adozona.hu
Az Mt. 174. §-ához
Az Mt. 174. §-ához
Kiválasztott időállapot:
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes munkaviszonya 1999. április 8-án közös megegyezéssel szűnt meg az alperesnél.
A felperes 1999. november 2-án nem vagyoni kártérítés megfizetése iránt kárigény-bejelentéssel élt az alpereshez. Ennek indokaként - egyebek mellett - arra hivatkozott, hogy a vele szemben indult büntetőeljárás miatt az alperes méltánytalanul függesztette fel, ez az egészségét megviselte és maradandó károsodást okozott.
A felperes az elutasítást követően keresetet indított az alperes ellen 2 500 000 for...
Az Mt. 174. §-ához
BH 2003/212. Ha a balesetet szenvedett munkavállaló volt munkáltatójának baleseti járadékfizetési kötelezettségét a gyáregységet működtető új munkáltató - vállalt kötelezettségeként - huzamosabb időn át teljesítette, a munkavállaló pedig a teljesítést elfogadta, az eredeti kötelezett helyébe a tartozásátvállalás alapján az új munkáltató lép. A törvény a régi és az új kötelezett tartozásának átvállalására nem ír elő írásbeli alakot, arra szóban vagy ráutaló magatartással is sor kerülhet [Ptk. 332. § (1) és (2) bek.].
BH 2005/406. Ha a munkavállaló munkaszerződésében kikötött juttatásra az egyévi átlagkeresetnek megfelelő végkielégítésre irányuló igényét jogerős ítélet elutasította, ez az igény kárigényként nem érvényesíthető, és az ítélt dolog e jellegét hivatalból kell figyelembe venni [1952. évi III. törvény 229. § (1) bek.].
BH 2006/125. Az elévülés nyugvása mindaddig fennáll, ameddig a károsult nem szerez teljes körűen tudomást azokról a tényekről, amelyek ismerete nélkül az igényét nem érvényesítheti [1992. évi XXII. törvény 11. § (3) bek.].
BH 2006/299. Az elévülés nyugvásának vizsgálatánál - a tudomásszerzés időpontja tekintetében - irányadó a fél gondos, körültekintő magatartása [1967. évi II. törvény 5. § (2) bek., illetve 1992. évi XXII. törvény 11. § (3) bek.].
BH 2006/414. Az elévülési idő eltelte után a követelés érvényesítésére irányuló írásbeli felszólításnak nincs jelentősége, az elévülés megszakítása fogalmilag kizárt (1992. évi XXII. törvény 11. §).
BH 2007/23. A munkavállaló legalább valószínűsíteni köteles a károsodásnak a munkaviszonnyal való összefüggését [Mt. 174. § (4) bek.].
BH 2007/98. A munkabalesetért fennálló kárfelelősség a munkáltatót terheli [Mt. 174. § (1) bek., 1997. évi LXXXIII. tv. 63. §].
BH 2007/165. Ha a kiküldetést teljesítő munkavállaló közforgalmú autóbuszon elszenvedett balesetéből eredő károk teljes körű megtérítéséről a biztosítóval olyan megállapodást kötött, hogy a megállapodásban foglaltakon túlmenően kárigényt sem a biztosítóval, sem pedig a károkozóval szemben nem lehet érvényesíteni, ez a munkáltatóra is kiterjed (Mt. 174. §).
BH 2007/166. Ha a munkavállaló a munkahelyén lépcsőn közlekedve - a világítás meghibásodása következtében - a lépcsőről leesik, a balesete következményeiért a munkáltató kizáró ok hiányában felelős [Mt. 174. § (1) és (2) bek., MK 29. sz. állásfoglalás b) pont].
BH 2007/197. Ha a munkavállaló munkaképesség-csökkenése 67%, ebből baleseti eredetű 15%, a munkáltató kárfelelőssége a kár 22%-ára terjed ki. Az, hogy a munkahelyi balesetből eredően a munkavállalónak maradandó fizikai és pszichés károsodása keletkezett, a kárigényt megalapozza, nem szükséges súlyos vagy jelentős hátrány okozása [Mt. 174. § (1) és (2) bek.].
BH 2007/201. Amikor a munkavállalók a gép helyszínre szállításakor kapnak utasítást azzal, hogy a vezető helyszínre érkezése után kezdjék el a munkát, de utasításellenesen mégis hozzáfognak és ennek során baleset történik, nem lehet szó a balesetet szenvedett gépkocsivezető kizárólagos önhibájáról [Mt. 174. § (3) bek.]
BH 2007/241. Ha nem állapítható meg, hogy a felperes rokkantságát okozó betegségek a munkáltatónál történt foglalkoztatása idején keletkeztek, de az itteni kedvezőtlen foglalkoztatási körülmények közrehatottak a rokkantsághoz vezető állapota kialakulásában, kármegosztás alkalmazásának van helye [Mt. 174. § (3) bek.].
BH 2007/242. A munkáltatóra terhesebb 70-30%-os kármegosztás helytálló olyan esetben, amikor a munkavállaló benyúlt a faipari gépbe, kézfején csonkolásos, 36%-os munkaképesség-csökkenéssel járó balesetet szenvedett, a gép szabálytalan volt és a munkavállalót megfelelően nem oktatták ki [Mt. 174. § (3) bek.].
548. A joglemondás kiterjesztően nem értelmezhető, ezért a munkaviszony megszüntetésével kapcsolatos igény fenn nem állásáról szóló munkavállalói nyilatkozat nem jelent a balesettel összefüggő kárigényről való lemondást [Mt. 7. §, Ptk. 207. §].
A felperes munkaviszonya 1999. április 8-án közös megegyezéssel szűnt meg az alperesnél.
A felperes 1999. november 2-án nem vagyoni kártérítés megfizetése iránt kárigény-bejelentéssel élt az alpereshez. Ennek indokaként - egyebek mellett - arra hivatkozott, hogy a vele szemben indult büntetőeljárás miatt az alperes méltánytalanul függesztette fel, ez az egészségét megviselte és maradandó károsodást okozott.
A felperes az elutasítást követően keresetet indított az alperes ellen 2 500 000 forint nem vagyoni kár megfizetése iránt.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
Az ítélet tényállása szerint az alperesnél elkövetett lopások miatt büntetőeljárás indult. A felperesnél házkutatás volt, amely alatt 2 tubus, az alperes emblémájával ellátott kenőanyagot foglaltak le. Ezután az alperes 1997. november 1-jétől a felperest a munkavégzési kötelezettség alól felmentette. A büntető ügyben eljárt másodfokú bíróság ítéletével a felperest az orgazdaság vétségének vádja alól felmentette. Az alperes 1999. március 30-ával szüntette meg a munkavégzés alóli felmentést, a felek ezt követően szüntették meg közös megegyezéssel a munkaviszonyt. A megállapodás szerint a felperes kijelentette, hogy az alperessel szemben a végkielégítésen túlmenően egyéb követelése nincs és a jövőben sem érvényesít igényt az alperessel szemben. A munkaügyi bíróság álláspontja szerint e megállapodás megtámadásának minősül a felperes keresete, amelynek határidejét [Mt. 7. § (4) bekezdés] a felperes túllépte. A felperes a megállapodásban lemondott a munkáltatóval szembeni valamennyi követeléséről - ez a nem vagyoni kártérítési igényre is vonatkozik.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét - helyes indokainál fogva - helybenhagyta [Pp. 253. § (2) bekezdés, 254. § (3) bekezdés].
A felperes felülvizsgálati kérelmében az ítéletek hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra való utasítását kérte.
Jogszabálysértésként az Mt. 174. § (1) bekezdését jelölte meg azzal, hogy jogszabályba ütközőnek találta a megállapodás kiterjesztő értelmezését, továbbá megalapozatlanságra is hivatkozott.
Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A felek a megállapodásukban - miként ezt az általuk kifejezetten megjelölt tárgy megjelölés tartalmazza ("Megállapodás a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetéséről") - a munkaviszony megszüntetéséről állapodtak meg. A szerződés 1-4. pontjaiban részletesen rendelkeztek a megszüntetés jogcíméről, időpontjáról, az alperes által fizetendő összegről és azok jogcímeiről. A felperes a szerződés fentieket követő 5. pontjában jelentette ki, hogy a "munkáltatóval szemben egyéb követelése nincs, a jövőben sem lép fel semmiféle igénnyel". A szerződés szövegösszefüggései, továbbá semmilyen más körülmény (szerződéskötést megelőző tárgyalások) tehát nem utalnak arra, hogy a felek akarata a felperes egészségkárosodásából eredő kártérítési igénye megállapodással történő rendezésére is irányult. A megállapodás szövegéből csak az a következtetés vonható le, hogy a felperesnek a munkaviszony megszüntetésével összefüggően a szerződésben kikötött összegeken túlmenően nincs további igénye. Ezért a másodfokú bíróság a szerződési nyilatkozatok értelmezésére vonatkozó és a jogról való lemondás kiterjesztő értelmezését tiltó jogszabállyal, illetve bírói gyakorlattal [Ptk. 207. § (1) és (3) bekezdés, BH 1993.673.] ellentétesen, tehát jogszabálysértéssel hagyta helyben az elsőfokú bíróság ítéletét. A kifejtettek miatt téves az a jogi álláspont is, amely szerint a felperes a megtámadási határidőt elmulasztotta. A felperes keresete nem a munkaviszonya megszüntetéséről megkötött megállapodás megtámadása, hanem ettől eltérően a munkaviszonyával összefüggésben állított egészségkárosodásából eredő nem vagyoni kára megtérítésére irányult, miként az kifejezetten kitűnik a keresetlevélben részletesen előadott tényekből és a kereseti kérelemből.
A fentiek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét - a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedően - hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Mfv. I. 10.686/2000.)
549. A bíróság által jóváhagyott egyezségben nem szereplő, balesetből eredő további igények tárgyában a munkáltató nincs elzárva a követelések jogalapjának vitatásától [Mt. 174. § (1) bek., Pp. 229. § (1) bek., Pp. 148. § (1) és (2) bek.].
A felperes 1993. október 1-jétől díjbeszedő munkakörben állt az alperes alkalmazásában. 1995. november 30-án munkavégzés közben ismeretlen tettesek leütötték, és a nála lévő 519 482 forint bevételt eltulajdonították. Az eset következtében a felperes hosszú ideig orvosi - kórházi - gyógykezelés alatt állt, és jelenleg is gyógyszeres kezelésre szorul. Az alperes 1995. december 4-ei hatállyal a felperes munkaviszonyát rendkívüli felmondással megszüntette, és vele szemben 219 487 forint erejéig kártérítési határozatot is kibocsátott. 1996. január 29-én a felek egyeztetést tartottak. Megállapodtak abban, hogy a felperes tudomásul veszi a kártérítési határozatban foglaltakat, lemond vagyoni és nem vagyoni igényéről a munkahelyi balesettel kapcsolatban, továbbá a munkaviszonya 1995. december 4. napjával közös megegyezéssel megszűnik.
A felperes 1996. március 11-én a rendkívüli felmondás jogellenességének megállapítása, és a kártérítési határozat hatályon kívül helyezése iránt indított keresetet, amely ügyben a munkaügyi bíróság végzésével a kártérítési határozat tárgyában a pert megszüntette, a felperes pedig a rendkívüli felmondással kapcsolatos kereseti kérelmétől elállt.
A felperes 1997. január 16-án a balesetből eredő vagyoni és nem vagyoni kárainak megtérítése iránt indított keresetet az alperes ellen. A felek 1999. november 22-én a munkaügyi bíróság végzésével jóváhagyott egyezséget kötöttek. Az alperes arra vállalt kötelezettséget, hogy a felperesnek megfizet 24 000 forintot gyógyszerköltség címén, 28 000 forintot dologi kártérítés címén, egyéb jogcímen pedig 12 500, illetve 8000 forintot. Kötelezettséget vállalt arra is, hogy a felperesnek megfizet 37 500 forint elmaradt jövedelmet. E végzés a kihirdetése napjával jogerőre emelkedett.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetének részben helyt adott, és a következő jogcímek szerint marasztalta az alperest: hétvégi ingatlanon végzett munka ellenértéke, gyógyszerköltség, háztartási kisegítő, nem vagyoni kártérítés.
A munkaügyi bíróság az alperes kártérítési felelősségét az Mt. 174. § alapján állapította meg, mert a felperes engedélyt kapott arra, hogy a vízmérők leolvasása után 1995. november 29-én számoljon el a nála lévő összegekkel, a pénzt tehát a munkaviszonyával összefüggésben tartotta otthon másnapig. Ezért a munkaviszonyával összefüggésben követtek el vele szemben ismeretlen személyek bűncselekményt, amely különféle maradandó egészségkárosodást okozott (homloktájékon látható heg, szorongás, közlekedési félelemmel jellemezhető ideggyengeség, beszédre való képesség csökkenése).
Az elsőfokú bíróság a marasztaló rendelkezéseit az igazságügyi orvos szakértő véleményével, a büntetőeljárás irataival, a munkaügyi perben beszerzett egyéb bizonyítékokkal indokolta.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezést nyújtott be.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a fellebbezett részében részben megváltoztatta. A hétvégi ingatlanon végzett munka ellenértékére, a gyógyszerköltségre, a nem vagyoni kártérítésre, a szakértői költségre vonatkozó rendelkezéseket helybenhagyta, a felperes háztartási kisegítő költsége iránti kereseti kérelmét elutasította, egyebekben az elsőfokú ítéletet nem érintette.
A másodfokú bíróság a jogalap körében arra hivatkozott, hogy a felek részben egyezséget kötöttek, ezt a bíróság jóváhagyta, tehát az alperes már nem hivatkozhat arra, hogy a jogalapot nem ismerte el, mivel a bíróság az egyezséget nem "méltányosságból", hanem akkor hagyja helyben, ha a jogszabályoknak megfelel. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a követelések jogalapja "egységesen kezelendő" tehát az alperes az egyezségben lévő kötelezettség vállalása folytán a követelés jogalapját utóbb már nem teheti vitássá.
Az összegszerűség körében a másodfokú bíróság a háztartási kisegítő költsége tekintetében az igazságügyi orvos szakértő véleménye alapján kimondta, hogy mivel ez az igény csak 1996. július végéig megalapozott, az ezt meghaladó időre előterjesztett kereseti kérelmet el kellett utasítani.
A kertművelési költséget a másodfokú bíróság megalapozottnak tartotta.
A nem vagyoni kártérítésről kifejtette, hogy a felperesnek természetes kórokú megbetegedései is vannak, azonban kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy a bűncselekménnyel összefüggésben pszichés zavarai keletkeztek, amelyek miatt ideggyógyászati gondozásra is szorult.
A másodfokú bíróság ítélete ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben a Pp. 206. § (1) bekezdésére hivatkozott azzal összefüggésben, hogy álláspontja szerint a másodfokú bíróság nem bírálta el a kereset jogalapját érdemben. Utalt arra is, hogy a jogalapot az eljárásban az Mt. 7. § (3) bekezdésre figyelemmel is vitatta, továbbá törvénysértőnek találta a megkötött egyezségnek azt a minősítését, hogy ezáltal a jogalap már nem vitatható. Mindezek miatt az alperes tartalmilag a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását kérte.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a másodfokú bíróság ítéletének hatályában való fenntartását kérte. Álláspontja szerint az egyezség megkötésére nem önállóan, hanem a további igények ítéletben történt rendezésével lényegében egyidejűleg került sor, tehát az egyezség és az ítélet egymásra tekintettel jött létre. Végül arra is hivatkozott, hogy nemcsak az alperes elismerése, hanem a törvény alapján is fennáll az alperes kártérítési felelőssége.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A Pp. 148. § (1) és (2) bekezdése alapján a bíróság által jogerős végzéssel jóváhagyott egyezség ítélet hatályú határozatnak minősül, eszerint az egyezségben szereplő, a bíróság által jogerősen elbírált igények tárgyában az alperes kártérítési felelőssége már nem tehető vitássá [Pp. 229. § (1) bekezdés]. Az egyezséget jóváhagyó végzés azonban nem korlátozza az alperest abban, hogy a felperes további követeléseit vitássá tegye, következésképpen utóbbiakra nézve a bíróságnak határozatot kell hoznia. Mindezek miatt a másodfokú bíróságnak az ítélt dologról kifejtett jogi álláspontja nem helytálló. Fentiek nem érintik a bíróságnak a keresetlevél benyújtásakor irányadó Pp. 5. § (1) bekezdésén alapuló kötelezettségeit, továbbá azt sem, hogy mérlegelési körébe vonja és a döntése meghozatalánál értékelje a felek között ugyanabból a balesetből eredő egyes kártérítési igények tárgyában létrejött egyezség tekintetében az egyezségkötés körülményeit [Pp. 206. § (1) bekezdés].
Az alperes a felperes 1997. január 16-án a vagyoni és nem vagyoni kárai megtérítésére előterjesztett keresetlevelet tekintette az Mt. 7. § (3) bekezdésben előírt határidőn túlinak, továbbá vitatta a megtámadás feltételeinek fennállását. A másodfokú bíróság nem határozott erről a fellebbezési kérelemről, és ennek indokát sem adta, ezért a jogerős ítélet e tekintetben nem volt elbírálható a felülvizsgálati eljárásban [Pp. 239. §, 213. § (1) bekezdés, BH 1995/3/163.].
Az új eljárásban teljes körűen el kell bírálni az alperes fellebbezését, vizsgálni kell az Mt. 7. §-ával összefüggésben előadottakat, ideértve az elévülés szabályainak megfelelő alkalmazását (a felperes ténylegesen és önhibáján kívül akadályozott volt-e az igénye érvényesítésében). Ezt követően lehet állást foglalni a jogalapra vonatkozó fellebbezési kérelemről.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bírósága Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Mfv. I. 10.764/2000.)
550. Arra az új bizonyítékra, amely a korábbi perbeli bizonyítéktól eltérő orvosi véleményt rögzít az elsőfokú ítélet meghozatalát követően, a fellebbezésben hivatkozni lehet [Mt. 174. § (1) bek., Pp. 235. §].
A felperes nem vagyoni kártérítés megfizetése iránt indított keresetet az alperes ellen, amit a vibrációs ártalom rosszabbodásával indokolt.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
A tényállás szerint a felperes az alperesnél bányászati munkakörben állt alkalmazásban, amellyel összefüggésben 1995. június 22-én vibrációból eredő egészségkárosodást állapítottak meg, ezért 1995. november 30-ától járadékban részesült. Részére az alperes kártérítést fizetett. 1998. szeptember 25-én a felperesen műtétet hajtottak végre, egészségi állapota rosszabbodott.
Az elsőfokú bíróság igazságügyi orvosszakértői véleményt szerzett be, amely cáfolta, hogy a felperes vibrációs ártalom következtében létrejött állapotában rosszabbodás következett be. A szakvélemény értelmében az említett ártalomból eredő munkaképesség-csökkenés mértéke véglegesen 26%. Az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága (ETT-IB) felülvéleménye sem állapította meg a vibrációs megbetegedés súlyosbodását.
Az állapot rosszabbodás hiánya mellett a munkaügyi bíróság a keresetet elutasító döntését azzal is indokolta, hogy az alperes felperest felhívta a kárigény bejelentésére és ekkor a felperes nem vagyoni kártérítés megfizetésére vonatkozó igényt nem terjesztett elő.
A munkaügyi bíróság ítélete ellen benyújtott fellebbezésében a felperes fenntartotta azt az álláspontját, hogy a nem vagyoni kártérítés iránti követelést megalapozó egészségromlás az 1998. szeptember 25-én végzett műtét időpontjában alakult ki. Arra is hivatkozott, hogy a vibrációs megbetegedés olyan foglalkozási ártalom, amelyet csak speciális orvosi műszeres méréssel lehet megállapítani. Ezért az ETT-IB felülvéleményének beszerzését követően felkereste az OKK-OMFI Speciális Diagnózis Vibrációs Szakrendelést és vizsgálatát kérte, ennek eredményét 2001. november 8-án vette kézhez, ezért azt csupán a fellebbezéséhez tudta mellékelni.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A döntését a Pp. 235. § (1) bekezdésének azzal a rendelkezésével indokolta, miszerint a fellebbezésben olyan új tény, bizonyíték előadására kerülhet sor, amely az elsőfokú határozat hozatalát követően jutott a fellebbező fél tudomására, illetőleg az elsőfokú bíróság határozata a Pp. 141. § (6) bekezdésben foglaltakat figyelembe véve jogszabálysértő. A felperesnek az elsőfokú eljárás során módja lett volna arra, hogy a fellebbezéséhez csatolt vizsgálati lelet beszerzését indítványozza.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint az említett lelet figyelembevétele esetén sem olyan súlyú bizonyíték, amely újabb orvosszakértői vélemény beszerzését tenné indokolttá, mivel állapotrosszabbodást nem állapított meg.
A másodfokú bíróság ítélete ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt, amelyben annak hatályon kívül helyezését és a másodfokú bíróság új eljárásra, és új határozat hozatalára való utasítását kérte.
Érvelése szerint a jogerős ítélet azért jogszabálysértő, mert figyelmen kívül hagyta, hogy a fellebbezéséhez csatolt új bizonyíték (vizsgálati eredmény) az elsőfokú határozat meghozatalát követően jutott a tudomására, mivel az iratot 2001. november 8-án vette át személyesen Budapesten, míg az elsőfokú ítéletet a bíróság 2001. október 4-én hozta meg. A felperes utalt arra is, hogy az elsőfokú ítélet meghozatala előtt az alperessel közös kérelmet terjesztettek elő a tárgyalás elhalasztására, azonban e kérelemnek az elsőfokú bíróság nem adott helyt.
Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte, egyebek mellett arra hivatkozva, hogy az ETT-IB véleménye megdönthetetlen, valamint a felperes fellebbezéséhez csatolt irat semmilyen megállapítást nem tartalmaz az állapotrosszabbodásról.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Pp.-nek az 1999. évi CX. törvény 38. §-ával megállapított 235. § (1) bekezdését a 2000. január 1-je után indított perekben lehet alkalmazni [1999. évi CX. törvény 163. § (1) bekezdés, 165. §]. A felperes a keresetét 1999. november 25-én terjesztette elő, következésképpen a fellebbezésére vonatkozóan a Pp. 235. § (1) bekezdésének ekkor hatályos rendelkezéseit kell alapul venni. Eszerint azt kellett vizsgálni, hogy a felperes gondos pervitel mellett a fellebbezéséhez csatolt bizonyítékot az elsőfokú eljárásban előterjeszthette-e vagy sem [Pp. 141. § (2) bekezdés; BH 2000. 169.].
A felperes a fellebbezésében azt adta elő, hogy az ETT-IB felülvéleményét követően kereste fel az OKK-OMFI Speciális Diagnózis Szakrendelést, amelynek vizsgálati leletét 2001. november 8-án vette kézhez, ezért azt nyilvánvalóan nem tudta bemutatni az elsőfokú bíróság 2001. október 4-én megtartott tárgyalásán (az iratot 2001. november 8-én vette kézhez). Ezt az alperes nem vitatta.
A Pp.-nek az ügyben irányadó 235. § (1) bekezdése szerint tehát a felperes - a szóban lévő vizsgálati lelet tartalmának ismerete nélkül - az elsőfokú eljárásban erre vonatkozó bizonyítási indítványát gondos pervitel mellett sem terjeszthette elő. Ebből következően a másodfokú bíróságnak a fentiekről kifejtett jogi érvelése téves.
A felperes által becsatolt vizsgálati lelet - a másodfokú bíróság ítélete indokolásában az állapotrosszabbodás hiányáról kifejtettekkel ellentétben - 2001. október 17-ei keltezéssel progressziót rögzített.
A Pp. az ún. szabad bizonyítás elvét követi; a bizonyítékoknak nincs a kibocsátóra tekintettel meghatározott súlya, ezért az ETT-IB felülvéleményében foglaltak ellen is van helye - az általános szabályok alkalmazásával - bizonyítás lefolytatásának, szükség szerint a bizonyítási eljárás kiegészítésének. Ez az adott esetben azért szükséges, mert a bíróságnak nincs meg a szükséges szakértelme annak megítéléséhez, hogy a felperes vibrációs ártalma mikortól rosszabbodott, ezáltal változott-e az ebből eredő munkaképesség-csökkenése 1996. óta - figyelemmel arra, hogy a felülvéleményben (személyes vizsgálat nélkül értékelt) utolsó lelet 2001. február 10-ei, a fellebbezéshez csatolt "vibrációs betegek vizsgálati lelete" 2001. október 17-én kelt (Pp. 177. §).
Mindezek miatt az új eljárásban érdemben, a bizonyítás szabályainak fentiek szerinti figyelembevételével, a tényállás szükség szerinti kiegészítésével értékelni kell a felperesnek a fellebbezéshez mellékelt új bizonyítékát, ennek elmulasztása miatt a jogerős ítélet jogszabálysértő.
A fentiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdés alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és a másodfokú bíróságot új eljárásra, és új határozat hozatalára utasította. (Mfv. I. 10.304/2002.)
551. A munkahelyi baleset következményeit értékelő aggálytalan szakértői vélemény mellett önmagában az, hogy egyes esetekben a sérült a támbotot nem használta, perújítást nem alapoz meg (Mt. 174. §, Pp. 260. §).
Az alperes a perújítási kérelme alapján meghozott, a perújítással támadott jogerős ítéletet hatályában fenntartó jogerős ítélet hatályon kívül helyezését kérte. A perújítási eljárásban előterjesztett bizonyítékai - különösen a perújított felperesnek az alapperben a bíróságot megtévesztő, a munkahelyi balesete következményeit súlyosabbnak feltüntető magatartását cáfoló videofelvétel - nem megfelelő értékelését sérelmezte. Figyelmen kívül maradt az alapperben perdöntőként értékelt O. E. tanúnyilatkozatának a perújítási eljárásban a korábbiakkal ellentétes előadása, B. I. igazságügyi pszichológus szakértő véleménye. Álláspontja szerint a perújított felperes pszichikai károsodása nem volt diagnosztizálható, a felperes a szakértőt is "átverte, megtévesztette". Sérelmezte az alapeljárásban eljárt elsőfokú bíró meghallgatására vonatkozó indítványa mellőzését abban a körben, hogy az elsőfokú bíróság ítélete meghozatalában mennyiben befolyásolta a felperes által alkalmazott támbot használata, amelyet utóbb a szakértő szükségtelennek minősített. A mindezekkel kapcsolatos "ellentmondások" értékelését a munkaügyi bíróság nem indokolta.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása alapján a felülvizsgálat elrendelésére nem talált alapot.
Az irányadó jogerős ítéleti tényállás alapján a perújított felperes 1998-ban a perújító alperesnél végzett munka során a bal sípcsont ízületbe hatoló szalagos törését szenvedte el a szárkapocscsont fejecsének törésével együtt. A balesetet követően a felperes munkaképesség-csökkenését össz-szervezeti szempontból 67%-ra, a baleseti eredetű munkaképesség-csökkenését 50%-ra minősítették. Mindezeket a perújító alperes nem vitatta felülvizsgálati kérelmében. A perújítási kérelmét arra alapozta, hogy a perújított felperes célzatos megtévesztő magatartásával - támbotot használva jelent meg a tárgyaláson, görnyedten, fájdalmat mutatva mozgott - félrevezette az alapeljárásban eljárt munkaügyi bíróságot, amely ezeket tekintette perdöntőnek, és jelentős kártérítést ítélt meg, azt is elfogadva, hogy a felperest a baleset következményeként pszichés károsodás is érte.
Az alapeljárásban hozott jogerős ítélettel szemben az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, a Legfelsőbb Bíróság ítéletével az alperes kártérítési felelősségét megállapító, és őt vagyoni károk, valamint 500 000 forint nem vagyoni kártérítésben marasztaló jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
A perújítást az elsőfokú bíróság végzésével megengedte, és bizonyítást folytatott le. A másodfokú bíróság helytállóan indult ki abból, hogy a megengedhetőség kérdésére már nem térhet vissza, még akkor sem, ha a perújítási kérelemben felhozott tényeket és körülményeket a perújításra alkalmatlannak ítéli [Pp. 260. § (1) bekezdés a) pontja, BH 1992/361.].
Az alperes perújítási kérelmét arra alapozta, hogy a felperes az alapperben megítélt kártérítés felvétele céljából az alperesnél támbot igénybevétele nélkül jelent meg, erről videofelvétel is készült. Kérte az alapperben már meghallgatott egyik tanú, O. E. ismételt "meghallgatását, a vallomás átértékelését", továbbá kérte új orvosszakértői vélemény beszerzését a felperes munkaképesség-csökkenése mértékének felülvizsgálatára.
A másodfokú bíróság - a kifejtettek szerint érdemben vizsgálva az elsőfokú ítéletet - törvénysértés nélkül vette elsődlegesen figyelembe a döntésénél az elsőfokú eljárásban beszerzett orvosszakértői véleményt, amely lényegét illetően megerősítette az alapeljárásban kirendelt igazságügyi orvosszakértő véleményét a felperes baleseti és össz-szervezeti munkaképesség-csökkenéséről. Megegyezett a szakvélemény a korábbival abban is, hogy a felperes mozgása, járása nehezített, részben a bal térdizület deformítása, részben a jobb térd fokozott terhelése miatt.
Mindezekből következően a felülvizsgálati kérelem alaptalanul sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság új tanácsa és a másodfokú bíróság szükségtelennek ítélte az alperes által a perújítási kérelméhez csatolt videofelvétel (ismételt) megtekintését. Az orvosszakértői véleményre tekintettel ugyanis nem volt jelentősége a támbot használat hiányának, az újabb orvosszakértői vélemény nem adott alapot arra, hogy a bíróság a perújító alperesre kedvezőbb határozatot hozzon.
A perújító alperes felülvizsgálati kérelmében O. E. tanúnyilatkozata figyelembevétele hiányát is alaptalanul sérelmezte. A másodfokú bíróság helytállóan mutatott rá, hogy az alapeljárásban eljárt bíróságok a tanú nyilatkozatát teljes körűen értékelték, ezért az ismételt tanúnyilatkozat perújítási okként már nem vehető figyelembe. Az elsőfokú bíróság ugyanakkor kellő indokát adta, hogy O. E. újabb előadását miért mellőzte.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet - tekintettel arra, hogy az abban - tartalmilag - megjelölt jogszabálysértések nem voltak megállapíthatók - a Pp. 273. §-ának az adott ügyben még irányadó (1) bekezdése alapján elutasította. (Mfv. E. 10.060/2006.)
552. A korábban vegyipari szakmunkásként foglalkoztatott munkavállaló 1990. októberében foglalkozási betegségben megbetegedett, igényének elbírálására nem az 1992. évi XXII. törvény, hanem a korábbi jogszabályok az irányadók [1967. évi II. törvény 62. §].
A vegyipari szakmunkás felperes, aki 1973-tól az alperesnél állt munkaviszonyban, acetklórmosó, xylol-regeneráló és alkohol regeneráló munkakört látott el az 1990 októberében bekövetkezett megbetegedéséig.
A felperes máj és pszichés betegségei miatt indított keresetet az alperes ellen vagyoni valamint nem vagyoni kárainak megtérítése iránt.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes átlagos üzemi körülmények között dolgozott, többnyire a zárt rendszerben lévő anyagokkal végezte a munkáját, az üzem levegője nem esett munkavédelmi, egészségügyi kifogás alá. A felperesről a bizonyítási eljárás nem tárt fel a munkaköre ellátására vonatkozó egészségügyi alkalmatlanságot. Az egészségügyi dokumentációja hiányos; lényeges tény, hogy 1985. február 12-én egy harántujjal nagyobb májat találtak, a javasolt terápia szerint a felperes alkoholt és zsíros ételeket nem fogyaszthat. Az ezt követő első orvosi adat 1990-ben kelt, amely szerint a kórházi kezelés során megállapították a felperes toxikus májkárosodását, nagy valószínűséggel a beteg munkahelyi vegyszer expozíciójára visszavezethetően. Ezután az 1991. szeptember 9-étől 1992. január 19-éig tartó rehabilitációt követően a felperes munkaviszonya megszűnt, az 1993. évi vizsgálat szerint 67%-os munkaképesség-csökkenést állapítottak meg alkoholos eredetű májkárosodás miatt, amelyhez alkoholos polyneuropathia, túltápláltság, ideggyengeség társult. A felperesnél 1995. március 29-én 100%-os munkaképesség-csökkenést véleményeztek.
Az 1995-ben elvégzett ÁNTSZ vizsgálat a felperes betegségének foglalkozási jellegét nem zárta ki, ezért az OMÜI 1995. február 8-án a felperes megbetegedését foglalkozási eredetűnek jelentette be.
A munkaügyi bíróság ellentmondónak találta az adatokat arra nézve, hogy a felperes milyen tartóssággal, milyen anyagokkal érintkezhetett. Az erre vonatkozó bizonyítékokat mérlegelve jutott arra a következtetésre, hogy a felperes a munkaköre folytán vegyi anyagokkal érintkezett, azonban a betegségének jellege és állapotromlása a munkahelyi eredetet nem támasztja alá. E meggyőződése indokául a munkaügyi bíróság arra is hivatkozott, hogy nincs jelentősége az alperes objektív kártérítési felelőssége miatt annak, hogy az 1985-ben diagnosztizált májnagyobbodásról tudott-e az alperes. A bíróság értékelte a felperes alkoholfogyasztására utaló bizonyítékokat (az üzemi főorvos 1990. évi tájékoztatása a felperes gyermekkori májgyulladásáról, az utóbbi években tapasztalható rendszeres alkoholfogyasztásáról; E. S., Sz. L. és P. Zs. tanúk vallomása a felperes és egyes munkatársai munkaidő utáni rendszeres alkoholfogyasztásáról) és ezeket a nagyszámú orvosszakértői bizonyítékkal egybe vetette. Utóbbiakat (dr. N. L., dr. T. É., dr. K. A., ETT-IB véleménye, az orvos szakértők szóbeli meghallgatása) részletesen értékelte és ennek alapján arra következtetett, hogy a betegség jellegzetességei inkább az alkoholfogyasztást támasztják alá, következésképpen a felperes kára nem állt okozati összefüggésben a vegyszerekkel.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezést nyújtott be, és a másodfokú eljárásban a keresetét módosítva kizárólag az alperesnek 1 720 000 forint nem vagyoni kártérítésben való marasztalását kérte. Arra is hivatkozott, hogy az alperes kártérítési felelősségének mértéke 30%.
A másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú ítéletet megváltoztatta, és megállapította, hogy a felperes munkaképesség-csökkenése 15%-os mértékben foglalkozási eredetű megbetegedésből ered. Az anyagi igények tekintetében az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A másodfokú bíróság a bizonyítási eljárást kiegészítette. Az ETT-IB kiegészítő felülvéleménye értelmében a felperes munkaképesség-csökkenésében a munkahelyi szerves oldószer expozíció legfeljebb 15% hatást fejtett ki. A másodfokú bíróság megkeresésére továbbá a F. J. Országos Közegészségügyi Központ Országos Munkahigienés és Foglalkozásegészségügyi Intézete a felperes esetében a xylolt és az anilint nevezte meg májkárosodást előidéző munkaanyagként. E bizonyítékok alapján a másodfokú bíróság az ügyben még irányadó 1967. évi II. törvény 62. § (1) bekezdése és az Mt. V. 83. § (1) bekezdése alapján, utalva a 17/1975. (VI. 11.) MT rendelet 2. számú mellékletében foglaltakra, 15%-ban határozta meg az alperes kártérítési felelősségének mértékét.
A másodfokú bíróság ítélete ellen mindkét fél felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő.
A felperes a másodfokú bíróság közbenső ítéletének hatályon kívül helyezését és a másodfokú bíróság új eljárásra való utasítását kérte, mivel álláspontja szerint a bizonyítási eljárás hiányos. Nem terjedt ki a munkahelyi eredetű - a májkárosodáson kívüli - egyéb betegségek értékelésére, ezért a megalapozott döntés meghozatalához a felperes érvelése szerint további bizonyítási eljárás lefolytatása szükséges. Ennek keretében tisztázni kell a légszennyezettségi adatokat, értékelni kell a felperes által használt vegyi anyagokat, ideértve a balesetszerű események értékelését. Mindezek alapján a felperes az igazságügyi orvosszakértői vélemény kiegészítését is indokoltnak találta arra is figyelemmel, hogy a felperes gyógyszereket is szedett, és a máját ez is károsíthatta.
Az alperes felülvizsgálati kérelme a másodfokú ítélet "megváltoztatására", és az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.
Az alperes arra hivatkozott, hogy a másodfokú bíróság közbenső ítélete a Pp. 206. § (1) bekezdésébe ütközik és iratellenes. Az ETT-IB felülvéleményét a másodfokú bíróság kiterjesztően értelmezte, hiszen foglalkozási megbetegedés nem igazolt, a felperes betegségéhez a munkahely csupán hozzájárult, ezért a hozzájárulás "legfeljebb 15%-os mértékét" nem lehet 15%-os alperesi kárfelelősségi arányt megalapozóként értékelni.
A 17/1975. (VI. 14.) MT. rendelet 2. számú mellékletében a felperes munkahelye nem szerepelt, továbbá a xylolt és az anilint a másodfokú bíróság tévesen minősítette mérgezést előidézőként, mivel erre nézve orvosi bizonyítékok nincsenek.
A peres felek felülvizsgálati kérelme az alábbiak szerint alapos.
Az Mt. 205. § (1) bekezdés értelmében - mivel a felperes igénye 1992. július 1-je előtt keletkezett - az ügyben az 1967. évi II. törvény rendelkezéseit kell alkalmazni. E jogszabály 62. § (1) bekezdése a munkáltató vétkességre tekintet nélküli felelősségéről rendelkezett, míg a végrehajtásáról szóló Mt. V. 83. § (1) bekezdése szerint a munkavégzéssel együtt járó foglalkozási betegségeket, melyekre nézve a munkáltató vétkességre tekintet nélküli felelőssége áll fenn, külön jogszabály tartalmazta. Ez a szabály nem az alperes felülvizsgálati kérelmében és a másodfokú ítéletben tévesen említett 17/1975. (VI. 14.) MT rendelet, hanem a 89/1990. (V. 1.) MT rendelet, illetve ennek II. számú melléklete. Ez a jogszabály a mellékletében megnevezi a foglalkozási betegségeket és megjelöli azokat a munkaköröket, illetve munkahelyeket, amelynél az említett vétkesség nélküli munkáltatói kártérítési felelősség fennállhat. A keresetindítás időpontjára (1995. november 1.) figyelemmel irányadó Pp. 183. § alapján a másodfokú bíróság helyesen, a 2/1988. (V. 19.) IM rendelet 3. számú melléklete l) pontja alapján az Országos Munka- és Üzemegészségügyi Intézetet kereste meg véleményadás céljából. A másodfokú iratokban lévő átirat szerint a megkeresett szerv azt közölte, hogy a felperes munkaanyagai közül a xylol és az anilin okozhat májkárosodást. Az említett szakvéleményadásra feljogosított szerv azt is közölte, hogy ezek az anyagok a "17/1995. (VI. 14.) MT. rendelet" 2. számú mellékletében szerepelnek. Ez a hivatkozás téves, tehát nem tekinthető irányadónak, mivel nem az ügyben alkalmazandó jogszabályra vonatkozik [89/1990. (V. 1.) MT rendelet].
Ez utóbbi jogszabály - amelyre a szakvéleményt adó szerv valószínűsíthetően hivatkozni kívánt - a II. számú melléklete 8. és 9. pontjában mérgezést jelölt meg, a felperes esetében azonban - a bizonyítási eljárás hiányossága folytán - nincs megnyugtató bizonyíték, elsősorban szakvélemény arról, hogy nála a mérgezés megvalósult-e vagy sem.
A felperes indítványozta vegyész munkavédelmi és munkaegészségügyi szakértő bevonását, amelyre vonatkozóan az első (és a másodfokú ítélet) nem tartalmazza a Pp. 221. § (1) bekezdésében foglaltakat. Ennek az adott esetben azért van az ügy elbírálására lényeges kihatása, mert a) az elsőfokú bíróság igazságügyi műszaki szakértő véleményét vette alapul, b) az ÁNTSZ vizsgálata után a munkaegészségügyi szerv a felperes betegségét foglalkozási eredetűnek véleményezte és ilyenként bejelentette.
A fentiek alapján tehát az ellentmondó álláspontok, illetve a munkavédelmi vegyész-szakértő véleményének hiányában a bíróság nem lehet abban a helyzetben, hogy a felperes toxikus májkárosodása munkahelyi mérgezéskénti minősítéséről, illetve ennek hiányáról határozzon.
Ezért a bizonyítási eljárás kiegészítése körében a bizonyítási teher szabályait is alkalmazva vizsgálni kell munkavédelmi vegyész-szakértő bevonásával a következőket: az iratok alapján rekonstruálható munkakörülmények - ideértve az időszakos orvosi vizsgálatok számát és időpontját, a munkavédelmi oktatások tartalmi megfelelőségét - megfeleltek-e az irányadó jogszabályoknak. Ezt követően kell a szükséghez képest beszerezni az Országos Munka és Üzemegészségügyi Intézet szakvéleményének kiegészítését.
A felperes a keresetében és a perben mindvégig hivatkozott arra is, hogy az alperest vétkesség is terheli a betegségéért (1985-ben megállapított a májra vonatkozó eltérések után a szükséges intézkedések elmaradtak), ezért a kereset elbírálásánál - ha az 1967. évi II. törvény 62. § nem jöhet szóba - az Mt. V. 83. § (2) bekezdését is figyelembe kell venni. A felperes felülvizsgálati kérelme megalapozott tehát a tekintetben, hogy az egészségügyi dokumentáció hiánya nem róható a terhére, továbbá megalapozottan kizárásra, sem bizonyításra nem került az alperes szükséges intézkedéseinek hiánya és a felperes betegségének alakulása közötti okozati összefüggés (az 1985 és 1990 közötti időszakra vonatkozóan).
A kifejtettek miatt a felperes felülvizsgálati kérelme a tényállás hiányosságai és az ellentmondásos bizonyítékok nem megfelelő értékelése; az alperes felülvizsgálati kérelme a felperest ért mérgezés nem kellő bizonyítottsága tekintetében megalapozott [Pp. 206. § (1) bekezdés].
A felperes a keresetét a 67, utóbb a 100%-os munkaképesség-csökkenést okozó májbetegségre és az ezzel együtt megállapított pszichés károsodásra alapította. Ezért a másodfokú bíróság a Pp. 247. §-ának megfelelően mellőzte (hallgatólag) a fellebbezésben megjelölt további betegségek vizsgálatát és értékelését. Ezért a felperes a felülvizsgálati kérelmében alaptalanul hivatkozott a toxikus májkárosodáson, a központi idegrendszer és agyi károsodáson túlmenően egyéb további betegségek értékelésének elmaradására.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében megalapozatlanul tekintette kiterjesztőnek a másodfokú bíróságnak az alperes kártérítési felelősségét 15%-ban meghatározó rendelkezését. A felülvéleménynek a "legfeljebb 15%"-ra utaló mondatát a szabad bírói mérlegelést alkalmazva (az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítási eljárás és a másodfokon kiegészített bizonyítás eredményének együttes értékelésével) a másodfokú bíróság törvénysértés nélkül értelmezte és mérlegelte [Pp. 206. § (1) bekezdés].
Mindezek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős közbenső ítéletet megalapozatlanság miatt találta jogszabálysértőnek. Ezért a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján, a Pp. 275. § (2) bekezdését is alkalmazva, a másodfokú bíróság közbenső ítéletét - a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedően - hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Mfv. I. 10.660/2001.)
553. A külföldön, kiküldetésben elszenvedett baleset jogkövetkezményeinek elbírálásánál az Mt. 1. §-át és az 1979. évi 13. tvr. 52. §-át kell alkalmazni.
A felperes betanított bádogosként kirendelés ideje alatt az alperesnél végzett munkájával összefüggésben németországi munkahelyen 1993. január 11-én balesetet szenvedett. A súlyos koponyasérülése miatt 100%-os munkaképesség-csökkenése keletkezett.
A felperes vagyoni és nem vagyoni kárai megtérítése iránt indított pert az alperes ellen.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetnek részben helyt adva az alperest marasztalta a következő jogcímek szerint: nem vagyoni kártérítés, dologi kár, külföldi beteglátogatás, gondozás, élelmezési többletköltség, gyógyszerekkel kapcsolatos kiadások, utazási és kisegítői költségek, valutaellátmányból elmaradt jövedelem, elmaradt munkadíj, háztartási kisegítő költsége. Járadékszerű marasztalást alkalmazott a gyógyszerek, utazás, kisegítő igénybevételével kapcsolatos kiadásoknál, az elmaradt munkadíjnál és a háztartási kisegítői költségeknél.
Az elsőfokú bíróság a lefolytatott széleskörű bizonyítás eredménye alapján a tényállásban leírta, hogy a felperes külföldön lakókonténer tető készítésében vett részt. A munkát kétágú létráról végezte, a betanítása is így történt, továbbá erre a munkára munkavédelmi oktatásban nem vett részt. A felperesnek nem volt tudomása arról, hogy a technológiai utasítás e munkára nézve tiltotta a kétágú létra használatát.
A munkaügyi bíróság az alperes kártérítési felelősségét az Mt. 174. § (1) bekezdés alapján azért állapította meg, mert nem megfelelő munkaeszközt biztosított, továbbá a baleset megfelelő intézkedésekkel elkerülhető lett volna (a kétágú létra alkalmatlan és balesetveszélyes volt, sisak nem állt rendelkezésre, a felperes magyar nyelvű munkavédelmi oktatásban nem részesült, vele a technológiai szabályokat nem ismertették, az alperes a fenti munkaeszköz használatát folyamatosan eltűrte). A munkaügyi bíróság a felperes terhére vétkes közrehatást nem állapított meg.
Az igazságügyi orvos szakértő véleménye, a kezelőorvos és a háziorvos igazolása, a tanúk vallomása alapján marasztalási jogcímenként értékelte és részletesen kifejtette a döntése indokait, megjelölve, hogy mely esetben alkalmazott bírói mérlegelést. Ugyancsak indokolta az egészséges élethez való jog megsértésén alapuló nem vagyoni kártérítésre vonatkozó marasztaló rendelkezését, továbbá, hogy a munkaviszonyon kívüli egyéb elmaradt rendszeres jövedelem és a házépítés tekintetében miért utasította el a keresetet.
Az ítélet marasztaló rendelkezései ellen az alperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét helybenhagyta. Az indokolásban rámutatott arra, hogy az igen széleskörű bizonyítás alapján meghozott elsőfokú ítélet mindenben helytálló [Pp. 254. § (3) bekezdés]. A másodfokú bíróság az alperesnek a fellebbezésében megjelölt bizonyítási indítványát (műszaki szakértő helyszíni vizsgálata) szükségtelennek találta. A fellebbezésnek a kármegosztást érintő érvelését alaptalannak, az orvos szakértő ismételt személyes meghallgatását szükségtelennek találta. Az összegszerűségről az volt az álláspontja, hogy nincs jelentősége a szolgálati nyugdíj folyósítása kezdő napjának, és nem lehet az alperes javára figyelembe venni a felperes által megkötött biztosítás alapján kifizetett összeget, továbbá utalt arra, hogy az alperes nem hivatkozhat a felperes mulasztására, mivel az általa megkötött biztosítási szerződés szerint nem a felperest, hanem az alperest illette meg az igényérvényesítés joga.
A nem vagyoni kártérítés összegét a másodfokú bíróság a sérülés mértéke, és a balesetkori értékviszonyok alapulvételével tartotta megfelelőnek.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében az Mt. 1. § (1) bekezdés, a Pp. 221. § (1) bekezdés, a 3/1986. (II. 27.) IpM rendelet 7. számú melléklet 2. pontja, az 1979. évi 13. tvr. 26. § (2) bekezdése, a 47/1979. (XI. 31.) MT rendelet 16. § (3) bekezdés g) pontja, 16. § (3) bekezdés d) és e) pontja, a Legfelsőbb Bíróság MK 31. számú állásfoglalása, a Pp. 206. § (1) bekezdése, a 163. § (1) bekezdés megsértését, illetve figyelmen kívül hagyását jelölte meg. Álláspontja szerint a nem vagyoni kártérítés összege mindezeken túlmenően eltúlzott mértékű. Ezért az ítéletek hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra való utasítását kérte.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felperes igénye az 1993. január 11-én elszenvedett munkahelyi balesetével kapcsolatos. Az Mt. 1. § (1) bekezdése szerint a törvény hatálya - ha jogszabály eltérően nem rendelkezik - arra a munkaviszonyra is kiterjed, amelynél a magyar munkáltató munkavállalója a munkát külföldön, kiküldetésben végzi.
A nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. 52. § (2) bekezdése értelmében a felperes tartós külföldi munkavégzésére a magyar jogot kell alkalmazni.
Az ügyben még irányadó 3/1986. (II. 27.) IpM rendelet 7. számú melléklete 2. pontja szerint ha "... a vállalkozó államában hatályos munkavédelmi előírások a megrendelő államának szabályaihoz képest szigorúbb rendelkezéseket tartalmaznak, a vállalkozóra és dolgozóira ezeknek megtartása is kötelező [1979. évi 19. tvr. 52. § (1)-(2) bekezdés]".
A felsorolt jogszabályok alapján a felülvizsgálati kérelem téves jogértelmezéssel hivatkozott a külföldi munkavédelmi előírásokra, mivel a felek között fennálló munkaviszonyra tekintettel nem az 1979. évi 13. tvr. 26. §-a, hanem az 52. §-a irányadó. Emiatt a felülvizsgálati kérelemnek az Mt. 1. §-ának (1) bekezdésével, a 3/1986. (II. 2.) IpM rendelettel, főként pedig az 1979. évi 13. tvr. 26. §-ával összefüggő előadása alaptalan, téves. A bíróságok ezért helyesen alkalmazták a magyar munkajogi szabályokat - ideértve a munkavédelemről szóló rendelkezéseket is.
Az Mt. 102. §-ának (2) bekezdése alapján az egészséges és biztonságos munkavégzés feltételeinek biztosítása a munkáltató kötelezettsége. E jogszabály alapján igen körültekintően, széles körű bizonyítás lefolytatásával állapította meg az elsőfokú bíróság a másodfokú bíróság által is helyesnek tartott tényállást. E tényállás a felülvizsgálati eljárásban - jogszabálysértés hiányában - irányadó [Pp. 270. § (1) bekezdés, BH 1994/622.]. A tényállás szerint a konténertető készítésre vonatkozóan a felperes nem részesült megfelelő munkavédelmi oktatásban, a használt munkaeszköz (kétágú falétra) pedig a végzett munkához alkalmatlan, balesetveszélyes volt. A felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal ellentétben a bíróságok értékelték a "külföldi hatóságok által megküldött iratokat", mégpedig akként, hogy ezek nem voltak irányadóak a tényállás megállapításánál, figyelemmel a többi bizonyíték meggyőző erejére [Pp. 206. § (1) bekezdés, 221. § (1) bekezdés 2. mondata].
A munkáltató vétkességére tekintet nélkül teljes mértékben felel a munkavállalónak munkaviszonyának összefüggésben okozott káráért [Mt. 174. § (1) bekezdés, Legfelsőbb Bíróság MK 29. számú állásfoglalás]. Kármegosztásnak akkor van helye, ha a kár bekövetkezésében a munkavállaló vétkes magatartásával közrehatott [Mt. 174. § (3) bekezdés]. A fentiekből következik, és azt a Legfelsőbb Bíróság MK 31. számú állásfoglalása részletesen is kifejti, hogy a munkáltató esetleges vétkességét az eset egyik lényeges körülményeként kell figyelembe venni (a kárviselés arányát a munkavállaló vétkes közrehatása dönti el; a munkáltató felelőssége objektív).
Mindezeket - a felülvizsgálati kérelem téves érvelésével szemben - a bíróságok helytállóan vették figyelembe. A bizonyítékok mérlegelése [Pp. 206. § (1) bekezdése] alapján helyesen állapította meg a jogerős ítélet, hogy a felperes munkavállaló terhére vétkes közrehatás nem állapítható meg, ennélfogva nincs jelentősége az "alperes vétkes magatartásának".
Helytállóan hivatkozott az alperes a felülvizsgálati kérelmében a nem vagyoni kártérítés tekintetében az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI. 1.) határozatára, azonban az ebből levont következtetése téves. Az Alkotmánybíróság e határozatát követően kialakult bírói gyakorlat a kár nagyságát (mértékét) mérlegeléssel határozza meg (határozat 4.2. pont 4. bekezdése). Figyelembe veszi a nem vagyoni kártérítés egyik, kompenzációs funkcióját azzal, hogy a hátrány, ezáltal a "kártérítés" mértékét az egyedi tényállás alapján határozza meg. Az adott esetben a bíróságok az egészséges élethez való jog súlyos megsértését (agykárosodás maradandó következményei: idegrendszeri tünetek, halláskárosodás, kettős látás, szédülés, emlékezetzavarok, figyelemzavar, ítéletalkotó készség csökkenése, önmaga ellátására való képtelenség), valamint ezáltal a munkához való jog, illetve a felperes személyiségi jogai általában történt megsértését jelölték meg a nem vagyoni kártérítés jogalapjaként. Részletesen és meggyőzően indokolták, hogy a jogsértések súlyára és maradandó következményeire tekintettel állapították meg a sérelmek hozzávetőleges kiegyensúlyozására alkalmas vagyoni előnyt. Ebben a Legfelsőbb Bíróság jogszabálysértést ("feltűnően eltúlzott mértéket") nem észlelt, a felülvizsgálati kérelem tehát alaptalanul jelölte meg a Pp. 163. § (1) bekezdését, a 206. §-át és az Mt. 177. §-ának (2) bekezdését az érvelése alátámasztására. Az irányadó jogszabályoknak, a bírói gyakorlatnak megfelelt (nem okszerűtlen) az a nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelező marasztalás, amely az említett súlyos hátrányok miatt 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítést állapított meg.
Mindezek miatt a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabálysértések hiányában a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.840/2000.)
554. Közúti gépkocsibaleset esetén a jogosult közvetlenül a biztosítóval szemben érvényesítheti igényét a biztosítás keretei között. Ez azonban nem zárja ki az igénynek a munkáltatóval szembeni érvényesítését (Mt. 174. §).
A felperesek hozzátartozója 1994. február 5-én az alperes alkalmazottjaként halálos kimenetelű munkabalesetnek minősülő közúti baleset során (utasként) meghalt.
A felperes részére a beavatkozó peren kívül nem vagyoni kártérítést és ház körüli munkák címén kártérítést fizetett, illetve utóbbi címen járadékot folyósít.
A felperesek (módosított) keresete további nem vagyoni kártérítés és az I. rendű felperes, az elhunyt házastársa részére ház körüli munkavégzéssel kapcsolatos járadék megfizetésére irányult.
A munkaügyi bíróság ítéletével arra kötelezte az alperest, hogy az I. rendű felperes részére 500 000 forintot, a II. és a III. rendű felperesek részére személyenként 150 000 forintot fizessen meg, míg ezt meghaladóan a keresetet elutasította. A döntését - egyebek mellett - az Mt. 177. § (2) bekezdésével indokolta.
Az ítélet ellen a kereset teljes elutasítása iránt az alperes élt fellebbezéssel. Arra hivatkozott, hogy a felperesek jogfenntartás nélkül vették fel a beavatkozótól a kártérítést, a további kártérítést a körülmények nem teszik indokolttá. A kamatfizetés kezdő időpontját az alperes a keresetindítás napjától kérte megállapítani a halál napja helyett.
A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletének fellebbezéssel nem támadott részét nem érintette, fellebbezett részét helybenhagyta.
A döntése indokolásában a másodfokú bíróság kifejtette, hogy a felperesek az alperesnél foglalkoztatott személy hozzátartozói, ezért az alperessel szemben közvetlenül érvényesíthették igényüket. Az 58/1991. (VI. 13.) Korm. rendelet 7. §-ának (1) bekezdése nem zárja ki, hogy a károsult az igényét a biztosítottal (az adott esetben az alperessel) szemben érvényesítse. A beavatkozó (biztosító) és a felperesek között nem jött létre olyan megállapodás, amely a munkáltatóval szembeni igényérvényesítést kizárná. Az pedig, hogy az alperes a temetési költséget megfizette, nem alkalmas - további bizonyíték hiányában - az Mt. 185. §-ában lévő kötelezettség teljesítésének bizonyítására.
Az I. rendű felperes egészségében bekövetkezett változást a bizonyítás eredménye alátámasztotta, jelenleg is pszichoterépiára szorul.
A II. és a III. rendű felperesek tekintetében a másodfokú bíróság hangsúlyosan értékelte, hogy az egyik szülő elvesztése nem "egyszerű múló fájdalom", hanem egész életükre kihat.
A kamatról szóló rendelkezést a megyei bíróság az Mt. 159. §-a alapján találta helytállónak.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a másodfokú bíróság ítéletének "megváltoztatását", a keresetek elutasítását kérte. Álláspontja szerint a támadott ítélet az 58/1991. (IV. 13.) Korm. rendelet 1. § (3) bekezdésébe, a kamat tekintetében a Pp. 4. §-ába és a Ptk. 355. § (4) bekezdésébe ütközik.
Érvelése szerint a felperesek a biztosítóval egyezséget kötöttek, ezt a perben nem támadták. A munkáltató felelősségbiztosítása folytán helyette a biztosító felel (BH 1995/7. 435.). Ezért a felperesek követelése alaptalan, a megítélt nem vagyoni kártérítés mértéke pedig eltúlzott. A felperesek a keresetükben nem jelölték meg a kamatfizetés kezdő időpontját, ezért e körben is jogszabálysértő a másodfokú bíróság döntése.
A felperesek felülvizsgálati ellenkérelme a másodfokú bíróság ítéletének hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A perben nem merült fel bizonyíték - az alperes előadása szerint sem - arra nézve, hogy a felperesek a biztosítóval egyezséget kötöttek, erre a beavatkozó sem hivatkozott. Ezért az alperesnek a felülvizsgálati kérelemben erről tett előadása téves.
A baleset időpontjában hatályos 58/1991. (IV. 13.) Korm. rendelet 7. § (1) bekezdése szerint a károsult az igényét a biztosítás keretei között jogosult közvetlenül a biztosítóval szemben érvényesíteni. Ez azonban nem zárja ki az igénynek - minthogy a követelés munkaviszonyból ered - az Mt. 174. § szerinti érvényesítését. Az adott esetben továbbá a felperesek az alperes munkáltatótól a biztosító által megfizetett kártérítésen felüli további igényt érvényesítettek, erre utal a beszámításról tett nyilatkozatuk. A károsult felperesek tehát az alperesként megjelölt munkáltatótól a törvénynek (Mt.) megfelelően igényelhettek kártérítést a beavatkozó által már kifizetett összeg beszámításával. Ezen nem változtat, hogy ha az igényt a károsult a biztosítóval szemben érvényesíti, a perre a munkaügyi bíróság rendelkezik hatáskörrel (BH. 1995. 435.).
A másodfokú bíróság határozatának indokolása az összegszerűség tekintetében megfelel a Pp. 221. § (1) bekezdésének, továbbá a bíróságok mértéktartásán alapuló bírói gyakorlatnak [34/1992. (VI. 1.) AB határozat 4.2. pont].
A felülvizsgálati kérelemnek a kamatfizetés kezdő időpontjáról tett előadása nem felel meg az iratok tartalmának, mivel a felperesek a kamatfizetés kezdő időpontját a módosított keresetükben kifejezetten megjelölték: "... mely összegek után késedelmi kamatot a baleset bekövetkezésétől kérnek".
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletét a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.520/1999.)
555. A jogosultnak a tartozás átvállalásához való hozzájárulása nélkül az eredeti kötelezett munkáltató nem szabadul a kötelezettség alól (Mt. 174. §, Ptk. 337. §).
A felperes a T. Vállalattal állt munkaviszonyban, és 1986. október 6-án a munkahelyén üzemi balesetet szenvedett, melynek során jobb keze hüvelykujjának első percét, továbbá II-III-IV. ujját elvesztette, és ezzel összefüggésben rokkanttá vált.
A felperes keresetében egyetemlegesen kérte az alpereseket kötelezni 1997. július 1-jétől ápolási-, gondozási díj címén havi 3880 forint, valamint 1996. január 1-jétől az elérhető átlagkeresete és a rokkantsági nyugdíja közötti különbözet megfizetésére.
A munkaügyi bíróság végzésével az I. rendű alperessel szemben a felek közös kérelmére a pert megszüntette, 9. számú ítéletével egyetemlegesen kötelezte a II. és III. rendű alpereseket 168 780 forint és annak 1998. május 1-jétől a kifizetésig járó évi 20%-os kamata, valamint 8500 forint pártfogó ügyvédi díj megfizetésére, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság arra tekintettel, hogy a felperes 1993 novemberétől szabadságvesztés büntetését tölti és rokkantsági nyugdíjban részesül, alaptalannak találta az elmaradt jövedelemre vonatkozó igényét. Az összegszerűségében nem vitatott havi gondozási járadéknak az ítélethozatal időpontjáig történő megfizetésére azzal az indokkal kötelezte egyetemlegesen a II. és III. rendű alpereseket, hogy a felperes volt munkahelyének jogutódja a III. rendű alperes, a jogutód helyett azonban 1996 júniusáig a II. rendű alperes fizetett a felperes részére gondozási járadékot.
A munkaügyi bíróság megállapítása szerint e címen azért illeti a felperest kártérítési járadék, mivel a rabtársai segítik önmaga ellátásában, és ennek fejében a felperes rokonai a felperes jövedelméből rendszeresen ajándékcsomagot küldenek a segítő rabtársaknak.
Az elsőfokú ítélet ellen valamennyi fél fellebbezett. A felperes az elmaradt jövedelem tekintetében kérte az elsőfokú ítélet megváltoztatását, az alperesek a gondozási díj vonatkozásában továbbra is vitatták a keresetet és az egyetemleges marasztalást.
A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét részben megváltoztatta, a felperes keresetét a II. rendű alperessel szemben elutasította. Ehhez képest mellőzte az alperesek pártfogó ügyvédi díj és a II. rendű alperes elsőfokú eljárási illeték fizetésére kötelezését. Egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Kötelezte a III. rendű alperest 10 130 forint fellebbezési eljárási illeték megfizetésére. Kötelezte továbbá a felperest, hogy fizessen meg a II. rendű alperesnek 40 000 forint, a III. rendű alperesnek 35 000 forint együttes első és másodfokú perköltséget.
A másodfokú bíróság a felülvizsgálati kérelemmel érintett gondozási díj tekintetében a V. Börtön és Fegyház igazolása alapján helytállónak találta a munkaügyi bíróság álláspontját. A II. rendű alperes marasztalását a tartozásátvállalás bizonyítottsága hiánya miatt ítélte alaptalannak. A III. rendű alperes munkajogi jogutódlására vonatkozóan osztotta a munkaügyi bíróság álláspontját.
A jogerős ítélet ellen a III. rendű alperes felülvizsgálati kérelemmel, a felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel élt.
A III. rendű alperes a jogerős ítélet "megváltoztatásával" a felperes keresetének elutasítását kérte, mivel álláspontja szerint téves a jogutódlásra vonatkozó ítéleti megállapítás. A ny.-i gyár a T. Vállalathoz tartozott, annak jogutódja pedig a II. rendű alperes T. Rt., aminek bizonyítására cégkivonatokat csatolt. Fenntartotta az álláspontját arról, hogy a szabadságvesztés büntetésre tekintettel ennek idejére a felperest semmiféle kártérítés nem illeti. E körben utalt a Legfelsőbb Bíróság egyik határozatára. Amiatt is sérelmezte a gondozás címén történt kötelezését, mert álláspontja szerint annak szükségességét és az összegszerűségét a felperes nem bizonyította.
A felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a munkaügyi bíróság ítéletének "hatályában való fenntartását" kérte, mivel álláspontja szerint ez felel meg a jogszabályoknak és a méltányosságnak. Sérelmezte továbbá a II. és III. rendű alperes részére fizetendő másodfokú perköltség aránytalanul magas összegét.
A II. rendű alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A III. rendű alperes felülvizsgálati kérelme nem alapos, a felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelme alapos.
A felülvizsgálati eljárásban nincs helye bizonyítás felvételének, a Legfelsőbb Bíróság a rendelkezésre álló iratok alapján dönt, ezért a III. rendű alperes által a felülvizsgálati kérelemhez csatolt iratok nem vehetők figyelembe [Pp. 275. § (1) bekezdés].
A munkaügyi bíróság a felek egybehangzó nyilatkozatai és a III. rendű alperes elismerése alapján állapította meg, hogy annak az üzemegységnek, ahol a felperes a vállalatnál fennállt munkaviszonya alatt a rokkantságot okozó üzemi balesetet elszenvedte, a munkajogi jogutódja a III. rendű alperes kft. Ezt a megállapítást a II. és III. rendű alperesek a közösen előterjesztett fellebbezésükben sem vitatták, az egyetemleges marasztalást egyedül a II. rendű alperes Rt. tartozásátvállalása alapján sérelmezték.
Mindezekre tekintettel a III. rendű alperes megalapozatlanul támadta jogszabálysértés hiányában a munkajogi jogutódlás tekintetében a jogerős ítéletet.
A II. és III. rendű alperesek a perben egybehangzóan nyilatkoztak arról, hogy sem a jogalapot, sem az összegszerűséget nem vitatják. A II. rendű alperes Rt. átvállalta és a felperes részére 1997 júniusáig teljesítette is a III. rendű alperest terhelő kártérítési kötelezettséget. A II. rendű alperes kifejezetten elismerő nyilatkozatot tett arról, hogy "1997. június 10-éig folyósították a havi 3880 forintot a felperesnek". Nem vitatta, hogy "ez a havi 3880 forint ápolás-gondozás címén lett a felperesnek fizetve". Mindezek valamint a V. Börtön és Fegyház nyilatkozata és Ú. I. tanúvallomása alátámasztották a követelés megalapozottságát, amit nem érint, hogy a felperes szabadságvesztés büntetését tölti. A felülvizsgálati kérelem ezzel kapcsolatos érvelése téves értelmezésen alapul.
A II. és III. rendű alperesnek a kötelezettség átvállalására vonatkozó egybehangzó nyilatkozatára tekintettel e körben a másodfokú bíróság a bizonyítottság hiányát alaptalanul állapította meg. A jogosultnak a tartozás átvállalásához való hozzájárulása nélkül - amit a III. rendű alperes perbevonása bizonyít - az eredeti kötelezett nem szabadult a kötelezettség alól [Ptk. 332. § (2) bekezdés].
A munkaügyi bíróság - figyelemmel a Ptk. 337. § (1) bekezdésében szabályozottakra - megalapozottan állapította meg a II. rendű és III. rendű alperesek egyetemleges kötelezettségét a havi ápolási-gondozási díj tekintetében. Az adott esetben azzal, hogy a III. rendű alperes munkáltatói jogutód helyett a II. rendű alperes Rt. teljesített, és azt a jogosult (a felperes) elfogadta, a II. rendű alperes új kötelezettként az eredeti kötelezettel együttesen - egyetemlegesen - felelős az elismert ápolási-gondozási járadék megfizetéséért.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, mellőzte a felperes perköltségre kötelezését, és a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta. (Mfv. I. 10.757/2000.)
556. Elévülési időn belüli igényérvényesítés állapítható meg, ha a munkavállaló 1994. évi balesete alapján egészségi állapota, munkaképesség-csökkenése 1996-ban alakult ki, és a követelését 1998. február 24-én terjeszti elő (Mt. 11. §).
A felperes az alperesnél fennállt munkaviszonya alatt 1990. március 5-én munkahelyi balesetet szenvedett, a jobb kezének II-III. ujját részlegesen csonkolták; 1994. február 19-én újabb, jobb bokatörést okozó munkahelyi balesetet szenvedett.
A felperes az utóbbi esemény miatt 1997. március 5-én kárigényt jelentett be az alperesnél, amelyben a részére járó végkielégítés megfizetése esetére a kártérítés iránti követelése érvényesítésének mellőzését közölte. Ezután az 1997. július 12-én újabb bejelentést tett 1 566 000 forint összegű követelésről, majd az alperes ellen vagyoni és nem vagyoni károk megfizetése iránt pert indított.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest különféle vagyoni és 300 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte.
A munkaügyi bíróság nem tekintette elévültnek a felperes 1994. február 19-ei balesetéből eredő követeléseket, mivel a felperes állapota 1996. szeptember 1-jére alakult ki (1997. január 16-án kelt orvosi szakvélemény).
A munkaügyi bíróság megállapította, hogy az alperes 1996. szeptember 1-jével a jogelődöt - ahol a felperest a baleset érte - munkajogi jogutódlással átvette, ezáltal a felperes követeléséért helytállási kötelezettség terheli. Az alperes nem hivatkozott, illetve nem bizonyított a perben kizárólagos és elháríthatatlan munkavállalói magatartást, sem működési körön kívül eső elháríthatatlan okot.
A munkaügyi bíróság az igazságügyi orvos szakértő véleménye alapján megállapította, hogy az 1994. február 19-én történt üzemi baleset miatt a felperesnek 5-10%-os munkaképesség-csökkenése keletkezett, a lábfájása miatt az ítélethozatalig is gyógyszereket szedett, és korlátozottá vált egyes munkák végzésében (ház körüli; létra használatát igénylő tevékenységek).
A fenti, jogalapra vonatkozó tények, illetve következtetések alapján a munkaügyi bíróság értékelte az összegszerűségről lefolytatott széleskörű bizonyítás eredményét és kifejtette érveit az egyes marasztalási jogcímekről.
Az ítélet ellen a alperes a kereset teljes elutasítása iránt nyújtott be fellebbezést.
A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét részben megváltoztatta, a nem vagyoni kártérítés összegét 100 000 forintra leszállította, egyebekben az ítéletet helybenhagyta; eszerint rendelkezett a fellebbezési költség és illeték tárgyában.
A megyei bíróság kiemelte, hogy a felperesnek az 1994. február 19-ei munkahelyi balesetéből eredően 1997. július 31-éig nem volt keresetvesztesége.
A felperes ezért elévülés hiányában érvényesíthette a követeléseit a munkajogi jogutód alperessel szemben, amelyről a megyei bíróság álláspontja szerint - a nem vagyoni kártérítés összegét kivéve - a munkaügyi bíróság helyesen döntött. A nem vagyoni kártérítés összegét a másodfokú bíróság annak eltúlzott mértéke miatt leszállította.
Az alperes a másodfokú bíróság ítélete ellen, annak megváltoztatása, illetve hatályon kívül helyezése, továbbá az elsőfokú bíróság új eljárásra utalása iránt felülvizsgálati kérelemmel élt.
Érvelése szerint a jogerős ítélet az elévülés figyelmen kívül hagyása miatt törvénysértő. Emellett az alperesi álláspont szerint a felperes vétkes közrehatása, a ház körüli munkák végzésére való tényleges alkalmatlanság vizsgálatának mellőzése, a fellebbezésben foglaltak figyelmen kívül hagyása miatt is jogszabálysértő a másodfokú bíróság döntése.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a másodfokú bíróság ítéletének hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A másodfokú bíróság a bírói gyakorlatnak megfelelően, helyes indokkal találta helytállónak az elsőfokú bíróságnak a felperes 1994. évi balesetével összefüggő kártérítés iránti igényei elévülésének hiányát kimondó érvelését. A szóban lévő igények - így a nem vagyoni kártérítés - tehát akkor váltak esedékessé, amikor a felperesnek a bokasérülést okozó 1994. évi balesetéből az állapota kialakult. E betegséggel 1996-ben is orvosi kezelés alatt állt, a lábsérülése miatt 1996. szeptember 1-jétől részesült baleseti járadékban azzal, hogy állapota kialakult, újabb felülvizsgálata nem szükséges (baleseti járadékot megállapító határozat, alap-, és kiegészítő igazságügyi orvosszakértői vélemény). Az elévülés kezdő időpontját nem érinti, hogy a felperes - M. J. vezérigazgató tanácsára - T. B. tulajdonoshoz fordult, mivel erre 1997-ben került sor; továbbá nincs jelentősége annak sem, hogy a felperes a végkielégítés megfizetése esetére a kártérítés iránti követelésének mellőzését helyezte kilátásba. Megfelelt tehát a törvénynek az a jogerős döntés, amely szerint a felperes az 1996-ban kialakult egészségi állapotával, munkaképesség-csökkenésével kapcsolatban az 1998. február 24-én előterjesztett keresetlevelében az igényérvényesítés az elévülési időn belül volt [Mt. 11. § (1) és (2) bekezdése].
Az alperes munkabaleseti jegyzőkönyvben a bokasérülés okaként a felperes lábának "megrándulását" jelölte meg. Az alperes az Mt. 174. § (2) bekezdés szerinti körülményeket a munkavállaló vétkes közrehatásáról nem igazolt, a munkáltató vétkes közrehatásának vizsgálatát a bíróságok helytállóan mellőzték [munkáltató objektív kártérítési felelőssége, Mt. 174. § (1) bekezdése].
Az igazságügyi orvosszakértő alap-, és kiegészítő véleménye aggálytalanul, és a tanúk vallomásával egybehangzóan bizonyítja, hogy a felperes egyes munkák végzésében akadályozottá vált (állatok takarmány-szükségletének biztosítása, ásás, gyümölcsfák gondozása, kisebb karbantartási jellegű, ház körüli munkák). Mindezeket korábban maga végezte, jelenleg természetbeni ellátás fejében mások munkaerejét kényszerül igénybe venni. Emellett a felperesnek költsége merül fel emiatt, hogy a lábfájdalma enyhítésére rendszeresen gyógyszert fogyaszt. Mindezek alapján az Mt. 183. § (2) bekezdésének helyes alkalmazásával marasztalták a bíróságok általános kártérítésben az alperest.
A másodfokú bíróság a Pp. 206. §-ának (1) bekezdése alapján mérlegelte, és a 221. § (1) bekezdésében foglaltak szerint az anyagi jogi szabály (Mt. 177. §) helyes alkalmazásával indokolta a nem vagyoni kártérítésről szóló döntését. Tévesen hivatkozott ezért az alperes a felülvizsgálati kérelmében a felperes korábbi balesete ismételt (jogszabálysértő) figyelembevételére. A jogerős ítélet indokolásából nem lehet arra következtetni, hogy az összegszerű marasztalás az 1990. évi balesetre is figyelemmel történt, annál is inkább, mivel a marasztalási összeget a másodfokú bíróság leszállította, és ezt kifejezetten az 1994. évi balesetből eredő munkaképesség-csökkenés mértékével indokolta.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.682/2000.)
557. A kártérítés iránti igény elévülése megkezdődik, ha a munkavállaló tudja, hogy a betegségét megállapították, és az üzemorvos emiatt a korábbi munkakör ellátását nem javasolja (Mt. 11. §, 174. §).
A felperes 1992-ig állt az alperes alkalmazásában segédvájár és csillés munkakörben. A felperesnél 1990. évben meniscus műtét történt, ezután gondnok munkakört látott el, 1992. március 18-ától egészségkárosodási járadékban részesült.
A felperes 1999. július 13-án kárigény-bejelentést tett az alpereshez, amelyben meniscus és zajártalom foglalkozási betegségeire tekintettel nem vagyoni kártérítést követelt. A zajártalomból eredő igényt a felek peren kívül rendezték, míg a meniscus foglalkozási megbetegedésből eredő 800 000 forint nem vagyoni kár megtérítésére irányuló, 1999. szeptember 14-én benyújtott keresetet a munkaügyi bíróság ítéletével elévülés miatt elutasította [Mt. 205. § (1) bekezdés szerint alkalmazandó 1967. évi II. törvény 5. § (1) bekezdés].
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta. Az elsőfokú bíróság helyes indokai mellett kiemelte, hogy 1992 májusában megállapították a felperes meniscus betegségből eredő 36%-os munkaképesség-csökkenését, ezért a kártérítési követelése elévült.
A felperes a másodfokú bíróság ítélete ellen annak hatályon kívül helyezése, az elsőfokú ítélet megváltoztatása és a keresetének helyt adó döntés iránt felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. Részletesen kifejtette az érveit arról, hogy törvénysértő, téves az a megállapítás, miszerint már 1992 márciusában megállapították a meniscus foglalkozási betegséget. A Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság nem fogadta el a betegsége foglalkozási jellegét, az erről szóló elsőfokú határozat ellen fellebbezést nyújtott be, a másodfokú határozatot pedig még nem hozták meg ügyében. Ezért az igénye nem évülhetett el.
A felperes másodlagosan az elévülés nyugvásának törvénysértő figyelmen kívül hagyására is hivatkozott, továbbá becsatolta a Megyei Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság másodfokon meghozott, a szóban lévő betegség miatt baleseti járadékigényt elutasító határozatát, és az e tárgyban előterjesztett keresetlevelét.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A jogerős ítélet a törvénynek megfelelően hagyta helyben az elsőfokú bíróságnak az elévülésen alapuló döntését [Mt. 205. § (1) bekezdése alapján alkalmazandó 1967. évi II. törvény 5. § (1) bekezdése]. A felperes igénye tehát a megbetegedésével vált esedékessé 1992-ben, az elévülés megszakadására a felperes nem hivatkozott; az elévülés nyugvását pedig nem eredményezi a felülvizsgálati kérelemnek a tudomásszerzéssel, illetve ennek hiányával összefüggő érvelése.
A munkáltató kártérítési felelősségén alapuló követelés érvényesítése tekintetében - az elévülés, illetve az esedékesség szempontjából - nincs jelentősége a társadalombiztosítási ellátás igénylésének (igénylése hiányának). Az a munkavállaló, aki 1992-ben tudomással bír a térde betegsége miatt végzett műtétről, és arról, hogy az üzemorvos ezért a korábban ellátott munkaköre ellátását nem javasolja, ezenkívül megállapítják egyidejűleg a munkaképesség-csökkenését is, az ekkor esedékessé vált kártérítési igényét bírói úton 1999. szeptember 14-én benyújtott keresetével nem érvényesítheti. Az igény esedékessé válását nem érinti a betegség orvosi, illetve jogi minősítéséről való pontos tudomás hiánya.
A Legfelsőbb Bíróság a kifejtettek miatt a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabálysértés hiányában a Pp. 275/A. § (1) bekezdés alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.544/2000.)
558. A munkavállaló foglalkozási betegség miatt érvényesített kártérítési igénye elévülésének vizsgálatánál meg kell állapítani, hogy a betegségnek a munkakörével való összefüggéséről mikor szerzett tudomást [Mt. 174. § (1) bek., Mt. 11. §].
A felperes a felülvizsgálati kérelmében az elévülés szabályának törvénybe ütköző alkalmazását panaszolta. Az elévülés nyugvása figyelmen kívül hagyását is megjelölte [Mt. 11. § (3) bekezdés] azért, mert 2004. február 2-a előtt nem volt tudomása a betegségéről, annak jellegéről, következményéről, továbbá a károkozó kilétéről. Az említett időponthoz viszonyítottan a követelését hat hónapon belül érvényesítette, ezért a másodfokú bíróság jogszabálysértően állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság döntése a törvénynek megfelel. Mindezek miatt a felperes az ítéletek hatályon kívül helyezését, és a keresetének helytadó döntés meghozatalát kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárást elrendelte.
Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős másodfokú ítélet hatályában való fenntartását kérte. Álláspontja szerint az elévülés szabályát, ideértve az elévülés nyugvására vonatkozó rendelkezéseket is, a másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül alkalmazta.
Az elsőfokú bíróság által megállapított és a másodfokú bíróság által elfogadott, a felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállás szerint a felperes 28 évig dolgozott zajártalomnak kitett munkahelyen, ezért foglalkozási eredetű halláskárosodással az ÁNTSZ jogelődjénél nyilvántartásba vették. A felperes betegsége (halláskárosodás) 1991-re kialakult, az állapotának romlását a felperes saját előadása szerint 1999-2000-ben észlelte. Emiatt 2000. március 2-án vizsgálta az Audiológiai Állomás, ekkor mindkét fülön halláscsökkenést diagnosztizáltak. Az ugyanitt 2002. január 10-én készült lelet a halláscsökkenés miatt hallókészüléket javasolt.
A felperes zaj okozta halláskárosodás foglalkozási betegség miatt baleseti járadék megfizetése iránt kezdeményezett eljárást, amely 2001-ben számára eredménytelenül zárult. Ezután - újabb orvosi vizsgálatokat követően - a munkaügyi bíróság előtt folyamatban volt ügyben dr. B. B. igazságügyi orvos szakértő 2004. január 4-én terjesztett elő szakvéleményt, amelyben megállapította, hogy a felperesnek zaj eredetű halláskárosodása áll fenn, ez 16% munkaképesség-csökkenést okoz. Ezt követően a felperes 2004. március 9-én az alpereshez igénybejelentéssel fordult, majd 2004. április 14-én 500 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetése iránt keresetet indított.
A munkaügyi perben dr. J. A. igazságügyi orvos szakértő nyújtott be szakvéleményt, mely szerint a felperes zaj okozta halláskárosodása 1991. április 26-ától áll fenn. A szakértői vélemény - egyebek mellett - utalt arra, hogy 1991-ben felperes hallásromlása súlyos fokú volt, és a sorsszerű megbetegedés folytán megjelenő panaszok "lendítették át" a korábbi hallásromlást azon a szinten, amely a felperes életminőségének romlását eredményezte.
Mindezekből, továbbá az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága (ETT-IB) egy korábbi ügyben adott általános érvényű megállapításából (miszerint a zajexpozíció után a zaj okozta halláscsökkenésnél változás nem következik be) a munkaügyi bíróság arra következtetett, hogy 1991. november 29-én a felperesnek a jelenlegivel azonos mértékű károsodása volt. A további hallásromlás nem tekinthető a zajos munkahelyen foglalkoztatás következményének.
Ezért a munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elévülés címén elutasította.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú bíróság álláspontja szerint mivel a 2004. január 4-e előtti vizsgálatok eredményei már rögzítették a halláscsökkenését, a felperes alaptalanul hivatkozott arra, hogy a fenti időpont előtt nem volt tudomása a zaj okozta halláskárosodásáról. Ezért a munkaügyi bíróság a zaj okozta hallásromlásnak a zajexpozíció utáni változásáról kialakult általános érvényű szakértői megállapítást is figyelembe véve, helyesen állapította a hallásromlás 1991. november 29-ei kialakulását, a felperes követelésének elévülését. Az elévülés nyugvása azért nem jöhet szóba, mert a felperesnek 1988-tól tudomásának kellett lennie a hallásromlásáról.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
Az Mt. 11. § (3) bekezdés szerint a jogosult az igényét az igényérvényesítés akadályát képező menthető ok megszűnésétől számított hat hónapon belül akkor is érvényesítheti, ha az elévülési idő már eltelt, vagy abból hat hónapnál kevesebb van hátra. A perben ezért azt kellett vizsgálni, hogy mikor szerzett tudomást a felperes a nem vagyoni kártérítés iránti igénye jogalapját képező foglalkozási eredetű halláskárosodása tényéről, és ehhez képest az igényérvényesítése a törvényben megjelölt határidőn belül történt-e meg.
Az iratokban megtalálható dr. B. B. igazságügyi orvos szakértő 2004. január 4-én kelt véleménye szerint a felperes személyes vizsgálata 2003. december 18-án történt meg. A vélemény lelet része rögzíti, hogy az ÁNTSZ Megyei Szervezete 2000. május 15-én közölte - a munkáltató által rendelkezésre bocsátott adatok alapján -, hogy a felperesre ható zaj a szabványban megadott határértéket 1966. július 1-jétől 1991. november 29-éig meghaladta. További adat értelmében a felperest 1988-ban zaj okozta halláskárosodással már bejelentették az illetékes hatósághoz. Az igazságügyi orvos szakértő a véleményében 2002. január 1-jétől (visszamenőleg) állapította meg a felperes 16%-os foglalkozási eredetű zajártalomból származó munkaképesség-csökkenését.
A munkaügyi bíróság által beszerzett, dr. J. A. igazságügyi orvos szakértő által készített vélemény értelmében 1991. április 26-ától állt fenn a felperes zaj okozta halláskárosodása. A betegsége elsősorban foglalkozási eredetű, és azt az életkor előrehaladtával sorsszerű elváltozások fokozhatták. A károsodás 1991-ben még nem érte el az ún. kártalanítandó mértéket, továbbá ha a zajos munkakör abbahagyásakor ép lett volna a hallása, akkor a természetes kórokú elváltozás nem okozná az életvitelét jelentősen befolyásoló jelenlegi változásokat. A szakértő egyetértett dr. B. B. szakértővel annyiban, hogy a felperes hallásával összefüggő panaszai döntő módon a foglalkozási megbetegedésekre vezethetők vissza.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a társadalombiztosítási határozat bírósági felülvizsgálata iránti perben a foglalkozási eredetű zajártalmat 2002. január 1-jétől visszamenőleg, míg a munkaügyi perben 1991. november 29-étől fennállóként véleményezték. A peres iratokban azonban semmilyen bizonyíték nincs arról, hogy a felperes mikor szerzett tudomást arról az ügydöntő körülményről, hogy a halláskárosodása nagyobb részben az alperesnél, illetve jogelődjénél eltöltött munkaviszonyával, a zajos munkakörülmények melletti foglalkoztatásával függ össze. Az ítéletek a tudomásszerzés időpontjáról nem tartalmaznak indokolást, illetve a másodfokú bíróság a felperes 1988. évtől való tudomásszerzését (hallgatólag az alperes bejelentése alapján), továbbá "számos lelet" miatt feltételezte. Mindezekből következően az elévülés nyugvásáról szóló jogszabályt a másodfokú bíróság megalapozatlanul, a Pp. 206. § (1) bekezdésébe ütközően alkalmazta. Emiatt az sem állapítható meg, hogy a bíróságnál történt keresetindítás, az igényérvényesítés a törvényben előírt határidőben történt-e.
Az új eljárásban ezért a bizonyítási teher, és a felek eljárásjogi jogairól való tájékoztatás szabályainak megfelelően kell megállapítani az igény érvényesítését akadályozó körülményt, azt, hogy a felperes hitelt érdemlően mikor szerzett tudomást arról, hogy a halláskárosodása túlnyomórészt foglalkozási eredetű [Pp. 3. § (3) bekezdés, 164. § (1) bekezdés, Mt. 11. § (3) bekezdés]. Ennek alapján lehet határozni arról, hogy a keresetindítás határidőben történt-e, illetve ezt követően kell érdemben dönteni a felperes nem vagyoni kártérítés megfizetésére irányuló követeléséről.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp.-nek az ügyben irányadó 275. § (4) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét - a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedően - hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Mfv. I. 10.809/2005.)