adozona.hu
AVI 2018.7.47
AVI 2018.7.47
A követelés-foglalási eljárás körében alkalmazandók a Vht. követelés lefoglalására vonatkozó rendelkezései [2003. évi XCII. tv. 144. § ]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
[1] A perújított alperesi beavatkozó (a továbbiakban: beavatkozó) adó- és járuléktartozása miatt az adóhatóság végrehajtási eljárást kezdeményezett. A beavatkozó a fennálló tartozás fedezetéül a 2010. június 10. napján esedékes, a perújító felperes (a továbbiakban: felperes) felé kiállított 00139/10. számú, 70 941 100 Ft összegű számlát jelölte meg. Az elsőfokú hatóság 2010. április 21-én követelés-foglalást bocsátott ki a fenti számlára, az abban foglalt összeg erejéig. Felhívta a felperest,...
AVI 2018.7.47 A követelés-foglalási eljárás körében alkalmazandók a Vht. követelés lefoglalására vonatkozó rendelkezései [2003. évi XCII. tv. 144. § ]
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] A perújított alperesi beavatkozó (a továbbiakban: beavatkozó) adó- és járuléktartozása miatt az adóhatóság végrehajtási eljárást kezdeményezett. A beavatkozó a fennálló tartozás fedezetéül a 2010. június 10. napján esedékes, a perújító felperes (a továbbiakban: felperes) felé kiállított 00139/10. számú, 70 941 100 Ft összegű számlát jelölte meg. Az elsőfokú hatóság 2010. április 21-én követelés-foglalást bocsátott ki a fenti számlára, az abban foglalt összeg erejéig. Felhívta a felperest, hogy nyilatkozzon a követelés fennállásáról.[2] Ismételt adóhatósági felhívásra a felperes 2010. október 11-én a foglalással érintett számlára a követelést elismerte. Nyilatkozott, hogy arra más igényt nem tart, a követelés összegének megfizetését 2011. március 31. napjáig vállalta.
[3] A felperes 2010. december 8-ai beadványában követelés-foglalás megszüntetése iránti kérelmet terjesztett elő, és korábbi nyilatkozatát semmisnek kérte tekinteni arra hivatkozással, hogy a Záró dokumentáció beavatkozói teljesítésének elmaradása, hibás teljesítése miatt vele szemben a megrendelő kötbérigényt jelentett be. A beavatkozói jelzést követően az elsőfokú adóhatóság ismételten felhívta a felperest nyilatkozattételre, majd a 2011. április 4. napján kelt határozatával kötelezte az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (továbbiakban: Art.) 153. §-a alapján a 70 941 100 Ft megfizetésére.
[4] A felperes fellebbezése folytán eljárt perújított alperesi jogelőd (a továbbiakban: alperes) az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Kiemelte, hogy a tartozást elismerő nyilatkozat megtételének következtében annak joghatása beállt, így jogszerűen járt el az elsőfokú hatóság, amikor a számlában szereplő tartozás megfizetésére kötelezte a felperest.
[5] A felperes keresetét a Miskolci Törvényszék ítéletével utasította el. Kifejtette, miután a felperes a követelést elismerte, ennélfogva a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (továbbiakban: Ptk.) 240. § (1) bekezdése alapján már a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy tartozása nem áll fenn. Neki kellett igazolnia azt, hogy vele szemben kötbérigényt érvényesítenek, de ezt nem tudta tényszerűen bizonyítani. A jogerős ítélet elleni felülvizsgálati eljárásban a Kúria a 2013. május 9-én kelt ítéletével az elsőfokú ítéletet hatályában fenntartotta. Egyetértett az elsőfokú bíróság azon álláspontjával, hogy a felperes a követelést elismerte, ennélfogva már ő volt köteles bizonyítani a tartozást. Rögzítette, a bírósági eljárás lezárását követően került sor a felperes és a szerződő partner közötti megállapodás megkötésére, melyből kifolyólag igényérvényesítési lehetősége támadt a felperesnek a beavatkozóval szemben.
[6] A felperesnek a megrendelő felé fennálló kötbérrel kapcsolatos jogvitája a Kúria ítéletét követően megállapodással zárult, melyet a felperes tovább hárított a beavatkozó felé a 2014. július 10. napján kelt kompenzációs megállapodásban. Ebben rögzítették, hogy a beavatkozó a vállaltak teljesítésével késedelembe esett, így a projekt fő megrendelője a Közép-dunavölgyi Vízügyi Igazgatóság kötbérigényt érvényesített a felperesi konzorciummal szemben, mely kötbér összeget a megrendelő a konzorcium vállalkozói követelésébe történő beszámítás útján érvényesített. Miután a beavatkozó 2014. január 24-én felszámolás alá került, a felperes fennálló kötbérigényét a felszámolási eljárásban érvényesítette, amelyet a felszámoló határidőben bejelentettként nyilvántartásba vett a 2014. február 27-én kelt levelében.
Perújítási kérelem és ellenkérelem
[7] A felperes perújítási kérelmet terjesztett elő, melyben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése mellett új határozat hozatalát kérte azzal, hogy az alperes határozata jogszabálysértő. Előadta, a beavatkozó a megrendelő felé fennálló felperesi kötbér kötelezettséget elismerte és a kártérítés jogcímén fennálló követelést beszámítással érvényesítették. A perújítás alapjául az a tény szolgált, hogy a beavatkozó az ítélet jogerőre emelkedését követően ismerte el a felperes perbeli jogviszonyból származó, vele szemben fennálló követelését 2010. augusztus 31. napi esedékességgel.[8] Az alperes a határozata jogszerűségét változatlanul fenntartotta és kiemelte, a felperes sem az adóhatósági, sem a bírósági eljárás során a beavatkozó felé fennálló kötbérigényét okiratokkal nem igazolta, illetőleg nem került sor annak bizonyítására sem, hogy vele szemben a megrendelő milyen nagyságú igényt támasztott a beavatkozó szerződésszegő magatartása folytán. Kiemelte, a felperes a lefoglalt követelésről az adóhatóság hozzájárulása nélkül nem rendelkezhet.
Eljárás a perújítás megengedhetősége körében
[9] A Miskolci Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság végzésével a felperes perújítási kérelmét, mint érdemi tárgyalásra alkalmatlant elutasította. Határozatának indokolásában a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (továbbiakban: Pp.) 260. § (1)-(2) bekezdésére, 339/A. §-ában foglaltakra hivatkozva kiemelte, a perújítási eljárás során is csak a közigazgatási határozat meghozatalakor fennálló ténybeliség értékelhető és vizsgálható. A perújításra okot adó ténynek olyannak kell lennie, amely nem csak a közigazgatási per, hanem a közigazgatási eljárás idején is fennállt. A felperes által sem vitatottan a beavatkozó elismerő nyilatkozata és az ennek alapján született kompenzációs szerződés sem a perben, sem a hatósági eljárás idején nem létezett, azt követően keletkezett, így perújítási körülményként nem vehető figyelembe.[10] A felperes fellebbezése folytán eljárt Miskolci Törvényszék végzésével az elsőfokú bíróság végzését megváltoztatta és megállapította, felperes perújítási kérelme megengedhető. Kifejtette, hogy a törvény nem tartalmaz olyan kifejezett rendelkezést, miszerint a perújítást csupán a per elbírálásakor már megvolt tényre vonatkozó bizonyíték vagy jogerős bírói, illetve más hatósági határozat alapján lehet kérni, bár a perújítás alapjaként megjelölt ténynek már a megtámadott ítélet meghozatalakor fenn kell állnia. Kiemelte, a perújítási eljárás során az utóbb keletkezett bizonyítékokkal, mint a beavatkozó elismerő nyilatkozatával, a kompenzációs szerződéssel a perújító felperes azt kívánja bizonyítani, hogy a tény, mely szerint nem áll fenn a beavatkozónak követelése vele szemben, már a közigazgatási határozat meghozatalakor is fennállt. Rámutatott, önmagában az a tény, hogy a vállalkozási szerződésben érdekelt felek utóbb jogvitájukat rendezve szolgáltatnak bizonyítékot arra vonatkozóan, miszerint a perújító felperes fizetési kötelezettsége a beavatkozóval szemben nem áll fenn, nem teszi a perújítási kérelmet érdemi tárgyalásra alkalmatlanná, hiszen a felperes által az alapperben állított tény bizonyítékául szolgál.
Az elsőfokú ítélet
[11] Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletében a felperes kérelmének helyt adott, a jogerős ítéletet, valamint az alperesi határozatot az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú adóhatóságot új eljárásra kötelezte. Hangsúlyozta, a törvényszék elsőfokú bíróságot is kötő álláspontja az volt, hogy nem ellentétes a felperesi álláspont a Pp. 339/A. §-ában szabályozott speciális eljárási szabállyal, mivel önmagában az a tény, hogy a vállalkozási szerződésben érdekelt felek utóbb jogvitájukat rendezve szolgáltatnak bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy a felperes fizetési kötelezettsége a beavatkozóval szemben nem állt fenn, nem teszi a perújítási kérelmet érdemi tárgyalásra alkalmatlanná. Így nem találta megalapozottnak az alperes érvelését, hogy a felperesnek akkor, abban az időpontban kellett volna rendelkeznie a követelés fenn nem állását igazoló okiratokkal, mikor a korábbi tartozást elismerő nyilatkozatát visszavonó nyilatkozatot megtette. A bíróság ítélete részletesen elemezte a felperes által csatolt okiratokat a megrendelő és a konzorcium, valamint a felperes és a beavatkozó között. Rögzítette, tény, hogy a felperes és a beavatkozó között létrejött vállalkozási szerződés 7.4. pontjára figyelemmel a beavatkozóval szemben a 2014. július 10. napján kelt megállapodás alapján elismert követelése áll fenn a felperesnek. Idézte a régi Ptk. 296. § (1) és (2) bekezdésében foglaltakat, illetőleg utalt a Polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (továbbiakban: új Ptk.) 6:49. § (1) és (2) bekezdésében, 6:26. §-ában foglaltakra. Rámutatott, a felperes követelését a beavatkozó 2010. augusztus 31. napi esedékességgel ismerte el, így a jogerős alperesi határozat meghozatalának időpontjában fennálló tényt bizonyított a felperes a perújítási eljárásban csatolt okirati bizonyítékokkal.[12] Az elsőfokú bíróság az új eljárásra az adóhatóságnak előírta annak megállapítását, hogy a követelés-foglalásra válaszul érkezett felperesi elismerő nyilatkozat - mely megerősítette a tartozás jogcímét, összegszerűségét - mellett a felperes bizonyította-e, hogy ezen tartozással szembeállítható beavatkozóval szembeni követelése keletkezett, melyet a beavatkozó elismert és ennek megfelelően kell levonnia eljárása során a következtetéseket.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[13] A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet annak hatályon kívül helyezése és a perújítási kérelem elutasítása iránt. Álláspontja szerint a jogerős ítélet ellentétes az Art. 1. § (5) bekezdésében, 2. § (1) bekezdésében, 153. §-ában, a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (továbbiakban: Vht.) 112. § (1) bekezdésében, valamint a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (továbbiakban: Ket.) 6. § (1) bekezdésében foglaltakkal. A Kúria ítéletében foglaltakból kiindulva állította, a közigazgatási és bírósági eljárás során az alá nem támasztott igényt figyelembe venni nem lehetett. Okfejtése szerint a felperes perújítási kérelmét a Kúria ítéletének egy mondatára alapozta, azonban az a teljes szövegkörnyezetből kiragadva és a vonatkozó jogszabályi környezettől elvonatkoztatva nem értelmezhető. Hangsúlyozta, a Kúria a nyilatkozat visszavonásának korlátaira is utalt döntésében, annak lehetősége nem parttalan, azt az eljárási alapelvek nagymértékben korlátozzák. A felperesnek lehetősége lett volna a követelés elismerését követően bizonyítani a beavatkozóval szembeni tartozásának fenn nem állását, azonban ezt alátámasztó megfelelő dokumentációval nem rendelkezett. Nézete szerint a Kúria ítéletéből arra nézve vonható megalapozott következtetés, hogy a felperesnek akkor, abban az időpontban kellett volna rendelkeznie a követelés fenn nem állását igazoló okirattal, amikor a korábbi tartozást elismerő nyilatkozatát visszavonó nyilatkozatot megtette, melyhez képest nem bír jelentőséggel az, hogy a felek között utóbb az adóhatóság hozzájárulása nélkül kötött megállapodás alapján a felperesnek igényérvényesítési lehetősége támadt a beavatkozóval szemben.[14] Hivatkozott a Vht. 112. § (1) bekezdésébe ütköző módon létrejött szerződésre, melyet felperes és a beavatkozó az adóhatóság hozzájárulása nélkül kötötte meg, így az adóhatósággal szemben hatálytalan. Megítélése szerint az elsőfokú bíróság ítéletének jogszabálysértő volta abban érhető tetten, hogy a perújítási eljárást lefolytató bíróság a felek közötti jogvita alapjául szolgáló tényállást kizárólag a felperes és a beavatkozó között fennálló polgári jogi jogviszony oldaláról, a Ptk. által szabályozott beszámítás alkalmazhatósága szempontjából vizsgálta, ugyanakkor figyelmen kívül hagyta, hogy a perben eldöntendő jogvita alapjául a felperes és az adóhatóság közötti közjogi jellegű, adójogi jogviszony szolgált, melyre a fentiekben hivatkozott speciális jogszabályok - mindenekelőtt az Art., a Ket., valamint a Vht. rendelkezései - az irányadók.
[15] A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását indítványozta, álláspontja szerint az ítélet nem sérti a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályhelyeket.
A Kúria döntése és jogi indokai
[16] A felülvizsgálati kérelem alapos.[17] A Pp. 275. § (1) és (2) bekezdésére figyelemmel a felülvizsgálati eljárásban bizonyítás felvételének nincs helye, a Kúria a felülvizsgálati kérelem elbírálása során a rendelkezésre álló iratok alapján dönt. A jogerős ítélet csak a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálható felül.
[18] A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a részletesen, pontosan és egyben helyesen rögzített tényállásból nem helytálló jogi következtetést vont le.
[19] A felülvizsgálati bíróság rámutat, az alperes felülvizsgálati kérelmében a perújítás megengedésének jogszerűségét nem vitatta, ezért ebben a vonatkozásban a Kúria a felülvizsgálati kérelemhez kötöttség elvére tekintettel megállapítást nem tehet.
[20] A Kúria hangsúlyozza, a perújításnak a törvényszék általi megengedése a perbe vitt jogvita érdemét nem dönti el, ez utóbbi körben az elsőfokú bíróságnak vizsgálnia és értékelnie kellett a felperesnek a perújítási kérelméhez csatolt bizonyítékait. A közigazgatási és munkaügyi bíróság az iratokat vizsgálat tárgyává tette és bizonyíték értékelési kötelezettségét teljesítette.
[21] A felülvizsgálati bíróság megítélése szerint jelentőséggel bírnak az alapügyben hozott döntésekben foglaltak, így az első- másodfokú adóhatósági határozatban, az elsőfokú ítéletben és a Kúria ítéletében írtak. Az elsőfokú hatóság határozatában idézte a Vht. 112. § (1) bekezdését, 113. §-át, a Ptk. 242. §-t és az Art. 153. §-át, döntését elsősorban az utóbbi jogszabályhelyre alapította. Kifejtette, a felperes nem bizonyította, hogy tartozása nem áll fenn, az általa csatolt dokumentumok ennek igazolására nem alkalmasak. Az alperes határozatában szintén felhívta a Vht., a Ptk., és az Art. fenti rendelkezéseit és helyes indokai alapján hagyta helyben az elsőfokú döntést. A Miskolci Törvényszék ítéletében idézte - többek között - az Art. 144. §- át, 153. §-át és a Vht. 112. § (1), (2) bekezdéseit, valamint 113. §-át. Döntését arra alapozta, hogy a felperes ugyan az elismerést követően nyilatkozott, miszerint a fennálló tartozást nem ismeri el, azonban ennek alátámasztására nem csatolt további olyan dokumentumot, amely a beavatkozó általi teljesítést és a számla befogadása kapcsán fennálló teljesítési kötelezettségét megkérdőjelezte volna. A Kúria eljárásának kereteit a kereseti kérelem, a jogerős ítélet és a felülvizsgálati kérelem határozta meg. A felülvizsgálati bíróság ítéletében egyetértett a jogerős ítéletben foglaltakkal, hangsúlyozta, a követelés-elismerést a felperes olyan időpontban vonta vissza, amikor az azt alátámasztó megfelelő dokumentációval nem rendelkezett, így jogszerűen ez a végrehajtási eljárás megszüntetéséhez és korlátozásához nem vezethetett. A Kúria e mellett a Pp. 339/A. §-ára hivatkozva rámutatott, a határozat jogszerűségét a bíróság mindig a határozat meghozatalakor fennálló tényállás és jogszabályok alapján vizsgálja felül, így az Art. 153. §-a szerinti határozat jogerőre emelkedésekor fennálló tényállásra figyelemmel a felperes a beavatkozó tartozását igazolni nem tudta, részéről erre már csak a felülvizsgálati eljárásban került sor.
[22] A felperes perújítási kérelmét elsődlegesen a közte, a beavatkozó és a G. Kft. között 2014. július 10-én kelt Kompenzációs megállapodásra és a beavatkozó felszámolójának 2014. február 27-én kelt, a felperesi hitelezői igény határidőben bejelentettként nyilvántartásba vételéről szóló iratára alapította. Álláspontja szerint ezek igazolják azon állítását, hogy a beavatkozó felé tartozása nem állt fenn, így az adóhatóság követelés-foglalása jogszerűtlen. Az alperes érvelése kétirányú, egyrészt rámutatott, amikor a felperes visszavonta a követelés-elismerését, akkor a perújítás alapjául szolgáló iratok még nem léteztek. Másrészt kifejtette, a Vht. 112. §-a alapján a felperes az alperes hozzájárulása nélkül a lefoglalt követelésről az alperesre kiható joghatállyal nem állapodhatott volna meg, a Kompenzációs megállapodás az alperesre hatálytalan.
[23] A Kúriának abban kellett döntenie, hogy a felperes által a perújítási kérelemhez csatolt iratok alkalmasak-e a követelés-foglalás jogszerűségének megdöntésére?
[24] Az Art. 153. §-a értelmében ha az adóhatóság az adóst megillető járandóságot (kifizetést), a hitelintézetnél kezelt összeget, illetőleg követelést vonja végrehajtás alá, és a munkáltató, kifizető, hitelintézet, valamint más személy az adóhatóság felhívása ellenére a levonást, átutalást, megfizetést elmulasztja, vagy nem a jogszabályban előírtaknak megfelelően teljesíti, az adóhatóság határozattal kötelezi a levonni, átutalni, megfizetni elmulasztott összeg erejéig az adótartozás megfizetésére. A határozatban foglalt teljesítési határidő elteltével az adóhatóság az adóvégrehajtási szabályok szerint intézkedik a tartozás behajtása (végrehajtása) iránt. Az Art. 144. §-a többek között kimondja, az adóhatóság alkalmazottja - ha e törvény másként nem rendelkezik - a Vht. rendelkezéseit alkalmazza.
[25] A Vht. 110-113. §-ai rendelkeznek a követelés lefoglalásáról. A 110. § (1) bekezdése szerint ha az adósnak harmadik személlyel szemben követelése van, illetőleg az adós harmadik személlyel olyan szerződést kötött, amelyből később követelése keletkezik, a végrehajtó a követelést lefoglalja, egyúttal a harmadik személyt nyilatkozatra hívja fel, figyelmeztetve őt a 112. és 113. § szerinti jogkövetkezményekre. A 111. § a) pontja értelmében a harmadik személy a felhívás kézbesítésétől számított 8 napon belül nyilatkozatban köteles a végrehajtóval közölni, hogy elismeri-e a követelést, illetőleg a később keletkező követelésről szóló szerződést. A 112. § (1) bekezdése alapján ha a harmadik személy a felhívás kézbesítése után a követelést sem az adós, sem más javára nem teljesítheti, hanem köteles legkésőbb az esedékesség napján a követelés összegét befizetni a végrehajtói letéti számlára, illetőleg köteles a követelés tárgyát bírósági letétbe helyezni. A 113. § többek között kimondja, ha a harmadik személy a követelést nem ismerte el, vagy a 112. § szerint befizetést elmulasztotta, a végrehajtást kérő a harmadik személy ellen pert indíthat a követelés behajtása iránt.
[26] A felperes az adóhatóság felhívására a beavatkozó felé fennálló tartozását 2010. október 11-én elismerte, azt azonban a Vht.-ben megjelölt módon végrehajtói letéti számlára nem fizette meg, illetve nem helyezte bírósági letétbe. A Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.24.633/1999/3. számú ítéletében megtestesülő egységes bírói gyakorlat szerint a követelés lefoglalása esetén a végrehajtást kérővel szemben hatálytalan minden olyan megállapodás, amely az adós és a vele szerződő fél között létrejött, a kielégítés alapját képező szerződéseket a végrehajtást kérő jóváhagyása nélkül módosítja. A legfelső bírói fórum ebben a döntésében a Vht. 112. § (1) bekezdését értelmezte és alkalmazta. Hangsúlyozta, a végrehajtást kérő kielégítési alapját érintő szerződéseket a szerződő felek - az adós és a vele szerződő fél - a végrehajtást kérő hozzájárulása nélkül kötötték meg, ezért a szerződések - amelyek a szerződő felek egymás közötti viszonyában nem érvénytelenek - a végrehajtást kérővel, mint harmadik személlyel szemben hatálytalanok. Ezt az értelmezést támasztja alá a Vht. 113. §-ának rendelkezése, amely közvetlen perelési lehetőséget biztosít a végrehajtást kérő számára a harmadik személlyel szemben a követelés behajtása iránt.
[27] A Kúria álláspontja szerint az Art. 144. §-a alapján a követelés-foglalási eljárás körében alkalmazandók a Vht. követelés lefoglalására irányadó rendelkezései, így a 112. §-a is. A felperes a Kompenzációs megállapodással el kívánta vonni a beavatkozó felé fennálló, az adóhatóság által lefoglalt tartozását a végrehajtás alól, mely tartalmában ugyan olyan magatartás, mint ha más számára teljesítette volna a lefoglalt követelést.
[28] A Kúria egyetért az alperes azon okfejtésével, hogy a perben eldöntendő jogvita alapjául a felperes és az adóhatóság közötti közjogi jogviszony szolgált, melyekre az Art. és a Vht. rendelkezései az alkalmazandók. A felülvizsgálati bíróság hangsúlyozza, a felperes magánjogi szerződésekkel és ezeken alapuló, a beavatkozó felszámolási eljárásában bejelentett igényérvényesítéssel nem mentesülhet az adójogi jogviszonyból, mint közjogi jogviszonyból származó kötelezettségei alól. A jogerős ítélet sérti a Vht. 112. § (1) bekezdését.
[29] A fentiekre tekintettel a Kúria rögzíti, a felperes által csatolt, a perújítási kérelme alátámasztására szolgáló iratok nem alkalmasak az adóhatósági követelés-foglalás jogszerűtlenségének megállapítására, a felperesre kedvezőbb döntés meghozatalára. A felülvizsgálati bíróság ezért a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alkalmazásával hatályon kívül helyezte és a Miskolci Törvényszék ítéletét hatályában fenntartotta.
(Kúria, Kfv. I. 35.054/2016/12.)