adozona.hu
ÍH 2023.25
ÍH 2023.25
VEZETŐ TISZTSÉGVISELŐ FELELŐSSÉGE A vezető tisztségviselő megszegi a gazdasági társasággal az ügyvezetésre kötött megbízási szerződését, ha a jogviszonyának megszűnésekor a gazdasági társaság vagyonát nem adja át, illetve azzal nem számol el; a mulasztásával a társaságnak okozott kárért felelősséggel tartozik [2013. évi V. törvény (Ptk.) 3:24. §, 6:142. §].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A K. Kft. (továbbiakban: adós) ügyvezetője 2016. október 31. napjától 2017. március 20. napjáig az alperes volt.
Az alperes 2017. január 11. napján 22 000 000 forintot, míg 2017. március 19. napján 106 000 000 forintot vett fel az adós bankszámlájáról.
A 2017. november 17. napján előterjesztett kérelem alapján a K.-i Törvényszék elrendelte az adós felszámolását, a felszámolás kezdő időpontja 2018. június 13. napja.
Az adós felszámolás kezdő időpontjában bejegyzett ügyvezetője, J. I. a fels...
ÍH 2023.25 VEZETŐ TISZTSÉGVISELŐ FELELŐSSÉGE
A vezető tisztségviselő megszegi a gazdasági társasággal az ügyvezetésre kötött megbízási szerződését, ha a jogviszonyának megszűnésekor a gazdasági társaság vagyonát nem adja át, illetve azzal nem számol el; a mulasztásával a társaságnak okozott kárért felelősséggel tartozik [2013. évi V. törvény (Ptk.) 3:24. §, 6:142. §].
A K. Kft. (továbbiakban: adós) ügyvezetője 2016. október 31. napjától 2017. március 20. napjáig az alperes volt.Az alperes 2017. január 11. napján 22 000 000 forintot, míg 2017. március 19. napján 106 000 000 forintot vett fel az adós bankszámlájáról.
A 2017. november 17. napján előterjesztett kérelem alapján a K.-i Törvényszék elrendelte az adós felszámolását, a felszámolás kezdő időpontja 2018. június 13. napja.
Az adós felszámolás kezdő időpontjában bejegyzett ügyvezetője, J. I. a felszámoló felé nem tett eleget a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: Cstv.) 31. § (1) bekezdésében foglalt kötelezettségeinek.
Az adós felszámolója a 2019. szeptember 20. napján kelt levelével felszólította az alperest, hogy a készpénzben felvett mindösszesen 128 000 000 forint összeggel számoljon el, nyilatkozzon arról, hogy azt az adós érdekében mire használta fel, mi lett annak a sorsa.
Az alperes a 2019. október 24. napján kelt levelében a felszámolót arról tájékoztatta, hogy a felvett pénzösszegeket az adós 2017. március 9. napjáig fennálló, lejárt tartozásai kiegyenlítésére fordította a rendes gazdálkodás szabályai szerint, a pénzösszeget az adós pénztárába befizette, és onnan teljesített kifizetéseket, amelyeket bizonylatolt.
Az adós felszámolási eljárása során a felszámoló az alperessel szemben a pénzeszköz felvétele miatti 128 000 000 forint összegű kártérítés iránti követelését a 2022. április 14. napján kötött engedményezési szerződéssel a felperesre engedményezte. Az adós és a felperes a 2022. május 19. napján kelt közös nyilatkozatukban tájékoztatták az alperest az engedményezésről, és arról, hogy az értesítés kézhezvételét követően a követelést csak és kizárólag a felperesnek köteles teljesíteni.
A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest 128 000 000 forint és annak 2017. március 21. napjától járó késedelmi kamata megfizetésére. Érvényesíteni kívánt jogként elsődlegesen a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 3:24. § (1) bekezdését és 6:142. §-át, másodlagosan a Ptk. 6:579. § (1) bekezdését jelölte meg. Előadta, a felszámoló a 2019. szeptember 20. napján kelt levelével felszólította az alperest, hogy a felperes bankszámlájáról felvett összesen 128 000 000 forinttal számoljon el, a felszólítás azonban nem vezetett eredményre. Álláspontja szerint megalapozza az alperes Ptk. 3:112. § (2) bekezdésében írt kötelezettsége megszegését, hogy ilyen összeget készpénzben vett fel a jogelődje, az adós bankszámlájáról az ügyvezetői tisztsége megszűnését megelőzően két héttel, és annak felhasználása magyarázatát elmulasztotta. Utalt arra, miután a megbízási jogviszonyban ellátott ügyvezetői tisztsége megszűnésekor az alperes nem számolt el a két héttel korábban felvett összeggel, a Ptk. 6:279. §-át is megszegte.
Az alperes írásbeli ellenkérelme és viszontválasza a kereset elutasítására irányult. Nem vitatta, hogy az adós bankszámlájáról felvett 128 000 000 forintot, állította azonban, hogy ezt nem saját céljaira, hanem a társaság gazdálkodása körében szállítói kötelezettségek és egyéb üzemi költségek megfizetésére fordította a vonatkozó jogszabályok és a társaság belső működési szabályainak megfelelően akként, hogy az összeget a bankszámláról való felvételt követően az adós pénztárába befizette, és onnan fizette ki a követelések kiegyenlítéseként. Hangsúlyozta, vezetői tisztsége megszűnésekor a társaság teljes könyvelését és iratanyagát átadta az új ügyvezetőnek. Emiatt bizonyítási szükséghelyzetre hivatkozva kérte, hogy a felperes nyújtsa be az adós társaság teljes iratanyagát. A jogalap nélküli gazdagodás kapcsán hivatkozott arra, hogy annak szabályai a felek közötti jogviszony fennállása miatt nem alkalmazhatók, egyebekben az oldalán nem következett be gazdagodás a felperesi vagyon terhére. Utóbb úgy nyilatkozott, a 128 millió forint felhasználásával az adós B. Kft. felé fennálló váltótartozását egyenlítette ki.
A felperes vitatta az alperes által a felvett pénzösszeggel kapcsolatban előadottakat, azokat kétségesnek tartotta. Rámutatott, az alperes a korábbi nyilatkozataiban azt állította, munkabérre, közüzemi költségre, szállítói tartozásokra fordította az összeget, amelyhez képest állította később, hogy azzal váltótartozást fizetett meg. Emellett korábbi nyilatkozatai szerint az adós teljes iratanyagát átadta az őt követő ügyvezetőnek, később a perben mégis csatolt okiratokat. Vitatta ennek következtében az alperes által csatolt idegen váltók és az átvételi elismervények valódiságát, kérte azok eredeti példányának bemutatását. Utalt arra, a B. Kft. kényszertörlés folytán megszűnt, és ügyvezetője 2017. október 1. napján elhunyt, a becsatolt elismervényeken, idegen váltókon pedig e személy aláírása rosszul olvasható, alig látható. Hivatkozott arra, az alperes nem csatolta a számlákat és a B. Kft.-vel kötött szerződést sem.
Az alperes előadta, hosszabb idő eltelte miatt összekeveredtek benne az események, és az okiratokat előkeresve jutott abba a helyzetbe, hogy nyilatkozatát pontosítani tudta. Állította, az adós teljes könyvelését és iratanyagát az adós új ügyvezetőjének átadta, az eredeti váltókkal nem rendelkezik, a pénzmozgásokat közvetlenül alátámasztó okiratok másolatát őrizte meg az összeg nagyságrendje miatt. Miután az iratanyag a birtokából kikerült, nem rendelkezik más bizonyítékkal tényállításai alátámasztására.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 128 000 000 forintot és ennek 2017. március 21. napjától a kifizetés napjáig járó, a késedelemmel érintett naptári félév első napján érvényes jegybanki alapkamattal megegyező mértékű késedelmi kamatát. Határozatának indokolásában rögzítette, az alperest a 7. és 9. sorszámú végzéssel, valamint a 2021. december 14. napján és 2022. január 22. napján megtartott tárgyaláson meghozott végzéssel - jogkövetkezmények terhével - felhívta arra, hogy bizonyítékait miként terjessze elő. Az alperes azonban érdemi védekezést nem adott elő, a 2022. február 8. napján megtartott tárgyaláson továbbra is határidő engedélyezését kérte arra vonatkozóan, hogy iratjegyzéket csatoljon az általa átadott iratokról. Nem találta ezért az elsőfokú bíróság bizonyítottnak, hogy az alperes az adós érdekében használta fel a felvett 128 000 000 forint pénzösszeget, amely bizonyítatlanság következményét viselnie kell. Ezért az elsődleges kereseti kérelmet megalapozottnak ítélte, és így mellőzte a jogalap nélküli gazdagodás jogcímén előterjesztett másodlagos kereseti kérelem vizsgálatát.
Az ítélet ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést, elsődlegesen annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását, másodlagosan megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság anyagi pervezetést nem végzett, nem adott lehetőséget az általa előadottak bizonyítására. Kiemelte, az ügyvezetői tisztségről történő lemondásakor az adóssal és annak új ügyvezetőjével teljeskörűen elszámolt. Hangsúlyozta, a váltójogi szabályokról szóló 2017. évi CLXXXV. törvény 39. § (1) bekezdésében foglaltakra figyelemmel a váltóval volt ügyvezetőként semmilyen formában nem rendelkezhet. Véleménye szerint az adós iratainak hiányossága a felperes tényállítási és bizonyítási kötelezettsége körében is jelentőséggel bír, mivel a felperes nem bizonyította, hogy az adós könyveléséből a kárként érvényesített összeg hiányzik.
A felperesi oldalon a másodfokú eljárásban történt jogutódlás engedélyezését követően hivatkozott arra, hogy a jogutód kereshetőségi joga nem áll fenn, az engedményezés tényét nem bizonyította. A perbeli jogutódlás ugyanis nem azonos az anyagi jogi jogutódlással, amely szükséges a követelés érvényesíthetőségéhez. Erre tekintettel elsődlegesen az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult. A kereshetőségi jogának vitatása kapcsán kitért arra, az engedményezést bizonyítja az erre vonatkozó értesítés és teljesítési utasítás. Csatolta továbbá az engedményezési szerződést is.
A fellebbezés alaptalan.
A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 370. § (1) bekezdése szerint a másodfokú bíróság felülbírálati jogkörét az erre irányuló fellebbezési kérelemre, csatlakozó fellebbezésre, ellenkérelemre, azok korlátai között gyakorolja. Ilyen korlátnak minősülnek a fellebbezés 371. § (1) és (2) bekezdéseiben megjelölt tartalmi követelményei körében előadottak. E jogszabályi rendelkezésből következik, hogy korlátot nemcsak az képez, hogy a fellebbező fél milyen tartalmú másodfokú döntést kér, hanem az is, hogy ezt milyen indokkal teszi, melyik eljárási vagy anyagi jogszabály megsértésére hivatkozik.
Elsőként az ítélőtábla a Pp. 369. § (3) bekezdés e) pontja szerinti felülbírálati jogkörben vizsgálta, hogy a perben a felperes rendelkezik-e kereshetőségi joggal, azaz fennáll-e az alperessel szemben az igényérvényesítési jogosultsága a perbeli követelés vonatkozásában. A felperes a jogutódként való perbelépését a másodfokú eljárás során jelentette be arra alapítottan, hogy az alperessel szembeni követelést a keresetet eredetileg benyújtó adóstól a 2022. április 14. napján - azaz az elsőfokú ítélet meghozatalát és az alperesi fellebbezés benyújtását követően - létrejött engedményezési szerződés alapján megszerezte. Az ítélőtábla 7. sorszámú végzésével a felperes mint jogutód perbelépését engedélyezte, és a jogelődjét, az adóst - az alperes hozzájárulására tekintettel - a perből elbocsájtotta. A felperesi oldalon történt jogutódlásról az alperes tehát a másodfokú eljárásban szerzett tudomást, így a felperes személyének változására, mint az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztését követően bekövetkezett új tényre tekintettel a Pp. 375. § (2) bekezdése alapján a fellebbezését megváltoztathatta akként, hogy jogszabálysértésként hivatkozhatott a felperes kereshetőségi jogának hiányára is.
A perbeli jogutódlásról az ítélőtábla 7. sorszámú végzésével a Pp. 47. § (1) és (3) bekezdése alapján döntött, amely jogszabályi rendelkezésekre figyelemmel a jogutódként történő perbelépés iránti kérelem elbírálásánál a bíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy a felek személyében bekövetkezett változás eljárásjogi feltételei fennállnak-e. Nem kellett ugyanakkor vizsgálni a felek anyagi jogviszonyát, ilyen okból a kérelem nem utasítható el (BDT 2011.2583.). Ezért a perbelépés engedélyezése a felperes féli minőségét alapozza meg, azonban a kontraktuális jogutódlás anyagi jogi feltételeinek vizsgálata ettől függetlenül szükséges és indokolt. Ugyanis annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy a felperes igényérvényesítési jogosultsága (kereshetőségi joga) az alperessel szemben fennáll-e, az ügy érdemére tartozó olyan anyagi jogi kérdés, melynek tárgyában a bíróságnak ítélettel kell dönteni (BH 2001.388), anyagi jogi kapcsolat hiányában a keresetet ítélettel kell elutasítani (BH 2019.119, Kúria Pfv.V.20.388/2020/6. szám). Önmagában tehát - mint ahogyan arra az alperes helyesen hivatkozott - a felperes jogutódként történő perbelépésének engedélyezése nem jelenti azt, hogy a felperes kereshetőségi joga is fennállna. Az engedményezés az alperes vonatkozásában absztrakt jogügylet, ebből azonban csak az következik, hogy az engedményezés hiányosságaira, érvénytelenségére hivatkozással a teljesítést nem tagadhatja meg (EBH 2005.1227). Az absztrakt jogügyletből adódó jogi hatások azonban csak akkor merülnek fel, ha tényállásszerűen maga az engedményezés megállapítható.
Az engedményezés állított időpontjára tekintettel az ítélőtáblának az engedményezés anyagi jogi előfeltételei tekintetében a Ptk. 6:193. §-a alapján kellett vizsgálni a felperes kereshetőségi jogának anyagi jogi alapjait. A Ptk. 6:193. § (1) bekezdése értelmében a jogosult a kötelezettel szembeni követelését másra átruházhatja. Ugyanezen szakasz (2) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a követelés átruházással való megszerzéséhez az átruházásra irányuló szerződés vagy más jogcím és a követelés engedményezése is szükséges. Az engedményezés az engedményező és az engedményes szerződése, amellyel az engedményes az engedményező helyébe lép. A Ptk. 6:194. § (2) bekezdése szerint az engedményezett követelést a kötelezett, a jogcím, az összeg és az esedékesség megjelölésével vagy egyéb olyan módon kell meghatározni, amely az engedményezés időpontjában, jövőbeli követelések esetén legkésőbb a követelés létrejöttekor az engedményezett követelést azonosíthatóvá teszi. Az engedményezés tehát nem kötelezettségvállalás, hanem maga a jogváltozást kiváltó rendelkező ügylet, amellyel a követelés átkerül az engedményes vagyonába. Nem mellőzhető ezért az engedményezési okirat csatolása olyan esetben, ha a fél anyagi jogi igényét engedményezésre alapítja (Kúria Pfv.V.20.388/2020/6. szám).
A másodfokú eljárásban a felperes az engedményezési okiratot csatolta, amely bizonyítja az engedményezés megtörténtét. Az okiratból megállapítható az is, hogy az engedményezés az elsőfokú bíróság által megítélt, a perben érvényesített követelésre vonatkozik. Ezen túlmenően a felperes csatolta az engedményezésről szóló értesítést és a teljesítési utasítást tartalmazó okiratot, amelyet az engedményező is aláírt, és tartalmazza az engedményes személyét és székhelyét, azaz alkalmas a Ptk. 6:198. § (1) bekezdése szerinti joghatás (az engedményes felé való teljesítési kötelezettség) kiváltására. Ezáltal a felperes bizonyította az engedményezés tényét, amellyel az ítélőtábla a tényállást kiegészítette. Mindezek alapján pedig megállapítható volt a felperes kereshetőségi joga a perben érvényesített követelést illetően.
Ezt követően a fellebbezés kapcsán az ítélőtábla - az indokok összefüggésére tekintettel - a Pp. 369. § (1) bekezdése szerinti felülbírálati jogkörében vizsgálta, hogy sértett-e eljárási szabályt az elsőfokú bíróság az adós iratainak átadását érintően a bizonyítás mellőzésével, a Pp. 369. § (3) bekezdés a) pontja szerinti felülbírálati jogköre keretében pedig az elsőfokú ítélet anyagi jognak való megfelelőségét, az elsőfokú bíróság anyagi pervezetését bírálta felül.
A felperes elsődleges keresetében az alperessel, mint vezető tisztségviselővel szembeni kártérítési igényét a Ptk. 3:24. § (1) bekezdésére és a Ptk. 6:142. §-ára alapozva terjesztette elő.
A vezető tisztségviselő belső, a jogi személlyel szembeni felelősségét már a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény 32. § (1) bekezdése, az azt követő 1997. évi CXLIV. törvény 29. §-a, és a 2006. évi IV. törvény (a továbbiakban: Gt.) 30. § (2) bekezdése is szabályozta. Ahogyan ezt a Szegedi Ítélőtábla Gf.III.30.198/2016/4. számú ítéletében kifejtette, a vezető a társasággal nem "szerződésen kívüli", hanem társasági jogviszonyban (megbízási vagy munkaviszonyban) áll. A gazdasági társaságokról szóló egymást követő törvények szabályai szerint a vezető tisztségviselők a gazdasági társaság ügyvezetését az ilyen tisztséget betöltő személyektől elvárható fokozott gondossággal, a gazdasági társaság érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni. A vezető tisztségviselők a polgári jog általános szabályai szerint felelnek a társasággal szemben okozott kárért, de a vezetők felelősségének jogalapja nem közvetlenül a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: rPtk.) 339. §-a, hanem a gazdasági társaságokról szóló törvény felelősségi szabálya [Gt. 30. § (2) bekezdése], amely alkalmazni rendeli a kártérítés szabályait.
A Ptk. hatályon kívül helyezte a Gt.-t, de a Ptk. 3:24. § (1) bekezdése, a Gt. 30. § (2) bekezdésében foglaltakkal tartalmában egyező szabályozást tartalmaz. A Ptk. 3:24. § (1) bekezdése alapján vezető tisztségviselő az ügyvezetési tevékenysége során a jogi személynek okozott károkért a szerződésszegéssel okozott kárért való felelősség szabályai szerint felel a jogi személlyel szemben. A Ptk. 3:24. § (1) bekezdése a Gt. 30. § (2) bekezdésében foglaltaktól csak annyiban tér el, hogy - az rPtk.-tól eltérően - differenciáltan szabályozza a szerződésszegéssel, illetve a szerződésen kívül okozott károkért való felelősséget, ezért a Ptk. 3:24. § (1) bekezdése meghatározza azt is, hogy a vezető a belső jogviszonyban a szerződésszegésért való felelősség szabályai szerint felel, amely szabályokat a Ptk. 6:142. §-a rögzít.
Helyesen állapította meg ezért az elsőfokú bíróság, hogy a felperesi gazdálkodó szervezet az alperessel, mint vezető tisztségviselővel szemben a felszámolás alatt is érvényesíthetett kártérítési igényt a Ptk. 3:24. § (1) bekezdésében foglalt belső felelősségi szabály alapján a Ptk. 6:142. §-a szerinti kárfelelősség szabályai szerint. A felperes ugyanis előadta, hogy az alperes tevékenységét megbízás alapján látta el, amely tényt az alperes nem vitatott.
A kötelezettségszegés körében központi kérdés, mi a vezető tisztségviselőnek a tisztsége alapján ellátandó feladata, emellett a vezetői felelősség megállapításához az is bizonyítandó, hogy az ügyvezetési feladat fennállt, és ezt az ügyvezetési feladatot az alperes megszegte. A Ptk. 3:21. § (1) bekezdése alapján az ügyvezetés a jogi személy irányítási feladatainak ellátását jelenti, kivéve azokat az irányítási döntéseket, amelyek a tagok döntéshozatalára vannak fenntartva. Ez a definíció tehát a feladatokat konkrétan nem határozza meg. Az ügyvezetési feladatokat egyrészt a gazdálkodó szervezet és az alperes megbízási (vagy munkavállalási) szerződése tartalmazza, és vannak olyan kötelezettségek, amelyeket jogszabály ír elő a vezető számára. Ilyen jogszabályi kötelezettséget tartalmaz a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (Számv.tv.), amelynek 17. §-a alapján a gazdálkodó szervezetnek beszámolókészítési, könyvvezetési kötelezettsége van. A beszámolót a valódiság és teljesség elve alapján kell elkészíteni, amelyet a képviseletre jogosult személy köteles aláírni [Számv.tv. 20. § (6) bekezdés]. Emellett mivel a vezető rábízott idegen vagyonnal gazdálkodik, mint megbízott megbízatásának megszűnésekor a rábízott vagyonnal el kell számolnia (Ptk. 6:279. §).
Szerződésszegés akkor is megvalósul, ha a vezető akár a szerződésben rögzített, akár a jogszabály szerint fennálló kötelezettségét szegi meg. Ezért szerződésszegő magatartásnak minősül az, ha a gazdasági társaság ügyvezetője a jogviszonyának megszűnésekor a gazdasági társaság vagyonát nem adja át, azzal nem számol el, amely vagyonátadás elmulasztása, az elszámolás meghiúsítása önmagában a gazdasági társaságnak okoz kárt (Kúria Gfv.VI.30.242/2021/4. szám).
A fentiek szerint a vezető tisztségviselő a megbízási szerződése megszűnésekor fennálló elszámolási kötelezettségének megszegése miatt a Ptk. 3:24. § (1) bekezdése alapján alkalmazandó Ptk. 6:142. §-a szerint felel az okozott károkért.
Szerződésszegő magatartásként a felperes állította, hogy az alperes, mint az adós társaság volt ügyvezetője e tisztségének megszűnésekor a bankszámláról felvett 128 000 000 forinttal nem számolt el.
Az alperes érdemi ellenkérelmében és fellebbezésében is elismerte a pénzfelvétel tényét, azonban az elszámolás hiányát vitatta, és állította, hogy a pénzt az adós érdekében használta fel akként, hogy a B. Kft. által kiállított váltó alapján teljesített a váltó kedvezményezettjének, amelyre tekintettel a B. Kft. az adóssal szembeni követelését kiegyenlítettnek tekintette. A bizonyítási érdek tekintetében az ítélőtábla rögzíti, mivel a 128 000 000 forint alperes általi bankszámláról történt felvételét követő napon az alperes ügyvezetői tisztsége megszűnt, és az ezt követően rövid időn belül beadott felszámolási kérelemre megindított felszámolási eljárásban az új ügyvezető a Cstv. 31. §-ában foglalt iratátadási, és vagyonátadási kötelezettségének nem tett eleget, az alperesnek kellett igazolnia azon állítását, hogy a felvett összeget az adós gazdálkodó szervezet érdekében felhasználta, és ezzel az adós felé elszámolt a tisztsége megszűnésekor.
Előadta ugyanakkor az alperes, hogy az adós teljes iratanyagát az őt követő ügyvezetőnek átadta, így bizonyítási szükséghelyzetben van, amelyet a felperes vitatott. Elsőként ezért az alperesnek azt kellett valószínűsítenie a Pp. 265. § (2) bekezdés a) pontjára figyelemmel, hogy az adós iratanyagát teljeskörűen átadta az őt követő ügyvezetőnek. Ezzel összefüggésben az elsőfokú bíróság tájékoztatta az alperest az őt terhelő bizonyítási kötelezettségről. Ezt követően az alperes a 2022. február 8. napján megtartott tárgyaláson akként nyilatkozott, hogy iratjegyzéket tud csatolni, de a bizonyíték benyújtására további határidőt kért, amelyet az elsőfokú bíróság elutasított. Nem terjesztett elő tehát az alperes többszöri tájékoztatás ellenére sem olyan bizonyítékot, bizonyítási indítványt, amely alapján érdemben vizsgálni lehetett volna az iratátadásra vonatkozó állítását. A bíróság pedig hivatalból e körben - erre vonatkozó jogszabályi rendelkezés hiányában - a Pp. 276. § (2) bekezdése alapján bizonyítást nem rendelhet el. Nem vétett ezért eljárási szabálysértést az elsőfokú bíróság azzal, hogy az iratátadás kapcsán bizonyítást nem folytatott le. Következésképpen nem tekinthető bizonyítottnak az az alperesi állítás, miszerint az őt követő ügyvezetőnek az adós teljes iratanyagát átadta, és így a bizonyítási szükséghelyzet fennállta sem valószínűsített. Az iratátadást cáfolni látszik az a tény, hogy az eljárás során az alperes nyújtott be az adós vonatkozásában okiratokat.
Emiatt a perben - az alperes fellebbezési érvelésével szemben - a Pp. 265. § (1) bekezdése alapján az alperest terhelte az állítási és bizonyítási kötelezettség az elszámolás megtörténte és a nem vitásan általa felvett pénzösszegnek a felperes érdekében való felhasználása tekintetében. Ennek körében az iratátadási kötelezettség teljesítésének bizonyítottsága hiányában a terhére kell értékelni, hogy az állítását megalapozó további iratokat nem tudott csatolni. Ez egyben azt jelenti, nem bizonyította, hogy az ügyvezetői tisztsége megszűnésekor a felvett összeggel elszámolt a társaság felé.
Ezt követően vizsgálni kellett azon alperesi állítást, hogy a felvett 128 000 000 forintot az alperes az adós társaság érdekében felhasználta. Ekörben ugyancsak alaptalanul kifogásolta az alperes fellebbezésében az általa felvett pénzösszeg felhasználásának bizonyítása kapcsán az elsőfokú bíróság eljárásának az anyagi pervezetéssel összefüggő részét. A Pp. 237. §-ában szabályozott anyagi pervezetés az ügy kimerítő tárgyalásának és szakszerű eldöntésének során tanúsított bírói tevékenységet jelenti, alapja a perkoncentrációból eredő közrehatási kötelezettség, amely egyben a célját is meghatározza: az ügy mielőbbi szakszerű és lehetőség szerinti végleges eldöntését. A Pp. ennek érdekében azonban nem mindenre kiterjedő, hanem csak az adott helyzetben szükségessé váló tájékoztatási kötelezettséget rója a bíróságra. Az anyagi pervezetés a felek kérelmének és jogállításának korlátai között valósul meg, azaz a bíróság e tevékenységének kereteit a felek e körben tett előadásai, nyilatkozatai jelölik ki [Pp. 237. § (5) bekezdés].
A bizonyítással összefüggő anyagi pervezetési szabályokat a Pp. 237. § (2) bekezdése tartalmazza, amely szerint ha a perfelvételi nyilatkozat nem terjed ki valamely lényeges tény vonatkozásában a bizonyításra, vagy a felek között vita van abban, hogy valamely tény bizonyítása mely felet terheli, a bíróság az (1) bekezdésben foglaltakon túl tájékoztatja a feleket a bizonyíték rendelkezésre bocsátása, illetve a bizonyítás indítványozása elmulasztásának, valamint a bizonyítás esetleges sikertelenségének következményeiről is. A bíróság az érvényesíteni kívánt jog alapján relevánsnak minősített tények körében és az ellenérdekű fél nyilatkozatai összevetésének eredményeként hívhatja fel a felet valamely tény bizonyítására. Lényeges ugyanakkor, hogy ez a kötelezettség - a Pp. 317. § (1) bekezdés a) és c) pontjában foglaltak kivételével - csak arra az esetre szól, amikor a perfelvételi nyilatkozat teljes mértékben nélkülözi a bizonyíték megjelölését, nem pedig arra, amikor valamilyen bizonyíték már rendelkezésre áll, de a bíróság megítélése szerint az a bizonyítandó tény alátámasztására nem alkalmas. Nem terjed ki továbbá az anyagi pervezetés a bizonyítékok bizonyító erejének előzetes értékelésére és a felek erről való tájékoztatására sem (BH 2022.205).
Az alperes a 2020. október 12. napján kelt beadványában az általa felvett pénzösszeg felhasználására vonatkozó állításai mellett, azok bizonyítására már az alapeljárásban okiratok (idegen váltók, átvételi elismervények és teljesítést elismerő nyilatkozatok) másolatát bocsájtotta rendelkezésre. Az alperes nyilatkozata tehát a bizonyítási érdekébe tartozó tényállítása bizonyítására kiterjedt, ezért ennek kapcsán az eljárás ezen szakaszában a Pp. 237. § (2) bekezdése szerinti anyagi pervezetés nem volt szükséges.
Az elsőfokú eljárás során a felperes az elsőfokú bíróság felhívására - az alperes fellebbezési állításával ellentétben - vitatta az alperes előadását mind az adós és a B. Kft. közötti jogviszony létét, mind a fizetés tényét illetően. A felperes a 2021. november 5. napján érkezett beadványában ugyanis akként nyilatkozott, hogy az alperes 2020. október 12. napján kelt beadványban foglalt tényállításokat vitatja, így tehát az adós és a B. Kft. közötti jogviszony létére vonatkozó állítást is. Ezt támasztja alá, hogy a beadványban sérelmezte azt is, hogy az alperes nem csatolta a szállítói szerződést és az annak alapján kiállított számlákat. Vitatta továbbá a felperes az alperes által csatolt idegen váltók és átvételi elismervények valódiságát, és a B. Kft. ügyvezetője aláírásának valódiságát is.
Az alperes által csatolt másolatok szerint az átvételi elismervények a Pp. 325. § (1) bekezdés b) pontja, míg az idegen váltók a Pp. 325. § (1) bekezdés d) pontja alapján teljes bizonyító erejű magánokiratnak minősülnek. Miután a felperes vitatta ezek valódiságát, azt az alperesnek kellett bizonyítania a Pp. 325. § (4) bekezdése értelmében. Az okiratok valódiságának bizonyítására vonatkozóan az alperes bizonyítási indítványt nem terjesztett elő, emiatt szükséges lett volna anyagi pervezetés az okiratok valódiságát alátámasztó bizonyítási indítvány kapcsán, azonban ennek elmaradása a jogvita mikénti elbírálására kihatással nem volt, azt az ítélőtábla sem tartotta szükségesnek.
Az okiratok valódiságának bizonyítása kapcsán egyrészt felmerülhetett volna a B. Kft. részéről iratok beszerzése és ezen gazdasági társaságnak az alperes által csatolt okiratokat aláíró ügyvezetőjének tanúkénti meghallgatása. A B. Kft. ügyvezetője azonban elhunyt, és azt követően a gazdasági társaság - a törvényes képviselő pótlásának elmulasztása miatt - kényszertörléssel megszűnt, ezért e gazdasági társaságtól iratok nem szerezhetők be. A B. Kft. ügyvezetője aláírásának írásszakértői vizsgálata is felmerülhetne, azonban a másolatban csatolt okiratokon az aláírása alig látható, lényegében bélyegzővel eltakart, így az aláírás nem vizsgálható.
A B. Kft. ügyvezetője által aláírt átvételi elismervényeket ugyan két tanú aláírta, akik a peres eljárásban meghallgathatók lennének tanúként, azonban e személyek kizárólag ezen okiratnak a B. Kft. ügyvezetője általi aláírását tudnák alátámasztani. Ahhoz azonban, hogy az alperes által az adós bankszámlájáról felvett pénzeszköznek az adós érdekében történő felhasználása megállapítható legyen, nemcsak azt kell bizonyítani, hogy az alperes a pénzösszeget a B. Kft.-nek megfizette, hanem azt is, hogy az adós és a B. Kft. között volt olyan jogviszony, amelyből eredő adósi kötelezettség teljesítésére történt a fizetés. Önmagában ugyanis a valamely pénzösszegnek a B. Kft. részére történő teljesítéséből nem következik, hogy amögött valamilyen jogviszony fennállna. Ennek tényét alátámasztó okiratokat (szerződést, számlát) az alperes nem csatolt, nem is állította, hogy az átvételi elismervényeken, nyilatkozatokon és idegen váltókon kívül más okirattal rendelkezne. Miután az alperesi állítás igazolására elviekben alkalmas fenti bizonyítások eredményre nem vezettek volna, nem volt szükséges az elsőfokú bíróságnak az alperest anyagi pervezetés körében felhívni az okiratok valódiságára, valamint az adós és a B. Kft. közötti jogviszony létére vonatkozó bizonyítékok, bizonyítási indítványok előterjesztésére. Az alperes fellebbezésében nem is jelölte meg pontosan, hogy mely tény bizonyítását érintően nem volt megfelelő az elsőfokú bíróság anyagi pervezetése, hanem csupán általánosságban hivatkozott annak elmulasztására.
Az alperes által másolatban becsatolt okiratok alapján tehát nem állapítható meg, hogy az alperes az adós bankszámlájáról felvett összeget az adós érdekében használta volna fel, így az ügyvezetői jogviszonyának megszűnésekor a 128 000 000 forintot át kellett volna adni az adós új ügyvezetőjének. A pénzátadást nem is állította az alperes. E kötelezettsége elmulasztásával az alperes szerződést szegett, amellyel okozati összefüggésben ilyen összegben az adósnak, azaz a felperes jogelődjének kárt okozott. Ezért helytállóan kötelezte az elsőfokú bíróság az alperest az általa az adós bankszámlájáról felvett összeg tekintetében kártérítés megfizetésére, amelynek jogosultja az engedményezés folytán a felperes.
A kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Szegedi Ítélőtábla Gf.III.30.050/2022/11.)