adozona.hu
Az Mt. 147. §-ához
Az Mt. 147. §-ához
Kiválasztott időállapot:
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A periratokból megállapítható tényállás szerint a felperes 1996. november 4-étől főművezetői munkakörben határozatlan idejű munkaviszonyban állt az alperesnél. Munkaidejét havi 174 órában állapították meg, a munkavégzés helyeként az m.-i üzemet jelölték meg. Munkakörébe tartozóan több megye területén kellett a töltőállomásokat ellenőriznie, melyhez a munkáltatója biztosította a felperes részére a gépjárművet.
A felperes munkaviszonyát az alperes 1997. december 8-án rendes felmondással megszü...
Az Mt. 147. §-ához
BH 2005/262. A munkáltató által tudomásul vett, - hiteltérdemlően bizonyított és szükséges - túlmunka ellenértéke a munkavállalót munkaidő keret alkalmazása esetén is megilleti [1992. évi XXII. törvény 147. § (1) bekezdés].
BH 2006/374. Az Európai Bíróság gyakorlata szerint az állami, illetve állami feladatot ellátó szervvel szemben hivatkozni lehet a közösségi irányelv elégségesen pontos és feltétlen rendelkezésére. További feltétel, hogy a bíróságot előzetes döntés kezdeményezésének kötelezettsége nem terheli, a vitatott rendelkezés egyértelmű, és annak alkalmazása a gyakorlatban kialakult [Alkotmány 2. § (1) bekezdés].
484. A munkavállalót megilleti a túlmunka díjazása, ha indokoltan, ellenőrzötten és igazoltan végez külön utasítás nélkül munkát. A jelenléti ívek és a menetlevelek azonban csupán a jelenlétet igazolják (Mt. 147. §).
A periratokból megállapítható tényállás szerint a felperes 1996. november 4-étől főművezetői munkakörben határozatlan idejű munkaviszonyban állt az alperesnél. Munkaidejét havi 174 órában állapították meg, a munkavégzés helyeként az m.-i üzemet jelölték meg. Munkakörébe tartozóan több megye területén kellett a töltőállomásokat ellenőriznie, melyhez a munkáltatója biztosította a felperes részére a gépjárművet.
A felperes munkaviszonyát az alperes 1997. december 8-án rendes felmondással megszüntette, mivel a felperes munkavégzésével nem volt megelégedve. A felperes által kezdeményezett egyeztetés eredményeként 1998. január 6-án a peres felek megegyeztek abban, hogy a felperes munkaviszonya 1998. február 6-án közös megegyezéssel szűnik meg. A munkáltató vállalta, hogy a felmondási időre eső átlagkereseten túl további háromhavi átlagkeresetet, erre az időre étkezési hozzájárulást és nyugdíjpénztári hozzájárulást is fizet, továbbá a felmondási időre is megtéríti az étkezési- és a nyugdíjpénztári hozzájárulást.
A felperes 1998. július 6-án jogi képviselője útján azzal az igénnyel fordult volt munkáltatójához, hogy 1997. évre 205,5 óra túlmunkavégzés fejében túlmunkadíjat fizessen meg, továbbá 33 napra napidíjat, és ezen összegek kamatát. A túlmunkadíj összegét nem jelölte meg. Az alperes elutasító válaszát követően a felperes keresetet nyújtott be a fenti igényének érvényesítése végett.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította és az alperes javára perköltség megfizetésére kötelezte. Az ítélet indokolása szerint a felperest túlmunkavégzésére nem kötelezték. A munkáltató a felperest 1997 júliusában figyelmeztette a késedelmes munkavégzése, intézkedések elmaradása miatt. Emiatt hátrányos jogkövetkezményeként megvonta a felperes 13. havi bérének 50%-át. Ennek alapján az elsőfokú bíróság osztotta az alperesnek azt az álláspontját, hogy a felperes esetenként a munkaidején túl vagy a pihenőidejében kizárólag a felperes körülményes munkastílusa és lassúsága miatt végzett munkát. A felperes étkezési hozzájárulásban részesült, amin felül az élelmezési költségtérítés kettős kifizetést eredményezett volna.
A felperes által benyújtott fellebbezés folytán eljárt megyei bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét részben megváltoztatta: az alperest kötelezte, hogy tizenöt nap alatt fizessen meg a felperes részére élelmezési költségtérítést és ezen összeg után 1997. július 16-tól a kifizetés napjáig járó évi 20% késedelmi kamatot. A felperest az alperes javára másodfokú részperköltség megfizetésére kötelezte és rendelkezett az alperes illetékfizetési kötelezettségéről. Egyebekben a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság kiegészítette az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást azzal, hogy a felperes munkaideje havi 174 óra volt. A kollektív szerződés 1. számú mellékletének 4. pontja szerint a 6 órát meghaladó kiküldetésnél számla bemutatása nélkül 110 forint/nap összeg fizetendő. A felperes 1997. február 12-étől december 17-ig terjedő időszakban 30 alkalommal teljesített 6 órát meghaladó kiküldetést. A kiegészített tényállás alapján a megyei bíróság az élelmezési költségtérítés iránti igényt alaposnak találta. A miskolci üzemen kívüli, napi 6 órát meghaladó kiküldetés miatt jogszerűen igényelhette a felperes az élelmezési költségtérítést.
Nem tartotta alaposnak a másodfokú bíróság a felperes túlmunkadíj iránti igényét. A bizonyítási eljárás adatai igazolták, hogy túlmunkavégzésre a felperest nem utasították. A munkahelyen töltött idejét a jelenléti ívek és az őrszolgálati napló, míg a kiküldetésben töltött órák számát a menetlevelek igazolják. A munkahelyen a munkaidő lejártát követően történő tartózkodás önmagában nem szolgálhat a túlmunkavégzés megállapítására, ezért a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy a munkaidőn túli munkahelyen tartózkodás oka az általa a munkáltató érdekében elvégzett többlet-munka volt. Önmagában az őrnapló és a jelenléti ívek a túlmunkavégzést nem igazolták, a tanúvallomások szerint a munkáltató rugalmasan kezelte a munkaidőt, annak beosztását. Mivel a felperes körülményesebb munkavégzésére, nem megfelelő munkaintenzitására a perben adat merült fel, különösen szükséges lett volna, hogy a felperes bizonyítsa, a munkakörében meghatározott feladatokat csak túlmunkával teljesíthette.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében a felperes kérte a jogerős ítéletet az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyó részében hatályon kívül helyezni, és e körben az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasítani a felmerült költségei megállapítása mellett. Arra hivatkozott, hogy a perhez csatolt jelenléti ívek mellett a menetlevelek és a munkalapok is igazolják a túlmunkavégzést. A bizonylatokat az üzemvezető minden esetben ellenőrizte és a munka elvégzését igazolta.
Az alperes a jogerős ítélet hatályban tartását kérte. Hivatkozott arra, hogy önmagában a jelenléti ívek és a menetlevelek nem bizonyítják a munkáltató érdekében történt munkavégzést. Az új eljárás során sem várható a felperes igényét alátámasztó további bizonyíték, a felperes sem jelentett be bizonyítási indítványt.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Kétségtelen, hogy munkaszerződése szerint a felperes havi 174 órás munkaidőben dolgozott, és tény az is, hogy a munkáltatója rendkívüli munkaidőben végzett munkának számító túlmunkavégzést a felperes tekintetében nem rendelt el. Ennek következtében a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy a munkaidőn túli munkahelyen tartózkodás oka az általa a munkáltató érdekében végzett többlet-munka volt, mert a rendes munkaideje nem volt elegendő a munkaköri feladatainak ellátásához. A bizonyítási eljárás adatai alapján nem volt megállapítható, hogy a felperes munkaköri feladatai csak túlmunkával voltak teljesíthetők. Ellenkezőleg, az alperes bizonyította, hogy a felperes a feladatait többször csak késedelmesen teljesítette, munkavégzése nem volt eredményes, emiatt hátrányos jogkövetkezményt is alkalmazott vele szemben.
A bírói gyakorlat szerint valóban megilleti a túlmunka díjazása a munkavállalót abban az esetben, ha indokoltan, ellenőrzötten és igazoltan végez külön utasítás nélkül munkát. A felperes a perben kellő alap nélkül hivatkozik arra, hogy a munkáltató ellenőrizte és igazolta a túlmunka végzését, erre ugyanis a perben nincs adat. A jelenléti ívek és a menetlevelek, valamint az őrszolgálati napló a munkavégzést nem bizonyítja, csupán a jelenlétet. A felperes által hivatkozott munkalapok nincsenek a periratoknál. A felülvizsgálati kérelmében a felperes nem jelölt meg bizonyítékot, mellyel az új eljárás során igazolni tudná túlmunkavégzését.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta és a felperest kötelezte az alperes javára a felülvizsgálati eljárási költség megfizetésére. (Mfv. II. 10.896/1999.)
485. Ha a munkavállaló (vadőr) a munkaidejét maga osztotta be, egy-egy munkanapi eltérő idejű munkavégzése önmagában nem igazol rendkívüli munkavégzést (Mt. 147. §).
Az alperesnél 1997. március 1. napjától 2002. május 15. napjáig munkaviszonyban állott felperes elmaradt munkabér megfizetésére irányuló keresetének a munkaügyi bíróság ítéletével túlnyomórészt helyt adott és kötelezte az alperest bruttó ... forint elmaradt munkabér és törvényes kamata, valamint perköltség megfizetésére. Az ezt meghaladó felperesi keresetet elutasította. Tényként állapította meg, hogy a felperes munkaviszonyának fennállása alatt hitelesített szolgálati naplót vezetett, amelyben szolgálata kezdetét illetve végét, továbbá a megtett intézkedéseket feltüntette. Egyes bejegyzések utólag kerültek a naplóba. Feladatait a vadászmester jelölte ki, egyébként a vadőrök önállóan látták el a törvényben meghatározott feladataikat, jelenléti ív vezetésére nem voltak kötelesek, és a vadőrök tevékenysége felett a munkáltató napi ellenőrzést nem végzett. Az elsőfokú bíróság a perbe bevont igazságügyi könyvszakértői vélemény alapján kötelezte az alperest az ítélet rendelkező része szerinti mértékben munkabér, túlmunkapótlék, pihenőnapi illetve munkaszüneti napon végzett munka pótléka, távolléti díj megfizetésére.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt megyei bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a keresetet teljes egészében elutasította.
A másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy a munkaügyi bíróság lényegében helyesen állapította meg a tényállást, azonban ennek alapján helytelen jogi következtetésre jutott, mivel nem vette figyelembe, hogy a felperes a munkaidejét, vadőri feladatait kötetlen munkaidőben láthatta el. Ezt a meghallgatott tanúk, továbbá a Vadászati és Halászati Felügyelősége is igazolta a bíróság megkeresésére adott válaszában. A felperes a munkaviszonya mellett állattenyésztéssel is foglalkozott, és a napját úgy szervezte, hogy az ebből adódó tevékenységét is elláthassa. Ennek folytán előfordult, hogy nyáron 8 órát meghaladó munkaidőt vett igénybe a vadőri feladatok ellátása, ugyanakkor télen nem sok feladat volt, és csupán néhány órás munkavégzést jelentett. Minthogy a munkavégzés körülményei, a rugalmas időbeosztás nem indokolta hagyományos jelenléti ív vezetését, ezért a hivatásos vadász szolgálati naplója sem szolgálhatott a munkában való jelenlét pontos igazolására.
A másodfokú bíróság a tanúvallomások részletes idézésével és elemzésével, továbbá a felperes azon elismerésére is figyelemmel, hogy a munkáját a munkaidőkeret figyelembevételével végezte - tekintettel a munkavégzés jellegére is, - tényként állapította meg, hogy a felperes a munkaidejét maga osztotta be. Ennek következtében az Mt. 140/A. §-a értelmében a munkáltató nem volt köteles a felperes rendes és rendkívüli munkaidejének nyilvántartására, és mivel a felperes részére túlmunkavégzés elrendelésére nem került sor sem írásban, sem egyéb más bizonyítható módon, ezért a felperes túlmunka díjazás iránti igényét megalapozatlannak tekintette.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a felperes kereseti követelésének helyt adást kért. Arra hivatkozott, hogy az Mt. 140/A. §-ában írt munkáltatói kötelezettség elmulasztását az alperes elismerte, megsértette az alperes a felmondási védelem tilalmát, az Mt. 4. § szerinti rendeltetésszeri joggyakorlást és az Mt. 5. § (1) bekezdését is. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság által bevont igazságügyi könyv- és adószakértő nem terjeszkedett túl a szakterületén. Az alperes törvénysértő módon járt el, mert a túlmunkavégzés szóbeli elrendelése megtörtént, a felperes a szolgálati naplóban rögzítette a túlmunkavégzés tényét, amit az alperes nem ellenőrzött. Álláspontja szerint a szakvéleményben meghatározott mértékig a túlóra engedély nélkül végzett munka igazolt.
A felülvizsgálati kérelemben állított, az érdemi elbírálásra kiható jogszabálysértés nem állapítható meg.
A felülvizsgálati eljárásban a Pp. 275. §-ának (1) bekezdése alapján további bizonyítás lefolytatásának nincs helye, a felülvizsgálati eljárásban tehát az eljárt bíróság által kialakított ítéleti tényállás az irányadó. Az ítélkezési gyakorlat értelmében a bizonyítékok felülmérlegelésének nincs helye (BH 2002.29.).
A rendelkezésre álló periratok alapján megállapítható, hogy a másodfokú bíróság vont le helytálló jogi következtetést a kialakított és az ítélkezés alapjául szolgáló tényállás alapján. A bizonyítékokat a maguk összességében helyesen és meggyőződése szerint értékelte és a bizonyítékokból okszerű következtetést vont le [Pp. 206. § (1) bekezdése]. Iratellenességtől mentesen jutott arra a következtetésre, hogy a felperes a munkaidejét maga osztotta be, a munkavégzés körülményeire, rugalmas munkaidő beosztására tekintettel jelenléti ív vezetése nem volt indokolt, míg a szolgálati napló nem bizonyította teljes értékűen a munkában való jelenlét és ekként az állított túlmunka időtartamát.
Kellő alap nélkül hivatkozott a felülvizsgálati kérelem az Mt. 140/A. §-ának a munkáltató általi megsértésére. A 140/A. § (2) bekezdése szerint az (1) bekezdés a) pontjában előírt szabályt nem kell alkalmazni, ha a munkavállaló a munkaideje beosztását vagy felhasználását maga jogosult meghatározni. A másodfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy a felperes számára a fővadász munkafeladatokat adott ki, azonban a feladatok ellátásának megszervezésére, a felperes a munkaideje beosztására, annak felhasználására maga volt jogosult.
A Pp. 164. § (1) bekezdése értelmében a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. A jelen perben a felperesnek kellett volna tehát bizonyítania a túlmunka elrendelését, annak időtartamát, azonban a felperes a perben ezt megnyugtatóan nem tudta bizonyítani.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 273. §-ának (1) bekezdése alapján a felperes felülvizsgálati kérelmét elutasította. (Mfv. E. 10.544/2001.)
486. Ha a felek a munkaviszonyt megszüntető közös megegyezésükben kijelentették, hogy a munkaviszonyból eredően egymással szemben semmilyen követelésük nincs, ezt követően hosszabb idő elmúltával támasztott túlmunkadíj iránti kereset nem volt alapos (Mt. 147. §).
A felperesek elmaradt munkabér megfizetése iránt éltek keresettel az alperes ellen. A felülvizsgálati kérelemmel érintett II. rendű felperes pontosított keresetében 14 025 500 forint és kamatai megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Követelése alapjául arra hivatkozott, hogy az alperesnél fennállt munkaviszonyában napi 15 órát dolgozott, az alperes a túlmunkája, a heti pihenőnapokon és a munkaszüneti napokon végzett munkája ellenértékét nem fizette meg.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperesek keresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint az alperes bt. 1993-ban jött létre, beltagja a B. C. Kft., amelynek I. rendű felperes volt az ügyvezetője, és egyik alapító tagja. Az alperes bt. kültagja II. rendű felperes, aki I. rendű felperes házastársa. Az I. rendű felperes, mint alperes vezetője és munkáltatói jogkör gyakorlója 1995. június 1-jén munkaszerződést kötött II. rendű alperessel üzletvezető munkakör ellátására. A felek az 1999. június 1-jén aláírt munkaszerződésben órabér és havi bérpótlék-átalány fizetésében állapodtak meg.
A II. rendű felperes és az alperes üzletvezetéssel megbízott új képviselője 1999. október 31-ével a munkaviszonyt közös megegyezéssel megszüntették. Az erre vonatkozó okiratban a felek kijelentették, hogy a munkaviszonyból eredően egymással szemben semmilyen követelésük nincs.
A munkaügyi bíróság e tényállás alapján azt állapította meg, hogy a II. rendű felperes munkabér iránti igénye a lemondása folytán megalapozatlan.
A II. rendű felperes fellebbezésében - egyebek mellett - megtévesztésre és téves feltevésre, továbbá az alperes rendeltetésellenes joggyakorlására hivatkozott.
A megyei bíróság részítéletével a munkaügyi bíróság ítéletének a II. rendű felperes keresetét elutasító és perköltség viselésére kötelező rendelkezését helybenhagyta, és a II. rendű felperest másodfokú perköltség megfizetésére kötelezte.
A másodfokú bíróság a helyesen feltárt tényállás alapján egyetértett a munkaügyi bíróság jogi következtetésével a II. rendű felperes keresetének alaptalanságát illetően. Utalt még arra, hogy a II. rendű felperes a munkaviszonyt megszüntető megállapodást az előírt határidőn belül nem támadta meg.
A II. rendű felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős részítéletnek a keresete elutasítására vonatkozó rendelkezése hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte.
Érvelése szerint a felek az 1999. október 31-ei megállapodásukban a fennálló, azaz az 1999. június 1-jén kötött munkaszerződéssel létrehozott munkaviszonyból eredő követelésekről rendelkeztek, ami nem érinti az 1995-ben kötött munkaszerződésük alapján az 1996. szeptember 16-ától 1999. június 1-jéig terjedő időre vonatkozó elmaradt munkabér és pótlékok iránti követelését. Mindezt az is alátámasztja, hogy a felek 2000. május hónapban még tárgyalásban voltak a vagyonmegosztást illetően. Tévesen állapította meg ezért a másodfokú bíróság, hogy a munkabér követeléséről lemondott. Alaptalan a megállapodás megtámadása hiányára vonatkozó megállapítása is, mivel a munkaügyi bírósághoz 2000. február 16-án az I. rendű felperessel benyújtott beadvány - annak tartalma szerint - határidőn belüli megtámadásnak minősül. A II. rendű felperes továbbra is hivatkozott az alperes rendeltetésellenes joggyakorlására, és vitatta az alperes új üzletvezetője képviseleti jogosultságát. A felülvizsgálati kérelemben kifejtett álláspontja alátámasztására okiratokat csatolt.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős részítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felülvizsgálati eljárásban nincs helye bizonyítás felvételének.
A per adataiból aggálytalanul megállapítható, hogy a II. rendű felperes 1995. június 1-jén létesített munkaviszonyt az alperessel üzletvezető munkakörben. A felek között 1999. június 1-jén létrejött "munkaszerződés" annak tartalma szerint valójában a munkaszerződés módosításának minősült, mivel az a II. rendű felperessel 1995-től folyamatosan üzletvezető munkakörben fennállt munkaviszony tekintetében a munkabért módosította (Mt. 82. §). Mindezt alátámasztja, hogy az elsőfokú eljárásban a II. rendű felperes e megállapodásról maga is ekként nyilatkozott. A perben semmiféle adat nem merült fel arra, hogy az 1995. június 1-jén kötött munkaszerződéssel létrejött munkaviszonyt a felek 1999. október 31-e előtt megszüntették volna. A felülvizsgálati kérelem ezért a per adataival és a II. rendű felperes saját nyilatkozatával nyilvánvalóan ellentétesen hivatkozott arra, hogy az 1995-ben létrejött munkaviszonyt a felek 1999. június 1-je előtt közös megegyezéssel "felszámolták", majd 1999. június 1-jén új munkaviszonyt létesítettek, és ennek megszüntetésére került sor 1999. október 31-én.
A per adatai szerint a felek a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetésére vonatkozó írásbeli megállapodást és a munkaviszonyból eredő követelések fennállása hiányára vonatkozó nyilatkozatukat levélváltás útján közölték egymással. Az alperes által megküldött nyilatkozatot a II. rendű felperes minden további nélkül aláírta, és postai úton juttatta vissza az alpereshez. Az így kötött megállapodás szerint a felek nyilatkoztak arról, hogy a munkaviszonyból eredően egymással szemben nincs semmilyen követelésük. A munkaügyi bíróság megalapozottan állapította meg, hogy a II. rendű felperes ezt a megállapodást az Mt. 7. § (3) bekezdésében előírt határidőn belül nem támadta meg. A keresetében előadottak ilyen nyilatkozatként nem értelmezhetők.
A jognyilatkozatok értelmezésének általános elvei (a szavak általánosan elfogadott jelentéstartalma, az eset összes körülményei és a nyilatkozó feltehető akarata), és a II. rendű felperes vezetői munkaköre alapulvételével az eljárt bíróságok helytállóan állapították meg, hogy a perbeli nyilatkozat világos és egyértelmű tartalmú volt. A nyilatkozat általános jelentéstartalma tekintetében a II. rendű felperes nem lehetett tévedésben, a nyilatkozat megtételét (aláírását) megfontolhatta. Mindezeket alátámasztja, hogy a felek között a munkaviszony megszüntetését megelőzően már hosszabb ideje vita folyt az alperes betéti társaság vagyonának megosztásáról, a II. rendű felperes ennek ellenére úgy tette meg a határozott nyilatkozatát - mely szerint a munkaviszonyából eredően követelése nincs - hogy feltételt, megszorítást nem alkalmazott.
Megtévesztésére, téves feltevésre vonatkozó nyilatkozatot a II. rendű felperes először a fellebbezésében tett, továbbá itt hivatkozott az alperes rendeltetésellenes joggyakorlására is. A II. rendű felperes fellebbezésében előterjesztett kérelmek a kereset kiterjesztésének minősültek, mivel az érvényesített követelés ténybeli és jogi alapja megváltoztatását eredményezték, ezért a keresetváltoztatás tilalmába ütköztek [Pp. 247. § (1) bekezdés]. Következésképpen az akarathiba miatti érvénytelenségre és a rendeltetésellenes joggyakorlásra vonatkozó kérelmek vizsgálatának a másodfokú eljárásban kizárt volta miatt felülvizsgálatnak nincs helye.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelemben előadott törvénysértés hiányában a jogerős részítéletnek a II. rendű felperes keresetét elutasító és perköltségben marasztaló elsőfokú ítéleti rendelkezést helybenhagyó részét hatályában fenntartotta [Pp. 275/A. § (1) bekezdés]. (Mfv. I. 10.549/2001.)
487. Ha a felek a munkaviszony megszűntekor abban állapodtak meg, hogy a megállapodásban foglaltakon felül egymással szemben további igényt nem érvényesítenek, az utólagos prémiumigény elutasítandó volt (Mt. 147. §).
A felperes keresetében ... forint prémium és annak 2003. február 3-ától esedékes évi 11 százalékos kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Az ítéleti tényállás szerint a felperes 2002. március 1-jétől 2003. február 3-áig az alperes jogelődjénél: az I. Rt.-nél állt munkaviszonyban általános vezérigazgató-helyettesi munkakörben. A felperes 2002. március 1-jén kelt munkaszerződésének 9. pontja tartalmazta, hogy a felperest személyi alapbérén felül prémium illeti meg, ennek feltételeit és összegét két hónap elteltét követően a társaság igazgatósága hagyja jóvá. A munkaviszony fennállása alatt a felperes számára prémiumkitűzés nem történt, a prémium feltételeit és összegét nem határozták meg. A felperes munkaviszonya 2003. február 3-án közös megegyezéssel szűnt meg. A megállapodás szerint a munkáltató vállalta, hogy elszámolja és kifizet a 2003. február 3-áig járó munkabért, a munkaszerződés 9. pontja szerint kéthavi alapbérnek megfelelő prémiumot, valamint megváltja az igénybe nem vett időarányos szabadságát.
A felperes keresetében arra hivatkozott, hogy az igazgatóság kötelezettsége lett volna a prémium kitűzése, s mivel ezt nem tette meg, ez a mulasztás egyértelműen az igazgatóságnak róható fel, ezért a prémium a felperest alanyi jogon illeti meg.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét nem találta alaposnak, tényként állapítva meg, hogy a felperes a megállapodást nem támadta meg, e megállapodás tartalmazta azt is, hogy a felek egymással szemben semmilyen igényt nem támasztanak. A felperes a keresetét csupán 2004. január 7-én nyújtotta be. A bíróság értelmezése szerint a munkáltató nem volt köteles a prémium feltételeit kitűzni, erre csupán lehetősége volt, ennek hiányában a felperes követelése alaptalan.
A felperes fellebbezése folytán eljárt megyei bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság egyetértett a helyes tényállás alapján megállapított elsőfokú ítélet indokaival, melyeken túlmenően kihangsúlyozta, hogy a megállapodás szerint a felek "a továbbiakban semmilyen igényt nem támasztanak egymással szemben". Tehát az alperes alappal hivatkozott arra, hogy a felperes ezt a megállapodást a jogszabályi határidőben nem támadta meg. Az Mt. 164. § (1) bekezdése értelmében a munkavállaló a munkabérére vonatkozó igényéről előre nem mondhat le, azaz a jogszabály kifejezetten a jövőre vonatkozó, előre történő lemondást tiltja, adott esetben pedig nem erről van szó. A felperes visszamenőleg a ledolgozott időre érvényesítette a prémiumigényét, nem pedig a jövőre nézve. Ezért tehát még abban az esetben is - ha egyébként a felperest az eredeti munkaszerződése alapján prémiumkitűzés nélkül is megillette volna a prémium - keresetét érvényes joglemondásra tekintettel el kellett volna utasítani.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálat kérelmében a felperes annak az elsőfokú ítéletre is kiterjedő hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására, új határozat hozatalára utasítását kérte. A felülvizsgálati kérelem szerint a bíróságok nem tettek eleget a tényállás felderítésére vonatkozó kötelezettségnek, illetve a rendelkezésre álló adatokból megalapozatlan, jogszabálysértő következtetéseket vontak le. Állította, hogy a munkáltatót kötelezettség terhelte a prémium kitűzésére és meghatározására, ez nem csupán lehetőség volt, annál is inkább, mert a jövedelem jelentős részét a munkaszerződés megkötésekor kialkudott sikerdíj jellegű prémium tette volna ki. Hivatkozott arra is, hogy ez a prémium csupán 2003 júniusában került volna kifizetésre, tehát a megállapodás aláírását követően járó munkabér jellegű juttatásra vonatkozott.
Állította, hogy a megállapodás szerinti kéthavi prémium nem azonos azzal a prémiummal, amely miatt a pert indította. Kifejtette, hogy mivel ugyanazon tulajdonosi körrel kötötte a szerződéseket, így a két hónappal kevesebb felmondási időt kívánták kompenzálni a szerződéssel, azaz megelőlegezték számára "a plusz két hónap felmondási időre járó munkabért". Tehát a kéthavi munkadíjjal azonos összegű juttatás prémiumkénti megjelölésére csak formálisan került sor, és ezt kívánta volna tanukkal bizonyítani.
A felülvizsgálati kérelemben állított, az érdemi elbírálásra kiható jogszabálysértés nem állapítható meg.
A felperes prémium igényének eldöntéséhez szükséges tényállást az eljárt bíróságok kellően feltárták, és ennek alapján megalapozottan jutottak arra a következtetésre, hogy a felperest a jelen perben érvényesített prémium több okból sem illette meg. A megállapodásban a felek rögzítették, hogy az abban foglaltakon túlmenően egymással szemben semmilyen jellegű igényt nem támasztanak, és a felperes ezt a megállapodást nem támadta meg a jogszabályi feltételek szerint. Nem alapos a felperesnek az Mt. 164. § (1) bekezdése megsértésére vonatkozó hivatkozása sem, ugyanis a prémium a felperesnek visszamenőleges időtartamra járhatott volna, ez az igénye tehát érvényesíthető volt a megállapodás megkötésekor. Ezzel szemben a megállapodás alapján - kiemelve, hogy a munkaszerződés 9. pontja szerint - kéthavi alapbérnek megfelelő prémiumot fizettek ki a felperes számára.
A szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett. Ha valaki a jogáról lemond vagy abból enged, a nyilatkozatát nem lehet kiterjesztően értelmezni. A felek titkos fenntartása, vagy rejtett indoka a szerződés érvényessége szempontjából közömbös [Ptk. 207. § (1)-(3) bekezdése]. A felperes munkaviszonyának közös megegyezéssel történő megszüntetésére vonatkozó megállapodást a felperes az alperessel kötötte, abban szerződő félként nem vettek részt a "ugyanazon tulajdonosi kör tagjai", tehát ezt a megállapodást nem lehet a felülvizsgálati kérelemben állított módon értelmezni. A megállapodás szerint a felperes a munkaszerződése 9. pontja alapján járó prémium fejében vett fel kettő hónapi munkabért, tehát a jelen per érdemi elbírálása szempontjából a felek esetleges rejtett indoka vagy szándéka a fentebbiek alapján nem vehető figyelembe, ezért azok bizonyítása is szükségtelen.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a felperes felülvizsgálati kérelmét a Pp. 273. §-ának (1) bekezdése alapján jogszabálysértés hiányában elutasította. (Mfv. E. 10.076/2006.)
488. Olyan esetben, amikor a munkáltató a korábbi munkaszerződést, amely alapbért és a túlórák szabadidővel történő megváltását, illetve díjazását írta elő, az alapbér felemelése mellett egyoldalúan megszüntette, a bíróság a rendkívüli munkavégzésért járó bérpótlék megfizetéséről rendelkezett (Mt. 147. §).
A felperesek keresetükben túlmunka-díjazás megfizetésére kérték az alperest kötelezni.
A munkaügyi bíróság közbenső ítéletével a kereseteknek helyt adott, és az alperest "rendkívüli munkavégzésért járó pótlék" megfizetésére kötelezte.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint az I. rendű felperes 2000. szeptember 4-étől 2003. február 21-éig, a II. rendű felperes 1999. szeptember 6-ától 2003. március 26-áig állt az alperes alkalmazásában associate munkakörben. A munkáltatói jogkör gyakorlója 2001. május 25-én írásban értesítette a felpereseket, hogy senior associate munkakörbe kerülnek, fizetésük havi bruttó 300 000 forint lesz, új beosztásuk alapján megszűnik a túlórában végzett munka szabadidővel, illetve túlóra pótlékkal történő kompenzálása, az üzletág éves teljesítménye alapján pedig prémiumban részesülhetnek.
A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a munkáltató egyoldalú értesítése a felperesek havi bruttó fizetését 300.000 forintban határozta meg, nem rögzítette azonban azt, hogy ebből mely összeg minősül az Mt. 142. §-a szerinti személyi alapbérnek, és nem határozta meg, hogy a havi bruttó fizetés milyen egyéb bérelemeket tartalmaz. A felperesekkel nem került közlésre, hogy őket a rendes munkabéren felül milyen mértékű túlóra átalány illeti meg. A bíróság nem fogadta el azon alperesi érvelést, hogy az egyoldalú értesítéssel meghatározott 50%-os felperesi munkabéremelés a túlóra díjazás részbeni kompenzálása miatt történt, ugyanis az Mt. 76. § (4) bekezdésében foglaltakat figyelembe véve a felek a munkabér összegében szabadon állapodnak meg, az alperesnél pedig bértáblázat nem készült. Az egyoldalú értesítés részbeni semmisségére tekintettel - a felperesek ráutaló magatartásának hiányában - a bíróság az alperest túlmunka díjazás megfizetésére kötelezte.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét megváltoztatta, a kereseteket elutasította.
A másodfokú bíróság megállapíthatónak találta, hogy az alperesi értesítést követően a felperesek a munkakörük tekintetében előreléptek, jelentős béremelésben részesültek, amely magába foglalta a túlóra átalányt is, továbbá lehetővé vált számukra, hogy meghatározott feltételek esetén további jövedelmekhez - bónuszhoz - jussanak. Az Mt. 147. § (5) bekezdése szerint a túlmunka ellenértékeként átalány is megállapítható annak mértékét illetően, a jogszabályi rendelkezés pedig nem tartalmaz előírást. Tanúvallomások támasztották alá, hogy az alperesnél a rendszeresen végzett túlmunka fizetésének új módját - az átalányt - alapos megfontolás és számítások után állapították meg, a felek a jogszabállyal összhangban határozták meg a felperesek bérét, így a rendkívüli munkavégzésért további pótlékra a felperesek nem jogosultak.
A felperesek felülvizsgálati kérelmükben a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének helybenhagyását, és az alperes perköltség fizetésre kötelezését kérték. Álláspontjuk szerint az a körülmény, hogy az alperes közölte, miszerint a jövőben a túlmunkát nem díjazza, nem minősül munkaszerződés módosításnak, de konszenzus esetén is e körben a megállapodás tiltott joglemondás miatt semmis. A túlmunka díjazásának megszűnése ellentétes az Mt. 147. § rendelkezéseivel. Érvelése szerint a Legfelsőbb Bíróság EBH 2002.788. számú döntése jelen perrel azonos tényállást tartalmaz és a döntés az elsőfokú bíróság közbenső ítéletében kifejtett jogi következtetéssel áll összhangban.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelmek alaposak.
Az Mt. 82. §-ának (1) és (3) bekezdése a munkáltató és a munkavállaló a munkaszerződést csak közös megegyezéssel módosíthatja a megkötésre vonatkozó szabályok alkalmazásával, így a munkaszerződés módosítása kizárólag írásban érvényes.
A felperesek munkaszerződését 2001. május 25-én az alperes nem vitásan egyoldalú "értesítésével" módosította, amikor munkakörüket senior associate munkakörre változtatta, személyi alapbérüket pedig havi bruttó 300 000 forintban határozta meg azzal, hogy megszűnik a túlórában végzett munka szabadidővel, illetve túlóra pótlékkal történő kompenzálása.
Az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, miszerint az alperesi értesítés nem rögzíti, hogy a bruttó munkabér mely része minősül az Mt. 142. §-a szerinti személyi alapbérnek, és milyen összeg kerül túlóra átalányként elszámolásra. E körben nem hagyható figyelmen kívül, hogy a felperesek munkaköre is megváltozott, amihez kapcsolódóan a személyi alapbér összege nyilvánvalóan igazodott, ezt azonban az alperes a felperesek számára egyértelmű módon nem közölte.
A jogerős ítélet helyesen utalt arra, hogy az Mt. 147. §-ának (5) bekezdése értelmében a rendkívüli munkavégzés ellenértékeként - a rendes munkabéren felül - átalány is megállapítható, és nincs olyan jogszabályi rendelkezés amely szerint az átalány értékét százalékban, vagy bizonyos összegben kellene meghatározni, annak a végzett túlmunkával arányban állónak kell lennie. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a munkavállalókkal a munkáltató nem köteles egyértelműen közölni a munkaszerződés kötelező tartalmi elemeként rögzített személyi alapbért [Mt. 76. § (5) bekezdés]. Jelen esetben pedig ez nem volt megállapítható, a felperesek munkakör módosítására is figyelemmel. A munkáltató intézkedését nem teszi jogszerűvé annak esetleges igazolása, hogy a felperesek részére a megváltozott fizetési rendszer hátrányt nem jelentett, illetve számításaiból az tűnik ki, hogy a túlóra átalány mértékét a munkabér 10%-ában határozták meg. A közlés időpontjában erről a felpereseknek nem lehetett tudomása.
A felperesek által hivatkozott EBH 2002/788. szám alatt közzé tett döntés a személyi alapbérben történő "többletmunka és többletmunkaidő" elszámolást találta jogszabályba ütközőnek, és az Mt. 8. §-a szerinti semmis kikötésnek. Jelen esetben a munkáltató ugyan nem személyi alapbérként, hanem "bruttó fizetésként" határozta meg a felperesek járandóságait, azonban a munkavállalók számára nem volt egyértelműen megállapítható, hogy mi képezi személyi alapbérüket, illetőleg mi szolgál a túlóra ellentételezéseként, ezért a munkáltató intézkedése jogszerűnek nem minősülhet.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét hatályában fenntartotta a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján. (Mfv. I. 10.546/2007.)