
Az elsőfokú ítéleti tényállás szerint a felperes 1998-tól állt munkaviszonyban az alperessel értékesítési menedzser munkakörben. A felek a munkaszerződésben versenytilalmi megállapodást kötöttek, mely szerint a felperes egy havi munkabérnek megfelelő ellenérték fejében kötelezettséget vállalt arra, hogy a munkaviszonya megszűnésétől egy évig az alperessel versenyhelyzetben lévő társaságnál nem helyezkedik el. 1999. februárban az alperes új kereskedelmi igazgatót alkalmazott, aki két új munkatársat hozott magával. A felperes ettől kezdve úgy ítélte meg, hogy őt az alperes az új munkatársakhoz képest hátrányosan megkülönbözteti, az ún. bónusz feltételeket egyedül az ő számára hátrányosan megváltoztatta. A felperes szerint e jogellenes munkáltatói magatartással állt összefüggésben a megbetegedése, majd a munkaviszonya megszüntetése, bár arra 2000. június 5-én közös megegyezéssel került sor.
A munkaügyi bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján arra következtetett, hogy az alperes sikerrel cáfolta a hátrányos megkülönböztetést, mivel okiratokkal bizonyította az 1999-es évre vonatkozó egységes értékelést, és az előre meghatározott mérték szerinti bonusz fizetést, holott a felperes részére alacsonyabb mértékű kifizetés is jogszerű lett volna. 1999. év második félévében pedig a piaci követelményeknek megfelelően módosította ugyan az alperes az árbevétel követelményt, a legnagyobb teljesítményt azonban nem a felperestől (208%), hanem a másik menedzsertől, K. G.-től (235%) várta el, és a harmadik menedzser árbevétel követelménye is meghaladta a felperesét. Az alperes így a bonuszt az egyéni megfelelő értékelések alapján fizette ki. 2000. januártól a felperes keresőképtelensége miatt - amely a munkaviszonya megszüntetéséig tartott - nem volt jogosult a bonusz juttatásra.
A munkaügyi bíróság vizsgálta az 1999. évi béremeléseket is, és bizonyítottnak találta, hogy az átlagos 5%-os bérfejlesztéshez képest a felperes azért részesült alacsonyabb, 3,73%-os béremelésben, mert az alperestől írásbeli figyelmeztetésben részesült.
A felperes a munkaviszonyt megszüntető közös megegyezéses megállapodást határidőben nem támadta meg, ezért a munkaügyi bíróság szerint az ezzel összefüggő követelései (az új munkaviszonya létesítéséig elmaradt munkabér, és természetbeni juttatások) minden jogalapot nélkülöztek. A hátrányos megkülönböztetés hiánya miatt alaptalannak ítélte a nem vagyoni kárigényt, továbbá az igazságügyi orvosszakértői vélemény alapján - mely szerint a felperes pszichés megbetegedését alapszemélyiségéből adódó pszichés zavar okozta - elutasította a táppénz és átlagkereset közötti különbözet iránti követelést is.
Az alperes viszontkeresetét illetően az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a versenytilalmi megállapodást a felperes a Ptk. 236. § (1) bekezdésében előírt egy éves határidőn belül nem támadta meg, sőt sürgette a munkaviszonya megszüntetésekor az egy havi ellenérték megfizetését, ugyanakkor ennek ellenére elhelyezkedett a konkurenciánál, megszegve ezzel a versenytilalmi megállapodást.
A felperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú ítéleti tényállással és az abból levont jogi következtetéssel. A fellebbezés miatt kifejtette még, hogy a munkaszervezésre vonatkozó, felperes által hivatkozott körülmények a munkáltató mérlegelési körébe tartoznak, ezért ezek miatt munkaügyi jogvita nem indítható, továbbá a valamennyi munkavállaló tekintetében meghatározott egyénileg eltérő teljesítmény követelmények tipikusan a munkaviszonnyal összefüggő megkülönböztetések, ezért az Mt. 5. § (1) bekezdése megsértése alapjául nem szolgálhatnak. Értelmezhetetlennek tartotta a munkaviszony megszüntetésével kapcsolatos követeléseket, továbbá a munkavállaló elháríthatatlan magatartásával okozott kárnak tekintette a jogszerű munkáltatói magatartást stresszként megélő felperesnek a megbetegedését, ami az orvosszakértői vélemény szerint kizárólag a felperes éretlen személyiségének a következménye. A viszontkeresettel kapcsolatos elsőfokú ítéleti következtetést is megalapozottnak tartotta, utalva még a felperes jó erkölcsbe ütköző magatartására.
A jogerős ítélet hatályon kívül helyezése, és a keresetének helyt adó határozat hozatala iránt a felperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. Álláspontja szerint az alperes a perben sérelmezett magatartásával hátrányosan megkülönböztette a felperest, visszaélésszerűen járt el, lehetetlenné tette a tervelőirányzatok és a bonusz juttatás feltételei teljesítését, a felperes üzleti partnereire hátrányosabb értékesítési feltételeket alkalmazott, nem vette figyelembe a felperesre háruló nagyobb munkaterhet. Ebben a körben az alaptalanul figyelmen kívül hagyott F. Cs. tanúnyilatkozatára hivatkozott. Sérelmezte azt is, hogy a perben figyelmen kívül maradt az üzemi tanács megszervezésének munkáltatói elmulasztására vonatkozó kifogása, ami azzal áll összefüggésben, hogy az üzemi tanács a teljesítmény-értékelés véleményezésével biztosíthatta volna annak jogszerűségét. A felperes szerint az alperes a perben nem tudta bizonyítani, hogy mely jogszerű indokok szolgáltak alapul a teljesítményterv felperes hátrányára történt megváltoztatására, amikor az eredeti ún. "v. tervet" megváltoztatták. A megbetegedésével összefüggő keresete értékelésénél figyelmen kívül maradt az orvosszakértő megállapítása, mely szerint betegsége kiújulása összefüggésben állt az alperes okozta stresszel. Alperes intézkedései a felperes ellehetetlenítésére és arra irányultak, hogy a munkaviszonya megszüntetésére késztessék, és ezzel megsértette az Mt. 102. § (2) és (3) bekezdésében előírtakat is. A felperes az álláspontja alátámasztására a Legfelsőbb Bíróság elvi határozatai és eseti döntései megsértésére, valamint a munkáltatói "pszichoterrorra" vonatkozó szakirodalomra hivatkozott. Az Mt. 3. § (6) bekezdése és a Ptk. 4. § (4) bekezdése alapján tévesnek tartotta a viszontkereset szerinti marasztalását, az arányosítás elmulasztását, és sérelmezte a kamatfizetés kezdő időpontját is. Az eljárt bíróságok továbbá nem bírálták el a felperesnek a versenytilalmi megállapodás megtámadására, illetve a semmisségére vonatkozó keresetét, ez esetben ugyanis az alperesi követelés legfeljebb beszámítással lett volna érvényesíthető.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálatát elrendelte.
Az alperes "észrevételében" a felülvizsgálati kérelem elkésettségére hivatkozott. Felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint részben alapos.
A felperes a 2004. március 30-án kézhez vett jogerős ítélet ellen - a postabélyegző tanúsága szerint - 2004. május 28-án adta postára felülvizsgálati kérelmét, ezért az alperes a Pp. 272. § (1) bekezdésében előírt 60 napos határidő elmulasztására alaptalanul hivatkozott.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdés alapján a felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem keretei között vizsgálta.
A felperes a béremelés és a bonusz juttatás alapját képező teljesítmény-követelmények tekintetében hátrányos megkülönböztetésre és rendeltetésellenes joggyakorlásra hivatkozott. Álláspontja szerint az alperes a másik két, azonos munkakörű munkavállalót a bónusz feltételek és a béremelés tekintetében indokolatlanul előnyben részesítette, intézkedései arra irányultak, hogy őt ellehetetlenítsék, munkaviszonya megszüntetésére kényszerítsék.
A munkaügyi bíróság a teljesítményterv meghatározása, a teljesítés értékelése és a bónusz kifizetés, valamint a béremelés tekintetében a tényállást az alperes által csatolt iratokkal és az okirati bizonyítékokkal összhangban álló alperesi nyilatkozatok okszerű és életszerű mérlegelésével állapította meg, és meggyőzően, kellő részletességgel indokolta.
A felülvizsgálati eljárásban a Pp. 270. § (1) bekezdéséből következően a bizonyítékok felülmérlegelésének nincs helye, az ügy érdemét érintő jogszabálysértésnek a bizonyítékok kirívóan okszerűtlen, iratellenes, logikailag ellentmondásos értékelése minősülhet. Ennek hiányában nincs mód arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság a perben rendelkezésre álló bizonyítékok újramérlegelésével eltérő tényállást állapítson meg.
A bíróság a perben nincs elzárva attól, hogy egyes bizonyítékoknak nagyobb, vagy döntő jelentőséget tulajdonítson, és e bizonyítékok kellően indokolt elfogadásával olyan tényállást állapítson meg, amely a fél által hivatkozott más bizonyíték tartalmával nem áll ugyan összhangban, a per egyéb adataira tekintettel azonban nem okszerűtlen [Pp. 206. § (1) bekezdés, 221. § (1) bekezdés, BH 2001/301.].
A felülvizsgálati kérelem alap nélkül hivatkozott tévesen megállapított tényállásra, és ennek alátámasztásául egy tanú (F. Cs.) tanúnyilatkozata törvénysértő mellőzésére. A becsatolt okiratok alapján ugyanis megállapítható volt - amit a másodfokú bíróság is helytállóan kiemelt -, hogy az alperes a piaci viszonyokkal és az egyes munkavállalókhoz tartozó eltérő ügyfélkörökkel arányban álló teljesítmény-feltételeket határozott meg, amelyek a teljesítési feltételeket is figyelembe véve, nem a felperes tekintetében voltak a legkedvezőtlenebbek. Az alperes a legnagyobb árbevétel követelményt nem a felperessel, hanem H. Zs.-vel szemben támasztotta.
A felperes nem vitatta - és ezt F. Cs. tanúnyilatkozata is alátámasztotta -, hogy a feladatkörébe tartoztak a nagy üzletláncok, hipermarketek. Ezek a perbeli időben bővültek, így az alperes a változó igényeknek megfelelően, valamennyi értékesítési munkatárs tekintetében a hozzájuk tartozó ügyfelek és piaci követelmények figyelembevételével alakította a féléves bónusz követelményeket. A megváltozott körülményekre tekintettel az alperes jogszerűen mellőzhette - különbségtétel nélkül - az ún. "v. tervet". A piaci viszonyok értékelése a munkáltató kizárólagos megítélésének körébe tartozik, ennek vizsgálatára a munkaügyi perben nincs lehetőség.
Mindezek alapján az első- és a másodfokú bíróság törvénysértés nélkül következtetett arra, hogy az alperes bizonyította az eljárása jogszerűségét. A másodfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy a hátrányos megkülönböztetés hiányát, mivel a munkáltató intézkedéseit az objektív körülmények és a munka természete kellően indokolták. Az alperes a felperes alacsonyabb mértékű béremelése jogszerű indokát is bizonyította (nem megfelelő munkavégzés miatti írásbeli figyelmeztetés), ezért a diszkriminációra hivatkozó felülvizsgálati kérelem e körben is alaptalan (Mt.-nek az ügyben irányadó 5. §-a).
A bizonyított körülményekből ugyanakkor nem lehetett megalapozott következtetést levonni a felperes által hivatkozott rendeltetésellenes joggyakorlásra, és e körben a bizonyítottság hiánya a felperes terhére esik [Pp. 164. § (1) bekezdés, Mt. 4. § (1) bekezdés]. Nem minősül rendeltetésellenes joggyakorlásnak és a munkaviszony megszüntetésére "késztetésnek", ha a munkáltató amiatt figyelmezteti a munkavállalót, mert a jövőbeni tervek megtárgyalására összehívott értekezleten a munkaköri kötelezettségét képező tervek előterjesztése helyett az értekezlet eredményességét meghiúsító (személyeskedő) magatartást tanúsít. A per adataiból megállapítható egyébként, hogy a 2000. január 21-ei írásbeli figyelmeztetést követően a felperes keresőképtelen lett, majd jelezte az alperesnek, hogy már nem kíván visszamenni (erre utalt az alperes elnökének, K. D. C.-nek a felperes részére küldött, a keresetlevél mellékleteként csatolt válaszlevele). A felek ezt követően (2000. június 5-én) közös megegyezéssel megszüntették a munkaviszonyt. Ezt a megállapodást a felperes az Mt. 7. § (3) bekezdésében előírt határidőben nem támadta, a keresetét - tartalmát tekintve kényszerítésre hivatkozva - 2001. február 6-án terjesztette elő. Mindezekből az első- és a másodfokú bíróság helytállóan következtetett arra, hogy a munkaviszony megszüntetésével összefüggő felperesi igények alaptalanok.
Az üzemi tanács megalakításával kapcsolatos munkáltatói mulasztásra vonatkozó felperesi kártérítési igénynek nincs jogszabályi alapja. Az üzemi tanács megválasztásának elmaradása - miután e körben a törvény a munkavállalókra és a szakszervezetekre ró kötelezettségeket, továbbá a választás elmaradásához nem fűz szankciót - nem alapozhat meg a munkáltató elleni munkavállalói kártérítési igényt azon az alapon, hogy az üzemi tanács a bérekkel kapcsolatos véleményezési - a megalakulás hiányában - jogát nem gyakorolhatta.
A felperes a keresőképtelensége idejére járó táppénz és az átlagkeresete különbsége megtérítését, valamint az egészségkárosodása miatt nem vagyoni kártérítést igényelt.
Az elsőfokú bíróság elutasító döntését az Mt. 174. § (1) bekezdésében meghatározott objektív felelősség figyelmen kívül hagyásával hozta meg arra hivatkozva, hogy az alperes nem követett el jogsértést. A másodfokú bíróság a munkavégzéssel összefüggésben kialakult stresszhelyzet okozta pszichés megbetegedést tévesen minősítette a felperes kizárólagos elháríthatatlan magatartásaként [Mt. 174. § (2) bekezdés], és ezáltal a munkáltatói kártérítési felelősség alóli kimentő körülményként azon az alapon, hogy a felperes éretlen személyiség, amit az alperes felismerni sem volt képes.
Az Mt. 174. § (2) bekezdés értelmében a munkavállaló magatartása akkor vezet a munkáltatónak az Mt. 174. § (1) bekezdése szerinti objektív felelőssége alóli mentesülésére, ha a kárt kizárólag a munkavállaló okozta (függetlenül a vétkességétől), és egyben a munkáltató részéről ez elháríthatatlan volt (Legfelsőbb Bíróság MK 29. számú állásfoglalása). Kizárólagos okozásnak az minősülhet, ha a károsodás bekövetkeztében nem játszott közre a munkáltató működési körébe tartozó hatás. Ebből a szempontból figyelembe kell venni azokat a sajátos körülményeket, amelyek között a munkavállaló a munkáját végzi, amelyek a magatartására hatással lehetnek [MK 29. számú állásfoglalás c) pont]. A munkavégzéssel összefüggésben keletkezett stresszhelyzet a munkáltató működési körébe tartozik (EBH 571.).
A perben beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemény megállapítása szerint - amelyet a szakértő szóban is megerősített - a felperes gerincbetegsége (amellyel összefüggésben a felperes perbeli keresőképtelensége fennállt) természetes eredetű, sorsszerű, idült degeneratív elváltozás, a kialakulása nem hozható összefüggésbe a perbeli stresszhelyzettel. A felperes által a perben becsatolt orvosi iratok szerint a felperest gerincbetegséggel kezelték. A per eddigi adatai a 2000. január 24-étől június 4-éig tartó keresőképtelensége miatti táppénz és az átlagkereset közötti különbözet iránti igényt nem támasztották alá.
Az igazságügyi orvos szakértő azonban nem vizsgálta, és nem adott választ arra, hogy a munkahelyi stresszel a fennálló hajlam alapján manifesztálódott pszichés megbetegedés akár részben is, okozója volt-e a felperes keresőképtelenségének, és okozott-e értékelhető (milyen mértékű) egészségkárosodást. Ebben a körben a szakvélemény önellentmondó. Ennek hiányában a felperes vagyoni és nem vagyoni kárigénye nem bírálható el. Az ellentmondásos orvosszakértői véleményre alapozott jogerős ítélet ezért megalapozatlan. Mindezek tekintetében ezért - a felperesre háruló bizonyítási teher figyelembevételével - a tényállás kiegészítése válhat szükségessé.
A felperes keresetében a versenytilalmi megállapodás semmisségére hivatkozott az ellenérték és a kikötött kötelezettségei feltűnő aránytalansága miatt. Az eljárt bíróságok a felperes kereseti kérelmét nem bírálták el, a munkaügyi bíróság tévesen akarathibán alapuló megtámadási keresetként vizsgálta az igényt. A felperes keresetének elbírálása hiányában az alperes viszontkeresete sem lett volna elbírálható (Pp. 147. §).
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (3) és (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet abban a részében, amelyben helybenhagyta a táppénz és az átlagkereset közötti különbözetre, az egészségkárosodás alapján igényelt nem vagyoni kártérítésre és a versenytilalmi megállapodás semmisségére vonatkozó felperesi keresetet elutasító rendelkezését, valamint amelyben helybenhagyta az alperes viszontkeresetének helyt adó rendelkezését, hatályon kívül helyezte, a munkaügyi bíróság ítélete ugyanerre vonatkozó rendelkezéseire kiterjedően, és ebben a körben a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Mfv. I. 10.486/2004.)
570. A munkáltató kártérítési felelőssége fennáll, ha a munkavállaló munkakörülményeire tekintettel nagyfokú bizonyossággal megállapítható a munkahelyi vírusfertőzés bekövetkezése [Mt. 174. § (1) bek.].
A munkaügyi bíróság ítéletével elutasította a felperesnek 6 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és havi 25 000 forint kártérítési járadék megfizetésére irányuló keresetét.
Az elsőfokú ítéleti tényállás szerint a felperes 1999. november 12-étől állt takarítónő munkakörben munkaviszonyban az alperessel, a munkavégzésének helye az Sz. Központ Szívsebészeti Osztályán volt. A felperes lábát 2000. június 23-án takarítás közben egy műanyag szemeteszsák oldalát kiszúró éles tárgy felsértette, a sebet az ambulancián ellátták, de további vizsgálatokat a fertőződés tekintetében nem végeztek, a felperes a balesetet nem jelentette. A 2002. év elején végzett egészségügyi alkalmassági szűrővizsgálat a felperesnél Hepatitis-C vírussal történt fertőződést mutatott ki, betegsége miatt a munkaviszonya 2002. szeptember 30-án megszűnt, ezt követően rokkantsági nyugdíjat állapítottak meg a részére.
A felperes a keresetét arra alapította, hogy a vírusfertőzést az alperesnél történt munkavégzés közben szerezte, a betegsége foglalkozási eredetét az ÁNTSZ is elismerte.
A munkaügyi bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján nem találta bizonyítottnak a munkaviszonnyal összefüggést. Az igazságügyi orvosszakértői vélemény ugyanis nem zárta ki a munkavégzés során történt fertőződést, de ezt kétséget kizáróan alátámasztani sem lehetett, mivel a betegség nemcsak sérülés útján kapható el, és az 1998 előtti fertőződés is lehetséges. Az elsőfokú ítélet arra is hivatkozott, hogy a balesetkor a szívsebészeti osztályon nem kezeltek Hepatitis-C vírussal fertőzött beteget.
A felperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperes nem tudta bizonyítani, hogy a munkaviszonyával összefüggésben betegedett meg. Nem lehetett megállapítani, hogy a munkahelyén vírusfertőzött betegekkel, eszközökkel kapcsolatba került-e, vagy takarított-e fertőzött veszélyes hulladékot, a felperes által hivatkozott dr. A. M. véleménye csupán feltételezésen alapul.
A felperes felülvizsgálati kérelme a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére, és a keresetének helyt adó határozat hozatalára irányult. Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti a Pp. 206. § (1) bekezdését, az Mt. 174. § (1)-(2) bekezdéseit és a 217/1997. (XII. 1.) Korm. rendeletet. Iratellenességre hivatkozott, mivel bizonyította, hogy a balesete időpontjában kezeltek az osztályon Hepatitis-C vírussal fertőzött betegeket, továbbá a balesetet bejelentette, hiszen a műszakvezető kísérte el az ambulanciára. Sérelmezte egyes bizonyítékok túlértékelését, mások kirekesztését, különösen dr. A. M. egyetemi docens véleményének figyelmen kívül hagyását. Változatlanul hivatkozott arra, hogy a munkaviszonya alatt végeztek teljes szűrést, ennek eredménye az alperes birtokában kell legyen, az eljárt bíróságok sem ezt, sem az 1999-es alkalmassági vizsgálata eredményét nem szerezték be. Álláspontja szerint, mivel foglalkozási megbetegedésről van szó, a bizonyítási teher megfordult.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A jogerős ítéleti tényállás szerint a felperes 1999 novemberétől dolgozott az alperesnél a megadott munkavégzési helyen, a Hepatitis-C vírussal történt fertőződést 2002. február 21-én diagnosztizálták. A felperes ezek szerint több évig fertőzés veszélyének kitett munkahelyen dolgozott. A beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemény, valamint a Dr. A. M. által készített vélemény szerint semmiféle arra utaló bizonyíték nem merült fel, hogy a felperes a perbeli munkaviszonyát megelőzően fertőződött meg. Az igazságügyi orvosszakértői vélemény a bíróság kérdésére adta azt a választ, hogy ez nem zárható ki, de mindez csak "teoretikusan" mondható. Dr. A. M. véleménye is tartalmazza, hogy a felperes anamnézisében egyéb ok, mint fertőzés forrás nem szerepelt.
A felperes alappal sérelmezte a munkavégzése helyén Hepatitis-C vírussal fertőzött kezelt betegek hiányára vonatkozó jogerős ítéleti megállapítást. Nem annak volt ugyanis jelentősége, hogy a felperes betegségének diagnosztizálásakor voltak-e a K. Központnál ilyen fertőzöttek, hanem az átlagos hat héttől hat hónapig tartó, de esetenként több évre is kiterjedő lappangási időre tekintettel annak, hogy a munkaviszonya fennállása alatt hány ilyen beteget észleltek, mivel - amint az a szakértői vélemény 5. pontja rögzítette - a fertőzött hulladék hosszú ideig fertőzhet, akár 100 napig is. A szívsebészeti osztályon a vezető főorvos tájékoztatása szerint a felperes munkaviszonya alatt nyolc ismert Hepatitis-C vírushordozó feküdt. Az orvosszakértői vélemény nem zárta ki az előbbiek alapján 2000. június 23-án a szívsebészeti osztályon hulladékos zsákból kiálló éles tárgy okozta sérülés és a perbeli fertőződés közötti összefüggést. Erről a felperes kórelőzményeit ugyancsak ismerő Dr. A. M. egyetemi docens úgy nyilatkozott, hogy az összefüggés fennállásának "nagy a valószínűsége, ...(a felperes) sérülés nélkül is fertőződhetett, de ennek kicsi a valószínűsége ...a 2002. február 21-én véleményezett májbiopszia külön aláhúzza a viszonylag friss fertőződést, ezért nem kizárt, hogy az 2000-ben történt a sérülés kapcsán". Az igazságügyi orvosszakértői vélemény kiegészítése szerint is legvalószínűbb a fertőzés 3-5 éven belül, amit egybevetve az előbbiekkel (a baleseten kívül egyéb fertőződés felmerülésének hiánya) ítéleti bizonyosságot jelentő nagy valószínűséggel a munkaviszonnyal összefüggésre enged következtetni. Az ezzel ellentétes jogerős ítéleti elutasító döntés nem a bizonyítékok együttes, logikailag egymással összefüggő életszerű értékelésén alapult, hanem tévesen döntő jelentőséget csupán a fertőződés és a munkavégzés sajátosságaiból szükségszerűen adódó egyes nem lényeges bizonytalansági tényezőknek tulajdonított [Pp. 206. § (1) bekezdés, Mt. 174. § (1) bekezdés].
A felperes vírusfertőzés miatti megbetegedésének a munkaviszonyával való összefüggése az előbbiekből következően nagyfokú bizonyossággal megállapítható, figyelemmel a felperes munkavégzési helyére, a munkavégzés sajátosságaira, a fertőződés tipikus okaira, és a munkaviszonyon kívüli más fertőződési ok hiánya miatt a nagy valószínűséggel megállapítható fertőződési időszaknak a munkaviszony időtartamával egybeesésére.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése szerint közbenső ítéletétével megállapította a munkáltató teljes kártérítési felelősségét a felperes megbetegedéséért. Kármegosztás a perben nem merült fel, az új eljárásban a továbbiakban az összegszerűség kérdésében kell dönteni. (Mfv. I. 10.496/2006.)
571. Teljes kártérítési felelősség terheli a munkáltatót, ha a munkavállaló gerincelfajulásos természetes eredetű betegsége nem okozott korábban keresetveszteséget, de az állapotának rosszabbodását okozó munkakörülményekre tekintettel utóbb kárt szenvedett [Mt. 174. § (1) bek., 177. § (2) bek., MK 30. számú állásfoglalás].
A felperes a munkaviszonyával összefüggésben keletkezett egészségség-károsodásra hivatkozással előterjesztett keresetében vagyoni és nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest 300 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte, ezt meghaladóan felperes keresetét elutasította. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva felperes keresetét elutasította. A felperes felülvizsgálati kérelme folytán hozott felülvizsgálati határozatával a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet - a munkaügyi bíróság ítéletének a felperes keresetét elutasító részére is kiterjedően - hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot a felperes vagyoni és a már megítélt 300 000 forintot meghaladó nem vagyoni kártérítési igénye tekintetében új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. A munkaügyi bíróság ítéletének az alperest 300 000 forint nem vagyoni kártérítés, perköltség és eljárási illeték megfizetésére kötelező rendelkezését helybenhagyta.
A munkaügyi bíróság - a megismételt eljárásban hozott - ítéletével az alperest elmaradt jövedelem (837 055 forint) és kamatai, havi járadék (29 325 forint), továbbá 700 000 forint nem vagyoni kártérítés, valamint perköltség és eljárási illeték megfizetésére kötelezte.
A felülvizsgálati kérelemmel érintett tényállás körében a bíróság megállapította, hogy felperes gerincelfajulásos megbetegedése természetes eredetű ugyan, de ez korábban keresetveszteséget nem okozott. Ennek figyelembevételével - az állapotának rosszabbodását okozó munkakörülményekre tekintettel - a felperes egészségkárosodásából eredő kárért az alperes teljes kártérítési felelősségét állapította meg (MK 30. számú állásfoglalás). A felperes viszonylag fiatalon bekövetkezett 50%-os munkaképessége, mozgáskorlátozottsággal járó, fájdalomérzetet okozó megbetegedése miatt a jövőben megnehezült életvitele folytán elszenvedett nem vagyoni hátrány csökkentésére, további 700 000 forint nem vagyoni kártérítést talált alkalmasnak.
Az alperes fellebbezésében kártérítési felelősségének megállapítását és marasztalását vitatta.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta helyes indokainál fogva.
A másodfokú bíróság hangsúlyozta, hogy a felülvizsgálati határozatban foglaltak figyelembevételével alperes a felelősségét az okozati összefüggés hiányára hivatkozva már nem vitathatta. A teljes kártérítési felelősség megállapítása a gerincbetegségből adódó korábbi keresetveszteség hiányában helyesen történt. A nem vagyoni kártérítéssel kapcsolatban kifejtette, hogy az összes körülmény mérlegelésével megállapított összeg alkalmas a felperest ért hátrány kiküszöbölésére.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet "megváltoztatásával" a 700 000 forint nem vagyoni kártérítés, továbbá az első- és másodfokú perköltségre, valamint eljárási illeték megfizetésére való kötelezésének mellőzését kérte. Álláspontja szerint a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati határozatában a már megítélt 300 000 forint nem vagyoni kártérítés összegét azért nem emelte meg, mert ezt az összeget tartotta helyesnek, és utóbb sem merült fel olyan körülmény, amely a kártérítési összeg megemelését indokolta volna. Arra hivatkozott, hogy az 50%-os munkaképesség-csökkenés mellett felperesnek lehetősége van újabb munkaviszonyt létesíteni. A munkahelyi körülményekkel való részokozati összefüggés miatt sem tartotta indokoltnak a 300 000 forintot meghaladó további összeg megítélését. Az első- és másodfokú perköltség túlzott összegét támadta, törvénysértésre hivatkozva. Az 1990. évi XCIII. törvény 5. § (1) bekezdés d) pontja alapján személyes illetékmentességére tekintettel jogszabálysértést panaszolt az illetékfizetési kötelezettsége megállapítása miatt is.
A felperes felülvizsgálati kérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A korábbi felülvizsgálati határozatában a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy az alperes felelősségét a felperes betegségének a munkavégzéssel való részokozati összefüggése megalapozza. Az alperes kártérítési felelőssége mértékének elbírálásához azonban a tényállás további kiegészítését tartotta szükségesnek, és ennek figyelembevételével a már megítélt nem vagyoni kártérítés összegét meghaladó felperesi igény elbírálására utasította az elsőfokú bíróságot. Ehhez képest a felülvizsgálati kérelem nyilvánvalóan alaptalanul, tévesen vitatta a további nem vagyoni kártérítés megállapítását a felülvizsgálati határozatra hivatkozva.
A kártérítési felelősségre vonatkozó szabályok téves értelmezésén alapul az a felülvizsgálati támadás, amely önmagában a részokozati összefüggésből alperes részbeni felelősségére következtet. A munkaügyi bíróság a bírói gyakorlatnak megfelelően (MK 30. számú állásfoglalás), jogszabálysértés nélkül állapította meg alperes teljes felelősségét a kiegészített tényállás alapján.
A nem vagyoni kártérítés mértékét a feltárt körülmények okszerű mérlegelésével, a mértéktartás és arányosság követelményei szem előtt tartásával állapította meg a munkaügyi bíróság. Az értékelt körülmények között a bíróság nem hivatkozott arra, hogy a felperes esetében kizárt újabb munkaviszony létesítése. Ennélfogva a felülvizsgálati kérelem az elhelyezkedési lehetőségből kiindulva a megállapított kártérítési összeg törvénysértő voltára okszerűen nem következtethetett.
Az első- és másodfokú eljárási költség mértékét a bíróságok a pertárgyérték (1 566 370 forint) alapulvételével - a megállapított 10 000 forint felülvizsgálati eljárási költségre is tekintettel - jogszabálysértés nélkül állapították meg [a perbeli időben hatályos 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet 1. § (1) és (2) bekezdés].
A peres iratok alapján megállapítható, hogy az alperes sem az első-, sem a másodfokú eljárásban személyes illetékmentességére nem hivatkozott, és az 1990. évi XCIII. törvény 5. §-a (2) bekezdésében meghatározott feltétel meglétéről írásban nem nyilatkozott. Ennélfogva az eljárási illeték megfizetésére kötelezését - saját mulasztása folytán - jogszabálysértés hiányában alaptalanul vitatta.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a felülvizsgálati kérelemmel támadott részében - a 700 000 forint nem vagyoni kártérítés, perköltség és eljárási illeték tekintetében az elsőfokú ítéletet helyben hagyó részében, valamint a másodfokú perköltségről és illetékről szóló rendelkezéseit - a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. Egyebekben a jogerős ítéletet nem érintette. (Mfv. I. 11.098/2001.)
572. A már korábban megvolt, de panaszt nem okozó betegségnél a munkahelyi körülmények által kiváltott állapotrosszabbodás a munkáltató kártérítési felelősségét megalapozza [Mt. 174. § (1) bek., MK 30. számú állásfoglalás].
A felperes keresetében a tüdejét ért egészségkárosodás miatt vagyoni és nem vagyoni kárai megfizetésére kérte kötelezni az alperest, ahol 1981-től dolgozott, 1994-től a P. Üzem vezetőjeként.
A felperes keresetét a munkaügyi bíróság ítéletével elutasította, a másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet helybenhagyta, mert megállapítása szerint a felperes csupán valószínűsíteni tudta a megbetegedése és a munkaviszonya közötti okozati kapcsolatot.
A Legfelsőbb Bíróság végzésével a jogerős ítéletet a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A megismételt eljárásban a munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest 316 717 forint lejárt járadék, 30 564 forint gyógyszerköltség, 300 000 forint nem vagyoni kártérítés és ezek kamatai megfizetésére. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeként megállapította, hogy a felperes 1999. szeptember 1-jétől üzemvezetőként poros, egészségkárosító környezetben dolgozott, 1995. január 25-étől keresőképtelenné vált, majd 1996. június 5-én rokkantsági nyugdíjat állapítottak meg a részére. A munkaügyi bíróság a korábbi eljárásban beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemények tekintetében beszerezte az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Orvosi Bizottsága felülvéleményét, amely a felperesnél a korábban megvolt hajlam talaján kialakult hörgasztma és allergiás sorsszerű megbetegedésnek az üzemvezetői munkakörben lévő poros környezet miatti állapotrosszabbodását véleményezte. A felülvélemény szerint az állapotrosszabbító hatás, amelynek nem volt túlnyomó szerepe a felperes rokkantsága kialakulásában, körülbelül egy évig állt fenn.
A munkaügyi bíróság mindezek alapján arra következtetett, hogy az alperes az állapotrosszabbodás véleményezett időtartamára teljes felelősséggel tartozik a felperes keresetveszteségéért, és gyógyszerkiadásokért. Az elszenvedett sérelemmel 300 000 forint nem vagyoni kártérítést ítélt arányban állónak.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét annak helyes indokai alapján helybenhagyta.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet "megváltoztatását" és a felperes keresetének elutasítását kérte. Álláspontja szerint az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága felülvéleménye egyértelműen kizárta a felperes megbetegedése és az 1994. szeptember 1-je és 1995. január 24-e közötti időben az üzemvezetői munkakör ellátása során őt ért egészségkárosító hatások közötti okozati összefüggést. Ezért a másodfokú bíróság törvénysértéssel hagyta helyben az alperes kártérítési felelősségét megállapító és kártérítésre kötelező elsőfokú ítéletet. A bíróságok ítéletük alapjaként tévesen hivatkoztak az MK. 30. számú állásfoglalásra.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A munkaügyi bíróság az alperes kártérítési felelősségét az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága felülvéleménye megállapítására alapozta, amely szerint a felperes sorsszerű megbetegedésében (allergia és hörgasztma) az üzemvezető munkakörben fennállt poros környezet állapotrosszabbodást idézett elő. A felperes betegsége korábban nem okozott keresetveszteséget, az üzemvezetői munkakörben történt foglalkoztatása során vált keresőképtelenné. A felülvizsgálati kérelem mindezeket nem vitatta.
A munkaügyi bíróság tehát a felülvéleményből megalapozottan következtetett a felperes egészsége átmeneti súlyosbodása (oxigén hiány miatt jelentős mozgáskorlátozottság, életfunkciók beszűkülése, rohamoktól való félelem miatti depresszió), és a munkahelyi egészségkárosító körülmények közötti okozati összefüggés fennállására. Ezért az alperesnek az Mt. 174. § (1) bekezdése alapján a kártérítési felelőssége nem vitatható.
A munkaügyi bíróság helyesen következtetett az alperes teljes kártérítési felelősségére, mert a felperes természetes okú betegsége az üzemvezető munkakörben való munkavégzést megelőzően keresőképtelenséget, jelentősebb panaszt nem okozott, a felperes egy éves időszakra - az állapotrosszabbodás időszakára - előállt keresetvesztesége a munkahelyi károsító hatás következménye. Nincs tehát jelentősége annak, hogy a megbetegedés már korábban is fennállt, ugyanis a betegség keresetveszteséget nem okozott. A munkaügyi bíróság így megalapozottan hivatkozott az MK. 30. számú állásfoglalásában kifejtettekre, az alperesnek az Mt. 174. § (1) bekezdése alapján fennálló teljes kárfelelősségére. A másodfokú bíróság ezért a munkaügyi bíróság ítéletét törvénysértés nélkül hagyta helyben [Pp. 253. § (2) bekezdés].
Az alperes felülvizsgálati kérelmében az összegszerűség (vagyoni kár kiszámítása, nem vagyoni kártérítés mértéke) tekintetében nem támadta a jogerős ítéletet.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem keretei között vizsgált jogerős ítéletet a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott törvénysértés hiányában hatályában fenntartotta [Pp. 275/A. § (1) bekezdés]. (Mfv. I. 10.974/2001.)
573. A munkáltató a vezetőülés hibája miatt bekövetkezett állapotrosszabbodásból eredő teljes kárért felel, ha az autóbuszvezető veleszületett csípőficam megbetegedésben szenvedett, ez azonban keresetveszteséget nem okozott [Mt. 174. § (1) bekezdés, MK 30. állásfoglalás].
A felperes foglalkozási megbetegedéssel összefüggő vagyoni és nem vagyoni kára megtérítése iránt terjesztette elő keresetét.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest táppénz és átlagkereset különbözete címén 17 246 forint, keresetveszteségként lejárt kártérítés címén 884 867 forint és ezen összegek kamatai, keresetveszteségi járadék címén 1995. június 1-jétől kezdődően havi 36 567 forint, közlekedési többletköltség járadéka címén havi 375 forint, költségek címén 29 282 forint és kamatai, valamint nem vagyoni kártérítés címén 400 000 forint és kamatai megfizetésére kötelezte. Az üzemanyag megtakarítási járadék iránti kereset tekintetében a bíróság a pert megszüntette, míg a felperes előbbieket meghaladó keresetét elutasította.
A megállapított tényállás szerint a veleszületett baloldali csípőficam megbetegedésben szenvedő felperes 1980. augusztus közepétől autóbuszvezető munkakörben dolgozott az alperesnél. 1995. október 10-étől 1996. szeptember 30-áig táppénzes állományban volt, ezalatt kórházi kezelésben is részesült, porckorongsérv miatt műtéten esett át. 1996. augusztus 30-án az Országos Orvosszakértői Intézet 50%-os munkaképesség-csökkenést véleményezett. Az alperes a lefolytatott rehabilitációs eljárást követően az 1996. október 31-én kelt rendes felmondással megszüntette a felperes munkaviszonyát. 1997. január 29-étől a felperes rendszeres szociális járadékban részesül.
A bíróság a perbeli bizonyítékok mérlegelésével megállapította, hogy a felperes és váltótársai által mintegy 13 éven át vezetett autóbusz vezetőülésének csuklószerkezete fokozatosan kikopott, amelynek következtében az ülés oldalirányban billegett, ennek megakadályozására az ülés alá egy deszkát helyeztek. A felperes és váltótársai a vezetőülés javítását, cseréjét többször szóbeli bejelentéssel szorgalmazták, hibabejelentőt is készítettek, de a javításra egy-másfél év elteltével került sor.
A felperes által becsatolt orvosi vélemények (ANTSZ, OMÜI) és a perbeli orvosszakértői vélemény közötti ellentmondás folytán a bíróság beszerezte az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága felülvéleményét. Eszerint a meghibásodott buszvezető ülés okozta bizonyos fokú kényszertartás a felperes sorsszerű mozgásszervi betegségeire - ki nem zárható módon - állapotrontó hatású lehetett. Ennek számszerű mértékét a bizottság tudományos megalapozottsággal nem látta megállapíthatónak, de állította, hogy oki részaránya a munkaképesség-csökkenés (50%) létrejöttében nem tekinthető túlnyomónak.
A munkaügyi bíróság az okozati összefüggés alapján a kártérítési igény jogalapját bizonyítottnak találta. Mivel a felperes természetes megbetegedése (csípőficam) mellett is el tudta látni a munkáját, a munkakörében való foglalkoztatása amiatt nem volt ellenjavalt, és az nem okozott keresetveszteséggel járó munkaképesség-csökkenést, az MK 30. számú állásfoglalás figyelembevételével a bíróság az alperes teljes kártérítési felelősségét állapította meg a munkaviszonnyal összefüggésben történt egészségkárosodás százalékos mértékétől függetlenül.
Az 56 éves felperesnek a munkavégző képessége csökkenésével összefüggésben az életkörülményei tartósan, részben súlyosan megnehezült voltára tekintettel - az eset összes körülménye mérlegelésével - a bíróság 400 000 forint összegű nem vagyoni kártérítést látott indokoltnak.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezéseit részben megváltoztatta: a táppénz és átlagkereset címén megítélt marasztalás összegét 5174 forintra, a keresetveszteség lejárt összegét 265 460 forintra, a keresetveszteségi járadék mértékét havi 10 973 forintra, a költségek összegét 1500 forintra, a nem vagyoni kárként pedig 200 000 forintra és kamataira leszállította. Ennek megfelelően a fizetendő eljárási illeték összegét is leszállította. A felperes ezt meghaladó keresetét utasította el, egyebekben a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság szerint "határozott orvosszakértői vélemény hiányában a bizonyosság szintjén rögzíthető, hogy a természetes megbetegedés életkor előrehaladta miatti rosszabbodása és az egészségre ártalmas munkakörülmények együttesen okozták felperesnél a műtétet igénylő gerincsérv kialakulását". Az autóbusz vezetői ülésének hibája csak részoki tényező volt. Erre figyelemmel a másodfokú bíróság mérlegelés útján 30%-ban határozta meg a felperest ért kárnak az alperes által megtérítendő arányát. A még aktív korú felperes beszűkült életlehetőségeire és az elsőfokú bíróság által is mérlegelt körülményekre figyelemmel a nem vagyoni hátránnyal 200 000 forint kárpótlást talált arányban állónak.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet "megváltoztatását" és a munkaügyi bíróság ítéletének helybenhagyását kérte, az alperes által már megfizetett üzemanyag megtakarítási költség (6607 forint) kivételével.
Az Mt. 174. §-ába ütköző törvénysértést panaszolt a jogerős ítéletben alkalmazott kármegosztás miatt. Azzal érvelt, hogy a természetes kórokú megbetegedése önmagában nem okozott keresetveszteséggel járó munkaképesség-csökkenést, ezért az alperest teljes kárfelelősség terheli. A 200 000 forint összegű nem vagyoni kártérítést nem tartotta alkalmasnak az egész életvitelére kiható, maradandó hátrány kompenzálására.
Az alperes felülvizsgálati kérelme a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére és új eljárás elrendelésére irányult. Iratellenességet panaszolt annak ítéleti megállapításával kapcsolatban, hogy az autóbusz ülésével 1993 óta probléma volt. Arra hivatkozott, hogy az autóbusz "javítókönyvében" 1995. február 15-én jelezték első ízben az ülés meghibásodását. Az esetleges korábbi meghibásodás tudomásszerzés hiányában nem eshet a munkáltató terhére. Az ETT-IB véleményének kiegészítését tartotta ezért szükségesnek. A nem vagyoni kártérítés tekintetében a bizonyítás hiányára hivatkozott.
A felperes felülvizsgálati kérelme alapos, az alperesé nem alapos.
A felülvizsgálati eljárásban a perben jogszabálysértés nélkül megállapított tényállás irányadó [Pp. 275. § (1) bekezdés].
Az adott esetben a másodfokú bíróság a perbeli bizonyítékokra tekintettel jogszabálysértés nélkül fogadta el ítélkezése alapjául azt az elsőfokú ítéleti ténymegállapítást, hogy a felperes által is vezetett autóbusz vezetői ülésének megjavítására csak egy-másfél év elteltével került sor. Ezt a következtetést, amelyet a perbeli tanúvallomás alátámaszt, önmagában az a körülmény nem cáfolja, hogy a hibabejelentő lapot először 1995. február 16-án állították ki. Ekkor ugyanis a bejelentő már üléscserét kért, és a per adatai szerint előzőleg a művezetőnek a hibát többször jelentették (D. L. tanú, K. L. tanú vallomása). Ily módon az alperes a hibáról való tudomása hiányára - felelőssége kimentése végett - tévesen hivatkozott. Ezért a hibabejelentés időpontjával összefüggő, a szakértői véleményt is érintő felülvizsgálati támadás megalapozatlan.
A jogerős ítéletben kifejtett és hivatkozott, a felperes életvitelében a munkaképesség-csökkenése miatt bekövetkezett hátrányos körülmények a perbeli szakvélemények megállapításain alapulnak. Ezért a bizonyítékok hiányát az alperes a felülvizsgálati kérelmében tévesen állította.
A vezetőülés hibája miatti kényszertartás és felperes egészségkárosodása között az okozati összefüggés - részoki szinten - a perben megállapítást nyert. Az oki részarányt a másodfokú bíróság - szakértői megállapítás hiányában - mérlegeléssel megállapíthatta. Ennek azonban a bírói gyakorlat értelmében a munkáltató kártérítési felelőssége szempontjából csak akkor lehet jelentőséget tulajdonítani, ha a munkaképesség-csökkenést eredményező másik ok, a természetes megbetegedés is keresetveszteséggel járt (MK 30. számú állásfoglalás). A perben az utóbbira vonatkozó tényt nem állapított meg a bíróság, és ilyen adatra a másodfokú bíróság sem hivatkozott. Ennélfogva a jogerős ítélet abból, hogy a felperes gerincsérve kialakulásában az "üléshiba" csak részoki tényezőként hatott közre a felperes természetes megbetegedése mellett, tévesen következtetett az alperes kártérítési felelősségének 30%-os mértékére. Ezért a munkaügyi bíróság ítéletét - az alperes teljes kártérítési felelőssége helyett az előbbi 30%-os mérték figyelembevételével csökkentve a vagyoni kártérítés címén megítélt marasztalási összegeket - jogszabálysértően változtatta meg (Mt. 174. §).
A másodfokú bíróság arra helyesen utalt, hogy a nem vagyoni kártérítésnél az ítélkezési gyakorlat nem kármegosztást alkalmaz, hanem az eset összes körülménye mérlegelésével állapítja meg a nem vagyoni hátrány kompenzálására alkalmas összeget. A másodfokú bíróság azonban az adott esetben a munkaügyi bíróság által a mérlegelés körébe vont szempontokat eltérően nem értékelte, és nem adta indokát, hogy a nem vagyoni kártérítést miért módosította a megítélt összeg felére. Ily módon a nem vagyoni kártérítés összegszerűsége tekintetében az elsőfokú ítélet megváltoztatása megalapozatlanul történt.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztató, valamint a másodfokú perköltségre és illetékre vonatkozó rendelkezéseit a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróság ítéletének érintett rendelkezéseit helybenhagyta. (Mfv. I. 10.216/2000.)
574. A munkavállalónál a munkahelyi baleset által létrejött átmeneti állapotrosszabbodás is megalapozhatja a munkáltató kártérítési felelősségét [Mt. 174. § (1) bek.].
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a másodfokú bíróság ítéletének "megváltoztatását", a marasztalási összeg 28 806 forintra és kamatára való leszállítását, és a nem vagyoni kártérítés megfizetésére való kötelezése mellőzését kérte. Az alperes a pertörténet előadása, és a Legfelsőbb Bíróság korábbi végzésére való utalás alapján kifejtette, hogy a felperes a munkaviszonya létesítésekor átesett alkalmassági orvosi vizsgálaton, alkalmas minősítést szerzett. A megismételt eljárás során lefolytatott bizonyítási eljárás eredménye alapján az is megállapítható, hogy senki nem tudott a felperes sorsszerű betegségéről. A felperes továbbá a perbeli esemény után 1999. október 5-én nem tett említést az üzemorvosnak a fájdalmairól, és nem oldotta fel azt az ellentmondást, amely a fájdalmaira vonatkozó tanúvallomások, és az üzemorvossal való közlés hiánya között áll fenn.
Az alperes álláspontja szerint az orvosszakértő kiegészítő szakvéleménye, és az OOSZI 20%-os munkaképesség-csökkenést megállapító véleménye alapján a másodfokú bíróság a Pp. 206. § (1) bekezdésébe ütközően állapította meg a 20%-os munkaképesség-csökkenésnek a munkabalesettel fennálló okozati kapcsolatát, továbbá azt, hogy az egészségromlás két évig állt fenn. Érvelése szerint az okozati kapcsolat csak 1999. május 1-jéig véleményezhető. Sérelmezte továbbá, hogy a másodfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés tekintetében nem tett eleget az indokolási kötelezettségének [Pp. 221. § (1) bekezdés, BH 1997/340.].
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása alapján a felülvizsgálat elrendelésére nem talált alapot.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a bizonyítási eljárás eredménye alapján helytállóan hivatkozott arra, hogy a felperes természetes kórokú gerincelváltozása a felek és az üzemorvos által sem volt ismert a munkaviszony létesítésekor, továbbá az üzemorvos a megismételt bizonyítás eredményéből kitűnően a felperest a munkakörének ellátására alkalmasnak minősítette.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a másodfokú bíróság a fentieken kívül helytállóan vette figyelembe a bizonyítási eljárás kiegészítése során keletkezett valamennyi bizonyítékot, így ezen belül különösen azt, hogy a balesetet követő táppénzes állomány lejárta után - annak ellenére, hogy a felperes munkatársai és felettese is észlelték a munkavégző képességének csökkenését - az üzemorvos a felperest nem vizsgálta meg. Ebből következően - figyelemmel arra is, hogy a betegségnél átmeneti állapotjavulás előfordulhatott - az üzemorvos 1999. október 5-ei alkalmasságot megállapító véleményének nincs ügydöntő jelentősége. Ezzel szemben a másodfokú bíróság helytállóan értékelte meggyőzőként az alperesnek azt az intézkedését, hogy a felperest átmenetileg a munkakörétől eltérő feladatokkal látta el, továbbá a felperes egészségügyi panaszainak fennállása miatt a felperes kérelmére hozzájárult a munkaviszony közös megegyezéssel való megszüntetéséhez.
Az OOSZI 2005. április 12-én kelt véleménye szerint a felperes gerinc elfajulásos betegsége már 1996-ban igazolást nyert. Az igazságügyi orvosszakértői vélemény lelet részéből megállapíthatóan azonban ez a betegség a felperesnél keresőképtelenséget nem okozott, és erre az alperes a perben nem hivatkozott. Ugyanez a szakvélemény a vélemény rész 3. pontjában azt fejtette ki, hogy a felperesnél a trauma (a munkabalesetként értékelt emelés) súlyosbító hatást fejtett ki, amelynek megítélésénél a baleset előtti állapot a mérvadó, és az átmeneti állapotrosszabbodás okozott a felperesnél két évig tartó munkaképesség-csökkenést ["Erre az átmeneti időre kell megállapítani azt a munkaképesség-csökkenést, amely a baleset súlyosbító hatás(a) következményeként jelentkezett, és amelynek mértéke általában 20-25% ..."]. A bizonyítékoknak a Pp. 206. § (1) bekezdése szerinti mérlegelése, és az MK 30. számú állásfoglalásban lévő jogelvek figyelembevétele alapján a másodfokú bíróság helytállóan következtetett arra, hogy az alperest a jogerős ítéletben megállapított módon és időtartamra terheli a vagyoni kártérítési kötelezettség. Ebből következően helytállóan vette figyelembe a másodfokú bíróság az alperes munkajogi kártérítési felelősségéről rendelkező jogszabályt (Mt. 174. §), és helyes az a következtetés is, miszerint e felelősség fennállását nem befolyásolja, hogy a felperes mikortól és meddig részesült társadalombiztosítási ellátásban.
Az elsőfokú bíróság a nem vagyoni kártérítésről szóló döntését indokolta. Ezt a másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül fogadta el helytállóként [Pp. 253. § (2) bekezdés] - ideértve az erről kifejtett indokolást is.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében tehát alaptalanul hivatkozott a kártérítési felelőssége jogszabálysértő megállapítására, a bizonyítékok mérlegelése a kifejtettek miatt a Pp. 206. §-ának megfelelt, a nem vagyoni kártérítés tekintetében a jogerős ítélet indokolása nem ütközik a Pp. 221. § (1) bekezdésébe és a felülvizsgálati kérelemben megjelölt eseti döntésbe.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 273. §-ának az adott ügyben még irányadó (1) bekezdése alapján elutasította. (Mfv. E. 10.703/2005.)
575. Az egymást követő munkaviszonyokban a munkavállaló egészségét érintő kedvezőtlen hatások mértéke a később megállapított munkaképesség-csökkenésben pontosan nem állapítható meg, ezért irányadó az a bírói gyakorlat, hogy ez esetben annak a munkáltatónak a kártérítési felelőssége áll fenn, amelyiknél a munkavállaló utoljára dolgozott egészségkárosító körülmények között [Mt. 174. § (1) bek.].
A felperes nem vagyoni kártérítés iránti keresetét a munkaügyi bíróság ítéletével elutasította.
Az elsőfokú ítéleti tényállás szerint a felperes 1973. január 4-e és 1993. március 31-e között az M. Sz.-nél, 1993. április 1-jétől a P. Rt.-nél dolgozott, mindkét munkáltatónál a szabványban meghatározott határértéket meghaladó zajszintű munkahelyen végezte a munkáját. A felperesnél már 1991-ben kimutattak - munkaképesség-csökkenést még nem okozó - halláskárosodást, majd a baleseti járadék iránti igényt elutasító társadalombiztosítási határozat felülvizsgálata iránti perben a bíróság megállapította, hogy a felperes 1999. november 15-étől első fokozatú baleseti sérült a halláskárosodással összefüggő 16%-os munkaképesség-csökkenése miatt.
A felperes az alperes a B. Közhasznú Társaságot, az M. Sz. felszámolójával kötött megállapodás értelmében az Sz. helyett anyagi felelősséget vállaló szervezetet kérte kötelezni a zajártalom miatti egészségromlása alapján nem vagyoni kártérítés megfizetésére.
A munkaügyi bíróság arra tekintettel utasította el a felperes keresetét, mivel álláspontja szerint az a munkáltató felelős a foglalkozási megbetegedésből eredő károsodásért, amelynél a munkavállaló utoljára dolgozott foglalkozási betegségnek kitett munkahelyen és munkakörben.
A felperes fellebbezés alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével - helyes indokai alapján - a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta. Helytállónak tartotta a munkaügyi bíróság okfejtését arról, hogy nem a Ptk., hanem az Mt. szabályai és a bírói gyakorlat irányadók a munkáltató kártérítési felelőssége tekintetében.
A jogerős ítélet hatályon kívül helyezése és az alperesnek 400 000 forint és kamatai nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezése iránt a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt. Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti a Ptk. 344. § (1) bekezdését, és ellentétes a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiuma 148. számú állásfoglalásán alapuló bírói gyakorlattal. Az Mt. rendelkezéseinek hiányában - minthogy a hivatkozott kollégiumi állásfoglalás az MK 33. számú állásfoglalást nem tartotta fenn - a Ptk.-nak a többes károkozásra vonatkozó szabályai az irányadók. Arra is hivatkozott, hogy a pert megelőző kérelmét az alperes nem érdemi okokból, hanem elévülés miatt utasította el, így joggal hihette, hogy a nem vagyoni kárigényét érdemben nem vitatja.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem nyújtott be.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A perben a nem vitatott jogerős ítéleti tényállás alapján - mely szerint a felperes az M. Sz.-nél is zajos munkahelyen dolgozott, de a halláskárosodás miatti 16%-os munkaképesség-csökkenését a P. Rt.-nél 1993-tól történt foglalkoztatását követően 1999. november 15-étől állapították meg - abban a jogkérdésben kellett dönteni, hogy az egészségkárosodásért a korábbi munkáltató kártérítési felelőssége megállapítható-e.
A munkaügyi bíróság helytállóan fejtette ki, hogy az egymást követő munkaviszonyokban a felperes egészségét érintő kedvezőtlen hatások mértéke a később megállapított munkaképesség-csökkenésben pontosan nem állapítható meg, ezért az adott esetben annak a munkáltatónak a kártérítési felelőssége állt fenn, amelyiknél a felperes utoljára dolgozott egészségkárosító körülmények között. Az erre vonatkozó, és az Mt. 174. § (1) bekezdésén alapuló értelmezés az ítélkezési gyakorlatban a felülvizsgálati kérelemben előadott kollégiumi állásfoglalásoktól függetlenül érvényesül. Ezt nem érintette, hogy az új Mt. hatálybalépéséhez kapcsolódóan az MK 33. számú állásfoglalást az MK 148. számú állásfoglalás - más állásfoglalásokkal együtt - nem tartotta fenn (BH 1992.8. szám).
Az eljárt bíróságok továbbá helyesen állapították meg, hogy a Ptk. többes károkozásra vonatkozó szabályai alkalmazásának nincs helye, mivel a munkaviszony körében okozott kárért fennálló sajátos munkáltatói felelősség anyagi és eljárásjogi szabályaival ez nem egyeztethető össze.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján másodfokú bíróság jogerős ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.522/2006.)
576. A foglalkozási megbetegedésből eredő kárért az a munkáltató felelős, ahol a munkavállaló foglalkozási megbetegedésnek kitett munkakörben utoljára dolgozott [Mt. 174. § (1) bek.].
A felperes felülvizsgálati kérelmében a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, és az alperesek kereset szerinti marasztalását kérte perköltségviselés mellett. Érvelése szerint az ítéletek jogszabálysértőek, mivel az Mt. 174. §-ának (1) bekezdésébe, 177. § (2) bekezdésébe, valamint a Ptk. 344. § (1) bekezdésébe ütköznek, továbbá ellentétesek a Legfelsőbb Bíróság 148. számú MK állásfoglalásában foglaltakkal. A felperes felülvizsgálati kérelmében arra hivatkozott, miszerint a Legfelsőbb Bíróság MK 33. számú kollégiumi állásfoglalása tartalmazta korábban, hogy abban az esetben, amikor több munkáltató alkalmazta a munkavállalót egymást követően olyan munkakörben, amely foglalkozási megbetegedés kialakulását okozhatta, a betegség megállapítását követően az utolsó munkáltatónak kellett a teljes kárt megfizetnie. Ezen állásfoglalást azonban az MK 148. számú állásfoglalás nem tartotta fenn. Mindebből következően - mivel a Munka Törvénykönyve a többes károkozás tekintetében semmilyen rendelkezést nem tartalmaz - a Ptk. 344. § (3) bekezdése irányadó.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása alapján a felülvizsgálat elrendelésére nem talált alapot.
Az irányadó tényállás szerint a felperes 1969-től az M. Szénbányák, majd 1979-től a B. Szénbányák alkalmazásában állt vájárként. 1994 decemberében az sz.-i bányánál létesített jogviszonyt, 1995 áprilisáig, a bánya bezárásának időpontjáig itt dolgozott. Ezt követően 1998. április 16-ától 1999. április 24-éig az L. Szénbányák Kft. alkalmazásában állt. Szilikózis megbetegedésének első tünetei 1998-ban jelentkeztek, 2002. december 1-jétől I. fokozat szerinti baleseti járadékra jogosult, munkaképesség-csökkenése 16%-ra értékelhető.
Jogszabálysértés nélkül állapították meg az eljáró bíróságok - a szakértői véleményre figyelemmel -, hogy a felperes esetében pontosan nem határozható meg a szilikózis megbetegedés bekövetkezésének kezdő időpontja, illetőleg az sem, hogy a betegség melyik munkáltatónál milyen fokban változott. Az azonban igazolást nyert, hogy a folyamat 1998. január és 2002 decembere közötti időszakban változott százalékos munkaképesség-csökkenésként értékelhető mértékben.
Az eljárt bíróságok törvénysértés nélkül [Pp. 206. § (1) bekezdés] a bizonyítékok értékelését kellően indokolva [Pp. 221. § (1) bekezdés] következtettek arra, hogy az utolsó foglalkozási megbetegedésnek kitett munkakör az sz.-i bányaüzemben volt, a munkáltató Sz.-i Bányatársulás Bt. azonban jogutód nélkül megszűnt.
A Legfelsőbb Bíróság MK 148. számú állásfoglalása az MK 33. számú állásfoglalását nem tartotta fenn, azonban jogszabálysértés nélkül hivatkozott a jogerős ítélet a BH 2003.515. számú eseti döntésében foglaltakra, mivel az a hosszabb ideje kialakult és alkalmazott következetes bírói gyakorlatot tükrözi. Így jogszerűen jutottak a bíróságok arra a következtetésre, hogy a foglalkozási megbetegedésből eredő károsodásért az a munkáltató felelős, ahol a munkavállaló foglalkozási megbetegedésnek kitett munkakörben utoljára dolgozott. Ez pedig a megszűnt Sz. Bányatársulás Bt. volt. A Ptk. egyetemleges felelősségre vonatkozó szabályai jelen perben nem voltak alkalmazhatóak.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet - tekintettel arra, hogy az abban hivatkozott jogszabálysértések fennállása nem volt megállapítható - a Pp. 273. §-ának az adott ügyben még irányadó (1) bekezdése alapján elutasította. (Mfv. E. 10.148/2006.)
577. A munkáltató kártérítési felelőssége nem áll fenn, ha a munkahelyi robbanás a gyermekkorától ideggyenge munkavállaló idegállapotában átmeneti rosszabbodást idéz elő, és ez utóbb kompenzálódik [Mt. 174. § (4) bekezdés].
A felperes vagyoni és nem vagyoni kártérítés iránt előterjesztett keresetét a munkaügyi bíróság az ítéletével elutasította.
A megállapított tényállás szerint 1993 decemberében a felperes munkahelyén, a közelében egy kompresszor felrobbant. A felperes ekkor nagyon megijedt és ezt követően a félelem érzete miatt csak mások jelenlétében végzett munkát a munkahelyén. 1994 februárjában ideges panaszokkal fordult orvoshoz, ideggyógyászati szakrendelésen, majd 1985. január 4-én belgyógyászati idegosztályon vizsgálták, gyógyszeres kezelést kapott. Ezt követően 1994. november 9-étől állt ideggondozói kezelés alatt, 1996. december 9-től 1997. november 25-éig táppénzes állományban volt, 1997 novemberében egy hónapig elmeosztályon kezelték pánik tünetegyüttes, tériszony miatt. 1996. november 26-ától rokkant állományba helyezték.
A munkaügyi bíróság az ellentétes szakvéleményekre tekintettel beszerezte az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságának felülvéleményét. Ennek alapján megállapította, hogy a felperesnek gyermekkorától fennálló beszédzavara, dadogása van, ami neurotikus, ideggyenge alkatra utal. A kompresszor felrobbanása ezen ideggyenge állapot átmeneti rosszabbodását idézte elő, ami kb. 1-1,5 évig tartott. Az 1985 januárja és 1994 novembere közötti időszak - amikor felperes ideges panaszairól orvosi dokumentum nincs - ha nem is tekinthető tünetmentesnek, gyakorlatilag kompenzált pszichés állapotot jelentett. Az 1997 novemberében megállapított pánik szindróma és tériszony megbetegedés egzisztenciális és szociológiai problémák hatására alakult ki, nem hozható összefüggésbe az 1998. évi kompresszorrobbanással.
A felperes fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét - helyes jogi indokaira utalással - helybenhagyta.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a keresetének helyt adó határozat hozatalát kérte. A tényállás iratellenességére, logikai ellentmondásira hivatkozott. Azzal érvelt, hogy ideggyengeségére a robbanást megelőzően nincs orvosi adat, a dadogás nem kizárólag ideggyengeségből eredhet. A felülvélemény nem ad választ arra, hogy állítólagos gyógyulása mitől következett be. Logikai ellentmondásnak tartotta annak megállapítását, hogy nem tünetmentes, de nem is beteg. Sérelmezte, hogy a bíróságok nem tették lehetővé állításai tanúkkal és az ETT szak-közreműködőjével való bizonyítását.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felperes keresete jogalapjának elbírálása szempontjából ügydöntő tény, a kompresszor robbanás és a rokkantságát eredményező betegsége közötti okozati összefüggés megállapításához orvosi szakértelemre volt szükség. A munkaügyi bíróság e szakkérdésben az eljárási jogszabályoknak megfelelően szerezte be az ellentmondó elmeorvosi szakvélemények felülvizsgálatát [Pp. 182. § (4) bekezdés].
Az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága a felülvéleményét a rendelkezésre álló orvosi adatokon kívül felperesnek a bizottság szakreferense által végzett személyes vizsgálata alapján alakította ki.
Az orvosi dokumentumok hiányára vonatkozó a tényállás megállapítását támadó felülvizsgálati érvelés nem alapos. A szakvélemény következtetései ugyanis a korábbi orvosi adatokon kívül a személyes vizsgálat során rögzített adatokon is alapulnak. Ez utóbbiak a felperes ideggyenge, neurotikus alkatára és az 1985. és 1994. év közötti nem tünetmentes, de kompenzált pszichés állapotára tett megállapításokat alátámasztják, logikailag nem ellentmondóak.
A felülvélemény a szakreferens által végzett vizsgálat megállapításaival nem áll ellentétben, így a szakreferens meghallgatását a szakvéleményben foglaltak nem tették indokolttá. A felperes által indítványozott tanúbizonyítás mellőzésének a másodfokú bíróság kellő indokát adta ítéletében. Helytállóan fejtette ki, hogy az orvosszakértői kérdésben - az okozati összefüggés hiányát megállapító szakvéleménnyel szemben - eltérő ténymegállapításra a tanúk meghallgatása nem vezethetett volna.
A kifejtettekre tekintettel a jogerős ítélet eljárási jogszabálysértés [Pp. 206. § (1) bekezdés, 221. § (1) bekezdés] nélkül hagyta helyben a felperes keresetét elutasító elsőfokú ítéletet.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.267/2000.)
578. A kereset elutasítása jogszerű, ha az objektív vizsgálati eredmények (szakértő vélemények) alapján nem állapítható meg a munkavállaló kártérítés iránti igényének megalapozottsága [Mt. 174. § (1) bek.].
A munkaügyi bíróság ítéletével elutasította a felperes nem vagyoni kártérítés iránti keresetét.
A munkaügyi bíróság megállapította, hogy a felperes 1957-től 1986-ig dolgozott csillésként, illetve vájárként az M.-i Szénbányáknál, és már 1980-ban véleményezték nála a szilikózis megbetegedést, de ezzel összefüggő munkaképesség-csökkenést 1993-ig nem állapítottak meg. A felperes ekkor jelentkezett a szilikózis szakrendelésen légzési nehézségek és egyéb panaszok miatt, az I. fokú orvosi bizottság az 1993. július 13-ai vizsgálatkor a szilikózis foglalkozási megbetegedésből eredően 26%-os munkaképesség-csökkenést véleményezett. A felperes 1999-ben vastagbél-daganat műtéten esett át, majd tüdő panaszai fokozódására hivatkozással baleseti járadéka felemelését kérte. A munkaügyi bíróság előtt folyt perben beszerzett 2004. december 16-ai igazságügyi orvosszakértői vélemény a légzésfunkciók súlyosbodása alapján a szilikózis miatti munkaképesség-csökkenést 36%-ra tette. A felperes ennek alapján igényelt a jelen perben állapotrosszabbodásra hivatkozással nem vagyoni kártérítést.
A munkaügyi bíróság a felek indítványa alapján igazságügyi orvosszakértői véleményt szerzett be. Dr. K. F. véleménye alapján a munkaügyi bíróság nem találta alaposnak a felperes keresetét, a szakvélemény szerint a felperes szubjektív panaszai jórészt sorsszerűen előrehaladó, a tüdőben kerek árnyék (tumor áttét) formájában észlelhető elváltozásból és kemoterápiás kezelés utáni állapotból adódnak. A felperes szilikózis miatti életminősége 1993-ban változott meg, akkor kártérítési igénnyel nem lépett fel, ehhez képest a perbeli igénye elévült.
A felperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével - a helyes indokokra utalással - az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
A felperes felülvizsgálati kérelme a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére, és a keresetének helyt adó határozat hozatalára irányult. Azzal érvelt, hogy a 2004-ben észlelt jelentős állapotváltozása a szilikózis betegségre volt visszavezethető, a kis mértékű munkaképesség-csökkenés növekedést Dr. K. F. szakvéleménye is megállapította, ezért az alperes kártérítési felelőssége fennáll, legfeljebb a kártérítés mértéke lehet vitatható.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem nyújtott be.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az irányadó jogerős ítéleti tényállás szerint a felperesnél 1993-ban állapították meg a szilikózis miatti munkaképesség-csökkenést, mivel ez a betegség az életminőségében ekkortól okozott érzékelhető romlást. A felperesnél 1999-ben diagnosztizálták a vastagbél daganatot, és ezt követően 2002 októberétől észlelte a légzésével kapcsolatos állapotromlást.
A felek elfogadták a munkaügyi bíróság által beszerzett igazságügyi orvosszakértői véleményt, amely (a felperesnek járó magasabb baleseti járadékra is tekintettel) nem érintette a társadalombiztosítási határozat felülvizsgálata iránti perben megállapított 36%-os szilikózis eredetű munkaképesség-csökkenést. Kifejtette viszont, hogy a korábbi orvosszakértői vélemény nem a légzésfunkciós eltérésre alapozta a döntését, holott a vérben talált kis fokú oxigén tartalom csökkenés légzésfunkciós eltérés nélkül kifejezett állapotromlást nem bizonyít, tekintettel arra, hogy a vér oxigén tartalmának csökkenése más sorsszerű elváltozás következményeként is létrejöhet. Dr. K. F. véleménye szerint a felperes 1992-es állapotához képest a súlyosbodás a tüdő ún. morfológiai képében következett be, ezen állapotváltozáshoz azonban légzésfunkciós károsodás nem csatlakozott. A felperes nem vitatta a szakvéleményt arról, hogy olyan sorsszerű megbetegedése áll fenn, amely szilikózishoz hasonló szubjektív panaszokat (nehéz légzés, köhögés, köpet ürítés, fulladásos panaszok, fokozott fáradékonyság) okoz. A szakvélemény szerint a felperesnél fennálló szubjektív panaszok és az általános egészségromlás (ami a szilikózisnál igen enyhe fokú) mögött álló, különböző kórokok által előidézett tünetek nem választhatók szét.
Mindezekből a nem vitatott szakértői megállapításokból az első- és a másodfokú bíróság törvénysértés nélkül következtetett arra, hogy az objektív vizsgálati eredmények és a felperesnek a légzést érintő szubjektív panaszai alapján nem állapítható meg a keresete megalapozottsága.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.523/2006.)
579. A természetes kóreredetű betegséget, és az abból eredő munkaképesség-csökkenést nem lehet figyelembe venni a munkáltató kártérítési felelőssége elbírálásánál [Mt. 174. § (1) bek.].
A felperes az 1996. január 31-én elszenvedett munkahelyi balesetével összefüggésben indított keresetet az alperes ellen. Módosított kereseti kérelme általános és nem vagyoni kártérítés megfizetésére irányult.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest kamat nélkül 300 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte, egyebekben a keresetet elutasította.
Az elsőfokú ítéletben megállapított tényállás lényege szerint a felperest úgy érte baleset, hogy a kasban tartózkodott, amikor az egy légaknán lefelé haladva megakadt, és a munkavállalók emiatt a mentés idejéig, kb. fél óra időtartamban mínusz 17 fok hidegben tartózkodtak. A felperesnél pánikszindróma megbetegedés alakult ki, továbbá Boeck sarcoidosis betegségben is szenved.
E tényállás alapján az elsőfokú bíróság arra következtetett, hogy az alperes kártérítési felelősséggel tartozik a pánikszindróma kialakulása miatt keletkezett károkért (Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága - ETT-IB - által benyújtott felülvélemény). Ez a betegség a felperes mindennapi életvitelét zavarja, nem képes tömegben, illetve zárt térben tartózkodni. Ezért a nem vagyoni kártérítés összegét az elsőfokú bíróság az ítélethozatalkori értékviszonyok figyelembevételével határozta meg az Mt. 174. § (1) bekezdés és a 177. § alapján. A munkaügyi bíróság elutasította a felperes általános kártérítés iránti kereseti kérelmét, mert nem találta bizonyítottnak a fizikai munkavégző képesség csökkenésének a pánikszindróma betegséggel való összefüggését. Álláspontja szerint - a bizonyítási eljárás eredménye alapján - a felperes a természetes kórokúnak minősülő tüdőbetegsége (Boeck sarcoidosis) miatt nem képes a háztartási és a mezőgazdasági munkák elvégzésére.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és kötelezte az alperest, hogy fizesse meg az elsőfokú bíróság által megítélt nem vagyoni kártérítés után 1996. január 31. napjától a kifizetés napjáig terjedő időre évi 20% kamatot is. A másodfokú bíróság a bizonyítási eljárást kiegészítette, a felperest személyesen meghallgatta. A bizonyítékokból arra következtetett, hogy a felperesnél a perbeli balesetnek minősülő eseménnyel okozati összefüggésben alakult ki a poszttraumás stressz, és a szorongásos tünetek eluralkodása idején állapota az ún. pánikbetegség szintjén zajlott. Mindezek alapján helyesnek találta az elsőfokú bíróság döntését a nem vagyoni kártérítés jogalapja és összege körében azzal, hogy a megállapított kártérítés összege után az ár- és értékviszonyok figyelembevételével az alperest kamatban is marasztalta, mert álláspontja szerint az elsőfokú bíróság által megállapított összeg a káresemények bekövetkezésekor meglévő ár- és értékviszonyoknak felel meg. Az általános kártérítés megfizetésére irányuló kereseti kérelem elutasítását az ETT-IB felülvéleménye alapján találta helyesnek.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében jogszabálysértésként annak mellőzését jelölte meg, hogy a balesetig egészséges volt. Panaszolta továbbá, hogy az alperes - az őt terhelő bizonyítási teher ellenére - nem bizonyította, hogy a betegség kialakulásához az egyéni adottsága hozzájárult. Ezért az ítéletek hatályon kívül helyezését és új eljárás elrendelését kérte.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult. Érvelése szerint a bizonyítékok mérlegelése nem jogszabálysértő, továbbá a felperes a háztartási és a mezőgazdasági járadék iránti igényétől elállt, ezért a keresete szerinti marasztalás - a fenntartott nem vagyoni kártérítésre nézve - megtörtént.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a peres iratok tartalmának megfelelően hivatkozott arra, hogy a felperes a nem vagyoni és az általános kártérítés megfizetésére irányuló kereseti kérelmét tartotta fenn, a továbbiakat visszavonta, ezért a bíróságok a Pp. 215. § helyes alkalmazásával döntöttek a fenntartott kereseti kérelmekről. A felperes az általános kártérítést megalapozóként kérte értékelni a háztartási munkánál és a mezőgazdasági tevékenységnél megnyilvánuló munkaképessége megszűnését. Erről a bíróságok határoztak, a jogerős ítélet álláspontja szerint a felperes fizikai munkabíró képessége a természetes kórokú, nem a balesettel összefüggő betegsége miatt csökkent. A felülvizsgálati kérelemben foglaltak a jogerős ítélet indokolásának jogszabályba ütközését nem támasztják alá.
A felülvizsgálati eljárásban a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet meghozataláig keletkezett és a rendelkezésre álló iratok alapján dönt. Bizonyítási eljárásnak - ideértve az okirati bizonyítást is - a felülvizsgálati eljárásban nincs helye [Pp. 275. § (1) bekezdés], ezért a Legfelsőbb Bíróság mellőzte a felperesről készült, a felülvizsgálati kérelemben megjelölt újabb orvosszakértői vélemény vizsgálatát és értékelését.
A másodfokú bíróság az elsőfokú eljárásban lefolytatott, és a fellebbezési eljárásban kiegészített bizonyítási eljárás eredményének együttes mérlegelése alapján a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően állapította meg, hogy a perbeli baleset okozta a felperes betegségét (poszttraumás stressz zavar), és ez a betegség egy időszakban pánikbetegségként jelentkezett. A fentiekből következően a felülvizsgálati kérelem tévesen hivatkozott arra, hogy figyelmen kívül maradt, miszerint korábban (a baleset előtt) nem volt a felperesnek pszichés betegsége.
A felperes tüdőbetegségét (Boeck sarcoidosis) az Igazságügyi Orvosszakértő Intézet és az ETT-IB is természetes kóreredetűnek minősítette, és nem állapította meg a balesettel (hideghatással) való összefüggését, ezért ezt a betegséget, és az ezáltal fennálló munkaképesség-csökkenést nem lehet az alperes nem vagyoni kártérítés fizetésre való kötelezését megalapozóként értékelni [Mt. 174. § (1) bekezdés].
A fentiek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bírósággal egyezően helytállóan, az Mt. 174. § (4) bekezdését is figyelembe véve helyesen mérlegelte a felperes baleset előtti egészségi állapotát, továbbá a munkaképesség-csökkenésnek a munkahelyi eseménnyel való összefüggését. A felülvizsgálati kérelemnek ezért az alperes bizonyításának eredménytelenségével és a felperes baleset előtti állapotának értékelésével összefüggő érvelése nem megalapozott.
Mindezek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdés alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 11.093/2001.)
580. A munkavállaló rokkantságát okozó szívkeringési elégtelenség és a baleset közötti okozati összefüggés hiányában a kártérítés iránti kereset elutasítása nem jogszabálysértő [Mt. 174. § (1) bek.].
A felperes 1995. március 29-én tehergépkocsi-vezető munkakörének ellátása közben közúti baleset résztvevője volt. Ennek során - az ügyben lefolytatott büntetőeljárás adatai szerint - a felperes által végrehajtott hirtelen fékezéskor a felperes vezette nyerges vontatónak ütközött egy autóbusz. A járművekben 15 000, illetve 50 000 forint kár keletkezett, a busz utasai közül ketten orcsonttörést, egy személy 8 napon belül gyógyuló könnyű sérülést szenvedett. A felperes a balesetkor nem sérült meg.
A felperes részére 1996. március 29-étől rokkantsági nyugdíjat állapítottak meg korábban lezajlott infarktusa, szívkamrai kiboltosulás, és ezzel összefüggő keringési elégtelenség megbetegedések miatt.
A felperes vagyoni és nem vagyoni kárai megtérítése iránt indított pert az I. rendű és vagylagosan a II. rendű alperes ellen, mivel álláspontja szerint megbetegedése - infarktusa - a közúti balesettel áll összefüggésben.
A munkaügyi bíróságnak a felperes keresetét az okozati összefüggés hiánya miatt elutasító ítéletét a másodfokú bíróság ítéletével helybenhagyta.
A Legfelsőbb Bíróság végzésével a másodfokú bíróság ítéletét az elsőfokú ítéletre is kiterjedően hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A munkaügyi bíróság a megismételt eljárásban hozott ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság a megismételt eljárásban a Legfelsőbb Bíróság iránymutatása szerint beszerezte a közúti balesettel kapcsolatos orvosi iratokat, meghallgatta a mentőorvost, és megállapította, hogy a balesetkor a felperesnél az orvos nem tapasztalt infarktusra utaló jeleket, műszeres vizsgálat nem volt indokolt, nem vizsgálták, ellátásban nem részesült. A munkaügyi bíróság által beszerzett új igazságügyi orvosszakértői vélemény nem zárta ki a balesetkor történt tünetszegény szívizomelhalást, azonban a megállapítása szerint korábbi orvosi adatok hiányában ez nem igazolható, nem támasztható alá.
A felperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú bíróság osztotta azt az elsőfokú ítéleti álláspontot, hogy a felperes nem tudta bizonyítani az infarktusa és a baleset közötti okozati összefüggést. Önmagában az a körülmény, hogy a balesetkor és azt követően a felperes átmenetileg rosszul érezte magát, nem igazolja az okozati összefüggést.
A felperes felülvizsgálati kérelmében "az ítéletek megváltoztatását" és a keresetének helyt adó határozat hozatalát kérte, mivel álláspontja szerint az ítéletek megalapozatlanok, a bíróságok a tévesen megállapított tényállásból jogszabálysértő jogi következtetésre jutottak. A felperes kimerítően részletezte a baleset körülményeit és az azt követő állapotát. Vitatta, hogy a baleset az elsőfokú ítéletben részletezett módon következett be, a bíróság figyelmen kívül hagyta a nyomozati eljárásban beszerzett igazságügyi műszaki szakértő és a közlekedésügyi igazságügyi szakértő 1995-ben készített szakvéleményét, melyek szerint kizárt, hogy a felperes fékezése okozta volna a balesetet. Sérelmezte A. M. diszpécser és dr. Cs. B. mentőorvos tanúnyilatkozatai nem teljes körű figyelembevételét. A felperes álláspontja szerint az igazságügyi orvosszakértő véleménye - mely szerint a balesetnél bekövetkezett idegállapota, a stressz miatt kapta az első infarktust - alátámasztja a keresetét, mivel a korábbi orvosi iratok keringési betegségről nem tanúskodtak.
Az alperesek felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztettek elő.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében tartalmilag a bizonyítékok helytelen mérlegelésére hivatkozott.
A Legfelsőbb Bíróság végzésében, melyben a munkaügyi bíróságot új eljárásra kötelezte, megállapította, hogy az addig rendelkezésre álló bizonyítékok nem elégségesek az alperes kártérítési felelőssége, illetve annak hiánya megállapítására. A munkaügyi bíróság a Legfelsőbb Bíróság végzésében előírtak szerint kiegészítette a bizonyítási eljárást, beszerezte a közúti balesettel kapcsolatos orvosi iratokat, meghallgatta a mentőorvost, a balesetkor szolgálatban lévő diszpécsert, és kiegészítette az igazságügyi orvosszakértői véleményt. A bíróságok az így beszerzett adatokat a Pp. 206. § (1) bekezdése szerint értékelték és jogszabálysértés nélkül következtettek arra, hogy azok nem támasztják alá a felperes rokkantságát okozó megbetegedés és a közúti baleset közötti okozati összefüggést. A mentőorvos és a diszpécser tanúnyilatkozata okszerű mérlegelésével állapították meg a bíróságok a orvosszakértői véleményt is alapul véve, hogy a szívinfarktusnak a balesetkor illetve azzal összefüggésben való bekövetkezése nem igazolható.
A kiegészített igazságügyi orvosszakértői vélemény által a tünetszegény szívizomelhalás tekintetében megállapítottakat nem cáfolja az a körülmény, hogy a felperesnél a balesetet megelőző műtétek során nem végeztek EKG vizsgálatot, illetve a végzett vizsgálatok nem észleltek megbetegedést.
A bíróságok a baleset bekövetkezése körülményeit a büntetőeljárás és a perújítási nyomozás adatai alapján állapították meg, ezért a felülvizsgálati kérelemben a baleset történeti tényállása tekintetében ettől eltérően tett előadás a jogerős ítélet megalapozatlansága megállapításra nem ad alapot. A bíróságok a tanúk nyilatkozataira a tényállás alátámasztására szükséges mértékben tértek ki [Pp. 221. § (1) bekezdés].
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem korlátai között vizsgálta a jogerős ítéletet, és azt a felperes által sérelmezett megalapozatlanság hiánya miatt hatályában fenntartotta [Pp. 275/A. § (1) bekezdés]. (Mfv. I. 10.279/2000.)
581. A munkába menet, közúton történt elesésből eredő baleset nem lehet a munkáltató kártérítési felelősségének jogalapja [Mt. 174. § (1) bek.].
A felperes balesetéből eredő kárai megtérítése iránt indított keresetet az alperes munkáltató ellen.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
A tényállás lényege szerint az alperesnél határozatlan időre, próbaidővel gyertyakészítő munkakörre alkalmazott felperes 1999. február 13-án reggel munkába menet az úton a nagy hóban megcsúszott és sérüléseket szenvedett. A baleset miatt 1999. április 1-jéig betegállományban volt.
A munkaügyi bíróság e tényállás alapján megállapította, hogy a munkáltató az Mt. 174. § értelmében a felperes úti balesetéért kártérítési felelősséggel nem tartozik.
Az ítélet ellen felperes fellebbezést nyújtott be.
A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta. A Pp. 253. § (2) bekezdésére utalással csupán kiemelte, hogy a felperes nem bizonyította, hogy az alperes munkáltató felelősségi körébe eső balesetet szenvedett.
A másodfokú bíróság ítélete ellen annak az elsőfokú ítéletre is kiterjedő hatályon kívül helyezése és új eljárás elrendelés iránt a felperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. Ezt azzal indokolta, hogy a tényállás felderítetlen maradt, ezáltal a kártérítési felelősségről nem lehetett megalapozottan dönteni.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállás megállapítása a jogszabályoknak megfelelően történt. A felperes a munkaügyi bíróságnál szóban előadott keresetét úgy indokolta, hogy a perbeli napon reggel munkába indult és a nagy hóban megcsúszott, a térde kifordult. A kereseti kérelmének jogalapját a felperes a munkaügyi bíróság tárgyalásán fenntartotta, ezt annyival egészítette ki, hogy nincs tudomása a baleseti jegyzőkönyv felvételéről.
Az Mt. 174. § (1) bekezdés szerint a munkáltató a munkaviszonnyal összefüggésben okozott károkért tartozik kártérítési felelősséggel, e felelősség alóli mentesülést megalapozza, ha a kárt a munkáltató működési körén kívül eső elháríthatatlan ok, vagy kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta. A jogszabály értelmében - figyelemmel a bírói gyakorlatra is; MK 29. a) pont - a munkába menet, közúton történt elesésből eredő baleset a munkáltató kártérítési felelősségének az adott esetben nem lehet a jogalapja. Ezért a másodfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a felperes nem bizonyította, hogy munkahelyi és nem úti balesetet szenvedett (erre nézve bizonyítási indítványt sem terjesztett elő). Mindezek miatt a felülvizsgálati kérelem megalapozatlanul állította, hogy a tényállást a bíróságok nem állapították meg a szükséges terjedelemben. Mindezek miatt a jogi következtetésről szóló döntés megalapozott [Pp. 206. § (1) bekezdés].
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdés alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 11.290/2001.)
582. A munkáltató nem felel az abból eredő kárért, amely akként következett be, hogy a munkavállalót kerékpárját tolva, munkába menet közúton egy gépkocsi elgázolta [Mt. 174. § (2) bek.].
A felperes férje az alperes munkavállalójaként 2000. február 18-án kerékpárját tolva munkába menet halálos kimenetelű balesetet szenvedett úgy, hogy Gy. J. gépkocsival elütötte.
A felperes az alperes ellen tartást pótló járadék és nem vagyoni kártérítés megfizetése iránt indított keresetet.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította. A döntését azzal indokolta, hogy a baleset, a halál az alperes működési körén kívül eső okból, a személygépkocsi-vezető bűncselekménye folytán következett be [Mt. 174. § (2), (4) bekezdés, Legfelsőbb Bíróság MK 29. számú állásfoglalás]. A munkaügyi bíróság utalt arra is, hogy a baleset nem a munkáltató által üzemben tartott közlekedési eszközön, vagy annak üzemeltetésével összefüggésben következett be.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezést nyújtott be.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta [Pp. 253. § (2) bekezdés].
A másodfokú bíróság mindenben egyetértett az elsőfokú bírósággal a megállapított tényállás és a jogi indokolás tekintetében.
A fellebbezésben foglaltakra vonatkozóan a megyei bíróság az indokolásban kifejtette, hogy kétséget kizáróan megállapítható, hogy a kerékpár a felperes férjének tulajdona volt; a néhai közrehatását a Városi Bíróság a büntetőügyben ítéletével nem állapította meg.
Nem találta alaposnak a megyei bíróság a fellebbezésnek az elhunyt jogellenes munkaidő meghatározására, és ezzel összefüggésben a napi pihenőidő tartamára vonatkozó részét sem.
A másodfokú bíróság ítélete ellen a felperes az Mt. 174. § (1) bekezdésébe és a Legfelsőbb Bíróság MK 29., 32. és 123. számú állásfoglalásába ütköző törvénysértésre hivatkozással nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Érvelése szerint a házastársa munkahelyi balesetet szenvedett, a kerékpárt azért használta, mert az alperes nem biztosított közlekedési eszközt, a munkaszerződést az alperes nem a házastársával, hanem az anyósával kötötte meg, továbbá a néhait a törvényes munkaidőn túli időben foglalkoztatta.
Mindezek miatt a felperes a keresetének helytadó határozat meghozatalát kérte.
Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felülvizsgálati kérelem tévesen hivatkozott az Mt. 174. § (1) bekezdésének megsértésére, mivel a halál kizárólagos oka, a munkáltatótól független személy bűncselekményt megvalósító károkozó magatartása a munkáltató működési körén kívül esett. Ez az ok nem alapozza meg az alperes kártérítési felelősségét függetlenül attól, hogy a társadalombiztosítási jogszabályok a munkába menet történt balesetet "üzemi balesetként" minősítik.
A közúton történt balesetet tehát az elhunyt munkaköre folytán a jogerős ítélet helyesen ítélte meg az Mt. 174. § (2) bekezdés alapján. E jogi megítélésen nem változtat a tömegközlekedés esetleges hiánya, a munkaszerződés megkötésének körülményei és a munkáltatónak a munkaidő beosztásával kapcsolatos rendelkezése. Utóbbinak azért sincs jelentősége, mert a jogerős ítélet nem állapította meg a sértettnek a baleset bekövetkezését befolyásoló közrehatását.
Mindezek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdés alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.868/2001.)
583. A munkaidőn túl a munkavégzési helyül szolgáló sportpályán a munkáltató tudomásával történt rendszeres tartózkodás nem alapozta meg a felperesi kárkövetelést, mert az más szervvel fennálló fizetett jogviszonya keretében történt [Mt. 174. § (1) bek.].
A felperes felülvizsgálati kérelmében a Pp. 163. § (1) bekezdése, a 206. § (1) bekezdése, és az Mt. 174. § (1) bekezdése megsértésére hivatkozással kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és a keresetének helyt adó határozat hozatalát. Álláspontja szerint a per során szerzett tudomást arról, hogy a kispályás futballmérkőzéseket nem az alperes szervezte, hanem "G. L. kft.-je". Nem lett volna ezen túlmenően figyelmen kívül hagyhatók a fűnyíró működtetéshez szükséges benzin felhasználást bizonyító kartonok. A bizonyítékok alátámasztották, hogy a felperes munkaidőn kívül, munkaszüneti napokon is gyakran dolgozott az alperesnek, nyáron füvet nyírt, télen havat lapátolt. A közvetett bizonyítékokból megállapítható, hogy a felperes az adott napon a munkatársának segített, és ekkor szenvedett üzemi balesetet, ezért az eljárt bíróságok törvénysértően utasították el a kártérítési keresetét. Utalt arra is, hogy alperesi ráhatásra vonta vissza "társadalombiztosítási nyilatkozatát".
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása alapján a felülvizsgálat elrendelésére nem talált alapot.
A perben nem volt vitatott, hogy a felperest a munkáltatója kirendelte az alperes alvállalkozóhoz munkavégzésre, és ezalatt történt (2001. augusztus 30-án) a jobb bokatöréssel járó baleset. A felperes a kirendelés alatt is gondnokként dolgozott, feladatát képezte a szabadtéri atlétikai pálya zöldterületének rendben tartása. A baleset napján este 20.45 órakor az atlétikai pályán a kispályás focimérkőzést követően elkezdte felszedni a pályát határoló zsinórt, és eközben érte a baleset.
Az első- és a másodfokú bíróság a per adatai egybevetéséből [Pp. 206. § (1) bekezdés] jogszabálysértés nélkül állapította meg, hogy a felperes munkakörébe az alperesnél kizárólag az egyesület saját szervezésű és rendezésű sportversenyei előkészítése tartozott. A felperes a balesetet olyan tevékenység végzése közben szenvedte el, amelyben munkaidőn túl, kispályás labdarúgó mérkőzések bonyolításában vett részt, és ezért ettől a szervtől (G. L. kft.-je) rendszeres díjazásban részesült.
A munkaügyi bíróság helytállóan mutatott rá, hogy a munkaidőn túl a sportpályán a munkáltató tudomásával történt rendszeres tartózkodás az Mt. 174. § (1) bekezdése alapján - a munkaviszonnyal összefüggés hiányában - nem alapozta meg a felperesi követelést, annál is inkább, mivel a felperest sporttevékenysége is a pályához kötötte, de szabadideje egy részét is itt töltötte.
A másik vállalkozás tevékenységének ismerete, és az onnan kapott rendszeres pénzbeli juttatás miatt a felperes alappal nem hivatkozhatott arra, hogy a perbeli tevékenységet a munkaviszonya keretében végezte, illetve erről volt tudomása. Az a körülmény sem alapozta meg a felperesi igényt, hogy a baleset a munkavégzési helyének megfelelő sportpályán történt, és közömbös, hogy a balesetért való munkáltatói felelősség tekintetében milyen hiszemben volt. Mindezeket a "társadalombiztosítási nyilatkozat" visszavonásával kapcsolatban előadott körülmények sem érintik.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet - tekintettel arra, hogy az abban hivatkozott jogszabálysértések fennállása nem volt megállapítható - a Pp. 273. §-ának az adott ügyben még irányadó (1) bekezdése alapján elutasította. (Mfv. E. 10.762/2005.)
584. A munkavállaló munkaviszonyának rokkantsága miatt történt megszüntetésével összefüggésben nem igényelhet végkielégítést, ha a rokkantságát sorsszerű megbetegedése okozta [Mt. 174. §, 95. §].
A felperes keresetében az 1995. május 25-én történt üzemi balesete miatt vagyoni és nem vagyoni kárai megtérítését kérte.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest 40 000 forint vagyoni és 50 000 forint nem vagyoni kártérítés, valamint ezen összegeknek 1995. május 25-étől számított késedelmi kamata megfizetésére. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint az 1995. május 25-én a munkahelyen történt baleset következtében a felperes jobb bokáján egy törött üvegtől egy kb. 3 cm-es seb keletkezett, ami begyulladt, a sérült területet fel kellett tárni, a heget eltávolították. A felperes részére 1996. február 1-jétől különböző betegségek miatt III. csoportbeli rokkantság alapján nyugdíjra jogosultságot állapítottak meg, majd az alperes a munkaviszonyát a munkaköre megszűnésére tekintettel 1997. február 15-én felmondta. A felperes a rokkantsági nyugdíjra jogosultsága miatt végkielégítésben nem részesült.
A felperes a kártérítés iránti keresetét arra alapította, hogy a rokkantsága a baleset következménye, ezért kártérítésként hat havi végkielégítés, valamint a kórházi kezelése, élelemfeljavítása és mezőgazdasági termelés többletköltségei megtérítésére kérte az alperest kötelezni. Ezen túlmenően a munkáltatónak a balesettel összefüggésben tanúsított magatartása következtében kialakult idegi megbetegedése, állapotrosszabbodása miatt 300 000 forint nem vagyoni kártérítést is igényelt.
A munkaügyi bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás és alperes elismerése alapján az alperes teljes kárfelelősségét állapította meg, és kötelezte a kórházi kezeléssel, élelemfeljavítással, a mezőgazdasági termelés többletköltségeivel kapcsolatos, az alperes által összegében nem vitatott - összesen 40 000 forint - kár megtérítésére.
A baleset és a rokkantság összefüggése körében a munkaügyi bíróság a beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemény alapján arra következtetett, hogy a felperes rokkantsága a sorsszerű megbetegedéseinek a következménye, ezért a hat havi végkielégítésnek megfelelő kárigényt elutasította. A munkáltatónak a balesettel összefüggő magatartása miatt, mely szerint a baleset üzemi jellegét, a felperes szavahihetőségét kétségbe vonta, a munkaügyi bíróság a felperes személyiségi jogai megsértéséért 50 000 forint nem vagyoni kártérítést ítélt arányban állónak.
Az elsőfokú ítéletnek a hat havi átlagkeresetnek megfelelő kártérítés elutasítása és a további nem vagyoni kártérítés iránt a felperes fellebbezéssel, a személyiségi jog megsértése megállapítása és a nem vagyoni kártérítésben való marasztalás miatt az alperes csatlakozó fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részében helybenhagyta.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú eljárásban kirendelt igazságügyi orvos szakértő a véleményében nem adott választ a felek kérdéseire, ezért az orvosszakértői vélemény kiegészítését rendelte el. A kiegészített vélemény alapján is helytállónak találta a munkaügyi bíróság által megállapított tényállást. Az abból levont jogi következtetést annyiban módosította, hogy álláspontja szerint a felperest a baleset folytán elhúzódó kezelések, a fennmaradt kis mértékű fogyatékosság miatt érte nem vagyoni hátrány. A nem vagyoni kártérítésnek a munkaügyi bíróság által megállapított összegét a sérelemmel arányban állónak találta.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt, melyben iratellenességet, logikailag helytelen következtetés miatti megalapozatlanságot, továbbá a Pp. 177. §-ának és 221. § (1) bekezdésének a megsértését panaszolta. Mindezek miatt kérte a jogerős ítélet "megváltoztatásával" az alperes kötelezését 138 000 forint hat havi végkielégítésnek megfelelő kártérítés, valamint további 250 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére. Álláspontja szerint a másodfokú bíróságnak nem volt joga mérlegelni a kiegészített szakvéleményben foglalt megállapítást. A szakvélemény megállapította az okozati összefüggést a felperes állapota és a munkáltató magatartása között, ezért a jogerős ítélet ezzel ellentétes álláspontja megalapozatlan, továbbá a kellő indokolás hiánya miatt is törvénysértő.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A másodfokú bíróság helytállóan észlelte, hogy az elsőfokú eljárásban beszerzett igazságügyi orvosszakértői véleményben a szakértő egyes kérdésekre nem adott választ, ezért a szakvélemény kiegészítését rendelte el. A felek a másodfokú eljárásban a szakvélemények elfogadásáról nyilatkoztak, az igazságügyi orvosszakértői vélemények tekintetében ellentmondás, hiányos, homályos következtetés nem merült fel.
Az igazságügyi orvosszakértő a szakvéleménye kiegészítésekor - a véleményből megállapíthatón - ismét számba vette az előzményeket, a korábbi leleteket és véleményeket, és a feltett kérdések, valamint a felek észrevételei figyelembevételével azt az összegző megállapítást tette, hogy ... "az orvosi adatok szerint III. csoportú rokkant állományba helyezését (a felperesnek) sorsszerű megbetegedései (magas vérnyomás betegség, hangulati élet nyomottságával társult ideggyengeség, ízületek degeneratív megbetegedései) indokolhatták, abban a munkahelyi baleset során elszenvedett sérülésnek jelentősebb mérvű szerepe nem lehetett. A felperesnek jelen perbeli munkahelyi balesetét megelőzően is voltak panaszai, a '80-as évektől visszatérően jelentkező panaszai pszichiátriai jellegű megbetegedésre (ideggyengeség) visszavezethetők, a diagnosztizált megbetegedések megjelenésében a tünetek súlyosságában az ideggyengeségnek szerepe van ... vélelmezhető, hogy a felperes sérülése gyógyult ... a felperes jobb lábában panaszolt részleges érzéketlensége továbbra is fennáll, mindez maradandó fogyatékosság, amelynek mértéke csupán néhány százalékban adható meg, gyakorlatilag a sérülés utáni állapot önmagában munkaképesség-csökkenést nem eredményez, a sérüléshez mozgáskorlátozottság nem társult... járása harmonikus, terhelése egyenletes, elfogadható, ... a felperes kerékpározik, autót vezet, tűsarkú cipőben táncolni képes ...".
Mindezekből törvénysértés nélkül vontak le következtetést az eljárt bíróságok a felperes 1996. február 1-jétől megállapított rokkantsága és a munkahelyi baleset közötti okozati összefüggés hiányára. A felperes sorsszerű megbetegedéssel összefüggő tünetei a sérülés folytán átmenetileg súlyosbodtak, a sorsszerű megbetegedés miatt előállt rokkantságot azonban nem befolyásolták, így a végkielégítés hiánya a baleseti sérüléssel nem állt összefüggésben.
A felperes a perben a nem vagyoni kártérítést mindvégig a munkáltatónak a szavahihetőségét kétségbe vonó, emberi méltóságát sértő, a baleset üzemiségét vitató magatartására hivatkozással, az azzal összefüggő állapotrosszabbodása alapján kérte. Az alperes a felperes ezzel összefüggő állításait mindvégig vitatta.
A munkaügyi bíróság ebben a körben a felperes felettesének, dr. E. L.-nek az előadása alapján arra következtetett - mivel a polgármester a balesetre többször rákérdezett - hogy a munkáltató kételkedett a baleset üzemiségében. Ezen túlmenően a munkáltató felperes által állított magatartására bizonyíték a perben nem merült fel, a felperesnek erre vonatkozó bizonyítási indítványa nem volt. A munkaügyi bíróság a munkáltató e magatartásával, az ezzel összefüggésben előállt sérelemmel 50 000 forint nem vagyoni kártérítést ítélt arányban állónak.
A másodfokú bíróság azért tévesen bírálta el a baleseti sérülés következményei alapján a nem vagyoni kárigényt, mert a felperes azt a munkáltató sérelmesnek tartott magatartására alapította. Ezt a felülvizsgálati kérelem alappal sérelmezte. Mindez azonban a követelés érdemben helyes elbírálását nem érintette. A nem vagyoni kártérítés tekintetében a munkaügyi bíróság a felperesre háruló bizonyítási teher alapulvételével, a rendelkezésre álló bizonyítékokból törvénysértés nélkül megállapított tényállás alapján mérlegeléssel helyesen állapította meg a nem vagyoni kártérítésre jogosultságot és annak összegét. Az igazságügyi orvosszakértő kiegészített szakvéleménye a munkáltató magatartásával összefüggésben - a rokkantságtól függetlenül - állapított meg ugyan rosszabbító hatást a felperes meglévő állapotában, ennek kompenzálására a munkaügyi bíróság által megállapított és összegében a másodfokú bíróság által is elfogadott nem vagyoni kártérítés aránytalannak nem tekinthető. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a bizonyított tényállásra, a nem vagyoni kártérítés tekintetében követett bírói gyakorlatra figyelemmel annak mérlegeléssel megállapított összegét illetően törvénysértést nem talált.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet - az indokolás módosításával - a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 11.192/2000.)
585. Körültekintő bizonyítás szükséges a munkáltató kártérítési felelősségéről való döntéshez, ha a munkavállalót a munkáltató a káresemény előtt az egészségi állapotának megfelelően foglalkoztatta, és nem volt ismert a korábbi idő óta fennálló sorsszerű megbetegedése [Mt. 174. § (1) bek., Mt. 102. § (2) bek., MK 30. számú állásfoglalás].
A felperes a felülvizsgálati kérelmében az Mt. 174. § (1) bekezdését és a 177. § (1) és (2) bekezdését érintő jogszabálysértésre hivatkozott. Álláspontjának lényege szerint az említett jogszabályok és a bizonyítási eljárás eredménye alapján a másodfokú bíróság törvénysértően változtatta meg az elsőfokú határozatot annak megállapításával, hogy az üzemi baleset állapotrosszabbító hatása csak a táppénzes állomány időtartamára (1999. március 23-tól 1999. május 1-jéig) áll fenn. Ehelyett az állapotrosszabbító hatás a bizonyítékok szerint a baleseti járadék folyósításának időtartamára ("2002." december 31-éig) fennáll. A felperes sérelmezte annak mellőzését, hogy a munkáját a táppénzes állomány után nem tudta ellátni, mivel a munkavégzésben bizonyítottan a munkatársai segítették. A másodfokú bíróság a felperes álláspontja szerint a kiegészítő szakértői véleményt tévesen értelmezte. Mindezek miatt a felperes a másodfokú bíróság ítéletének "megváltoztatását", a marasztalási összegek tekintetében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárást elrendelte.
Az elsőfokú bíróság az alábbi tényállást állapította meg.
A felperes az alperesnél 1994. augusztus 9-étől létesített munkaviszonya során, 1999. március 23-án palack emelése közben gerincrándulást szenvedett el. Ezt megelőzően már fennállt a természetes kórokú gerincbetegsége, amely miatt a gerincének terhelhetősége nem volt teljes.
A felperes 1999. március 24-étől 1999. május 1-jéig táppénzes állományban volt. Ezután 2000. április 21-éig eredeti munkakörében dolgozott oly módon, hogy rövid ideig a munkatársai önként segítették a nehéz munkáknál. A felperes maga jelezte az alperesnek, hogy nem tudja ellátni a nehéz fizikai munkát, és mivel a más munkakör biztosítására irányuló megbeszélések sikertelenek voltak, a felek 2000. április 22-én a munkaviszonyt közös megegyezéssel megszüntették. A felperes 2000. április 23-tól 2001. december 31-éig részesült baleseti járadékban, 2000. május 26-ától 2001. február 12-éig munkanélküli járadékot kapott.
A felperes módosított keresete élelemfeljavítás, mezőgazdasági többletköltség, útiköltség, tüzelővel kapcsolatos többletköltség, a baleseti járadék folyósításának idejéig elmaradt jövedelem és nem vagyoni kártérítés megfizetésére irányult.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest 1 241 765 forint vagyoni és 100 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte, rendelkezett a kamatokról, a perköltségről, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az elsőfokú bíróság a követelés jogalapját a következők miatt találta megalapozottnak.
A felperes a gerincét tekintve nem volt teljesen egészséges, az 1999. március 23-ai palackemelés isiás szindrómát váltott ki, amely átmeneti munkaképtelenséggel járó állapotrosszabbodást okozott. A gerinccsavarodás, amelyben a felperes szenved, a szakértői vélemények értelmében nem a megemelés következménye, tehát az elváltozás nem minősíthető baleseti eredetűnek. A palackemelés átmenetileg 20% munkaképesség-csökkenést eredményezett. Ezt az elsőfokú bíróság 2001. december 31-éig állapította meg, annak ellenére, hogy a táppénzes állomány után a felperes az eredeti munkakörében dolgozott. Ezt a következtetését a munkaügyi bíróság a felperesnek segítő tanúk vallomásával, és a további bizonyítékkal indokolta. Emiatt az Mt. 174. § (1) és (5) bekezdése alapján kötelezte az alperest kártérítésre, az összegszerűségről szóló álláspontját jogcímenként indokolva. A nem vagyoni kártérítésről szóló marasztalás körében utalt a felperes megváltozott életvitelére, szabadidős tevékenységére.
Az ítélet ellen az alperes nyújtott be fellebbezést.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, a marasztalási összeget túlnyomó részben leszállította, a nem vagyoni kártérítésben való marasztalást mellőzte, ennek megfelelően rendelkezett a költségek és az illeték tárgyában, egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
A másodfokú bíróság a tényállást kiegészítette. Ennek alapján, az MK 30. számú állásfoglalást figyelembe véve, az Mt. 174. § (1) bekezdés és a 177. § (1) és (2) bekezdés értelmében arra következtetett, hogy az alperes kártérítési felelőssége 1999. március 23-tól 1999. május 1-jéig áll fenn.
A másodfokú bíróság nem találta bizonyítottnak az okozati összefüggést a felperes átmeneti időre megállapított baleseti járadéka és a munkahelyi baleset között, az 1999. május 1-je utáni időszakra megjelölt kárért az alperes kártérítési felelősségét nem állapította meg.
A nem vagyoni kártérítésre vonatkozó jogi álláspontját a megyei bíróság a csupán rövid időre romlott egészségi állapottal, a személyhez fűződő jogok sérelmének hiányával, és a vagyoni károkról kifejtettekkel indokolta.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a felperes követelésének elbírálásánál azt kellett vizsgálni, hogy az alperesnél elszenvedett egészségkárosodása miatt merült-e fel kára. Ebből következően nincs ügydöntő jelentősége annak, hogy a felperes részére baleseti járadékot megállapítottak-e vagy sem, mert a munkaviszonyával összefüggésben elszenvedett egészségkárosodásból eredő károkért a munkáltató ettől függetlenül felelhet.
Az orvosszakértői véleményekből az állapítható meg, hogy a munkaviszonyának létesítésekor a felperesnek volt valamely gerinccel összefüggő panasza. Nem áll rendelkezésre azonban olyan bizonyíték, hogy a munkaviszonyának létesítésekor átesett-e alkalmassági orvosi vizsgálaton, és az milyen eredménnyel zárult. Amennyiben az orvosszakértői véleményekben lényegében egyezően megállapított sorsszerű betegség (gerinctorzulás) fennállt, az Mt. 102. § (2) bekezdés alapján értékelhető, hogy a felperes másodmagával emelte a palackot. Ugyanezen okból - a logika szabályai szerint is - aggályos, hogy a táppénzes állományának lejártával, amennyiben a sorsszerű gerincbetegsége fennmaradt, alkalmas volt-e orvosi szempontból a munkakörébe tartozó feladatok ellátására. A rendelkezésre álló bizonyítékok szerint a felperesnek az egészségügyi panaszairól a munkatársai tudtak (segítették a munkavégzését), és tudomással bírt erről az alperes is (G. J. ügyvezető igazgató tanúvallomása). A felperes a munkaviszonyának megszűnését - az alperes által ismerten - egészségi okból kezdeményezte.
A felperes az alpereshez a tanulmányi szerződéssel kapcsolatban benyújtott kérelmében előadta, hogy "csökkent munkaképességűnek" minősül, ezért nem tud a hegesztő szakmában elhelyezkedni. Ezzel összefüggésben az elsőfokú bíróság csupán utalt az "OOSZI Bizottságokra", azonban az iratokban e szakvélemények nem találhatók meg.
A Pp. a szabad bizonyítás elvét követi, ennélfogva az egyes bizonyítékoknak nincs meghatározott bizonyító ereje, továbbá a Pp. 206. § (1) bekezdése alapján a bizonyítékokat összességükben is értékelni kell. E szabályok folytán a Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint nem megalapozott a másodfokú bíróságnak az az álláspontja, miszerint a baleseti járadék (helyesen az ennek alapjául szolgáló munkaképesség-csökkenés) és az 1999. március 23-án bekövetkezett egészségkárosodás között nincs okozati összefüggés. Ezt a megállapítást, egyben az "alkalmas" minősítést a felperesnek a táppénzes állomány után mások által tapasztalt munkavégzési nehézsége, az orvosszakértői vélemény szerint fennálló betegsége, a baleseti járadék alapjául szolgált munkaképesség-csökkenése nem támasztja alá. Nem hagyható továbbá figyelmen kívül, hogy a másodfokú bíróság által beszerzett orvosszakértői vélemény szerint a szakértő nem talált leleteket arra vonatkozóan, hogy a felperest 1999. október 26-án a munka-alkalmassági vizsgálat miért találta alkalmasnak a munkaköre betöltésére.
A kifejtettek miatt megalapozatlan a másodfokú bíróságnak a felülvizsgálati eljárás tárgyát képező időre nézve az okozati összefüggés hiányáról levont következtetése [Pp. 206. § (1) bekezdés]. Emiatt ugyancsak az említett eljárásjogi szabályba ütközik a nem vagyoni kárról szóló jogi érvelés is.
A fentiek miatt - amennyiben a felperest az alperes a káresemény előtt az egészségi állapotának megfelelően foglalkoztatta, és jogszerűen nem volt ismert a korábbi idő óta fennálló sorsszerű betegsége - a bizonyítékoknak a bizonyítási teher szabályai szerinti kiegészítése alapján, a kifejtett ellentmondások feloldása esetén lehet megalapozottan dönteni arról, hogy a keresetben megjelölt időpontig, 2001. december 31-éig keletkezett károkról az elsőfokú bíróság döntése megfelel-e a törvénynek [Pp. 215. §, Mt. 174. §, MK 30. számú állásfoglalás]. A nem vagyoni kártérítésről előterjesztett kereseti kérelemnek a vagyoni károkkal az adott esetben meglévő összefüggése miatt e követelést érintő fellebbezési kérelem elbírálásánál is az említettek megfelelő alkalmazásával kell határozni.
A fentiek alapján a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletének a munkaügyi bíróság ítéletét 28 806 forinton felüli marasztalás tekintetében megváltoztató, a nem vagyoni kártérítésben való marasztalást mellőző, az alperes illetékfizetési kötelezettségét leszállító, és az állam által előlegezett költség megfizetésére kötelező döntést mellőző részét hatályon kívül helyezte, és e körben a másodfokú bíróságot új eljárásra, és új határozat hozatalára utasította, egyebekben a jogerős ítéletet nem érintette [Pp. 275. § (4) bekezdés, 275. § (2) bekezdés]. (Mfv. I. 10.350/2003.)
586. Az ítélet megalapozatlan, ha a szakvélemény szerint a munkavállaló kárát fejlődési rendellenesség (csigolyaívhasadás) következményeként kialakult csigolyacsuszamlás okozta, amelyre a megemeléssel járó derékfájdalom rosszabbító hatást gyakorolt, de ezen állapotrosszabbodás átmeneti vagy végleges jellegét a bíróság szakértő igénybevételével nem tisztázta (Mt. 174. §).
Az 1972-ben született felperes az 1994. november 28-án történt üzemi balesetére hivatkozással vagyoni és nem vagyoni kártérítés megfizetése iránt indított pert az alperes ellen.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetnek részben helyt adott, és az alperes teljes kártérítési felelősségét megállapítva kötelezte 113 954 forint és kamata táppénzkülönbözet, 601 146 forint elmaradt baleseti járadék, 1998. augusztus 5-étől járóan havi nettó 59 300 forint baleseti járadék, valamint 500 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
A jogalapot illetően az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes a munkakörében végzett munkája során egy kb. 20 kg súlyt tartalmazó bot emelése közben gerincrándulást szenvedett, ez a gerincet ért baleset a felperesnél már meglévő csigolyacsuszamlás első fájdalmas tüneteit kiváltotta és a felperesnél állapotrosszabbodást okozott. A felperes által csatolt SZOTE magánszakvélemény és a POTE, valamint a DOTE Igazságügyi Orvostani Intézeteinek ellentétes szakvéleményeit felülvizsgáló Egészségügyi Tudományos Tanács felülvéleményében megállapított rész-okozati összefüggés alapján a munkaügyi bíróság az alperes teljes kárfelelősségét állapította meg arra figyelemmel, hogy a felperes természetes okú gerincbetegsége a balesetet megelőzően munkaképesség-csökkenést nem eredményezett. Az összegszerűséget illetően az elsőfokú bíróság a nem vagyoni kárigényt eltúlzottnak, a vagyoni károk tekintetében a keresetet megalapozottnak ítélte.
A mindkét fél fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett rendelkezéseit részben megváltoztatva az 1998. augusztus 5-étől kezdődő járadékfizetésre, és a nem vagyoni kártérítés fizetésére kötelezést mellőzte.
A másodfokú bíróság osztotta a munkaügyi bíróság álláspontját abban, hogy a felperest a perbeli napon a munkaviszonyával összefüggésben baleset érte, amikor gerincrándulást szenvedett, és egészségi állapotának rosszabbodása munkahelyi eredetű. Ugyanakkor a munkaviszonnyal okozati összefüggésbe hozható állapotrosszabbodást csak a felperes 50%-ban megállapított mértékű munkaképesség-csökkenése 40%-os mértékűre csökkenésének megállapításáig, 1998. augusztus 5-éig találta bizonyítottnak. E körben döntő jelentőséget annak a körülménynek tulajdonított, hogy az ETT a felülvéleményében nem cáfolta a DOTE Igazságügyi Orvostani Intézetének szakvéleményében a perbeli baleset átmeneti jellegű állapotrosszabbító hatására vonatkozó megállapítását. Erre tekintettel a felperes járadékigényét 1998. augusztus 5-éig találta megalapozottnak. Az állapotrosszabbodás viszonylag rövid ideig fennállására hivatkozással a felperes nem vagyoni kárigényét alaptalannak ítélte.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel, az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel élt.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a megyei bíróság ítéletének "megváltoztatásával" a munkaügyi bíróság ítéletének helybenhagyását kérte azzal, hogy fenntartotta a fellebbezésében előadott kérelmét a nem vagyoni kártérítés utáni késedelmi kamatot illetően is.
Álláspontja szerint az ETT felülvéleményében megállapított rész-okozati összefüggés alapján az elsőfokú bíróság megalapozottan döntött a kártérítési igényekről, és az Mt. 174. §-a és 177. §-a értelmében helytállóan kötelezte az alperest a keresetveszteség és a nem vagyoni kárigény megtérítésére. Az ezzel ellentétes másodfokú ítélet tehát a felperes szerint jogsértő.
Az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet "megváltoztatásával" a kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a felperes derékfájása nem baleseti eredetű, mivel sem a munkahelyi vezetőjét, sem az őt vizsgáló üzemorvost nem tájékoztatta a balesetről, a DOTE Igazságügyi Orvostani Intézete szakvéleményéből megállapíthatóan a felperesnél észlelt csigolyacsuszamlás régebbi eredetű, és vele született elváltozás következménye. Az alperes szerint a naponta nehéz fizikai munkát végző felperesnél a szokásos napi körülményektől semmiben sem eltérő munkavégzés a felperes által állított módon balesetet nem okozhatott. Szerinte ezt a DOTE szakvéleménye is alátámasztotta azzal a megállapításával, hogy "az alperesnél végzett munka során a felperesnél nem alakult ki olyan megbetegedés, illetve egészségkárosodás, amely maradandó fogyatékosságot okozva munkaképesség-csökkenést eredményezne".
A felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem részben alapos az alábbiak szerint.
Az eljárt bíróságok a bizonyítékok körültekintő, teljes körű és okszerű mérlegelésével állapították meg, hogy a perbeli napon a felperes munkavégzés közben derékrándulást szenvedett. Az a körülmény, hogy a felperes a sérülés keletkezéséről az üzemorvosnak és a felettesének nem helyesen nyilatkozott, azért nem bírhat jelentőséggel, mivel pontos ismeret hiányában az emeléskor hirtelen fellépő derékfájdalom okáról csupán feltételezéseket adott elő ("mintha leszakadt volna a vesém"). A derékrándulás tényéről a felperes közvetlen munkatársa Sz. Gy. viszont hiteltérdemlően nyilatkozott (a felperes fájdalmában felkiáltott, a botot letette, és a gépet is le kellett állítani). A baleset tényét támasztja alá az üzemorvosi naplónak az a bejegyzése is, amely szerint a munkahelyen történt nehéz teher emelése utáni erős derékfájdalommal utalta a felperest szakvizsgálatra. Mindezek alapján az eljárt bíróságoknak a baleset tényére és a munkaviszony összefüggésére vonatkozó mérlegelése megfelel a Pp. 206. §-ában előírtaknak, a mérlegelésben törvénysértést jelentő iratellenesség, kirívó okszerűtlenség nem állapítható meg. Az alperes e körben tehát alap nélkül panaszolt törvénysértést.
Az elsőfokú bíróság által beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemények és az ETT felülvéleménye alapján helyesen állapította meg a jogerős ítélet, hogy a felperes megbetegedését és panaszait vele született fejlődési rendellenesség (csigolyaívhasadás) következményeként kialakult csigolyacsuszamlás okozta, és a baleset ebben az állapotában rosszabbító hatással járt.
Az ETT azonban felülvéleményében - erre irányuló kérdés hiányában - nem tért ki arra, hogy az állapotrosszabbodás végleges vagy átmeneti jellegű-e.
A másodfokú bíróság a döntése meghozatalakor annak tulajdonított jelentőséget, hogy az ETT nem cáfolta a DOTE Igazságügyi Orvostani Intézetének az állapotrosszabbodás ideiglenes, átmeneti jellegére vonatkozó megállapítását, továbbá az eredetileg 50%-os munkaképesség-csökkenés a 40%-ra mérséklődését. A megyei bíróság tehát ebben a kérdésben mérlegeléssel jutott az állapotrosszabbodás időtartamára vonatkozó következtetésre.
Az adott esetben az elsőfokú eljárásban beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemények között ellentmondás volt abban a tekintetben, hogy a felperest a munkaviszonyával összefüggésben ért derékrándulás okozott-e és mennyiben keresetveszteséggel járó munkaképesség-csökkenést, illetve a felperesnél megállapított megbetegedés mennyiben függ össze a balesettel. Ennek a kérdésnek az aggálytalan, az állapotrosszabbodás időtartamára is kiterjedő megválaszolása nyilvánvalóan olyan szakkérdés, amely szakértői feladat, arra vonatkozóan bírói következtetésnek nincs helye.
A másodfokú bíróság lényeges eljárási szabályt sértett, amikor a felülvélemény megfelelő kiegészítésének elrendelése helyett következtetéssel döntött egy orvosi szakértelmet igénylő kérdésben, tekintettel arra is, hogy az ETT a felülvéleményében erre irányuló kérdés hiányában nem adott véleményt az állapotrosszabbodás időtartamáról [Pp. 177. § (1) bekezdése, BH 1993. évi 683. sz. jogeset].
A megismételt eljárásban tehát szakértő bevonásával kell konkrétan vizsgálni a balesettel összefüggő állapotrosszabbodás jellegét (időtartamát). E kérdés megnyugtató tisztázása után kerülhet a bíróság abba a helyzetbe, hogy az összegszerűség tekintetében megalapozottan döntsön.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletét törvénysértőnek találta, és azt a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a megyei bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Mfv. I. 10.173/1999.)
587. Annak megállapításához, hogy az autóbuszvezetőnek egy közlekedési baleset után észlelt állapotromlása okozati összefüggésben van-e a kormánykeréknek a testébe történt benyomódásával, orvosszakértői véleményt kell beszerezni [Mt. 174. § (1) bek.].
A felperes keresetében a munkavégzés közben 1995. november 15-én bekövetkezett közlekedési balesetével összefüggésben keletkezett egészségkárosodása miatt vagyoni és nem vagyoni kárai megfizetését kérte.
A munkaügyi bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy "az alperes felelőssége a baleset bekövetkezéséért teljes egészében fennáll".
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes autóbuszvezetőként dolgozott az alperesnél, és 1995. november 15-én egy útkereszteződésben az általa vezetett csuklós autóbusz hátsó tengelyéhez ütközött egy személyautó. A per adataiból, különösen a beszerzett műszaki igazságügyi szakértői véleményekből és felülvéleményből a munkaügyi bíróság arra következtetett, hogy a felperes a balesetért nem volt felelős. A felperesnél a balesetet követően röviddel nehézlégzés, lábduzzadás és mellkasi panaszok jelentkeztek, az 1995. november 15-ei szakorvosi és a decemberi kórházi kivizsgálások szívelégtelenséget, ritmuszavart (pitvarremegést), vérrögösödést állapítottak meg, és mindezeket a felperes balesetével, a fékezés közben a kormánykerék nyomásával hozták összefüggésbe. A felperesnél egy év táppénzes állományt követően 67%-os rokkantságot állapítottak meg azzal, hogy ezen belül az említett betegségek miatt kialakult munkaképesség-csökkenés 50%-os mértékű.
A munkaügyi bíróság az I. rendű beavatkozó által becsatolt igazságügyi műszaki szakértői vélemény, a bíróság által beszerzett műszaki szakértői vélemény, valamint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Igazságügyi Műszaki Szakértői Bizottsága felülvéleménye és az annak kiegészítésében foglalt vélemény alapján bizonyítottnak találta, hogy a balesetkor a fékezés során a megállapított lassulási értékek, illetőleg a tehetetlenségi erők hatására a felperes egészségkárosodása bekövetkezhetett. Az elsőfokú bíróság a bizonyítékok alapján elfogadta, hogy a fellépő erőhatások következtében a kormánykerék által az alsó borda alatti rész benyomódott. A munkaügyi bíróság által beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemény a műszaki szakértői felülvélemény alapján megállapíthatónak találta, hogy a balesetkor fellépő nyomás szívritmuszavart, pitvarremegést okozott, amely a vérrög kialakulásához és a rokkantsághoz vezetett.
A munkaügyi bíróság ítélete ellen az I. rendű beavatkozó élt fellebbezéssel, amelyben a műszaki szakértő felülvéleménye alapján vitatta, hogy a balesetkor a kormánykerék megnyomta a felperes bordáit, illetőleg a deréktáji törzsrészét, mivel a szakvélemény szerint műszakilag - "extra lassulás" bizonyítottsága hiányában - a felperes által állított erőbehatás nem támasztható alá. Emiatt vitatta az igazságügyi orvosszakértőnek a baleset miatt kialakult egészségkárosodásra vonatkozó megállapítását, továbbá az orvos szakértő elfogultságára is hivatkozott.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét teljes egészében elutasította.
A másodfokú bíróság a peradatokból, különösen a műszaki szakértői felülvéleményből azt állapította meg, hogy a baleset (koccanás) nem volt súlyos következményű, hatósági kivizsgálásra sem került sor. A fékezés során nem következett be "extra lassulás", a nyomóerő nem haladta meg a szokásos forgalmi viszonyok között fellépő erőt. Így nem bizonyított, de még csak nem is valószínűsíthető, hogy a perbeli fékezés során vagy után a kormánykerék az átlagosnál nagyobb erővel nyomta meg a felperes bordáit és zsigereit. Bár a műszaki szakértői felülvélemény ismeretében az igazságügyi orvos szakértő fenntartotta az álláspontját, hogy a felperes 1995. decemberben diagnosztizált betegsége a közlekedési baleset miatt állt elő, ezt azonban a felperes által állított - tehát nem bizonyított - tényekre alapozta. A mellkas traumás sérülése hiányában ezért a megyei bíróság nem találta bizonyítottnak az okozati összefüggést, arra is figyelemmel, hogy a tünetek két hét múlva jelentkeztek.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt, amelyben a megyei bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, és a munkaügyi bíróság közbenső ítéletének helybenhagyását kérte. A Pp. 206. § (1) bekezdése megsértését panaszolta. Arra hivatkozott, hogy a baleset előtt nem volt olyan betegsége, amely vérrögösödést eredményezhetett volna, a betegségét a baleset után röviddel nem sorsszerű betegségként diagnosztizálta az üzemorvos és a kórházi kezelőorvos. Sérelmezte a műszaki kiegészítő felülvélemény figyelmen kívül hagyását, ez ugyanis nem zárta ki a balesetnek a felperes által előadott módon való bekövetkezését. A másodfokú bíróság továbbá figyelmen kívül hagyta M. M. utas tanúnyilatkozatát arról, hogy a balesetkor a hirtelen fékezés hatására több utas elesett, tehát a lassulás mértéke az átlagosnál nagyobb volt. A műszaki kiegészítő felülvélemény a valószínűsített körülmények alapján orvosszakértői kérdésnek tartotta az egészségromlás keletkezését, az igazságügyi orvos szakértő viszont a korábbi, az okozati összefüggést megállapító véleményét a műszaki kiegészítő felülvélemény ismeretében is fenntartotta, és kitért a tünetek két héttel későbbi jelentkezése orvosi értékelésére is azzal, hogy az egészségkárosodás fokozatosan alakult ki. A másodfokú bíróság mindezeket figyelmen kívül hagyta, a bizonyítékokat nem összességében értékelte, ezért a jogerős ítélet jogszabálysértő.
Az alperes, valamint az I., II. és III. rendű beavatkozó felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A Pp. 206. § (1) bekezdésében szabályozottaknak akkor felel meg a bírói mérlegelés, ha a bíróság a tényállást a felek előadásának, és a felmerült bizonyítékoknak egyenkénti értékelése és egybevetése alapján, a bizonyítékoknak a maguk összességében való vizsgálata eredményeként bírálja el, és ennek során figyelemmel van az egyes bizonyítékok összefüggéseire.
A munkaügyi bíróság az ítélete indokolásából kitűnően ennek megfelelően járt el, és a jogi következtetését meggyőzően indokolta [Pp. 221. § (1) bekezdés]. A másodfokú bíróság viszont az okozati összefüggést döntően amiatt zárta ki, mert a műszaki szakértői felülvélemény végső következtetése szerint a balesetkori fékezéskor "nem történt az autóbusznál extra lassulás". Ezért olyan erőbehatás a másodfokú bíróság álláspontja szerint nem keletkezhetett, amely a felperesnél a perbeli egészségkárosodást kiválthatta volna. A jogerős ítélet indokolásából megállapíthatóan más bizonyítékoknak nem tulajdonított jelentőséget.
A nem vitatott, ennélfogva, a felülvizsgálati eljárásban is irányadó ítéleti tényállás szerint a felperes a balesetkor utasokkal teli csuklós autóbuszt vezetett, a kereszteződésben a személyautóval való ütközéskor nyomban lefékezett. A buszon utasként jelen lévő M. M.-nek a perben nem cáfolt tanúnyilatkozata szerint a hirtelen fékezéskor több utas elesett, és "a felperes, amikor felállt a vezetőülésből, akkor összegörnyedve volt, és közölte, hogy ő is megütötte a mellkasát, ...és fájdalmakra panaszkodott azzal kapcsolatban, hogy megütötte a fékezésnél magát". A munkaügyi bíróság által megállapított, nem cáfolt tényállás szerint a felperesnél a tünetek - légzése nehézzé vált, fájdalmai voltak, lába dagadt, fáradékonnyá vált - fokozatosan jelentkeztek, ezért üzemorvoshoz fordult, aki a baleset után két héttel a panaszokat a baleseti sérüléssel (a mellkas megnyomódása fékezéskor) hozta összefüggésbe. A szívelégtelenséget (pitvari remegés, vérrögösödés) a november 30-ai kardiológiai vizsgálat és a decemberben ezt követő kórházi kivizsgálás megállapította. A baleseti jegyzőkönyvet 1996. február 2-án - a felperes kórházi kezelései után - vették fel, és abban azt rögzítették, hogy a baleset bekövetkezésével (a kormánykerék erősen megnyomta a fékezéskor a borda alatti törzsrészt) az alperes munkavédelmi bizottsága képviselője egyetértett, az alperes képviselője a jegyzőkönyvet aláírta.
A perben nem volt vitás, hogy a balesetkor hatósági vizsgálat nem volt, így az ütközés körülményeit a műszaki szakértői vélemények és felülvélemény a közvetett bizonyítékokból tudta rekonstruálni. Az Igazságügyi Műszaki Szakértői Bizottság kiegészítő felülvéleménye az alapszakvéleményében tett megállapításait azzal egészítette ki, hogy "műszaki szakértői eszközökkel nem zárható ki az a felperesi észrevételekben előadott mechanizmus, amely szerint az ülés állítási lehetőségei, a pedálok és a kormány rögzített helyzete miatt vezetés közben általában a hasába nyomódó kormánykerék az ütközést követő fékezés után visszarugózó üléssel együtt lefelé haladó testének bordáit és zsigereit alulról felfelé megnyomták". A felülvélemény kiegészítése tehát a fékezés alatti extra lassulást zárta ki, de rámutatott, hogy "az már nem műszaki szakértői kompetencia, hogy ... a megállapított és az átlagnál lényegesen nem nagyobb lassulással végbement fékezési folyamat és erőbehatás miatt a felperesnek szívritmuszavara és egyéb egészségkárosodása keletkezhetett-e.".
Mindezekből a munkaügyi bíróság az okszerűség és életszerűség követelményei alapján törvénysértés nélkül értékelte a bizonyítékokat akként, hogy az ütközéskor a kormánykerék a felperes bordáit és zsigereit megnyomta, ezért orvosszakértői kérdés, hogy - a felperes meglévő betegségét is figyelembe véve - a perbeli egészségkárosodás ennek következményeként bekövetkezett-e.
A másodfokú bíróság a műszaki szakértői kiegészített felülvélemény által elbírált körülmények téves értékelése folytán nem foglalt állást a fellebbezésnek az igazságügyi orvosszakértői véleményre és a szakértő személyére tett kifogásairól, és arról, hogy az ún. hídtünetek, és egyéb, a szakvéleményben részletezett okok miatt fennálló okozati kapcsolat alapján az alperes kártérítési felelőssége fennáll-e.
Mindezek miatt a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és a ugyanezt a bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította [Pp. 275/A. § (2) bekezdés]. (Mfv. I. 11.297/2001.)
588. Az időszakos orvosi vizsgálat hiánya az okozati összefüggés fennállása esetében a munkáltató kártérítési felelősségét megalapozhatja [Mt. 174. §, MK 31. számú állásfoglalás].
A felperes az 1992. március 26-án munkavégzés közben elszenvedett balesetére ("megemelte magát") alapított keresetében kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest a táppénz, illetve a rokkantnyugdíj és az átlagkereset különbözete, valamint havi 11 994 forint keresetveszteségi kártérítési járadék megfizetésére kötelezte. Megállapította, hogy a felperes keresőképtelensége és rokkantsága a balesettel okozati összefüggésben áll, mert a baleset az alperes működési körén belül következett be, és alperes az időszakos kötelező orvosi vizsgálat elvégeztetését elmulasztotta. A felperes vétkes közrehatása figyelembevételével 50-50%-os kármegosztást alkalmazott.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét - fellebbezett részében - helybenhagyta.
Az alperes perújítási kérelemmel élt, amelyben a támadott ítélet hatályon kívül helyezését és felperes keresetének elutasítását kérte.
A munkaügyi bíróság ítéletével a perújítási kérelemmel támadott ítéletet hatályában fenntartotta.
A munkaügyi bíróság a perújító alperes által tanúként meghallgatni kért üzemorvos és adminisztrátor tanúvallomása alapján arra következtetett, hogy nem állapítható meg az alperes által állított alkalmassági szűrővizsgálat elvégzése. A felperes közvetlen felettesének, K. L.-nek tanúkénti meghallgatását a bíróság szükségtelennek tartotta, mert a bizonyítás az alapperben már bizonyított kérdésre irányult volna. A támadott ítéleti döntés ugyanis felperes közrehatását azért állapította meg, mert bizonyítottnak találta a bíróság, hogy a felperesnek a baleset idején az irányításon túlmenően nem kellett nehéz fizikai munkát végezni, tehát az áthidaló gerenda kiemelésében nem kellett volna részt vennie.
A perújító alperes K. L. üzemvezető tanúkénti meghallgatásának mellőzése miatt élt fellebbezéssel.
A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság a helyesen megállapított tényállásból levont jogi következtetéssel egyetértett. Hangsúlyozta, hogy a perújítással támadott ítélethez képest K. L. meghallgatása valóban nem eredményezhet az alperesre kedvezőbb elbírálásra alkalmas ténymegállapítást, hiszen az alperes által bejelentettek szerint a már egyébként is megállapított tényt tudná megerősíteni, miszerint a felperesnek, mint munkairányítónak nem kell és nem is szabad nehezebb terhet emelnie. A felperes közrehatását azonban az alapperben alkalmazott kármegosztás maximálisan értékelte.
A perújító alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a perújítási kérelmének helyt adó határozat hozatalát kérte. K. L. üzemvezető tanúkénti meghallgatásának mellőzését panaszolta, akivel bizonyítani tudta volna annak tényét, hogy a felperes munkairányítással volt megbízva és nem fizikai munkavégzéssel, így foglalkoztatása szabályszerű volt. Ezért álláspontja szerint a felelősség megállapítása szempontjából a munkáltató közrehatása nem állt fenn.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A perben még irányadó 1967. évi II. törvény 62. §-ának (2) bekezdése alapján, a bírói gyakorlatnak (MK 31. számú állásfoglalás) megfelelően állapította meg a perújítási kérelemmel támadott jogerős ítélet, hogy az alperes a kártérítési felelősségét a felperes kizárólagos, elháríthatatlan vétkes magatartására hivatkozva nem tudta kimenteni, mert a felperes gondatlan magatartásával okozott kár bekövetkezésében az alperes működési körébe tartozó ok, felperes időszakos orvosi vizsgálatának elmaradása közrehatott.
Az alperes közrehatását érintő körben - az előírt orvosi vizsgálat tekintetében megállapított tényre vonatkozóan - a perújítási kérelemben kért tanúk (dr. D. K. orvos, G. F.-né adminisztrátor) meghallgatása az alperesre kedvezőbb döntést megalapozó ténymegállapításra nem adott alapot, tehát sikertelen volt. Ezért a felülvizsgálati kérelem a munkáltatói közrehatás hiányára - az alapul szolgáló tények támadása nélkül - nyilvánvalóan alaptalanul hivatkozott.
A perben a felperes károkozó gondatlan magatartását a bíróság megállapította. Így ennek a ténynek további bizonyítására a perújító alperes által megjelölt további bizonyítékot, K. L. üzemvezető tanúkénti meghallgatását az eljárt bíróságok jogszabálysértés nélkül mellőzték. Helytállóan következtettek arra, hogy az alperesre kedvezőbb döntést nem eredményezhetett volna, mivel az alperes által bizonyítani kívánt felperesi magatartás már bizonyítást nyert, ugyanakkor a megjelölt bizonyíték az alperes terhére megállapított közrehatás alapjául szolgáló mulasztást nem érintette.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.210/2000.)
589. A munkavégzés körülményei (tűző nap, 35-40 oC hőmérséklet) megalapozhatják a munkavállaló rosszullétét; a körülmények fennállását vizsgálni kell (Mt. 174. §, MK 29. számú állásfoglalás).
A felperes az alperesnél fennállott munkaviszonyával összefüggésben 1991. június 27-én elszenvedett balesete miatt keletkezett kárai megtérítése iránt indított pert az alperes ellen. Az alperes helyébe jogutódként a Magyar Állam lépett.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította. A döntése indokolása szerint a szalagfűrészgép, amelynek működtetése alatt a felperes súlyos alkarsérülést szenvedett, megfelelt a biztonságos munkavégzés követelményeinek. A baleset egyik oka a felperes "szabálytalan munkafogása" volt, amelyből eredő kárért az alperes az ügyben még irányadó 1967. évi II. törvény 62. § (1) bekezdés szerint nem tartozik felelősséggel. Másik okként a felperes hirtelen rosszulléte állapítható meg, ennek nem a helyiség szellőzetlensége volt az oka.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezést nyújtott be.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helyes indokainál fogva, azok megismétlése nélkül helybenhagyta.
A másodfokú bíróság ítélete ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő.
Törvénysértésként a balesetet okozó kizárólagos és elháríthatatlan magatartásának jogszabályba ütköző megállapítását jelölte meg. Előadta, hogy a betanított munkás munkakörében tanult magatartást tanúsított, ennélfogva az nem minősülhet elháríthatatlanként. A bizonyítékok (Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Felügyelőség szakvéleménye) pedig megalapozták a megszédülést okozó munkakörülményeket (tűző nap, 35-40 °C hőmérséklet). Mindezek miatt a kereset elutasítása jogszabálysértéssel történt (objektív munkáltatói kártérítési felelősséget előíró munkajogi szabályozás). Ezért a felperes a jogszabálysértő ítéletek hatályon kívül helyezését és a keresetének érdemben helyt adó döntés meghozatalát kérte.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
Az ügyben még irányadó 1967. évi II. törvény 62. § (1) bekezdésében lévő "munkaviszony kerete" és a (2) bekezdésben lévő "működési kör" nem azonos fogalmak. A munkáltató felelősségének alapja ugyanis az, hogy a munkaviszony körében kifejtett tevékenységgel összefüggésben keletkezett kár olyan okból következett be, amely nincs kapcsolatban a munkáltató működésével, és azt a munkáltató nem is háríthatta el. Ebből következően, ha a kárt a munkáltató működési körébe eső ok idézte elő, a munkáltató felelőssége akkor is fennáll, ha az előidéző ok nem volt elhárítható [Legfelsőbb Bíróság MK 29. számú állásfoglalás b) pontja]. Az említett állásfoglalás c) pontjából következően annak megállapításánál, hogy a károsodás kizárólagos oka a károsult dolgozó magatartása volt-e, nem hagyhatók figyelmen kívül - egyebek mellett - a munkavégzés sajátos körülményei; így a munkavállaló rosszulléte összefüggésben állhat a munkahely sajátosságaival.
Az elsőfokú bíróság az említett állásfoglalásban kifejtetteken alapuló bírói gyakorlat szerint a munkahelyi körülmények aggálytalan megállapítása végett a szükséges bizonyítást nem folytatta le [Pp.-nek az ügyben még - a keresetlevél 1992. június 11-ei benyújtása miatt - irányadó 164. § (2) bekezdése], továbbá nem értékelte az alperes által nem vitatott tényt a munkavégzés helyén tapasztalt igen magas hőmérséklet tekintetében. Ezért a bizonyítási eljárás szükséges kiegészítése alapján körültekintően vizsgálni kell, hogy a munkahelyi körülmények megfeleltek-e az egészséges és biztonságos munkavégzés feltételeinek, illetve a munkavégzést befolyásoló hőmérséklet a munkáltató részéről objektíve elhárítható lett volna, vagy sem. Ha ez elhárítható volt, nem lehet szó arról, hogy a kárt kizárólag a felperes munkavállaló okozta. Ezért az új eljárásban értékelni kell az Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Felügyelőség Megyei Felügyelősége szakvéleményét, Sz. J. munkaügyi felügyelő előadását, a felperes nyilatkozatát tartalmazó jegyzőkönyvet. Szükség esetén a felperes munkakörülményei, illetve ezek alperes általi elháríthatósága kérdésében szakértőt kell kirendelni.
Mindezen bizonyítás lefolytatása után lehet megalapozottan dönteni a felperes kereseti kérelmei tárgyában.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján a Pp. 206. § (1) bekezdésébe ütköző jogszabálysértés miatt a másodfokú bíróság ítéletét - a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedően - hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Mfv. I. 10.172/2000.)
590. Ha a munkavállaló a külföldi kiküldetés során, de nem a munkaviszonyával összefüggésben balesetet szenvedett, és költségeit külföldi biztosító fedezte, annak megállapításához, hogy a térített összeget meghaladó költségei megfizetése iránt kivel szemben érvényesítheti az igényét, a jogviszony jellegét, és az alkalmazandó jogszabályokat kell vizsgálni [Mt. 174. § (1) bek.].
A felperes az 1995. március 6-ától fennállt munkaviszonya alatt 1996. augusztus 19-én a külföldi szálláshelyén megsérült oly módon, hogy ismeretlen elkövető a szállodai szobájának ablakán át szemén meglőtte. A felperes a lövés következtében bal szemének látását elvesztette.
A felperes 1997. február 25-én előterjesztett kereseti kérelme arra irányult, hogy a bíróság kötelezze az alperest a részére járó biztosítási összegből levont összeg (199 617 forint) megfizetésére, annak kamataival együtt.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
A tényállásban utalt arra, hogy a felek között a jogalap kérdésében jogerős ítélet született arra vonatkozóan, hogy az alperest nem terheli kártérítési felelősség a felperes balesetéért.
Az adott ügyben érvényesített követelést az alperes által megkötött csoportos biztosítási szerződéssel összefüggésben állónak minősítette. Kifejtette, hogy az alperes által megkötött szerződés alapján a biztosító fedezte a felperes külföldi gyógykezelésének költségeit, valamint a felperes részére 14 000 DM összeget fizetett ki, "testi és szellemi teljesítő képességének csökkenése" miatt. Az utolsó, 1996. augusztus 9-én történt beavatkozás költségét a biztosító nem fizette ki, hanem azt az alperes teljesítette. Ennek alapján az alperes a számlát benyújtotta az Egészségbiztosítási Pénztárnak, amely 43 000 forintot az alperesnek kifizetett, aki ezt a felperesnek továbbította. Ezen túlmenően az alperes utazási költség címén megfizetett 43 500 forintot, és a magyar hatóságok előtti eljárás érdekében 17 000 forint fordítási költséget. A fentiek alapján a 14 000 DM-ből, amelyet a biztosító a felperes részére átutalt, és amely az irányadó árfolyamon 1 437 240 forint volt, az alperes a felperesnek 1 237 621 forintot fizetett ki, a két összeg közötti különbözet a felperes keresetében megjelölt összeg.
A munkaügyi bíróság mindezen tényekből arra következtetett, hogy a biztosítási szerződés alapján az alperes nem járt el jogellenesen, amikor költségeit a felperes részére átutalt járandóságból levonta. A munkaügyi bíróság azt is megállapította, hogy a felperes indokoltan utazott ki külföldre, mivel az előzetes feltételezés ellenére a magyarországi gyógyintézet nem vállalta a kezelését. Ezekkel összefüggésben az alperes csupán előleget nyújtott a felperes részére, az alperes kártérítési felelősségének hiányában a felperes köteles volt ezt az alperesnek visszafizetni, következésképpen az alperes jogszerűen vonta le a részéről csupán előlegként biztosított összeget a felperesnek járó kártérítésből.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett.
A ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta [Pp. 253. § (2) bekezdés, 254. § (3) bekezdés]. A másodfokú bíróság az általa kiegészített bizonyítás alapján megállapította, hogy az alperes a felperesnek nem tartozik, továbbá nem fogadta el a felperesnek azt az álláspontját, hogy az alperesnek a biztosító társaságnál kellett volna a legutóbb keletkezett 1774 DM-re vonatkozó igényét érvényesítenie. Az iratok alapján azt állapította meg, hogy az alperes megkísérelte a követelés érvényesítését, ez eredménytelen maradt, külföldön perindításra az alperes nem kötelezhető.
A másodfokú bíróság ítélete ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt, az ítéletek "megváltoztatását" és az alperesnek 199 619 forintban és kamatában való marasztalását kérte.
Érvelése szerint az ítélet hozatalakor hatályos Mt. 162. § (3) bekezdése értelmében a munkáltató a munkavállaló munkaviszonyból eredő tartozását kizárólag fizetési felszólítással érvényesítheti. A Legfelsőbb Bíróság 1/2001/4. számú jogegységi határozata 2001. április 23-ától tette lehetővé, hogy a munkáltató a munkaviszonyból eredő és a munkavállalót terhelő tartozását beszámítással vagy viszontkeresettel érvényesíthesse. A bíróságok jogszabálysértően nem vették figyelembe az irányadó jogszabályt. A felperes azzal is érvelt, hogy az alperest a korábbi jogerős döntéssel ellentétben az Mt. 174. § (1) bekezdés alapján teljes kártérítési felelősség terheli, ezért a kereset elutasítása nem volt megalapozott.
A felperes álláspontja szerint orvos szakértő igénybevétele nélkül jogszabálysértéssel állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a külföldi gyógykezelés ún. folyadékfeltöltéssel zárult. Ezzel összefüggésben utalt a felperes arra, hogy nem kontroll vizsgálatokra utazott ki külföldre, hanem a fertőzés veszély, a szem teljes eltávolításának megelőzése, illetve a másik szem megóvásának érdekében történt a gyógykezelés.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében arra hivatkozott, hogy a felperes a kártérítési felelősséget ítélt dolog miatt nem vitathatja. Álláspontja szerint a jogegységi határozat nem jogszabály, ezért visszaható hatálya nem vizsgálható.
A felperes 1997. február 25-én benyújtott keresetlevelében több kereseti kérelmet terjesztett elő, melyek egyike az alperes által megkötött és a felperes számára nem ismert tartalmú biztosítási szerződéssel függött össze. Kereseti kérelmét a felperes az 1997. május 14-én érkeztetett beadványa 2. o. 1. pontban fenntartotta. Az alperesi képviselő az 1997. június 5-én megtartott tárgyaláson vitatta a munkaügyi bíróság hatáskörét. A bíróság a biztosítási jogviszonyból eredő követelés tárgyában elkülönítő végzést hozott, majd e tekintetben a per tárgyalását végzésével felfüggesztette, és ezután érdemben elbírálta.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A per eddigi adatai alapján nem állapítható meg az a körülmény, hogy a kereset elutasítására a munkaviszonyra vonatkozó, vagy a biztosítási jogviszonyt rendező szabályok szerint került-e sor. Ezért az új eljárásban meg kell állapítani a felek közötti jogviszony jellegét, elsősorban a biztosítási szerződés alapján arról kell állást foglalni, hogy melyek voltak a felek jogai és kötelezettségei, ezen belül az alperesnek, vagy a felperesnek kellett-e az igényt a biztosítóval szemben érvényesítenie. Mindezek vizsgálata alapján állapítható meg, hogy milyen jogviszony keretében, mely jogszabály alapján terhelte tartozás a feleket, illetve az alperes tartozik-e a felperesnek a keresetben megjelölt összeggel.
A fentiek vizsgálata függvényében kell dönteni arról, hogy a követelés érvényesítésekor (1997. február 25.) hatályban volt Pp. 349. § értelmében az ügy elbírálása a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozik-e; a munkaügyi bíróság hatáskörének hiánya esetén az áttételről kell határozni.
Ezért a Pp. 206. § (1) bekezdésbe ütköző jogszabálysértés miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján mindkét fokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Mfv. I. 10.686/2001.)
591. Ha a munkavállalóra vonatkozó munkáltatói bejelentési kötelezettség teljesítése esetén a munkavállaló foglalkozását másutt képesítési akadály nélkül továbbfolytathatta volna, a bejelentés elmulasztása miatt keletkezett kár a munkáltató mulasztásával összefügg [Mt. 174. § (1) bek.].
A felperes 1992. december 15-én létesített munkaviszonyt az alperessel orvoslátogató munkakörben. A munkaviszonyt az alperes 1998. április 26-án rendes felmondással megszüntette. A felperesnek a munkaviszony jogellenes megszüntetése és az alperes jogkövetkezményekben marasztalása iránti keresetét a munkaügyi bíróság ítéletével elutasította, az elsőfokú ítéletet a másodfokú bíróság ítéletével helybenhagyta azzal, hogy a felperes kártérítésre és dolgozói részvény kiadására vonatkozó kérelmei tekintetében ezek elbírálása végett az iratokat az elsőfokú bíróságnak visszaküldte.
A felperes a dolgozói részvénnyel kapcsolatos kérelmétől elállt. A kártérítés iránti keresetét arra alapozta, hogy az alperes a munkaviszonya fennállása alatt elmulasztotta a felperesnek, mint gyógyszerismertetőnek az Országos Gyógyszerészeti Intézethez való bejelentésére vonatkozó jogszabályi kötelezettségét, ennek következményeként az előírt iskolai végzettség, tanfolyami képzettség alól felmentést nem kapott, így a munkaviszonya megszüntetését követően orvoslátogatóként nem dolgozhatott.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság ítélete indokolásában megállapította, hogy az alperes nem tett eleget a felperes vonatkozásában a perbeli időszakban hatályos 3/1957. (XI. 1.) EüM. rendelet 2. §-ában előírt, az Országos Gyógyszerészeti Intézet részére fennálló, a gyógyszerismertetés rendszeres végzésével megbízottak bejelentésére vonatkozó kötelezettségének. Ez a mulasztás azonban nem állt összefüggésben azzal, hogy a felperes nem kapott felmentést a hivatkozott jogszabályban előírt iskolai végzettség (orvos, gyógyszerész) vagy gyógyszerismertető tanfolyam elvégzése alól. A felmentés megadására ugyanis nem a munkáltató bejelentése alapján, hanem a miniszter javaslatára kerülhetett sor.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét annak helyes indokai alapján helybenhagyta. Utalt még arra, hogy a felperes az alperes mulasztása és a kára közötti okozati összefüggést nem bizonyította kétséget kizáróan.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és új eljárás elrendelését kérte az Mt. 174. § (1) bekezdése és a 177. § (1)-(2) bekezdései megsértése miatt. Fenntartotta azt az álláspontját, hogy a gyógyszerismertetői foglalkoztatása bejelentésének elmulasztása, az emiatt jogszerűtlen alkalmazása következményeként a munkaviszonya megszüntetését követően nem tudott orvoslátogatói munkakörben elhelyezkedni. A perben bizonyította, hogy amennyiben az alperes bejelentése alapján regisztrálására sor kerül, nem lett volna akadálya a jogszabályban előírt iskolai végzettség, képzettség hiánya miatt a felmentés megadásának, és ennek birtokában a jövőben is végezhetne orvoslátogatói tevékenységet. A felperes vagyoni kárát a munkaviszonya megszűnésétől 2000. június 1-jéig az alperesnél elérhető bére összegében, nem vagyoni kárigényét 5 000 000 forintban jelölte meg.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A jogerős ítélettel megállapított és a felek által nem vitatott tényállás szerint - amely a felülvizsgálati eljárásban is irányadó, - az állatorvos képzettségű felperes 1992. december 15-étől 1998. április 26-áig gyógyszerismertető, orvoslátogató munkakörben állt munkaviszonyban az alperessel. A felperes a perbeli időben hatályos, az emberorvoslásban használatos gyógyszerek Magyarországon történő tudományos és laikus ismertetésének szabályozásáról szóló 3/1957. (XI. 1.) EüM. rendeletnek a 8/1984. (VIII. 8.) EüM. rendelettel módosított 2. §-ában a gyógyszerismertetés rendszeres folytatásához előírt feltételekkel - okleveles orvos, gyógyszerész, vagy gyógyszerismertető tanfolyam sikeres elvégzése - nem rendelkezett.
A hivatkozott jogszabály értelmében a feltételek alól indokolt esetben a miniszter javaslatára, illetve a külföldi előállító magyarországi képviseletének kérelmére az Országos Gyógyszerészeti Intézet felmentést adhatott.
A hivatkozott EüM rendeletet hatályon kívül helyező, és a gyógyszerismertetés végzésének feltételeit szabályozó 24/1997. (VIII. 14.) NM rendelet 6. §-a szerint az a személy, aki a korábbi EüM rendelet alapján a gyógyszerismertetői tevékenység végzéséhez előírt feltételek teljesítése alól korábban felmentést kapott, gyógyszerismertetői tevékenységet a rendelet hatálybalépését követően is folytathatott akkor is, ha orvosi, fogorvosi, gyógyszerészi képesítéssel nem rendelkezett.
A felperes a perben csatolta az Országos Gyógyszerészeti Intézet főigazgatójának közjegyző előtt tett nyilatkozatát arról, hogy az alperes köteles lett volna az alkalmazástól számított nyolc napon belül a felperes gyógyszerismertetői foglalkoztatását bejelenteni, amit elmulasztott, továbbá a felperest a 3/1957. (XI. 1.) EüM rendelet 2. § (1) bekezdésében előírt képesítési feltételek hiányában foglalkoztatta, amelyhez ezért felmentés lett volna szükséges. Felmentés nélkül a felperes nem lett volna foglalkoztatható. Az alperes mindezeket a perben nem vitatta.
A hivatkozott jogszabályokból következően a felmentés a 24/1997. (VIII. 14.) NM rendelet 1997. szeptember 1-jén történt hatálybalépését követően már nem volt kérhető, ezért aki az előírt képesítéssel, illetve felmentéssel nem rendelkezett, orvoslátogatói tevékenységet a továbbiakban nem folytathatott.
A felperes gyógyszerismertetői tevékenység ellátására szóló munkaviszonya létesítésétől 8 napon belül a jogszabályban előírt bejelentés elmulasztása miatt a regisztráció elmaradása tehát azzal a következménnyel járt, hogy felperesnek a képesítés hiányában való foglalkoztatását az OGYI nem észlelte, a felperes képesítés alóli felmentésére nem tettek javaslatot. A főigazgatónak a perben tett és alperes által nem vitatott nyilatkozata szerint a felmentésnek a felperes szakmai gyakorlatára figyelemmel nem lett volna akadálya.
Mindezekből megállapíthatóan a bíróságok tévesen következtettek arra, hogy a bejelentési kötelezettség elmulasztása és a munkaviszony megszüntetését követően az orvoslátogatói munkakörben - az előírt képesítés illetve felmentés hiányában való - foglalkoztatási akadály között okozati összefüggés nem állapítható meg.
Az Mt. 174. § (1) bekezdéséből következően a munkáltató a munkavállalónak a munkaviszonyával összefüggésben okozott kárért vétkességére tekintet nélkül teljes mértékben felel.
A kifejtettek szerint a felperes alperesnél fennállt munkaviszonyával összefüggő az a körülmény, hogy orvoslátogatóként való alkalmazás jogszabályi feltételével nem rendelkezik, ilyen munkakörben nem alkalmazható.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletet - a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedően - hatályon kívül helyezte, és megállapította, hogy az alperes a felperes gyógyszerismertetői foglalkoztatása bejelentésével összefüggésben keletkezett káráért kártérítési felelősséggel tartozik. Ennek összegszerűsége tekintetében a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Vizsgálni kell, hogy a felperest ebből eredően, e körülményekkel okozati összefüggésben milyen mértékű kár érte; a bizonyítás e körben a felperest terheli. (Mfv. I. 10.267/2001.)
592. A munkáltatóval szemben kártérítésként igényelhetők azok a részvények, amelyekre való jogosultságot a munkáltató valamennyi munkavállaló számára biztosította [Mt. 174. § (1) bek.].
A jogerős ítélet kihirdetése 2002. január 1-je után volt, ezért a felülvizsgálati kérelmet a 2001. évi CV. törvény 9. §-ával, valamint 12. §-ával módosított, illetve megalkotott Pp. 270. §-ának (2) bekezdése és 273. §-ának (1) bekezdése alapján kell elbírálni.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében jogszabályba ütközőnek minősítette a 300 000 forint névértékű részvény felperes részére való kiadásáról, az elmaradt osztalékról szóló másodfokú ítéleti rendelkezéseket a Ptk. 338/B. §-át, és a Gt. 220. § (1) bekezdését megjelölve. Álláspontja szerint az osztalék az Mt. 178. § szerint nem minősülhet kárként. Fentieken túlmenően a másodfokú bíróságnak a bizonyítási teherrel kapcsolatos álláspontját is jogszabályba ütközőnek tekintette azzal, hogy a bíróság figyelmen kívül hagyta, hogy a 17/1995. (XII. 16.) sz. igazgatósági határozat nem munkáltatói döntés volt, az igazgatóságot a vevőkkel "semmilyen döntés és jogszabály" nem kötelezheti szerződéskötésre. Az alperes a joggyakorlat továbbfejlesztése céljából tartotta indokoltnak a jogerős ítélet felülvizsgálatát.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálatára alapot nem talált.
A széleskörűen lefolytatott (a másodfokú eljárásban kiegészített) bizonyítási eljárás eredménye alapján a másodfokú bíróság a törvénynek megfelelően következtetett a felperes részvényvásárlással összefüggő kárának fennállására; a döntését a törvénynek megfelelően indokolta [Pp. 206. § (1) bekezdés, 221. § (1) bekezdés]. Ennek lényege szerint hiteltérdemlően és aggálytalanul bizonyított, hogy az alperes határozatával a munkavállalók részére részvényvásárlási lehetőséget biztosított. E lehetőség keletkezésének folyamatát B. I. J. tanúnak az alperes által nem vitatott vallomása igazolta. Ennélfogva az alperesnek a felülvizsgálati kérelmében a "kár nemről" kifejtett álláspontját a bizonyítékok nem támasztják alá.
A másodfokú bíróság helytállóan értékelte a felperest ért kárt. A teljes kártérítés elve alapján e körbe tartoznak az adott esetben azok a részvények, amelyekhez csak az alperes munkavállalói, a kialakult gyakorlat folytán az alperes felhívására juthattak hozzá.
A Legfelsőbb Bíróság az 1/2000. PJE. számú jogegységi határozatában - egyebek mellett - kifejtette, hogy a jogosult a részvény kiadását perben is követelheti (jogegységi határozat V. pont). A jogerős ítéletnek tehát a részvények kiadására vonatkozó rendelkezése nem ütközik a Ptk. 338/B. §-ába, mert az említett jogegységi határozatból is kitűnően az alperes erre kötelezhető volt (az alperes a perben nem vitatta, hogy a részvényekkel rendelkezik). Azáltal, hogy az alperes igazgatósága a 17/1995. (XII. 16.) Igh. számú határozatával a lehetséges vevői kört (kizárólag munkavállalók és vezetők) meghatározta, a felperest érintően a munkaviszonnyal összefüggésben rendelkezett. Ezért többek között a hátrányos megkülönböztetés tilalmát is figyelembe véve kellett eljárnia. A felülvizsgálati kérelem tehát tévesen hivatkozott arra, hogy "semmilyen döntés" nem befolyásolhatja az igazgatóságot abban, hogy a felperesre vonatkozóan milyen döntést hoz.
A felperest a részvényvásárlásnak az alperes felelősségi körébe eső okból való elmaradásából ért kárhoz kapcsolódik az osztalékkal összefüggő kára, mivel a részvényes csak a ténylegesen birtokolt részvényei után jogosult az osztalékra [Ptk. 338/B. § (1) bekezdése]. Az elmaradt osztalék kártérítésként történt érvényesítése az adott esetben lehetséges volt, a másodfokú bíróság döntése nem jogszabálysértő.
A felülvizsgálati kérelem tévesen értelmezte a másodfokú bíróságnak a bizonyítási teherről szóló álláspontját. Az alperesnél a részvényvásárlás körében az volt a nem vitatott gyakorlat, hogy az Rt. igazgatósága írásban tájékoztatta a munkavállalókat a vásárlás lehetőségéről. Ezért a Pp. 164. § (1) bekezdés alapján az adott esetben az alperesnek kellett bizonyítania, hogy a felperes (is) kapott ilyen felhívást. Mivel ez sikertelen volt, a következmény az alperest terhelte. Ennek azonban nem volt ügydöntő jelentősége, mert a felperes más módon tudomást szerzett a kedvezményes részvényvásárlás lehetőségéről, és vételi szándékát B. I. J. vezérigazgató-helyettes tanúvallomása bizonyította. A vételi szándék hiányát nem bizonyítja, hogy a felperes 1996. június 3-án, és 1996. szeptember 1-jén 1 800 000, illetve 1 600 000 forintban jelölte meg az általa vásárolni szándékozott részvényeket.
A kifejtettek miatt a jogerős ítélet nem jogszabálysértő, ezáltal a felülvizsgálatnak a Pp. 270. § (2) bekezdésben megjelölt együttes feltételei nem állnak fenn.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 273. §-ának (1) bekezdése alapján elutasította. (Mfv. E. 10.499/2003.)
593. A munkáltató köteles megtéríteni a volt munkavállalójának azt a kárt, amelyet a munkabért tartalmazó nyilvántartás megőrzésére vonatkozó kötelezettsége elmulasztásával okozott [Mt. 174. § (1) bek.].
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a kártérítési felelőssége jogszabálysértő megállapítását azért állította, mert álláspontja szerint a másodfokú ítélet megalapozatlanul döntött a jogutódi minőségéről, az ítélet az Mt. 205. és 85/A. §-aiba, az 1967. évi II. törvénybe ütközik.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárást elrendelte.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem nyújtott be.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp.-nek a 42/2004. (XI. 9.) AB határozattal módosított rendelkezései alapján bírálta el.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest 362 809 forint lejárt kártérítés és kamata, 2004. július 1-jétől havi 16 872 forint járadék megfizetésére kötelezte. Az ítélete indokolásában utalt az alperesnek a károkozó, jogszabálysértő magatartására: a felperesre vonatkozó egyéni nyilvántartó lapokat a munkaviszony megszűnése után nem továbbította a társadalombiztosítási igazgatósághoz, és saját nyilvántartásában sem őrizte meg.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú bíróság a tényállást kiegészítette, ennek alapján is helyesnek találta az alperes jogutódként történt marasztalását, a károkozó magatartás és az okozati összefüggés megvalósulását.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A megyei bíróság által a cégiratok alapján kiegészített tényállás szerint a felperes az alperes jogelődjének, a D. R.-nek a munkavállalója volt, a munkáját a B.-ben lévő fióktelepen végezte. A másodfokú bíróság részletesen megindokolta, hogy a cégiratok alapján milyen folyamat (átalakulások, kiválás) alapján marasztalta helyesen az elsőfokú bíróság az alperes jogutódot. A jogutódlás bekövetkezését ezért az alperes tévesen vitatta arra hivatkozva, hogy az a felperes munkaviszonyának bekövetkezése után jött létre, másrészt a felülvizsgálati kérelméhez mellékelt iratok alapján. Az adott esetben a munkavállaló munkaviszonya megszűnése időpontjának nincs jelentősége, mivel a kártérítés iránti igény jogalapja az elérhető, és az alperesnek az ügyben irányadó jogszabályokba [1975. évi II. törvény 121. §, 3/1975. (VI. 14.) SZOT szabályzat 235. §] ütköző magatartása miatt ténylegesen elért előrehozott öregségi nyugdíj iránti különbözet. A felülvizsgálati eljárásban a Legfelsőbb Bíróság a per iratai alapján határoz, a felülvizsgálati eljárásban bizonyítás felvételének nincs helye, ezért az alperes által a felülvizsgálati eljárásban benyújtott iratok nem vehetők figyelembe [Pp. 275. § (1) bekezdés].
A felperes a Megyei Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság alperes ellen az előrehozott öregségi nyugdíja összegének megváltoztatása iránt indított keresetet. A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet - mivel az alperes a felperes munkáltatója által meg nem őrzött bérkartonok miatt összehasonlító adatok alapján a felperes ellátása összegét nem állapíthatja meg [1997. évi LXXXI. tv. 20. § (1) bekezdés, 22. § (1) és (4) bekezdés] - elutasította. A felperes igénye tehát akkor nyílt meg, amikor először kapott az elérhetőnél kevesebb előrehozott öregségi nyugdíjat, ez pedig 2002. június 21-e (Megyei Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság határozata). A felperes igénye tehát a nyugdíjkülönbözet miatt előállott kártérítés iránt nem az 1967. évi II. törvény (1992. június 30-áig fennállt) hatálya alatt nyílt meg, erre a jogszabálysértésre az alperes a felülvizsgálati kérelmében tévesen hivatkozott.
Az MK 154. számú állásfoglalás szerint a munkajogi jogutódlás nemcsak egyetemes jogutódlás következtében, hanem egyéb módon is létrejöhet, továbbá ezt a jogintézményt szabályozta az 1997. július 1-jén hatályba lépett Mt. 85/A. §-a. Ennélfogva a felülvizsgálati kérelem tévesen hivatkozott arra, hogy az alperes jogutódi minőségének megállapítása az Mt. 85/A. §-ának 2003. július 1-jétől hatályos szövegébe ütközik, a jogutódlást tehát a másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül, a jogszabály 2003. július 1-je előtt hatályos rendelkezése, illetve az MK 154. számú állásfoglalás alkalmazásával helyesen állapította meg, döntése nem ütközik az Mt. 205. §-ába sem.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a kifejtettek miatt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.132/2005.)
594. A munkáltató kárfelelősséggel tartozik azért a hátrányért, amely amiatt keletkezett, hogy a német adójogszabályokban előírt kötelezettsége szerint a béradó-kártyát a munkavállalónak a munkaviszony megszűnése, illetve a naptári év végén nem adta ki [Mt. 174. § (1) bek.].
A felperes keresetében a németországi munkavégzéssel kapcsolatos adó-visszatérítés kártérítésként történő megfizetésére kérte az alperest kötelezni.
A munkaügyi bíróság a felperes keresetének helyt adott, kötelezte az alperest, hogy tizenöt napon belül fizessen meg a felperes részére kártérítés címén 92 338 forintot és ennek törvényes kamatát.
Az ítéleti tényállás szerint a felperes 2000. május 1-jétől 2000. szeptember 8-áig állt az alperes alkalmazásában munkaviszonyban, munkáját Németországban végezte. A munkaszerződés szerint a felperes személyi alapbére a mindenkori magyarországi minimálbér, valutaellátmánya a ledolgozott munkaidőre vetített, a németországi előírások szerinti mindenkori érvényes minimálbér. A munkaszerződésben rögzítették, hogy a németországi béradó szempontjából a forintban kapott fizetés után a munkaadó a németországi jövedelemhez az esedékes árfolyamon átszámolt jövedelemmel együtt béradót fizet. A munkaviszony megszűnésekor az alperes a felperes béradó kartonját nem adta ki, ezért a felperes adó-visszatérítést nem tudott a munkavégzés helyén, az arra nyitva álló időn belül: 2003. február 28-ig igényelni. Az adó-visszatérítés elmaradása miatt 92 338 forint kára származott. A felperes munkáltatója az alperes volt, ezért nem fogadta el az elsőfokú bíróság az alperesnek azt a védekezését, hogy az adóügyeket nem ő intézte, hanem a vele gazdasági kapcsolatban álló németországi B. Kft. A felperes ugyanis nem ezzel a kft.-vel állt munkaviszonyban, ezért a felperes jogszerűen csupán az őt foglalkoztató cégtől igényelhette az igazolás kiadását. A visszafizetendő adó összegét az alperes nem vitatta. Kihangsúlyozta az elsőfokú bíróság, hogy a felperes az adó-visszatérítés ügyében a német hatóságoknál is eljárt, és tájékoztatásuk szerint a munkaadó köteles a béradó kartont, illetve külön béradó igazolást a felperesi munkavállaló számára átadni.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet az illetékre vonatkozó rendelkezés kivételével helybenhagyta.
A másodfokú bíróság szerint az elsőfokú bíróság a szükséges bizonyítást lefolytatta, a megalapozott döntéshez szükséges tényállást kellően feltárta és érdemben is helyes döntést hozott. Kihangsúlyozta, hogy a felperes a B. Kft.-vel nem állt munkaviszonyban, ezzel a kft.-vel az alperes állt szerződéses kapcsolatban, magatartásáért a felperessel szemben úgy felel, mintha maga mulasztott volna.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő új határozat hozatalát, másodlagosan annak hatályon kívül helyezését és a tényállás tisztázása érdekében az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására kötelezését kérte. Álláspontja szerint a bíróságok hiányos bizonyítás alapján okszerűtlen jogi következtetés levonására alkalmas tényállást állapítottak meg. Részletezte, hogy álláspontja szerint az alperesnek nem volt befolyása a német adóhivatal eljárására, az adóbevallást a munkavállalónak kellett volna elkészítenie. Nem került értékelésre a német jövedelemadó törvény 39/B. § (1) bekezdése, amely szerint a béradókártya a munkavállalótól származó irat, és azt a munkavállaló nem a munkáltatótól kapja.
A felülvizsgálati kérelemben állított, az érdemi elbírálásra kiható jogszabálysértés nem állapítható meg.
A periratoknál található a felperes által csatolt német adóhivatal tájékoztatása, amely szerint a felperes munkaadója a német törvények szerint köteles a béradókartont, illetve az annak megfelelő béradó-igazolást a munkavállalónak átadni [jövedelemadó törvény 39. § d) pont (3) bekezdése, 3. és 5. mondata, valamint 41. § b) fejezetének 1. pontja]. A munkavégzéssel kapcsolatos okmányok (béradóelőleg igazolás) követelése végett megfelelő lépések megtételét javasolta a felperesnek. Az alperes által hivatkozott jogszabály arra vonatkozik, hogy, ha a munkavállalók a munkáltatótól megkapták a béradókartont, azaz a béradóra vonatkozó igazolást, azt kötelesek megőrizni, és a munkaviszony megszűnése esetén, illetve a naptári év lezárásakor a munkáltató tartozik a béradóról külön igazolást kiadni.
Nem alapos tehát a felülvizsgálati kérelemnek a tényállást támadó érvelése, miután a beszerzett iratokból megállapítható, hogy a befizetett adó visszatérítéséhez szükséges igazolás kiadása a munkáltató kötelessége, a felperes pedig az alperessel állt munkaviszonyban. A felperessel szemben tehát az alperes nem hivatkozhat arra, hogy a vele gazdasági kapcsolatban lévő B. Kft. eljárása esetleg szabálytalan volt.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 273. §-ának (1) bekezdése alapján jogszabálysértés hiányában az alperes felülvizsgálati kérelmét elutasította. (Mfv. E. 10.368/2006.)
595. Az egyenlő bánásmód szabályának megsértése a munkáltató kártérítési felelősségét megalapozza [Mt. 5. §, 2003. évi CXXV. törvény].
A felperes a módosított keresetében két havi munkabérnek megfelelő vagyoni, és 300 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest, mert az a munkára való felvétel során megsértette az egyenlő bánásmód követelményét. Ennek alátámasztására előadta, hogy a barátnőjével együtt nyilvánosan meghirdetett munkaerő-felvétel kapcsán pénztáros munkakörbe jelentkezett, és a személyzeti osztályvezető ígérete, valamint az alkalmas orvosi vizsgálata ellenére cigány származása miatt a felvételére nem került sor.
A munkaügyi bíróság az ítéletében az alperest 25 000 forint vagyoni kár, 300 000 forint nem vagyoni kár megfizetésére kötelezte.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást tekintette az ítélkezése alapjául, és azt a következtetést vonta le, hogy a felperest az alperes részéről közvetlen hátrányos megkülönböztetés érte az etnikai kisebbséghez való tartozása miatt, a foglalkoztatási jogviszony létesítése kapcsán [az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (Ebtv.) 8. § e), és 21. § c) pontja]. A felperes foglalkoztatásának elmaradásából eredő hátrány a perben nem volt kétséges, az alperes a felperes etnikai hovatartozását ismerte, és a kimentési bizonyítási szabály alapján az alperesnek kellett bizonyítania, hogy a 2004. decemberi szezonmunkára alkalmazott munkavállalókkal való összehasonlításban a felperes munkaviszonyának létesítése során megtartotta az egyenlő bánásmód követelményét [Ebtv. 19. § (2) bekezdés, és Pp. 164. § (1) bekezdés]. Ezt a bizonyítást azonban meg sem kísérelte.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, amelyben annak hatályon kívül helyezését, és a felperes keresetének elutasítását, valamint a költségekben való marasztalását kérte. Álláspontja szerint a tényállás megállapítása és a bizonyítékok mérlegelése nem felel meg a Pp. 206. §-ában foglaltaknak, és az Ebtv. 19. §-ának. Iratellenes a másodfokú bíróságnak az a megállapítása, hogy az alperes osztályvezetője 2004. december 1-jei munkába állást ígért a felperesnek és a barátnőjének. A felperes egy nem neki szóló telefonbeszélgetésből hátrányos megkülönböztetésre következtetett, ügyvédhez fordult, és a foglalkoztatását külső nyomás gyakorlásával kívánta elérni. A felperes az áruházi személyzeti igazgatóval való beszélgetés során megkérdőjelezte az alperes felvételi eljárási rendjét, és nem tudott tárgyilagos maradni. A hátrányos megkülönböztetés szükséges feltétele, hogy létezzen egy, a hátrányban részesülővel összehasonlítható személy vagy csoport, ilyen azonban az adott ügyben nem volt, és a felperes etnikai hovatartozása az alkalmazásának elmaradásában semmilyen szerepet nem játszott. A felperesnek az alperes személyzeti igazgatójával szemben kialakult vitája és magatartása önmagában - az etnikai kisebbséghez való tartozásától függetlenül - kétségessé tette a pénztárosi munkakör betöltésére való alkalmasságát.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme annak ténybeli és jogi megalapozottságára figyelemmel a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az Ebtv. 8. §-a szerint közvetlen hátrányos megkülönböztetés az, amelynek eredményeként meghatározott személy, vagy csoport neme, faji hovatartozása, bőrszíne, nemzetisége, vallása stb., illetve egyéb tulajdonsága miatt összehasonlítható helyzetben levő más személyhez vagy csoporthoz képest kedvezőtlenebb bánásmódban részesül.
Az Ebtv. 21. §-ának a) pontja szerint az egyenlő bánásmód követelményének sérelmét jelenti különösen, ha a munkáltató a munkavállalóval szemben közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetést alkalmaz a munkára való felvételben. A 22. § (1) bekezdés a) pontja szerint nem jelenti az egyenlő bánásmód követelményének megsértését a munka jellege vagy természete alapján indokolt, az alkalmazásnál számba vehető minden lényeges és jogszerű feltételre alapított arányos megkülönböztetés. Nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét általában az a magatartás, amelynek tárgyilagos mérlegelése szerint az adott jogviszonnyal közvetlenül összefüggő ésszerű indoka van [Ebtv. 7. § (2) bekezdés].
A bizonyítás szabályai szerint a jogsérelmet szenvedett félnek azt kell valószínűsítenie, hogy hátrány érte, és rendelkezett a törvényben meghatározott (8. §) tulajdonsággal. Ennek valószínűsítése esetén a másik felet terheli annak bizonyítása, hogy a valószínűsített körülmények nem állnak fenn, vagy az egyenlő bánásmód követelményét megtartotta, illetve az adott jogviszony tekintetében nem volt köteles megtartani (Ebtv. 19. §).
A per adatai szerint az alperes a karácsonyi szezon időszakára betölthető pénztáros munkakört hirdetett meg, amelyre a felperes Sz. A. nevű barátnőjével együtt jelentkezett, alperes személyzeti osztályvezetője, K.-né K. K. foglalkozott velük. Nevezett tanúvallomása szerint a felperest ismerte, tudomása volt arról, hogy már a korábbiakban is, 2002 szeptemberében pályázatot nyújtott be részmunkaidős pénztárosi állásra. Ez alkalomból az alperes interjút készített vele, az erről készült iratban a felperesről készült fényképfelvétel is látható, és referenciaként a C. Kisebbségi Önkormányzat megkeresésének lehetősége szerepel. A felperes és barátnője a személyzeti osztályvezető intézkedése alapján vett részt az orvosi alkalmassági vizsgálaton, majd az arról szóló igazolást 2004. november 19-én megkísérelték részére átadni, azonban erre nem került sor. A recepciónál csupán azt a tájékoztatást kapták, hogy majd értesítést küldenek részükre. Ilyen előzmények után hívta fel az alperes egyik ügyintézője telefonon november 24-én Sz. A.-t, akivel közölte, hogy december 1-jével alkalmazzák, a felperest azonban az alperes további megbeszélésre nem hívta be. Az alperes a perben semmilyen magyarázatot nem adott arra, hogy a felperes személyének és az interjú során feltárt egyéb körülményeknek az ismeretében (élelmiszer eladó, szociális gondozó és ápoló szakképzettség, Word, Excel számítógépes ismeret, munkába állási szándék), miért nem került sor az értesítésére. A felperes ezt követően fordult ügyvédhez, aki a tanúként meghallgatott K. A. személyzeti igazgatót csupán arra kérte, hogy a pozitív kép kialakítása érdekében fogadja a felperest. A személyzeti igazgató tanúvallomása szerint "elenyésző", akikkel a munkaszerződés aláírását megelőzően találkozik, az osztályvezető joga, hogy a felvétellel kapcsolatban javaslatot tegyen, amint ez adott esetben is történt; K.-né K. K. a felperessel készült korábbi, 2003. évi interjú alapján a foglalkoztatására javaslatot is tett, a pénztárosi munkakör nincs végzettséghez kötve, miután a megfelelő informatikai háttér biztosított. K. A. személyzeti igazgató tanúvallomása szerint a felperessel való találkozását követően K.-né K. K.-nál az előzményekről tájékozódott, a felperes felvételére vonatkozó javaslatát azonban nem vette figyelembe, és az alperes 2004. december 7-én kelt levelében a jelentkezők közüli kiválasztás szempontjairól a felperest nem tájékoztatta.
A bizonyítékok köréből a fentieket kiemelve a másodfokú bíróság megalapozottan állapította meg, hogy a felperes foglalkoztatásának elmaradásából eredő hátrány nem volt kétséges a perben, és ez az alperes által ismert etnikai hovatartozása miatt érte.
A felülvizsgálati kérelemben foglaltak alapján nem volt megállapítható a bizonyítékok értékelésével és egybevetésével kapcsolatban jogszabálysértést megvalósító okszerűtlen, logikátlan következtetés a tekintetben sem, hogy az alperes a perben az egyenlő bánásmód követelményének megtartását nem tudta bizonyítani.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében megalapozatlanul hivatkozott arra, hogy a hátrányos megkülönböztetés megállapításához nem állt rendelkezésre összehasonlítható személy vagy csoport. Ennek ellentmond az, hogy alperes szezonmunkára nyilvános pályázatot hirdetett és 12 fő felvételére került sor. Ugyanakkor alperes nem jelölt meg a munka természetével, képesítési feltétellel kapcsolatos akadályt, és nem adta ésszerű indokát annak, hogy a felvételre jelentkező személyek közül a felperes kiválasztását milyen szempontok alapján mellőzte.
A kifejtettekre tekintettel - jogszabálysértés hiányában - a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. II. 10.684/2006.)
596. A munkaviszony közös megegyezéssel történt megszüntetésével összefüggésben a munkáltató kártérítési felelősségén alapuló munkaügyi per elbírálásánál elsősorban a felek feltehető akaratának, és nem egy peren kívüli szerv (adóhatóság) értelmezésének van jelentősége [Mt. 174. § (1) bek., Pp. 4. § (1) bek.].
A felperes a felülvizsgálati kérelmében az első- és másodfokú bíróság ítéletének "megváltoztatását", és a kereseti kérelmének megfelelő határozat meghozatalát kérte. Érvelésének lényege szerint személyiségi jogi jogsértések miatt az alperes vállalta, hogy az általa követelt 3 500 000 forintot nem vagyoni kártérítés címén megfizeti, a felperes pedig arra vállalt kötelezettséget, hogy további követelést az alperessel szemben nem érvényesít. Az alperes késedelmesen teljesített, továbbá a munkáltatói igazolást helytelenül állította ki, és ezért került sor arra, hogy az adóhatóság a felperest adó- és járulék megfizetésére kötelezte. Az alperes az adóhatósági eljárásban elmulasztotta a jövedelemigazolásnak a felek közötti megállapodás szerinti módosítását. Mindezek miatt a felperest ért károkért fennálló felelősség hiányáról a jogerős ítélet jogszabálysértően döntött.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárást elrendelte.
Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
Az elsőfokú bíróság a következőket állapította meg.
A mérnök-közgazdász felperes határozott idejű munkaviszonyban állt az alperesnél vezérigazgató munkakörben. A felperes a munkaviszonyával összefüggésben az alperest nem vagyoni kártérítés megfizetésére hívta fel. Az alperes a követelés jogalapját nem vitatta. A felek között lefolytatott tárgyalások eredményeképpen megállapodás jött létre, amely tartalmazta a felperes munkaviszonyának megszüntetését, részére "nem jövedelemadó köteles" 3 500 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetését, valamint azt is, hogy a felperes valamennyi követelését, ideértve a prémiumot is, kielégítettnek tekinti, és a munkaviszonyával összefüggésben további peres eljárást nem kezdeményez. Az alperes a teljesítési határidőt elmulasztotta, ezért a felperes fizetési meghagyást nyújtott be a bírósághoz, amely az alperes ellentmondása alapján perré alakult. A bíróság a pert megszüntette, mivel a felek peren kívül egyezséget kötöttek. Az alperes 2000. január 6-án teljesítette a felperes követelését.
Az APEH illetékes szerve 2000. május 10-e és június 5-e között az alperesnél ellenőrzést tartott, amelyről készült jegyzőkönyv - egyebek mellett - azt is rögzítette, hogy az alperes a magánszemély jövedelemadó levonási kötelezettségének nem tett eleget, a felperes részére a munkaviszonya megszűnése folytán munkabért, prémiumot és szabadságmegváltást is fizetett. Ezért az adóhatóság társadalombiztosítási bevallási és egészségbiztosítási járulékkal kapcsolatos hiányt is megállapított. Mindezek miatt az alperessel szemben adóhiány, adóbírság és mulasztási bírság, valamint késedelmi pótlék megfizetésére kötelező határozatot hozott.
A felperesnél végzett jövedelemadó ellenőrzés eredményeképpen adóhiány, és késedelmi pótlék megállapítása történt, amelynek megfizetésére az adóhatóság a felperest kötelezte azzal, hogy azt is megállapította, hogy a felperes az egyéb jogcímen kapott jövedelmet helytelenül vallotta be. A tényállás szerint a felek az adóhatóság határozatai ellen jogorvoslattal nem éltek.
A felperes a módosított keresetében az adóhatóság határozatából kiindulva az Mt. 174. §-a alapján 1 496 888 forint, és ennek kamata megfizetését kérte.
A munkaügyi bíróság a lefolytatott bizonyítás eredményét értékelve azt állapította meg, hogy a felek akarata arra irányult, hogy a felperes a 3 500 000 forintot "adómentesen" kapja kézhez. A kifizetés jogcímét a felperes tévesen jelölte meg, az alperes ezt elfogadta, a felperestől az összes körülményt figyelembe véve elvárható volt, hogy szakszerű (egyértelmű) kifejezést alkalmazzon a megállapodásban. Ennek hiánya a bíróság megítélése szerint nyilvánvalóan vezetett arra, hogy az adóhatóság a szerződés tartalmának értékelésénél figyelembe vette, hogy a megállapodás szerint a felperes egyéb követeléseit is kielégítettnek tekintette. Ezt a körülményt a munkaügyi bíróság a felperes terhére értékelte. Megállapította, hogy az alperes nem tanúsított károkozó magatartást. A felperes a kárát magának okozta, részben azzal, hogy nem élt jogorvoslattal az adóhatóság határozata ellen. Az elsőfokú bíróság álláspontja értelmében nincs jelentősége annak, hogy az alperes a jogorvoslati lehetőséget az adóhatóság határozatával szemben igénybe vette-e. Mindezek alapján a munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezést nyújtott be.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helyes indokainál fogva a Pp. 254. § (3) bekezdés alapján helybenhagyta.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A perben először arról kellett határozni, hogy a megállapodás megkötésekor a felek szerződési akarata mire irányult, ennek eldöntésére a Ptk. 207. § (1) bekezdése alapján a szavak általánosan elfogadott jelentését, az eset összes körülményét és a nyilatkozó feltehető akaratát kell figyelembe venni (EBH 2000/258.). A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a felek szerződési akarata részben feltáratlan maradt, továbbá a bizonyítási eljárás hiányos az alábbiak szerint.
Az 1999. július 16-án felvett jegyzőkönyv - amelyből nem állapítható meg, hogy azt a felperes jogi képviselője is aláírta-e - a nem vagyoni kártérítést nettó 3 500 000 forintban állapítja meg, amely "járulékmentesen" kerül kifizetésre. Dr. M. Gy. tanú, aki az önkormányzat jegyzőjeként vett részt a felperessel kötendő megállapodásra irányuló tárgyaláson, úgy nyilatkozott, hogy a felperes levonások nélkül kívánta a nem vagyoni kártérítést kézhez kapni. A tanú értelmezése szerint a munkáltatónak sem kellett (volna) "semmit" sem fizetnie. Az alperesi képviselő szerint nincs jelentősége annak, hogy a felperest milyen "illetmény vagy bér" illette meg, továbbá az alperes "jövedelemadó és járulékmentes" nem vagyoni kártérítés megfizetését vállalta a felperes részére.
Az önellentmondó dátum megjelöléssel készült emlékeztető szintén "nem jövedelemadó-köteles" nem vagyoni kártérítést tartalmaz. Az 1999. július 31-én kelt megállapodás az előbbinek megfelelően állapítja meg az alperes fizetési kötelezettségét, míg a felperes ezzel valamennyi munkaviszonyból származó követelését, külön megemlítve a prémium arányos részét, kiegyenlítettnek tekintette azzal, hogy e tárgyban jogvitát nem kezdeményez. A továbbiakban a felek a ki nem adott szabadság ellenértékéről rendelkeztek. A 2000. január 6-án kelt elszámolás szerint a felperes részére a 3 500 000 forint nem vagyoni kártérítést az alperes a felperes tartozásának levonásával teljesítette.
Fentiek alapján - további bizonyítékok hiányában - nem lehet aggálytalanul állást foglalni arról, hogy a felek feltehető akarata mire terjedt ki a megállapodás több pontjában is szereplő összegekre vonatkozóan az alperes munkáltatót terhelő törvényen alapuló levonási kötelezettségek teljesítéséről, és arról, hogy a megállapodás egyik pontjában miért utaltak külön a prémiumra, illetve miért rendelkeztek a szabadság megváltásról, figyelemmel a felperesnek a jogvitára vonatkozó nyilatkozatára. Az elsőfokú bíróság nem indokolta a Pp. 221. § (1) bekezdésének megfelelően a megállapodásnak erre a részére vonatkozó megállapítását, és ezt a hiányosságot a másodfokú bíróság nem észlelte, ezért a felek szerződési akarata feltáratlan maradt [Pp. 206. § (1) bekezdés].
A jogvita eldöntésénél elsősorban a megállapodást kötő felek feltehető akaratának, és nem annak van jelentősége, hogy egy peren kívüli szerv (adóhatóság) a szerződés tartalmát miként minősítette [Pp. 4. § (1) bekezdése].
Mindezek miatt a felekre háruló bizonyítási teher alapján, szükség esetén a bizonyítékok kiegészítésével meg kell állapítani a tényállást a fentiekről is.
A kifejtettek mellett értékelni kell a megállapodás teljes tartalmát, a feleknek a megállapodás megkötése után tanúsított magatartását, ezen belül különösen az alperesnek az adóhatóság részéről érkezett felhívásra adott válaszát, és azt, hogy egyik fél sem vette igénybe az adóhatóság határozata elleni jogorvoslat lehetőségét. A fentiek alapján lehet megalapozottan dönteni az alperes kártérítési felelősségéről, a jogalap, mind pedig az összegszerűség tekintetében az Mt. 174. §-ában foglaltaknak megfelelően. E jogszabályról az ítéletek nem tartalmaznak indokolást.
Ezért a fenti jogszabálysértések miatt a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletét - a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedően - hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította [Pp. 275. § (4) bekezdés]. (Mfv. I. 10.315/2005.)
597. A részvényértékesítéssel együtt járó, árfolyamtól függő esetleges nyereség, illetve veszteség a munkaviszonnyal összefüggő károkozáson kívül esik [Mt. 174. § (1) bek.].
Az alperesnél irattáros munkakörben dolgozó felperes keresetében az 1995. február 29-én kelt munkáltatói rendes felmondás hatályon kívül helyezését, továbbá üzemi balesetre hivatkozással táppénz, illetve rokkantsági nyugdíj és az elérhető átlagkereset különbözete, gyógyszerköltség, feljavított táplálkozás költsége és a háztartás ellátásával kapcsolatos költsége, valamint a tulajdonában volt részvények eladása folytán keletkezett kára megtérítését igényelte.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetének részben helyt adott és az alperest elmaradt jövedelem címén egy összegben és havi járadékként megállapított kártérítés, gyógyszerköltség, háztartási kisegítő költség, közlekedési többletköltség és a részvények eladásából származó egyéb kár (279 400 forint), valamint ezen összegek kamata megfizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
A rendes felmondást a bíróság indoka alapján jogszerűnek találta, ezért az ezzel kapcsolatos keresetet elutasította.
Az üzemi baleseti kártérítés jogalapja vonatkozásában tényként állapította meg, hogy a felperes 1995 januárjában az irattár költöztetése során az anyagok rakodása közben megemelte magát. Az igazságügyi orvosszakértői vélemény alapján megállapította, hogy a munkahelyi esemény és az ezt követő táppénzes állomány között mintegy nyolc hónapi időtartamra, valamint felperes egészségi állapotának 25-30%-os rosszabbodása tekintetében az okozati összefüggés fennáll. A jogalap megállapítására tekintettel a munkaügyi bíróság az összegszerűség körében részletesen indokolta a felperes számára megállapított kártérítés összegszerűségét. A részvények eladásáról azt rögzítette, hogy a felperes tíz darab, egyenként tízezer forint névértékű részvényt adott el 1996 márciusában a C. Bróker Kft.-nek 175 000 forintért. Ezek a részvények a tőzsdei bevezetéskor 367 000 forintot értek. Erre figyelemmel a bíróság a különbözetnek megfelelő 279 400 forint kártérítésként történő megfizetésére kötelezte az alperest, mert álláspontja szerint a felperes szorult anyagi helyzete miatt döntött a részvények eladásáról még a tőzsdei bevezetést megelőzően.
Az ítélet ellen mindként peres fél fellebbezéssel élt. A felperes a járadékfizetési kötelezettség kezdő időpontjának, továbbá a kamatfizetés kezdő időpontjának megállapítását sérelmezte. A felmondás jogellenessége tárgyában keresete elutasítása ellen fellebbezést nem jelentett be.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét fellebbezett részében megváltoztatta, a felperes részvények eladásával kapcsolatos kártérítési igényét elutasította. Az egyéb kárigények tekintetében az ítéletet helybenhagyta azzal, hogy a gyógyszerköltségként, háztartási kisegítő költségeként és a közlekedési többletköltség címén megítélt kártérítés összege után az alperest 1996. augusztus 8-ától terheli a kamatfizetési kötelezettség.
A másodfokú bíróság szerint a munkaügyi bíróság a kárigény jogalapját illetően megfelelően tárta fel a tényállást, és - a részvények eladásából származó kár mint elmaradt haszon összegének a megítélése kivételével - helytálló jogi döntést hozott. A részvények értékesítésével kapcsolatban álláspontja szerint a felperes mérlegelésétől függő döntés kockázati tényezője volt az "értéktőzsde későbbi alakulása", és ez a kockázat a munkáltatóra nem hárítható át. Az értékesítés időpontjára tekintettel az okozati összefüggést sem találta megállapíthatónak a baleset és a részvények értékesítése között.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet "megváltoztatását", a részvények értékesítéséből eredő kárigénye tekintetében az elsőfokú ítéletet helybenhagyó határozat hozatalát kérte. E körben kifejtette, hogy a felperes a részvények tőzsdére való bevezetését megelőzően "nem volt döntési helyzetben", a felperes csak a részvények tőzsdei bevezetésével megbízott brókercégnek és meghatározott áron értékesíthette a részvényeket. A felmondás jogellenességét illetően az elsőfokú ítélet felülvizsgálatát kérte arra hivatkozással, hogy az alperes döntésében a felperes 50%-os munkaképesség-csökkenése játszott szerepet.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Pp. 271. §-a (1) bekezdésének a) pontja értelmében nincs helye felülvizsgálatnak az első fokon jogerőre emelkedett határozat ellen, kivéve, ha azt a törvény lehetővé teszi. A felperes a fellebbezésében a munkáltatói rendes felmondással kapcsolatos kereseti kérelme elutasítását nem támadta. Így a munkaügyi bíróság ítéletének a rendelkezése - azt érintő fellebbezés hiányában - jogerőre emelkedett, ezért az ügyben még irányadó Pp. 273. §-a (2) bekezdésének a) pontja alapján a munkáltatói rendes felmondás tekintetében a felülvizsgálati kérelmet hivatalból el kellett utasítani.
A részvények értékesítésével kapcsolatos kártérítési igényét a felperes arra a körülményre alapította, hogy egészségi állapotával összefüggő anyagi helyzete miatt a részvényeket olyan időpontban értékesítette, amikor - a tőzsdei bevezetés előtt - a tőzsdei árfolyam alatt, csak meghatározott áron adhatta el.
Ez a részvényértékesítéssel minden esetben együtt járó, árfolyamtól függő esetleges nyereség illetve veszteség körébe eső kárnak minősül, és mint ilyen - a bírói gyakorlat szerint - a munkaviszonnyal összefüggő károkozáson kívül esik (EH 471.) A másodfokú bíróság ezért jogsértés nélkül [Mt. 174. § (1) bekezdés] utasította el felperes e kereseti kérelmét.
A fentiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. II. 11.275/2001.)
598. A munkavállalónak nem lehet igénye arra, hogy a bértömeg arányosan meghatározott részét bérfejlesztés címén, kártérítésként munkavégzés nélkül megszerezze (Mt. 174. §).
A felperesek kártérítés megfizetésére kérték kötelezni az alperest, mert az elégtelen létszám miatt a jogszabály tiltó rendelkezése ellenére túlmunkára kötelezte őket, aminek a díját a bérfejlesztésre szánt összegből fedezte. Túlmunka elrendelése nélkül az Mt. hatálybalépésétől az 1995. május 1. napjáig terjedő időszakra a keresetük munkavégzés nélkül emelkedett volna, ezért kártérítési igényüket a túlmunka díjazására fordított összegben jelölték meg.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította. A felperesek munkakörét jogszabály nem minősítette egészségre különösen ártalmasnak vagy fokozottan veszélyesnek, azt az alperes 1993-ban önként minősítette ilyennek. A felperesek a túlmunka díját megkapták. A bértömeget a szolgáltatási igényhez igazodóan állapították meg. Ha az alperes a létszámát növeli, az adott bértömeg több ember között oszlott volna meg, hátrány ez okból sem érhette a felpereseket.
Az ítélet ellen a felperesek fellebbeztek és nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérték kötelezni az alperest.
A másodfokú bíróság részítéletével az I. rendű felperes tekintetében az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte és ebben a körben a pert megszüntette, egyébként az ítéletet helybenhagyta.
A másodfokú bíróság azért tekintette az elsőfokú ítéletet részítéletnek, mert két személy keresetéről a munkaügyi bíróság nem döntött, ezzel szemben az I. rendű felperes keresetét annak ellenére elutasította, hogy ő igényt nem érvényesített. Ez utóbbi okból az elsőfokú ítéletet részben hatályon kívül helyezte és ebben a körben a pert megszüntette.
A perben résztvevő felperesekkel kapcsolatban megállapította, hogy az alperes jogellenesen kötelezte őket túlmunka végzésére, mert a 13/1990. (IV. 30.) KÖHÉM rendelet szerint a munkakörük egészségre ártalmas. Az alperesnek adott bértömegből kellett a feladatait ellátni, ha túlmunka helyett több munkavállalót foglalkoztat, a felperesek béremelkedésére ez hatással lett volna. A felpereseket sérelem érte, de a vagyoni kár összegszerűen nem határozható meg, csak feltételezni lehet a túlmunkáért kifizetett munkabér megoszlását. A felperesek vagyoni kártérítést kértek, emiatt a másodfokú eljárásban nem vagyoni kártérítést nem követelhetnek [Pp. 247. § (1) bekezdés].
A jogerős ítélet hatályon kívül helyezése és az alperesnek a kereseti kérelem szerinti marasztalása iránt a felperesek felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be. Az eljárt bíróságok az alperes jogsértését megállapították, de a kárt nem tartották összegszerűen meghatározhatónak. Ezzel szemben az alperes adataiból a nem vagyoni kár nagysága meghatározható. A felperesek a "jogellenes túlóráztatással" olyan kockázatot vállaltak, ami az egészségükre hosszú távon, mind a napi életvitelükben kihatással volt. Ezt kellett volna az ügyben eljárt bíróságoknak számszerűsíteni és megítélni.
Az alperes ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felperesek határozott kereseti kérelmet nem terjesztettek elő nem vagyoni kártérítés iránt. A másodfokú bíróság helyesen utalt arra, hogy a másodfokú eljárásban ez az igény előterjesztés a Pp. 247. §-ának (1) bekezdése szerint a keresetváltoztatás tilalmába ütközik. Mivel az eljárásnak az előbbiek szerint nem volt a tárgya az alperesnek a felperesek nem vagyoni káráért fennálló felelőssége, ez a felülvizsgálati eljárásban sem vizsgálható. A nem vagyoni kártérítés, mint a személyiségi jog megsértésének szankciója, a lényegét illetően sajátos kárpótlás, amelynek összegét egyébként sem lehetne a felperesek által javasolt módon meghatározni. A nem vagyoni kártérítést megalapozó jogsérelmet a felperesek meg sem határozták, a felülvizsgálati kérelemben is csak általában utaltak erre.
Az alperes nem vitásan jogsértéssel kötelezte túlmunkára a felpereseket. Az általuk kimutatott keresetveszteség - a bértömeg egy részének a túlmunka díjazására fordítása - azonban nem függött össze a jogellenes intézkedéssel. Az alperes egyes, a bérgazdálkodás szempontjából belső önállósággal rendelkező egységeinek az érdekegyeztetés keretében meghatározott összegből kellett fedezni a feladataik ellátásához igénybe vett munkaerőt. A felpereseknek egyébként sem volt arra alanyi joguk, hogy a bértömeg meghatározott részét bérfejlesztés címén követelhessék, illetőleg személyenként az ebből meghatározott arányt megjelölhessék. A bértömeg nagysága az alkalmazott létszámtól is függött, aminek meghatározása az alperes jogkörébe tartozott, így a felperesek ezen a címen sem léphettek fel kártérítési követeléssel.
Az előbbiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős részítéletet - a megszüntető rendelkezést nem érintve - hatályában fenntartotta. (Mfv. II. 10.377/2000.)
599. Biztatási kár címén előterjesztett kereset nem megalapozott, ha a munkavállaló a leendő munkáltató azon nyilatkozata alapján, hogy alkalmasság esetében őt alkalmazni fogja, megszüntette a korábbi munkaviszonyát, de a leendő munkáltató mégsem alkalmazta, mert egészségileg alkalmatlannak bizonyult. A munkavállaló jóhiszeműen csak abban az esetben számolhatott a munkaszerződés megkötésével, ha külön jogszabály szerint nincs akadálya a szerződéskötésnek (Mt. 174. §, Ptk. 6. §).
A felperes azért indított pert az alperes ellen, mert az alperes ígérete alapján a munkáltatójánál a munkaviszonyát megszüntette, az alperes azonban nem létesített vele munkaviszonyt. Az elsődleges kereseti kérelme a munkaviszony "helyreállítására", a másodlagos kérelme pedig 500 000 forint kártérítés megfizetésére irányult.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest 500 000 forint kártérítés megfizetésére kötelezte, míg ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Megállapította, hogy a felperesnek az A., B., C., E., és PÁVII., PÁVIII. belföldi autóbusz, nemzetközi árufuvarozó, nemzetközi autóbuszvezető jogosítványa van. A felperes 1998. október 21-én értesítést és ígéretet kapott arra, hogy az alperes autóbuszvezető munkakörben fogja alkalmazni. 1998. október 27-én elkészült a munkaszerződés tervezete és az a terv is, hogy melyik járaton fog dolgozni a felperes. A munkaszerződés megkötése azért hiúsult meg, mert az alkalmassági vizsgálaton a felperest enyhe színtévesztőnek találták. A munkaügyi bíróság e tényállás alapján azért állapította meg az alperes kártérítési felelősségét, mert az alperes megtévesztette a felperest azon szándéka hangoztatásával, hogy nyugodtan felmondhatja a fennálló munkaviszonyát, mert az alperes biztosan létesít vele munkaviszonyt.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett és a kereset teljes elutasítását kérte.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett rendelkezéseit nem érintette, a fellebbezett rendelkezéseit megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította. Megállapította, hogy a felperes - tájékoztatás ellenére - nem élt "fellebbezéssel" az egészségügyi alkalmatlanságával kapcsolatos szakvélemény miatt. Ezért az alperes nem tévesztette meg a felperest a szerződéskötési szándéka hangoztatásával. A Ptk. 6. §-a alapján az alperes a biztatási kár címén nem felelhet, mert az egészségügyi alkalmatlanság a "felperes személyében rejlő önhiba".
A felperes felülvizsgálati kérelme a másodfokú bíróság határozatának "megváltoztatására" és az elsőfokú bíróság ítéletének hatályában való fenntartására irányult.
Álláspontja szerint az alperes hibás rendszert alkalmaz a munkaszerződés megkötésénél, mivel helytelenül megválasztott időpontban rendeli el az alkalmassági orvosi vizsgálatot. Emiatt biztatási kár címén helytállni tartozik, e kötelezettség alóli mentesítést megállapító ítélet ezért jogszabálysértő.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a másodfokú bíróság ítéletének hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az alperes a felperest a közúti közlekedési szolgáltatás keretében gépjárművezetőként kívánta alkalmazni. Erre azonban az Mt. 102. § (1) bekezdés alapján csak akkor kerülhetett sor, ha a felperes a 13/1992. (VI. 26.) NM rendelet (R.) szerint a betöltendő munkakörre alkalmasnak minősül. Arra nézve tehát az alperes nyilvánvalóan nem vállalt - a jogszabályok említett rendelkezései folytán - kötelezettséget, hogy egészségi alkalmasság hiányában is munkaviszonyt létesít a felperessel. Az alperes tehát az adott esetben azért nem felel a felperessel szemben biztatási kár (Ptk. 6. §) címén, mert a felperes jóhiszeműen csak azzal a feltétellel bízhatott az alperes ígérete alapján a munkaszerződés megkötésében, ha az ő részéről - a betöltendő munkakörrel szemben külön jogszabályok által előírt módon - nincs akadálya a szerződéskötésnek. A felperes az elsőfokú orvosi vélemény felülvéleményezését - noha erre lehetősége volt - nem kérte [R. 15. § (2) bek.]. Mindezek miatt a munkaszerződés megkötésének akadálya a felperes egészségi alkalmatlansága volt, következésképpen az alperes a szerződéskötésre irányuló akaratát a felperes terhére eső okból vonta vissza. Emiatt nem kötelezhető arra, hogy a szerződéskötés meghiúsulása folytán felmerült kárt biztatási kár címén megtérítse.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján - indokolás kiegészítéssel - a másodfokú bíróság ítéletének azt a részét, amellyel az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezéseit megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította, hatályában fenntartotta. A jogerős ítélet további részét nem érintette. (Mfv. I. 10.723/1999.)
600. Arra a semmis kikötésre, miszerint a munkáltató egy évre szólóan felmondási tilalmat vállalt, a munkavállaló nem alapíthat kártérítési igényt [Mt. 174. § (1) bek., 89. § (1) bek.].
A felperesek keresetükben kártérítés megfizetésére kérték kötelezni az alperest, mivel álláspontjuk szerint a tejtermékek szállítására kötött vállalkozási szerződésüket az alperes az abban kikötött időtartam előtt megszüntette.
A városi bíróság és a munkaügyi bíróság végzései folytán keletkezett nemleges hatásköri összeütközés alapján a Legfelsőbb Bíróság végzésével eljáró bíróságul a munkaügyi bíróságot jelölte ki, mert a per adataiból megállapítható volt, hogy az alperessel korábban munkaviszonyban álló felperesek a munkaviszonyuk alperes kezdeményezésére közös megegyezéssel történt megszüntetését követően újabb - a perbeli vállalkozási szerződésként megnevezett - szerződés keretében ugyanazt a szállítási feladatot látták el, mint a munkaviszonyukban. A munka díjazásának vállalkozási díjként megnevezése a munkaviszony fennállását nem cáfolja, mivel teljesítménybér munkaviszonyban kiköthető.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperesek keresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság a felpereseknek a kártérítések tekintetében előterjesztett, és a munkaügyi jogvitában változatlanul fenntartott kereseteit amiatt találta alaptalannak, mert megállapítása szerint a munkaviszonyt sem a felperesek, sem az alperes nem szüntette meg. A felperesek az alperesnek az 1999. október 29-ei tájékoztatója alapján - mely szerint a szállítási feladatokat P. illetve B. vonatkozásában is el kell végezni - a felpereseknek munkára kellett volna jelentkezniük, a munkát azonban nem vették fel, ezért sem munkabér, sem más címen elmaradt juttatást jogszerűen nem igényelhettek.
A felperesek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét - annak helyes indokai alapján - helybenhagyta.
A felperesek felülvizsgálati kérelmükben a jogerős ítélet "megváltoztatását" és a keresetüknek helyt adó határozat hozatalát kérték. Arra hivatkoztak, hogy a vállalkozási szerződésekben - amit a Legfelsőbb Bíróság végzése folytán munkaszerződésnek kell tekinteni - az alperes vállalta, hogy 2000. április 30-áig nem kezdeményezi a jogviszony felmondását, ennek ellenére 1999. október 29-ei faxlevelében a k.-i depó megszűnéséről, és a szállítási feladatoknak P. és B. depóba áthelyezéséről adott tájékoztatást azzal, hogy B.-n van további vállalkozási lehetőség, amihez az ottani, a járműveket üzemeltető és foglalkoztató L. Kft.-vel kell megállapodni. A felperesek szerint mindez a munkaviszonyuk megszüntetését, és egy másik kft.-vel való vállalkozási szerződés kötésére felhívást jelentett. A felperesek ekkor még vállalkozási szerződésként "voltak kénytelenek" kezelni a szerződésüket, a Legfelsőbb Bíróság a jogviszonyukat később minősítette munkaviszonynak, ez azonban a jogban járatlan felperesek számára, akik kényszerhelyzetben is voltak, nem eredményezhet hátrányt. Az alperes a felpereseknek kárt okozott, ezért a bíróságok alaptalanul utasították el a kereseteket.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet csak a felülvizsgálati kérelemben megjelölt felülvizsgálati okok keretei között vizsgálhatta felül [Pp. 275. § (2) bekezdés].
A felperesek a perben a keresetüket mindvégig változatlan tartalommal tartották fenn. A Legfelsőbb Bíróságnak a kijelölésre vonatkozó, a jogviszonyokat munkaviszonynak minősítő végzése ismeretében, és a munkaügyi bíróságnak a kereset pontosítására, annak jogalapja megjelölésére vonatkozó végzése alapján "az eddig tett valamennyi nyilatkozat fenntartására" tettek előadást, és 2001. május 14-ei beadványukban is arról nyilatkoztak, hogy "a kártérítési igényt a vállalt és a szerződésben szereplő időig" érvényesítették.
A felperesek kereseti kérelme eszerint a munkaszerződésnek minősülő megállapodásban az alperes által vállalt egyéves felmondási tilalom megszegése miatt a tilalmi időből hátralévő időre általános kártérítés megfizetésére irányult.
A munkaügyi bíróság helytállóan mutatott rá, hogy a munkaszerződés tekintetében a rendes felmondás korlátozására vonatkozó megállapodás semmis [Mt. 89. § (1) bekezdés]. A felpereseknek a megállapodás ezzel kapcsolatos kikötése megszegésére alapozott kártérítési követelése ennélfogva alaptalan. A per adatai továbbá nem támasztották alá a jogviszonynak az alperes által történt megszüntetését, mivel a változó munkahelyen foglalkoztatott felperesek az alperes p.-i illetve b.-i munkavégzési helyre vonatkozó szerződésmódosítását - amelyre a változó munkavégzési helyre vonatkozó szerződéses kikötés miatt nem állt fenn jogszabályi kötelezettség - nem fogadták el, és a munkavégzéssel felhagytak. A felperesek nem cáfolták az alperes ezzel kapcsolatos ténymegállapításait tartalmazó előkészítő iratában foglaltakat, valamint M. M. L. szállításvezető és R. T.-né forgalomvezető tanúnyilatkozatait.
Mindezek alapján a bíróságok érdemben helytállóan utasították el a felperesek kártérítés megfizetésére irányuló keresetét az Mt. 174. § (1) bekezdésében előírt törvényi feltételek hiányában, mivel a felperesek a perben nem bizonyították, hogy az alperes a munkaviszonyukkal összefüggésben kárt okozott.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az érdemben helytálló jogerős ítéletet - a kifejtett módosított indokolással - hatályában fenntartotta [Pp. 275/A. § (1) bekezdés]. (Mfv. I. 10.075/2002.)