adozona.hu
ÍH 2025.135
ÍH 2025.135 AZ ANYAGI JOGERŐ TERJEDELME A jogerős ítélet jogerő-hatása a keresetben állított jog feletti döntésre terjed ki. Az anyagi jogerő-hatás létrejöttéhez három konjunktív feltétel (félazonosság, jogazonosság és tényazonosság) együttes fennállása szükséges. Ezek közül a jog- és tényazonosság együttesen fejezik ki a kereset tárgyát, a jogi tényeken alapuló elbírált jogot. Azt, hogy az adott tényeket és jogokat a bíróság elbírálta-e, az ítélet rendelkező részének és indokolásának egybevetésével lehet megállapítani
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A Fővárosi Törvényszék az G/39. számú ítéletével bankgarancia teljesítése címén kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a jelen per alperesének 1.686.769.230 forintot és késedelmi kamatát a C. Kft.-vel megkötött bankgarancia szerződés alapján, mert a felperes a 2010. október 25-én kibocsátott bankgarancia teljesítését az alperessel mint kedvezményezettel szemben megtagadta. A Fővárosi Ítélőtábla a 2015. június 10-én meghozott Gf/5. számú ítéletével az elsőfokú ítéletet helyben...
ÍH 2025.135 AZ ANYAGI JOGERŐ TERJEDELME
A jogerős ítélet jogerő-hatása a keresetben állított jog feletti döntésre terjed ki. Az anyagi jogerő-hatás létrejöttéhez három konjunktív feltétel (félazonosság, jogazonosság és tényazonosság) együttes fennállása szükséges. Ezek közül a jog- és tényazonosság együttesen fejezik ki a kereset tárgyát, a jogi tényeken alapuló elbírált jogot. Azt, hogy az adott tényeket és jogokat a bíróság elbírálta-e, az ítélet rendelkező részének és indokolásának egybevetésével lehet megállapítani. [2016. évi CXXX. tv. (Pp.) 360. § (1) bekezdés, 176. § (1) bekezdés d) pont, 240. § (1) bekezdés a) pont, 379. §].
A Fővárosi Törvényszék az G/39. számú ítéletével bankgarancia teljesítése címén kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a jelen per alperesének 1.686.769.230 forintot és késedelmi kamatát a C. Kft.-vel megkötött bankgarancia szerződés alapján, mert a felperes a 2010. október 25-én kibocsátott bankgarancia teljesítését az alperessel mint kedvezményezettel szemben megtagadta. A Fővárosi Ítélőtábla a 2015. június 10-én meghozott Gf/5. számú ítéletével az elsőfokú ítéletet helybenhagyta, míg a 2017. június 30-án meghozott Gpkf/4. számú végzésével a felperes által előterjesztett perújítási kérelmet mint érdemi tárgyalásra alkalmatlant elutasította.A felperes 2016. november 21-én kereset indított a C. Kft.-vel, mint I. rendű alperessel és a jelen per alperesével mint II. rendű alperessel szemben (a továbbiakban: előzményi eljárás). Megváltoztatott keresetében elsődlegesen annak megállapítását kérte, hogy az alperes és a C. Kft. által megkötött hitelszerződés, a felperes és a C. Kft. között megkötött bankgarancia szerződés, valamint a felperes által kibocsátott bankgarancia nyilatkozat érvénytelen. Ennek jogkövetkezményeként az eredeti állapot helyreállításaként kérte, hogy a Fővárosi Törvényszék kötelezze a jelen per alperesét 2.117.267.397 forint és járulékai megfizetésére. Másodlagos kereseti kérelme 2.117.267.397 forint - szerződésszegésen alapuló, illetőleg szerződésen kívül okozott - kártérítés és járulékai megfizetésére irányult, harmadlagosan jogalap nélküli gazdagodás címén kérte az alperes marasztalását.
A Fővárosi Törvényszék a 2019. szeptember 26-án meghozott G/97. számú ítéletével megállapította, hogy a felperes és a C. Kft. között 2010. október 20-án létrejött bankgarancia megbízási szerződés érvénytelen, amelyet a határozathozatalig hatályossá nyilvánított. Ezt meghaladóan a keresetet és a viszontkeresetet elutasította. Indokolásában részletesen kitért a felperes kártérítési kereseteinek alapjául előadott nyilatkozatokra és tényállításokra.
A Fővárosi Ítélőtábla a Gf/5. számú ítéletével (a továbbiakban: jogerős ítélet) az elsőfokú ítélet nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett rendelkezéseit a per főtárgya tekintetében helybenhagyta.
A felperes a 2023. május 5-én indított keresetében kérte, hogy az elsőfokú bíróság kártérítés címén kötelezze az alperest 2.121.561.379 forint és késedelmi kamata megfizetésére. Keresetét a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 339. §-ára és 348. § (1) bekezdésére alapította. Előadta, hogy S. T., az alperes munkavállalója (a továbbiakban: alkalmazott) színlelt hitelkonstrukciót és hitelkeretszerződést dolgozott ki, amelynek alátámasztásaként a C. Kft. munkavállalója és az alperes alkalmazottja ellen indított büntetőeljárásban meghozott elsőfokú ítéletre hivatkozott. Azt követően, hogy az alperes munkavállalójával szemben meghozott másodfokú ítélet az alperes munkavállalóját felmentette a vád tárgyává tett bűncselekmények alól, az érvényesített jogát fenntartva a kereset alapjául szolgáló tényeket megváltoztatta. Olyan tényekre hivatkozott, amelyeket az elsőfokú büntető ítéletben megállapított tényállás megalapozatlanságának kiküszöbölésénél a másodfokú bíróság nem érintett, és ezeket kérte kártérítési felelősséget megalapozó magatartásként értékelni.
Az alperes az ellenkérelmében elsődlegesen az eljárás megszüntetését kérte, mert állítása szerint a jogerős ítélettel már elbírálták felperes követelését, érdemi védekezése pedig a kereset elutasítására irányult.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
Ítéletének indokolásában idézte a régi Ptk. 339. § (1) bekezdését és a 348. § (1) bekezdését. Megállapította, hogy a jelen perben az előzményi eljáráshoz képest a félazonosság csak részleges volt, mert nem annak van jelentősége, hogy formálisan a korábbi perben részes valamennyi fél az újabb eljárásban szerepel-e. A félazonosságának érdemben, az újabb keresetben igényt érvényesítő felperes és az általa megjelölt alperes között kell fennállnia. Idézte a Kúria 6/2022. Jogegységi Határozatának egyes részeit, és arra a következtetésre jutott, hogy a jogerős ítélet indokolása alapján lehet meghatározni a korábbi perben érvényesített jog terjedelmét. A felperesnek az előzményi perben érvényesített joga a régi Ptk. 238. § (2) bekezdése szerinti deliktuális kárigénynek volt megfeleltethető, illetve az eljárt bíróságoknak a szerződésszegéssel okozott kár megtérítése iránti követelést kellett vizsgálni. A jelen kereset jogállítása a régi Ptk. 348. §-a, és az elsődleges tényállítások körébe ennek a rendelkezésnek a tényállási elemei tartoznak. A jogi személyekhez kötődő természetes személyek nem minden magatartása tekinthető a jogi személy magatartásának, így nem osztotta az alperesnek azt az álláspontját, hogy a korábbi perben elbírált régi Ptk. 238. §-a, illetve a 318. §-a szerinti felelősség egyaránt az alperes nevében eljáró olyan személyek magatartásához kötődik, amelyet a jogi személy magatartásának kellett tekinteni. A régi Ptk. 348. §-a alkalmazásánál elegendő, hogy az alkalmazott a munkaviszonyával összefüggésben okozzon kárt. A felperes tényállítása az volt, hogy az alperes alkalmazottja valótlan tartalmú okiratok felhasználásával készítette el a szükséges előterjesztést. Jogállítása ezért eltért az előzményi perben elbírált jogalaptól, mert a régi Ptk. 348. §-a önálló kárfelelősségi jogalapnak tekintendő, amin az utaló szabály sem változtat. Erre tekintettel a per megszüntetése iránti kérelmet elutasította, és a keresetet érdemben bírálta el. Megállapította, hogy az alperes alkalmazottjának nem volt szerepe a felperes döntéshozatalában, és ha a felperes a teljeskörű bírálatot lefolytatta volna, el kellett volna utasítani a garancia kérelmet. A felperes több lényeges szabályszegést is elkövetett, amelyek egyikéhez sem volt köze az alperes munkavállalójának, ezért az alperes munkavállalójának magatartása az általános élettapasztalat szerint a felperes döntéshozatalával nem mutat szoros összefüggést. A felperes magatartása önálló okozati folyamatot indított el, jogi szempontból kiüresítve az egyébként távoli ténybeli összefüggést az alperes alkalmazottjának magatartásával.
Az elsőfokú ítélet elleni fellebbezésében a felperes elsődlegesen annak megváltoztatását és a kereset teljesítését, másodlagosan az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte.
Előadta, hogy a bekövetkezett kárához vezető oksági láncolatot a munkavállaló magatartása indította el, ezáltal az ő jogellenes magatartása vezetett a felperes kárához. Az elsőfokú bíróság csak általánosságban határozta meg a felperes felróható magatartásait, tényállása hiányos, mérlegelési tevékenysége hibás. A felperes részletesen elemezte az ügylettel kapcsolatban a NAV ellenőrzési megállapításait és a KEHI jelentését, és kitért arra is, hogy az MNB mint felügyeleti hatóság nem marasztalta el a felperest.
Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság nem tájékoztatta a feleket a bizonyítási teherről, és nem nyilatkoztatta meg a felperest, hogy a vizsgálatok megállapításait vitatja-e. Kiemelte, hogy a károsulti közrehatás a károkozó által megindított közvetlen okfolyamatot nem megszakítja, hanem együttható oknak minősül, így csak a kármegosztásnál lehet jelentősége. A kimentés körében pedig az alperesnek kellett volna bizonyítani, hogy úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. A KEHI és a NAV jelentésben megjelölt magatartások legfeljebb a régi Ptk. 340. § (1) bekezdés alkalmazására adtak volna okot, emellett állította, hogy a KEHI és a NAV megállapításai nem eredményezhették volna felperes felelősségét. Hivatkozott az elsőfokú büntető ítélet 13. oldal [4] bekezdésére és az 57. oldal [4] bekezdésére, amelyből megállapítható, hogy az alperes alkalmazottja töröltette a fennálló bejegyzéseket a KHR-ből, így a kifejtettek szerint a munkavállaló károkozó magatartása egyenesen vezetett a felperest ért kárhoz. Az alperes alkalmazottja tisztában volt az alperes hitelezési veszteségeivel, amelyet át akart hárítani a felperesre, közvetve pedig a Magyar Államra.
Részletesen foglalkozott a conditio sine qua non, a hipotetikus okozatosság, az oksági láncolat megszakadásának és a kártérítés prevenciós céljának kérdésével, majd kifejtette, hogy a másodlagos fellebbezési kérelmét az anyagi pervezetés, illetve a bizonyítási teher kiosztásának hiányára alapítja.
Az alperes az elsőfokú ítélet ellen általa is benyújtott fellebbezés eredményétől függően terjesztette elő a fellebbezési ellenkérelmét, amely az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Kiemelte, hogy a másodfokú bíróság az alperes munkavállalóját felmentette, és számos ponton megváltoztatta az elsőfokú ítélet tényállását. A másodfokú büntető ítélet szerint az alkalmazott részéről nem történt megtévesztés, a hitelcél nem volt ellentétes a hitel nyújtására vonatkozó rendelkezésekkel, a konstrukció nem tekinthető tilalmazott hitelkiváltásnak. A bankgaranciáról történő döntés az alperes hitelbírálatától teljesen független eljárás, és nincs jelentősége annak, hogy a hitelszerződés előkészítésében az alperes mely alkalmazottja vett részt. A felperes kifejezetten aktív magatartást tanúsított annak érdekében, hogy valótlan adatok alapján hozzák meg a döntést. Tudatos szabályszegések voltak, mégpedig abból a célból, hogy a Kft. mindenképpen megkapja bankgaranciát. A felperesnek tudomása volt arról, hogy a KHR-ben lejárt tartozások szerepelnek. Nem tartozik az anyagi pervezetés körébe az ellenbizonyításra történő felhívás, és nem volt szükség a felek bizonyítási teherről történő tájékoztatására sem.
Hangsúlyozta, hogy mindkét pénzintézet önállóan vizsgálja a hitelt, és önállóan dönt a kihelyezésről, illetőleg a garanciavállalásról. Az adós és az alperes közötti forgóeszköz-hitelszerződést a felperes nemcsak, hogy ismerte, hanem részt is vett a kidolgozásában. A bankgarancia egyébként a felperes terméke volt, a szabályokat is ő dolgozta ki. Az alperesi munkavállaló még közvetett módon sem volt részese a károkozásnak, kizárólag a felperes szabálytalan eljárásával kapcsolatban következett be a kár. A ténybeli és jogi okozatosság kérdését a felperes összemossa.
Előadta, hogy a másodlagos fellebbezés sem alapos. A felperesnek lehetősége volt a nyilatkozatait előterjeszteni, nem volt szükség bírói közrehatásra, és nem világos, hogy a felperes milyen bizonyítási teher kiosztását kéri utólag számon. Az anyagi pervezetés döntően a perfelvételi szakaszra koncentrálódik, annak lezárásával a jogvita kerete rögzül.
Az alperes az ítélet elleni fellebbezésében elsődlegesen annak hatályon kívül helyezését és az eljárás megszüntetését kérte. Másodlagosan kérte, hogy a másodfokú bíróság mellőzze az elsőfokú ítélet indokolásából, hogy "az alperes alkalmazottjának keresettel összefüggő magatartásával kapcsolatos ténybeli alapon a felek között nem volt vita, az egyébként is okiratokkal igazolt volt és a magatartásának jogellenessége megállapítható volt" szövegrészt.
Az alperes az elsődleges fellebbezési kérelmét a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 379. §-a és a Pp. 364. §-a szerint alkalmazandó 240. § (1) bekezdés a) pontra és a 176. § (1) bekezdés d) pontjára alapította. Idézte a 3335/2019. (XII. 06.) AB határozat indokolásának [24]-[25] pontját, valamint a 3133/2017. (VI. 08.) AB határozat indokolásának [29]-[34] pontját. Kiemelte, hogy a jogszabályokat elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban kell értelmezni, és a hivatkozott határozatok kiemelik a perbe vitt jogok érdemi elbírálásának véglegességét a jogrendszerben. Az előzményi perben a felperes kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest, mert állítása szerint a hitelkonstrukció színlelt volt, amit a per alperesei rosszhiszeműen dolgoztak ki. Ebben a perben a felperes ugyancsak a hitelkonstrukció színlelésére hivatkozik. A két per ténybeli alapja ezért azonos, és a felperes a jelen perben is kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest, mert 2015 júliusában ki kellett fizetnie a bankgaranciát. Az érvényesíteni kívánt jogot a régi Ptk. 339. § (1) bekezdése mellett a régi Ptk. 348. § (1) bekezdése szerint is meghatározta. Kiemelte, hogy a régi Ptk. 348. § (1) bekezdése nem önálló kártérítési jogalap, csak a szerződésen kívüli károkozás egyik esete, és nem különül el a régi Ptk. 339. §-ától. Az alkalmazott károkozó magatartása a munkáltató károkozó magatartásának minősül. Idézte a régi Ptk. kommentárt, amely szerint az alkalmazotti kárfelelősségi tényállás pusztán a felelősség alanyát állapítja meg, de önálló kártérítési felelősséget nem alapoz meg. A felperes másodlagosan érvényesített jogának tartalma a régi Ptk. 238. § (2) bekezdése szerinti deliktuális kárigénynek feleltethető meg. A jogerős ítélet elbírálta a felperes által hivatkozott jogalapot, a kereset tényalapjából eredő követelést, és érdemben döntött a felperes keresetében érvényesített jogról is. Megjegyezte, hogy a jogerős ítéletben alkalmazott régi Ptk. 238. § (2) bekezdése a szerződésen kívüli károkozás egyik esete, és nem önálló jogalap. Annak van jelentősége, hogy mi volt a perbe vitt jog, amelyet a bíróság elbírált. Jelen esetben a felperes a deliktuális alapon nyugvó kártérítési jogát vitte az előzményi perbe, amelyről a bíróság érdemben döntött. Jogerősen elbírálta, hogy az alperesek nem okoztak sem szerződésszegéssel, sem szerződésen kívül kárt a felperesnek azzal, hogy a felperesnek ki kellett fizetnie a külön szerződésben vállalt bankgaranciát, és az alperesek perben állított magatartása nem volt jogellenes. A felelősséget keletkeztető magatartások mindig egy természetes személyhez kötődnek, akik többféle jogviszonyban is állhatnak a jogi személlyel. Ha a természetes személy a munkaviszonyával összefüggésben jár el, a magatartását mindig a jogi személy magatartásának kell tekinteni. Ha a jogi személy magatartása nem volt károkozó, akkor az alkalmazott magatartása sem lehet az.
Másodlagos fellebbezési kérelmének indokaként előadta, hogy az elsőfokú bíróság iratellenesen állapította meg, hogy nem volt vita a felek között az alkalmazott keresettel összefüggő magatartását illetően, a feleknek ilyen nyilatkozata nem volt, és egy nem jogerős büntető ítéletnek a polgári perben nem lehet relevanciája, így az erre való utalás sem alapos. Megalapozatlan, hogy a felek között nem volt vita az alperes munkavállalójának magatartását illetően, és téves az a megállapítása is, hogy a jogellenesség önmagában azon az alapon is megállapítható, amennyiben a magatartással okozati összefüggésben a felperesnek kára keletkezett. Az előzményi perben eljáró bíróságok megállapították a jogellenesség hiányát. Az alkalmazottat a másodfokú büntető ítélet valamennyi vádpont alól felmentette, és azt is megállapította, hogy a jogügylet a bankgarancia programnak megfelelt, a konstrukció nem minősült a bankgarancia programba ütköző hitelkiváltásának, és a hitelminősítéssel és a kockázatos üzleti tervvel a felperes tisztában volt.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet alperes fellebbezésével érintett részeinek helybenhagyására irányult.
Előadta, hogy az ítéletnek a fellebbezéssel érintett részei részletes és alapos jogi indokolást tartalmaznak, ítélt dolog megállapításának nincs helye. A büntető ítélet megállapításai alapján lehetett nevesíteni és pontosan meghatározni az alperes alkalmazottjának azokat a magatartásait, amire a felperes a keresetet alapította. Az előzményi perben született másodfokú ítélet kifejezetten nevesíti azokat a magatartásokat, amelyeket a bíróság értékelt. Emellett eltérő jogállítások esetén még ugyanazon történeti tényállás alapján is érvényesíthetőek a követelések, az adott jogállításhoz eltérő releváns magatartásokra vagy magatartásrészekre is lehet hivatkozni. Az előzményi perhez képest többlettényállási elemeket jelölt meg a felperes, ezeket felsorolta, így a tényazonosság sem állapítható meg, mert különböző magatartásokra alapította a felperes a követelését. A munkavállaló magatartásának minősítését az előzményi per nem tartalmazza, és a munkavállaló magatartása nem azonosítható és tudható be a munkáltató magatartásának. A munkavállalónak a munkaviszonyával kapcsolatos okozatosságot is igazolni kell. A jogazonosság kérdésében meg kell határozni, hogy kontraktuális vagy deliktuális alapon történik a jogérvényesítés. Az előzményi perben a kereset elsődlegesen az érvénytelenség megállapítása volt, a jelen perben pedig az alperesi munkavállaló vonatkozásában tisztán a deliktuális felelősség megállapítására irányult a kereseti kérelem. A munkavállaló által okozott kár a kártérítési rendszerben a közreműködőért való kárfelelősséghez hasonló. A felperes ezért az előzményi pertől független eljárást indíthat a munkavállalóval szemben, azonban a régi Ptk. 348. §-ának speciális kapcsoló szabálya alapján ilyen esetben a munkáltatóval szemben kell a kérelmet előterjeszteni. A büntetőeljárásban történő marasztalásnál a munkavállaló deliktuális alapon felel, és a régi Ptk. 348. §-a folytán köteles a munkáltató a kárt megfizetni. Ezt erősíti két eseti döntés is. Jelen perben megállapítható, hogy a KHR nyilvántartásba való közvetlen és jogellenes beavatkozás, valamint a belső limitállítás során jogellenes módon történő eljárás mindenképp megalapozza a ténybeli és jogi okozatosság fennállását, mégpedig deliktuális alapon. Téves az alperesnek az a hivatkozása, hogy a természetes személy magatartását úgy kell tekinteni, mintha jogi személy magatartása lenne.
A másodlagos fellebbezési kérelemhez kapcsolódóan előadta, hogy a ténybeli alapon történő egyetértés az alkalmazottnak az ügyletkötésben betöltött szerepét érintette, amiben nem volt eltérés a felek nyilatkozataiban. Az indokolás [64] és [66] pontjaiban kifejtettek, valamint az okozatosságon alapuló elutasító döntés meghozatala is ezt az értelmezést támasztja alá. Megjegyezte, hogy a kártérítés konjunktív anyagi feltételeire tekintettel egy feltétel hiánya is megalapozza az elutasítást, tehát a többi feltételt nem szükséges indokolni.
A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az eljárást megszüntette.
Az elsőfokú bíróság ítéletének nem volt a Pp. 358. § (5) bekezdése alapján jogerőre emelkedett rendelkezése.
Az alperes elsődleges fellebbezése alapos, a felperes fellebbezése alaptalan, mert a kereset érdemi elbírálása a következő okok miatt eljárási akadályba ütközik.
A kereset érdemi elbírálásának eljárási akadálya esetén a Pp. 379. §-a alapján a másodfokú eljárásban a 240. § (1) bekezdés a) pontját abban az esetben is alkalmazni kell, ha a per megszüntetésének oka már az elsőfokú eljárásban is fennállt, de az elsőfokú bíróság érdemi döntést hozott. A másodfokú bíróság erre irányuló kérelem nélkül is köteles hivatalból észlelni a teljes eljárás egészét érintő perakadályt, és az ehhez szükséges eljárási cselekményeket megtenni. Erre tekintettel a másodfokú bíróság a Pp. 364. §-a alapján irányadó 322. § (1) bekezdése alapján intézkedett az előzményi eljárás iratainak beszerzése iránt, és döntését az alábbi okiratok és perbeli nyilatkozatokat értékelésével hozta meg.
Az előzményi eljárásban a felperes - egyebek mellett - szerződésen kívül okozott kár megtérítésére kérte kötelezni az alperest. Az alkalmazott tanúkénti kihallgatását követően a kártérítés iránti követelésének alapjául szolgáló tények körében előadott nyilatkozata szerint a tanúvallomás alátámasztja, hogy az alperes a terméktájékoztató feltételeinek teljesüléséről és a forgóeszköz ügylet valódiságáról való meggyőződés nélkül úgy nyilatkozott a felperesnek, hogy az ügyfél és az ügylet mindenben megfelel a terméktájékoztatónak (2017. június 12-én benyújtott 22. számú beadvány). A 2017. július 11-én megtartott folytatólagos tárgyaláson előadta, hogy az alperes nem megfelelően folytatta le a hitelvizsgálatot, és csak azért támogatta az egyébként hitelképtelen Kft. hitelkérelmét, hogy egy garanciával biztosított hitellel kiváltsa a perben nem álló Kft2. tartozását. A 2017. szeptember 6-ai 29. sorszámú beadványában kiemelte, hogy az alperes egy saját maga által is hitelképtelennek tekintett adós részére üzleti terv becsatolása és a megtérülés lehetőségével kapcsolatos számítások elvégzése nélkül azzal a céllal adott a C. Kft.-nek több mint 2.000.000.000 forint összegű hitelt, hogy a felperes bankgaranciájának a fedezeti rendszerbe történő bevonásával a Kft2. adósságállományát átstrukturálja. Bizonyítékként hivatkozott a hitel elfogadását megelőző előterjesztésre, a KEHI jelentésre, valamint arra is, hogy a bankgarancia megbízási szerződés megkötése előtt a C. Kft. és a Kft2. adatait a központi hitelinformációs rendszerből lekérte. A 2018. február 8-án benyújtott 38. számú beadványában - egyebek között - idézte az alkalmazott, valamint a C. Kft. részéről eljárt és időközben elhunyt A. L. tanúvallomását, és kiemelte, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az alperes tisztában volt azzal, hogy a hitelügylet célja a Kft2. korábbi hiteleinek átstrukturálása volt, amely azonban az MFB GBP program (a továbbiakban: program) által nem lett volna támogatható. Ennek ellenére a felperest megtévesztve a 2010. augusztus 10-ei iratban úgy nyilatkozott, hogy a hitelügylet mindenben megfelel a program terméktájékoztatójában írt feltételeknek. A felperes hivatkozott arra is, hogy a perben kihallgatott egyik tanú vallomása szerint a Kft2.-nek milliárdos nagyságrendű lejárt tartozása volt 2010 októberében oly módon, hogy a KHR-ben nem tüntették fel, ami azt jelenti, hogy a felperest ebben a tekintetben is megtévesztették. Enélkül a Kft2. nem vállalhatott volna kezességet és az egész ügylet létre sem jöhetett volna.
A felperes a 2018. június 5-én benyújtott 45. sorszámú beadványában részletesen előadta az alperesnek a garancianyilatkozat kiadásához vezető magatartását, és azt a következtetést vonta le, hogy az alperes az eddig szolgáltatott bizonyítékok alapján csalárd magatartást tanúsított, nem ellenőrizte a program szerinti kötelező mellékleteket, a Kft. üzleti tevékenységét és tudott a hitel átstrukturálásáról. Egy másik hitel kifizetésére nyújtott hitellel biztos lehetett abban, hogy végső soron a felperes kifizeti a tartozásokat.
Kereseti kérelmét végül a 2019. március 11-én benyújtott 78. sorszámú beadványában foglalta össze, amelyben az alkalmazott magatartásának jogkövetkezményeit illetően hivatkozott a Ptk. 348. § (1) bekezdésére, majd a 2019. május 7-én benyújtott 82. sorszámú beadványban összegezte az álláspontját az alperes magatartásával kapcsolatban, amelyhez mellékelte az alkalmazott munkaköri leírását is. Állította, hogy ez utóbbi beadvány egyértelműen tartalmazta, hogy az alperes színlelése az alkalmazottjának szándékaira, az általa megvalósított magatartásokra vezethető vissza, aki közreműködött az ügyféligény felmérésében, vizsgálatában és egyeztetésében, a hitelelőterjesztés előkészítésében, a hitelbírálathoz szükséges, szokványos pénzügyi adatok beszerzésében és továbbításában, a szerződések előkészítésében és aláírásuk koordinálásában, illetve a folyósítási feltételek összegyűjtésében és továbbításában. Előadta azt is, hogy az alperes az alkalmazott által kialakított konstrukciót fogadta el nemcsak a színlelt hitelkeretszerződés megkötésekor, hanem a felperes megtévesztésénél is.
A jogerős ítélet az elsőfokú bíróság ítéletének indokait megváltoztatta, és a felperes deliktuális ténybeli alapon előterjesztett kártérítési követelését illetően megállapította, hogy a felperes az érvénytelenségi keresettel előadottakkal egyezően arra alapította a kárigényt, hogy az alperesek rosszhiszeműen, az általa nyújtott bankgaranciával jogszerűen nem biztosítható, nem engedett hitelkiváltás lehetőségét megteremtő hitelkonstrukciót dolgoztak ki, és a megkötött hitelszerződés ezt a célt leplezte. Miután a hitelszerződés érvényessége nem bírálható felül, a Ptk. 238. § (2) bekezdése szerinti igényérvényesítés ténybeli alapjának hiányában a Fővárosi Ítélőtábla arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kártérítés iránti követelés nem teljesíthető. Megállapította, hogy a Ptk. 339. § (1) bekezdése szerinti jogszabályi feltételek konjunktivitása folytán a deliktuális kárigény esetén a tényalap nélkülisége önmagában mellőzendővé tette valamennyi kárelem együttes teljesülésének vizsgálatát.
Az előzményi eljárásban elbírált kártérítés iránti kereset a fentiek alapján a felperesnek azon a tényállításán alapult, hogy az alperes a garanciafeltételeket alátámasztó okiratok előkészítésének folyamatában tanúsított magatartásával megtévesztette a felperest, amellyel a felperesnek a garanciavállalás folytán megfizetett összegnek megfelelő mértékű kárt okozott. A felperes az előzményi eljárásban minden esetben a garanciavállalás előkészítésével kapcsolatos egyes tevékenységeket emelte ki, majd az eljárás későbbi szakaszában nevesítette is a károkozóként megjelölt magatartásokat tanúsító alkalmazottat. Minden egyes magatartás ehhez az ügylethez, és nem ettől eltérő tényekkel összefüggésben kifejtett tevékenységekhez kapcsolódott, és a [12] pontban ismertetett perbeli nyilatkozataiban a kártérítési jogviszony alapjául a szerződéses konstrukció folyamatában megvalósult szinte valamennyi cselekményt - ideértve a KHR-hez szolgáltatott nem valós adatokkal kapcsolatos magatartást is - megnevezte. A jelen perben ezekből emelte ki a kereset ténybeli alapjaként az alkalmazott egyes magatartásait.
A régi Ptk. 339. § (1) bekezdés a szerződésen kívül okozott kártérítési jogviszony általános szabálya, amelyhez képest a károkozás egyes ténybeli sajátosságaira tekintettel - elsősorban a károsultak hatékony reparációja érdekében - a régi Ptk. a közvetlen károkozó személyétől függetlenül különböző szempontok szerint telepíti a kártérítésért felelős személyekhez a kártérítési felelősséget (pld. épületkár, veszélyes üzem). Az egyes kártérítési felelősségi alakzatoknál a közvetlen károkozóknak a károsultakkal szemben fennálló felelőssége is eltér egymástól, mert egyes esetekben a közvetlen károkozóval szemben is érvényesíthető kártérítés iránti követelés [pld. régi Ptk. 345. §], más esetekben a régi Ptk. ezt kifejezetten kizárta [régi Ptk. 348. § (1) bekezdés]. Ennek a jelen eljárás szempontjából azért van jelentősége, mert a károsult az alkalmazott károkozása esetén kizárólag a munkáltatóval szemben érvényesítheti a kártérítés iránti követelését, akár megnevezi a közvetlen károkozót, akár nem, és ha az alkalmazott a munkaviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, a munkáltató az alkalmazott magatartásától független, saját személyét és eljárását érintő okokból ezt a felelősséget nem háríthatja el.
A jogképes nem természetes személyeknél a cselekvőképesség nem értelmezhető. A gazdasági társaságok minden esetben cselekvőképes természetes személyek útján, törvényes képviselőjükön, alkalmazottjaikon és megbízottjaikon keresztül lépnek kapcsolatba harmadik személyekkel. A kívülálló személyekkel szemben a társaság egyes tevékenységeit a társasággal különböző jogviszonyban álló természetes személyek valósítják meg, és adott esetben a szervezet kártérítési felelőssége ezeknek a magatartásoknak az egyik jogkövetkezménye. Ebből következik, hogy ha az állított károkozáshoz vezető folyamatban tanúsított egyes magatartások összessége mint a kártérítés iránti követeléshez való jog ténybeli alapja a folyamat egészének részét képezi, a természetes személyek és a társaság magatartása közötti tényazonosság értelemszerűen fennáll.
A régi Ptk. 348. § (1) bekezdése a károkozó magatartás és az okozott kár alapján megvalósult kártérítési jogviszonyban a munkáltatóhoz telepíti a régi Ptk. 339. § (1) bekezdésében meghatározott kártérítési felelősséget, ha a munkavállaló a munkaviszonyával összefüggésben kárt okoz, ezért a károsult rendelkezési jogából fakad annak eldöntése, hogy a munkáltatóval szemben indított perben hivatkozik-e a régi Ptk. 348. § (1) bekezdésére, illetőleg a munkáltató védekezésétől függően szükséges-e annak bizonyítása, hogy a káresemény az alkalmazott munkaviszonyával összefüggésben következett be. Az előzményi eljárásban ennek azért nem volt érdemi jelentősége, mert az alkalmazott munkaköréhez tartozott a hitelkonstrukcióval kapcsolatos döntés előkészítése, és a felperes egyik eljárásban sem hivatkozott az alkalmazott olyan magatartására, amely nem a garanciavállalás előkészítésével állt közvetlen kapcsolatban. A felperes az előzményi eljárásban kifejezetten hivatkozott az alkalmazottnak az adott jogügylet előkészítését is magában foglaló munkaköri leírására, és a munkavállaló egyes magatartásaira, így a kártérítési jogviszony alapjául szolgáló tényazonossághoz nem fűződik kétség.
A felperes mindkét eljárásban kártérítés követelése iránti jogot érvényesített az alperessel szemben. Az előzményi eljárásban a kártérítési felelősség szempontjából nem tett különbséget az alperes és az alkalmazott személyes eljárása között. Az alkalmazott személyét megjelölte, akinek egyes magatartásait egyértelműen az alperessel szembeni követelésének ténybeli alapjaként adta elő, így a félazonosság szempontjából sincs jelentősége, hogy a jelen eljárásban a régi Ptk. 348. § (1) bekezdésére alapította a keresetet, különös tekintettel arra, hogy a 2019. március 11-én benyújtott 78. sorszámú beadványában az alkalmazott magatartásának jogkövetkezményeit illetően kifejezetten hivatkozott a régi Ptk. 348. § (1) bekezdésre is.
A jogalap az az anyagi jogszabályi rendelkezés, amely az alanyi jogot közvetlenül keletkeztető tényeket meghatározza és annak alapján az igény támasztására feljogosít [Pp. 7. § (1) bekezdés 8. pont]. A régi Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján érvényesített jog alapja a károkozó magatartással okozati összefüggésben keletkezett kártérítési jogviszony, és a régi Ptk. 348. § (1) bekezdése ehhez képest csupán a kártérítési felelősséget telepítő rendelkezés. A keresettel érvényesített jog az az alanyi jog, amelynek érvényesítését anyagi jogi jogszabály biztosítja [Pp. 7. § (1) bekezdés 11. pont]. Ebben az esetben az érvényesített jog a kártérítés teljesítésének követeléséhez való jog, amelynek érvényesítésére - a régi Ptk. 360. § (1) bekezdésére is figyelemmel - a régi Ptk. 360. § (2) bekezdése alapján irányadó 300. § (1) bekezdése jogosítja fel a károsultakat.
A jogállamiság alapvető része a jogbiztonság, amelynek eljárási garanciája a bírósági ítéletek jogereje. Az ítélet anyagi jogerőhatása kizárólag abban az esetben tölti be az alkotmányos funkcióját, ha a fél által a polgári perben érvényesített jog minden más jogtól megkülönböztethető. Az érvényesített joghoz a bíróság kötve van, amely értelemszerűen a jogalappal és ezáltal az érvényesített jog alapjául előadott tényekkel együtt értelmezhető. A már nem hatályos polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (régi Pp.) sem kívánta meg a jog megjelölését jogszabályi hivatkozással, a bíróságnak a jogállítást a kereset tartalmából kellett megállapítani, és a tényállítás - mint ebben az esetben is - többnyire egyértelműen rávilágít a jogállítás tartalmára is. A felperes tényállítása mindkét eljárásban a garanciavállalást előkészítő alperesi (alkalmazotti) tevékenység egyes részeire vonatkozott, és a felperes a jelen eljárásban nem adott elő az alkalmazott magatartásával összefüggő olyan további, a bankgarancia jogviszonyhoz kapcsolódó magatartásoktól jól megkülönböztethető releváns tényeket, amelyeket az előzményi eljárásban érvényesített kártérítési jogviszonyból eredő jogának alapjául szolgáló károkozó magatartásként nem jelölt meg.
A fentiekből következik, hogy a felperesnek az alkalmazott magatartásával összefüggésben előadott tényállításai az előzményi eljárásban a kereset részét képezték, amelyek rámutattak a jogérvényesítés kereteire is, és a jogerős ítélet jogerő hatása a keresetben állított jog feletti döntésre terjedt ki. A régi Ptk. 348. § (1) bekezdése a fentiek szerint nem minősül olyan elkülönült kártérítési jogviszonyt keletkeztető törvényi tényállásnak, amely eltér a régi Ptk. 339. §-a alapján szabályozott kártérítési jogviszony következtében érvényesíthető a régi Ptk. 360. § (2) bekezdése szerint alkalmazandó 300. § (1) bekezdése alapján érvényesített jogtól, ezért az állított károsodásához vezető folyamat egyes mozzanatainak már az előzményi eljárásban is megnevezett személyhez társítása új jogállítást sem eredményezett.
A keresettel érvényesített jog tárgyában hozott ítélet jogerejéhez fűződő anyagi jogerőhatás eljárásjogi feltételeit a Pp. 360. § (1) bekezdése szabályozza. Ugyanabból a tényalapból származó ugyanazon jog iránt ugyanazok a felek - ideértve azok jogutódait is - egymás ellen új keresetet nem indíthatnak, vagy az ítéletben már elbírált jogot egymással szemben egyébként nem tehetik vitássá (anyagi jogerőhatás). Az anyagi jogerőhatás létrejöttéhez három konjunktív feltétel (félazonosság, jogazonosság és tényazonosság) együttes fennállása szükséges. Ezek közül a jog- és tényazonosság egymásra rávilágító részei elválaszthatatlan egységben fejezik ki a kereset tárgyát, a jogi tényeken alapuló elbírált jogot. Az ítélet rendelkező része a tény- és jogállítás alapján előterjesztett határozott kereseti kérelemre adott válasz.
A jogerős ítélet elutasította a felperesnek a régi Ptk. 339. § (1) bekezdésére alapított, a jelen perrel azonos ténybeli alapon előterjesztett kereseti kérelmét. A Fővárosi Ítélőtábla a jogerős ítéletben a felperes által megjelölt ténybeli alapon érvényesített kártérítés teljesítése iránti, a jelen perben érvényesített keresettel azonos jogot a felek között teljes egészében elbírálta [Pp. 213. § (1) bekezdés].
A kifejtett indokok alapján a másodfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú ítélet az alperes elsődleges fellebbezésében előadott okok miatt jogszabálysértő, mert az elsőfokú bíróság eltérő jogi álláspontja folytán a felperes keresete alapján olyan tényalapból származó jogot bírált el az alperessel szemben, amelynek tárgyát azonos felek között az előzményi eljárásban már jogerősen elbírálták. Mindezek miatt a másodfokú bíróság - figyelemmel a Pp. 176. § (1) bekezdés d) pontjára - a Pp. 240. § (1) bekezdés a) pontja és a Pp. 379. §-a alkalmazásával az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és az eljárást megszüntette.
Fővárosi Ítélőtábla 13.Gf.40.273/2024/16-I.