adozona.hu
ÍH 2018.21
ÍH 2018.21
AZ ÁLLAMI VÁLLALAT EMBERI KÖRNYEZETET VESZÉLYEZTETŐ TEVÉKENYSÉGÉVEL OKOZOTT KÁRÉRT VALÓ FELELŐSSÉG A Magyar Állam nem felel azért a kárért, amit az ingatlan-nyilvántartásba kezelőként bejegyzett állami vállalat az emberi környezetet veszélyeztető tevékenységével másnak okozott, ha nincs olyan külön jogszabály, amely alapján felelőssége az önálló jogi személyiséggel rendelkező károkozó magatartásáért megállapítható [1959. évi IV. törvény (Ptk.) 31. §, 345. § (1) bekezdés; 1977. évi VI. törvény 27. § (3) beke
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Gy. Zs. 2014. június 27-én indított pert a Magyar Állam mint I. r. alperes, valamint a S. Invest Kft. II. rendű alperes ellen. Keresetében az alperesek egyetemleges marasztalását kérte 20 000 000 forint nem vagyoni kártérítésben, majd a per folyamán keresetét 100 000 000 forintra felemelte.
Keresete ténybeli alapjaként előadta, hogy születésétől, 1976-tól kezdődően a Z. községben működő egykori cement-, illetve azbesztcement-nyomócső gyár közelében lakott. A gyár előbb állami vállalatként mű...
ÍH 2018.21 AZ ÁLLAMI VÁLLALAT EMBERI KÖRNYEZETET VESZÉLYEZTETŐ TEVÉKENYSÉGÉVEL OKOZOTT KÁRÉRT VALÓ FELELŐSSÉG
A Magyar Állam nem felel azért a kárért, amit az ingatlan-nyilvántartásba kezelőként bejegyzett állami vállalat az emberi környezetet veszélyeztető tevékenységével másnak okozott, ha nincs olyan külön jogszabály, amely alapján felelőssége az önálló jogi személyiséggel rendelkező károkozó magatartásáért megállapítható [1959. évi IV. törvény (Ptk.) 31. §, 345. § (1) bekezdés; 1977. évi VI. törvény 27. § (3) bekezdés; 1976. évi II. törvény 46. §; 1995. évi LIII. törvény 102. § (1), (2) bekezdés].
Gy. Zs. 2014. június 27-én indított pert a Magyar Állam mint I. r. alperes, valamint a S. Invest Kft. II. rendű alperes ellen. Keresetében az alperesek egyetemleges marasztalását kérte 20 000 000 forint nem vagyoni kártérítésben, majd a per folyamán keresetét 100 000 000 forintra felemelte.Keresete ténybeli alapjaként előadta, hogy születésétől, 1976-tól kezdődően a Z. községben működő egykori cement-, illetve azbesztcement-nyomócső gyár közelében lakott. A gyár előbb állami vállalatként működött, majd 1995. december 31-től kezdődően annak jogutódja az E. Kft. lett. A földhivatal 1996. június 24. napján a perbeli ingatlanokra vonatkozóan törölte az I. rendű alperes tulajdonjogát, valamint az E. Vállalat kezelői jogát, és az E. Kft. tulajdonjogát jegyezte be. Később adásvételi szerződések alapján az ingatlanok tulajdonosa 2011. szeptember 27. napjával a S. Invest Kft. lett.
Gy. Zs. állította, hogy 2013. június 27-én nála diagnosztizált mellhártya mesothelioma megbetegedés oka az azbeszt expozíció volt. A per folyamán Gy. Zs. 2014. december 11-én elhalálozott. Az elsőfokú bíróság jogerős végzésével - a csatolt végrendelet alapján - megállapította, hogy jogutóda a felperes, akinek elállása folytán a II. rendű alperes vonatkozásában a pert megszüntette.
A felperes állította, hogy az alperes felelőssége a közös károkozás szabályai szerint az E. Kft.-vel egyetemleges. Felelősségét elsődlegesen arra alapította, hogy az ingatlan tulajdonosaként nem gondoskodott arról, hogy az ingatlanon működő eternitgyár tevékenysége a szomszédokat szükségtelenül ne zavarja, az azbeszt felhasználásából eredő azbesztpor és aszbesztszál az ingatlanon belül maradjon (Ptk. 100. §). Másodlagosan azt állította, hogy a veszélyes üzemi tevékenység folytatása szempontjából az alperest üzembentartónak kell tekinteni, és felelőssége a Ptk. 345. § (1) bekezdése alapján fennáll. A környezetszennyező magatartásával okozott kárért pedig az 1976. évi II. törvény alapján ugyancsak a tárgyi felelősség szabályai szerint felel. Végső soron arra hivatkozott, hogy megbízóként a felelőssége az állami vállalat által okozott károkért a Ptk. 350. § (1) bekezdése szerint is fennáll.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, annak jogalapját és összegszerűségét egyaránt vitatta. Nem ismerte el a felperesi jogelőd megbetegedése és az azbesztszennyezés közötti ok-okozati összefüggés fennállását. Hivatkozott arra, hogy a felperesnek az 1991. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: Cstv.) 37. § (2) bekezdése alapján az E. Kft. felszámolási eljárásában kellett volna igényét hitelezőként érvényesíteni. 1995. december 31. napjától az E. Kft. 100%-os üzletrésztulajdonosa nem az állam, hanem az ÁPV Rt. volt, ezért mögöttes tulajdonosi felelőssége szóba sem kerülhet. Az emberi környezet védelméről szóló 1976. évi II. törvény nem biztosított külön lehetőséget azon ingatlan tulajdonosával szembeni kártérítési igény érvényesítésére, amelyen környezetszennyező tevékenységet folytattak, ezt a lehetőséget csak az 1995 decemberében hatályba lévő 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Kvt.) teremtette meg. Álláspontja szerint a szomszédjogi sérelem miatti kárigény a szükségtelen zavarásban megnyilvánuló jogellenes magatartás tanúsítójával szemben érvényesíthető. Magatartása felróhatóságának hiányában pedig felelőssége bizonyosan nem áll fenn. Állította, hogy nem folytatott veszélyes üzemi tevékenységet, továbbá nincs olyan jogszabály, amely a mögöttes felelősségét írná elő az állami vállalatok tevékenységéért. Az állami vállalat nem a megbízottjaként végezte a tevékenységét, ezért a Ptk. 350. §-a alapján sem felel.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
Az orvos szakértő kiegészített véleménye alapján egyéb kockázati tényező (foglalkozás, lakóhelyen azbeszt beépítése) hiányában bizonyítottnak találta, hogy a felperes jogelődjénél a malignus mesothelioma kialakulását olyan azbeszt expozíció okozta, amely 1976 és 1992 között, az összes adat figyelembevételével legvalószínűbben 1976 és 1985 között történt. Erre figyelemmel a keresetet ez utóbbi időszakban hatályos jogszabályok alapján bírálta el. Megállapította, hogy az alkalmazott azbesztfelhasználási technológia ebben az időszakban nem volt zárt, és a műszaki és az orvos szakértői vélemény szerint a felperes jogelődjének megbetegedését nagy valószínűséggel a gyárban használt kék azbeszt okozta. Mindezekből pedig arra következtetett, hogy az azbesztszálak belélegzése és a felperesi jogelőd megbetegedése, illetve halála között az ok-okozati összefüggés fennáll. Ennek ellenére az állam marasztalására nem látott lehetőséget. Kifejtette: a gyárterület állami vállalatok kezelésében, állami tulajdonban volt, az állam azonban veszélyes üzemi tevékenységet nem folytatott. Az 1976. évi II. törvény 46. §-a csak az emberi környezetet veszélyeztető tevékenység folytatójára rendelte alkalmazni a fokozott veszéllyel járó tevékenységért való felelősség szabályait. Csupán az 1995. december 20. napján hatályba lépett Kvt. teremtette meg annak az ingatlannak a tulajdonosával szemben a kártérítési igény érvényesítésének lehetőségét, amelyen környezetszennyező tevékenységet folytattak. Álláspontja szerint a Ptk. 350. §-ának szabályai azért nem voltak alkalmazhatók, mert a Magyar Állam és az E. Vállalat kapcsolata nem megbízási szerződésen, hanem jogszabályon alapult.
Megállapította, hogy az alperes az 1977. évi VI. törvény 1. §-ából, valamint 3. § (1) bekezdéséből következő, sajátos tulajdoni viszonyok alapján állami vállalat formájában működtette a környezetszennyező azbesztgyárat, amely az érdekkörében, felügyelete és irányítása alatt végezte tevékenységét. A gyár tényleges működtetését az E. Vállalat végezte. Az állami vállalatokról szóló 1977. évi VI. törvény 2. § (1) bekezdése és 27. § (3) bekezdése értelmében a vállalat kötelezettségeiért a rábízott és kezelésében álló vagyonnal maga felelt. 1996. június 24-ig a perbeli ingatlanok tulajdonosa az alperes volt. Ekkor a Magyar Állam tulajdonjogát és az E. Vállalat kezelői jogát a földhivatal törölte, és az ingatlanok tulajdonosa az E. Kft. lett. Az E. Kft.-t az E. Vállalat jogutódaként megillették a jogelőd jogai és terhelték a kötelezettségei. 2004. január 1-jén azonban az E. Kft. végelszámolás alá került, majd 2005. június 2-án a felszámolását rendelték el. Ekkor a felperesi jogelőd még nem tudott az azbeszt okozta megbetegedéséről. 2013 júniusában azonban már tudomást szerzett arról, és ekkor még folyamatban volt a felszámolási eljárás. A felperesi jogelőd a felszámolási eljárásban igényét nem jelentette be, ezért a Cstv. 37. § (3) bekezdése, valamint az 1/2010. (VII. 30.) Polgári jogegységi határozatban kifejtettek értelmében a kártérítésre vonatkozó anyagi joga megszűnt. Erre figyelemmel pedig az alperes mögöttes felelőssége bizonyosan nem állapítható meg az E. Vállalat által okozott károkért.
Az elsőfokú bíróság utalt arra is, hogy az egységes bírói gyakorlat szerint a Ptk. 100. §-a önmagában nem felelősségi szabály. A kártérítési felelősség jogalapja ebben az esetben a szükségtelen zavarás, melyet a tulajdonos mellett a tulajdonostól származó jogát gyakorló bármely használó is megvalósíthat. A felelősséget önmagában a tulajdonosi minőség nem alapozza meg, és kártérítési felelősség károkozó magatartás hiányában nem állapítható meg. Az alperes mint földtulajdonos felelőssége csak magatartásának felróhatósága esetén állt volna fenn a Ptk. 100. §-a alapján. A lefolytatott bizonyítás eredménye alapján ugyanakkor - a felperessel egyezően - arra a következtetésre jutott, hogy csak 1988-ra vált köztudomásúvá, hogy az azbeszt rákkeltő anyag. Az állami vállalat pedig a kor színvonalának megfelelően végezte gazdasági tevékenységét, ami a tulajdonos felróhatóságát kizárta.
Az ítélet ellen - annak keresete szerinti megváltoztatása iránt - a felperes terjesztett elő fellebbezést. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság a károkozás időtartamát leszűkítette az 1976 és 1985 közötti időre. Hangsúlyozta, hogy a műszaki szakértői vélemény szerint 1988-ig biztosan, 1992-ig pedig nagy valószínűséggel használtak a gyárban kék azbesztet. Az E. gyár sohasem volt teljesen zárt, ennek következtében a működése alatt mindvégig került a környezetbe azbeszt. A 2004-ig használt fehér azbeszt ugyanúgy bizonyítottan rákkeltő anyag, mint a kék azbeszt; és a szakértők azt sem tudták eldönteni, hogy kék vagy fehér azbeszt okozta-e a felperesi jogelőd halálát. Kérte ezért, hogy az ítélőtábla a károkozás idejét 1976 és 1992 közötti időszakban állapítsa meg különös figyelemmel arra, hogy a mellhártya daganat lappangási ideje 20-50 év, tehát minimálisan 20 év.
Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság tévesen értelmezte a Ptk. 100. §-át. A rendszertani és nyelvtani értelmezésből ugyanis az következik, hogy a tulajdonos felelőssége fennáll a tőle eltérő használók által okozott károkért is. Hangsúlyozta, hogy az ingatlan tulajdonosának elővigyázatossági, ellenőrzési kötelezettségei vannak a tulajdonát képező ingatlan használatának átadása során, és ennek a kötelezettségének az alperes bizonyíthatóan nem tett eleget. Hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság Pfv.20.952/2007/3. számú ítéletében kifejtettekre. Rámutatott, hogy az alperes szomszédjogi kártérítési felelőssége nem zárja ki a Ptk. 344. § (1) bekezdése alapján az E. Kft.-vel való egyetemleges felelősségét. Rámutatott, hogy a Ptk. 345. §-a szempontjából az üzemeltető és az üzembentartó személye nem feltétlenül esik egybe. Fenntartotta, hogy az alperes volt az üzembentartója az E. gyárnak, míg az üzemeltető az E. Kft volt. Utalt arra, hogy a bírói gyakorlat szerint üzembentartónak azt kell tekinteni, akinek felügyelete, irányítása és ellenőrzése alatt, a veszélyforrás elleni különleges védekezésre való kötelezettsége mellett a veszélyes üzemi tevékenység megvalósul (BH 1988.273.). Kiemelte, hogy az azbesztcement gyártás állami monopólium volt. A rendszeres, tartós és ismétlődő tevékenység az alperes érdekében és javára valósulhatott meg különös figyelemmel arra, hogy a gyár tulajdonosa mindvégig az alperes volt. Hivatkozott az 1991. június 9-ig hatályos Ptk. 174-175. §-ában foglaltakra. Álláspontja szerint az ingatlan-, egyben cégtulajdonos alperes közvetlen üzembentartói minőségére utal az 1977. évi VI. törvény 2. § (1) bekezdése, 3. § (1) bekezdése és 12. § (1) bekezdése is. Kiemelten hivatkozott a vörösiszap-katasztrófa ügyében keletkezett és ÍH 2013.66. számon közzétett ítéletben kifejtettekre. Hangsúlyozta, hogy az azbesztcement gyártása a felhasznált anyagnál és az ipari gyártásnál fogva veszélyes üzem, ebből következően az 1976. évi II. törvény 46. §-a folytán a Ptk. 345. § (1) bekezdése szerinti felelősségi alakzat alapján kell az alperes felelősségét megállapítani. Megjegyezte, hogy a törvény nem zárja ki, hogy egy veszélyes üzemnek több üzembentartója legyen, és az egyes üzembentartók önálló felelősséggel tartoznak.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság az orvos szakértő véleményének helyes értékelése alapján határozta meg a felperesi jogelőd károsodásának legvalószínűbb időpontját. Hangsúlyozta, hogy a Ptk. 100. §-a sem a Fővárosi Ítélőtábla 2011. március 28-án tartott polgári kollégiumi ülésének összegző megállapításai, sem a Fővárosi Ítélőtábla, a Szegedi Ítélőtábla, illetve a Kúria érdemi döntései szerint nem jelent önálló kárfelelősségi szabályt, hanem kizárólag a Ptk. 339. § (1) bekezdésével együtt alkalmazandó. Téves ezért a felperesnek az az álláspontja, hogy szükségtelen zavarást csak az ingatlan tulajdonosa tud megvalósítani, és a tulajdonos felelősségének kimentésére nincs lehetőség. A felperes által hivatkozott Pfv.20.952/2007/3. számú kúriai ítélettel kapcsolatban azt emelte ki, hogy annak a pernek a tárgyát a zavaró magatartástól való eltiltás és nem kártérítés képezte. Állította, hogy az E. Vállalat tevékenysége 1993 előtt megfelelt a jogszabályoknak. Álláspontja szerint önmagában az 1987. január 1-jétől hatályos 5/1986. (VIII. 10.) EüM rendeletben foglalt levegőminőségi határértékek létéből következik, hogy ebben az időben még nem volt nyilvánvaló, hogy az azbesztkiporzás határértékre tekintet nélkül egészségkárosító hatású. Utalt arra, hogy a műszaki szakértő szerint az E. Vállalat folyamatosan a kor színvonalának megfelelő fejlesztéseket valósított meg az azbesztszálak levegőbe jutásának csökkentése érdekében, ami az akkor hatályos jogszabályok által előírt határérték alatti azbeszt-szennyezést eredményezett. Ebből következően hiányzik a kártérítés egyik alapeleme, a felróhatóság. A világon máshol is gyártott, illetve használt azbeszt-tartalmú termékek gyártása a vállalat felróhatósága esetén sem lenne az államnak felróható. Az állam felelőssége ugyanis nem alapozható arra, hogy nem hozott korábban vagy szigorúbb szabályokat az azbeszt levegőszennyezés megakadályozására. Ennek oka, hogy polgári bíróság nem tehet a jogalkotónak a jogalkotás elmulasztásából eredő jogellenes magatartására vonatkozó megállapítást (BH 2002.264.).
Fenntartotta, hogy felelőssége a fokozott veszéllyel járó tevékenységgel okozott károkért való felelősség szabályai alapján sem áll fenn. Álláspontja szerint, mivel a felperesi jogelőd azbeszt expozíciója 1993 előtti, nincs jelentősége annak, hogy ezt követően ki volt az E. Vállalat, illetve a jogutód gazdasági társaság tulajdonosa. Megjegyezte ugyanakkor, hogy az E. Kft. üzletrészének tulajdonosa nem a Magyar Állam, hanem az ÁPV Rt. volt, ezért a mögöttes felelőssége egyáltalán nem jöhet szóba. Álláspontja szerint a Ptk. 345. § (1) bekezdése egyértelműen fogalmaz, amikor a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatójára és nem pedig az ilyen tevékenységet folytató vállalat tulajdonosára telepíti a kárfelelősséget. Hangsúlyozta, hogy a felperes által hivatkozott vörösiszap-tározó gátfalának átszakadása esetében is a veszélyes üzemi tevékenységet folytató gazdasági társaságot és nem annak tulajdonosát kötelezték kártérítésre. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy az 1976. évi II. törvény nem biztosított külön lehetőséget az ingatlan tulajdonosával szembeni kárigény érvényesítésére, amelyen a környezetszennyező tevékenységet folytatták. Azt csak az 1995. december 20-án hatályba lépett Kvt. teremtette meg. Ennek következtében a környezetszennyező E. Kft.-vel való egyetemleges kártérítési felelőssége elméletileg is csak 1995. december 21. és december 31. napja között állhatna fenn, a felperesi jogelőd azbeszt expozíciója ugyanakkor 1993 előtti. Hivatkozott arra, hogy a Kvt. 102. §-a alapján egyébként is mentesülne a felelősség alól, mert megnevezte az ingatlan tényleges használóját és kétséget kizáróan bizonyította, hogy a felelősség nem őt terheli.
A Fővárosi Ítélőtábla teljes terjedelmében vizsgálta felül az elsőfokú bíróság ítéletét, mert annak fellebbezés hiányában első fokon jogerőre emelkedett rendelkezése nem volt [Pp. 228. § (4) bekezdés].
A fellebbezés nem megalapozott.
A Fővárosi Ítélőtábla mindenekelőtt az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás kiegészítését tartotta szükségesnek azzal, hogy a perrel érintett, az 1977. évben elrendelt összevonást és kiigazítást követően a perbeli ingatlanok tulajdonosa 1996. június 24-ig a Magyar Állam volt, de kezelőként előbb a C. és M.-művek volt bejegyezve, amelynek szervezeti egysége volt a S. Cementmű és az 1971-ben létrejött S. E. Csőgyár. 1981-ben megalakult a S. E. Vállalat, ettől kezdve a privatizálásig ez utóbbi került az ingatlan-nyilvántartásban feltüntetésre kezelőként. Az azbeszt expozíció lehetséges időtartama tekintetében a tényállás felperes indítványának megfelelő pontosítására az ítélőtábla nem látott lehetőséget. Az orvos szakértő vélemény-kiegészítésében az azbeszt expozíció legvalószínűbb időszakát kifejezetten a per valamennyi adatának, így a felperesi jogelőd személyes körülményeinek (kor, lakhely stb.), valamint a betegség lappangási idejének értékelésére vonatkozó felhívás alapján szűkítette le az 1976 és 1985 közötti időre. Megjegyzi az ítélőtábla, hogy az ügy jogi megítélésén az sem változtatott volna, ha a károsodás ideje 1992-ig kitolódik.
A fentiek szerint kiegészített tényállás mellett az ítélőtábla az elsőfokú bíróság döntését érdemben helyesnek találta, indokait azonban az alábbiak szerint pontosítja, illetve kiegészíti.
Az elsőfokú ítélet felülbírálata során abból kellett kiindulni, hogy a felperes a Ptk. 84. § (1) bekezdés e) pontja alapján jogutódként érvényesített nem vagyoni kárigényt a perben. A felperes által megjelölt kárfelelősségi alakzatok közös sajátossága az volt, hogy a peres felek közötti szerződéses jogviszony hiányában kártérítési jogviszonyt csak a kár bekövetkezése hozhatott létre. A kártérítési igény elbírálása szempontjából ezért alapvető jelentőséggel bírt a kár bekövetkezése. Az nem volt vitás a felek között az elsőfokú eljárás során sem, hogy a felperesi jogelődnek az élethez és egészséghez való, a Ptk. 76. §-a által védett személyhez fűződő joga sérült, és ennek következtében nem vagyoni kára keletkezett. Az orvos szakértői vélemény alapján bizonyított tény, hogy a felperesi jogelőd megbetegedését és halálát a tüdő állományában lerakódó, majd onnan a mellhártya területére átkerülő azbesztszálak okozták. A szakértő mesothelioma kialakulásával kapcsolatos megállapításaiból az is következett, hogy a daganat típusos tünetei megjelenéséig tartó hosszabb lappangási idő ellenére a rosszindulatú átalakulás folyamata a lerakódással megkezdődött. Az elsőfokú bíróság ezért helyesen járt el, amikor a felperes kárigényét az azbeszt expozíció idején hatályos jogszabályok alapján bírálta el.
A másodfokú eljárásban az alperes részéről már az sem volt vitatott, hogy a megbetegedést az állami vállalat által kifejtett ipari tevékenység, az azbeszt felhasználásából eredő levegőszennyezés okozta. Ez volt tehát az a jogellenes magatartás, mellyel okozati összefüggésben a kár bekövetkezett. A másodfokú eljárásban az ítélőtáblának lényegében abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy van-e az alperes részéről közvetlen károkozó magatartás vagy olyan jogszabály, amely alapján más károkozó magatartásáért a felelőssége megállapítható.
A felperes fellebbezésében már nem hivatkozott a Ptk. 350. §-ának szabályára, ezért az ítélőtábla csupán annyit emel ki, hogy ebben a körben az elsőfokú bíróság jogi álláspontja helytálló volt; az állam és az állami vállalat közötti megbízási jogviszony hiányában a megbízottért való felelősség szabályai nem voltak alkalmazhatók.
A felperes az alperes kárfelelősségét egyrészt a veszélyes üzemi tevékenység szabályaira, másrészt a szomszédjogi szabályok megsértésére alapította.
Az ítélőtábla a felperes álláspontjával csak annyiban értett egyet, hogy a Ptk. 345. §-ának szempontjából üzembentartónak az tekintendő, aki a fokozott veszéllyel járó tevékenységet rendszeresen és tartósan végzi. Ezt azonban a perbeli esetben - az alapító okiratában meghatározott tevékenység folytatásával - az állami vállalat végezte. Az állami vállalat a Ptk. 31. § (1) bekezdése és az állami vállalatokról szóló 1977. évi VI. törvény 2. § (5) bekezdése szerint önálló jogi személyiséggel rendelkezett, a rábízott vagyonnal önállóan gazdálkodott [Ptk. 31. § (2) bekezdése, 1977. évi VI. törvény 2. § (1) bekezdése], kötelezettségeiért a rábízott és a kezelésében álló vagyonával felelt [Ptk. 31. § (3) bekezdése, 1977. évi VI. törvény 27. § (3) bekezdése]. Mindezekkel szemben abból, hogy az állami vállalat az állam gazdasági vállalkozása volt, eszközei állami tulajdonban álltak, és az állam jogszabályban meghatározott módon irányította és felügyelte a tevékenységét, még nem következett, hogy a tevékenység tényleges folytatója helyett az államot kellene üzembentartónak tekinteni. Az állami vállalat alapítása pedig önmagában még abban az esetben sem minősülhetett fokozott veszéllyel járó tevékenységnek, ha az alapításra kifejezetten veszélyes üzemi tevékenység folytatása céljából került sor. (Megjegyzi az ítélőtábla, hogy az E. Vállalatot az építésügyi és városfejlesztési miniszter alapította.)
A Ptk. 345. § (1) bekezdés utolsó mondata szerint a veszélyes üzemre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni arra is, aki az emberi környezetet veszélyeztető tevékenységével másnak kárt okoz.
Az elsőfokú bíróság helyesen járt el, amikor az 1976. évi II. törvény 46. §-a alapján kizárta az alperessel szemben a tárgyi felelősség szabályainak alkalmazását. E jogszabályhely szerint: aki az emberi környezetet veszélyeztető tevékenységével másnak kárt okoz, a Polgári Törvénykönyvnek a fokozott veszéllyel járó tevékenységre vonatkozó szabályai szerint köteles a kárt megtéríteni. Az emberi környezetet veszélyeztető tevékenység folytatója az állami vállalat és nem maga az állam volt. Olyan szabály pedig, amely a környezetet veszélyeztető, illetve károsító magatartásért az ingatlan tulajdonosának felelősségét megállapította volna, a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (Kvt.) 1995. december 19-ei hatályba lépéséig nem volt. A felperesi jogelőd esetében az azbeszt expozíció a törvény hatályba lépése előtt már biztosan megtörtént, ezért a Kvt. szabályai nem voltak alkalmazhatók. Az alperesnek az eredményes mentesüléséhez a Kvt. 102. § (2) bekezdése értelmében egyébként is elegendő lett volna önmagában az ingatlan tényleges használójaként a bejegyzett kezelőt megneveznie.
A kiegészített ítéleti tényállás szerint a kezelő az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre került, és ez a tény a Ptk. 100. §-a alkalmazása szempontjából is jelentőséggel bírt. A Ptk. 100. §-a szerinti kötelezettségek ugyanis a tulajdonost terhelték, az állami tulajdonban álló ingatlanok kezeléséről szóló 9/1969. (II. 9.) Korm. rendelet 6. §-a pedig kimondta, hogy a kezelő az állami ingatlan tekintetében a tulajdonost megillető jogokat gyakorolja és a tulajdonos kötelezettségeit teljesíti. A kezelői jog tartalmának vizsgálata során az Alkotmánybíróság a 17/1992. (III. 30.) AB határozatában (ügyiratszám:1335/B/1990.) az állam és a kezelő szervezet közötti belső, kötelmi jellegű, illetve a kezelő és harmadik személyek közötti külső, dologi jogviszonyt különböztetett meg. Megállapította, hogy a kezelő a harmadik személyekkel fennálló, külső jogviszonyokban dologi jogi pozícióba került. Mindezekből pedig egyértelműen az következett, hogy mivel a kezelői jogot az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezték, szomszédjogi alapon kizárólag a kezelővel szemben lehetett bármilyen igényt, így a szükségtelen zavarásból eredő kártérítési igényt is érvényesíteni. Mivel a kezelői jog folytán a szomszédjogi szabályok alapján a tulajdonos Magyar Államnak felelőssége nem állt fenn, az ítélőtáblának nem kellett állást foglalnia abban a kérdésben, hogy a Ptk. 100. § és 339. § (1) bekezdésén alapuló igény a tevékenység tényleges folytatójával vagy a tulajdonossal szemben érvényesíthető, illetve hogy a perbeli igény egyáltalán érvényesíthető-e a Ptk. 100. §-a alapján.
Az államnak sem az állami vállalatokról szóló, sem a privatizációval kapcsolatos jogszabályok szerint nem állt fenn mögöttes felelőssége az állami vállalat által okozott károkért. A Cstv. 37. § (3) bekezdése azonban a mögöttes felelősség fennállása esetén is kizárta volna a konkrét esetben a kártérítési igény érvényesítésének lehetőségét.
A kifejtettekre tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.20.901/2017/4-II.)