adozona.hu
ÍH 2018.122
ÍH 2018.122
A MUNKÁLTATÓT A MUNKAVISZONY JOGELLENES MEGSZÜNTETÉSÉVEL ÖSSZEFÜGGÉSBEN TERHELŐ FIZETÉSI KÖTELEZETTSÉG MINŐSÍTÉSE A FELSZÁMOLÁSI ELJÁRÁSBAN Felszámolási költségnek minősül a munkáltatót a munkaviszony jogellenes megszüntetésével összefüggésben terhelő fizetési kötelezettség [1991. évi XLIX. tv. (Cstv.) 57. § (2) bek. aa) pont].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság a 7. sorszámú végzésével a hitelezőnek a vitatott igénye elbírálására irányuló kérelmét (tartalmilag a hitelező 530 700 forint követelése vonatkozásában a felszámoló által vitatott besorolás alkalmazására irányuló, a felszámoló által elbírálás végett előterjesztett igényt) elutasította.
Végzése indokolásában rögzítette, hogy a hitelező 2014. július 12. napjától állt az adós mint munkáltató alkalmazásában személy- és vagyonőr munkakörben. A munkabére 2015. évtől havi brutt...
ÍH 2018.122 A MUNKÁLTATÓT A MUNKAVISZONY JOGELLENES MEGSZÜNTETÉSÉVEL ÖSSZEFÜGGÉSBEN TERHELŐ FIZETÉSI KÖTELEZETTSÉG MINŐSÍTÉSE A FELSZÁMOLÁSI ELJÁRÁSBAN
Felszámolási költségnek minősül a munkáltatót a munkaviszony jogellenes megszüntetésével összefüggésben terhelő fizetési kötelezettség [1991. évi XLIX. tv. (Cstv.) 57. § (2) bek. aa) pont].
Az elsőfokú bíróság a 7. sorszámú végzésével a hitelezőnek a vitatott igénye elbírálására irányuló kérelmét (tartalmilag a hitelező 530 700 forint követelése vonatkozásában a felszámoló által vitatott besorolás alkalmazására irányuló, a felszámoló által elbírálás végett előterjesztett igényt) elutasította.Végzése indokolásában rögzítette, hogy a hitelező 2014. július 12. napjától állt az adós mint munkáltató alkalmazásában személy- és vagyonőr munkakörben. A munkabére 2015. évtől havi bruttó 122 000 forint volt. Az adóssal szemben 2015. június 11. napján előterjesztett keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperes adós jogellenesen szüntette meg a munkaviszonyát, és kérte a kötelezését a ki nem adott szabadsága pénzbeni megváltására bruttó 120 000 forint összegben, valamint a 2015. február 2. napjától 2015. február 17. napjáig tartó időszakra eső betegszabadság megfizetésére bruttó 64 500 forint összegben és a Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 82. § (2) bekezdése alapján az elmaradt jövedelme megfizetésére 2015. február hónaptól június hónapig terjedően, 530 700 forint összegben.
A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 2015. augusztus 27. napján bírósági meghagyástbocsátott ki az adóssal szemben a hitelező kereseti kérelme szerint, és kötelezte az alperest, hogy a jogerőre emelkedéstől számított tizenöt nap alatt fizessen meg a felperesnek szabadságmegváltásként bruttó 120 000 forintot, betegszabadságra járó díjazásként 64 500 forintot, elmaradt jövedelem jogcímén járó, kártérítésként 530 700 forintot. A bírósági meghagyás 2015. október 8. napján jogerőre emelkedett.
A hitelező a 2016. november 7. napján kelt, a felszámolóhoz intézett levelében bejelentette a 120 000 forint szabadságmegváltás, 64 500 forint betegszabadságra járó díjazás és 530 700 forint elmaradt jövedelemből eredő kártérítés címén fennálló követelését, továbbá kérte, hogy ezen összegeket, valamint 2015. október 24. napjától járó késedelmi kamatait és 15 000 forint ügyvédi költséget vegye nyilvántartásba és igazolja vissza. A felszámoló az igénybejelentést akként igazolta vissza, hogy a szabadságmegváltás jogcímén követelt 120 000 forintot, valamint a betegszabadságra járó díjazás jogcímén bejelentett 64 500 forintot a) kategóriában vette nyilvántartásba, egyben tájékoztatta a hitelezőt, hogy a bírósági meghagyás szerinti 530 700 forint kártérítés a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 57. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti kötelezettségnek nem tekinthető.
A felszámoló 2017. február 21. napján, a Cstv. 46. § (6) bekezdése alapján elbírálás végett a bíróság elé terjesztette a hitelező vitatott igényét, és kérte, hogy a bíróság az elmaradt jövedelem jogcímén járó, kártérítésként megítélt 530 700 forint összegű hitelezői igény felszámolási költségként történő besorolása iránti kérelmet utasítsa el. Kérelme alátámasztására hivatkozott a Kúriának a munkaviszony munkáltató általi jogellenes megszüntetése jogkövetkezményeinek egyes kérdéseiről szóló 3/2014. (III. 31.) KMK véleménye (4) bekezdésének a) pontjára, amely kimondja, hogy az elmaradt jövedelem tételeit a kereset szerinti jogcímenként kell vizsgálni és az ítélet rendelkező részében jogcímenként és összegszerűen elkülönítve kell feltüntetni.
A hitelező a felszámoló előterjesztésében foglaltakkal szemben állította, hogy a jogerős bírósági meghagyás elmaradt jövedelem jogcímén jelöli meg a követelést, amely bérjellegű juttatásnak tekintendő. Álláspontja szerint a felszámoló rosszul értelmezi a 3/2014. (III. 31.) KMK véleményt.
Az elsőfokú bíróság a végzése jogi indokolása körében idézte a Cstv. 57. § (1) és (2) bekezdését kifejtve, hogy az irányadó gyakorlat szerint a felszámolási költséget szűken kell értelmezni, valamely költség csak akkor tekinthető ennek, ha egyértelműen besorolható a Cstv. 57. § (2) bekezdés valamelyik kategóriájába; a Cstv. által privilegizált helyre csupán a munkaviszonyhoz kapcsolódó követelések sorolhatók. A követelés összegszerűségéből megállapíthatónak látta, hogy a hitelező az adóst az Mt. 82. § (2) bekezdése alapján - mely szerint a munkáltató köteles megtéríteni a munkaviszony jogellenes megszüntetésével összefüggésben okozott kárt - elmaradt jövedelem jogcímén az elmaradt munkabére megfizetésére kérte kötelezni. A bírósági meghagyás azonban nem elmaradt munkabér, hanem elmaradt jövedelem jogcímén járó kártérítésről rendelkezik, ezért a felszámoló helytállóan utasította vissza ennek a Cstv. 57. § (2) bekezdés a) pontjába történő besorolását.
Az elsőfokú bíróság végzése ellen a hitelező fellebbezéssel élt elsődlegesen annak megváltoztatását és az eljárás tárgyát képező követelésének a) kategóriába sorolásának elrendelését kérve, másodlagosan a hatályon kívül helyezését indítványozva.
Fellebbezését azzal indokolta, hogy a hitelező nem kerülhet hátrányosabb helyzetbe más munkavállalókhoz képest amiatt, mert az alapítélet (a bírósági meghagyás) kártérítést fogalmaz meg. A hitelező munkanélküli lett, ezért jogi képviselő nélkül járt el, és nem volt tisztában azzal, hogy a rossz megfogalmazás miatt félmillió forint ki nem fizetett munkabértől esik majd el a felszámolási eljárásban. A hitelező hangsúlyozta, a 3/2014. (III. 31.) KMK vélemény az elmaradt jövedelem jogcímén járó kártérítés maximális összegét, az utána történő adózást, levonást részletezi; azon része, miszerint önálló jogcímként nevesíteni kell az elmaradt munkabért, nem jelenti, hogy a megítélt összeg ne minősülne elmaradt munkabérnek. Kiemelte: amint számszakilag az elsőfokú bíróság is levezette, a hitelező elmaradt jövedelme az adott esetben összegszerűségében megegyezik az elmaradt munkabérrel.
A felszámoló a fellebbezésre nem tett észrevételt.
A fellebbezés alapos.
Az elsőfokú bíróság az ügy eldöntése szempontjából lényeges tényállást alapvetően helyesen állapította meg, abból azonban téves jogi következtetésre jutott.
Az ítélőtábla a tényállást mindenekelőtt kiegészíti azzal, hogy az adós felszámolását a Fővárosi Törvényszék a 2016. február 17. napján érkezett kérelemre rendelte el. A felszámolás közzétételére a Cégközlönyben 2016. október 26. napján került sor.
Az adós elleni felszámolás iránti kérelem benyújtásakor hatályos Cstv. 57. § (2) bekezdés a) pontja úgy rendelkezett: felszámolási költség az adóst terhelő munkabér és egyéb bérjellegű juttatás; az aa) pont szerint ideértve a munkaviszony megszűnésekor járó végkielégítést, valamint a kollektív szerződésben, illetve a munkaszerződésben meghatározott juttatásokat. Nem említette tehát a munkáltatót a munkaviszony jogellenes megszüntetésével összefüggésben terhelő fizetési kötelezettségeket mint felszámolási költséget.
A Cstv.-nek a 2017. évi XLIX. törvény 31. § (2) bekezdésével 2017. július 1. napjától hatályosan megállapított 57. § (2) bekezdés aa) pontja azonban már a munkáltatót a munkaviszony jogellenes megszüntetésével összefüggésben terhelő fizetési kötelezettségeket is felszámolási költségnek, azaz a Cstv. 57. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti sorrendben kiegyenlítendő tartozásnak minősíti. A 2017. évi XLIX. törvény 31. § (2) bekezdéséhez fűzött indokolás szerint a Cstv. 57. § (2) bekezdésben a felszámolási költségek között a munkavállalók munkaviszonyának megszüntetésével összefüggésben a munkáltatót terhelő fizetési kötelezettségeket indokolt azonosan kezelni függetlenül attól, hogy a jogviszony megszüntetése szabályszerűen vagy jogellenesen történt.
Az ítélőtábla mindezt egybevetve rámutat: noha a 2017. július 1. napja előtt hatályos 57. § (2) bekezdés aa) pontja külön nem nevesítette a munkáltatót a munkaviszony jogellenes megszüntetésével összefüggésben terhelő fizetési kötelezettséget, a munkaviszony jogellenes megszüntetéséből eredően elmaradt jövedelem megtérítéseképpen teljesítendő pénztartozás bérjellege - bérpótló természeténél fogva - már ekkor is fennállt. Amint a 2017. évi XLIX. törvény idézett indokolásából kitűnik, a jogalkotó a Cstv. 57. § (2) bekezdésének aa) pontját 2017. július 1-jei hatállyal éppen azért állapította meg az adott módon, mert nem látta indokoltnak a megkülönböztetést attól függően, hogy a fizetési kötelezettség a munkáltatót a munkaviszony szabályos vagy jogellenes megszüntetéséből eredően terheli. Tévedett tehát az elsőfokú bíróság, amikor nem látott lehetőséget az eljárásbeli bírósági meghagyásban elmaradt jövedelem jogcímén járó kártérítésként megjelölt 530 700 forint felszámolási költségnek minősítésére.
A Fővárosi Ítélőtábla az előzőekben kifejtettekre tekintettel az elsőfokú bíróság végzését a Cstv. 6. § (3) bekezdése, valamint a Pp. 259. §-a értelmében megfelelően irányadó Pp. 253. § (2) bekezdése alapján megváltoztatta és a Pp. 253. § (1) bekezdése alkalmazásával kötelezte a felszámolót, hogy a hitelező vitatott besorolású igényét felszámolási költségként igazolja vissza.
(Fővárosi Ítélőtábla 15.Fpkhf.43.553/2018/5.)