adozona.hu
ÍH 2024.70
ÍH 2024.70
TÁRSASÁGI RÉSZESEDÉS ROSSZHISZEMŰ ÁTRUHÁZÁSA I. Az üzletrészét rosszhiszeműen átruházó tag az adós ki nem elégített kötelezettségeiért felel, ez pedig a felszámolási eljárásban nyilvántartásba vett, kielégítetlenül maradt hitelezői igényekért való felelősséget jelenti. A felelősség megállapításának nem feltétele, hogy a kielégítetlen hitelezői igény keletkezése, vagy a kielégítés meghiúsulása okozati összefüggésben álljon a tag magatartásával, és közömbös az is, hogy a tartozás az üzletrész átruhását megelő
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Felperes keresetében a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Csődtv.) 63/A. §-a alapján - annak megállapítása mellett, hogy az alperes mint többségi befolyással rendelkező volt tag korlátlanul felel a felszámolási eljárás eredményeként megszűnt D. Kft. (továbbiakban adós) ki nem elégített kötelezettségeiért - kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest az adós felszámolási eljárásában nyilvántartásba vett, meg nem térült 431.313.389 forint összegű követelé...
ÍH 2024.70 TÁRSASÁGI RÉSZESEDÉS ROSSZHISZEMŰ ÁTRUHÁZÁSA
I. Az üzletrészét rosszhiszeműen átruházó tag az adós ki nem elégített kötelezettségeiért felel, ez pedig a felszámolási eljárásban nyilvántartásba vett, kielégítetlenül maradt hitelezői igényekért való felelősséget jelenti. A felelősség megállapításának nem feltétele, hogy a kielégítetlen hitelezői igény keletkezése, vagy a kielégítés meghiúsulása okozati összefüggésben álljon a tag magatartásával, és közömbös az is, hogy a tartozás az üzletrész átruhását megelőzően, vagy azt követően keletkezett.
II. A Csődtv. 63/A. §-a alapján indított perben a felperesnek nem kell bizonyítania az adós fizetésképtelenségét vagy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetét. Az alperest terheli annak bizonyítása, hogy az üzletrész átruházásakor az adós nem volt fizetésképtelen, vagy nem volt fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben, és ha ezt nem bizonyítja, neki kell bizonyítania azt is, hogy jóhiszeműen, a hitelezői érdekeknek megfelelően járt el. A felperest e körben sem tényállítási, sem bizonyítási kötelezettség nem terheli. [1991. évi XLIX. törvény (Csődtv.) 63/A. §]
Felperes keresetében a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Csődtv.) 63/A. §-a alapján - annak megállapítása mellett, hogy az alperes mint többségi befolyással rendelkező volt tag korlátlanul felel a felszámolási eljárás eredményeként megszűnt D. Kft. (továbbiakban adós) ki nem elégített kötelezettségeiért - kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest az adós felszámolási eljárásában nyilvántartásba vett, meg nem térült 431.313.389 forint összegű követelése megfizetésére.Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte hivatkozással arra, hogy az üzletrész átruházásakor - az ekkor készített közbenső mérleg adatai szerint - az adós nem volt fizetésképtelen, és nem volt fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben sem, álláspontja szerint ennek megítélésénél a mérlegben kimutatott forgóeszközöket kell az elismert, lejárt kötelezettségekkel szembe állítani, ez utóbbi pedig a forgóeszközök mérlegben kimutatott értékénél alacsonyabb volt. Hivatkozott továbbá arra, hogy az üzletrész átruházása során jóhiszeműen, a hitelezői érdekek szem előtt tartásával járt el, nem vont ki pénzt az adósból az üzletrész átruházását követően, hanem jelentős, 11.403.000 forint összegű befizetést teljesített, továbbá az adós helyett, kezesként 36.000.000 forintot meghaladó befizetést teljesített a K. Bank részére. Vitatta a felperes követelésének összegszerűségét is, egyrészt mert álláspontja szerint a felszámoló nem vehette volna nyilvántartásba a felperes 2018. május 24. napján bejelentett követelését a 180 napos jogvesztő határidő letelte miatt, másrészt mert a felszámoló nem tette meg a szükséges és elvárható intézkedéseket a felperes által bejelentett, módosított hitelezői igény kifogásolása, vitatása kapcsán, amennyiben ezt megtette volna, úgy valószínűsíthetően nem szerepelhetett volna a felperes módosított hitelezői igénye a zárómérlegben. Emellett hivatkozott arra is, hogy az adóhatóság 2015. és 2016. évre az alapbizonylatok hiánya miatt állapított meg adóhiányt és alkalmazott jogkövetkezményt, az üzletrész értékesítésekor azonban a bizonylatok megvoltak, de a büntetőeljárás során, 2018. évben lefoglalt nagy mennyiségű könyvelési dokumentum minden bizonnyal tartalmazta az adóellenőrzés során hiányolt bizonylatokat, számlákat, melyek megvizsgálása a korábbi ellenőrzés megállapításainak megváltoztatását eredményezné.
Az elsőfokú bíróság fellebbezéssel támadott ítéletével megállapította, hogy az alperes mint az adós többségi befolyással rendelkező volt tagja korlátlanul felel az adós ki nem elégített kötelezettségeiért, és kötelezte az alperest, hogy a felperes felszámolási eljárásában meg nem térült, 431.313.389 forint összegű követelésből eredő kárát fizesse meg.
Tényként az alábbiakat állapította meg:
Az 1992. évben alakult adós gazdasági társaságban az alperes, illetve jogelődje 2014. április 1. napjától többségi befolyással (62,5% részesedéssel) rendelkezett, az adós jegyzett tőkéje 2010. február 4. napjától 120.000.000 forint volt.
Az adós és az alperes jogelődje, ezt követően pedig az alperes között szoros üzleti, gazdasági kapcsolat állt fenn. Az alperes jogelődje az adós K. Bankkal kötött hitelszerződéseihez készfizető kezességet, zálogkötelezettséget vállalt, az adós pedig az alperesi jogelőd hitelszerződése tekintetében vállalt készfizető kezességet.
Az adós szállítási szerződésen alapuló, a F. Kft.-vel szemben fennálló tartozását a 2015. május 19. napján megkötött részletfizetési megállapodás ellenére nem egyenlítette ki. A F. Kft. 2015. december 8. napján írásban hívta fel az adóst 1.543.208 forint tartozás megfizetésére. Az adós 2016. február 9. napján fizetési haladékot kért hivatkozással arra, hogy "a társaság igen nehéz finanszírozási gondokkal küzd", szándékában áll kiegyenlíteni a tartozását, a tartozás csökkentésére havi 100.000 forint ütemezést javasolt. A felek között a tartozás átütemezéséről megállapodás nem született, az adós a tartozását nem fizette meg, ezért a F. Kft. 2016. február 19. napján fizetésképtelenség megállapítása iránt kérelmet terjesztett elő.
Az adós 2016. január 26. napján, a 2015. évre vonatkozó, önrevízión alapuló 56.353.000 forint általános forgalmi adó tartozására fizetési könnyítés iránti kérelmet terjesztett elő felpereshez fizetési nehézségeire hivatkozással. A kérelem szerint a határidőn túli, elismert, szállítók felé fennálló tartozásainak összege 175.123.000 forint, a bankszámláján lévő összeg 222.000 forint volt. A kérelem indokolása során az adós a fizetési nehézség kialakulásának okaként a gyártás megnövekedése miatti létszámnövekedést jelölte meg, amely jelentős bérköltséget és adóterhet jelentett. Az adótartozás felhalmozódásának elkerülése érdekében tett intézkedésként előadta, hogy a társaság eladta ingatlanjait és gépeit, hogy a szállítói felé ezáltal csökkentse a tartozását, valamint fizetési megállapodások megkötését kezdeményezte szállítóival.
Az alperes - és K.J., az adós másik tagja - üzletrészét a 2016. február 29. napján kelt üzletrész adásvételi szerződéssel összesen 3.000.000 forint vételár ellenében M.I. vevőre ruházta át.
Az alperes az üzletrész átruházását követő időszakban 11.403.000 forintot utalt át adósnak, melyből munkabérek kiegyenlítésére került sor, valamint az adós K. Bank felé fennálló tartozását készfizető kezesként kiegyenlítette.
A felperes 2016. június 13. napján terjesztett elő felszámolási kérelmet az adóssal szemben. A Szekszárdi Törvényszék a 2016. augusztus 16. napján jogerőre emelkedett végzésével felperes kérelme alapján az adós fizetésképtelenségét megállapította, felszámolását elrendelte, ennek folytán a F. Kft. kérelme alapján indult eljárás megszüntetésre került. Az adós felszámolásának kezdő időpontja 2016. szeptember 5. napja volt.
A felszámoló a felperes hitelezői igényét 67.503.562 forint összegben igazolta vissza.
Felperes a tevékenységet lezáró bevallások utólagos vizsgálata alapján - 2015. január 1. és 2016. március közötti időszakra - határozatában áfa adónemben az adós terhére 236.468.000 forint adókülönbözetet, adóhiányt állapított meg, továbbá adóbírságot szabott ki, késedelmi pótlékot számított fel, mely tényre tekintettel a felperes a hitelezői igénybejelentését - 2018. május 24. napján, a Csődtv. 37. § (2) bekezdése alapján - 431.524.389 forintra módosította, a módosított hitelezői igényt a felszámoló visszaigazolta. Az adóvizsgálat során a felszámoló tájékoztatta az ellenőrzést, hogy iratanyaggal nem rendelkezik, az adós iratanyagának rendelkezésre bocsátási kötelezettségét nem tudta teljesíteni.
Az adós felszámolása - irathiány miatt - egyszerűsített módon 2020. október 20. napján jogerősen befejeződött, a felperes hitelezői igényének kielégítésére nem került sor.
A fentieken túl az elsőfokú bíróság rögzítette ítélete tényállásában a 2015. évi éves beszámoló adatait, adós főkönyvi kivonatának az előzetesen felszámolt áfára vonatkozó adatait, a 2016. január 26-i közbenső mérleg és a főkönyvi kivonat adatait, és tényként állapította meg, hogy az adós fizetésképtelensége az üzletrész átruházás időpontjában az adóhatóság határozata alapján esedékessé vált adóhiány figyelembe vétele mellett fennállt, de ez utóbbi figyelembe vétele nélkül is a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet legkésőbb 2016. február 20. napján bekövetkezett. Tényként állapította meg azt is, hogy a fizetésképtelenségi helyzetben az alperes mint az adós többségi tulajdonosa az üzletrésze értékesítése során - saját hitelezői igénye 100%-os kiegyenlítésére törekedve - nem a hitelezői érdekek figyelembe vételével járt el, amikor színlelt ügylet megkötése mellett M.I.-t az üzletrészek vevőjeként kiválasztotta.
Ítélete jogi indokolásában kifejtette, hogy a Csődtv. 63/A. § speciális törvényi tényállására tekintettel a marasztalási összeg csak annyiban szorul a felperes által bizonyításra, amennyiben az az adós felszámolási eljárásában bejelentett, a felszámoló által elismertként nyilvántartásba vett és az eljárás közbenső mérlegében, vagy az eljárást befejező, az adóst jogutód nélkül megszüntető bírósági végzés alapján vagyoni fedezet hiányában kiegyenlítetlenül maradt, az alperes a felszámolás adataival bizonyított, a marasztalás alapjául szolgáló hitelezői igény összegét, a felperes által lefolytatott adóellenőrzésen alapuló jogerős közigazgatási határozat megállapításait nem vitathatja akkor sem, ha egyébként az érdemi vitatásra a felszámolási eljárásban nem volt jogszabályi lehetősége. Mellőzte azért az alperes által kért, a büntetőeljárásban lefoglalt és a felszámolónak kiadott iratok beszerzésére vonatkozó bizonyítás elrendelését.
Megállapította, hogy a felperes a Csődtv. 63/A. § szerinti feltételeket (többségi befolyás, a 120.000.000 millió forint jegyzett tőke 50%-át meghaladó mértékű, 767.423.223 forint tartozás, a vagyoni részesedés három éven belüli átruházása) bizonyította, ezért a kielégítetlen hitelezői igények kielégítésért fennálló felelősség alól az alperes azzal mentesülhetett, ha bizonyítja, hogy a részesedés átruházásának időpontjában az adós még fizetőképes volt, a tartozás felhalmozódása csak ezt követően következett be, vagy az adós ugyan fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben volt vagy nem volt fizetőképes, de az átruházás során jóhiszeműen és a hitelezők érdekeinek figyelembevételével járt el.
Az adós az üzletrész átruházás időpontjában fennálló fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetet azért találta megállapíthatónak, mivel az adós a tartozásait likvid vagyon hiányában nem volt képes kifizetni, forgóeszközei nem fedezték rövid lejáratú kötelezettségeit annak ellenére, hogy 2016. január 26. napi közbenső mérlege szerint a forgóeszközök (298.460.000 forint) meghaladták a rövid lejáratú kötelezettségeket (293.070.000 forint). Álláspontja szerint az utólagos ellenőrzés során 2015. évre és 2016. január-február hónapokra feltárt adóhiány összegekkel a rövid lejáratú kötelezettségeket növelni kell, mert az üzletrész átruházás időpontjában az már az igény állapotába került az adófizetési kötelezettség törvényben meghatározott időpont elmulasztásával, az adófizetési kötelezettség esedékességi időpontja a vizsgált eredeti időszakhoz kötődik, az utólagos vizsgálat során hozott határozat jogereje azt nem befolyásolja. A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet körében értékelte azt is, hogy az adós a 2016. februári béreket saját vagyoni eszközeiből már nem tudta kiegyenlíteni, erre az alperes által átutalt összegből került sor.
Kifejtette ugyanakkor, hogy az adós az üzletrész átruházás időpontjában abszolút fizetésképtelenségi helyzetben volt, miután a saját tőke összege az adótartozással kiegészült kötelezettségei okán -158.804.000 forint vagyoni fedezetlenséget mutatott, de a fizetésképtelenség tényét támasztja alá az üzletrészek névértékhez képest megállapított vételár összege is, valamint az is, hogy ekkor már - 2016. január 26. napján - az adós az önrevízióval érintett adótartozásra vonatkozó fizetési kedvezmény kérelmét előterjesztette, vele szemben a F. Kft. 2016. február 19. napján tartozáselismerésen és részletfizetési megállapodás nem teljesítésén alapulóan felszámolási kérelmet terjesztett elő, amely követelés vonatkozásában az adós 2016. február 9. napján újabb részletfizetési megállapodást kezdeményezett, "mivel a társaság igen nehéz finanszírozási gondokkal" küzdött.
Mellőzte az alperes által indítványozott szakértői bizonyítást hivatkozással arra, hogy a fizetésképtelenség, fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet megállapítható volt.
Utalt arra is, hogy az alperes nem bizonyította, hogy az egyébként a felszámolási eljárásban fennálló hitelezői igény mint tartozás az átruházás időpontjához képest csak utóbb keletkezett (utóbb halmozódott fel).
Nem találta bizonyíthatónak az elsőfokú bíróság azt sem, hogy az alperes az üzletrész átruházásakor jóhiszeműen, a hitelezői érdekek szem előtt tartásával járt el, álláspontja szerint a fizetésképtelen, de legalább fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben történt üzletrész átruházás a hitelezői érdekek figyelmen kívül hagyásával megvalósult, rosszhiszemű magatartásnak minősíthető. Utalt arra, hogy nem a hitelezői érdekeket szem előtt tartó magatartás az, hogy - az alperes előadása szerint - a vevő üzleti célja az adós készletállományának megszerzése volt, figyelemmel arra, hogy a felek között fel sem merült, hogy a tartozások esedékesség szerinti kiegyenlítésére miként kerül sor.
A jóhiszeműség és a hitelezői érdekeknek megfelelő magatartás megítélése körében kifejtette, hogy a vevőnek az üzletrész átruházásra irányuló valós ügyleti akarata nem állt fenn, az ügylet színlelt, akarati hiba folytán semmis volt; hogy a bizonyítás adatai szerint a vevő nem volt képes a vételár kifizetésére; részére az ügyvezető, B. Cs. nem adta át a cég vagyonát; a vevő a bankszámla felett rendelkezési jogot nem gyakorolt; nem került sor részére bizonyítható módon a 2016. február 29. napján aláírt átadás-átvételi okiratban felsorolt dokumentumok átadására sem, illetve csak a lefoglalt mennyiség alapján olyan csekély mértékben, amely mellett az adós az üzletrész átruházást követően érdemi tevékenységet nem folytathatott; hogy a vevő az üzletrész adásvételi szerződésben rögzített tájékoztatás ellenére a halasztott adófizetési kötelezettség teljesítésére, annak 2016. március 10. napi esedékessége ellenére, semmit nem tett, de a szerződésben rögzített iratátadási és vagyonátadási határidő folytán nem is tehetett; hogy az adós új székhelyén gazdasági tevékenységet már nem folytatott tekintettel arra, hogy a vevő valós ügyleti akarata nem az üzletrész megszerzésére és az ebből eredő jogosultságok és egyéb kötelmek átvételére irányult. Utalt még a vevő által a korábbi vezető tisztségviselő részére (B. Cs.) adott meghatalmazás jogszabálysértő voltára, arra, hogy az érintett személyek korábbi bejelentett jogosultságaik kihasználásával az adós nevében továbbra is eljártak, jognyilatkozatot tettek, B. Cs. megszűnt ügyvezetői minősége mellett az adós céggel szembeni peres és nemperes eljárás vitelére ügyvédi meghatalmazást adott, az alperes az adós szempontjából gazdaságilag nem indokolható, saját üzleti céljait szem előtt tartó (munkabérek kiegyenlítése, készfizető kezesség teljesítése, lízingszerződés fenntartása) átutalásokat teljesített.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést, fellebbezésében elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, a kereset elutasítását, másodlagosan az elsőfokú bíróság ítélete hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság új eljárásra, és új határozat hozatalára utasítását kérte.
Támadta az elsőfokú bíróságnak azt a jogi álláspontját, hogy a felperes követelését a jelen perben nem vitathatja. Kiemelte, hogy a Csődtv. 63/A. §-ának az Alaptörvény 28. cikke szerinti értelmezésével számára valós lehetőséget kell biztosítani az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdése szerinti jogorvoslati jog gyakorlásához és a B) cikk (1) bekezdés szerinti jogállamiság alapelvének érvényesüléséhez. Továbbra is hivatkozott arra, hogy az utólagos ellenőrzés lezárása előtt, 2018. január 31. napján jelentős mennyiségű könyvelési dokumentáció került lefoglalásra az üzletrész új, M.I.-t követő vevőjénél, az iratanyag alkalmas lehetett volna arra, hogy az adókülönbözet megállapítása elkerülhető legyen, ennek ellenére ezt sem a felszámoló, sem a felperes nem vizsgálta. Kifejtette, hogy a felperes határozatával szemben nem terjeszthetett elő fellebbezést, nem kezdeményezhetett ismételt ellenőrzést, nem volt módja kifogás előterjesztésére a Csődtv. 51. § alapján a felszámoló mulasztásával szemben, és nem támadhatta fellebbezéssel a felszámolási záróvégzést sem, nem volt tehát lehetősége a felperes követelését korábban vitatni, a jogorvoslathoz fűződő alkotmányos alapjoga alapján erre jelen perben kell, hogy legyen lehetősége, figyelemmel arra is, hogy a Pp. 263. § (2) bekezdése értelmében a bíróságot az adóhatóság döntése, és az abban megállapított tényállás nem köti. Utalt arra, hogy a Csődtv. 63/A. § szerint nem a nyilvántartásba vett követelésért, hanem a ki nem elégített kötelezettségekért köteles helytállni, tehát a nyilvántartásba vétel nem teszi kizárttá a vitatást. Arra az esetre, ha a másodfokú bíróság nem értene egyet az érvelésével, kérte, az Alkotmánybíróság eljárásának kezdeményezését abból az okból, hogy sérül a jogorvoslathoz való alkotmányos alapjoga, ha sem az adóhatósági eljárásban, sem a jelen ügyben nem vitathatja a felperesi követelést.
Hivatkozott arra, hogy a Pp. 265. § (1) bekezdése szerint az összegszerűség bizonyítása a felperes bizonyítási érdeke, továbbá arra, hogy az elsőfokú bíróság a Pp. 276. § (5) bekezdésének megsértésével mellőzte az összegszerűség vizsgálatával kapcsolatos iratok beszerzésére, szakértő kirendelésére vonatkozó bizonyítási indítvány teljesítését, valamint a becsatolt, az áfa tartalmat igazoló számlák értékelését.
Vitatta, hogy az adós fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben lett volna, kifejtette, hogy a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (Számv.tv.) 42. § (3) bekezdésére figyelemmel a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet megállapításához a rövid lejáratú kötelezettségek közül csak az üzletrész-átruházás időpontjában már lejárt esedékességű kötelezettségeket kell figyelembe venni. Utalt arra, hogy a 2016. január 26. napján benyújtott fizetési könnyítés adatlapján szereplő és az üzletrész-átruházáskori adatok eltérése az időközbeni tranzakciók, gazdasági események következménye, e körben is állította a Pp. 276. § (5) bekezdésének megsértését.
Hivatkozott arra, hogy a mérleg szerinti rövid lejáratú kötelezettségek (293.070.000 forint) figyelembevételével is ezt meghaladó mértékű (298.460.000 forint) forgóeszközzel rendelkezett az adós, tehát fizetőképes volt, a likviditási problémák átmenetiek voltak. Álláspontja szerint az utólagos ellenőrzés során feltárt adóhiányt nem lehet figyelembe venni a rövid lejáratú kötelezettségek között, mivel az adóhiány az átruházáskor nem volt esedékes, azt a határozat jogerőre emelkedését követő 15 napon belül kellett megfizetni. Hangsúlyozta, hogy az üzletrész értékesítésekor nem állt fenn az adóhiány ténybeli alapja sem, az áfa levonási jog alapjául szolgáló könyvelési bizonylatok ekkor rendelkezésre álltak, az adósnak nem volt adó különbözetre vonatkozó befizetési kötelezettsége, levonási jogát a bizonylatok alapján jogszerűen gyakorolta, az adóhiány megállapítására okot adó körülmény 2017. évben következett be, amikor az új ügyvezető a könyvelési iratokat nem adta át.
Kiemelte, hogy tévesek az elsőfokú bíróságnak az adós fizetőképességével kapcsolatos megállapításai, a tévedések a számviteli ismeretek hiányából, a számviteli szabályok helytelen értelmezéséből erednek, melyek szakkérdésnek minősülnek, így szakértő igénybevételével tisztázhatók lettek volna, az elsőfokú bíróság a Pp. 276. § (5) bekezdés megsértésével mellőzte az alperesi bizonyítási indítvány teljesítését.
Támadta az elsőfokú bíróság jogi álláspontját a jóhiszeműséggel és a hitelezői érdekek figyelembe vételével kapcsolatban, állította, hogy jóhiszeműen és a hitelezők érdekeinek figyelembevételével járt el, különösen arra tekintettel, hogy nem vont ki pénzt az adósból az üzletrész átruházását követően, hanem jelentős, 11.403.000 forint összegű befizetést teljesített, továbbá az adós helyett 36.000.000 forintot meghaladó befizetést teljesített a K. Bank részére, ezzel az adós kötelezettségeit csökkentette. Álláspontja szerint önmagában nem ellentétes a hitelezők érdekeivel, ha az adós az átruházást követően nem folytatott gazdasági tevékenységet, de a jóhiszeműség fogalmi körébe nem tartozik bele annak vizsgálata, hogy az a személy, akinek az üzletrészét átruházza, képes lesz-e a társaság működését úgy folytatni, hogy a társaság a tartozásait meg tudja fizetni a hitelezőknek.
Sérelmezte az elsőfokú bíróság e körben tett megállapításait, így azt, hogy a vevőnek valós vételi szándéka nem volt - utalt arra, hogy szándéka az üzletrész eladására irányult, a vevő esetleges akarathibája a Ptk. 6:92. § (1) bekezdése szerint a szerződés érvényességét nem érinti, és nem merült fel olyan adat sem, mely szerint a vevő cégeket vásárolt volna fel, amelyek ezt követően kényszertörlésre kerültek, a vevő nem állt eltiltás hatálya alatt -; hogy a vevőnek az iratokat és a vagyont nem adták át; a vevő nem rendelkezett a készletek és a bankszámla felett; nem fizette meg a vételárat, sőt ő kapott pénzt az ügyletért; hogy az alperes a termelő tevékenység folytatása érdekében munkavállalókat vett volna át az adóstól; hogy az adós tevékenységét az alperesbe szervezték át.
Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság okszerűtlenül értékelte a rendelkezésre álló bizonyítékokat a jóhiszeműség körében, a Pp. 276. § (4) bekezdés megsértésével mellőzte az alperes által felajánlott bizonyítást, és ezt a döntését a Pp. 346. § (5) bekezdése megsértésével nem indokolta.
Felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte.
A fellebbezés alaptalan.
Kiegészíti a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének tényállását az elsőfokú eljárás iratai alapján az alábbiakkal:
Az üzletrész adásvételi szerződés megkötésének időszakában az adós ügyvezetője B. Cs. volt, az alperes tőle szerzett tudomást arról, hogy érdeklődő van az adós tulajdonát képező műanyag alapanyagokra és festékkészletekre. A tulajdonosok egyetértettek abban, hogy a készleteket részben vagy egészben ne értékesítsék, arra csak a cég értékesítése esetén láttak lehetőséget. A vevővel a tárgyalásokat az ügyvezető folytatta le. A vevő vásárlással elérni kívánt célja az volt, hogy a D. Kft. műanyag alapanyag és festékkészletét megszerezze (4. sorszámú ellenkérelem 22. oldal).
Az így kiegészített tényállásra is figyelemmel az elsőfokú bíróság ítélete érdemben helyes, nem sérti - az alább részletezett indokok miatt - a fellebbezésben megjelölt jogszabályi rendelkezéseket.
A másodfokú bíróság felülbírálati jogkörét a Pp. 370. § (1) bekezdése értelmében - a (2) és (4) bekezdésben foglalt eltéréssel - az erre irányuló fellebbezési kérelemre, csatlakozó fellebbezésre, ellenkérelemre, azok korlátai között gyakorolja. Ilyen korlátnak minősülnek a Pp. 371. § (1) bekezdés a)-d) pontjában megjelölt tartalmi követelmények körében előadottak. A Pp. 371. § (1) bekezdés b) pontja értelmében a fellebbezésben fel kell tüntetni határozott kérelmet arra, hogy az elsőfokú ítélet kifogásolt rendelkezését vagy részét a másodfokú bíróság mennyiben és milyen okból változtassa meg, vagy helyezze hatályon kívül, a d) pont szerint pedig meg kell jelölni azt az anyagi, illetve eljárási jogszabálysértést, amelyre a fellebbező a fellebbezését alapítja, kivéve, ha a felülbírálati jogkör gyakorlásának nem feltétele a jogszabálysértés. A másodfokú bíróság felülbírálati jogkörét az alperes által megjelölt körben gyakorolta, az ebben a körben megjelölt jogszabálysértéseket, és a jogszabálysértés alperes által megjelölt indokait vizsgálta.
Az alperes fellebbezésében a Csődtv. 63/A. §-a megsértését egyrészt arra hivatkozással állította, hogy az elsőfokú bíróság a törvényhely értelmezése során tévesen jutott arra a következtetésre, hogy a felperesnek a perben pusztán a felszámolási eljárásában kielégítetlenül maradt hitelezői igényét kell igazolnia, hogy a hitelezői követelések a perben nem vitathatók, és ebből következően tévesen mellőzte e körben a bizonyítást.
A másodfokú bíróság e körben egyetért az elsőfokú bíróság jogértelmezésével és a bizonyítás körében elfoglalt jogi álláspontjával is.
A Csődtv. 63/A. §-ának - jelen ügyben alkalmazandó, az üzletrész átruházás időpontjában hatályos (BDT 2008.1874.) rendelkezése szerint, amennyiben az adósnak - a bíróság által jóváhagyott közbenső mérleg (egyszerűsített eljárás esetén pedig a bíróság által jóváhagyott vagyonfelosztási javaslat szerint - a jegyzett tőkéjének 50%-át meghaladó mértékű tartozása van, a hitelező vagy az adós képviseletében a felszámoló kereseti kérelmére a bíróság megállapítja, hogy a felszámolási eljárás megindítását megelőző három éven belül részesedését átruházó, többségi befolyással rendelkező volt tag (részvényes) korlátlanul felel az adós ki nem elégített kötelezettségeiért, kivéve, ha bizonyítja, hogy a részesedés átruházásának időpontjában az adós még fizetőképes volt, a tartozás felhalmozódása csak ezt követően következett be, vagy az adós ugyan fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben volt vagy nem volt fizetőképes, de a tag (részvényes) az átruházás során jóhiszeműen és a hitelezők érdekeinek figyelembevételével járt el.
Az üzletrészét átruházó tag az idézett törvényi rendelkezés szerint az adós ki nem elégített kötelezettségeiért felel, ami a törvényhely helyes értelmezése szerint a felszámolási eljárásban a felszámoló által nyilvántartásba vett, kielégítetlenül maradt hitelezői igényekért való felelősséget jelenti. Ezt a rendelkezést sem tágabban, sem szűkebben értelmezni nem lehet. Tágabb értelmezés arra vezetne, hogy a felszámolási eljárásában be nem jelentett követelések is érvényesíthetők lennének a tagokkal szemben, ezt azonban kizárja a Csődtv.-nek az a rendelkezése, mely szerint a jogvesztő határidőn belül be nem jelentett hitelezői követeléseket érvényesíteni nem lehet, azaz ezek tekintetében jogvesztés következik be [Csődtv. 37. § (3) bekezdés]. A törvényhely szűkebb értelmezése - azaz, hogy a követelés nem a felszámolási eljárásban kielégítetlenül maradt hitelezői követelés, hanem a Csődtv. 63/A.§-a alapján indított perben bizonyítottan fennálló hitelezői követelés lenne - arra vezetne, hogy a hitelezőnek az adóssal szemben fennálló követelését e perben kellene jogalapjában és összegszerűségében is bizonyítania, ez azonban ellentétes volna a Csődtv.-nek a hitelezői igények bejelentésére, felülvizsgálatára és nyilvántartásba vételére vonatkozó rendelkezéseivel. A Csődtv. egyértelmű rendelkezése szerint a felszámolási eljárás kezdő időpontja után a hitelezők követeléseiket csak a felszámolási eljárásban érvényesíthetik [Csődtv. 37. §, 38. § (3) bekezdés], a felszámolás kezdő időpontjától kezdődően az adós nevében, az adós felszámolás alá tartozó vagyonával összefüggésben nyilatkozatot csak a felszámoló tehet [Csődtv. 34. § (2) bekezdés], a bejelentett hitelezői igényeket a felszámoló köteles felülvizsgálni, és azt, amennyiben elismeri, nyilvántartásba venni, amennyiben vitatja, úgy vitatott hitelezői igényként a felszámoló bíróság elé terjeszteni [Csődtv. 46. § (5), (6) bekezdés], ez utóbbi esetben a követelés fennállásáról, jogalapjáról, összegszerűségéről a felszámoló bíróság dönt. A felszámolónak a hitelezői igény nyilvántartásba vételére vonatkozó intézkedésével szemben az ezáltal esetlegesen sérelmet szenvedettek - akár maga az adós is - a Csődtv. 51.§-a szerint kifogással élhetnek, ez esetben is a felszámoló bíróság dönt a hitelezői igényről. A Csődtv. egyértelmű rendelkezései szerint tehát a hitelezői követelések sorsa, jogalapja, összegszerűsége a felszámolási eljárásban kell, hogy eldőljön. Ha a felszámolási eljárásban a felszámoló által - akár önként, akár a felszámoló bíróság felhívására - nyilvántartásba vett követelés kielégítetlen marad, utóbb azt, hogy ez a követelés valóban fennállt és az adóst terhelte, a hatályos jogszabályi rendelkezések között vitássá tenni nem lehet.
Hozzáteszi még a másodfokú bíróság, hogy a perbeli esetben a felperes alperes által vitatott követelése jogerős adóhatósági határozaton alapul, melyet eredménnyel felszámolási eljárásban maga a felszámoló sem vitathatott volna, és a felszámoló bíróság sem juthatott volna arra a következtetésre, hogy a jogerős adóhatósági határozaton alapuló hitelezői követelés nem áll fenn, ez ugyanis a közigazgatási ügyben hozott határozat felülbírálatát, felülvizsgálatát jelentette volna, melyre a felszámoló bíróságnak sincs hatásköre. A közigazgatási határozat felülvizsgálatára kizárólag az erre irányuló eljárásban meghatározott eljárási rendben (fellebbezés, bírósági felülvizsgálat) kerülhet, illetve kerülhetett volna sor, e tekintetben pedig jogorvoslati jog az adóst - akit a perbeli esetben akkor már a felszámoló képviselt - megillette, hogy élt-e ezzel a joggal vagy sem, és ha nem, ennek mi volt az oka, a jelen per szempontjából közömbös. Ugyancsak közömbös, hogy a gazdasági társaság tagjának biztosítanak-e az adóhatósági határozat ellen jogorvoslati jogot az erre az eljárásra irányadó jogszabályok, mert ezt a jelen per bírósága nem vizsgálhatta, és a jogorvoslati jog esetleges sérelme miatt az Alkotmánybírósághoz sem fordulhatott, mivel a jelen ügyben a közigazgatási eljárásra vonatkozó jogorvoslati szabályokat a bíróságnak nem kellett alkalmaznia, ez pedig az alkotmánybírósági eljárás kezdeményezését a Pp.131.§ (2) bekezdése értelmében kizárja. A Csődtv. 63/A. §-ának az az értelmezése, hogy a felszámolási eljárásban kielégítetlenül maradt hitelezői igény bizonyítása esetén a felperest további bizonyítás nem terheli, és az alperesnek ezzel szemben nincs lehetősége ellenbizonyításra, nem kapcsolódik a jogorvoslati jog alkotmányos deklarációjához, így ebből az okból a jelen perben alkalmazott Csődtv. 63/B. § alaptörvény-ellenessége miatt a másodfokú bíróság sem látott lehetőséget az Alkotmánybírósághoz fordulásra.
Közömbös volt a jelen perben az is, hogy az adóhiány megállapításának oka az alperes, a későbbi tulajdonos, ügyvezető, vagy a felszámoló magatartása, mulasztása volt-e, nem kellett és nem is lehetett ugyanis - erre irányuló törvényi tényállási elem hiányában - a jelen perben azt vizsgálni, hogy a felperes kielégítetlen hitelezői igénye keletkezése, vagy annak kielégítetlensége ok-okozati összefüggésben van-e alperes bármiféle magatartásával. Mivel a felperesi követelés összegszerűsége további bizonyításra nem szorult, az elsőfokú bíróság a bizonyítás mellőzésével ez okból sem követett el jogszabálysértést.
Az alperes a Csődtv. 63/A. §-ának megsértését abból az okból is állította, hogy az üzletrész átruházás időpontjában az adós nem volt fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben, ezért felelőssége e jogszabályhely alapján nem állapítható meg. Támadta e körben az elsőfokú bíróságnak a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetre vonatkozó jogi álláspontját.
Az elsőfokú bíróság - bár ítélete indokolásában hosszasan foglalkozott a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezte időpontjával - valójában arra a következtetésre jutott, hogy az alperes nem bizonyította, hogy az adós fizetőképes volt az üzletrész átruházásának időpontjában, mert ezzel szemben megállapíthatónak találta tényként azt, hogy az adós "abszolút fizetésképtelenségi helyzetben volt", azaz, hogy nem volt fizetőképes. A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezte a Csődtv. fogalomrendszerében - a Csődtv. 33/A. § (1) bekezdésében kimondva - az az időpont, amelytől kezdve a gazdálkodó szervezet vezetői előre látták vagy észszerűen előre láthatták, hogy a gazdálkodó szervezet nem lesz képes esedékességkor kielégíteni a vele szemben fennálló követeléseket. A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet a fizetésképtelenség jövőbeli bekövetkezését vetíti elő. E kérdés megítélésénél van jelentősége a rövid lejáratú kötelezettségeknek és a likvid, vagy likviddé tehető eszközöknek(forgóeszköz), ezekből lehet ugyanis következtetni arra, hogy a jövőbeli, rövid lejáratú kötelezettségek kifizetésére van-e, volt-e az adósnak reális esélye.
A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzettől azonban különbözik a fizetésképtelenség, azaz, az a helyzet, amikor az adós már nem tudta és nem is tudja a lejárt tartozásait kiegyenlíteni. Az a tény, hogy ez a helyzet az adósnál az üzletrész átruházás időpontjában fennállt, nemcsak az alperes által a fellebbezésben is felhozott és elismert 13.598.457 forint összegű lejárt, ki nem egyenlített tartozásra figyelemmel állapítható meg - bár önmagában ez a tény is alapot adna a fizetésképtelenség megállapítására -, de ezt igazolja az elsőfokú bíróság által e körben értékelésbe vont tények közül az, hogy az adós az adóhatósághoz a 2015. évre vonatkozó önrevíziója eredményeként jelentkező áfa fizetési kötelezettsége okán fizetési könnyítés iránti kérelmet terjesztett elő 56.353.000 forint általános forgalmi adó 12 havi részletekben történő megfizetése iránt, a kérelem tartalma szerint pedig (elsőfokú bíróság ítéletének [19] bekezdése) a határidőn túli, elismert, szállítók felé fennálló tartozásának összege 175.000.123 forint volt, ami azt jelenti, hogy ezt a tartozást esedékességkor nem tudta megfizetni, és nem tudta megfizetni a F. Kft. felé fennálló, lejárt 1.543.208 forint tartozását sem, tehát nem volt fizetőképes. A fizetőképesség hiánya (fizetésképtelenség) miatt nem volt jelentősége a mérlegben kimutatott rövid lejáratú kötelezettségek és a forgóeszközök egymáshoz való viszonyának, így annak sem, hogy az adóhatósági határozattal megállapított adóhiány figyelembe vehető-e a rövid lejáratú kötelezettségek között, hiszen a fizetésképtelenség ezek értékétől és arányától függetlenül bekövetkezett. Nem sértett ezért jogszabályt az elsőfokú bíróság a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet hiányára vonatkozóan kért bizonyítás elrendelésének mellőzésével sem, mert az alperest nem ezzel a ténnyel, hanem a fizetésképtelenség tényével szemben terhelte volna ellenbizonyítás, amelynek eredményességéhez a fizetésképtelenség megállapításának alapjául szolgáló tényekkel szemben kellett volna bizonyítani azok - a fentiekben részletezett, lejárt, ki nem egyenlített tartozások - fenn nem állását, azokat azonban nem is cáfolta.
Az alperes e körben hivatkozott ugyan arra, hogy a fizetési könnyítés iránti kérelem benyújtását követően az üzletrész értékesítéséig történtek olyan tranzakciók, gazdasági események, amelyek az adós lejárt tartozásának mértékét jelentősen csökkentették, azt azonban nem is állította, hogy a kielégítetlen tartozások megszűntek, nem álltak fenn az üzletrész átruházás időpontjában, a tartozások csökkenése pedig nem adna alapot annak a ténynek a megállapítására, hogy az adós fizetőképes volt az üzletrész átruházásának időpontjában, így a tartozás csökkentésének bizonyítására irányuló szakértői bizonyítás iránti kérelem sem volt teljesíthető.
A fentiekre tekintettel az elsőfokú bíróság ítéletében a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezése időpontja körében felhozott körülményeknek - így az adóhatósági határozattal megállapított követelés keletkezése, esedékessége megítélésének, vagy annak, hogy a forgóeszköz vagyonnal szemben a lejárt vagy a később esedékessé váló követeléseket kell-e szembe állítani - nincs jelentősége, ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásából e részeket mellőzi.
Nem sérti a fentiek okán az elsőfokú bíróság ítélete a Csődtv. 63/B. §-át abból az okból sem, hogy az adós üzletrész átruházásának időpontjában fennálló fizetésképtelenségét mint az alperes felelősséget megalapozó törvényi feltételt fennállónak tekintette.
Mivel a Csődtv. 63/A.§ szerinti feltételek fennállása - az adósnak a jegyzett tőkéjének 50%-át meghaladó mértékű tartozása állt fenn, az alperes az üzletrészét a felszámolási eljárás megindítását megelőző 3 éven belül ruházta át - megállapítható volt, és az adós az üzletrész-átruházás időpontjában nem volt fizetőképes, az alperes csak azzal mentesülhetett volna a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy az átruházás során jóhiszeműen és a hitelezők érdekeinek figyelembevételével járt el. Nem eredményezhette az alperes mentesülését az a körülmény sem, hogy a jelen per alapjául szolgáló tartozás később, csak az üzletrész átruházását követően keletkezett (halmozódott volna fel), a tartozások későbbi keletkezésének bizonyításával ugyanis csak akkor mentesülhet az üzletrészét átruházó tag, ha az adós az átruházás időpontjában fizetőképes. Fizetésképtelenség esetén - eltérő törvényi rendelkezés hiányában - a teljes kielégítetlen hitelezői tartozásokért beáll az üzletrészét átruházó tag felelőssége függetlenül attól, hogy a tartozás az üzletrész átruházását megelőzően, vagy azt követően keletkezett.
Alaptalanul állította az alperes a Csődtv. 63/A.§ megsértését abból az okból is, hogy az elsőfokú bíróság azt állapította meg, hogy nem jóhiszeműen és a hitelezők érdekei figyelembevételével járt el.
A fentebb idézett törvényi rendelkezésből következően - ahogy erre az elsőfokú bíróság is rámutatott - az alperest terhelte annak bizonyítása is, hogy az átruházás során jóhiszeműen és a hitelezők érdekeinek figyelembevételével járt el, mely két feltétel együttes, és mindkettő bizonyítása szükséges a felelősség alóli mentesüléshez. A felperesnek nem kellett az alperes jóhiszeműségének hiányát, vagy a hitelezői érdekeket sértő eljárását bizonyítania, de még tényállításokat sem kellett e körben tennie, és bár - szükségtelenül ugyan - megtette, ez nem eredményezte azt, hogy a tényállítások bizonyítottságának hiánya az alperes mentesüléséhez vezetett volna, de nem eredményezhette azt sem, hogy az alperesnek elegendő lett volna a mentesüléshez a felperes által előadott tényeket cáfolni. Mindebből következően az elsőfokú bíróságnak a felperes által az alperesi rosszhiszeműség, illetve hitelezői érdekekkel ellentétes eljárás körében megjelölt hivatkozásokat nem kellett vizsgálnia, mellőzi ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítélete indokolásának ezzel kapcsolatos - alperes által sérelmezett - megállapításait és következtetéseit (a fenti [22] bekezdésben rögzítettek).
Nem sérti azonban az elsőfokú bíróság ítélete mégsem a Csődtv. 63/A.§-át, mert az alperes nem bizonyította, hogy az átruházás során jóhiszeműen és a hitelezők érdekeinek figyelembevételével járt el. Az alperes - a saját, felperes által kétségbe nem vont tényelőadásán alapuló kiegészített tényállás szerint - nem kívánta a társaságot továbbműködtetni, tudta, hogy a vevő célja kifejezetten a készletek megszerzése és értékesítése volt. A perbeli adatok alapján nyilvánvalóan megállapítható volt, hogy az adós igen jelentős összegű tartozást halmozott fel, melyet nem tudott kifizetni, és még a legoptimistább számítás - azaz a likviddé tehető vagyontárgyak figyelembevétele - mellett is az volt megállapítható, hogy a vagyona nem fedezi a hitelezői követeléseket. Ilyen körülmények között pedig a hitelezői érdek azt kívánta volna, hogy történjen meg az adósnak a gazdasági életből történő szabályszerű kivezetése, azaz vagy végelszámolás elhatározása vagy felszámolási eljárás kezdeményezése, mert ezekben az eljárásokban a hitelezők a törvényben meghatározott rendben jutottak volna hozzá követeléseikhez. Az alperes ismerte azt a vevői szándékot, hogy a fizetésképtelen adóst a gazdasági életből nem szabályszerűen kívánja kivezetni, hanem csupán az adós vagyontárgyait kívánja pénzzé tenni, annak bármiféle garanciája nélkül, hogy a befolyt összegből a hitelezői igények kielégítésére kerül sor, ilyen körülmények között történt üzletrész értékesítést pedig nem lehet a hitelezői érdekeknek megfelelő eljárásnak tekinteni.
A fentiek okán nem lehetett azt a tényt bizonyítottnak tekinteni, hogy az alperes a hitelezői érdekek figyelembevételével járt el az átruházás során.
Az alperes fellebbezésében ugyan hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítékokat és azok hiányát tévesen értékelve nem látta megállapíthatónak a jóhiszeműségét és a hitelezői érdekeknek megfelelő eljárását, nem jelölte meg azonban azokat a tényeket és körülményeket, melyek a jóhiszeműséget és a hitelezői érdekeknek megfelelő eljárást igazolták volna. A tanúk (P. A., Sz. T., L. G.) meghallgatását sem ilyen tényre, körülményre, hanem az alperes és adós együttműködésére, a kompenzációs megállapodások jogszerűségére, az üzletrész átruházási szerződés körülményeire, a vételár megfizetésére indítványozta, mely tényeknek azonban nincs relevanciája. Utal a másodfokú bíróság arra, hogy az üzletrész átruházáskori jóhiszeműséget és a hitelezői érdekeknek megfelelő eljárást nem bizonyítja az a tény, hogy az alperes az átruházást követően 11.403.000 forintot bocsátott az adós rendelkezésére, ez ugyanis csupán a hitelezői követelések töredékét fedezte, és az sem, hogy kezesként az adós helyett fizetett, ez ugyanis törvényi kötelezettsége volt.
A fentiekre tekintettel másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság érdemben helyes ítéletét a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Pécsi Ítélőtábla Gf.IV.40.009/2023/3.)