adozona.hu
Az Mt. 169. §-ához
Az Mt. 169. §-ához
Kiválasztott időállapot:
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az alperes 1997. április 1-jétől 1998. október 27-éig dolgozott a felperesnél gépkocsivezető munkakörben. A munkáltató keresetében 3 500 000 forint megfizetésére kérte kötelezni az alperest arra hivatkozva, hogy az általa vezetett gépkocsit és a rajta lévő árut 1998. július 23-án ismeretlen tettes eltulajdonította. Az alperes megszegte azt a munkáltatói utasítást, hogy az adott legrövidebb útvonaltól tilos eltérni és tilos a gépkocsit felügyelet nélkül hagyni. Az alperes a gépkocsit elhagyta,...
Az Mt. 169. §-ához
EH 2001.468 A megszámlált, zsákban elhelyezett, zárt rendszerben továbbított pénz esetében a pénzkezelő felelőssége a bankban történő, tételes átvételig tart (Mt. 169. §).
BH 2002/505. A pénztárost, a pénzkezelőt, az értékkezelőt fokozott felelősség terheli. Az ismeretlen tettes által elkövetett bűncselekmény nem mentesíti a pénztárost a kártérítési kötelezettsége alól. Ez alól csak akkor mentesül, ha bizonyítja, hogy a hiányt elháríthatatlan külső ok idézte elő, vagy a munkáltató a biztonságos őrzés feltételeit nem biztosította [Mt. 169. § (1) és (3) bek.].
BH 2007/353. Az értékkezelő felelősséggel tartozik az általa feltöltött gépben keletkezett hiányért, amennyiben a gép nem hibásodott meg, és a csere után kivett kazettákat számozott, leplombált pénzszállító zsákban bizottság vette át, tehát a munkafolyamat zárt egységet képezett [1992. évi XXII. törvény 169. § (1) bek.].
BH 2007/163. A pénzkezelő általános megőrzési felelősségére a leltárfelelősségre vonatkozó rendelkezések nem alkalmazhatók [Mt. 169. § (1) bek.].
BH 2007/353. Az értékkezelő felelősséggel tartozik az általa feltöltött gépben keletkezett hiányért, amennyiben a gép nem hibásodott meg és a csere után kivett kazettákat számozott, leplombált pénzszállító zsákban bizottság vette át, tehát a munkafolyamat zárt egységet képezett [Mt. 169. § (1) bek.].
516. A munkaügyi bíróság a munkavállaló kártérítési felelőssége miatt indult ügyben nincs kötve a munkáltató jogi minősítéséhez (MK 2. számú állásfoglalás).
Az alperes 1997. április 1-jétől 1998. október 27-éig dolgozott a felperesnél gépkocsivezető munkakörben. A munkáltató keresetében 3 500 000 forint megfizetésére kérte kötelezni az alperest arra hivatkozva, hogy az általa vezetett gépkocsit és a rajta lévő árut 1998. július 23-án ismeretlen tettes eltulajdonította. Az alperes megszegte azt a munkáltatói utasítást, hogy az adott legrövidebb útvonaltól tilos eltérni és tilos a gépkocsit felügyelet nélkül hagyni. Az alperes a gépkocsit elhagyta, mert a feleségét látogatta meg a kórházban. Minthogy a rendőrség az elkövető kilétét nem tudta megállapítani és a nyomozást megszüntette, ezért a felperes az Mt. 166. § (1) bekezdése és a 168. §-a alapján a teljes kár megfizetésére kérte az alperest kötelezni. A per során a számlák felülvizsgálatát követően a kereseti kérelmét 1 812 885 forintra szállította le. Ebből a gépkocsi értékét 822 000 forintban, míg az áruét 990 885 forintban jelölte meg.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetének részben helyt adott, és kötelezte az alperest, hogy kártérítés címén fizessen meg a felperes részére 941 000 forintot. A munkaügyi bíróság elfogadta a felperesnek azt az állítását, hogy az alperes a munkáltatónak eshetőleges szándékkal okozott kárt. Az alperes ugyanis vétkesen megszegte a munkaköri kötelezettségét, amikor a legrövidebb fuvarozási útvonaltól eltért, és a gépkocsit a kórház előtt szabálytalan helyen leállította, azt őrizetlenül hagyta, a feleségét a kórházban meglátogatta. A bíróság megállapította, hogy a munkáltatót ért kár és felperes szándékos munkaköri kötelezettségszegése között okozati összefüggés van, ezért az alperes szándékos károkozás címén a teljes kár megfizetésére köteles. Ugyanakkor megállapította a munkáltatói közrehatást is annak folytán, hogy sem a gépkocsiban lévő árura, sem gépkocsira nem kötött biztosítást. Ezért az Mt. 172. §-ában írtak szerint 50%-os kármegosztást alkalmazott.
A munkaügyi bíróság ítélete ellen a peres felek mindegyike fellebbezést jelentett be, melynek eredményeként a másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Nem fogadta el az alperes érvelését, amely szerint az általa tanúsított magatartás szándékosnak nem tekinthető, legfeljebb kirívóan súlyos gondatlanság megállapítását tenné lehetővé, minthogy köztudott tény az autófeltörések, autólopások veszélye. Emellett az alperes tisztában volt azzal is, hogy a munkáltató a gépkocsit biztonsági berendezéssel nem látta el. Elismerte, hogy a munkáltató tiltotta az útvonaltól való eltérést és azt, hogy a gépkocsit felügyelet nélkül hagyja, ennek ellenére munkaköri kötelezettségeit vétkesen megszegve értékes rakományával együtt őrizetlenül hagyta olyan helyen, ahol parkolni is tilos volt. A kármegosztást arra tekintettel tartotta indokoltnak a másodfokú bíróság, hogy a munkáltató a köztudottan gyakori gépkocsi lopások ismeretében, illetve annak ellenére, hogy a felperest kocsikísérő nélkül, egyedül foglalkoztatta, nem tett meg mindent az esetleges kár elhárítása érdekében, a gépkocsit semmilyen biztonsági berendezéssel (riasztó, kormányzár, gyújtást megszakító rejtett kapcsoló stb.) nem szerelte fel.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében az alperes a szándékos károkozás megállapításának mellőzését, és ennek alapján a jogerős ítélet megváltoztatását kérte állítva, hogy az alperes legfeljebb súlyosan gondatlanul járt el, azonban a magatartása nem tekinthető még eshetőlegesen sem szándékos károkozásnak. Hivatkozott arra, hogy a fokozott elvárásokat tartalmazó munkaköri leírást a munkáltató csak a káresemény bekövetkezte után íratta alá a gépkocsivezetőkkel, ennek ellenkezőjét a felperes nem bizonyította. Az alperes nem láthatta előre a cselekménye károsító következményeit, könnyelműen bízott abban, hogy a járművet az alatt a rövid idő alatt, amíg azt magára hagyja, nem éri kár, azt nem lopják el.
A felperes a jogerős ítélet hatályban tartását, és az alperes költségben marasztalását kérte.
A felülvizsgálati kérelem a következők szerint alapos.
A felperes a per során nem vitatta a munkaszerződésében, illetve a gépkocsivezetőkre vonatkozó munkaköri leírásban és mellékletében írt feladatait. A munkaköri leírás szerint a gépkocsivezetők feladata az áru átvétele és annak biztonságos felrakodása a gépkocsira, az áru ki- és beszállítása, a szükséges és előírt okmányok kezelése, az áru ellenértékének átvétele, az átvett pénzeszközök napi átadása az elszámoltatónak, továbbá a gépkocsi karbantartása, folyamatos ellenőrzése. A munkaköri leírás mellékletének 4. és 5. pontja értelmében a gépkocsivezető az áru átvételétől annak átadásáig teljes anyagi felelősséggel tartozik, ugyanígy teljes anyagi felelősséggel tartozik az áruvásárlásra felvett, továbbá az áru ellenértékeként átvett és egyéb célra felvett készpénz teljes összegéért. Ennek alapján megállapítható, hogy az alperes felelősségét nem a felperes keresetében hivatkozott Mt. 168. §-ának a szándékos károkozásra vonatkozó előírása alapján kellett volna megítélni, mert az alperest az Mt. 169. §-a szerint mint gépkocsivezetőt, megőrzési felelősség terhelte.
Az Mt. 169. § (1) bekezdése értelmében a munkavállaló vétkességére tekintet nélkül a teljes kárt köteles megtéríteni a visszaszolgáltatási vagy elszámolási kötelezettséggel átvett olyan dolgokban bekövetkezett hiány esetén, amelyeket állandóan őrizetben tart, kizárólagosan használ vagy kezel. A 169. § (2) bekezdése értelmében mentesül a munkavállaló a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a hiányt elháríthatatlan külső ok idézte elő, vagy a munkáltató a biztonságos őrzés feltételeit nem biztosította.
A Legfelsőbb Bíróság MK 2. számú állásfoglalása értelmében a munkaügyi bíróságot az érdemi döntés meghozatalánál nem a munkáltató határozatában, illetve keresetében foglalt jogi minősítés, hanem a Pp. 215. §-a értelmében a kereseti kérelem, illetve ellenkérelem keretei kötik. A jogszabály e rendelkezése a bíróságot nem akadályozhatja abban, hogy a munkáltató esetleg téves jogi minősítését megváltoztassa, és kártérítési felelősséget a jogszabálynak megfelelően minősítse. A munkaügyi bíróság tehát a kereseti kérelem tárgyában akkor is érdemben dönthet, ha a munkavállaló kártérítési felelősségét más jogi minősítés alapján tartja megállapíthatónak.
Eltérő jogi álláspontjuk folytán az eljárt bíróságok nem vizsgálták az alperesnek az Mt. 169. §-a szerinti felelőssége fennállását, illetve a felelősség alóli mentesülés esetleges feltételeit, e körben tényállást sem állapítottak meg.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletet a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az ügyben eljárt munkaügyi bíróságot új eljárás lefolytatására, új határozat hozatalára utasította. Az új eljárásban vizsgálni kell az Mt. 169. §-a szerinti alperesi felelősség fennállásának megállapíthatóságát, az alperes felelősségének mértékét, illetve a mentesülésére esetleg okot adó körülményeket. Mivel a jogerős ítélet ellen csak az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, az új eljárás eredményeként nem lehet az alperest terhesebben marasztalni, még ha egyébként a felelőssége meg is állapítható. (Mfv. II. 10.261/2001.)
517. A munkaügyi bíróság a hiány összegét mérlegeléssel is meghatározhatja [Mt. 169. §].
A peres felek között korábban már folyamatban volt perben hozott ítéletet a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróságot új eljárásra, új határozat hozatalára utasította.
A Legfelsőbb Bíróság a végzésében megállapította, hogy a leltárfelelősség szabályai nem alkalmazhatók, mivel kollektív szerződéssel a felperes nem rendelkezett. Ezért az Mt. 169. §-ban foglaltak alapján a felperes a megőrzési felelősségre vonatkozó előírások szerint érvényesíthette a kártérítési igényét. Mivel az alperes a megőrzési felelősség szabályai szerint az átvett dolgokban bekövetkezett hiányért felel, az új eljárásban vizsgálni kellett az átadás-átvétel körülményeit, illetve bekövetkezett hiány összegszerűségét. Az új eljárás során hozott ítéletével a munkaügyi bíróság kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 766 016 forint kártérítést és ennek 1999. november 1. napjától járó törvényes kamatát. A bíróság az alperes viszontkeresetét elutasította.
Az ítéleti tényállás szerint az eladó munkakörben alkalmazott alperes a munkaszerződésben vállalta, hogy a rábízott árukészlettel és berendezésekkel "leltárilag" hiánytalanul elszámol egy százalékos káló felhasználása mellett. Az 1999. szeptember 13-ai leltározás alkalmával 923 694 forint áruhiányt állapítottak meg, amely hiány fennállását az alperes a leltárfelvételi íven elismerte és annak megfizetését vállalta. Ezt követően 1999. szeptember 27-én a munkaviszonyát megszüntette.
Az új eljárásban a munkaügyi bíróság a Legfelsőbb Bíróság iránymutatásának megfelelően a keletkezett hiány összegének megállapítására igazságügyi könyvszakértői bizonyítást rendelt el. Az alperes viszontkeresetet terjesztett elő 35 000 forint tartozatlanul fizetett munkabér és 30 000 forint végrehajtási eljárással okozott kár megfizetésére. A bíróság az igazságügyi könyvszakértő szakvéleménye alapján állapította meg, hogy 1999. márciusától szeptemberig az aláírt bizonylatok alapján 766 016 forint összegű "leltárhiány" keletkezett. A szakértő szerint a rendelkezésre álló alapbizonylatokból, számlákból, szállítólevelekből hitelt érdemlően nem minden esetben volt megállapítható, hogy az azokon szereplő árukat az alperes aláírásával igazoltan átvette, ezért külön csoportosította azokat aszerint, hogy melyek voltak az alperes aláírásával dokumentált, illetve az aláírás nélkül vélelmezett áruátvételek.
A szakértő a ténylegesen aláírt bizonylatok alapján a szakvéleményben részletezett hiányosságok hatását is megbecsülve ún. kalkulált fogyasztói áron végezte el a hiány megállapítására vonatkozó számítását. Rámutatott arra, hogy a pénztárgép használata, illetve az átadott készpénzösszeg nem minden esetben és nem teljes körűen tartalmazta az értékesítéssel realizálható bevétel összegét. Az alapszakértői vélemény, illetve a felek kérelmére elrendelt újabb, kiegészítő szakvélemény részletezte, hogy melyek azok az okok, melyek miatt a hiány összegszerűsége csupán vélelmezhetően állapítható meg. A szakvélemény kiegészítését követően a felperes a keresetét 766 016 forintra leszállította.
A bíróság a szakértői véleményt elfogadta, és az abban megállapított összeg megfizetésére kötelezte az alperest. Az alperes viszontkeresetét elutasította, mert a korábbi perben jogerős ítélet megállapította, hogy az alperes maga járult hozzá 35 000 forint munkabér levonásához, egyébként pedig a munkabérét megkapta. Ugyancsak nem tartotta alaposnak a korábbi eljárás során felmerült végrehajtási cselekményekkel kapcsolatos költség iránti alperesi igényt, mivel az akkor folyamatban lévő felülvizsgálati eljárásban a Legfelsőbb Bíróság az alperes végrehajtás felfüggesztésre irányuló kérelmét elutasította.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és az alperes marasztalásának összegét 615 188 forintra leszállította, egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság által kialakított ítéleti tényállás helytálló volt, az új eljárás során beszerzett szakértői véleményeknek megfelelően marasztalta az alperest. Az 1999. szeptember 27-ei leltárt követően még külön 150 000 forintos hiányt állapítottak meg, amikor "az alperes leltár közben" otthagyta a munkahelyét. Arra figyelemmel azonban, hogy az üzlethelyiség kulcsa nem mindig volt az alperes birtokában, a másodfokú bíróság szerint nem lehetett megállapítani, hogy az ekkor feltárt 150 828 forint hiány az ő magatartása miatt következett be, erre figyelemmel az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta, és a marasztalás összegét 150 828 forinttal leszállította. Alaptalannak találta az alperes viszontkeresetét.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében az alperes az ítéletek hatályon kívül helyezését, és a kereset elutasítását, a viszontkeresetének helyt adást kérte. Részletesen indokolta a szakértői véleményekkel kapcsolatos észrevételeit és állította, hogy nem keletkezett "leltárhiány", éppen ellenkezőleg, 921 049 forint többlet keletkezett, mivel a számlákon szereplő árut nem szabályszerűen adták át. Sérelmezte, hogy a bíróság nem indokolta meg, hogy az aláírással át nem vett árukat miért minősítették aláírt bizonylatokkal átvett áruknak. Álláspontja szerint a felek leltárfelelősségben állapodtak meg és nem őrzési felelősségben, ezért az Mt. 169. § csak "háttér jogszabályként" került alkalmazásra, tehát helytelen volt a felperes által kialakított áruértékkel számolni, amelyet a kereskedelmi forgalomban is realizált. Sérelmezte, hogy az Mt. 170. § (2) bekezdésére vonatkozóan nem tettek fel kérdéseket a szakértőknek, törvénysértően nem vizsgálták a hiányt csökkentő káló mértékét, a feldolgozási veszteséget. Álláspontja szerint nem volt "leltárhiány", ezért a tőle levont és viszontkeresetben érvényesített összegek visszajárnak. Hivatkozott a Ptk. 210. §-ának sérelmére, továbbá arra, hogy a bíróságok nem tettek eleget teljes körűen indokolási kötelezettségüknek.
A felülvizsgálati kérelemben állított, az ügy érdemi elbírálására kiható jogszabálysértés nem állapítható meg.
Alap nélkül hivatkozott a felülvizsgálati kérelem a Pp. 221. §-ának megsértésére, mivel az eljárt bíróságok a rendelkezésre álló peradatok alapján teljes körűen indokolták az ítéleti döntést. A szakértői vélemény rámutatott arra, hogy a "leltárhiány" pontos összege csak akkor állapítható meg, ha a készletváltozások mennyiségi adatokban és értékadatokban is rendelkezésre állnak. A perbeli esetben ezek az adatok nem álltak rendelkezésre. Erre vonatkozóan számviteli és egyéb jogszabályi előírás az egyéni vállalkozókra, illetve alkalmazottjára vonatkozóan nincs. Nincs törvényi előírás arra, hogy az elszámolásnak a munkaadó és a munkavállaló között beszerzési vagy fogyasztói áron kell-e történnie. Mindkét ár helyes alkalmazása mellett lehet helyesen leltározni és ennek alapján elszámolni.
A szakértő megállapította, hogy a perben érvényesíteni kívánt kártérítés összege valós és fiktív elemeket egyaránt tartalmaz. Valós eleme a megalapozottan vélelmezhető pénztárhiány, míg fiktív eleme abból adódik, hogy az árváltozáskor a boltban a meglévő árukészletet nem árazták át. Ezért az árváltozás hatásának forint értéke csak becslés alapján volt meghatározható, mert nem állt rendelkezésre a meglévő készlet átárazásának alapjául szolgáló leltári adat. Rámutatott a szakértő arra is, hogy az értékesítésre átvett félsertések esetében könyvvizsgálati módszerekkel utólagosan nem állapítható meg, hogy az élelmiszeripari sajátosságoknak megfelelően a hűlési és feldolgozási súlyveszteséget helyesen vették-e figyelembe. Mindezek eredményezhették fiktív ún. leltárhiány megállapítását és okozhatták együttesen a perben érvényesíteni kívánt kár összegét.
Az eljárt bíróságok által kialakított ítéleti tényállás, illetve a levont jogi következtetés a szakértői véleményen alapul, azzal nem ellentétes. Az elsőfokú bíróság ítélete nem iratellenes, amennyiben az aláírt bizonylatok alapján megállapított kárösszeg megfizetésére kötelezte az alperest.
A másodfokú bíróság leszállította az alperes által fizetendő kártérítés összegét arra az időszakra nézve, amikor az üzlethelyiség kulcsával már a felperes rendelkezett. Minthogy az alperes kártérítési felelősségét a bizonyítékok, illetve szakvélemény alapján jogszerűen állapították meg, ezért az alperesnek a viszontkeresetével kapcsolatos felülvizsgálati kérelme - amelyet arra alapított, hogy nem tartozik kártérítési felelősséggel - nem volt alapos.
A bíróság a kártérítés, vagy egyéb követelés összegét, ha a szakértői vélemény vagy más bizonyíték alapján nem állapítható meg a per összes körülménye mérlegelésével belátása szerint határozza meg [Pp. 206. § (3) bekezdés]. A felülvizsgálati eljárásban a bizonyítékok felülmérlegelésének nincs helye [Pp. 275. § (1) bekezdése].
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság az alperes felülvizsgálati kérelmét a Pp. 273. §-ának (1) bekezdése alapján jogszabálysértés hiányában elutasította. (Mfv. E. 10.718/2005.)
518. Ha a munkáltató kártérítésre kötelező határozatát az elsőfokú bíróság hatályon kívül helyezte, és a munkáltató a fellebbezésében csupán a viszontkeresete elutasítását sérelmezte, a másodfokú eljárásban a marasztalási összegnek a kártérítési határozat részleges hatálytalanításával történt megállapítása nem megengedett (Pp. 253. §).
Az I. rendű felperes üzletvezető, a II. rendű felperes vezetőhelyettes volt az alperes üzletében. Az egységben a felperesen kívül az alperes még két személyt foglalkoztatott. A felperesek megállapodást kötöttek az alperessel, hogy az egységet 1995. június 16-ától 1995. december 31-ig jövedelem-érdekeltségű üzemeltetésre átveszik. A megállapodásban meghatározták az elszámolási feltételeket. Az I. rendű felperes 1995. december 18-án bejelentette az alperesnek, hogy az üzletben tartott táskából eltűnt 860 000 forint bevétel, amiből a következő napon árut kívántak vásárolni. A pénz eltűnése miatti nyomozati eljárás nem vezetett eredményre.
Az alperes határozatával az I. rendű felperest 497 420, a II. rendű felperest 348 245 forint kártérítés megfizetésére kötelezte az Mt. 169. §-ának (1) bekezdése alapján. A sikertelen egyeztetést követően a felperesek keresetet indítottak a kártérítés alóli mentesítésük iránt, mely perben az alperes a felperesekkel szembeni kártérítési igényét viszontkeresettel érvényesítette. A felperesek felülvizsgálati kérelme folytán a Legfelsőbb Bíróság végzésével a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította annak tisztázása érdekében, hogy a felperesek egész tevékenységét érintő, a megállapodás feltételeit figyelembe vevő elszámolás miként történt meg, ennek alapján a felperesek tartoznak-e az alperesnek és milyen összeggel. A jövedelem-érdekeltségi formára tekintettel ugyanis a felperesek az üzemeltetési időszak végén tartoztak elszámolni, a pénztárhiány fogalmilag kizárt volt.
Az új eljárásban a munkaügyi bíróság ítéletével az alperes kártérítési határozatát hatályon kívül helyezte, és az alperes viszontkeresetét elutasította. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában kifejtette, hogy az alperes a kollektív szerződés alapján nem volt jogosult kártérítési határozat kiadására az Mt. 173. §-ának (1) bekezdése értelmében, a kártérítési igényét bírósági úton érvényesíthette volna, ezért a kártérítési határozatot hatályon kívül helyezte. A könyvszakértői vélemény alapján arra a megállapításra jutott, hogy a felperesek részéről befizetési kötelezettség nem áll fenn, erre tekintettel utasította el az alperes viszontkeresetét.
A munkaügyi bíróság ítélete ellen az alperes fellebbezett, melyben az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a felpereseknek a viszontkeresettel egyező kártérítésre kötelezését kérte, csatolta az általa felkért igazságügyi könyvszakértő szakvéleményét. Fellebbezésében a kártérítési követelését 547 015 forintra leszállította.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és a kártérítési határozatot az I. rendű felperesre vonatkozóan 129 712 forintot, a II. rendű felperesre vonatkozóan 90 798 forintot meghaladóan hatályon kívül helyezte, a felpereseket az így meghatározott összegű kártérítés megfizetésére kötelezte, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság szerint az elsőfokú bíróság tévedett, amikor a felpereseket jogalap hiányában mentesítette a kártérítési határozattal érvényesített kártérítés megfizetése alól. A másodfokú bíróság álláspontja szerint önmagában az, hogy az Mt. 169. §-a (1) bekezdésére alapított kárigénynél a kollektív szerződésben az értékhatárt nem állapították meg, nem zárja ki a kártérítési határozattal való közvetlen érvényesíthetőséget, minthogy a kollektív szerződés 51. pontja a kártérítési eljárást minden munkavállalói károkozói magatartás esetére lehetővé tette. A másodfokú bíróság az elsőfokú eljárásba bevont igazságügyi könyvszakértői vélemény alapján az elszámolási kötelezettséggel átvett árukban bekövetkezett hiány megállapításánál beszámíthatónak tartotta az értékesítésre átadott áruk elszámoltatásakor megállapított 128 150 forint árutöbbletet. Ekként azt állapította meg, hogy a felperesek 220 510 forint értékű áruval, készpénzzel nem tudtak elszámolni. Ennek alapján a felperesek között a kárt az Mt. 171. § (1) bekezdése szerint munkabérarányosan osztotta meg, és az ezt meghaladó összeg vonatkozásában helyezte hatályon kívül az alperes által kibocsátott kártérítési határozatot.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmükben a felperesek a másodfokú ítélet "megváltoztatását" és az elsőfokú ítélet hatályban tartását, a keresetüknek helyt adást kérték. Arra hivatkoztak, hogy az alperesnél hatályos kollektív szerződés az Mt. 173. §-ának (2) bekezdése alapján csupán a gondatlan károkozás esetére állapított meg kártérítési összeghatárt, ugyanakkor a felperesek kártérítési kötelezettsége nem ebbe a körbe tartozik. Álláspontjuk szerint az elsőfokú bíróság által levont jogi következtetés volt a helyes, amelynek alapján a munkaügyi bíróság az alperes kártérítési határozatát hatályon kívül helyezte, minthogy az alperes közvetlenül nem kötelezhette volna őket a kártérítés fizetésére. Hivatkoztak arra is, hogy a másodfokú bíróság túlterjeszkedett a fellebbezés keretein és ezzel megsértette a Pp. 253. § (3) bekezdésében foglaltakat, minthogy az alperes fellebbezése arra irányult, hogy az alperesi keresettel egyezően kötelezze a bíróság a felpereseket kártérítésre. A fellebbezés a felülvizsgálati kérelem szerint nem irányult az elsőfokú ítélet azon része ellen, amely az alperesi kártérítési határozatot hatályon kívül helyezte.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem a következők szerint alapos.
Az alperes a fellebbezésében a munkaügyi bíróság ítéletének megváltoztatását és az alperesi keresettel (viszontkeresettel) egyezően a felperesek marasztalását kérte. Fellebbezése kiegészítéseként szakértői véleményt csatolt, amelynek alapján kártérítési követelésének összegét is leszállította. A fellebbezés nem támadta az elsőfokú ítéletet abban a részében, amellyel a bíróság az alperes kártérítési határozatát hatályon kívül helyezte. Ekként tehát az elsőfokú ítélet ebben a részében jogerőre emelkedett.
A Pp. 253. §-ának (3) bekezdése értelmében a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét csak a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem és az ellenkérelem korlátai között változtathatja meg. A másodfokú bíróság nem észlelte, hogy az alperes fellebbezése nem vonatkozott az elsőfokú bíróság ítéletének a kártérítési határozatot hatályon kívül helyező részére, hanem azt tudomásul véve a viszontkeresetének elutasítására vonatkozó ítéleti rendelkezést fellebbezte meg, ezen fellebbezésének az indokait terjesztette elő. Erre figyelemmel a másodfokú bíróság túlterjeszkedett az alperes fellebbezésén, amikor a kártérítési határozatot részben hatályon kívül helyezve állapította meg a felperesek kártérítés fizetési kötelezettségét. Téves álláspontja miatt azonban nem vizsgálta, hogy a felperesek felelőssége a viszontkeresettel érintett körben fennáll-e.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és a másodfokú bíróságot az alperes fellebbezésének elbírálására utasította. (Mfv. II. 10.441/2000.)
519. A perindítással való részleges igényérvényesítés az elévülést megszakítja. Ez esetben az elévülés megszakadása nem korlátozódik arra az összegre, amelyre nézve a keresetet benyújtották [Mt. 11. § (4) bek.].
A felperes a 2000. március 22-én előterjesztett keresetében az Mt. 169. §-ára hivatkozással az I. rendű alperest 4 456 231 forint, míg a II. és III. rendű alpereseket egyetemlegesen 7 587 637 forint leltárhiány és a fenti összegek 1996. augusztus 1-jétől számított késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
A bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes gumiabroncsok importálásával és más márkakereskedéssel foglalkozó telephelyén az I. rendű alperes raktáros, az időközben elhalálozott L.-né D. I., a II. rendű alperes édesanyja, és a III. rendű alperes házastársa, üzletvezető volt.
A felperes a telephelyen készlet és leltárellenőrzést tartott, amelynek során összesen 2178 darab gumiabroncs és 80 darab tömlő hiányát állapította meg 12 043 868 forint értékben. Az eset miatt a felperes az I. rendű alperes munkaviszonyát rendkívüli felmondással megszüntette, és ismeretlen tettes ellen büntető feljelentést is tett. A különösen nagy értékre elkövetett sikkasztás bűntettének alapos gyanúja miatt folytatott nyomozást azonban a nyomozóhatóság az I. rendű alperessel szemben megszüntette, mivel nem volt megállapítható, hogy a bűncselekményt a gyanúsított követte el.
A munkaügyi bíróság megállapította, hogy a büntetőeljárás során beszerzett könyvszakértői vélemény szerint a tényleges készletmozgás nélküli készletcsökkentés lehetőségével való visszaéléssel, vagyis a számítógépes adatok meghamisításával keletkezett, illetve az ezen túlmenően megállapított további 11 darab gumiabroncs hiányából adódó hiány összesen 12 038 691 forint volt. A felek között a rendkívüli felmondás tárgyában folyamatban volt munkaügyi perben a felperes ebből a hiányból az I. rendű alperessel szemben előterjesztett viszontkeresetében 60 286 forintot érvényesített. A fennmaradó 11 978 405 forint hiány 37%-a, a keresetbe vett 4 432 010 forint az I. rendű alperessel szemben lett volna érvényesíthető az elévülési időn belül. A bíróság álláspontja szerint azonban a felperes kártérítési igénye a hiány megállapításakor 1996. július 30-án vált esedékessé, és a hároméves elévülési idő a II. és III. rendű alperessel szemben 1999. július 30-án, míg az I. rendű alperes esetében 1999. november 13-án letelt, miután a felperes viszontkeresete csak az abban érvényesített összeg erejéig szakította meg az elévülést.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét részben megváltoztatta és az I. rendű alperest 4 432 010 forint megfizetésére kötelezte, ezt meghaladóan az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Az ítélet indokolásában a másodfokú bíróság kifejtette, hogy az I. rendű alperes esetében az igény 1996. július 30-án vált esedékessé és a felperes 1996. augusztus 1-jén kiadott, majd visszavont kártérítési határozata az elévülést megszakította. A felperes 1997. május 17-én a felek között folyamatban volt munkaügyi perben viszontkeresetet terjesztett elő, amely az Mt. 11. §-ának (4) bekezdése értelmében ismételten megszakította az elévülést. A viszontkeresettel érvényesített összeg része volt az árukészletben bekövetkezett hiány teljes összegének, és a felperes kifejezetten jelezte, hogy a különbözet érvényesítése tekintetében jogfenntartással él. Az igény egy részének bíróság előtti érvényesítése az igény egésze tekintetében megszakította az elévülést, és az a megszakítást előidéző eljárás jogerős befejeződésével, 2000. január 20-ával kezdődött újra. Ehhez képest a felperes 2000. március 22-én a keresetlevelét az elévülési időn belül nyújtotta be. A hiány egy része tekintetében az I. rendű alperes felelősségét az Mt. 169. §-ának (1) és (4) bekezdése alapján az Mt. 171. §-ának (1) bekezdése szerinti mértékben jogerős ítélet már megállapította. A per tényállása teljes egészében azonos az előbbivel, ezért az érvényesített követelésrész tekintetében is a hivatkozott jogszabályok alapján az I. rendű alperes felelőssége fennáll.
Az I. rendű alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet "megváltoztatását" és a felperes keresetét elutasító határozat hozatalát kérte. Arra hivatkozott, hogy az 1996. július 25-én megtartott általános készletellenőrzéskor megállapított 2178 darab gumiabroncs és 80 darab tömlő hiány tényleges fennállását a per során és a nyomozás megindításától kezdve mindvégig vitatta, ugyanis 1995. év végén megtartott átfogó leltár alkalmával ilyen összegű hiány nem mutatkozott, a könyvszakértői vélemény csupán feltételezte a hiány tényét. Ezért a jogerős ítéletet e vonatkozásban iratellenesnek tartotta. Álláspontja szerint a hiány mértékét a perben a felperes nem bizonyította. Vitatta, hogy a perbeli esetben nem következett be 1999. augusztus 1-jén az elévülés, tévesnek tartotta az elévülés megszakadásának megállapítását.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A jogerős ítélet a törvényen alapuló ítélkezési gyakorlatnak megfelelően helyesen indult ki abból, hogy perindítás esetén az elévülés megszakadása nem korlátozódik arra az összegre, amelynek megfizetése iránt a keresetet benyújtották (P. törv. I. 32.257/1974.). A perben az I. rendű alperes sem tette vitássá, hogy a felperes a megállapított gumiabroncs hiányból eredő követelését egy részére vonatkozóan az előző munkaügyi perben érvényesítette. Az előbbiekből következően az elévülés megszakadt [Mt. 11. § (4) bekezdés]. Az elévülés megszakadását az nem érinti, hogy milyen okból történt a részleges igényérvényesítés. Ezért az elévüléssel kapcsolatos felülvizsgálati érvelés téves.
A hiány összegszerűségét illetően iratellenességet a felülvizsgálati kérelem alaptalanul panaszolt.
A felperesnek az elévülést megszakító viszontkeresete tárgyában hozott jogerős ítélet felülvizsgálta során az I. rendű alperesnek a hiány összegét vitató és iratellenességre hivatkozó állítása alaptalannak bizonyult. Állításával ellentétben a büntetőeljárásban beszerzett könyvszakértői vélemény a leltárhiány összegét megállapította, és a hiány tényét az 1996. július 30-án felvett jegyzőkönyv is tartalmazta, amelyet az I. rendű alperes megjegyzés nélkül aláírt. A nagy összegű leltárhiány bizonyított voltára vonatkozó ítéleti megállapítást - a korábbi, jogerősen elbírált perben - csatlakozó fellebbezésében nem támadta. Ily módon a peres iratokkal is ellentétes az a felülvizsgálati előadás, hogy a megállapított hiányt az eljárás során mindvégig vitatta.
A felülvizsgálati kérelem egyebekben a felelősség megállapítását a jogalap tekintetében nem támadta.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet - jogszabálysértés hiányában - a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Mfv. II. 11.023/2001.)
520. Nincs jelentősége annak, hogy a munkavállaló nem írt alá felelősségvállaló nyilatkozatot, mert a leltárhiányért való felelősséget kivéve, a kárfelelősség érvényesüléséhez ilyen nyilatkozat nem szükséges [Mt. 169. § (1) bek.].
A művezető munkakörben dolgozó felperest az alperes ügyvezető igazgatója az Mt. 169. §-ának (3) bekezdésére hivatkozással 1 394 921 forint megtérítésére kötelezte, mert egy ellenőrzés megállapította, hogy a felperes a település tisztasági szolgáltatási díjakat, amelyeket a dolgozóktól átvett, a társaság pénztárába nem fizette be.
A felperes a munkaügyi bírósághoz benyújtott keresetében a kártérítés alóli mentesítését kérte azzal az indokolással, hogy az alperes vele szemben közvetlen kártérítési határozatot a kollektív szerződés erre vonatkozó rendelkezése hiányában nem hozhatott, de a határozat tartalmában is megalapozatlan, mert kárt nem okozott, a dolgozóktól beszedett díjat bizonylattal együtt a pénztárba befizette. Utalt arra, hogy az alperes feljelentése folytán megindult nyomozás során kirendelt igazságügyi könyvszakértő a hiány okát arra vezette vissza, hogy az alperesnél a szigorú számadás alá vont nyomtatványok kezelésére és felhasználására vonatkozó előírásokat nem tartották be és a rendőrség vele szemben a nyomozást megszüntette.
A perben az alperes viszontkeresetet terjesztett elő, amelyben a követelése jogcímét és összegszerűségét a kártérítési határozatban foglaltakkal egyezően fenntartotta.
A munkaügyi bíróság ítéletében az alperes kártérítési határozatát hatályon kívül helyezte, a viszontkeresetnek azonban részben helyt adott és a felperest 687 884 forint kártérítés és késedelmi kamat megfizetésére kötelezte, ezt meghaladóan a viszontkeresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság tényként állapította meg, hogy a felperes 1994. október 2-án kelt, a csatornatisztítási művezetőre vonatkozó munkaköri leírása nem tartalmaz olyan rendelkezést, miszerint a gépkocsivezetőktől a lakossági szolgáltatás árbevételének átvétele és annak a házipénztárba való befizetése a kötelezettsége lenne. A felperesnek azonban ténylegesen feladatát képezte a megrendelőktől beszedett, munkalapokkal igazolt szolgáltatási díjak átvétele, négypéldányú szigorú számadású nyomtatvány elszámoló lap kiállítása és a díjaknak a pénztárba való befizetése. Ezt tartalmazza az 1979. július 1-jén hatályba lépett igazgatói utasítás 2. pontja is. Az alperesnél a művezetőket az elszámoltató lapokkal és a munkalap készpénzfizetési számlákkal sorszám szerint soha nem számoltatták el, és arra sem került sor, hogy az igazgatói utasításban foglaltaknak megfelelően az üzem vezetője heti két alkalommal ellenőrizze az elszámoltatást.
Az Mt. 169. §-ának (1) bekezdése szerint a munkavállaló vétkességére tekintet nélkül a teljes kárt köteles megtéríteni a visszaszolgáltatási vagy elszámolási kötelezettséggel átvett olyan dolgokban bekövetkezett hiány esetén, amelyeket állandóan őrizetben tart, kizárólagosan használ vagy kezel. A felperes által sem vitatottan a tárgyidőszakban gépkocsivezetőktől a lakossági szolgáltatásból származó árbevételeket aláírásával igazoltan átvette. A bíróság beszerezte a büntetőügyben készített szakértői véleményt és miután annak figyelembevételét a felperes is kérte, az abban foglaltakat az ítélkezése alapjául elfogadta. A szakértői vélemény kimutatta a tárgyidőszakban a felperes által beszedett és elismert összegekből a befizetési hiányt, amely 1998. és 1999. I. negyedévére vonatkozóan 1 375 768 forint volt. A bíróság azonban az alperes marasztalásának összegszerű megállapításánál figyelembe vette a szakértő által az alperesnél feltárt számviteli hiányosságokat és ezt a kár bekövetkeztében való munkáltatói közrehatásként értékelte és a felperest a hiány 50%-ának megtérítésére kötelezte.
Az ítélet ellen mindkét fél fellebbezést jelentett be, a felperes az alperes viszontkeresetének elutasítását, míg az alperes a kármegosztás mellőzését kérte.
A felperes arra hivatkozott, hogy vele szemben az Mt. 169. §-a szerinti felelősségi forma alkalmazásának a jogszabályi feltételek hiányában nincs helye, az általa ténylegesen átvett összeggel egyébként is hiánytalanul elszámolt, illetőleg a munkaköri leírása a díj átvételre és a pénztárba való befizetésre nem kötelezte.
Az alperes azt állította, hogy a munkáltatói mulasztás a hiány bekövetkezésében nem hatott közre, ezért az elsőfokú bíróság a kármegosztást tévesen alkalmazta.
A megyei bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, míg a fellebbezett részét részben és akként változtatta meg, hogy a felperes által az alperes részére fizetendő marasztalási összeget 1 375 768 forintra és kamatára felemelte, a viszontkeresetet ezt meghaladóan elutasította.
A megyei bíróság ítéletének indokolása szerint a munkaügyi bíróság a tényállást helyesen állapította meg, de a levont jogi következtetését nem mindenben osztotta. Utalt arra, hogy a Pp. 235. §-ának (1) bekezdése szerint a fellebbezésben új tény állítására, illetőleg új bizonyítékok előadására akkor kerülhet sor, ha az új tény, vagy új bizonyíték az elsőfokú határozat meghozatalát követően jutott a fellebbező fél tudomására. A felperes a jegyzőkönyvben úgy nyilatkozott, hogy a büntetőeljárás során készített szakértői véleményt elfogadja, sőt kifejezetten kérte a szakvéleményben foglaltak figyelembevételét, azzal pedig az elsőfokú eljárás során is minden bizonnyal tisztában volt, hogy nem volt páncélkazettája, illetőleg páncélszekrénye.
A megyei bíróság álláspontja szerint a felperes felelőssége a jogalap tekintetében az Mt. 169. §-ának (1) bekezdése alapján fennáll. A felperesnek munkaköri leírás nélkül is tényleges feladata volt a beszedett bevételek elszámolása. A szakértői vélemény havonkénti bontásban részletezte és összegszerűen kimutatta, hogy a felperes az átvett pénzösszegekből mit fizetett be és mit nem. A megyei bíróság álláspontja szerint az alperes magatartása a kár bekövetkezésében nem hatott közre, mert az ellenőrzési kötelezettség elmulasztása nem jelenti azt, hogy a munkavállaló a munkavégzéssel kapcsolatos szabályokat megszegheti.
A jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében a felperes annak megváltoztatását és az alperes viszontkeresetének elutasítását, valamint a költségekben való marasztalását kérte. Álláspontja szerint az ítélet azért törvénysértő, mert a bíróságok tévesen állapították meg, hogy a dolgozóktól a szolgáltatási díjak beszedése a munkaköri kötelezettségét képezte. Az 1979. június 29-ei 7. számú igazgatói utasítást nem kapta meg, így az rá nem vonatkozott, de ezen túlmenően is anyagi felelősségvállalási nyilatkozat hiányában a rábízott bevétel maradéktalan elszámolásáért teljes anyagi felelősséggel nem tartozott. Végül arra hivatkozott, hogy az átvett pénzösszegeket a pénztárba hiánytalanul befizette, az erre vonatkozó iratokat irattárba küldte, csak a szakértői véleményből értesült, hogy azok nem találhatók meg. Mindezekre figyelemmel az eljárt bíróság tévedett, amikor a szakértői vélemény alapján a hiány tényét bizonyítottnak találta. Hangsúlyozta, hogy ha az átvett összegeket a pénztárba nem fizette volna be, a munkavállalók nem kaptak volna munkabért, amelyet nyilvánvalóan szóvá tettek volna. Végül megismételte azt az álláspontját, hogy esetében az Mt. 169. §-ában szabályozott objektív felelősség feltételei nem állapíthatók meg.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem elbírálása során a rendelkezésre álló iratok alapján dönt, a jogerős ítéletben megállapított tényállás felülvizsgálatának csak iratellenesség vagy kirívóan okszerűtlen következtetés levonása esetén van helye [Pp. 275. § (1) bekezdés].
A perben a felperes sem vitatta, hogy a gépkocsivezetőktől a szolgáltatás díját átvette és azt köteles volt a pénztárba befizetni. Miután ezt a feladatot éveken keresztül ellátta, nincs jelentősége annak, hogy ilyen formában az a munkaköri leírásában nem szerepelt. A jogvita elbírálása szempontjából annak sincs jelentősége, hogy nem írt alá felelősségvállaló nyilatkozatot, mert a leltárhiányért való felelősséget kivéve a munkavállaló kártérítési felelősségének érvényesüléséhez az Mt. ilyen nyilatkozat aláírását nem kívánja meg.
Miután a felperes a gépkocsivezetőktől a pénzt aláírásával igazoltan vette át és azzal elszámolni tartozott, az eljárt bíróságok helyesen jelölték meg a felelősség jogalapjaként az Mt. 169. §-ának (1) bekezdését.
A perben a felperes nem bizonyította, hogy a hiányt elháríthatatlan külső ok vagy az idézte elő, hogy a munkáltató a biztonságos őrzés feltételeit nem biztosította.
A hiány tényét és összegszerűségét a beszerzett igazságügyi szakértői vélemény aggálytalanul megállapította, ezért a másodfokú bíróság jogszerűen helyezkedett arra az álláspontra, hogy az ellenőrzés elmaradása és a kísérő bizonylatok nem megfelelő kezelése a számviteli szabályok megsértését jelenti ugyan, azonban a hiány keletkezésében közrehatásként nem értékelhető.
A kifejtettekre figyelemmel a másodfokú bíróság az ítéletét jogszabálysértés nélkül hozta meg, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Mfv. II. 10.541/2001.)
521. A kártérítés a károsodás bekövetkezésekor nyomban esedékessé válik, ezért a munkáltató kártérítési igénye - amennyiben a munkavállaló számla nélkül teljesített kifizetést - a kifizetéskor esedékessé vált. Ezen nem változtat, ha a károsodásról a munkáltató később szerzett tudomást [Mt. 169. §, Mt. 11. §, PK 51. számú állásfoglalás].
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében az elévülés kezdő időpontja és az elévülés nyugvása körében jelölt meg az Mt. 11. §-ába, illetve a Ptk. 326. § (2) bekezdésébe ütköző jogszabálysértést. Emiatt elsődlegesen a jogerős ítélet "megváltoztatását", és a felperest marasztaló ítélet meghozatalát, másodlagosan az eljárt bíróságok új eljárásra utasítását kérte.
A felülvizsgálati kérelem érvelése szerint a kár nem akkor keletkezett, amikor a felperes nyugta, elismervény, megfelelő bizonylat nélkül fizettette ki a viszontkeresetben megjelölt összeget. A kár keletkezésének időpontja 2000. október 9-e volt, amikor az alperes és az R. és T. Bt. közötti per jogerős befejezését követően e cég felszámolója banki inkasszó útján érvényesítette a követelését az alperessel szemben. Eddig az időpontig csupán kárveszély állt fenn, mivel a bt. részéről a követelés érvényesítése nem volt kötelező. Fentiek miatt a viszontkereset benyújtására az elévülési időn belül került sor.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárást elrendelte.
A felperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállás szerint a felperes 1995. február 2-ától 2001. február 26-áig állt munkaviszonyban, a munkaköre titkárnő volt. A felperes esetenként pénzkifizetést is végzett. 1994. október 7-én a felperes az R. és T. Betéti Társaság üzletvezetőjének, R. J.-nek készpénzben kifizetett 1 545 505 forintot, oly módon, hogy számlát nem kapott.
1995. december 6-án az R. és T. Bt. felszámolója fizetési meghagyás kibocsátását kérte az alperessel szemben 1 228 952 forint és kamatai iránt, mert az alperes nem fizette meg részére a szállított áru ellenértékét. A másodfokú bíróság ítéletével az alperest 852 482 forint megfizetésére kötelezte a bt. javára, mert az ellenérték megfizetését nem találta bizonyítottnak.
A 2000. december 27-én a felperest 852 452 forint kártérítés megfizetésére kötelező határozatát az alperes a felperesnek ez ellen benyújtott keresetével összefüggésben visszavonta, és 2001. április 12-én viszontkeresetet indított 852 452 forint és kamatai megfizetése iránt.
A munkaügyi bíróság ítéletével a viszontkeresetet elutasította. Álláspontja szerint a követelés elévült, és az elévülés nyugvásának szabályát sem lehet alkalmazni, mivel az elévülés nyugvását előidézhető akadály megszűnésétől számított hat hónap a perbeli esetben eltelt [Mt. 11. § (1)-(3) bekezdés].
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A megyei bíróság álláspontja szerint a felperesnek a bt.-nek átadott összegre vonatkozó, alperes részére fennálló elszámolási kötelezettsége 1994. október 7-én kezdődött, ez egyben az elévülés kezdő időpontjának is minősül, ezáltal az elévülési idő 1997. október 7-én eltelt. A megyei bíróság másodlagosan azt is kifejtette, hogy az elévülés nyugvására vonatkozó elsőfokú bírósági érvelés helytálló.
A Legfelsőbb Bíróság a felvetett jogkérdésről az alábbiakat állapította meg. A felperes megfelelő számla kiállítása nélkül 1994. október 7-én adta át az alperes pénzét az R. és T. Bt.-nek. Ezzel olyan kifizetés történt, amely a jövőre nézve bizonyíthatatlanná vált, tehát a károsodás ekkor bekövetkezett.
Az ítélkezési gyakorlat szerint - amely ellentétes munkajogi elvek hiányában az adott esetben is irányadó - a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékessé válik akkor is, ha a károsult arról később szerez tudomást; a károsodáskor az elévülési idő megkezdődik (PK 51.).
Az alperes az elévülés nyugvására azért nem hivatkozhat eredménnyel, mert az elévülés nyugvása esetén az érvényesíthetőség legfeljebb hat hónappal hosszabbodott volna meg. 1998. szeptember 28-ától, amikor az alperes a két cég közötti perben meghozott másodfokú ítéletről előadása szerint tudomást szerzett, hat hónapnál hosszabb idő telt el 2001. április 12-éig a viszontkereset benyújtásáig [Mt. 11. § (3) bekezdés]. Ebből következően a jogerős ítéletnek az alperes követelése elévüléséről kifejtett érdemi döntése nem ütközik a törvénybe, ezért a jogszabálysértés mégsem áll fenn.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (2) bekezdésben meghatározottak szerint, a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.865/2003.)
522. Ha a pénztáros munkaviszony alapján nemcsak a munkáltató, hanem az általa létrehozott kft. pénzeszközeit is kezelte, a bekövetkezett pénztárhiányért felelős [Mt. 169. § (1) bek., (3) bek.].
Az alperes a K. ÁFÉSZ alkalmazásában kezdetben adminisztrátor, majd 1990. február 1-jétől pénztáros munkakörben dolgozott. 1993 júliusában a K. ÁFÉSZ létrehozta a H. Kft.-t, ahol az alperes munkaviszonya folytatódott. Munkaszerződése szerint 1994. augusztus 1-jétől itt is pénztáros munkakörben alkalmazták. A felperes mint jogutód keresettel fordult a munkaügyi bírósághoz, melyben 1 451 500 forint pénztárhiány megfizetésére kérte kötelezni az alperest az 1998. október 16-án bekövetkezett káresemény, pénztárhiány alapján, az Mt. 169. § (1) bekezdésére hivatkozva.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetének részben helyt adott, és kötelezte az alperest, hogy 956 895 forintot fizessen meg a felperesnek, a 15. számú kiegészítő végzésével rendelkezve arról, hogy ezen összeg után az alperes 1998. október 16-ától köteles évi 20%-os kamatot is megfizetni. Az elsőfokú bíróság az alperes számára részletfizetést engedélyezett.
A munkaügyi bíróság megállapította, hogy 1998. október 16-án délelőtt az alperes a páncélszekrényből kivette a készpénzt és átszámolásra az íróasztalra helyezte. Pénzváltás érdekében átment a szomszéd épületben lévő irodába, eltávozása előtt a pénzt az íróasztalba sem rakta el, a páncélszekrény ajtaját is nyitva hagyta. A szoba ajtaján lévő alsó, biztonsági zárat nem zárta be, hanem csupán a felső zárat zárta be kéttollú kulccsal. Visszaérkezve tapasztalta, hogy az asztalról és a nyitott páncélszekrényből a pénzt elvitték. A hiányról felvett jegyzőkönyv szerint a pénztárban a felperes és a K. ÁFÉSZ együttesen kezelt pénzösszegéből 1 451 500 forint hiányzott, mindössze 61 778 forint maradt. A rendőrkapitányság az ismeretlen tettes ellen indult nyomozást megszüntette.
A bíróság megállapította, hogy a felperes személyi iratai között található az 1994. július 31-ei munkáltatói értesítés, amely szerint "Társaságunk és az ÁFÉSZ központi pénztárát munkaszerződése alapján teljes anyagi felelősséggel, önállóan köteles kezelni". Az alperes a pénztárosi feladatokat nem csak a felperes, hanem az ÁFÉSZ pénzeszközeire nézve is ellátta. A munkaügyi bíróság az Mt. 169. § (1) bekezdése szerinti vétkességre tekintet nélküli teljes kártérítési felelősséget csupán a felperes tulajdonában állott pénz vonatkozásában állapította meg, mivel az alperes a K. ÁFÉSZ-el nem állt munkaviszonyban, csupán megbízás alapján látta el a pénztárosi feladatokat.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság a munkaügyi bíróság ítéletének megfellebbezett rendelkezését megváltoztatta, és a marasztalás tőkeösszegét 1 451 500 forintra felemelte akként, hogy a tizenöt napon belül az alperes által a felperes részére megfizetendő összeget 951 500 forintban határozta meg.
A másodfokú bíróság a tényállást kiegészítette azzal, hogy a felperes a fellebbezési eljárásban igazolta, hogy az együttes pénzkezelés során a K. ÁFÉSZ-t ért 432 827 forint pénztárhiányt 1998. december 15-én a károsultnak megtérítette. Az ekként kiegészített tényállás alapján alaposnak találta a felperes teljes kártérítésre vonatkozó igényét. Az alperes írásbeli munkaszerződés és külön díjazás nélkül kezelte ugyan a közös üzemeltetésű pénztárban az ÁFÉSZ pénzét is munkáltatói utasításra, a káresemény ezen egységes pénzkezelés következtében keletkezett. A felperes a károsultnak a kárát megtérítette, ezért az ekként keletkezett kárigényét is alappal érvényesítette az Mt. szabályai szerint az alperessel mint munkavállalójával szemben.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében az alperes a másodfokú ítélet "megváltoztatását", és a marasztalás tőkeösszegének 956 895 forintban megállapítását, a többi rendelkezés hatályban tartását kérte. Arra hivatkozott, hogy a K. ÁFÉSZ 432 827 forint összegű pénzeszközét nem munkaviszony, hanem megbízási jogviszony keretében kezelte, erre viszont nem alkalmazhatók az Mt. rendelkezései, hanem a Ptk. szabályai az irányadók. Az alperes tehát a munkaviszony fennálltának hiánya miatt ezen összeg tekintetében nem az Mt., hanem a Ptk. szabályai szerinti tartozik felelősséggel.
A felperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Peradat, hogy az alperes 1994. augusztus 1-jétől pénztáros munkakörben dolgozott a felperesnél, ezt megelőzően a felperes jogelődjénél is. A pénztárban az alperes nem csupán a felperes pénzeszközeit, hanem a K. ÁFÉSZ pénzeszközeit is kezelte. 1994. július 31-ei levelében a felperes arról értesítette az alperest, hogy a munkaszerződése alapján teljes anyagi felelősséggel önállóan köteles kezelni a társaság és az ÁFÉSZ központi pénztárát. Ezt követően az alperes változatlanul végezte a pénztárosi feladatait. A pénztár közös üzemeltetésű volt, a pénztárosi feladatokat az alperes munkaszerződése alapján, a munkáltató utasítására látta el. A káresemény ezen egységes pénzkezelés keretében következett be. Téves az az álláspont, hogy az alperes csupán megbízás alapján, és nem a munkaszerződése alapján tartozott a pénztárosi teendőket ellátni az ÁFÉSZ pénzeszközei tekintetében. Az alperes munkaviszony keretében látta el az egységes pénzkezelést, felelősségét nem érinti, hogy a pénztárban lévő pénz milyen alapon került a pénztárba, a pénzeszköz kinek a tulajdonában állt és milyen szerződés alapján. A teljes pénztárt munkaviszonya alapján kezelte, ekként felelőssége az Mt. 169. §-ának (1) bekezdése alapján teljes körűen fennállt.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. II. 10.784/2000.)
523. A munkavállaló nem teljesíti a rábízott pénz biztonságos őrizetben tartásának kötelezettségét, ha azt a gépkocsi ülésén helyezi el, és a gépkocsi lezárása nélkül a helyszínt elhagyja [Mt. 169. § (1) bek.].
Az alperes 1999. március 1-jétől állt határozatlan idejű munkaszerződés alapján munkaviszonyban a felperesnél gépkocsivezető munkakörben. Munkaköri leírása értelmében felelős volt a gépkocsi rakományáért, a szállított áru mennyiségéért. Alkalmanként az ügyvezető igazgató nem csak áru, hanem pénz szállítását is rábízta. Az alperes kizárólagosan használta a felperes tulajdonában álló kamiont. A felperes az alperesre bízta, hogy a szállítás során milyen módon felügyel az általa átvett pénzre. Pénzkezelési szabályzat a felperesnél nem volt, a munkaköri leírás a pénzkezelésre külön nem tért ki. A gyakorlat az volt, hogy a pénzt az alperes átvételi elismervény ellenében vette át, azonban az ha magántartozás volt, akkor erről bizonylatot nem állított ki.
1999. május 28-án az alperes a felperes sz.-i telephelyére szállított árut. Megelőzően V. J. műszaki igazgató arról tájékoztatta, hogy visszafelé 1 000 000 forint körüli összeget kell elhoznia. Sz.-en az áruk lerakását követően a telepvezető két borítékot adott át az alperesnek, az egyikben a telep 1 112 000 forint összegű bevétele volt, amelynek átvételéről az alperes átvételi elismervényt írt alá. A másik borítékba a telepvezető 723 000 forint összegű magántartozását helyezte, melynek átvételéről az alperes nem írt alá elismervényt. A borítékokat lezárt állapotban vette át, a benne lévő pénzt nem számolta meg. Ezt követően az alperes a borítékokat a kamionban az ülés mögötti ágyra, egy takaró alá tette. B.-re haladva Cs.-n még megállt, mert vasanyagot kellett leraknia. Az utcán megállva a kamion ajtaját becsukta, de nem zárta be maga után, amikor a céget kereste. A vasanyag lerakását követően az ott felvett pénzt a tárcájába helyezte, és visszafelé D.-nél vette észre, hogy hiányoznak az Sz.-en felvett borítékok. Erről tájékoztatta a b.-i vezetőt: N. M.-t, majd a rendőrségen feljelentést tett ismeretlen tettes ellen. A Cs.-i Rendőrkapitányság a nyomozást bizonyítottság hiányában megszüntette.
Az alperes a munkaviszonyát 1999. szeptember 29-én felmondta, a részére kiállított okiratokon a felperes 1 835 000 forint összegű tartozást tüntetett fel.
A felperes keresetében 1 835 000 forint kártérítés és kamatai megfizetésére kérte kötelezni az alperest az Mt. 169. §-a alapján. Igénye jogalapját a későbbiekben akként módosította, hogy 1 112 000 forint tekintetében áll fenn az alperes megőrzési felelőssége, míg a 723 000 forint tekintetében az Mt. 166. §-ában meghatározott felelősség terheli.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy kártérítésként tizenöt napon belül fizessen meg a felperesnek 1 112 000 forintot, és ennek 1999. május 29-étől számított évi 20%-os kamatát, valamint 55 000 forint elsőfokú perköltséget. A bíróság a felperes ezt meghaladó keresetét elutasította, és kötelezte a le nem rótt kereseti illeték megfizetésére. A munkaügyi bíróság megállapította, hogy az alperes munkaköri kötelezettségei közé nem tartozott a pénzkezelés, így felelőssége csak a jegyzék, elismervény alapján átvett pénzösszeg tekintetében állt fenn. A B. G. magántartozását képező 723 000 forintról átvételi elismervény nem készült, ezért e tekintetben a bíróság a keresetet elutasította.
Az 1 112 000 forintról az alperes átvételi elismervényt írt alá, ezzel anélkül, hogy a pénzt megszámolta volna, annak összegét és átvételét elismerte. Vizsgálta a bíróság, hogy az Mt. 169. § (2) bekezdése értelmében mentesül-e az alperes a felelősség alól. B. G. tanúvallomása alapján megállapította, hogy a többnyire nagy címletű pénzből álló összeg a másik pénzösszeggel együtt sem jelentett olyan vastag köteget, amit az alperes ne tarthatott volna magánál. Az alperes a gépkocsit nem zárta kulcsra, ezt alátámasztotta B. J. rendőr vallomása is, akinek a feljelentés során ezt adta elő az alperes. Ezt erősíti meg, hogy a kamionon a vizsgálat külsérelmi nyomokat a zár környékén sem talált. Ezt bizonyítja az is, hogy az alperes a kamionhoz visszatérve nem kulccsal nyitotta az ajtót, nem is kereste a borítékokat, azok hiányát csak a későbbiekben észlelte. Azzal, hogy a pénzt a lezáratlan kamionban hagyta, az alperes objektív felelőssége megállapítható, nem hivatkozhat felelősségét kimentő körülményre, ezért a bíróság kötelezte a felperesnek okozott kár megtérítésére.
Az ítélet ellen mindkét fél fellebbezéssel élt. A felperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatását és az alperes 1 845 000 forint kártérítés és kamata megfizetésére kötelezését, míg az alperes a kártérítési kötelezettség alóli teljes mentesítését kérte. Az alperes a másodfokú eljárás során a fellebbezését részben módosítva a kártérítés 50%-ra történő mérséklését, azaz ilyen arányú kármegosztás alkalmazását kérte.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és a marasztalási összeget 556 000 forintra és ennek 1999. május 29-étől esedékes évi 20%-os kamatára leszállította. Felemelte a kereseti illetéket és kötelezte a felperest ennek, valamint a fellebbezési illetéknek a megfizetésére. A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a pénz hiánya miatt a felperes is felelős, mivel az őrzés legelemibb feltételeit sem biztosította, az alperes mellé kísérőt nem bocsátott rendelkezésre, holott 2 000 000 forint szállítása egyedül nem megengedett. Az időjárási viszonyok (május vége) nem tették lehetővé, hogy a nagy mennyiségű pénzt az alperes az öltözékében rejtse el. Az eset összes körülményeire tekintettel a másodfokú bíróság 50-50%-os kármegosztást talált indokoltnak. A felperes fellebbezését azért találta alaptalannak a másodfokú bíróság, mert az alperes a 723 000 forint átvételét aláírásával nem igazolta, emellett a pénz eltűnését illetően vétkes magatartás a terhére nem nyert bizonyítást.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, minthogy álláspontja szerint az sérti az Mt. 169. §-át, ezért a jogszabályoknak megfelelő ítélet hozatalát kérte. A felülvizsgálati kérelmében kifejtette, hogy az alperes munkaköri kötelezettségei közé a pénzkezelés nem tartozott, így felelőssége az Mt. 169. §-a alapján a jegyzék, elismervény alapján átvett pénzösszeg tekintetében áll fenn. Ennek alapján az elsőfokú bíróság törvényesen kötelezte az alperest 1 112 000 forint megfizetésére, ezzel szemben jogellenes a másodfokú bíróság ítélete, amennyiben kármegosztást alkalmazott a felperes terhére. Hivatkozott a BH 1993. évi 331. számú eseti döntésére, amely szerint a vásárlás céljából átadott pénzösszeg kezelése és őrzése érdekében páncélkazetta rendelkezésre bocsátása sem lett volna megfelelőbb, miután az eltulajdonítást az alperes kizárólag úgy háríthatta volna el, hogy a pénzt magánál tartja.
Az alperes a jogerős ítélet hatályban tartását kérte, és hivatkozott arra is, hogy a felperes számára a megítélt összeget már megtérítette.
A felülvizsgálati kérelem alapos a következők szerint.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (2) bekezdésében foglaltakra tekintettel csak az elsőfokú ítéletet megváltoztató részében vizsgálta felül.
A bíróságok azt állapították meg, hogy az alperes az 1 112 000 forint felperest megillető összeget elismervény alapján vette át, tehát az Mt. 169. §-a alapján őt megőrzési felelősség terheli, amely alól csak akkor mentesülhetett volna, ha bizonyítja, hogy a hiányt elháríthatatlan külső ok idézte elő, avagy a munkáltató a biztonságos őrzés feltételeit nem biztosította.
Tény, hogy amikor az alperes a vasáruk lerakodása érdekében a gépkocsit elhagyta, azt kulcsra nem zárta be maga után, a pénzösszegeket a lezáratlan kocsiban az ülésen őrizetlenül hagyta. A munkavállaló nem teljesíti a rábízott pénz biztonságos őrizetben tartásának kötelezettségét, ha azt a gépkocsi ülésén helyezi el, ezért a pénz más általi eltulajdonítása nem minősíthető a munkavállalót felelősség alól mentesítő elháríthatatlan oknak (MD II. 366.). Életszerűtlen a másodfokú bíróságnak az a következtetése, hogy az 1 112 000 forint részben nagy címletű pénzösszegnek a borítékban való elhelyezése lehetetlenné tette volna, hogy azt az alperes magánál tartsa az öltözetében vagy táskában. A pénz a magára hagyott gépkocsiban kevésbé volt biztonságban, mintha azt az alperes magával vitte volna, e tekintetben a másodfokú bíróság következtetése ellentétes B. G. tanúvallomásával is. Emellett az a körülmény, hogy az alperes a gépkocsit bezáratlanul hagyta, önmagában megalapozza a teljes kártérítési felelősségének a megállapíthatóságát.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletet a felülvizsgálattal érintett körben hatályon kívül helyezte, és e tekintetben a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta. (Mfv. II. 10.234/2001.)
524. Túlfogyasztás címén támasztott visszatérítési követelés alapos, ha annak tényalapját a munkáltató bizonyítja [Mt. 169. § (1) bek.].
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a Pp. 206. §-ának, valamint 213. §-ának (1) bekezdésében foglaltak megsértésére hivatkozással a jogerős ítélet megváltoztatását, az alperes viszontkeresetének elutasítását, és a keresete szerinti határozat meghozatalát kérte.
Érvelése szerint a bíróságok a Pp. 206. §-ában foglaltaknak nem tettek eleget, az igazságügyi mérnökszakértői véleményben rögzítetteket nem megfelelően értelmezték, így helytelen következtetést vontak le. Az alperes korábban más munkáltatónál már végzett nemzetközi fuvarozást, az optimális útvonalat ennélfogva ismernie kellett. A felperes álláspontja szerint a bíróságok nem értékelték, hogy az alperes által üzemeltetett jármű a futásteljesítések során úgy vett részt a közlekedésben, vagy úgy várakozott, hogy a menetíró készülékbe a diagram lap be sem volt helyezve. A felperes felülvizsgálati kérelmében változatlanul állította, hogy az alperes az üzemanyagnormákról is értesült.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása alapján a felülvizsgálat elrendelésére nem talált alapot.
Az irányadó jogerős ítéleti tényállás szerint az alperes 1999. július 12-étől állt a felperes alkalmazásában, I. típusú vontató járműveket vezetett. Munkaviszonya 1999. október 10-én rendkívüli felmondással került megszüntetésre, mert az útiellátmánnyal nem számolt el.
A felperes keresetében kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest, elszámolási hiány, túlfogyasztás, és túlfutás címén. Az alperes viszontkeresete elmaradt munkabér megfizetésére irányult. A munkaügyi bíróság a keresetet, mind a viszontkeresetet részben megalapozottnak találta, a másodfokú bíróság azonban a keresetet elutasította. Álláspontja szerint ugyanis a munkáltató az alperes részére az optimális útvonalat nem jelölte ki, illetve nem bizonyította, hogy az üzemanyagnormát a dolgozóval közölte volna.
A felülvizsgálati kérelem eljárási szabálysértéseket panaszolt, túlnyomórészt a bizonyítékok mérlegelése körében. A Pp. 270. §-ának (1) bekezdéséből következően a felülvizsgálati eljárásban nincs helye a bizonyítékok újra értékelésének, azaz felülmérlegelésnek. Az ügy érdemét érintő jogszabálysértést a bizonyítékok kirívóan okszerűtlen és logikátlan, iratellenes, nem megfelelően indokolt mérlegelése valósíthat meg [Pp. 206. § (1) bekezdés, 221. § (1) bekezdés]. Az adott esetben a felülvizsgálati érvelés alapján a felülvizsgálati kérelemben hivatkozottak érdemi jogszabálysértés megállapítására nem adtak módot.
A jogerős ítélet az összes körülményt mérlegelve állapította meg, hogy az alperest kártérítés címén fizetési kötelezettség nem terhelheti.
A felperes felülvizsgálati kérelmében maga sem vitatta, hogy útvonalterv közlését igazolni nem tudta, az pedig, hogy az alperes korábbi munkáltatójától ezzel kapcsolatban milyen eligazítást kapott, vagy tapasztalatot szerzett, az ügy eldöntése szempontjából nem jelentős.
A felperes ugyancsak nem bizonyította, hogy a munkavállalók az üzemanyagnormáról értesültek. Az alperes tagadásával ellentétben a felperes ugyan állította, hogy a túlfogyasztás ténye a menetleveleken feltüntetésre került, ezzel ellentétesek azonban P. J.-né felperesi ügyvezető 2000. március 30-án tett büntető feljelentésében foglalt megállapításai. A D.-i Rendőrkapitányság Vizsgálati Osztályának határozata is egyértelműen azt rögzíti, hogy "a túlfogyasztás érzékelése után a munkaadó részéről igényelt volna azonnali okfeltárást, ennek hiányában nem zárható ki a túlfogyasztás műszaki kiváltó oka". A felperes azt sem bizonyította, hogy a tachográf működtetését ellenőrizte-e, és ha hiányosságot észlelt, milyen intézkedést tett annak megszüntetése érdekében.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet - tekintettel arra, hogy az abban megjelölt jogszabálysértések megállapítására nem volt mód - a Pp. 273. §-ának az adott ügyben még irányadó (1) bekezdése alapján elutasította. (Mfv. E. 10.377/2006.)
525. Ha a munkavállaló a leltárellenőrzésről készített és meghatározott hiány miatt meghatározott összegű térítés megfizetését vállalja, ezt határidőben nem támadja meg, nem vitathatja a felelősségének fennállását [Mt. 7. §, 169. §, Ptk. 242. §].
Az alperes a felperessel 1996. november 1-jén kötött munkaszerződés alapján táp- és terménybolti eladóként dolgozott. A felperes a terményboltot az alperes ingatlanán létesítette, saját költségén alakította ki az eladóteret. A területhasználat tárgyában a felek 1997. július 1-jén szerződést kötöttek, melyet bérleti szerződésként jelöltek meg, azonban a bérleti díjról nem rendelkeztek. Az alperes 1998. június 30-án leltárt vett fel, melynek során 668 541 forint hiány mutatkozott. Ebből 1999. augusztus 8-áig 219 800 forintot megtérített a felperesnek. 1999. augusztus 8-án az alperes ismét leltározott, ekkor 142 255 forint hiányt állapított meg.
A felperes keresetében 448 741 forint kártérítés és kamata, továbbá 142 000 forint kártérítés és kamata megfizetését igényelte. Az alperes a kereset elutasítását kérte, emellett viszontkeresetet is előterjesztett a jogalap nélkül levont, továbbá az elmaradt munkabére megfizetése iránt, minimálbért követelve a teljes munkaidő alapján. A terület használatáért 1997. július 1-jétől 1999. augusztus 8-a közötti időre 351 000 forint bérleti díj megfizetését kérte.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét és az alperes viszontkeresetét egyaránt elutasította. Álláspontja szerint a felperes követelésének jogcíme az Mt. 169. §-ában szabályozott megőrzési felelősség. Ugyanakkor a munkáltató a biztonságos őrzés feltételeit nem biztosította, ugyanis a falu szélén lévő kertes ingatlan zárható helyiségén kívül is tároltak árut, emellett az ingatlan a település szélén található, kevéssé volt védhető. A bíróság álláspontja szerint a tárolásnak ez a módja nem volt biztonságos, ugyanakkor azt másként nem tudták megoldani. Emellett az árukészletet a házastárs is kezelte, és a felperes az átvételt nem igazolta.
Az alperes viszontkeresetét azért találta megalapozatlannak az elsőfokú bíróság, mert kétséges volt a napi munkaidő mértéke, ezt a munkaszerződés nem tartalmazta. A felek közt az elszámolás éveken keresztül az írásban kikötött alapbérnek megfelelően történt, ezeket az összegeket az alperes átvette.
Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló peranyagból arra következtetett, hogy a munkaviszony, mind a területhasználat a felek egyező akaratával szűnt meg, a jogviszony annak felszámolásáig kiegyensúlyozott lehetett.
Az elsőfokú ítélet ellen mindkét fél által benyújtott fellebbezés folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a bérleti díjra vonatkozó viszontkereseti részében hatályon kívül helyezte, a pert megszüntette és elrendelte ebben a körben az iratok áttételét az eljárásra hatáskörrel és illetékességgel rendelkező Városi Bírósághoz. A viszontkeresetet fentieket meghaladóan elutasító részében az ítéletet részben megváltoztatta és kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek tizenöt napon belül 219 800 forintot, valamint ennek 1999. január 15. napjától a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatát. Módosította az illeték és a perköltség viselése tekintetében a munkaügyi bíróság döntését, emellett kötelezte a felperest az állam javára fellebbezési illeték és az alperes javára együttes első- és másodfokú perköltség megfizetésére.
A másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy az alperes által a viszontkeresetében követelt bérleti díj a Pp. 349. §-a szerinti, a munkaügyi bíróság előtt lefolytatandó munkaügyi jogvita keretei közé nem illeszthető be, erre figyelemmel a másodfokú bíróság a Pp. 252. § (2) bekezdése alkalmazásával e körben az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte. A Pp. 158. § (2) bekezdése szerint a pert megszüntette és az ezzel kapcsolatos iratokat a perre hatáskörrel és illetékességgel rendelkező városi bírósághoz tette át.
A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a felperes az elsőfokú eljárásban, majd a fellebbezési szakban is az Mt. 170. § (1) bekezdésére, azaz a leltárhiányra alapította az igényét. Minthogy a felperesnél nem létezett kollektív szerződés, érdemi vizsgálat nélkül megállapítható, hogy az ismeretlen okú hiányért e jogcímen az alperes nem tehető felelőssé. Egyetértett a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságnak az Mt. 169. §-a vonatkozásában kifejtett ítéleti indokaival is. A felperes is elismerte, hogy az áru egy részét nyitott területen tárolták, amely a biztonságos őrzés feltételeinek nem felelt meg. Ezért az alperestől ez okból történt levonás jogszerűtlen volt, és a felek által nem vitatott 219 800 forintot, késedelmi kamatával együtt köteles a felperes az alperesnek visszafizetni. Nem tartotta alaposnak a másodfokú bíróság az alperes fellebbezését, melyben a minimálbérnek megfelelő elszámolást igényelte. Az alperes éveken át reklamáció nélkül vette át az alacsonyabb összegű jövedelmeket, ami arra utal, hogy a munkabére más módon került kiegészítésre.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében a felperes annak hatályon kívül helyezését, az elsőfokú ítélet megváltoztatását és az alperesnek a keresete szerinti marasztalását, egyben a viszontkeresetének az elutasítását, valamint költségeiben való marasztalását kérte. Arra hivatkozott, hogy az eljárt bíróságok az Mt. 169. §-ának helytelen értelmezésével hozták meg döntésüket. Az Mt. 169. § (2) bekezdésének rendelkezése a felek jogviszonyában azért nem alkalmazható, mert az árut, amiben a hiány keletkezett, az alperes tulajdonát képező telephelyen tárolták. Hivatkozott arra is, hogy az alperes a hiányt elismerő nyilatkozatát jogfenntartás nélkül aláírta, csak a későbbiekben hivatkozott a biztonságos őrzési feltételek hiányára illetve esetleges lopásra.
Az alperes a felülvizsgálati kérelem elutasítását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az eljárt bíróságok a megalapozott döntéshez szükséges bizonyítási eljárást lefolytatták, az általuk kialakított tényállás a Pp. 275. §-ának (1) bekezdésében foglaltak alapján a felülvizsgálati eljárásban is irányadó.
A per tárgya az alperes "leltárfelelőssége" volt, a felperes a per során leltárhiány megtérítésére kérte az alperest kötelezni. Az eljárt bíróságok helytállóan jutottak arra a következtetésre, hogy az alperessel szemben a felperes leltárhiány megtérítési igénnyel nem léphetett fel. Ekként az eljárt bíróságok helytállóan vizsgálták, hogy az alperes kártérítési felelőssége az Mt. 169. §-ának alkalmazásával megállapítható-e. Peradat, hogy az áruk tárolása, értékesítése az alperes tulajdonában álló ingatlan mellékhelyiségében, illetve az ahhoz tartozó udvari részen történt. A felperes maga adta elő a keresetében, hogy az alperesi ingatlanban a bolti forgalomhoz az eladóteret a saját költségén alakította ki. Az áru biztonságos őrzése feltételeinek biztosítása a munkáltató kötelessége, és minthogy a felperes ennek nem tett eleget, ezért az alperes az Mt. 169. § (2) bekezdésének rendelkezése alapján mentesül a felelősség alól.
Tény, hogy az alperes a csatolt - a felperes által a leltárellenőrzésről készített - 1998. július 3-ai határozatot aláírta és vállalta a 651 665 hiány és késedelem esetén annak 29%-kal növelt összegének a megfizetését. Ezt az elismerő nyilatkozatot az alperes az Mt. 7. §-a szerinti határidőben nem támadta meg.
Az alperes nyilatkozata a Ptk. 242. § (1) bekezdése szerinti tartozás elismerésnek minősül, ami az alperes tartozásának a jogcímét nem változtatja meg, csupán azzal a következménnyel jár, hogy az alperest terhelte annak bizonyítása, hogy a tartozása nem áll fenn, az alapjául szolgáló szerződés érvénytelen vagy a követelés bírósági úton nem érvényesíthető. Ennek megfelelően az alperes vitathatta a felelősségének fennállását, ami a peradatok szerint sikeres volt.
A fenti indokolásbeli kiegészítéssel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. II. 10.845/2000.)
526. Amennyiben a munkavállaló a tartozása fennállását elismerő nyilatkozatát nem támadja meg, őt terheli a kártérítési felelősség alóli kimentés bizonyítása [Mt. 169. § (2) bek.].
Az alperes kamionvezetőként állt munkaviszonyban a felperessel, külföldön charter-járatokat teljesített. A munkaügyi bíróság végzésével bírósági meghagyást bocsátott ki az alperes ellen a tartozás megfizetésére. A felperes a bírósághoz benyújtott keresetében arra hivatkozással kérte az alperes marasztalását, hogy 1994. évben egy németországi járata során a felvett valutával és üzemanyag-tartozással nem számolt el. Az alperes ellentmondással támadta meg a bírósági meghagyást arra hivatkozva, hogy a felmerült hiányért felelősség nem terheli, mert az 1994. október 13-án elszenvedett közúti balesete következtében tűnt el a valutája, személyes holmijai, továbbá munkaképességét is elveszítette mintegy 50%-ban.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetének helyt adott és kötelezte az alperest a tartozás tizenöt napon belüli megfizetésére. Tényként állapította meg, hogy a jelzett napon az alperes saját hibájából szenvedett közúti balesetet, mert alapvető közlekedési szabályt sértve a forgalom elől elzárt útvonalra hajtott be, magasabb sebességgel közlekedett, mint ahogy azt a jelzett területen megtehette volna, emellett alkoholos befolyásoltság alatt állt. Nem fogadta el azt az alperesi védekezést, hogy részéről a hiány bekövetkezése elháríthatatlan volt, minthogy eszméletlen állapotba került, mert a balesetet alapvetően az alperes okozta vétkes magatartásával.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Rámutatott arra, hogy az elsőfokú bíróság a helyesen megállapított tényállás alapján helytálló döntést hozott. Az Mt. 169. § (2) bekezdése értelmében a munkavállaló mentesül a kártérítési felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a hiányt elháríthatatlan külső ok idézte elő, vagy a munkáltató a biztonságos őrzés feltételeit nem biztosította.
A másodfokú bíróság szerint sem tekinthető az alperes eszméletvesztéssel járó sérülése olyan elháríthatatlan külső oknak, amely mentesítené őt a kártérítési kötelezettség alól. A rendőrségi jelentés, valamint a felperes helyszíni kivizsgálási anyaga egyértelműen rögzítette, hogy az alperes a kamionforgalom elől elzárt útszakaszra hajtott be, a megengedettnél nagyobb sebességgel vezetett és alkoholos befolyásoltság alatt állt. Az alperes ugyan sérelmezte a jelentésben foglaltakat, azonban annak ellenkezőjét bizonyítani nem tudta.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében az alperes elsődlegesen annak hatályon kívül helyezését és a felperes keresetének elutasítását, költségben marasztalását kérte, másodlagosan a munkaügyi bíróság új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára kötelezését indítványozta. A felülvizsgálati kérelmében az Mt. 166. §-ának (1)-(2) bekezdésére, valamint az Mt. 169. § (1)-(2) bekezdésére hivatkozott, mely előírásokat álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti. Az eszméletlenné válása folytán az átvett dolgokat nem volt képes őrizetében tartani, ezért ez a kártérítés alapjául szolgáló feltétel nem valósult meg. Egyébként is az állítólagos szabályszegései önmagukban nem eredményeznek balesetet, nem bizonyított a baleset, a szabályszegések és az eszméletvesztés közötti okozati összefüggés.
Hivatkozott arra is, hogy a felperes a nagyobb mennyiségű, több járatra vonatkozó valuta kiadásával értelmetlenül növelte a gépkocsivezetők felelősségét, emellett nem alakított ki a kamionban olyan jól zárható szekrényt, amelyben viszonylag biztonságban lehetett volna tartani a meglehetősen nagy értékeket. A munkáltató megsértette az Mt. 3. §-ban írt együttműködési kötelezettségét is, nem tett meg mindent a baleset kivizsgálása érdekében. Az üzemanyag túlfogyasztás kérdésében szakértővel kellett volna tisztázni az alperes felelősségét.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a periratok alapján az eljárt bíróságok által megállapított tényállást kiegészíti azzal, hogy az alperes 1995. március 24-én a felperes hivatalos helyiségében vállalta, hogy 1995. március 31-éig jelzi, hogy a fennálló tartozását milyen részletekben tudja befizetni, ugyanis tartozása fennállását elismerte. Ezt a tartozást elismerő írásbeli nyilatkozatát az alperes nem támadta meg. Részben ezen elismerésre tekintettel, részben az Mt. 169. §-ának (2) bekezdése alapján az alperest terhelte a kártérítési felelősség alóli kimentés bizonyítása, nevezetesen, hogy a hiányt elháríthatatlan külső ok idézte elő, vagy a munkáltató a biztonságos őrzés feltételeit nem biztosította. Alaptalan a felülvizsgálati kérelemnek az ezzel kapcsolatos okfejtése, minthogy a közúti balesetet nem vitásan az alperes szabályszegései okozták, az alperes más okot nem bizonyított. Eszméletvesztése és ennek következtében a rábízott értékek megőrzésére való képtelensége saját felróható magatartásának következménye volt.
Nem állapítható meg a munkáltató terhére szabálytalanság a valuta kiadásával kapcsolatban sem, ugyanis az alperesnél lévő valuta nem volt olyan összegű, hogy azt ne lehetett volna testközelben tartani, ekként gondoskodni a biztonságos megőrzésről. A különleges őrzési feltételek szükségességét a perbeli esetben nem lehetett megállapítani.
A peradatok szerint a munkáltató nem sértette meg az Mt. 3. §-ában írt együttműködési kötelezettségét sem, hiszen a balesetet követő napon már helyszíni vizsgálatot tartott, és a balesetről való értesülést követően nyomban intézkedett a szállítmány őrzéséről, biztonságba helyezéséről. Az alperes nem jelölte meg felülvizsgálati kérelmében, hogy mit kellett volna még a felperesnek megtennie a baleset körülményeinek kivizsgálása és a vagyontárgyak felkutatása érdekében. Az üzemanyag hiány tekintetében az alperes kérelmére a felperes szintén vizsgálatot folytatott le, túlfogyasztást nem állapított meg. Minthogy az alperes elismerte a megtérítési kötelezettségét, őt terhelte annak bizonyítása, hogy üzemanyag túlfogyasztás történt, az alperes azonban a per során ennek igazolására szakértői bizonyítás lefolytatását nem kérte.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. II. 10.477/1999.)
527. Elháríthatatlan külső ok (a pénz elhelyezésére a munkáltató által biztosított szekrény felfeszítése) alapján a munkavállaló a kártérítési felelőssége alól mentesül [Mt. 169. § (2) bek.].
A felperes 1968. július 16-a óta az alperes alkalmazottja, 1971-től kezdődően autóbuszvezetőként dolgozik. Az utasok részére menetjegyet árusít. Az utazási díjak beszedését és elszámolásának rendjét 1999. június 1-jétől kezdődően vezérigazgatói utasítás szabályozta. Ennek egyik pontja értelmében a jegyárusító járatszemélyzet naponta, a szolgálat befejezésekor tételes zárásjegyet köteles készíteni, melynek alapján két példányos "C. elszámolást" kell kitölteni és a díjbevételt haladéktalanul - a nyitvatartási időtől függően -, de legkésőbb a bevétel keletkezését követő első munkanapon, illetve külső telephelyes jegyárusító esetében a keletkezéstől számított 96 órán belül a forgalmi pénztárba vagy a postán az erre a célra rendszeresített utalványon a társaságnak köteles befizetni.
A felperes 1999. november 12-én és 13-án, pénteki és szombati napon munkát végzett, a pénteki bevételről az utasításnak megfelelően az elszámolást elkészítette, a szombati bevételről aznap elszámolást nem készített, hanem a leadásra elkészített pénteki bevétellel együtt egy kis táskában az alperes ó.-i telephelyén, az épület első emeleti szintjén lévő pihenőhelyiségben biztosított farostlemez szekrény egy fakkjában helyezte el, amely biztonsági zárral rendelkezett és ehhez kulcsa csak a felperesnek volt. A felperes ezt követően 1999. november 15-én a november 12-ei, pénteki bevétellel elszámolt, a november 13-ai bevételt azonban a jegyszekrényben hagyta, majd másnap, november 16-án a munkakezdéskor a kis táskát ellenőrzés nélkül magához vette. A járat teljesítése során észlelte, hogy a kis táskában elhelyezett november 13-ai bevételből a papírpénzek 29 000 forint összegben hiányoznak.
A munkáltató az eredménytelen felszólítást követően kiadott kártérítési határozatával kötelezte 29 000 forint befizetésére az Mt. 169. § (1) bekezdése alapján arra hivatkozva, hogy nevezett vétkességére tekintet nélkül a teljes kárt köteles megtéríteni.
A felperes keresetében a kártérítési határozat hatályon kívül helyezését kérte arra hivatkozva, hogy november 14-én és 15-én pihenőnapja volt, a pihenőnapon nem köteles a bevétellel elszámolni. November 16-án a járatkezdéskor magához vette a november 13-ai bevételt tartalmazó táskát, s amint a hiányt észlelte, azt haladéktalanul jelentette a munkáltatónak. A november 13-ai járat befejezése után nem volt módja a pénztári befizetésre, mert a pénztár már nem üzemelt. November 16-án a járat befejezését követően munkatársa jelenlétében észlelte, hogy a jegyszekrényt feltörték, annak hátlapját leemelték, a sérülésekből erre egyértelműen lehetett következtetni. A lefolytatott nyomozati eljárás irataiból is megállapítható a szekrény erőszakos felfeszítése, megrongálása.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperes kártérítési határozatát 19 300 forintot meghaladó részében hatályon kívül helyezte, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Megállapította, hogy a felperest az Mt. 169. § (3) bekezdése szerint mint pénz- és értékkezelőt a beosztásától függetlenül a vétkességre tekintet nélküli kártérítési kötelezettség terhelte. A bíróság azonban vizsgálta, hogy e felelősség alkalmazására lehetőség volt-e, és arra a következtetésre jutott, hogy a megőrzési feltételek hiányában a felperest a vétkességre tekintet nélküli felelősség nem terhelte. A munkáltató ugyanis nem rendelkezett arról, hogy a pénztárzárást követően a munkavállaló a menetjegyek ellenértékéről hogyan, milyen módon gondoskodjék. Ugyanakkor megállapította, hogy a felperes gondatlan munkavégzése közrehatott a kár bekövetkeztében, mert nem készítette el időben a november 13-ai bevétel elszámolását. Ha ezt megtette volna, módjában állt volna november 15-én - amikor a november 12-ei bevétel leadása végett a munkahelyét felkereste -, a november 13-ai bevétellel is elszámolni. Az alperes akként nyilatkozott, hogy a jegyszekrényeket nem a bevétel elhelyezésére szánta. Korábban, amíg a gépjárművek nem voltak felszerelve automata jegykiadó készülékkel, ezek a fakkok ugyan jegyszekrényként funkcionáltak, azonban a perbeli időszakban a munkatársak ezeket a szekrényeket már különböző célra használták. A felperes tehát nem alkalmas helyen tárolta a november 13-ai bevételt. Ennek alapján a felperest a munkaügyi bíróság gondatlan károkozására tekintettel 19 300 forint kártérítés megfizetésére kötelezte, ezt meghaladóan a munkáltató kártérítési határozatát hatályon kívül helyezte.
Az elsőfokú ítélet ellen mind a felperes, mind az alperes fellebbezést jelentett be.
A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét részben és akként változtatta meg, hogy az alperes kártérítési határozatát teljes egészében hatályon kívül helyezte, és az alperest a felperes részére első- és másodfokú perköltség megfizetésére kötelezte.
A másodfokú bíróság kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság túlterjeszkedett az alperes által hozott kártérítési határozat jogszerűségének vizsgálatakor a jogkörén, mert csak azt vizsgálhatta volna, hogy a vétkességre tekintet nélküli felelősség feltételei fennálltak-e vagy sem. Álláspontja szerint a bíróságnak nem volt lehetősége egy másik felelősségi rendszerre áttérni. Minthogy a munkáltató az Mt. 169. § alapján vétkességre tekintet nélkül kötelezte a felperest a kártérítésre, eszerint kellett vizsgálni, hogy a felperest, mint pénzkezelőt a megőrzési felelősség terhelte-e vagy esetleg az Mt. 169. § (2) bekezdése szerint mentesülhet-e a felelősség alól. A megyei bíróság álláspontja szerint a felperes igyekezett eleget tenni megőrzési felelősségének, amikor abban a szekrényben helyezte el a november 13-ai bevételt, amelyet jegyszekrénynek is neveznek, és amelyben a használaton kívüli jegyeket is tartják, és amelyhez csak a felperesnek volt kulcsa. A bevétel megőrzésére a munkáltató más eszközt nem bocsátott a munkavállaló rendelkezésére, és az utasításban sem rendelkezett semmilyen módon a megőrzés módjáról. Az alperes csupán a fellebbezése szóbeli indokolásában hivatkozott arra, hogy a felperes előadásán kívül semmi nem bizonyítja, hogy a bevételt valóban a menetjegyszekrényben helyezte el. Minthogy korábban az egész peres eljárás során, írásbeli fellebbezésében sem vitatta az alperes ezt a felperesi előadást, ezért ezt a megyei bíróság nem vette figyelembe. Tényként állapította meg, hogy a pihenőhelyiségben elhelyezett jegyszekrény hátsó borítóját ismeretlen elkövető felfeszítette, és ezzel az elháríthatatlan külső ok, mint mentesülésre vezető körülmény bizonyítást nyert. Ennek folytán a megyei bíróság álláspontja szerint a vétkesség nélküli kártérítési felelősség alól a felperes a külső, elháríthatatlan ok fennállta miatt mentesül.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében az alperes annak "megváltoztatását", és a kártérítési határozat hatályban tartását kérte. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság az Mt. 169. § (2) bekezdését tévesen alkalmazta, és a hiány a felperes részéről nem volt elháríthatatlan. Az, hogy a jegyszekrényt ismeretlen tettes feltörte, nem értékelhető a felperes javára külső, elháríthatatlan okként, ugyanis elhárítható lett volna a felperes részéről, ha a november 13-ai bevételt - a megfelelő elszámolás elkészítését követően - a november 12-ei bevétellel együtt elszámolta volna.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Pp. 275. §-ának (2) bekezdése értelmében a Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmét az Mt. 169. § (2) bekezdése alapján terjesztette elő arra hivatkozva, hogy a szekrény feltörése azért nem vehető figyelembe a felperes javára külső, elháríthatatlan okként, mert az elhárítható lett volna, ha a felperes a november 13-ai bevételt is befizeti november 15-én. A felülvizsgálati kérelemnek ez a hivatkozása nem alapos, ugyanis nem vitás, hogy a felperes november 15-én a pihenőnapját töltötte, nem volt köteles a munkahelyén megjelenni, ott a bevétellel elszámolni. A november 13-ai bevétel elszámolásának kötelezettsége az ezt követő első munkanapján, azaz november 16-án terhelte a felperest. A munkáltató nem szabályozta, illetve a pénzbevétel jegyszekrénybe történő elhelyezését nem tiltotta, és életszerű volt a felperesnek az a gyakorlata, hogy a viszonylag nem jelentős összegű bevétel ily módon (zárható szekrényben) történő megőrzését megfelelőnek tartotta. Ezért nem tévedett a megyei bíróság, amikor az Mt. 169. § (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte a kártérítési határozatot, mivel az elháríthatatlan külső ok bizonyítást nyert, továbbá az sem állapítható meg, hogy a felperes a megőrzés nem megfelelő módját választotta.
Csupán a teljesség kedvéért utal arra a Legfelsőbb Bíróság, hogy tévedett a másodfokú bíróság, amikor azt állapította meg, hogy a munkaügyi bíróság túlterjeszkedett a számára adott lehetőségeken, amikor a vétkesség nélküli felelősségi rendszerről áttért a vétkességi felelősségi rendszerre, és eszerint állapította meg a felperes kártérítési felelősségét. Az MK 2. számú állásfoglalás szerint a munkaügyi bíróság - a Pp. 215. §-ában foglaltak figyelembevételével - a kereseti kérelem tárgyában akkor is érdemben dönthet, ha a munkavállaló kártérítési felelősségét más jogi minősítés alapján látja megállapíthatónak. Az érdemi döntés meghozatalánál a munkaügyi bíróságot nem a munkáltatói határozatban foglalt jogi minősítés, hanem a kereseti kérelem, illetve ellenkérelem keretei kötik.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. II. 10.794/2000.)
528. Mentesül a pénztáros munkavállaló a pénztárhiány megfizetése alól, ha a biztonságos őrzés körülményeit a munkáltató nem biztosította, elkülönített, kizárólag a pénztáros által használt helyről nem gondoskodott, és a páncélkazettát is tartalmazó lemezszekrényhez más is rendelkezett kulccsal [Mt. 169. § (2) bek.].
Az alperes 1993. március 24-e és december 7-e közötti időszakban a műszakvezető-raktáros munkaköre mellett pénztáros munkakört is betöltött. A felperes módosított keresetében 794 295 forint és kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest amiatt, mivel ebben az időszakban ilyen összegű pénztárhiány keletkezett.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság álláspontja szerint nem volt megállapítható a hiány keletkezésének időpontja, továbbá a felperes a pénzkezelés teljes időszakában nem biztosított a pénzkezeléshez külön helyiséget, a felperes kizárólagos használatában lévő páncélszekrényt, páncélkazettát. A biztonságos őrzés hiánya miatt az alperes felelőssége az Mt. 169. § (2) bekezdése értelmében tehát nem volt megállapítható. A munkaügyi bíróság utalt a pénztárellenőrzés és elszámoltatás hiányára is.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság a tényállást annak megállapításával kiegészítette, hogy az alperes a hiányt 1993 októberében észlelte, és a felperes ezt követően rendelte el a páncélszekrény használatát. A másodfokú bíróság a kiegészített tényállás alapján helytállónak találta a munkaügyi bíróság jogi következtetését. A munkáltató felperes a biztonságos őrzés feltételeit nem biztosította, mivel az alperes a művezetővel közös helyiségben, közösen használt lemezszekrény biztosítása mellett dolgozott, továbbá a felperes nem bizonyította az 1993 júliusában vásárolt páncélszekrény használatára (kódolására) való kioktatását.
A felperes felülvizsgálati kérelmében az "ítéletek megváltoztatását" és az alperesnek a kereset szerint való kötelezését kérte. A bizonyítékok téves, életszerűtlen és okszerűtlen mérlegelését sérelmezte. Álláspontja szerint a pénztárjelentések készítésekor a pénz mozgása nyomon követhető volt, az alperesnek tehát a hiányt azonnal észre kellett volna vennie. Ebből okszerűen következik, hogy a hiány több hónappal azután keletkezett, hogy az alperesnek a páncélszekrény működését elmagyarázták.
A büntető eljárásban közreműködött zárszakértő az idegenkezűségre utaló körülményt a páncélkazetta tekintetében nem talált. A felperes szerint az alperestől elvárható volt a páncélszekrény rendeltetésszerű használata, és az, hogy a használatot akadályozó körülményt a munkáltatónak jelezze.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az irányadó ítélkezési gyakorlat szerint jogszabálysértést a bizonyítékok kirívóan okszerűtlen, iratellenes, a logika szabályaiba ütköző mérlegelése alapozhat meg. A felülvizsgálati eljárásban nincs helye a bizonyítékok újabb egybevetésének és értékelésének, azaz felülmérlegelésnek. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem alapján a fentiek szerint vizsgálhatta a bizonyítékok mérlegelését [Pp. 206. §-ának (1) bekezdése].
Az elsőfokú bíróság mindenre kiterjedő bizonyítást folytatott le az Mt. 169. §-ának (1) bekezdésén alapuló felperesi követelés tekintetében, és vizsgálta az alperest, mint pénztárost terhelő teljes anyagi felelősség megállapítása körében a biztonságos őrzés körülményeire nézve.
Az Mt. 169. §-ának (2) bekezdése értelmében a biztonságos őrzés feltételei munkáltató által való biztosításának hiányát a munkavállalónak kell bizonyítania. A bíróságok a perben törvénysértés nélkül jutottak a feltárt tényállásból arra a következtetésre, hogy a felperes munkáltató a biztonságos őrzés körülményeit nem biztosította. Az alperes a pénztár és annak bizonylatai részére elkülönített, az alperes által kizárólagosan használt helyet nem biztosított. A páncélkazettát is tartalmazó lemezszekrényhez más is rendelkezett kulccsal, az alperes a páncélszekrény használatát nem ismerte - legalábbis a pénztárhiány keletkezése időszakának nagyobb részében -, továbbá a peradatokból megállapíthatóan a felperes sem zárta ki a lemezkazetta feltörését, amit H. I. tanúnyilatkozata bizonyít.
Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül hagyta helyben az elsőfokú bíróság megalapozott ítéletét.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. I. 10.073/2000.)
529. A megőrzésre, elismervény alapján átvett szabadjegyek visszaszolgáltatásának elmulasztása miatt a munkavállaló felelőssége fennáll. Nem minősül elháríthatatlan külső oknak, ha a munkavállaló csupán hivatkozik harmadik személy által történt elvételre [Mt. 169. § (2) bek.].
A felperes munkáltató keresetében 245 940 forint kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy tizenöt napon belül fizessen meg a felperesnek 245 940 forintot.
Az ítéleti tényállás szerint a gépkocsivezetőként a felperes alkalmazásában álló alperes 2001. június 18-án délután átvételi elismervény alapján átvette felperestől a 458 000 Ft/év értékű szabadjegyet, amelyet nem tudott visszaszolgáltatni. Az alperes arra hivatkozva kérte a kereset elutasítását, hogy az átvétel napján az esti órákban, hazafele menet valaki kikapta a hóna alól a táskáját, és azzal elfutott. Az esetnek szemtanúja nem volt, a feljelentése alapján a rendőrhatóság nyomozása eredményre nem vezetett, az elkövető kilétét nem tudták megállapítani.
A lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján az elsőfokú bíróság a külső elháríthatatlan ok bekövetkezését nem találta bizonyítottnak. Az alperes saját előadása szerint az éjszakai órákban nem közvetlenül hazafelé tartott, hanem kitérőt tett, az átvett szabadjegyek megőrzése érdekében nem járt el kellő körültekintéssel. A felperes a becsatolt okiratokkal a kár összegét megfelelően bizonyította. A kár bekövetkeztében a felperest közrehatás nem terhelte, a kár azáltal keletkezett, hogy az alperes nem tudta a szabadjegyet visszaszolgáltatni a felperes részére, így több munkavállaló is elesett az utazás lehetőségétől.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Egyetértett azzal a megállapítással, hogy az alperes vétkességétől függetlenül, a megőrzési felelősség alapján tartozott a munkáltató számára a kárt megtéríteni. A per adatai alapján nem nyert bizonyítást, hogy az alperest külső támadás érte volna, annál is inkább, miután ellentmondó nyilatkozatokat tett az eljárások során.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet "megváltoztatását", a keresetet elutasító határozat hozatalát, másodlagosan az ítéletek hatályon kívül helyezését és új eljárás elrendelését kérte. Álláspontja szerint a rendőrségi feljelentés, továbbá az iratai egy részének visszajuttatása azt az állítását támasztják alá, hogy támadás érte a munkából történt hazamenetele közben. Így az Mt. 169. § (2) bekezdése alapján mentesül a felelősség alól, mivel a hiányt elháríthatatlan külső ok idézte elő. Ezért jogszabálysértő a jogerős ítélet, amely a felperes keresetének helyt adott.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az adott esetben a jogerős döntés alapjául szolgáló ítéleti tényállás tekintetében jogszabálysértést megalapozó iratellenes, okszerűtlen, téves ténybeli következtetés nem állapítható meg, így a felülvizsgálati eljárásban is irányadó a perben megállapított ítéleti tényállás.
A Pp. 164. §-ának (1) bekezdése és az Mt. 169. § (2) bekezdése szerint az alperest terhelte annak bizonyítása, hogy a táskája a szabadjeggyel együtt az őt ért elháríthatatlan támadás folytán veszett el, és a felperes kára ezáltal keletkezett.
A per adatai alátámasztják azt a következtetést, hogy az alperes a perben nem tudta aggálytalanul bizonyítani: a szabadjegyek visszaszolgáltatásának elháríthatatlan külső ok miatt nem tudott eleget tenni.
Helyesen állapította meg az első-, mind a másodfokú bíróság, hogy a rendőrségi feljelentés önmagában nem bizonyítja az alperes által állított külső, elháríthatatlan támadás (rablás) tényét. E bizonyíték értékelésénél nem volt figyelmen kívül hagyható, hogy a támadás időpontját az alperes a feljelentésben és a kártérítési eljárás során tett nyilatkozatában eltérően (23 óra és 23 óra 59 perc közötti idő, illetve délután 17 óra) jelölte meg. A felülvizsgálati kérelem e tekintetben elírásra sikertelenül hivatkozott, mivel az alperes a jegyzőkönyvek aláírásakor azt nem kifogásolta.
Az alperes iratainak egy postaládában való megtalálása arra utal, hogy az iratai kikerültek a birtokából, de annak módjára nézve ebből egyértelműen nem lehet következtetni.
A kimentési ok bizonyítása hiányában az alperes az Mt. 169. § (1) bekezdése alapján a teljes kár megtérítésére köteles.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Mfv. II. 10.851/2006.)
530. A pénztáros a kártérítési felelőssége alól a munkáltatói közrehatás miatt teljes mértékben nem mentesül [Mt. 169. § (2) bek., 172. § (2) bek.].
A felperes az alperes r.-i fiókjának 1997. május 16-án saját kezűleg írt feljegyzése szerint 1997. május 12-én hétfőn az 1. számú pénztárban összefogta a 2. számú pénztárból átadott kifizetési pénztárbizonylatot a már korábban átadott készpénzfelvételi bizonylattal, és tévedésből K. Zs. nevű ügyfél számára 500 000 forint helyett 1 000 000 forintot fizetett ki. Az ügyfél a többszöri rákérdezésre bizonytalankodva bólintott és eltette az 1 000 000 forintot. Az alperes az esetet követően a tévesen kifizetett összeget az ügyféltől megkísérelte visszaszerezni, az ügyfél azonban a túlfizetést nem ismerte el. Az esetet az alperes a videokamera felvételén megkísérelte rekonstruálni, az azonban nem vezetett eredményre.
Ilyen előzmények után a munkáltatói jogkör gyakorlója a felperest kártérítési határozattal 500 000 forint pénztárhiány megfizetésére kötelezte. A felperes az intézkedéssel szemben egyeztetést kezdeményezett, amelynek eredményeként a munkáltató a kár bekövetkezésében való közrehatását elismerte, és újabb kártérítési határozatában az Mt. 169. §-ának (1) és 173. §-ának (2) bekezdésére hivatkozással a felperest 250 000 forint kártérítés megfizetésére kötelezte, és egyidejűleg számára havi 5000 forintos részletfizetést engedélyezett.
A felperes a kártérítési határozat ellen újabb egyeztetést kezdeményezett, melynek eredménytelenségét követően keresettel fordult a bírósághoz. Arra hivatkozott, hogy nem pénztárhiány keletkezett, hanem téves kifizetés történt, amelyhez hozzájárult a munkáltató nem megfelelő munkaszervezése, valamint a munkahelyi vezetőjének szabálytalan munkavégzése.
Az első fokon eljárt munkaügyi bíróság a felperes felelősségének jogalapját az Mt. 169. §-ának (1), (2) és (3) bekezdésére alapította. Megállapította, hogy a felperes felelőssége a bekövetkezett hiányért a kimentési feltételek hiányában fennáll, kimentési okra egyébként a felperes nem is hivatkozott. Utalt az Mt. 172. §-ának (2) bekezdésére, amely szerint a munkavállalónak nem kell megtérítenie a kárnak azt a részét, amely a munkáltató közrehatása következtében állott elő. A perbeli esetben a munkáltató maga is elismerte, hogy közrehatott a kár keletkezésében, a bíróság álláspontja szerint azonban a kártérítési határozat meghozatala során nem vette figyelembe a dolgozót érintő és méltányosságot érdemlő összes körülményt. A bíróság ilyenként értékelte a felperesre háruló túlzott munkaterhet, valamint hogy a munkáltató nem szabályozta a perbeli cselekményt megelőzően a pénztárosok ellenőrzési kötelezettségét és a kifizetések rendjét. A bíróság tényként állapította meg, hogy a téves kifizetés alapjául szolgáló bizonylatokkal az ügyfél először a felperes mellett lévő pénztárnál jelentkezett, ahol a felperes közvetlen főnöke helyettesített, és miután abban a pénztárban a készpénz elfogyott, a másik pénztár kezelője kérte meg felperest a kifizetés teljesítésére. Az egyik bizonylatot átadta, a másikat pedig a két pénztárfülke közötti részen átcsúsztatta, amely a már korábban átadott készpénzfelvételi bizonylatra csúszott. A bíróság figyelembe vette, hogy az alperes a kárenyhítés érdekében az ügyféllel szemben feljelentést nem tett. Mindezeket a körülményeket úgy értékelte, hogy a kár bekövetkezésében a munkáltató jelentős mértékben közrehatott, és ezért a felperes javára 10-90%-os mértékű kármegosztást alkalmazott: a felperest 50 000 forint kártérítés kifizetésére kötelezte, az alperest pedig 10 000 forint perköltség és 12 000 forint eljárási illeték erejéig marasztalta.
Az ítélet ellen mindkét fél fellebbezést jelentett be.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította azzal, hogy a felperes köteles az alperesnek 250 000 forint kártérítést havi 5000 forint részletfizetés mellett megfizetni, a részletfizetés kezdő időpontja az ítélet jogerőre emelkedésének napja, az egyes részletek a tárgyhó 10. napjáig esedékesek. Egyidejűleg a felperest 18 750 forint első- és másodfokú perköltség megfizetésére kötelezte.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kis mértékben kiegészítette és azt az ítélkezésének alapjaként elfogadta. Részbizonyítás keretében a másodfokú bíróság beszerezte az alperes pénz- és értékkezelési ügyrendjéről szóló belső utasításokat, amelyek alapján megállapította, hogy a pénztáros a kifizetéseket a benyújtott készpénzfizetési bizonylat alapján teljesíti. Rögzítette, hogy a felperes személyes előadása szerint a két bizonylat átadása között kb. 1 óra telt el. A bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával, mely szerint a felperest a munkavégzése során a pénztárosokra vonatkozó felelősségi szabályok terhelték. Megállapította, hogy a felperes kötelezettsége kiterjedt a kifizetés alapjául szolgáló bizonylat alaki és tartalmi ellenőrzésére, és a pénzfelvevő személyére és neme szerinti azonosítására. Álláspontja szerint az alperes a kártérítési határozat meghozatalakor már értékelte mindazokat a körülményeket, amelyek a bekövetkezett káreseményben az alperes közrehatását jelentették. Az elsőfokú bíróság az alperes által már értékelt tényeket és körülményeket ismételten figyelembe vette, amelyre azonban már jogszabályi lehetősége nem volt.
A jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében a felperes elsődlegesen az első és másodfokú ítélet megváltoztatását kérte azzal az indokolással, hogy az eljárt bíróságok tévesen alkalmazták vele szemben az Mt. 169. §-a szerinti pénzkezelői felelősségi szabályokat. Álláspontja szerint jelen esetben gondatlan károkozásról van szó, ezért a kártérítési felelősség jogalapja csak az Mt. 167. §-ának (1) bekezdése lehet. Másodlagosan arra hivatkozott, hogy a másodfokú bíróság a munkavégzés körülményeit nem tekintette az Mt. 169. § (2) bekezdése szerinti olyan körülményeknek, amelyek a felelősség alóli mentességéhez vezetnek.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint nem alapos.
A felperes az alperesnél pénztáros munkakörben dolgozott, az általa 1994. október 2-án aláírt nyilatkozat szerint tudomásul vette, hogy a pénz és értékkezelési tevékenység során keletkező hiányért teljes mértékű anyagi felelősséggel tartozik.
Az Mt. 169. §-ában szabályozott általános megőrzési felelősség egyik különös alakzata a pénztárosok, pénz és értékkezelők kártérítési felelőssége. E felelősségi forma alkalmazása - ahogyan erre a felülvizsgálati kérelmében a felperes hivatkozott - valóban nem a munkakör elnevezésétől függ, hanem a végzett tevékenység jellegétől. A perben azonban nem volt vitás, hogy a felperes a munkakörének megfelelően ténylegesen pénztárosi tevékenységet látott el. Erre figyelemmel helytálló az eljárt bíróságok jogi álláspontja, mely szerint a felperes az általa kezelt pénz tekintetében a keletkezett hiányért az Mt. 169. §-a szerinti felelősséggel tartozik. E felelősségi forma vétkességtől független, ezért akkor is a teljes hiányt kell megtéríteni, ha azt a munkavállaló vétlen magatartása okozta. Tény, hogy az 500 000 forint téves kifizetésével a felperes által kezelt pénzben ilyen összegű hiány keletkezett.
Az Mt. 169. §-ának (2) bekezdése szerint a munkavállaló mentesül a felelősség alól, ha a hiányt elháríthatatlan külső ok idézte elő, vagy a munkáltató a biztonságos őrzés feltételeit nem biztosította. Mentesülésre alapot adó körülmények fennállására a perben adat nem merült fel, ilyenre a felperes nem hivatkozott.
Az Mt. 172. §-ának (2) bekezdése szerint nem kell a munkavállalónak megtérítenie a kárnak azt a részét, amely a munkáltató közrehatása következtében állott elő.
Az eljárt bíróságok a felperes védekezése alapján helytállóan vizsgálták a munkáltató közrehatását a hiány bekövetkezésében.
Az elsőfokú bíróság által megállapított és a másodfokú bíróság részéről kiegészített tényállást a felperes nem vitatta, iratellenességre a felülvizsgálati kérelmében nem hivatkozott.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a másodfokú bíróság a munkáltató közrehatásának mértékét illetően a tényállásból okszerű következtetést vont le, és jogszerű döntést hozott. Az elsőfokú bíróság által munkáltatói közrehatásként értékelt körülmények közül a felperesre rótt túlzott munkaterhet a per adatai nem támasztották alá. Az a tény pedig, hogy az alperes a felperes munkatársával szemben az esettel kapcsolatban szankciót nem alkalmazott, illetve nem tett büntető feljelentést azzal az ügyféllel szemben, akinek a felperes állítása szerint az 500 000 forintot tévesen kifizette, nem értékelhető munkáltatói közrehatásként a hiány bekövetkezésében.
A felülvizsgálati kérelemben kifejtettekkel szemben a munkáltatói közrehatás megállapítására szolgáló tények az Mt. 169. §-ának (2) bekezdésében szabályozott mentesülés megállapítására nem alkalmasak. Minden jogalapot nélkülöz az a felperesi álláspont, hogy az eljárt bíróságoknak a kár bekövetkezésében nem a munkáltató, hanem az ő közrehatását kellett volna vizsgálniuk.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdésében foglaltak alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Mfv. II. 10.548/1999.)
531. Ha a kezelt pénz biztonságos őrzéséhez szükséges feltételek biztosítva voltak, a pénztáros nem hivatkozhat a megőrzési feltételek hiányára.
Kármegosztásra adhat okot, ha a munkáltató a pénztáros részére nem teljesíti a tájékoztatási, irányítási kötelezettségét [Mt. 169. § (2) bek., 172. § (2) bek.].
A felperes keresetében 3 124 513 forint és ennek kamatai megfizetésére kérte kötelezni a pénztárosi-pénzkezelői feladatokat ellátó alperest az Mt. 169. § (3) bekezdése alapján.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
Az ítéleti tényállás szerint az alperes 1998. március 16-ától állt a felperesnél munkaviszonyban ügyintézői munkakörben. 1999. május 14-étől ténylegesen pénztárosi munkakört látott el. Az eredeti munkaszerződését nem módosították, és a pénzkezeléssel járó felelősségi szabályokról sem oktatták ki. Az alperes 2000. augusztus 1-jén délután külföldiek számára pénzváltást végzett. A pénzváltáshoz az üvegfallal kialakított pénztárhelyiséget elhagyva a hátsó teremben elhelyezett páncélszekrényhez ment, a pénzváltás befejezése után a páncélszekrény ajtaját kitárva hagyta, visszament a pénztárba, majd a turisták tájékoztatása végett elhagyta a pénztárhelyiséget. Az ügyfelek távozása után észlelte, hogy a páncélszekrényből az egyik vaskazetta, valamint jelentős mennyiségű forint hiányzik. Az elvégzett leltár szerint 1 624 513 forint értékű valuta és 1 500 000 forint volt a hiány. Az ismeretlen tettes ellen folytatott nyomozás nem vezetett eredményre.
A munkaügyi bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeként megállapította, hogy az alperest foglalkoztató kirendeltségen követett gyakorlat szerint napközben a kulcsokat a páncélszekrény ajtajában hagyták, esetenként ennek ajtaja is tárva maradt, és az ügyfél szeme láttára hagyta el a pénzkezelő az üvegből kialakított pénztárhelyiséget és ment a belső teremben lévő fenti páncélszekrényhez. A bíróság a felperes terhére értékelte, hogy az alperes munkaköri leírását nem változtatták pénztárosi munkakörre, a felperes az alperest nem oktatta ki a pénztárosi objektív felelősségről. A munkáltató által eltűrt szabályellenes gyakorlatot pedig úgy minősítette, hogy ezáltal a munkáltató a biztonságos őrzés feltételeit nem biztosította. Mindezek alapján a keresetét elutasította.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú bíróság is hangsúlyozta felperes mulasztásait, a munkaköri leírás változtatásának és a pénztárosi felelősségre vonatkozó kioktatásnak az elmaradását. Egyetértett azzal, hogy az Mt. 169. § (2) bekezdésének második fordulatában meghatározott mentesülési ok megvalósult azzal, hogy a felperes eltűrte a szabályellenes gyakorlatot.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és a keresetének helyt adó határozat hozatalát kérte jogszabálysértésre [Mt. 169. § (1)-(2) bekezdés] hivatkozással. Vitatta, hogy a kártérítési felelősséget megszüntető jelentőséget lehet tulajdonítani annak, ha a munkavállaló erre vonatkozó nyilatkozatot nem tett. Sérelmezte továbbá, hogy a bíróság az Mt. 169. § (2) bekezdésének második fordulatában meghatározott mentesülési oknak tekintette a szabálytalan gyakorlat eltűrését a munkáltató részéről, annak ellenére, hogy az alperesnek megvolt a lehetősége a páncélszekrény zárására és a kulcsok magánál tartására. Kifejtette, hogy az általánosan elvárható gondosság követelményei is megkívánták volna, hogy ha az alperes a munkahelyét elhagyja, akkor a páncélszekrényt bezárja és a kulcsokat magához vegye.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárást a Pp. 270. § (2) bekezdés b) pont bb) pontja alapján rendelte el.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
Az Mt. 169. § (1) bekezdése alapján az alperest mint pénztárost az általa kezelt pénz tekintetében bekövetkezett hiányért - vétkességére tekintet nélkül - teljes kártérítési felelősség terhelte. E felelősség alól az Mt. 169. § (2) bekezdése szerint akkor mentesül, ha bizonyítja, hogy a hiányt elháríthatatlan külső ok idézte elő, vagy a munkáltató a biztonságos őrzés feltételeit nem biztosította.
A peres iratok alapján megállapítható, hogy az alperes saját nyilatkozata szerint pénztárosként egy hetes gyakorlati betanításon vett részt; a pénzkezelési szabályzat rendelkezésére állt, azt megnézte; a pénztár és a páncélszekrény nyitását és zárását ő végezte; a páncélszekrény egyik kulcsával az alperes rendelkezett, a másikkal a kirendeltségvezető, és a kialakult gyakorlat szerint mindkét kulcs a zárban volt; a perbeli esetben is a pénzváltást követően az alperes a kulcsokat a páncélszekrény ajtajában hagyta.
A per előbbi adataiból az következik, hogy az alperes által kezelt pénz biztonságos őrzéséhez szükséges feltételek biztosítva voltak, a páncélszekrény zárásához a kulcsok rendelkezésre álltak, csupán azt - a gyakorlat szerint - nem használták. Ehhez képest az alperes a megőrzési feltételek hiányára, mint mentesülési okra sikerrel nem hivatkozhatott.
Az eljárt bíróságok a munkáltató részéről a pénzkezelési szabályok betartatása terén felmerült mulasztásokat tévesen minősítették a munkavállalót a kártérítési felelősség alól mentesítő körülménynek.
A megőrzési felelősségre vonatkozó kioktatás, illetve az azt tudomásul vevő nyilatkozat hiányának nincs a megőrzési felelősséget megszüntető jelentősége (BH 2000/568).
Amennyiben a munkáltató a pénztárosi munkakör ellátásához szükséges tájékoztatás, irányítás tekintetében a kötelezettségeinek [Mt. 103. § (3) bekezdés] nem tett eleget és ezekkel a hiány (kár) bekövetkezésében közrehatott, kármegosztásnak van helye [Mt. 172. § (2) bekezdés].
Az előbbi téves jogi álláspontjuknál fogva az eljárt bíróságok az említetteket ebből a szempontból nem értékelték, illetve az erre nézve szükséges tényeket nem állapították meg.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróságot új eljárásra, új határozat hozatalára utasította. (Mfv. II. 10.861/2002.)
532. Biztonságos őrzés feltételei megvalósulásának minősül, ha a munkáltató a pénz megőrzésére zárral ellátott és a motorháztetőhöz rögzített pénzkazettát biztosít, és a gépkocsi mindkét ajtajának külön-külön kulccsal történő zárását írja elő [Mt. 169. § (2) bek.].
A felperes keresetében 310 560 forint és járulékai kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy tizenöt napon belül fizessen meg a felperesnek 310 560 forintot és ennek kamatait.
Az ítéleti tényállás szerint a felperesnél határozott időtartamú munkaszerződéssel szállító munkás és járatkezelő munkakörben dolgozó alperes munkaszerződésének 19. pontjában rögzítették, hogy a pénztárost, pénz- vagy értékkezelőt terhelő felelősség munkaköre folytán az alperesre is vonatkozik, tehát a pénzben bekövetkezett hiányért teljes mértékben felel. Az átvett pénzösszeget a gépkocsiban elhelyezett rögzített pénzkazettában kell tárolni, melynek kulcsa a pénzkazetta kezelőjénél található. A munkaszerződés időpontjával: 2003. 01. 28-ával azonos napon készített munkaszerződés kiegészítésben a felek azt is rögzítették, hogy az alperest teljes és korlátlan anyagi felelősség terheli az általa átvett és a fuvaroztatónak járó pénz, érték elvesztése, eltűnése, megsemmisülése esetén, ezért a teljes kárt köteles megtéríteni. Az alperesnek a P. Rt. egyes telephelyeire kellett gázpalackokat szállítania, a teli palackokat lerakták és az üres palackokat visszarakták a gépkocsi rakterébe. Az alperes feladata volt a rakodás, valamint az elszámolás. A palackokért járó összeget át kellett vennie és azzal elszámolnia a túraútvonal végén. A pénzt egy 20×30 cm-es zárható fémkazettába kellett behelyezni, amely a gépjármű fülkéjében a motorháztetőre volt csavarral rögzítve. A pénzkazettához csak az alperesnek volt kulcsa. Biztonsági okokból a tehergépjármű két ajtaja is külön-külön kulccsal záródott, a jobb oldali ajtót az alperes, a bal oldali ajtót pedig a gépjárművezető zárta. A gépjárművezető számára a munkáltató kifejezetten előírta az ajtó kulccsal való zárását, illetve az ablak feltekerését.
2003. április 23-án a körút során Sz.-en az N.-hez is szállítottak gázpalackokat, a főútról az udvarra tolattak be. A rakodás megkezdésekor az alperes bezárta a jobb oldali ajtót, állítása szerint a gépkocsivezető is bezárta a gépkocsi bal oldali ajtaját. A gépjármű jobb hátuljáról kezdték meg a pakolást, 13-17 palackot cseréltek. Az elszámolás alatt a gépjárművezető a gépkocsi mellett tartózkodott. Amikor az alperes átvette a pénzt és kiment a teherautóhoz, kinyitotta a jobb oldali ajtót, és amikor a pénzkazettába a pénzt be akarta helyezni, észlelte, hogy a zár nehezebben fordul, majd ahogy kinyitotta, észrevette, hogy hiányzik belőle az aznapi összes bevétel: 310 560 forint. A beszállás pillanatában a gépjárművezető észlelte, hogy az ő ajtaja nincs bezárva, tehát véleményük szerint valaki azt kulccsal már kinyitotta. Ezután az alperes nyomban értesítette a rendőrhatóságot, amely a helyszíni eljárást követően lefolytatott nyomozás során nyomszakértői véleményt szerzett be. A nyomszakértő megállapította, hogy ezt a zárat csak saját kulccsal vagy megegyező profilmintázatú gyári, vagy más másolt kulccsal lehetett nyomtalanul kinyitni. Megállapította, hogy a zárban olyan elváltozás, feszítési vagy egyéb eszköznyom, amely annak nem rendeltetésszerű használatára, nyitására utal, nem található. A szakértő rögzítette véleményében, hogy a zárat saját, vagy másolt kulccsal nyithatták ki. A rendőrkapitányság a nyomozást megszüntette.
A bíróság a felperes keresetét az Mt. 169. § (1)-(2) bekezdése alapján alaposnak találta. Megállapította, hogy a munkaszerződés alapján az alperes tájékoztatása, a pénz- és értékkezelésre vonatkozó szabályok ismertetése megtörtént, ezt az alperes tudomásul vette, ugyanakkor nem kifogásolta korábban, hogy esetleges további biztonsági eszközök beszerzése lenne szükséges, mert alperes is úgy látta, hogy a kazetta és az ajtó együttes bezárása a megfelelő biztonságot nyújtotta. Ezért a bíróság megállapította, hogy a felperes a biztonságos őrzés feltételeit megvalósította. Minthogy az alperes nem tudott hivatkozni, illetve nem tudott bizonyítani olyan elháríthatatlan külső okot, amely a hiányt előidézhette volna, ezért az Mt. 169. § (1) bekezdése alapján a bíróság kötelezte a felperes részére kártérítés megfizetésére.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta azzal, hogy a kamatfizetésre vonatkozó rendelkezéseket módosította. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítási eljárás alapján arra következtetett, hogy a bíróság helyes tényállást állapított meg, az erre alapított döntése is helytálló volt. Az adott esetben az ún. bútorzárral ellátott fémkazetta és annak a tehergépjárműben való rögzítése, továbbá a gépjárműfülke ajtajának a külön-külön történő zárhatósága a biztonságos őrzés feltételeit kielégítette. Külön kiemelte a másodfokú bíróság, hogy a nyomszakértői véleményből egyértelműen megállapíthatóan a pénzkazetta zárján, továbbá a tehergépjármű fülke ajtain erőszakos nyitásra utaló nyomokat nem találtak, és a pénzkazetta is rendeltetésszerűen működött.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében az alperes annak hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő határozat hozatalát, a felperesi kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a páncélkazettához ugyan neki volt egyedül kulcsa, azonban ezt a kazettát nem tudta állandóan őrizetében tartani, hiszen a tehergépkocsit a rakodás ideje alatt el kellett hagynia. Ezért az Mt. 169. § (1) bekezdésében foglalt feltételek szerinti felelőssége nem állapítható meg. Hivatkozott arra is, hogy a gépkocsivezető vallomása szerint a baloldali ajtón feszegetési nyomot lehetett találni, amely bűncselekmény elkövetésére utalt, és e bűncselekmény elkövetését az alperes nem háríthatta el. Végül hivatkozott arra is, hogy a pénzkazetta zárja sem volt alkalmas a biztonságos őrzésre, amit az is bizonyít, hogy az eset után övtáska használatát írták elő.
A felülvizsgálati kérelemben állított, az ügy érdemi elbírálására kiható jogszabálysértés nem állapítható meg.
Az alperest a munkaszerződés alapján megőrzési felelősség terhelte, a megőrzési felelősségnek a pénztárosra, pénzkezelőre vonatkozó szabályai szerint [Mt. 169. § (1)-(3) bekezdése].
A peradatokból helytállóan következtetett a jogerős ítélet arra, hogy a munkáltató a biztonságos őrzés feltételeit biztosította azáltal, hogy az ún. bútorzárral ellátott fémkazettát a tehergépjárműben csavarozással rögzítette, és a tehergépjármű fülke mindkét ajtajának külön-külön kulccsal történő zárását írta elő, illetve biztosította. Ez a munkáltatói eljárás kielégítette a biztonságos őrzés feltételeit. Minthogy a rögzített pénzkazetta kulcsa kizárólag az alperes őrizetében volt, ezért az alperes nem hivatkozhatott arra, hogy a pénzt nem tartotta állandóan őrizetében. Az ítélkezési gyakorlat következetes a tekintetben, hogy a munkáltató a biztonságos őrzés feltételeit biztosítja, amennyiben a pénz őrzéséhez jól zárható páncélszekrényt (kazettát) biztosít, amelynek a kulcsa kizárólag a felelősséggel tartozó munkavállaló őrzésében van. Az alperes nem bizonyította, hogy a hiányt elháríthatatlan külső ok idézte elő, tehát a kimentési feltételek egyike sem volt megállapítható.
A per során az alperes is előadta, hogy egyszer sem kifogásolta a felperesnél a biztonsági eszközök meglétének hiányát vagy bármi olyat, hogy biztonságosabbá lehetne tenni az őrzést.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 273. §-ának (1) bekezdése alapján az alperes felülvizsgálati kérelmét elutasította. (Mfv. E. 10.175/2006.)
533. A pénztárosok felelőssége kimentő ok hiányában áll fenn, és a hiányért a munkabérük arányában felelnek, ha az egyik pénztáros a másnap kezdődő szabadságára tekintettel a pénztár nála lévő egyik kulcsát, valamint a pótkulcsot a pénztárhelyiségben hagyta, erről nem szólt a másik pénztárosnak, aki a szabadságról tudott, de a kulcsokat nem kérte el, továbbá aznap éjjel a helyiségbe betörtek, és 4,5 mFt-ot a kulcsok használatával eltulajdonítottak [Mt. 169. § (2) bek., 171. § (1) bek.].
A felperes munkáltató felülvizsgálati kérelmében az Mt. 171. § (1) bekezdésébe ütköző jogszabálysértés miatt kérte a jogerős ítélet "megváltoztatását", és az I. rendű alperesnek a megítélt 1 872 500 forinton felül további 2 485 223 forint megfizetésére kötelezését. Álláspontja szerint az I. rendű alperes szabályszegő magatartásával állt közvetlen okozati összefüggésben a kár bekövetkezése. Az I. rendű alperes ugyanis a páncélszekrény kulcsát tartalmazó páncélkazetta kulcsát a kazetta mellé tette, így lehetővé tette a benne lévő készpénz elrablását. A kár tehát nem elháríthatatlan ok, hanem közvetlenül az I. rendű alperes magatartásának következménye, így a kárt ő köteles viselni.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes vizsgálata során nem talált alapot a felülvizsgálat elrendelésére.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint az alperesek valuta és forint pénztáros munkakörben dolgoztak a felperesnél. 2001. augusztus 8-án az I. rendű alperes a másnap kezdődő szabadságára tekintettel bevitte a páncélszekrény nála lévő egyik kulcsát (a másikat a II. rendű alperes kezelte), és a pótkulcsot, azokat a pénztárfülkében lévő páncélkazettában hagyta, annak kulcsát pedig a kazetta mellé tette. A munkaügyi bíróság megállapítása szerint mindezekről az I. rendű alperes "elfelejtett szólni a II. rendű alperesnek". Az alperes munkahelyére 2001. augusztus 8-áról 9-ére virradó éjszaka betörtek, és 4 490 426 forint értékű valutát a páncélszekrénynek az ott hagyott kulccsal való kinyitásával eltulajdonítottak.
A felperes elsődlegesen az Mt. 169. § (1) és (3) bekezdése alapján az I. rendű alperes teljes megtérítési kötelezettsége megállapítását kérte, másodlagos kereseti kérelmében az I. rendű alperes teljes kártérítési felelőssége alapjaként az Mt. 168. §-ára hivatkozott. Harmadlagos kérelmében az Mt. 167. § (3) bekezdése alapján az alperesek másfél havi átlagkeresetben marasztalását kérte.
A munkaügyi bíróság ítéletében az I. rendű alperest 4 357 723, a II. rendű alperest (fél havi átlagkeresetének megfelelő) 132 703 forint megfizetésére kötelezte. Jogi álláspontja szerint az I. rendű alperest az Mt. 169. § (1)-(4) bekezdésein alapuló objektív felelősség alól nem mentesíti a kulcskezeléssel kapcsolatos mulasztása. Az elsőfokú bíróság a II. rendű alperes kártérítési felelősségét az Mt. 167. § (1) bekezdése szerint gondatlan károkozás alapján látta megállapíthatónak.
Az alperesek teljes mentesítésre irányuló fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítélet nem fellebbezett rendelkezéseit nem érintette, fellebbezett részében részben megváltoztatta, az I. rendű alperest terhelő marasztalás összegét 1 872 500 forintra leszállította, és mellőzte perköltségben való marasztalását, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú bíróság a pénztár kezelésére vonatkozó tényállás kiegészítése alapján tévesnek találta az alperesek kártérítési felelősségének jogalapját egymástól eltérően megállapító elsőfokú ítéleti álláspontot. Jogi következtetése szerint a pénztáros alperesek tárgyi felelőssége az Mt. 169. § (2) bekezdésén alapult, mivel kimentő okot nem tudtak bizonyítani. Az alperesek így az Mt. l71. § (1) bekezdése értelmében munkabérük arányában a teljes kárért felelnek, ami I. rendű alperesnél a marasztalási összeg, II. rendű alperesnél viszont a kereseti kérelemhez kötöttség miatt nem volt mód a magasabb mértékű marasztalásra.
A Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság által kifejtettekkel egyetért.
Az eljárt bíróságok helytállóan emelték ki, hogy a felperes a per adataiból megállapíthatóan a biztonságos őrzés feltételeit megfelelően biztosította, az iroda hangriasztó berendezéssel volt ellátva, a pénz és valuta őrzésére páncélszekrény állt rendelkezésre, a pénzkezelést, a kulcsok őrzését megfelelően szabályozta, a szabályokat az alperesek a perbeli esetig be is tartották. Az alperesek a pénztárt pénztárosként közösen kezelték, felelősségvállalási nyilatkozatuk szerint a pénztári felelősséggel tisztában voltak. Következésképpen a másodfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy az alperesek felelőssége az Mt. 169. § alapján teljes mértékben, az Mt. 171. § (1) bekezdése szerint munkabérük arányában állt fenn az általuk kizárólag kezelt pénztárban előállott kárért. A felperes tévesen hivatkozott az Mt. 171. § (1) bekezdése alkalmazása kizártságára. A jogszabályból következően a perbeli objektív felelősségre tekintettel nem a vétkesség, hanem a munkabérek aránya az irányadó a kármegosztás esetében. Helytállóan fejtette ki a jogerős ítélet, hogy az alperesek nem hivatkozhattak a betörésre, mint elháríthatatlan külső okra, mivel I. rendű alperes a kulcskezelés szabályait súlyosan megszegte, II. rendű alperes pedig elmulasztotta a pótkulcsokat elkérni, holott tudott az I. rendű alperes másnap kezdődő szabadságáról.
A felperes felülvizsgálati kérelmében előadottak nem alkalmasak a jogerős ítélet jogi következtetése cáfolatára. Az I. és II. rendű alperesek munkabérük arányában fennálló tárgyi felelősségét - a kifejtettekből következően - nem érinti az I. rendű alperes vétkességének nem vitatottan nagyobb súlya. A másodfokú bíróság ugyancsak helytállóan mutatott rá, hogy II. rendű alperesnek az Mt. 169. §-a és 171. § (1) bekezdése szerinti, az elsőfokú ítéletben megállapítottnál magasabb mértékű kötelezésére - a felperes keresetéhez, valamint az alperesek fellebbezéséhez való kötöttség miatt - nem kerülhetett sor.
Mindezekből kitűnően a felperes felülvizsgálati érvelése téves.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet - tekintettel arra, hogy az abban előadott jogszabálysértések nem álltak fenn - a Pp. 273. §-ának (1) bekezdése alapján elutasította. (Mfv. E. 10.271/2004.)
534. A ténylegesen pénztáros munkakört betöltő munkavállalótól a pénztárhiány megfizetése követelhető [Mt. 169. § (3) bek.].
A periratokból megállapíthatóan az alperes 1998. március 30-án létesített munkaviszonyt a felperesnél munkaügyi és társadalombiztosítási ügyintéző munkakör ellátására, azonban a munkaviszonya keretében a pénztárosi és a pénzkezelői feladatokat is ellátta. 1999. augusztus elején adó-eljárás indult a felperesnél, amelynek keretében pénztárellenőrzést is tartottak. A pénztári rovancs áttekintésekor a felperes főkönyvelője 2 db nagy összegű előleg kifizetését észlelte, amely kifizetések fiktívnek bizonyultak, és ezt a tényt a felperes is elismerte. Ilyen előzmények után a felperes a munkaügyi bírósághoz benyújtott keresetében az alperest az Mt. 168. §-ára hivatkozással 897 190 forint és ennek az 1999. augusztus 26-ától számított késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni.
Az alperes az ellenkérelmében arra hivatkozott, hogy a felperesnél kialakult gyakorlat szerint a munkáltató szóbeli utasítása alapján a társaság munkavállalóinak és a társasággal szerződéses viszonyban álló személyeknek bizonylat nélkül adott ki készpénzt, amelyet egy "cetlire" írt fel, majd amikor a felvett összeggel az átvevő elszámolt, a cetlit összetépte és aznapra írta ki a pénztári bizonylatot. Kétségbe vonta, hogy egyáltalában keletkezett pénztárhiány, arra hivatkozott, hogy a felperes nem pénztárosként foglalkoztatta és a pénztárt soha nem vette át szabályszerűen, illetőleg nem egyedül kezelte, mert a távolléte vagy a szabadsága esetén helyettesítették.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperest 897 197 forint hiány, késedelmi kamat és perköltség megfizetésére kötelezte. A bíróság a bizonyítási eljárás keretében beszerzett igazságügyi szakértői vélemény alapján tényként állapította meg, hogy a pénztárhiány valós hiány és nem számlahiány következménye. A perben nem nyert bizonyítást, hogy a felperes az alperest az úgynevezett cetlis rendszer működtetésére utasította volna, de önmagában ez a helytelen gyakorlat a pénztárhiányt nem eredményezhette. A bíróság nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy a pénzkezelői munka megkezdésekor a felek között a pénztár átadása-átvétele nem történt meg, mert az alperes által elismerten időszakonként pénztárjelentéseket készített, amelynek adatai alapján a legutolsó záró pénztárkészlet rögzítést nyert. A bíróság nem találta megalapozottnak azt az alperesi érvelést, hogy a felperes a biztonságos őrzés feltételeit nem biztosította. A házipénztár pénzkészletét az alperes egy pénzes kazettában tárolta, amelynek a kulcsát magánál tartotta. A felperes részéről sem olyan utasítás, sem olyan tartalmú elvárás nem volt, amely szerint az alperesnek a pénztár kulcsát a kazettában kellett volna hagynia. Az alperes szabadsága idején a pénztárt L.-né kezelte, azonban a perben nem nyert bizonyítást, hogy a szóban forgó hiány ez idő alatt keletkezett. Az alperes állításait illetően csak F. J. tett kedvező tanúvallomást, amelyet azonban a bíróság nem vett figyelembe, mivel a tanú szavahihetősége a meghallgatása elején megkérdőjeleződött.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét annak helyes indokaira figyelemmel a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. Kiemelte, hogy a munkaügyi bíróság a felelősség megállapítása szempontjából az Mt. 169. §-ának (1)-(3) bekezdését helytállóan alkalmazta, mert az alperes maga sem vitatta, hogy a felperest pénztárosként foglalkoztatta. Helyesen állapította meg a bíróság, hogy a pénztárhiány valós hiány és a pénzkezelés tárgyi feltételeit a felperes biztosította. A felperes az igényét közvetlenül a bíróság előtt érvényesíthette az Mt. 173. §-ának (1) bekezdése alapján, mellyel szemben az alperesnek az Mt. 162. § (3) bekezdésére és az írásbeli felszólítással való érvényesítés jogszerűségére vonatkozó hivatkozása téves.
A jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében az alperes annak a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedő megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását kérte. A kérelem lényeges tartalmát tekintve megismételte a perben elfoglalt jogi álláspontját, miszerint a pénztárt szabályszerű átadás-átvétel útján nem vette át, azt nem kizárólagosan kezelte, így az Mt. 169. §-ának (1) bekezdése szerinti felelősség nem terheli. Hivatkozott N. R.-né tanúvallomására, miszerint nevezettet távolléte esetén ő helyettesítette, így egyidejűleg a pénztárat nem tudta vezetni, mely esetekben azt L. J.-né, P. G.-né vagy B.-né M. Á. kezelte. Sérelmezte, hogy a munkaügyi bíróság F. J. tanúvallomását csak azért nem vette figyelembe, mert az a többi, a felperes alkalmazásában álló tanú vallomásával ellentétes volt. Végül arra hivatkozott, hogy a biztonságos őrzés hiányát a könyvszakértő is megállapította.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A perben abban a kérdésben kellett dönteni, hogy a felperest érte-e kár és azért fennáll-e és milyen jogcímen az alperes kártérítési felelőssége.
Az igazságügyi szakértő megállapítását, miszerint a keletkezett pénztárhiány valós hiány, az alperes sem vitatta. A felperes a követelése jogcímét a keresetében az Mt. 168. §-a alapján az alperes szándékos károkozására alapítottan jelölte meg. Ezzel szemben a munkaügyi bíróság a jogalapot megváltoztatta és helytállóan jutott arra az álláspontra, hogy a keletkezett hiányért az alperes az Mt. 169. §-ának (1) és (3) bekezdése szerinti felelősséggel tartozik. A felelősség megállapításának alapjául szolgáló tényállást az elsőfokú bíróság teljes körűen feltárta, a rendelkezésre álló bizonyítékokat egymással összevetve, azokból okszerűen vonta le azt a következtetést, hogy az alperes a pénztáros munkakört ténylegesen betöltötte és a felperes a biztonságos őrzés feltételeit biztosította.
Az alperes a személyes meghallgatása során maga állította, hogy a legutolsó pénztárzáráskor hiányt nem tapasztalt, azt először 1999. június végén észlelte, így a felülvizsgálati eljárásban eredménnyel nem hivatkozhat arra, hogy részére a pénztárkészlet átadása-átvétele a feladattal való megbízással egyidejűleg nem történt meg, illetőleg a pénztárt nem kizárólagosan kezelte. L. J.-né az alperest csak a szabadsága ideje alatt helyettesítette, a hiány azonban a peradatokból megállapíthatóan nem ebben az időszakban keletkezett. A felperesnek azt az állítását, hogy a pénztárat rajta kívül akár a napi eltávozásai során is több kolleganője kezelte, a tanúvallomások nem támasztották alá, a bizonyítékok köréből F. J. tanúvallomását pedig a munkaügyi bíróság helytállóan zárta ki.
A kifejtettekre figyelemmel a másodfokú bíróság az ítéletét jogszabálysértés nélkül hozta meg, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Mfv. II. 10.891/2000.)
535. A pénzkezelő kártérítési felelőssége megállapításakor a kár bekövetkeztét és annak mértékét a munkáltatónak kell bizonyítania [Mt. 169. § (4) bek.]
A felperes 1 314 567 forint és járulékai iránt fizetési meghagyás kibocsátását kérte az alperessel szemben, mert állítása szerint 2000. december 5-én ezt az összeget átvette azzal, hogy a kft. részére valutaváltási tevékenységet végezzen. Az alperes azt jelentette be, hogy a nyitva hagyott gépkocsiból a pénzt ellopták.
Az alperes ellentmondása folytán perré alakult eljárásban a munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek az ítélet jogerőre emelkedésétől számított tizenöt napon belül 1 298 300 forintot, valamint ezen összeg kamatát.
Az ítéleti tényállás szerint az alperes valutapénztáros és pénzszállító munkakörben dolgozott a felperesnél 1998 márciusa óta. A munkavégzésének helye P.-én volt. Az alperes munkaköri leírása szerint valutapénztárosi munkakört látott el; ebben vállalta, hogy vezeti a pénztárkönyvet, amelyben a nyitó és zárókészletet és a napi forgalmat rögzíti. Az átvett, illetve átadott forint és valutamennyiséggel naponta köteles elszámolni. Tevékenységét teljes anyagi felelősséggel végzi, az esetleges hiányt köteles megfizetni. 2000. december 5-én az alperes a kialakult gyakorlatnak megfelelően elment a felperes lakására, amely egyúttal a kft. telephelye volt. A felperes lakásához tartozó helyiségben számára összekészített táskát - amelyben a felperes a pénzt is elhelyezte - felvette, és a felperes tulajdonát képező személygépkocsi csomagtartójába helyezte. Elmondása szerint P.-én megállt egy kávézó előtt, ahol a kávé elfogyasztása után visszaült a személygépkocsiba, és csak a pénzváltó helyiségben vette észre, hogy a táskában nincs benne a pénz. A személygépkocsi csomagtartóját nem zárta be, a számzáras táskát szintén nem számzárral zárta be, és a táskában lévő pénzes kazettában benne volt a kulcs. A B.-i Rendőr-főkapitányság bűnügyi osztálya a nyomozást megszüntető határozatában megállapította, hogy nem merült fel olyan bizonyíték, amelynek alapján az elkövető kilétét megállapíthatta volna.
Az elsőfokú bíróság az Mt. 169. § (1) és (3) bekezdése alapján megállapította az alperes anyagi felelősségét. A bíróság szerint az alperest mint pénzkezelőt átvételi elismervény nélkül is terheli a felelősség az átvett pénzért, és nem ajánlott fel bizonyítást arra, hogy a pénz nem volt a táskában. Az a kialakult gyakorlat, hogy csak a pénzváltóhelyen ellenőrizte és számolta át azt a pénzt, amit a felperes lakásából elhozott, nem mentesíti a felelősség alól. A bíróság a két ügyvezető meghallgatása alapján megállapította, hogy a felperest 1 298 300 forint kár kérte, mivel ezen összegre a felperes az eljárás során a keresetét leszállította.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét helyes indokai alapján helybenhagyta.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és új eljárás elrendelését, másodlagosan a felperes keresetét elutasító határozat hozatalát kérte. Az Mt. 169. §-a (3) bekezdésébe ütköző jogszabálysértést panaszolt arra hivatkozva, hogy a perbeli tevékenység végzése során nem volt pénzkezelőnek tekinthető, hiszen csupán pénzszállítási tevékenységet végzett, és ezért csak akkor terhelte volna teljes anyagi felelősség, ha a szállított pénzt jegyzék vagy elismervény alapján vette volna át, átvételi elismervény pedig nem készült. Sérelmezte, hogy a másodfokú bíróság elutasította a másik pénztáros tanúkénti meghallgatása iránti bizonyítási indítványát, amellyel azt kívánta bizonyítani, hogy a pénztárosok a váltóhelyen vették át a pénzt. Vitatta a kár összegét is, az ügyvezetők azon nyilatkozataira hivatkozva, amelyek a pénz összegének bizonytalan meghatározására vonatkoztak. Érvelése szerint a felperes ügyvezetői mint érdekelt felek nem tudták kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a táskában pénzt helyeztek el és milyen összegben, ekként nem tettek eleget az Mt. 169. § (4) bekezdésében írt bizonyítási kötelezettségüknek. Eljárási jogszabálysértésként panaszolta H. V. ügyvezető másodfokú tárgyaláson történt meghallgatását, mivel erre a felek bizonyítási indítványt nem terjesztettek elő, és alperes személyesen nem volt jelen a fellebbezési tárgyaláson.
A felperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A felülvizsgálattal nem támadott, így e részében irányadó tényállás alapján az eljárt bíróságok helyesen állapították meg, hogy az alperes felelősségét a pénztáros, pénzkezelő kártérítési felelősségére vonatkozó szabályok szerint kell elbírálni, mivel e tevékenységével összefüggésben kezelt pénzre vonatkozott a perbeli kártérítési igény. Ennélfogva az Mt. 169. §-ának (3) bekezdése alkalmazását a felülvizsgálati kérelem alaptalanul sérelmezte.
A kár bekövetkeztét és mértékét az Mt. 169. §-ának (4) bekezdése szerint a munkáltatónak kell bizonyítania. Az elsőfokú bíróság ehhez képest tévesen hivatkozott arra, hogy az alperes nem bizonyította, hogy a pénz nem volt a táskában. Ilyen bizonyítás az alperest nem terhelte, ennek ellenkezőjét viszont a perben a munkáltató felperesnek kellett bizonyítani. Erre vonatkozóan az elsőfokú bíróság az előbbi téves jogi álláspontjából következően - a per eldöntéséhez szükséges tényeket a Pp. 206. §-a (1) bekezdése szerint nem állapította meg, csupán a felperes két ügyvezetőjének meghallgatására hivatkozva azt rögzítette, hogy a fizetési meghagyásban foglalt összeghez képest kevesebb, a leszállított kereseti követelésnek megfelelő kár érte a felperest. Az erre vonatkozó, a Pp. 221. §-a (1) bekezdésének megfelelő indokolás hiányában nem bírálható el, hogy a kár bekövetkezésének és összegének bizonyítottságára levont ítéleti következtetés megalapozott-e, megfelel-e az okszerűség követelményének.
A bizonyítási teher téves értelmezését, illetve a tényállás és az indokolás hiányosságát a másodfokú bíróság nem észlelte, azt nem pótolta, ezért jogszabálysértően hagyta helyben e körben az elsőfokú ítéletet. A felülvizsgálati kérelem ennélfogva a kár bekövetkezése és összege bizonyítottsága tekintetében az Mt. 169. §-a (4) bekezdésébe ütköző törvénysértésre megalapozottan hivatkozott.
A felperes munkáltató képviselőjének a fellebbezési tárgyaláson tett nyilatkozatával kapcsolatban eljárási jogszabálysértés nem volt megállapítható (Pp. 243. §), mivel az alperes jogi képviselője jelenlétében került rá sor, sőt, ő maga is kérdést intézett az ügyvezetőhöz. A bizonyítási indítvány indokolás nélküli mellőzése a Pp. 221. § (1) bekezdésébe ütközött.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletet - a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedően - hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Az új eljárásban a kár bekövetkezésére és mértékére vonatkozóan a tényállást - szükséghez képest a bizonyítás kiegészítésével - a Pp. 206. §-ának (1) bekezdése szerint megállapított tényekkel ki kell egészíteni. Az így kiegészített tényállás alapján lehet megalapozottan elbírálni az alperessel szemben a pénzkezelői felelőssége alapján érvényesített kártérítési igényt. (Mfv. II. 10.235/2002.)
536. Eshetőleges - szándékos - károkozó magatartásnak minősül, ha a megőrzési felelősséggel tartozó kamionvezető súlyosan ittas állapotban vezeti a gépkocsit, letér az útról, és felborul [Mt. 169. § (5) bek., 172. §].
Az alperes 1993. november 25-étől állt a felperes egyéni vállalkozó alkalmazásában mint gépkocsivezető. 1995. február 19-én 17 óra 40 perckor külföldről visszatérve az M1-es autópályán szeszesitaltól befolyásolt állapotban vezette az alperes tulajdonában álló Volvo típusú nyerges vonatós kamion szerelvényt, amikor ittassága miatt letért az úttestről, az úttest melletti betonúton árokba hajtott, ahol a nyerges vontató oldalra borult. A szerelvényben és árukban több mint 2 000 000 forint összegű kár keletkezett. A felperes az alperes munkaviszonyát rendkívüli felmondással megszüntette. Az alperesnek a munkaviszony megszüntetése jogellenességének megállapítására irányuló keresetét a munkaügyi bíróság elutasította.
A Városi Bíróság végzésével az alperessel szemben ittas járművezetés vétsége miatt pénzbüntetést szabott ki, és mellékbüntetésként két év két hónapra a közúti járművezetéstől eltiltotta. A vádlott és védője által bejelentett fellebbezést a másodfokú bíróság elutasította.
A munkáltató kereseti kérelmében az alperes teljes kártérítésre kötelezését kérte. A büntetőeljárás jogerős befejezéséig a munkaügyi bíróság az eljárást felfüggesztette, melyet követően a felperes módosított keresetében - miután az árukárt a biztosító megtérítette - a gépkocsiban keletkezett kár címén 797 603 forint, míg elmaradt bevétel címén 689 608 forint, azaz összesen 1 487 211 forint megfizetésére kérte az alperest kötelezni.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 6100 forintot, valamint ezen összegnek 1995. február 19-étől járó évi 20%-os kamatát. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Kötelezte a felperest az alperes javára perköltség, illetve az állam javára le nem rótt kereseti illeték megfizetésére.
Az elsőfokú bíróság csupán csekély részben találta megalapozottnak a felperes keresetét, minthogy a KRESZ szabályok megszegése nem tekinthető a károkozás vonatkozásában szándékos magatartásnak. Az elsőfokú ítélet értelmében az Mt. 167. §-a alkalmazandó, azaz az alperes egy havi átlagkeresete 50%-át tartozik csupán kártérítés címén a felperesnek megfizetni. Az alperes munkabére 1995-ben havi 12 200 forint volt, ezért az elsőfokú bíróság az alperest ezen összeg 50%-a megfizetésére kötelezte.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta és alperes marasztalását 1 487 211 forintra felemelte.
A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság által megállapított tényállással, nem osztotta azonban az elsőfokú bíróság ítéletében foglaltakat az alperesi károkozás gondatlan volta tekintetében. A másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy a perbeli esetben a közvetlen szándék a károkozás tekintetében nyilván nem állapítható meg, ugyanakkor az eshetőleges szándékot megállapíthatónak tartotta. Az alperes hivatásos gépkocsivezetőként fokozottan veszélyes tevékenységet folytatott speciális gépjárművel. Az alperes rendkívüli súlyos ittassága, a téli, esti vezetési körülmények alapján a másodfokú bíróság azt a következtetést vonta le, hogy az alperesnek reálisan számolnia kellett volna ilyen körülmények mellett a baleset (kár) bekövetkeztével. Tudatának át kellett fognia a cselekmény következményeibe való belenyugvást is, nevezetesen az eredmény, a károkozás bekövetkezése reális lehetőségének tudomásulvételét. A másodfokú bíróság kiemelte, hogy a joggyakorlat az eshetőleges szándékot azzal jellemzi, hogy az elkövető érzelmileg közömbös a cselekmény megvalósítása során: mindenképpen cselekszik, akár bekövetkezik az eredmény, akár nem. A perbeli esetben nem volt olyan körülmény, felperesi intézkedés, amely az alperes magatartását indokolta volna, vagy amelynek alapján a kár elmaradásában bízhatott volna. Minthogy az Mt. 168. §-a alapján szándékos károkozás esetén a munkavállaló a teljes kárt köteles megtéríteni, a másodfokú bíróság az alperest a keresetnek, illetve az alperesi fellebbezésnek megfelelően marasztalta.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében az alperes a másodfokú ítélet "megváltoztatását" és a munkaügyi bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Vitatta, hogy a körülményekből eshetőleges szándékra lehetett volna következtetni, hiszen ez azt jelentené, hogy a feltételezett szándéknak nem csak a szállítmányban és a gépjárműben okozott kárra kellett volna kiterjednie, hanem a saját testi épségében okozott sérülésre, életének elvesztésére is. Ezt az utóbbi tényt a bíróság az eset körülményeinek mérlegelésekor figyelmen kívül hagyta. Ezek alapján egyértelmű, hogy nem okozhatta szándékosan a perbeli káreseményt, még úgy sem, hogy esetlegesen belenyugodott volna annak bekövetkeztébe, hiszen ez akár az életébe is kerülhetett volna. Másodlagosan arra hivatkozott, hogy a felperes a fellebbezésével elkésett. A fellebbezés előterjesztését követően csupán 19 nappal később adta be a fellebbezése indokolását. A másodfokú bíróság eljárása a felülvizsgálati kérelem szerint sértette a Pp. 235. § (1) bekezdését, illetve a Pp. 95. §-ában írtakat.
A felperes a felülvizsgálati kérelem elutasítását és a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos.
A bíróságok a megalapozott ítéleti döntéshez szükséges tényállást kellő mértékben feltárták, nem volt vitás a felperes által elszenvedett kár összege sem.
Az alperest a munkaszerződése, illetve annak mellékletét képező munkaköri leírás alapján megőrzési felelősség terhelte. Az Mt. 169. §-ának (5) bekezdése értelmében, ha a megőrzésre átadott dologban megrongálódás folytán keletkezett kár, a munkavállaló felelősségét a vétkességi felelősségre megállapított szabályok szerint kell elbírálni, de ebben az esetben a vétlenség bizonyítása a munkavállalót terheli.
Az alperes a vétkességét, súlyos alkoholos befolyásoltságát elismerte. A másodfokú bíróság a bizonyítékok okszerű mérlegelése alapján jutott arra a megállapításra, hogy az alperesnek reálisan számolnia kellett volna a baleset, kár bekövetkeztével, tehát tudatának át kellett fognia a cselekménye következményeit és abba belenyugodva cselekedett. Az ítélkezési gyakorlat szerint nem csupán a közvetlen szándék, hanem az eshetőleges szándék is szándékos magatartásnak minősül. Az alperes jelentős mértékű alkoholos befolyásoltsága nem zárja ki az eshetőleges szándék megállapítását. Az alperes a nyomozati eljárás során maga adta elő, hogy Magyarországra érkezve több alkalommal megállt pihenőt tartani, és ezen alkalmakkor sört, illetve konyakot és kávét fogyasztott. Elismerte, hogy az alkohol fogyasztása megfelelt a vérvételi jegyzőkönyvben kimutatott mennyiségnek, felelősnek érezte magát az ittas vezetésért.
Alaptalan a felülvizsgálati kérelemnek a felperesi fellebbezés elkésettségére való hivatkozása. A Pp. 275. §-ának (1) bekezdése alapján a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem elbírálása során a rendelkezésre álló iratok alapján dönt. A periratokból megállapítható, hogy az alperes a felülvizsgálati kérelmében hivatkozott első alkalommal a felperes fellebbezésének elkésettségére és ezzel kapcsolatban az eljárt bíróságok által elkövetett jogszabálysértésre. Minthogy az alapeljárás során az alperes ilyen előadást nem tett, mindezekre nem hivatkozott, ezért erre a felülvizsgálati eljárásban már nincs jogi lehetősége.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróság ítéletét megváltoztatta. (Mfv. II. 10.469/2000.)
537. A munkavállaló megőrzési felelősség alóli mentesüléséhez vezethet, ha bizonyítja, hogy a munkáltató eljárása, vagy a kialakult gyakorlat miatt nem valósultak meg a biztonságos őrzés feltételei (Mt. 169. §).
A felperes a keresetében korábban felvett euró előleg, ADR tanfolyam kölcsönhányada, nemzetközi árufuvarozói tanfolyam költségének időarányos része, továbbá raklap tartozás megfizetésére kérte kötelezni az alperest, összesen 892 502 forint és annak kamata összegében.
Az alperes viszontkeresete 400 000 forint elmaradt munkabér megfizetésére irányult arra hivatkozással, hogy a munkaviszony kezdetekor szóban megállapodott a felperes képviselőjével a 20 Ft/km teljesítménybérben is, amelyhez napidíjas rendszer is járult.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest 892 502 forint kártérítés és kamata, valamint perköltség megfizetésére, míg az alperes viszontkeresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás lényege szerint az alperes 2004. május 5-étől 2005. március 25-éig állt a felperes alkalmazásában tehergépjármű vezetőként. A munkaszerződésben kikötötték, hogy a raklapok tekintetében a munkavállalót elszámolási kötelezettség terheli. Az alperes 2004. december 6-án 90 euró előleget vett fel, továbbá a munkáltató 45 000 forint kölcsönt adott az alperesnek a veszélyes áruk fuvarozásához szükséges vizsga megszerzése érdekében, valamint 28 000 forintot nemzetközi árufuvarozói tanfolyam költségeként időarányos visszafizetési kötelezettséggel. A felperes 2005. február 15-én tartozáselismerést írt alá, amelyben 229 db raklap árának megtérítését vállalta. A beszerzett szakértői vélemény alapján a munkaviszony közös megegyezéses megszüntetését követően 639 db raklap vonatkozásában volt megállapítható, hogy azzal az alperes nem számolt el.
A munkaügyi bíróság álláspontja szerint az alperest a raklapokkal összefüggésben megőrzési felelősség terhelte, mivel azokat minden alkalommal kifogás nélkül, darabszámra átvette, így az MK 113. számú állásfoglalás III. pontjában foglaltaknak megfelelően utóbb nem lehet mennyiségi és minőségi eltérésekre hivatkozni. A 2005. február 15-ei 229 db raklap tartozásra irányuló megállapodás, illetve elismerés nem semmis, nem ütközik jogszabályba, mert az az Mt. 169. § (1) bekezdésének megfelelő felelősségi formára vonatkozott. Az alperes nem vitatta, hogy az ADR tanfolyam, mint a nemzetközi árufuvarozói tanfolyam költségeivel tartozik, azonban hivatkozása szerint azt az utolsó havi munkabéréből a munkáltató levonta. Ezt az elsőfokú bíróság nem találta megállapíthatónak, és a felvett euró előleggel együtt ezeken a jogcímeken 61 802 forint megfizetésére kötelezte az alperest, míg a raklaptartozás mértékét 830 700 forintban határozta meg. A bíróság az alperes viszontkeresetét azon indokolással utasította el, hogy a munkavállaló által hivatkozott garantált bér részére kifizetésre került, így további igénye megalapozottnak nem tekinthető.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részében részben megváltoztatta. A teljesítési határidő és a késedelmi kamat kezdő időpontjának érintetlenül hagyásával az alperest terhelő marasztalás összegét 292 102 forintra leszállította, ezen belül a raklaphiány miatti kártérítés összegét 235 300 forintban határozta meg 9,5%-os törvényes kamat mellett. A jogerős ítélet szerint a felek perköltség fizetésre kötelesek.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a kiegészített tényállásból következően a perbeli raklap elszámoltatásával a megőrzési felelősség feltételei nem állnak fenn. A gépjárművel - amelyre az átvett szállítólevelek alapján a felperes a szállított raklapot ráterheli - esetenként más gépkocsivezető közlekedik. Ilyen körülmények mellett a megőrzési felelősségnek nemcsak az a feltétele hiányzik, hogy az árut jegyzék szerint kell átvenni, hanem az sem bizonyítható, miszerint a raklapot az alperes állandóan őrizetben tartotta, kizárólagosan használta, illetve kezelte. Az alperes 2005. február 15-én tartozáselismerő nyilatkozatot tett 229 db raklap hiányát elismerve, és vállalta ezen a jogcímen 297 700 forint megfizetését. A tartozáselismerés az Mt. 8. §-a alapján nem semmis, az alperes a megállapodást az Mt. 7. § (1) bekezdése alapján nem támadta, és az előírt 30 napos megtámadási határidő is eltelt. A másodfokú bíróság álláspontja szerint 48 raklap áraként 62 400 forint az alperestől levonásra került, ezért az elismert 297 700 forintból ezen összeget a jogerős ítélet levonásba helyezte.
A felperes felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az alperes 892 500 forint és ennek 2005. március 25-étől a kifizetésig járó évi 9,5%-os kamata megfizetésére kötelezését kérte. Másodlagos kérelme a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére és a másodfokú bíróság új eljárás lefolytatására utasítására irányult. A felperes érvelése szerint a másodfokú bíróság anyagi jogi jogszabályt sértett, amikor nem találta alkalmazhatónak az Mt. 169. § (1) bekezdésében foglaltakat. Az alperes tartozáselismerő nyilatkozatában maga is elismerte, hogy a raklapokkal elszámolási kötelezettsége áll fenn, és közvetve azt is, hogy az aláírásával ellátott fuvarlevelek és szállítólevelek alátámasztják az őt terhelő hiány megállapíthatóságát. A felperes hivatkozása szerint a másodfokú bíróság azonos tényállás mellett a felperes és egy másik gépkocsivezető közötti perben maga is ellentétes véleményre jutott, egyik esetben a megőrzési felelősséget, másik esetben annak hiányát állapította meg. A felperes felülvizsgálati kérelmében a másodfokú bíróság eljárási szabálysértésére is utalt, amikor a fellebbezési eljárás során meghallgatta a szakértőt annak ellenére, hogy azt a peres felek nem indítványozták.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult. Álláspontja szerint az általa aláírt szállítólevelek kizárólag a raklapos áru átvételét bizonyítják, a raklap csupán göngyölegként értékelhető. Érvelése szerint jelen ügyben az MK 113. számú állásfoglalás nem alkalmazható, távollétében a raklaphoz bárki hozzáférhetett.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
Az alperes által is aláírt munkaszerződés 7. pontja egyértelműen rögzíti, hogy a munkavállaló köteles a rakodásban közreműködni, és az általa átvett raklapokkal elszámolni. Ebből következően őt terhelte annak bizonyítása, hogy a munkáltató eljárása miatt nem valósultak meg a biztonságos őrzés feltételei, illetve a felperesnél kialakult gyakorlat vezetett oda, hogy a raklapokat a munkavállaló nem kizárólagosan használta, illetve kezelte, így elszámolási kötelezettség sem terhelheti (Mt. 169. §). Ebben a körben az eljáró bíróságok a tényállást nem tárták fel kellőképpen, nem tisztázták a raklapok átvételének, őrzésének, leadásának és elszámolásának pontos rendjét.
A megismételt eljárás során az eljáró bíróságoknak - a Pp. 3. §-ának (3) bekezdésében foglalt előzetes tájékoztatási kötelezettségük mellett - részletesen vizsgálni kell a raklapok átvételének és kezelésének körülményeit. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy az alperest a rakodás elvégzése során is közreműködési kötelezettség terhelte, így értékelni kell, hogy ennek során a raklapokat mennyiségileg és azok állapotát tekintve milyen módon tudta figyelemmel kísérni.
A meghallgatott F. T. tanú úgy nyilatkozott, hogy a raklapok leadásával gondok voltak "egy munkanapra, vagy egy hétre tudtam követni a raklapokat, utána azonban már nem. Nem voltak külön őrző helyek a raklapoknak, de a cégeknél biztonsági felügyelet volt, ugyanakkor azonban a felperes telephelyén nem". Ebből következően a megismételt eljárás során vizsgálni kell, hogy a munkáltatónál a raklapok biztonságos tárolása milyen módon volt megoldott, illetve, hogy azokhoz illetéktelen személyek hozzáférhettek-e. Ebben a körben kell értékelni, hogy az alperes esetében mi okozhatta a rendkívüli nagy mennyiségű raklap hiányt, amelyből 229 darabot maga is elismert (F. T. munkaviszonya négy éves fennállása alatt összesen nyolc raklappal nem tudott elszámolni), és értékelni kell, hogy az alperes kifogásolta-e a biztonságos megőrzés feltételeinek hiányát.
A feltárt tényállás alapján ítéleti bizonyossággal az sem volt tisztázott, hogy mely időpontban, mely gépkocsivezetők használták az alperes által működtetett gépjárművet, illetve, hogy arra az időszakra a raklapok körében milyen elszámolás történt. Vizsgálni kell, hogy a helyettesítő gépkocsivezetők által vezetett időszakban a gépjárműre terhelt raklaphiány tekintetében volt-e bármilyen változás (további hiány, esetlegesen előkerült raklapok stb.), illetve, hogy ezen gépkocsivezetők elszámoltatása a raklapokkal milyen módon történt, úgy azok átvétele, mind leadása körében.
Alappal hivatkozott a felperes felülvizsgálati kérelmében a másodfokú bíróság eljárásjogi szabálysértésére is. A Pp. 249. §-ának (1) bekezdése szerint a fellebbezési tárgyaláson előterjesztett bizonyítási indítvány tekintetében a Pp. 235. §-ának rendelkezései az irányadóak. A Pp. 164. § (1) és (2) bekezdése értelmében pedig a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. A bíróság bizonyítást hivatalból akkor rendelhet el, ha azt a törvény megengedi. Jelen esetben ilyen külön megengedő szabály nem volt, ezért jogszabályt sértett a másodfokú bíróság, amikor a szakértő meghallgatását foganatosította, mivel azt egyik fél sem kezdeményezte.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletének felülvizsgálati kérelemmel nem támadott részét nem érintette, míg egyebekben azt a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedően, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Mfv. I. 10.186/2007.)