adozona.hu
ÍH 2023.56
ÍH 2023.56
AZ EGYETEMLEGES KÖTELEZETTEK EGYMÁS KÖZTI VISZONYA A jogosult irányában egyetemleges fizetésre kötelező vámhatósági (hatósági) határozat az egymáshoz képest mellérendelt pozícióban lévő adóstársak egymás közötti relációjában - az egyetemlegesség fogalmából, lényegéből fakadóan - polgári (kötelmi) jogi jogviszonyt keletkeztet. Annak a mozzanatnak a bekövetkezésével és időpontjában, amikor az egyik adóstárs a saját kötelezettségét meghaladóan, a vámhatározatban kirótt teljes fizetési kötelezettségnek egyedül
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes a keresetében a II. rendű alperest 19.633.186 forint és késedelmi kamatai, valamint perköltség megfizetésére kérte kötelezni a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló 2913/92/EGK rendelet (a továbbiakban: Vámkódex) 213. cikke, 96. cikk (2) bekezdése és a Ptk. 6:30. § (1) bekezdése alapján.
A II. alperes a kereset elutasítását kérte. Vitatta a kereset jogalapját, azt, hogy megtérítési kötelezettsége állna fenn a felperessel szemben. Hangsúlyozta, hogy tevékenységi köre vámügynöki t...
ÍH 2023.56 AZ EGYETEMLEGES KÖTELEZETTEK EGYMÁS KÖZTI VISZONYA
A jogosult irányában egyetemleges fizetésre kötelező vámhatósági (hatósági) határozat az egymáshoz képest mellérendelt pozícióban lévő adóstársak egymás közötti relációjában - az egyetemlegesség fogalmából, lényegéből fakadóan - polgári (kötelmi) jogi jogviszonyt keletkeztet.
Annak a mozzanatnak a bekövetkezésével és időpontjában, amikor az egyik adóstárs a saját kötelezettségét meghaladóan, a vámhatározatban kirótt teljes fizetési kötelezettségnek egyedül tesz eleget a jogosult irányában, többletteljesítése tekintetében a többi egyetemleges adóstárs addig csupán potenciálisan létező megtérítési kötelezettsége esedékessé, és - az igény állapotába kerülve - a felperes részéről ekként érvényesíthetővé válik [2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:2. § (3) bekezdés, 6:30. § (1) bekezdés].
A felperes a keresetében a II. rendű alperest 19.633.186 forint és késedelmi kamatai, valamint perköltség megfizetésére kérte kötelezni a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló 2913/92/EGK rendelet (a továbbiakban: Vámkódex) 213. cikke, 96. cikk (2) bekezdése és a Ptk. 6:30. § (1) bekezdése alapján.A II. alperes a kereset elutasítását kérte. Vitatta a kereset jogalapját, azt, hogy megtérítési kötelezettsége állna fenn a felperessel szemben. Hangsúlyozta, hogy tevékenységi köre vámügynöki tevékenység, melynek keretében elsődlegesen vámkezességet nyújtott.
Az elsőfokú bíróság az ítéletében kötelezte a II. rendű alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 19.633.186 forintot és ebből 1.910.693 forint után 2015. február 21., 5.343.761 forint után 2015. február 26., 4.423.580 forint után 2015. november 17., 2.409.984 forint után 2015. december 1., 4.736.250 forint után 2015. december 4., 244.038 forint után 2015. december 15., 228.841 forint után 2015. december 18., 336.039 forint után 2015. december 23. napjától számított késedelmi kamatait, valamint 10.589.120 forint perköltséget.
Az ítélet indokolása értelmében a vámhatóság utólagos ellenőrzést folytatott le 2011. szeptember 23. és 2013. augusztus 1. közötti időszakra vonatkozóan az Európai Unión kívüli országokból importált zöldség és gyümölcs áruknak az Európai Unióba való beérkezés után közösségi külső árutovábbítás eljárás keretében a NAV szolgálati helyére be nem szállított áruk vonatkozásában.A vámhatóság megállapította, hogy az árutovábbítási eljárásban az áruk és a hozzájuk kapcsolódó iratok elváltak egymástól és az árutovábbítási eljárás lezárás és a szabadforgalomba bocsátási eljárás úgy történt meg, hogy az áruk fizikailag nem érkeztek meg a NAV szolgálati helyére, az árukat a szállító fuvarozók a szállítási okmányokon egyértelműen megjelölt k-i vámhivatal rendeltetési hely helyett A.-ben pakolták le. Az iratok K.-re eljuttatásra kerültek, kezdeményezve a felperes munkavállalója által az árutovábbítási eljárás lezárását annak ellenére, hogy tudomása volt arról, hogy az árukat nem tudja vám elé állítani, csak a vámokmányokat nyújthatta be a hatóság részére. A vámhatóság határozataiban megállapította az áruk vámfelügyelet alóli jogellenes elvonását és az elvonásban közreműködő személyeket egyetemlegesen kötelezte az áruk értéke alapján kiszámított vám- és áfa megfizetésére. A felperes az egyetemleges fizetési kötelezettséggel megállapított összeget a vámhatóság felé teljesítette. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a vámhatósági határozatokkal érintett árutovábbítási eljárásokban a felperes az áruk importőrének közvetett vámjogi képviselőjével, a B. Kft.-vel állt szerződéses viszonyban.
A felperes és e kft. közötti megállapodás alapján a felperesnek az áruk K.-re érkezése után a szabadforgalomba bocsátási eljárás lebonyolításában kellett közreműködnie. Megállapította azt is, hogy a II. rendű alperes a közösségi külső árutovábbítási eljárás jogosultja volt, aki összkezességi engedélye birtokában főkötelezetti pozíciót vállalt az Európai Unió határán induló árutovábbítási eljárások megindítására. A Vámkódex 94. cikkére is figyelemmel az eljárás jogosultja a II. rendű alperes volt, akinek biztosítékot kellett nyújtania az áruval kapcsolatban felmerülő vámtartozás vagy más díj megfizetésére.
Az elsőfokú bíróság megítélése szerint az összkezességet nyújtó cég maga válik kötelezetté akként, hogy ellenérték fejében és kockázatelemzést követően kötelezettséget vállal a közterhek megfizetéséért. A főkötelezett kötelezettségét a Vámkódex 96. cikk (1) bekezdés a), b) pontjai tartalmazzák. Az áru bemutatása a II. rendű alperes felelőssége függetlenül attól, hogy azt ténylegesen a fuvarozó vagy mely személy végzi. Az elsőfokú bíróság, utalva a Vámkódex 92. cikk (1) bekezdésére is, a vámhatósági határozatok alapján megállapította, hogy a felperes, a II. rendű alperes, az I. rendű alperes, valamint az adósként felsorolt, de perben nem álló egyéb személyek között egyetemleges kötelezetti jogviszony jött létre. A vámhatóság valamennyi határozatában egyetemleges kötelezettként jelölte meg a II. rendű alperest, határozatának indokolásában rögzítve, hogy a II. rendű alperes felelős a kiszabott vám- és áfa megfizetéséért, mert kötelezettséget vállalt arra, hogy az előírt határidőn belül és az azonosítás biztosítására a vámhatóság által hozott rendelkezések megfelelő betartásával sértetlenül bemutatja az árut a rendeltetési vámhivatalnál, továbbá betartja a közösségi árutovábbítási eljárásra vonatkozó rendelkezéseket.
A II. rendű alperes adóssá válásának oka tehát nem pusztán az a tény volt, hogy ő az eljárás jogosultja, a főkötelezett, hanem az is, hogy nem tett eleget a Vámkódex 96. cikk (1) bekezdés a) és b) pontjában írt kötelezettségének. Rámutatott az elsőfokú bíróság, hogy a jogerős vámhatósági határozatokban a II. rendű alperes felelőssége megállapításra került, így jelen perben, hatáskör hiányában, az nem bírálható felül és nem állapítható meg, hogy a II. rendű alperes nem követte el a Vámkódex megjelölt rendelkezéseinek megsértését. A II. rendű alperes a megtérítési kötelezettsége alól a jogellenesség hiánya miatt nem mentesülhetett, a jogellenesség kérdése a polgári perben nem volt vizsgálható. A II. rendű alperes másodlagos védekezése körében rámutatott az elsőfokú bíróság, hogy a II. rendű alperes a felperes tartozásáért nem vállalt kezességet, a főkötelezetti pozíciója nem azonos a Ptk. 6:416. §-ban írt kezességgel. Utalt a Vámkódex 94. cikk (2) bekezdésére, a 203. cikk (3) bekezdésére, mely szerinti adósi pozíciója nem mögöttes a többi adóséhoz képest, a II. rendű alperes fizetési kötelezettsége nem kezesi kötelezettségvállalásból, hanem főkötelezetti helyzetéből következett be. Ezért a Ptk. kezességre vonatkozó szabályait nem látta alkalmazhatónak az elsőfokú bíróság. Kiemelte, hogy a II. rendű alperes és a felperes között polgári jogi jogviszony nem állt fenn, a II. rendű alperes a felperes adóssá válása esetére a kötelezettségeinek teljesítéséért kezességet nem vállalt, de ilyen rendelkezést a Vámkódex sem tartalmaz. A II. rendű alperes főkötelezetti pozíciójából pedig nem mögöttes helytállási kötelezettség, hanem éppen adóssá válása következik. Ezért a felperes teljesítésével a II. rendű alperes megtérítési kötelezettsége a kezességre hivatkozással nem szűnt meg. Kifejtette, hogy önmagában a hatósági határozatokban megjelölt egyetemleges fizetési kötelezettség nem eredményezi azt, hogy a fizetési kötelezettséggel terhelt felek a saját polgári jogviszonyukban is automatikusan egyenlő arányban kötelesek viselni a kiszabott vámterhet. A Vámkódex nem szabályozza az egyetemleges adósok belső jogviszonyát, arra a Ptk. rendelkezései irányadók. Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint a felperes és a II. rendű alperes között a polgári jogviszonyt az keletkeztette, hogy a felperes a vámhatósági határozatokban rögzített teljes összeget megfizette, a felperesnek így a Ptk. 6:30. § (1) bekezdés szerint megtérítési igénye keletkezett az egyes vámhatósági határozatokban megjelölt további egyetemleges fizetésre kötelezett személyekkel, így a II. rendű alperessel szemben is. Mindezekre figyelemmel a felek felróhatóságának mértékét vizsgálta az elsőfokú bíróság. Rámutatott, hogy a II. rendű alperes kötelezettsége a Vámkódex 96. cikk (1) bekezdésén alapult, a II. rendű alperes tevőleges magatartása abban állt, hogy a fuvarozó részére az árut rendelkezésre bocsátotta, a szükséges okmányokkal ellátta. A Vámkódex 96. cikk (1) bekezdése és 92. cikk (1) bekezdése alapján azonban a külső árutovábbítási eljárás nem ezzel fejeződött be. Az árubemutatási kötelezettség a II. rendű alperest terhelte, nem a felperest. Az elsőfokú bíróság megítélése szerint bár árukísérési kötelezettséget előíró jogszabályi rendelkezés vagy szakmai előírás nincs, a II. rendű alperestől elvárható lett volna, hogy az árutovábbítási eljárás és a fuvarozás menetét az okmányok és az áru fuvarozó részére történt átadását követően is folyamatosan ellenőrizze annak érdekében, hogy saját árubemutatási kötelezettségének eleget tudjon tenni, és ezáltal a felelősség alól mentesüljön. A II. rendű alperes és a fuvarozó között - bár szerződéses jogviszony nem állt fenn - a II. rendű alperesnek több lehetősége lett volna az árutovábbítási eljárás ellenőrzésére, azonban ezek közül egyet sem vett igénybe. Ez a magatartás az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a Ptk. 1:4. § (2) bekezdés alapján felróható magatartásként értékelendő. Rámutatott, hogy a II. rendű alperest az árutovábbítás menetének ellenőrzése tekintetében terheli mulasztás, mely mulasztás egyértelműen hozzájárult ahhoz, hogy a kérdéses árukat a vámfelügyelet alól jogellenesen elvonták. Az elsőfokú bíróság megítélése szerint a felperesnek a munkavállalójáért való felelősségével azonos fokban felelős az árubemutatási kötelezettség megsértése miatt a II. rendű alperes, mint főkötelezett. A II. rendű alperes hivatkozása, hogy sem szakértelme, sem apparátusa nem volt ahhoz, hogy hatósági jellegű árukövetést vagy felügyeletet gyakoroljon, éppen a saját felróhatóságát támasztja alá. Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint az, hogy az áru és az okmányok átadását követően a II. rendű alperes nem vett részt az eljárásban, megalapozza a felelősségét, amely miatt a megtérítési kötelezettsége alól nem mentesülhet. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság a Ptk. 6:30. § (1) bekezdésben rögzített főszabálytól való eltérést nem tartotta indokoltnak. A vámhatósági határozatok minden esetben rögzítették az egyetemleges kötelezettek személyét. Az egyetemleges kötelezetti jogviszony csak a vámhatósági határozatokban kötelezett személyek között jöhetett létre, a polgári perben eljáró bíróság csak ezen személyeket vehette figyelembe. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság, mint szükségtelent mellőzte a további bizonyítást és a keresetet összegszerűségében is elfogadva marasztalta a II. rendű alperest.
A II. rendű alperes a fellebbezésében elsődlegesen az ítélet megváltoztatását, a vele szembeni kereset teljes elutasítását kérte. Másodlagosan az ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra, új határozat hozatalára kötelezését kérte a Pp. 381. § alapján, míg harmadlagosan az ítélet akkénti megváltoztatását, hogy legfeljebb 17.010.629 forint megfizetésére kötelezze őt a bíróság. Amennyiben az ítélőtábla a perköltség viseléséről dönt, úgy az ítélet akkénti megváltoztatását kérte, hogy felperest kötelezze a 6.921.500 fordítási díj viselésére, illetve őt legfeljebb 73.400 forint iratmásolási díj megfizetésére. A másodfokú bíróság felülbírálati jogkörét a Pp. 369. § (3) bekezdés a)-e) pontjaira alapította. Rámutatott arra, hogy a vámhatározatok az adósok körét azonosítja és a vámadósi azonosításra tekintettel vámtartozás-fizetési kötelezettséget állapít meg. A II. rendű alperes vonatkozásában a vámadósi azonosítással összefüggésben csak citálja a Vámkódex főkötelezettekre irányadó 96. cikket anélkül, hogy azzal kapcsolatban jogsértést állapítana meg. Így a bíróságnak nem felülbírálnia kellett volna a közigazgatási határozatot, hanem a közigazgatási határozattal egyezően kellett volna megállapítani a jogsértés hiányát és megfelelően értékelni ezt a felek viszonyában. A bíróságnak megfelelően kellett volna tisztáznia a jogellenesség/felróhatóság kérdését és ezzel összefüggésben a Vámkódex rendszerében a főkötelezetti-vámadósi minőséget. Rámutatott, hogy a NAV határozatokból kitűnően az adósi minőségek eltérőek és a felróható objektív alakzatok élesen elkülöníthetők. Esetében objektív alapú felelősségről van szó, vonatkozásában a közigazgatási szerv nem állapított meg sem aktív, sem mulasztásos jogsértést, kizárólag a közösségi árutovábbítási eljárás jogosultjaként kell helytállnia egyetemleges kötelezettként a tartozásért. Megítélése szerint a Vámkódex szabályozási rendszerét összességében kell vizsgálni, mely koherens egészet alkot. Kiemelte a 203. cikk (3) bekezdés 4. francia bekezdését és 96. cikk (1) bekezdést. Utalt az Európai Unió Bíróságának C-154/16. számú ügyben hozott ítéletében foglaltakra. További ítélet felhívásával rámutatott, hogy a főkötelezettre hárított felelősség független a főkötelezett jóhiszeműségétől, valamint attól a ténytől, hogy a külső közösségi árutovábbítási eljárás szabályainak megsértése a főkötelezettől független tény miatt következett be. További EUB ítéletekben foglaltak alapján hivatkozott a közjogi érdekre, arra, hogy a felelősség független a jóhiszeműségtől, valamint, hogy a külső közösségi árutovábbítási eljárás szabályainak megsértése a főkötelezettől független tény miatt következett be. Megítélése szerint az elsőfokú bíróságnak a NAV határozatok értelmezésével és a Vámkódex jogi mechanizmusának egybevetésével a vonatkozásában a jogellenesség hiányát kellett volna megállapítania, ami kizárja a felróhatóság további vizsgálatának szükségességét és így a megtérítési kötelezettségének fenn nem állását kellett volna megállapítani. Fenntartotta, hogy mentesül mögöttes (kezesi) felelőssége alapján a "főadós" teljesítésére figyelemmel. E körben hangsúlyozta az összkezesség célját, rámutatva a Vámkódex Vhr. 382. cikkében írtakra. Megítélése szerint nem kellett, hogy a felperes és a II. rendű alperes között bármilyen polgári jogi szerződéses jogviszony fennálljon. A közigazgatási kötelezés teremti meg a fizetési kötelezettséget, azonban a közigazgatási jogviszonynak a II. rendű alperes kezesként vált az alanyává és a felperes teljesítésével helytállási, fizetési kötelezettsége megszűnt. Mindezen túlmenően felróhatóság hiánya okán is fennállónak tartotta a mentesülését. Megítélése szerint a főkötelezetti pozícióban értékelni kellett volna a fuvarozó és a címzett szerepét is a NAV kötelezésekkel és a Vámkódex 96. cikk (2) bekezdésével összhangban, mely utóbbi kifejezetten az árut átvevő fuvarozó felelősségévé is teszi az árubemutatási kötelezettséget arra tekintettel, hogy ténylegesen ő az, aki be tudja mutatni az árut a rendeltetési vámhivatalnál. Iratellenesnek tartotta azt az ítéleti megállapítást, hogy őt az árutovábbítás menetének ellenőrzése tekintetében a mulasztás terhelte. Megítélése a magatartása nem volt felróható, terhére még mulasztás sem állapítható meg. Kifejtette, hogy a Ptk. 6:30. § (1) bekezdésben rögzített főszabálytól eltérés megállapítható. Utalt az ítéleti megállapításra, amely szerint is a felperes szándékos és súlyosan felróható magatartást tanúsított, mely magatartása tevőleges és csalárd volt, mellyel szemben az ő legfeljebb mulasztásban megnyilvánuló magatartása áll. A felróhatósággal kapcsolatban a Ptk. 1:4. § (1) bekezdése, a Ptk. Kommentár és Eörsi Gyula definíciójából levezette, hogy nem lehet eltekinteni a szubjektív elemek értékelésétől, amelynek az új Vámkódex alapelvi szinten is jelentőséget tulajdonít. Hivatkozott az EUB C-547/2015. számú ügyben kifejtettekre. Jogellenesség hiányában felperes megtérítési igénye körében felróhatósága kizárt, az nem is vizsgálható. Amennyiben mégis vizsgálandó lenne, úgy felróhatósága még mulasztással elkövetetten sem állapítható meg. De ha mégis, úgy a felek egymás közti viszonyában az nem lehet egyenlő mértékű a Vámkódex 203. cikk (3) bekezdés 1-3. francia bekezdései szerint azonosított kötelezettekkel. Az ő legfeljebb hanyagságban megnyilvánuló mulasztásos jogsértése semmiképp nem eredményezhet egyenlő arányú kötelezettséget egy aktív tevőleges csalárd és rosszhiszemű magatartás mellett. A követelés összegszerűségével kapcsolatban továbbra is hivatkozott arra, hogy polgári jogi értelemben D. s.r.o. is felel, a jogi személy jogutód nélküli megszűnésére vonatkozó szabályok szerint volt tagjaival szemben lennének érvényesíthetők. A perköltséget támadó fellebbezését arra alapította, hogy az ítélet nem veszi figyelembe, hogy az I. rendű alperessel szemben jogerőre emelkedett bírósági meghagyás nem rendelkezett perköltségről. Álláspontja szerint az iratmásolás díja legfeljebb fele részben terhelheti. A keresetlevél mellékleteinek fordítási díja szükségtelenül felmerült perköltség elem, amely így nem eshet a terhére. Pergazdaságosságnak és racionális szempontoknak is ellentmondónak tartotta a mellékletek lefordítását, túlzottnak tartotta a 7.000.000 forint fordítási díjat, a perköltséget irreális mértékűnek minősítette. Az elsőfokú ítélet megítélése szerint sérti a Pp. 80., 82., 191. és 192. §-ai. A 192. § (1) bekezdés d) pontja szerint lehetősége lett volna a perfelvételi tárgyalás elhalasztására, figyelemmel arra, hogy előzetes kérelem is volt a törvényes képviselő meghallgatására, a speciális vámszakmai ismeretek okán.
A felperes a fellebbezési ellenkérelmében az ítélet helyes indokai alapján történő helybenhagyását kérte. Kiemelte, hogy a NAV-nak a határozatai meghozatalánál harmadik személyek magatartásától függetlenül kellett vizsgálnia a II. rendű alperes szerepét, kötelezettségét, amelynek alapján a kifejezetten a II. rendű alperest terhelő kötelezettség nem teljesítése alapozta meg a II. rendű alperessel szembeni fizetési kötelezettséget. Megítélése szerint a jelen perben fel sem merülhetett, hogy a II. rendű alperes objektív felelősségi alapon került volna fizetésre kötelezésre, figyelemmel a Vámkódex 92. cikk (1) bekezdésére, amely egy aktív magatartást előíró norma. A II. rendű alperesnek az Európai Unió Bíróságának C-154/16. számú ítélete és a NAV határozatok körében kifejtett érvelését hibásnak tartotta. Fenntartotta a kezességgel kapcsolatos jogi álláspontját, történő hivatkozása, kiemelve, hogy sem az engedély, sem szerződés, sem jogszabály nem hozott létre kezességet, az ahhoz szükséges három oldalú jogviszonyt. Megítélése szerint a felróhatóság körében új érvet nem hozott fel a II. rendű alperes. Rámutatott, hogy az elsőfokú bíróság lépésről-lépésre, következetesen, zárt logikai láncolatban vezette le a II. rendű alperes felróhatóságát. Utalt arra, hogy a Vámkódex 96. cikk (2) bekezdése alapján a fuvarozót terhelő árubemutatási kötelezettség folytán nem szűnt meg a II. rendű alperes, mint főkötelezett árubemutatási kötelezettsége. A felróhatóság körében ismételten hivatkozott az EUB C-230/06. számú ítéletre. Egyebekben utalt a felek között korábban folyamatban volt peres eljárásra. A perköltséget támadó fellebbezése körében kiemelte a 10. számú beadványában a fordítással kapcsolatban megfogalmazottakat, és azt, hogy az elsőfokú bíróság 16. számú végzéséből értesült arról, miszerint a II. rendű alperes megtagadta az iratok átvételét és ezért szükségessé vált a keresetlevél összes mellékletének lefordítása. A fordítást pedig a legolcsóbb ajánlatot adó iroda készítette el. Hivatkozott arra is, hogy a II. rendű alperes ügyvezetője önként, idézés nélkül is megjelenhetett volna perfelvételi tárgyaláson annak érdekében, hogy ott megtörténhessen a meghallgatása, figyelemmel arra is, hogy a perfelvételi tárgyalás időpontjában beutazási korlátozás lényegében nem volt.
A fellebbezés nem alapos.
Az elsőfokú bíróság a jogvita elbírálásában irányadó tényállást helytállóan állapította meg, abból levont jogkövetkeztetéseit, a jogellenesség/felróhatóság vizsgálatában kifejtettek kivételével, a másodfokú bíróság osztotta.
A felperes kereseti jogállítása szerint a vámhatározatokkal a felperes, a II. rendű alperes és további személyek egyetemleges fizetési kötelezettsége állt fenn áruk vámfelügyelet alóli jogellenes elvonása miatt, amely fizetési kötelezettséget egyedül a felperes teljesítette. Ezért a Ptk. 6:30 § (1) bekezdés első fordulata szerint kérte a II. rendű alperes marasztalását, az egyetemleges marasztalás alapján megfizetett vám és áfa arányos részére.
Tény, hogy a felperes és a II. rendű alperes között polgári jogviszony nem volt. Azoknak a nem közösségi áruknak a szabad forgalomba hozatalával kapcsolatban, amelyekkel összefüggésben az elsőfokú bíróság által a tényállásban megjelölt határozatokban a vámhatóság vám és áfa egyetemleges megfizetésére kötelezte a felperest, a II. rendű alperest, valamint az I. rendű alperest és a perben nem álló személyeket, a felperes és a II. rendű között nem volt jogviszony. Közöttük jogviszonyt a vámhatósági határozatok teremtettek. Az elsőfokú bíróság arra helytállóan mutatott rá, hogy a jelen perben a vámhatósági határozatok és az abban foglalt megállapítások nem voltak felülbírálhatók. A Vámkódex rendelkezéseinek a Vámhatóság által megállapított megszegése és így a jogellenesség kérdése a jelen polgári perben nem volt vizsgálható.
Mindebből következően olyan jogviszony hiányban, amely okot szolgáltatna a Ptk. 6:30. § (1) bekezdés első mondatának főszabálytól való eltérésre, az említett rendelkezés értelmében az egyetemleges kötelezettek között egyenlően oszlik meg a felelősség. A felperes, mint aki az őt terhelő részt meghaladóan teljesített, ugyanezen rendelkezés második mondata alapján arányos megtérítést követelhet.
Ezért alaptalanul hivatkozott a II. rendű alperes arra, hogy a határozatok alapján keletkezett fizetési kötelezettség nem az ő, hanem a felperes alkalmazottjának a jogellenes és felróható magatartására vezethető vissza. Ennek a körülménynek csupán kárkötelem fennállása esetén lenne ügydöntő jelentősége, azonban a felperes jelen eljárásban érvényesített követelése nem kártérítésen, hanem a hatósági határozatnak - mások mellett - a felperest és a II. rendű alperest egyetemlegesen kötelező rendelkezésén alapul. A vámhatóság határozata szerinti fizetési kötelezettséget pedig a Vámkódex rendelkezései írták elő. A felperes a vámhatározat szerinti kötelezés teljesítésére alapította a perbeli követelését, azaz nem ettől független felelősségi alapon kért marasztalást. Az elsőfokú bíróság helytállóan mutatott rá, hogy a II. rendű alperes fizetési kötelezettségét a vámhatóság a Vámkódex szerinti főkötelezetti minőségére, az ebből eredő Vámkódex szerinti kötelezettségeire alapította. A II. rendű alperes vámhatósági határozat szerinti fizetési kötelezettsége nem kezességen alapult. Az elsőfokú bíróság azt is helytállóan állapította meg, hogy a II. rendű alperes nem mögöttes helytállásra kötelezett, a II. rendű alperes kezességet nem vállalt a felperes fizetési kötelezettségének teljesítéséért, melyekre tekintettel a felperes teljesítésével a II. rendű alperes megtérítési kötelezettsége nem szűnt meg.
Mindezekből következően a Ptk. 6:30. § (1) bekezdés főszabálya szerint köteles a II. rendű alperes arányos teljesítésre a felperessel szemben. A felperes és a II. rendű alperes közötti jogviszony hiányában, a fentiekből az is következik, hogy nincs jelentősége a felróhatóságnak, szükségtelen a felek felróhatósága mértéknek vizsgálata. Az elsőfokú ítélet indokolását e körben szükségtelennek tartotta a másodfokú bíróság.
Mindazokban az eljárásokban, amelyekben öt személy egyetemleges kötelezésére került sor, a felperes a II. rendű alperestől a kifizetett összeg ötödét, azokban az eljárásokban, ahol négy személyt kötelezett egyetemlegesen a vámhatóság, ott egynegyed részben igényelhet megtérítést a felperes a II. rendű alperestől.
Az ügy érdemi eldöntésére kiható lényeges eljárási szabálysértés nem volt az elsőfokú eljárásban. A II. rendű alperes ügyvezetőjének meghallgatása nem volt szükséges és indokolt. A felek közötti jogvita alapját képező tényállást adott volt, a felperes által a keresetet alapját képező tényállást a II. rendű alperes sem tette vitássá. Alapvetően jogkérdésben kellett állást foglalni. A II. rendű alperes az ellenkérelmében a jogi álláspontját részletesen előadta. Mindezek alapján a törvényes képviselő meghallgatásának mellőzése nem eredményezhette a Pp. 381. § alkalmazását.
A perköltség viseléséről is megalapozottan határozott az elsőfokú bíróság. Az elsőfokú eljárás irataiból kitűnően az elsőfokú bíróság által kézbesített iratok átvételét a II. rendű alperes a használt nyelv miatt megtagadta. Ezért az elsőfokú bíróság a16. sorszámú végzésével hívta fel a felperest a keresetlevél mellékleteinek a fordítására is. A felperes ezt követően fordíttatta le a keresetlevél mellékleteit, amely fordítási költségről számlát csatolt és e költséget felszámította. Ebből következően nem tekinthető szükségtelenül felmerült költségnek. Mindezek kiemelésével az elsőfokú bíróság megalapozottan vette figyelembe a felperes oldalán felmerült költségként a 6.921.500 forint fordítási költséget. Önmagában az, hogy az I. rendű alperessel szembeni bírósági meghagyás költségviselésről döntést nem tartalmaz, nem következik az, hogy a felperes a II. rendű alperessel szembeni igényérvényesítésével is összefüggésben keletkezett költségeit ne számíthatná fel. Az elsőfokú bíróság perköltség viseléséről való döntése, annak összegszerűségének megváltoztatására kellő indok nem volt.
A Fővárosi Ítélőtábla a kifejtettek alapján az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. § (2) bekezdés értelmében helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla 4.Pf.20.881/2021/7. - szerkesztett változat)
(Kúria Pfv.V.20.486/2022/6. - a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta)