adozona.hu
ÍH 2021.122
ÍH 2021.122
KÖZIGAZGATÁSI JOGKÖRBEN OKOZOTT KÁR - VAGYONBAN BEKÖVETKEZETT ÉRTÉKCSÖKKENÉS Ha a felperes korhatár előtti ellátásra jogosult, de azt - jogértelmezési hiba miatt - részére nem állapítja meg a közigazgatási szerv, viszont munkaviszonya alapján továbbra is kapja a korhatár előtti ellátásnál magasabb összegű munkabérét, és a két juttatás együttfolyósítását jogszabály kizárja, nem áll be értékcsökkenés a vagyonában [2013. évi V. tv. 6:522. §].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A kormányhivatal járási hivatala 2017. április 26-án kelt határozatával megállapította, hogy a felperes 1975. január 1. napjától dolgozott korkedvezményre jogosító szövő munkakörben és 1975. január 1. - 1984. április 23. közötti időszakban 9 év 46 nap korkedvezményre jogosító időt szerzett, mellyel 2 év korkedvezményre jogosult.
A felperes az elsőfokú közigazgatási határozat ellen benyújtott fellebbezésében sérelmezte, hogy az elsőfokon eljárt járási hivatal nem vette figyelembe, miszerint 1...
ÍH 2021.122 KÖZIGAZGATÁSI JOGKÖRBEN OKOZOTT KÁR - VAGYONBAN BEKÖVETKEZETT ÉRTÉKCSÖKKENÉS
Ha a felperes korhatár előtti ellátásra jogosult, de azt - jogértelmezési hiba miatt - részére nem állapítja meg a közigazgatási szerv, viszont munkaviszonya alapján továbbra is kapja a korhatár előtti ellátásnál magasabb összegű munkabérét, és a két juttatás együttfolyósítását jogszabály kizárja, nem áll be értékcsökkenés a vagyonában [2013. évi V. tv. 6:522. §].
A kormányhivatal járási hivatala 2017. április 26-án kelt határozatával megállapította, hogy a felperes 1975. január 1. napjától dolgozott korkedvezményre jogosító szövő munkakörben és 1975. január 1. - 1984. április 23. közötti időszakban 9 év 46 nap korkedvezményre jogosító időt szerzett, mellyel 2 év korkedvezményre jogosult.A felperes az elsőfokú közigazgatási határozat ellen benyújtott fellebbezésében sérelmezte, hogy az elsőfokon eljárt járási hivatal nem vette figyelembe, miszerint 1971-től dolgozott szövőként, korkedvezményre jogosító munkakörben.
A másodfokon eljárt kormányhivatal a 2017. november 28. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
Határozatát azzal indokolta, hogy a 168/1997. (X. 6.) Kormányrendelet (továbbiakban: Tnyvhr.) 2. § (5) bekezdése szerint a korkedvezményre jogosító munkakörök (munkahelyek) jegyzékében felsorolt munkaköri meghatározásokat nem lehet kiterjesztően értelmezni. Rögzítette ugyan, hogy a nyugdíjbiztosítási nyilvántartás alapján a felperes 1971. szeptember 1. és 1984. április 23. napja között szövő volt, de figyelembe vette azt is, hogy foglalkoztatójának megjegyzése szerint csak 1975. január 1-től dolgozott korkedvezményre jogosító munkakörben. Arra is kitért, hogy a foglalkozó irattárolójánál nem állt rendelkezésre okmány, és sem a tanúk vallomása, sem egyéb módon nem lehetett a vitatott időszakban a felperes által végzett munkát ellenőrizni.
A felperes keresetet terjesztett elő az első- és másodfokú közigazgatási határozatok hatályon kívül helyezése iránt.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság a Tnyvhr. 1. számú mellékletének 7. pontját úgy értelmezte, hogy a szövő munkaköri megnevezés mellett szereplő megjegyzések szűkítést jelentenek a korkedvezményre jogosultság szempontjából, azaz csak azon szövő munkakört betöltők számára jár a korkedvezmény, akik ezeket a további tevékenységeket (malheur-fűző /fűző-fejtő/, szalagszövő, hevedergyári szövő, azbesztszövő munkakörben vetülékcséve cseréje, vetélőváltás, lánc- és vetülékfonalszakadás kijavítása, egyéb géphibák kiküszöbölése. A láncfonal, a fonalőr tisztítása, kész darab levágása, leszedése, elszállítása, hulladékgyűjtés, géptisztítás) is végzik. Mivel a felperes nem vitatta, hogy szalagszövő, hevedergyári szövő és azbesztszövő tevékenységet nem végzett, a közigazgatási perben meghallgatott tanúk pedig nem igazolták, hogy malheur-fűző (fűző-fejtő) tevékenységet végzett szövőként, a munkaügyi bíróság a keresetet elutasította.
A Kúria 2019. szeptember 23. napján kelt, Mfv.III.10.106/2019/5. számú ítéletével az elsőfokú ítéletet az első- és másodfokú közigazgatási határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte.
Megállapította, hogy a textiliparban végzett munka alapján korkedvezményre a Tnyvhr. 1. számú melléklet 7. pontjában felsorolt munkakörökben dolgozó, a "munkakör" és a "munkakör leírása" cím alatt felsorolt munkatevékenységeket végző személyek válhatnak jogosulttá, s a jegyzékben szereplő munkakörök között elnevezésük szerint a jogosultság szempontjából nem lehet különbséget tenni. Rámutatott arra is, hogy a társadalombiztosítási szervek az 1971. szeptember 1. és 1974. december 31. közötti időszak elismerésére irányuló kérelem elutasítását a "munkaviszony nyilvántartó-lap" "megjegyzés" rovatában szereplő "KK 1975.01.01." bejegyzésre alapították, és nem vették figyelembe a peres eljárásban meghallgatott munkatársak tanúvallomását. E vallomások alapján a Kúria úgy ítélte meg, hogy a felperes a bizonyítási kötelezettségének eleget tett, és a rendelkezésre álló bizonyítékok egybevetésének eredményeként megállapította, hogy a felperes esetében a korkedvezményre jogosultság feltételei az 1971. szeptember 1. és 1974. december 31. közötti időszakban is teljesültek.
A kormányhivatal megismételt eljárásban hozott, 2020. április 7. napján kelt határozatával megállapította, hogy a felperes 12 év 169 nap korkedvezményre jogosító időt szerzett, amely alapján 3 év korkedvezményre jogosult.
A felperes 2018. október 2. napjáig munkaviszonyban állt. 2018. október 3-án a Kúria által hatályon kívül helyezett közigazgatási határozatok alapján, az azokban megállapított korkedvezményre jogosító idő figyelembevételével (2 évvel a rá irányadó öregségi nyugdíjkorhatár előtt) korhatár előtti ellátás iránti kérelmet nyújtott be a megyei kormányhivatal járási hivatalához.
A hivatal a kérelemnek helyt adva 2018. október 3. napjától havi 140 380 Ft korhatár előtti ellátást állapított meg a számára.
Jelen perben a felperes keresetében kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest kártérítés címén 1 684 560 Ft és 2018. október 3. napjától számított késedelmi kamata megfizetésére a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:522. § (2) bekezdésének a) pontja, 6:548. §-a és 6:47. § (1) bekezdése alapján.
Keresetét azzal indokolta, hogy az alperesi megyei kormányhivatal a Kúria által megállapítottan tévesen értelmezte a korkedvezményre jogosító munkakörre vonatkozó jogszabályhelyet, emellett megsértette tényállás-megállapítási kötelezettségét és nem folytatta le a szükséges bizonyítást sem, emiatt nem tudta már 2017. október 3. napjától igénybe venni a korhatár előtti ellátást. Állította, hogy az alperes e jogellenes magatartásával az utóbb megállapított ellátás egyévi összegével megegyező mértékű, 1 684 560 Ft kárt okozott. Előadta, hogy a kárt sem a rendes jogorvoslattal, sem a közigazgatási perben nem lehetett elhárítani.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte.
Nem vitatta, hogy a járási hivatal jogértelmezése téves volt, de arra hivatkozott, hogy azt a közigazgatási és munkaügyi bíróság is osztotta, ami igazolja, hogy az nem volt kirívóan súlyos tévedés, ezért kívül esik a felróhatóság körén.
Jelentőséget tulajdonított annak, hogy a felperes által állított jogsértés az adategyeztetési, és nem az attól eltérő, külön közigazgatási ügytípusban folyó eljárásban meghozható korhatár előtti ellátást megállapító döntéssel összefüggésben merült fel.
Kifejtette, hogy a felperes részére a kérelmében feltüntetett időponttól állapították meg az ellátást - egyébként jogszabályi felhatalmazás hiányában nem is volt lehetőség arra, hogy azt a kérelemtől eltérő időpontban állapítsák meg -, és ez ellen a határozat ellen a felperes nem élt jogorvoslattal.
Arra is kitért, hogy a felperes biztosítási jogviszonya 2018. október 3. napján szűnt meg, és a korhatár előtti öregségi nyugdíjak megszüntetéséről, a korhatár előtti ellátásról és a szolgálati járandóságról szóló 2011. évi CLXVII. törvény (Khtv.) 2018. július 25. napjáig hatályos 7. § (1) bekezdésének utolsó fordulata 2018. július 25. napjáig nem tette lehetővé korhatár előtti ellátás megállapítását a biztosítási jogviszony fennállása alatt.
Idézte a felperes elismerését, mely szerint visszamenőlegesen, 2018. július 26. napjától igényelhette volna az ellátást. E nyilatkozatra utalva a Ptk. 6:525. § (1) bekezdése szerinti kármegelőzési, kárelhárítási és kárenyhítési kötelezettség megsértéseként értékelte, hogy a felperes nem a lehető legkorábbi időponttól kérte azt.
Arra is hivatkozott, hogy ha a felperes részére az ellátás 2018. július 26. napjától került volna megállapításra, úgy annak összege kevesebb lett volna, mint a 2018. októberi határozattal megállapított ellátás, mert akkor figyelmen kívül kellett volna hagyni a 2018. 07. 26. napjától 2018. 10. 2. napjáig terjedő időszakra eső béreket és szolgálati időt. Ezért vitatta a követelés összegét is, rámutatva arra, hogy a felperes a megállapított ellátás összege alapján számította a kár összegét.
Nyomatékosította, hogy a felperes a kárigényét a Ptk. 6:522. § (2) bekezdés a) pontjára alapította, azaz azt állította, hogy értékcsökkenés állt be a vagyonában. Ezt vitatta, álláspontja szerint a felperes vagyona nem csökkent. Utalt arra, hogy a nyugdíj a munkaviszony hiányában kieső jövedelem pótlására szolgál, és a 3048/2013. (III. 13.) AB határozat szerint a tulajdonjog védelme is csak a már megállapított nyugdíj vonatkozásában áll fenn.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította.
Idézte a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. tv. (Pp.) 24. § (3) bekezdését, mely szerint a perbeli igény érvényesíthetőségének feltétele, hogy a közigazgatási ügyben eljáró bíróság - ha a bírói út biztosított - a jogsértést jogerősen megállapítsa.
Rámutatott arra, hogy a Kúria Mfv.III.10.106/2019/5. számú ítélete megállapította az első- és másodfokú közigazgatási szervek jogsértését, ezért az igényérvényesítés fenti feltétele megvalósult.
Arra is utalt, hogy a Pp. 264. § (2) bekezdése értelmében a közigazgatási ügyben eljáró bíróság közigazgatási tevékenység jogszerűségének kérdésében hozott jogerős döntése az e törvény hatálya alá tartozó ügyben eljáró bíróságot köti, ezért a Kúria Mfv.III.10.106/2019/5. számú határozatában foglaltak alapján kellett elbírálni a keresetet.
Rögzítette, hogy a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. tv. (rPtk.) 349. §-ának alkalmazása során kialakult és állandósult és a Ptk. 6:548. §-a tekintetében is irányadó bírói gyakorlat szerint egy utóbb tévesnek minősülő közigazgatási döntés kizárólag akkor eredményez kártérítési felelősséget, ha kirívóan súlyos jogalkalmazási, jogértelmezési tévedés történt: a jogszabály rendelkezése teljesen és nyilvánvalóan egyértelmű, a ténymegállapítás és a döntés pedig nem mérlegelés eredménye, (BH 1996.311., BH 2000.55., BH 2001.423., EBH 2001.526., BH 2000.55., BDT 2008.1817., Kúria Pfv.IV.20.553/2019/8. és Fővárosi Ítélőtábla Pf.I.21.151/2019/4.), mert a téves jogalkalmazás csak ekkor felróható.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság és a Kúria döntése alapján megállapította, hogy a Tnyvhr. 1. számú mellékletének 7. pontját többféleképpen lehetett értelmezni, mert az nem egyértelmű rendelkezés, ezért mérlegelésre volt szükség. Álláspontjának alátámasztására idézte a Kúria Mfv.III.10.302/2014/4. számú döntésének indokolását, mely szerint "a Tny. 8. § (1) bekezdése azokat jogosítja korkedvezményre, akik a szervezet fokozott igénybevételével járó, továbbá az egészségre különösen ártalmas munkát végeznek. Azt, hogy melyek azok a munkatevékenységek, munkakörök, amelyek a kedvezményre jogosítanak, a törvényhozó csak igen szűk körben, a Tny. 8/A.-8/B. §-ai alapján és a Tnyvhr. 2-7. §-aiban, valamint a Tnyvhr. 1. számú mellékletében szigorúan meghatározott keretek között bízta a jogalkalmazó szervek mérlegelésére."
Annak is jelentőséget tulajdonított, hogy a Kúria a felperes ügyében hozott Mfv.III.10.106/2019/5. számú határozatát EBH 2020.M.3. szám alatt - elvi jelentőségű döntésként - közzétette.
A Kúria ítéletének [19] bekezdésében rögzítettek alapján azt is megállapította, hogy a felperes ügyében a közigazgatási szervek a tényállást nem derítették fel teljeskörűen, ami a bizonyítás hiányosságára vezethető vissza. E jogsértés értékelésénél is figyelembe vette azonban, hogy az alperest a tényállás megállapítása során mérlegelési jog illette meg. Álláspontja szerint nem kirívóan súlyos mérlegelési hiba, hogy az alperes kiemelt jelentőséget tulajdonított a felperesi munkáltató korabeli okiratán szereplő "KK 1975.01.01." bejegyzésnek, továbbá, hogy a tanúk vallomását nem tekintette olyan hitelt érdemlő bizonyítéknak, amely e korabeli okirat bizonyító erejét lerontja.
Mindezek alapján úgy foglalt állást, hogy az alperes jogszabály-alkalmazási és -értelmezési tévedése kívül esik a felróhatóság körén, ezért kimentése a Ptk. 6:519. §-a alapján eredményes. Erre tekintettel - a további feltételek vizsgálatát mellőzve - a felperes keresetét elutasította.
Az ítélettel szemben a felperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben az ítélet megváltoztatásával a Pp. 369. § (1) bekezdése, valamint (3) bekezdésének a), c) és e) pontjai alapján a keresetének történő helytadást kérte.
Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság a jogellenesség megállapítását követően nem vizsgálta a kártérítés további két törvényi feltételét: a kárt és az okozati összefüggést. Álláspontja szerint csak az alperes kártérítő felelősségének megállapítását követően foglalhatott volna állást az alperesi kimentésről.
Előadta, hogy a Kúria nem a téves jogértelmezést, hanem a tényállás-megállapítási kötelezettség megsértését, a bizonyítás hiányát, és az ismeretlen tényeken alapuló döntést rótta fel az alperesnek, és az alperes jogellenes magatartását ő sem a téves jogértelmezésben jelölte meg, ezért az elsőfokú bíróság által felsorolt bírósági határozatok nem irányadóak a perben.
Ennek ellenére megjegyezte, hogy a Tnyvhr 1. számú melléklet 7. pontját nem lehet többféleképpen értelmezni, csak úgy, hogy a szövő munkakör korkedvezményre jogosít. Ennek kapcsán idézte a BDT 2008.1817. sz. eseti döntést, mely szerint, ha a jogalkalmazó szerv a jogszabály egyértelmű, több értelmezési lehetőséget nem engedő rendelkezését hagyja figyelmen kívül, menthető jogalkalmazási tévedésről nem lehet szó.
Arra is hivatkozott, hogy az alapügyben sem a tényállás megállapításánál, sem a döntésnél nem volt szükség mérlegelésre, mert kizárólag azt kellett vizsgálni, szövőként dolgozott-e, vagy nem.
Sérelmezte azt is, hogy az elsőfokú bíróság szerint az alperes a bizonyítékoknak megfelelően állapította meg a tényállást.
A kár összegével kapcsolatban megjegyezte, hogy a követelt összeget az alperes csak általánosságban vitatta, így azt általa elfogadottnak kell minősíteni. Emellett utalt arra, hogy a kár összegének bizonyítására szakértő kirendelését is kérte.
Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
Kifejtette, hogy a Kúria Mfv.III.10.106/2019/5. sz. ítélete alapján megállapított jogellenes alperesi magatartás önmagában nem vezethetett a keresetnek való helyt adáshoz. Osztotta az elsőfokú bíróság jogi álláspontját abban, hogy magatartása nem volt felróható, és ez a kártérítési felelősségét kizárja.
Fenntartotta azt az állítását, hogy megfelelő tényelőadás és bizonyíték hiányában nem állapítható meg, hogy a felperest kár érte, ezért szükségtelen volt szakértői bizonyítás a kár összegének meghatározására.
A felperes az ítélőtábla felhívására előadta, hogy az a tény, miszerint a keresettel érintett egy évben munkabért kapott, nem jelenti azt, hogy ne érte volna kár, vagy a kára megtérült volna, a jövedelmét ugyanis nem az alperes fizette, és azért megdolgozott.
Megismételte, hogy nem kívánt dolgozni ebben az időszakban, hanem a jogszabály szerinti korkedvezményt és a Tnytv. szerint neki járó ellátást kívánta a lehető legkorábbi időponttól igénybe venni, de ezzel a lehetőséggel az alperes jogellenes határozata miatt nem tudott élni.
Azt is megjegyezte, a Tnytv. 18. §-ának módosítása előtti időszakban sem volt jogszabályi akadálya annak, hogy az ellátás mellett munkaviszonyban álljon, mert a munkaviszonyt csak az ellátás igénylésének napjára kellett megszüntetni, ezt követően újra lehetőség volt munkaviszonyt létesíteni, és ha így tett volna, akkor mind a társadalombiztosítási ellátást, mind a munkaviszonyból származó jövedelmet megkapta volna. A Khtv. 11. §-a alapján az ellátását szüneteltetnie sem kellett volna, mert járulékalapja nem érte el a minimálbér tizennyolcszorosát. Ezért nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy az adott időszakban munkaviszonyban állt.
A fellebbezés nem alapos.
Az ítélőtábla a fellebbezést a Pp. 376. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el. Megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a szükséges bizonyítást lefolytatta, a tényállást helyesen állapította meg, és abból helytálló jogi következtetést vont le, döntésének indokait azonban nem osztotta az ítélőtábla.
A Ptk. 6:519. §-a értelmében, aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól a károkozó, ha bizonyítja, hogy magatartása nem volt felróható.
A Ptk. 6:548. § (1) bekezdése szerint a közigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget akkor lehet megállapítani, ha a kárt közhatalom gyakorlásával, vagy annak elmulasztásával okozták, és a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható.
Az elsőfokú bíróság a Kúria Mfv.III.10.106/2019/5. számú ítélete alapján megállapította az alperes jogellenes magatartását, amit a jelen perben az alperes nem is vitatott. Ezt követően megállapította, hogy az alperes magatartása nem volt felróható.
A felperes álláspontja szerint az elsőfokú bíróságnak a jogellenesség megállapítását követően nem azt kellett volna vizsgálnia, hogy az alperes ki tudja-e menteni magát, mert erre csak azt követően kerülhetett volna sor, hogy állást foglalt a kár és az okozati összefüggés kérdésében.
Az ítélőtábla annyiban osztja az elsőfokú bíróság álláspontját, hogy a magatartás felróhatósága a jogellenesség megállapítását követően vizsgálható volt, mert a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség a károkozó felróhatóságán alapul. Ezért, ha a magatartás nem felróható, akkor szükségtelen a kár és az okozati összefüggés vizsgálata.
A felperes - a fellebbezésében állítottal szemben - a keresetében arra hivatkozott, hogy az alperes a "jogellenes magatartást - a téves jogértelmezése mellett - elsősorban a tényállás-megállapítási kötelezettség elmulasztásával és a bizonyítási eljárás lefolytatásának hiányával valósította meg". E megfogalmazásból következően a felperes az alperes jogsértő mulasztása mellett téves jogértelmezésre is hivatkozott. Ezért a bíróságnak vizsgálnia kellett mind az alperes jogértelmezését, mind azt, hogy a tényállás-megállapítási, bizonyítási kötelezettségének eleget tett-e.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az alperes jogértelmezési tévedése - miután az alkalmazandó jogszabály nem egyértelmű és többféleképpen értelmezhető - nem volt kirívóan súlyos, és a tényállás megállapításakor sem követett el kirívóan súlyos mérlegelési hibát.
E megállapításokat az ítélőtábla nem osztja.
A felperes a kárigényét a járási hivatal eljárásával kapcsolatban érvényesítette. Ezért az elsőfokú bíróság azon megállapításai, melyek a felperes munkáltatójának korabeli okiratán szereplő "KK 1975.01.01." bejegyzésre és a tanúk vallomására vonatkoznak, nem relevánsak, mert a tényállás megállapítása során e bizonyítékokat nem az elsőfokú közigazgatási szerv, hanem a másodfokon eljárt - jelen perben nem fél - Fővárosi Kormányhivatal értékelte. Kizárólag e másodfokú határozat indokolásából állapítható meg, hogy a járási hivatal lefolytatott valamilyen bizonyítást az adategyeztetés ügyében. A bizonyítékokat és azok értékelését azonban a határozatában nem rögzítette, nem adott magyarázatot arra, hogy döntését mire alapozta és tényállást sem állapított meg az adategyeztetéssel érintett teljes időszakra.
A Kúria Mfv.III.10.106/2019/5. számú ítéletében elvi éllel szögezte le, hogy a társadalombiztosítási szervnek az eljárása során azt kellett vizsgálnia, hogy a felperes a vitatott időszakban kedvezményre jogosító munkakörben, munkakörülmények között dolgozott-e. Amennyiben a szövő munkakörben töltött idő egy részét nem ismerte el korkedvezményre jogosítóként, úgy - a tényállás-megállapítási kötelezettségéből következően - az erre vonatkozó döntése alapjául szolgáló tények feltárását, nevezetesen annak megállapítását sem mellőzhette, hogy a felperes a perbeli foglalkoztatónál 1971. szeptember 1. és 1974. december 31. között milyen, korkedvezményre nem jogosító munkát végzett. Erre a felperes igénye elbírálása szempontjából jelentős tényre nézve bizonyítást nem folytatott le, a felperest és a tanúkat a felperes munkavégzésének részletes körülményeiről nem kérdezte.
A felperes alappal hivatkozott arra, hogy e mulasztás olyan nyilvánvaló és súlyos eljárási jogszabálysértés, amely megalapozza az alperes kártérítő felelősségét, az alól nem mentheti ki magát arra hivatkozással, hogy az munkájának jellegével általában együtt járó jogszabály-alkalmazási tévedés, és így a felróhatóság körén kívül esik.
A felperes helytállóan hivatkozott a fellebbezésében arra is, hogy a járási hivatal jogértelmezést nem végzett. Határozatának indokolásából ugyanis nem tűnik ki, miképpen értelmezte a Tnyvhr. 1. számú mellékletében foglaltakat, sőt a melléklet felperesre vonatkozó pontját még csak nem is idézte. Ezért valójában nem a téves jogértelmezés, hanem a jogértelmezés hiánya róható a terhére.
Mindemellett az ítélőtábla rámutat arra, hogy nem helytálló az elsőfokú bíróság azon megállapítása, miszerint a Tnyvhr. alkalmazandó pontja többféleképpen értelmezhető. A Kúria Mfv.III.10.106/2019/5. számú ítélete alapján egyértelmű, hogy a textiliparban végzett munka alapján korkedvezményre a Tnyvhr. 1. számú melléklet 7. pontjában felsorolt munkakörökben dolgozó, a "Munkakör", és a "Munkakör leírása" cím alatt felsorolt munkatevékenységeket végző személyek válhatnak jogosulttá (a korkedvezmény hatályára előírt feltétel teljesülése esetén). Nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amely alapján a jogalkotó által megnevezett munkakörök közül csupán egyeseket, így a zárójelben feltüntetett munkakörökben történt munkavégzést lehetne kedvezményre jogosítóként figyelembe venni. A Kúria leszögezte azt is, hogy a Tnyvhr. 2. § (5) bekezdése a korkedvezményre jogosító munkakörök (munkahelyek) jegyzékében felsorolt munkaköri meghatározások kiterjesztő értelmezését tiltja, de a rendelkezés alapján a jegyzékben szereplő munkakörök között elnevezésük szerint a jogosultság szempontjából nem lehet különbséget tenni.
Ezért az igazoltan és ténylegesen szövő munkakörben dolgozó (a Tnyvhr. 1. számú melléklete 7. pontjában a szövő munkakörhöz tartozóan felsorolt feladatok közül számos feladatot ellátó) felperes esetén nem lehetett a jogszabályt másképpen értelmezni, csak úgy, hogy 1971. szeptember 1. és 1974. december 31. között is korkedvezményre jogosító munkát végzett.
A fentiekre tekintettel a felperes az alperes jogellenes magatartását bizonyította, az alperes kimentése pedig eredménytelen volt.
Ezt követően az ítélőtábla vizsgálta, hogy a Ptk. 6:519. §-a szerinti általános felelősségi alakzat további kötelező elemei (kár és jogellenes magatartás és a kár közötti okozati összefüggés) igazoltak-e.
A felperes a Ptk. 6:522. § bekezdésére utalva kérte az alperes marasztalását, azzal a megjegyzéssel, hogy a vagyonában 1 684 560 Ft értékcsökkenés keletkezett.
Kárigénye alaposságának megállapításához ezért azt kellett a perben bizonyítania, hogy ha már az első adategyeztetési eljárás során megállapításra kerül 12 év 169 nap korkedvezményre jogosító idő, akkor az általa megjelölt összeggel növekedett volna a vagyona.
A felperes 2018. október 2. napjáig munkaviszonyban állt, munkabért kapott. A keresetlevelében arra hivatkozott, hogy ha 2017. április 26-án a jogszabálynak megfelelő határozatot hozott volna a járási hivatal, akkor már 2017. október 3. napjától igényelte volna az ellátást.
A felperes a másodfokú eljárás során (5. sz. irat) egyértelműen úgy nyilatkozott, hogy nem kívánt dolgozni a perbeli időszakban.
Abban az esetben, ha 2017. október 2-án megszüntette volna a munkaviszonyát, a korhatár előtti ellátás összegével valóban nőtt volna a vagyona, viszont nem részesült volna abban a munkabérben, amit ténylegesen megkapott. Mivel az 5. sz. irata szerint munkabére magasabb összegű volt, mint a korhatár előtti ellátás összege, vagyona nem csökkent.
Ez csak akkor lenne megállapítható, ha bizonyított lenne, hogy az ellátást a munkabére mellett is megkapta volna.
A Khtv. 2018. július 25. napjáig hatályos 7. § (1) bekezdése szerint azonban 2018. július 25. napjáig nem igényelhetett korhatár előtti ellátást az, aki biztosítással járó jogviszonyban állt. Ezért a felperes 2017. október 3-án csak akkor terjeszthetett volna elő korhatár előtti ellátás iránti kérelmet, ha a munkaviszonyát megszünteti.
A felperes - amellett, hogy úgy nyilatkozott, nem dolgozott volna 2017. október 3. napját követően - azt állította, hogy az ellátás megállapítását követő naptól ismét munkaviszonyt létesített volna, és megkapta volna munkabérét is az ellátás mellett. Ezt az állítását - és így azt, hogy munkabérben is részesült volna az ellátás mellett - nem bizonyította.
2018. július 26. napjától a korhatár előtti ellátás megállapításának nem feltétele a biztosítási jogviszonnyal járó munkaviszony megszüntetése. Erre az időszakra a felperes kérhette volna az ellátás megállapítását, ezzel a jogával azonban nem élt. E mulasztásával megsértette a Ptk. 6:525. § (1) bekezdése szerinti kárenyhítési kötelezettségét, ezért az alperes az erre az időszakra eső elmaradt ellátást sem köteles megtéríteni.
Kár bizonyítottságának hiányában és a kárenyhítési kötelezettség megszegése esetén az alperes jogellenes és felróható magatartása nem alapozza meg kárfelelősségét, ezért az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét - az indokolás fenti megváltoztatásával - a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Győri Ítélőtábla Pf.I.20.061/2021/6.)