adozona.hu
ÍH 2018.139
ÍH 2018.139
VEZETŐ TISZTSÉGVISELŐVEL SZEMBENI KÁRTÉRÍTÉSI PER - PTK. 3:118. § SZERINTI KÁRTÉRÍTÉS Ha a hitelező az adós vezető tisztségviselőjével szembeni kártérítési perben a követelését kifejezetten a cég megszűnésével összefüggésben, a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezte után az adós vagyonában bekövetkező vagyon csökkenésére alapította - azaz nem a vezető szándékos magatartásával okozott kár megtérítését kéri - a Ptk. 3:118. §-ának, és nem a Ptk. 3:24. §-ának a rendelkezései az irányadók. A Ptk. 3
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az alperes 2012. november 6. napjától egyedüli tagja, majd 2014. február 10. napjától ügyvezetője volt a B. Kft. gazdasági társaságnak (továbbiakban: adós).
A felperes 2014. április 16. napjától folytatott végrehajtási eljárást az adós ellen, melynek ténye a cégjegyzékbe is bejegyzésre került. Az adós 2015. év márciusától havi rendszerességgel nyújtott be részletfizetés iránti kérelmet a felpereshez. Az adós adófolyószámlája 2015. december 31. napján 5 005 729 forint tartozást mutatott. 2016...
ÍH 2018.139 VEZETŐ TISZTSÉGVISELŐVEL SZEMBENI KÁRTÉRÍTÉSI PER - PTK. 3:118. § SZERINTI KÁRTÉRÍTÉS
Ha a hitelező az adós vezető tisztségviselőjével szembeni kártérítési perben a követelését kifejezetten a cég megszűnésével összefüggésben, a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezte után az adós vagyonában bekövetkező vagyon csökkenésére alapította - azaz nem a vezető szándékos magatartásával okozott kár megtérítését kéri - a Ptk. 3:118. §-ának, és nem a Ptk. 3:24. §-ának a rendelkezései az irányadók. A Ptk. 3:118. §-a szerinti felelősségi szabályt a Cstv. 33/A. §-ával együttesen kell alkalmazni és értelmezni [Ptk. 3:24. § (2) bekezdés, 3:118. §; Cstv. 33/A. §].
Az alperes 2012. november 6. napjától egyedüli tagja, majd 2014. február 10. napjától ügyvezetője volt a B. Kft. gazdasági társaságnak (továbbiakban: adós).A felperes 2014. április 16. napjától folytatott végrehajtási eljárást az adós ellen, melynek ténye a cégjegyzékbe is bejegyzésre került. Az adós 2015. év márciusától havi rendszerességgel nyújtott be részletfizetés iránti kérelmet a felpereshez. Az adós adófolyószámlája 2015. december 31. napján 5 005 729 forint tartozást mutatott. 2016. február 17. napján foglalási jegyzőkönyv is készült az adóssal szembeni végrehajtási eljárás során, mely szerint a végrehajtás sikerre nem vezetett. A jegyzőkönyvben az adós tartozásaként 7 111 405 forint került feltüntetésre.
Az adós 2015. évi mérlege szerint a mérleg fordulónapján (2015. 12. 31.) 1 037 000 forint eszközzel, ebből 9000 forint pénzeszközzel és 1 028 000 forint készlettel, valamint 6 449 000 forint rövid lejáratú kötelezettséggel rendelkezett.
Az alperes 2016. január 1. napján 700 000 forint, 2016. február 14. napján 600 000 forint, 2016. február 26. napján 500 000 forint és 2016. március 22. napján 300 000 forint kamatmentes tagi kölcsönt nyújtott az adósnak. A kölcsönszerződések határozatlan lejáratúak voltak azzal, hogy a visszafizetés időpontja legkésőbb a tagsági, illetve a tulajdoni jogviszony megszűnését követő 8. nap. A szerződések 5. pontja tartalmazta azt is, hogy a kölcsön nyújtása a szerződés aláírásával egyidejűleg készpénzben történik, melyet a felek aláírásukkal elismertek.
Az alperes - az adós nevében - 2016. április 28. napján 500 000 forint, 2016. május 26. napján 1 000 000 forint, 2016. május 31. napján 500 000 forint és 2016. június 30. napján 250 000 forint, mindösszesen 2 250 000 forint összegben fizette vissza az általa nyújtott tagi kölcsönöket. Az adós, mint kölcsönvevő a visszafizetéseket aláírásával nyugtázta, és a kölcsön visszafizetéséről készült bizonylatok tartalmazták azt is, hogy azok készpénzben történtek az alperes, mint kölcsönt nyújtó részére.
A felperes 2016. május 4. napján érkezett kérelmében kezdeményezett felszámolási eljárást az adóssal szemben. Kérelmének jogalapjaként a felszámolási eljárást is szabályozó 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 27. § (2) bekezdés c) pontját jelölte meg, az adós lejárt esedékességű, meg nem fizetett adótartozását pedig 8 366 161 forintban. Az adós felszámolási eljárását a Gyulai Törvényszék 2016. július 28. napján kelt és augusztus 25. napján jogerőre emelkedett végzésével rendelte el. Az adóssal szembeni felszámolási eljárás kezdő időpontja 2016. szeptember 9.
Az adós felszámolási eljárásába bejelentett összes hitelezői igény 10 690 559 forint, melyből a felperes bejelentett és nyilvántartásba vett hitelezői igénye 9 878 833 forint.
Az adós tevékenységzáró bevallása szerint 45 000 forint készpénzzel rendelkezett, rövid lejáratú kötelezettségeinek összege 9 575 000 forint volt.
A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperes, mint az adós ügyvezetője az adós fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetének bekövetkeztét követően ügyvezetési feladatait nem a hitelezői érdekek alapján látta el, ezáltal az adós vagyona 2 250 000 forinttal csökkent.
A Cstv. 33/A. § (1) bekezdése törvényi tényállási feltételei körében előadta, hogy az adós fizetésképtelenséggel fenyegető helyzete 2015. december végén következett be. Ezt a 2015. évre vonatkozó egyszerűsített éves beszámoló adatai is alátámasztják, mert 2015. december 31-én az adós vagyona már nem fedezte a rövid lejáratú kötelezettségeit. Alátámasztja továbbá e tényt az is, hogy a NAV Békés Megyei Adóigazgatósága 2014. április 16-tól adóvégrehajtási eljárást folytatott az adóssal szemben, valamint, hogy az adós 2015. március hónaptól havi rendszerességgel nyújtott be részletfizetési kérelmet az adóhatósághoz.
A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően került sor 2016. évben nyújtott tagi kölcsönök visszafizetésére, amelyek a visszafizetés időpontjában még nem voltak lejárt esedékességűek. A 2016. január 1. napján nyitó tételként szereplő 200 000 forint kölcsön lejárati határidejéről - kölcsönszerződés hiányában - információ nincs. Utalt arra, hogy 2016. április 28-án az első kölcsön visszafizetésekor az adósnak 8 386 161 forint lejárt esedékességű adótartozása volt, míg a 2016. május 26., május 31-i és június 30-i kifizetésekre a felszámolási eljárás kezdeményezésének ismeretében az adós által kért 45 napos fizetési haladékot engedélyező végzés meghozatalát követően került sor.
Az alperes a végrehajtás alá vont lejárt adótartozás rendezése helyett arra fordította az adós rendelkezésre álló pénzeszközét, hogy a saját maga részére fizesse vissza a tagi kölcsönöket. Olyan követeléseket rendezett ezzel, melyek a felszámolás kezdő időpontja után a Cstv. 57. § (1) bekezdés h) pontja szerinti követelésként csak az e), f), illetve g) pontba sorolt követelések kiegyenlítése után fizethetők ki. Utalt arra is, hogy a Cstv. 57. § (1) bekezdés h) pontja szerinti személyek részére a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben a vezető általi kifizetés - még ha az valós ügylet alapján történik is - jóerkölcsbe ütköző és a hitelezők érdekeinek sérelmével jár.
A Ptk. 3:112. § (2), és 3:118. §-a, valamint a Cstv. 33/A. § (1) bekezdése alapján az alperes vezetői felelőssége fennáll, mert a visszafizetett 2 250 000 forintot a hitelezők elől elvonta, nem úgy járt el ahogy az egy cégvezetőtől általában elvárható, a hitelezők érdekeit felróható módon nem vette figyelembe. A vagyoncsökkenést az adós okiratai igazolják, a hitelezői igényét a felszámoló nyilvántartásba vette, az összes bejelentett hitelezői igény 10 706 685 forint. Így a kifizetett 2 250 000 forint pénzeszköz a vele szemben fennálló tartozás kiegyenlítésére részben fedezetet nyújtott volna, ezáltal a vagyoncsökkenés bekövetkezett. Kétségkívül az ügyvezető magatartásával a 2 250 000 forintos vagyoncsökkenés tekintetében az ok-okozati összefüggés is fennáll.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy maga is kölcsönkapta ezen összegeket és azokat felszólításra azonnal vissza kellett fizetnie. Nem ismerte el, hogy az adós folyamatos fizetési nehézségei ellenére fizetésképtelenné vált volna. A felperes irányában fennálló tartozásokkal kapcsolatban azok saját nyilvántartásával nem egyeztek. Többször megkísérelt egyeztetni a felperessel, kért részletfizetést, amelyre az adóhatóság lehetőséget nem adott, valamint több üzleti lehetősége is meghiúsult, ami nagyrészt már a felszámolási kérelem beadása után valósulhatott volna meg.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy az alperes ügyvezetési feladatait a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően nem a hitelezői érdekek figyelembevételével látta el és ezáltal az adós vagyona 2 250 000 forinttal csökkent.
Ítélete indokolásában kifejtette, hogy a Ptk. 3:24. § (2), 3:118. §-ában írt felelősségi szabályokat a Cstv. 33/A. §-ában írt felelősségi szabályokkal együttesen kell alkalmazni.
Utalt a Cstv. 33/A. § (1) és (3) bekezdésére, és ezzel összefüggésben arra, hogy a vezetői felelősség megállapítása során a felperest terheli a bizonyítás a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztének időpontját, a vezetői magatartás és a vagyoncsökkenés közötti összefüggés tekintetében, valamint a vagyoncsökkenés mértékét illetően is. Ezzel szemben a vezető tisztségviselőnek (alperesnek) kell bizonyítania - a kimentés körében -, hogy az adott helyzetben elvárható valamennyi intézkedést megtette a hitelezői veszteségek csökkentése érdekében.
A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet kezdete az az időpont, amelytől a gazdálkodó szervezet vezetői előre látták vagy észszerűen előre láthatták, hogy a gazdálkodó szervezet nem lesz képes esedékességkor kielégíteni a vele szemben fennálló követeléseket. A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet az adós esedékes számláinak kielégítéséhez szükséges likvid pénzeszköz elégtelenségét jelenti. Ez a helyzet az alperes által is ismerten 2015. év vonatkozásában legkésőbb fennállt, melyet a mérlegadatok alátámasztanak. Az adós pénzeszköze 9000 forint volt, 2014. év óta végrehajtás is folyamatban volt az adóssal szemben a felperesi hitelezőnél adótartozás miatt. Megfelelő pénzeszköz még a tagi hitel nyújtásával sem állt a rendelkezésre az esedékes tartozás kifizetéséhez és a végrehajtás elkerülése érdekében fizetési könnyítést sem sikerült az adósnak elérnie.
Megállapítható az is, hogy az alperes a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezte után a tagi kölcsönök visszafizetésével a teljes likvid pénzeszközt ezen tartozások rendezéséhez vette igénybe, miközben a jelentős összegű köztartozás kiegyenlítésére nem fordított figyelmet, mely a hitelezői érdeket nyilvánvalóan sértette. Utalt arra a gyakorlatra, hogy a tagi kölcsönök visszafizetése nem hiúsíthatja meg a külső, 3. személy hitelező követeléseinek kielégítését. A végrehajtás folyamatban léte alatt, különösen a felszámolási kérelem kézhezvételét követően az alperes sem bízhatott abban, hogy az adós képes lesz a felperes felé fennálló tartozása kifizetésére. A hitelezői érdekek valamennyi olyan személy érdekét jelentik, akikkel szemben az adósnak kötelezettségei vannak a mérleg forrás oldalán. Az alperesnek tudnia kellett, hogy a tagi kölcsön saját részére történő visszafizetésével a hitelezői követelés legalább részbeni kielégítését meghiúsítja és ezáltal az adós vagyonát is csökkenti. A vezető szabad döntési jogköre csak addig áll fenn, amíg az adós likvid, elsősorban készpénzvagyona, az összes lejárt, illetve rövid távon lejárt követelésre fedezetet nyújt. E körülményekre tekintettel a tartozások esedékességének nincs jelentősége, különösen, hogy a kölcsönszerződések határozatlan időre szóltak. A kölcsönöket az alperes csak a felperesi tartozás keletkezését követően tette lejárttá, ezért azon hivatkozása, hogy az általa is kölcsönvett összeget vissza kellett fizetnie nem releváns. A vagyoncsökkenés mértékét a bizonylatok alátámasztották, azt az alperes hitelezői érdekekkel ellentétes magatartása idézte elő, ezért az okozati összefüggés is megállapítható.
Az elsőfokú bíróság ítélete elleni fellebbezésben az alperes annak megváltoztatásával a kereset elutasítását kérte. Előadta, az adós használt ruha kereskedelemmel foglalkozott, így többször előfordult, hogy vagyona leginkább árukészletből állt. Az áruból befolyt bevételeket újabb készlet vásárlásába kellett fektetni, ezért sokszor likviditási problémákkal küzdött, így a keresetben érintett tagi kölcsönök ismerősöktől kölcsönkért összegek voltak. Nem vitatta, hogy ezen személyek az adóssal szemben nem voltak hitelezők, erre azért került így sor, mert részére, mint magánszemélynek adták a kölcsönösszegeket, melyeket ő az adósnak továbbadott. Ennélfogva a kölcsön visszafizetése során is ő volt az, akin keresztül vissza tudta fizetni az ismerőseitől kapott kölcsönt. Ezt annak kapcsán adta elő, hogy eltérően kell megítélni a tag és a kívülálló hitelezőket. Ezen kölcsönök kívülállók kölcsönei voltak, akik szívességből, kamatmentesen adták azt a részére. Erre tekintettel ügyvezetői tevékenysége nem kifogásolható.
Előadta továbbá, hogy az adósnak kizárólag a felperes volt a hitelezője, mellyel az adós működése alatt rossz viszonyban állt. A felperes egyáltalán nem segített az adós helyzetének javításában, a fizetési kedvezményekhez egyetlen alkalommal sem járult hozzá. Számtalan alkalommal jogorvoslattal kellett volna élnie egyes megállapítások, illetőleg végrehajtási cselekmények tekintetében, arra azonban anyagi helyzeténél fogva lehetősége nem volt. Az iratokból megállapíthatóan 2015. december 31. és 2016. július 28. közötti időszakban gyakorlatilag gazdasági tevékenység nélkül változott a felperessel szemben fennálló tartozásai összege. Hangsúlyozta, ügyvezetői tevékenysége alatt a valódi hitelezők érdekeit tartotta szem előtt, amikor a kölcsön visszafizetéséről döntött. Vitatta, hogy 2015. év végén az adós fizetésképtelen lett volna, és nem tartott attól, hogy a kifizetés mások érdekeit veszélyezteti. Folyamatosan próbálta piaci lehetőségeit bővíteni pl. Romániába történő ruhaszállítással. Néhány milliós tartozás egy jó üzleti év bevételeiből jelentősen csökkenthető lett volna, azonban a felperes folyamatos végrehajtása, fizetési kedvezmény iránti kérelmének sorozatos elutasítása miatt az adós felszámolás alá került.
A fellebbezés nem alapos.
A felperes keresetében az alperes, mint vezető tisztségviselő felelősségének megállapítását kérte.
Ha a jogi személy tagja, vezető tisztségviselője a jogi személy tevékenységi körében jár el, és a jogi személlyel szerződéses vagy szerződésen kívüli jogviszonyban álló harmadik személynek érdeksérelmet okoz, a polgári jogi felelősségi (kártérítési) jogkövetkezmények általában főszabály szerint a jogi személlyel szemben alkalmazhatók.
Más a helyzet akkor, ha külön jogszabály speciális szankcióként átviszi a felelősséget a vezető tisztségviselőre. Ebben az esetben a vezető tisztségviselő a deliktuális kárfelelősség feltételei szerint felel a felróható magatartással okozati összefüggésben keletkezett vagyoni hátrányért.
Elsőként azt kellett tisztázni, hogy a vezetői felelősség körében mely jogszabályi rendelkezés irányadó, a Ptk. 3:24. §-a, a Ptk. 3:118. § és Cstv. 33/A. §-a egymáshoz hogyan viszonyul, illetve a Cstv. 33/A. § rendelkezésének mely időállapota alkalmazandó.
A gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. tv. (Gt.) 30. § (2) bekezdése szerint a vezető tisztségviselők a gazdasági társaság ügyvezetését az ilyen tisztséget betöltő személyektől általában elvárható gondossággal, a gazdasági társaság érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni. A (3) bekezdés úgy rendelkezett, hogy a gazdasági társaság fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetének bekövetkeztét követően a vezető tisztségviselők ügyvezetési feladataikat a társaság hitelezői érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni. Külön törvény e követelmény felróható megszegése esetére - ha a gazdasági társaság fizetésképtelenné vált - előírhatja a vezető tisztségviselő hitelezőkkel szembeni helytállási kötelezettségét.
A Gt. 30. § (3) bekezdése tovább fejlesztette a vezető tisztségviselőre irányadó korábbi felelősségi szabályokat és a korlátolt felelősség áttörésével a "jogszerűtlen gazdálkodásért" való felelősség (wrongful trading) intézményét honosította meg annak érdekében, hogy a társaság ügyvezetését csődközeli helyzetben visszatartsa a hitelezői érdekeket sértő magatartásoktól. A hitelező-védelmi tényállás beiktatását az indokolta, hogy a felelősen gazdálkodó üzletembertől elvárható a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezte esetén az irányítása alatt álló cég továbbműködtetése, de ekkor már oly módon, hogy a hitelezők esélyét követeléseik behajtására ne veszélyeztesse. Ilyen esetben az ügyvezetőnek - ha nem kezdeményezi a csődeljárást, illetve a felszámolási eljárást - minden intézkedésével arra kell törekednie, hogy a hitelezők követelésükhöz hozzájussanak.
A Gt. 30. § (3) bekezdésben foglaltakra figyelemmel, az adós fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetének bekövetkezte esetére a 2006. évi VI. tv. iktatta be a Cstv. 33/A. §-ába - mint külön törvénybe - a vezetői felelősség szabályait.
A 2013. évi V. tv. (új Ptk.) hatálybalépésével a Gt. - hivatkozott bekezdéseivel együtt - 2014. március 15-től hatályon kívül helyezésre került.
Az új Ptk. a vezetői felelősség szabályait kiterjesztette, és nemcsak a korábbi Gt. 30. § (3) bekezdésében foglaltak szerint a cég megszűnésének esetére szabályozza (3:118. §), hanem működő cégek vezetőinek felelősségére is felelősségi szabályokat alkotott (6:541. §). Ez utóbbi szabályozás a Ptk. 2016. évi LXXVII. tv.-nyel történt módosításával ugyan hatályon kívül helyezésre került, de egyidejűleg módosította a jogszabály a Ptk. 3:24. § (2) bekezdését, így a vezetők felelősségére párhuzamosan hatályban vannak a Ptk. 3:118. § és 3:24. §-ának rendelkezései.
Jelen esetben, mivel a felperes kifejezetten a cég megszűnésével összefüggésben, a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezte után, az adós vagyonában bekövetkező vagyoncsökkenésre alapította keresetét - és nem szándékos magatartással a felperesnek okozott kár megtérítését kérte -, ezért a Ptk. rendelkezései közül a 3:118. § rendelkezései az irányadók.
Az új Ptk. 3:118. §-a szerint ha a gazdasági társaság jogutód nélkül megszűnik, a hitelezők kielégítetlen követelésük erejéig kártérítési igényt érvényesíthetnek a társaság vezető tisztségviselőivel szemben a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai szerint, ha a vezető tisztségviselő a társaság fizetésképtelenségével fenyegető helyzetének beállta után a hitelezői érdekeket nem vette figyelembe. Az új Ptk. hatálybalépését követően a korábban a Gt. 30. § (3) bekezdésén alapuló Cstv. 33/A. § rendelkezései a 2013. évi CCLII. törvénnyel módosultak, e speciális felelősségi alakzat azonban továbbra is hatályban maradt. Az új Ptk. 3:118. §-a - eltérően a már nem hatályos Gt. korábbi rendelkezéseitől -, nem tartalmaz utalást a külön jogszabály alkalmazására, maga mondja ki a vezető tisztségviselő felelősségét, és meghatározza annak feltételeit, viszont nem tér ki az igényérvényesítés eljárási rendjére. Valójában azonban nem kétféle felelősségi szabály alapján alkalmazható kétféle jogról, és nem kétféle igényérvényesítésről van szó, hanem egy alanyi jogról és annak meghatározott eljárási rend szerinti érvényesítéséről. Ezért a Ptk. 3:118. §-ában megjelölt felelősségi szabályt - a Ptk. elsőbbségét hangsúlyozva - együttesen kell alkalmazni a Cstv. 33/A. §-ában szereplő felelősségi szabályokkal. Ezt támasztja alá utóbb a Cstv. 33/A. §-ának 2017. évi XLIX. törvénnyel történt módosítása is.
Fentiekből következően a perben a 2016. május 04. napján kezdeményezett, és ezt követően elrendelt felszámolási eljárásra tekintettel, a felperes keresete folytán az alperes vezetői felelősségét az új Ptk. 3:118. §-a és a Cstv. 33/A. §-ának, - az adós elleni felszámolás kezdeményezésének megfelelő - 2014. március 15-i időállapota szerinti rendelkezései alapján kellett vizsgálni.
A Cstv. 33/A. §-a alapján az igényérvényesítés két lépcsőben történhet: először megállapítási kereset (Cstv. 33/A. §), majd ennek eredményessége után - a felszámolási eljárás lezárását követően - külön marasztalási kereset előterjesztésével [Cstv. 33/A. § (6) bekezdése szerint]. Az első perben meg kell állapítani a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet időpontját, az ezt követően a hitelezői érdekekkel ellentétes vezetői magatartásokat, és azokkal okozati összefüggésben az adósnál bekövetkezett vagyoncsökkenés mértékét, majd ezt követően lehet a 33/A. § (6) bekezdése szerinti feltételekkel marasztalást kérni. A Ptk. 3:118. § és a Cstv. 33/A. § alapján egyezően az adós gazdálkodó szervezet megszűnése esetére állhat fenn a vezető tisztségviselő felelőssége, a Cstv. 33/A. §-a szerinti speciális eljárási szabályok alapján azonban a felelősség megállapítására vonatkozó per az adós cég felszámolása alatt indítandó, és a második lépcsős marasztalási per indítható az adós megszűnése után.
A jelen ügyre irányadó, a 2013. évi CCLII. törvénnyel módosított és 2014. március 15. napjától hatályos 33/A. § (1) bekezdése szerint a hitelező vagy - az adós nevében - a felszámoló a felszámolási eljárás ideje alatt keresettel kérheti a bíróságtól annak megállapítását, hogy azok, akik a gazdálkodó szervezet vezetői voltak a felszámolás kezdő időpontját megelőző 3 évben, a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően ügyvezetési feladataikat nem a hitelezők érdekeinek figyelembevételével látták el, és ezáltal a gazdálkodó szervezet vagyona csökkent, vagy a hitelezők követeléseinek teljes mértékben történő kielégítését meghiúsították, vagy elmulasztották a környezeti terhek rendezését. A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezte az az időpont, amelytől kezdve a gazdálkodó szervezet vezetői előrelátták, vagy észszerűen előreláthatták, hogy a gazdálkodó szervezet nem lesz képes esedékességkor kielégíteni a vele szemben fennálló követeléseket.
A (3) bekezdés szerint mentesül a felelősség alól az (1) bekezdésben említett vezető, ha bizonyítja, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően az adott helyzetben az ilyen tisztséget betöltő személytől elvárható valamennyi intézkedést megtette a hitelezői veszteségek elkerülése, csökkentése, továbbá az adós gazdálkodó szervezet legfőbb szerve intézkedéseinek kezdeményezése érdekében.
A Cstv. 33/A. §-a szerinti kártérítési tényállásnak alapja tehát a hitelezői érdekekkel ellentétes tevékenység (jogellenes magatartás), és a vezető tisztségviselő, ügyvezető fenti magatartásával (kötelezettségszegésével) okozati összefüggésben keletkezett károsodás (vagyoncsökkenés) az, amelyért a vezető felelőssége fennáll.
A Cstv. - már idézett - rendelkezései szerint a perben a felperesnek kellett bizonyítani az adós gazdálkodó szervezetnél a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztének időpontját, megjelölni azokat az ezt követően kifejtett alperesi - vezetői - magatartásokat, amelyekkel okozati összefüggésben a felperesi adósnál vagyoncsökkenés következett be, míg ezt követően az alperesi vezetőt megillette a bizonyítás lehetősége a kimentés körében (ÍH 2012/9. számú jogeset).
Az alperesi vezető tisztségviselő felelőssége megállapításának első konjunktív jogszabályi feltétele a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet kezdő időpontjának meghatározása.
A fenyegető fizetésképtelenség nem azonos a Cstv. 27. § (2) bekezdésében szabályozott fizetésképtelenséggel. Ez utóbbi pénzforgalmi szemléleten alapul: ha az ott szabályozott bármely feltétel megvalósul, akkor az adós, függetlenül a fizetési szándékától, képességétől, tényleges vagyonától, fizetésképtelennek minősül, ellene felszámolási eljárás indítható. Fenyegető fizetésképtelenség esetén nem az a döntő, hogy van-e az adósnak olyan tartozása, amely alapján a Cstv. 27. § (2) bekezdése értelmében - erre irányuló kérelem esetén - fizetésképtelennek minősül-e, hanem lényeges az, hogy az adós a tartozását esedékességkor képes-e megfizetni. Ha igen, de egyéb - például gazdasági stb. - okból nem akarja a kötelezettség kiegyenlítését, a fenyegető fizetésképtelenség nem áll fenn, ebben az esetben ellene felszámolási eljárás kezdeményezhető. Ha azonban a tartozás megfizetésére az esedékességkor nem képes, mert nincs elegendő pénzeszköze, akkor bekövetkezik a fenyegető fizetésképtelenség és ha ezt a gazdálkodó szervezet vezetői előre látták, vagy észszerűen előre láthatták, ettől az időponttól kezdve a Cstv. 33/A. § (1) bekezdése szerint - a felszámolás megindításától, mint feltételtől függően - beáll a felelősségük a hitelezőkkel szemben. A tartozás esedékességkor történő kielégítésének "képessége" likvid pénzeszköz meglétét feltételezi, vagyis nem elegendő, ha az adós teljes vagyona - készpénzzé konvertálása esetén - egyébként fedezetet nyújtana a tartozások kielégítésére. A hangsúly e vonatkozásban az esedékességkor történő kielégítésen van, az adós képviselőinek folyamatosan figyelemmel kell tehát követniük a cég esedékes, lejárt tartozásait, és a cash flow kimutatást. A vezető döntési szabadsága kiterjed arra, hogy a lejárt tartozásokat milyen sorrendben elégíti ki, nincs olyan jogszabályi előírás, amely meghatározná, hogy a még fizetésképtelennek nem nyilvánított adósnak tartozásai rendezése során milyen sorrendet kell követnie (BDT 2013/3/47., Ítélőtáblai Határozatok 2013/1/3. számú döntés).
A kifejtettek szerint tehát lényeges kérdés volt a perben a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztének pontos időpontja, mert ezen időponttól kifejtett ügyvezetői magatartás szolgálhat alapul a Cstv. 33/A. §-ában szabályozott felelősség megállapítására.
Az elsőfokú bíróság az adós fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetének kezdő időpontját 2015. év végén megállapíthatónak találta, melyet a rendelkezésre álló mérleg adatokkal és azzal indokolt, hogy az adóssal szemben 2014. év óta a felperesi hitelezőnél adótartozás miatt végrehajtási eljárás is folyamatban volt.
Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ezen megállapításával egyetért. A keresetlevél mellékleteként rendelkezésre álló mérlegadatok szerint a 2015. december 31-i fordulónapon az adós forgóeszközeinek értéke összesen 1 037 000 forint volt, amelyből a készlet 1 028 000 forint, a pénzeszközök 9000 forintot tettek ki, míg az adós rövid lejáratú - egy éven belül esedékessé váló - kötelezettségei ugyanakkor 6 449 000 forint összegűek voltak. Ez kétségkívül azt jelenti, hogy ebben az időpontban az adós fizetésképtelenséggel fenyegető helyzete fennállt tekintettel arra, hogy az ekkor rendelkezésre álló likvid pénzeszközei már nem nyújtottak fedezetet a rövid lejáratú - 1 éven belül esedékessé váló - tartozásai kielégítésére. Az elsőfokú bíróság helyesen utalt arra az adós által nem vitatott tényre is, hogy a felperes által az adóssal szemben adóvégrehajtási eljárás is folyamatban volt 2014. április 16. napjától, amely eredményre nem vezetett. Mindez azt is jelenti, alaptalan az alperes fellebbezési hivatkozása arra, hogy a keresetben megjelölt - és azzal egyezően az elsőfokú ítéletben megállapított - időpontban az adós fizetésképtelenséggel fenyegető helyezte nem állt fenn.
Ezzel kapcsolatban az ítélőtábla megjegyzi, hogy maga az alperes is elismerte az elsőfokú eljárásban 3. sorszám alatt előterjesztett előkészítő irata második pontjában, hogy az adósnak az érintett időszakban folyamatos fizetési nehézségei voltak. Annak jelentősége a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezte időpontjának meghatározásakor nincs, hogy az alperes álláspontja szerint a felperes irányában fennálló adótartozásai jogalapja, illetőleg összegszerűsége helytálló volt-e vagy sem, mint ahogy annak sincs jelentősége ebből a szempontból, hogy a felperes az adós által több alkalommal előterjesztett - egyébiránt a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetre közvetlen utaló - részletfizetés iránti kérelmét bármely ok miatt elutasította. Ezen - az alperes által hivatkozott - kérdések a közigazgatási hatósági eljárásban, illetve közigazgatási perben lettek volna vitathatók.
Ezt követően a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően kifejtett, a keresetben megjelölt alperesi vezetői magatartást kellett vizsgálni.
Az alperes előadta, magánszemélytől vett fel kölcsönt annak érdekében, hogy azt továbbadva, az adósnak az általa sem vitatott fizetési nehézségeit enyhítse. Ebből az következik, hogy bár az alperes magánszemélytől saját személyében kapott kölcsönöket, azokat azonban mint a társaság tagja és ügyvezetője nyújtotta - tagi kölcsönként - az adósnak. A tagi hitel nyújtásának igazolására a keresetlevél mellékleteként az okiratok rendelkezésre állnak. Így az adós részére az általa nyújtott kölcsönökről a kölcsönszerződések a tényállásban rögzített időpontokban és összegekre vonatkozóan, úgyszintén a "Kölcsön visszafizetési bizonylat" elnevezésű okiratok, amikor is az alperesi kölcsönadó részére az adós a tényállás szerinti időpontokban írt kölcsönösszegeket visszafizette. A kölcsönnyújtás tényét, azok visszafizetésének sem időpontját, sem összegszerűségét az alperes nem tette vitássá.
Azt az alperes elsőfokú eljárásban, és a fellebbezésben is csak állította, de nem bizonyította, hogy a tagi kölcsönként folyósított összegeket külső, harmadik személyek folyósították részére. De ha ez bizonyításra kerülne is, az sem változtatná meg jelen ügy tényállását a tekintetben, hogy a kölcsönt az adós részére az alperes nyújtotta. Az, hogy ezt milyen forrásból tette, közömbös. A tényállást az változtatná meg, ha a harmadik személyek a kölcsönt közvetlenül az adósnak nyújtották volna, de ezt az alperes sem állította.
A fent kifejtettekből megállapíthatóan tehát az adós fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetének bekövetkeztét (2015. december 31.) követően került sor az alperes részére - mint ügyvezetőnek - összesen 2 250 000 forint tagi kölcsön visszafizetésére (2016. április 28.-2016. június 30.).
Az sem vitás továbbá, hogy az alperes, mint ügyvezető tudomással bírt az adóssal szembeni felszámolási kérelemről, arról is, hogy a felszámolást kezdeményező felperes felé a felszámolási kérelemben megjelölt tartozás megfizetésére haladékot kapott, ezek ismeretében mégis az általa nyújtott tagi kölcsön visszafizetéséről rendelkezett.
Az alperesi vezető tisztségviselőre ugyanakkor ebben az időszakban már az a törvényi elvárás hárult, hogy a céget a hitelezők érdekeinek elsődleges figyelembevétele mellett vezesse, továbbá ne veszélyeztesse azok esélyét a követelés behajtására. A hitelezői érdek ebben a vonatkozásban valamennyi olyan személy érdekét jelenti, akikkel szemben az adósnak számviteli mérlege forrásoldala szerint kötelezettségei vannak. A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezte esetén az ügyvezetőnek még fennmarad a döntési lehetősége, hogy a cég valamely adósának követelését kielégítse, azonban mérlegelnie kell, hogy ezzel mely hitelezőnek kedvez. A vezető szabad döntési jogköre ilyen esetben csak addig áll fenn, amíg az adós likvid, elsősorban készpénzvagyona az összes lejárt, illetve rövidtávon lejáró követelésre fedezetet nyújt (ÍH 2013.38.). A peradatokból megállapíthatóan azonban a tagi kölcsön visszafizetésével az alperes, mint az adós ügyvezetője a likvid pénzeszközt olyan tartozás rendezésére vette igénybe, melyet meghaladó nagyságrendű köztartozás kiegyenlítésére semmilyen figyelmet nem fordított. Ez a felperes hitelezői érdekét nagymértékben sértette, mert a felperes hitelezői érdeke azt kívánta meg, hogy a társaság tagja saját követeléséhez ne jusson hozzá soron kívül egy külső hitelezőt megelőzve, és az ügyvezető saját maga, mint tag részére a kölcsön visszafizetésével a társasági vagyont ne csökkentse (BDT 2013.2881.). Az nem kétséges, hogy számviteli szempontból az adósnak nyújtott tagi hitel és a más, harmadik személyekkel, mint hitelezőkkel szembeni tartozás is a céggel szembeni követelésnek minősül, a Cstv. 33/A. § (1) bekezdése szerinti magatartás szempontjából azonban másként kell megítélni a kívülálló hitelezőt és a társaság tagjait, mint a kölcsönt nyújtó és ilyen módon hitelezővé váló személyeket. A Cstv. 33/A. § (1) bekezdése szerinti rendelkezés nem vitásan azt a célt szolgálja, hogy a társaságon kívülálló külső hitelezők az adós gazdasági társasággal kapcsolatban álló személyek érdekeit, különösen a közpénzek behajtási kötelezettségét teljesítő adóhatóság, mint hitelezők érdekét szem előtt tartva járjon el a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben lévő gazdasági társaság vezető tisztségviselője. Ez szolgálja a jogbiztonságot és a gazdasági élet biztonságát. Összegezve tehát: a Cstv. 33/A. § (1) bekezdésével kapcsolatban kialakult bírói gyakorlat értelmezéséből következően a tagi kölcsön visszafizetése nem hiúsíthatja meg a külső, harmadik személy hitelező követeléseinek kielégítését.
A vezető tisztségviselő felelősségének megállapítása során annak van jelentősége, hogy a vezető tisztségviselő a hitelezői érdekekkel ellentétes eljárása - valamennyi hitelező követelését értékelve - milyen vagyoncsökkenést eredményezett az adós vagyonában (BDT 2014.3241.). Lényeges, hogy az aktív vagyoncsökkenés akkor is megvalósulhat, ha egyébként a vagyont csökkentő ügylet eredményeként egyes hitelezői követelések megszűnnek. Az ilyen aktív vagyoncsökkenést eredményező ügylet folytán ugyanis más hitelező a törvényben foglalt kielégítési sorrendre is figyelemmel utóbb a felszámolás során a hitelezői igényéhez kisebb hányadban jut hozzá, mintha az aktív vagyont csökkentő ügyletkötésre nem került volna sor (BDT 2011.2474.). Ezt állapította meg ítéletével az elsőfokú bíróság is, amikor az alperes vezetői felelősségének fennállásáról döntött. A feltárt tényállás alapján az alperes Cstv. 33/A. § (1) bekezdése szerinti felelőssége megállapítható.
Mindezekből következően az ítélőtábla megállapította, hogy az elsőfokú bíróság érdemben helytálló döntést hozott, amikor a Cstv. 33/A. § (1) bekezdésében írt törvényi tényállás feltételeinek fennállását az alperes vonatkozásában a kereseti kérelemben előadottak szerint megállapította. Ezért az ítélőtábla az elsőfokú bíróság érdemben helyes ítéletét - az indokolás fenti kiegészítése mellett - a Pp. 253. § (3) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Szegedi Ítélőtábla Pf.III.21.125/2017.)