adozona.hu
AVI 2016.8.61
AVI 2016.8.61
Az Art. 170. § (1) és (6) bekezdése közötti alapvető különbség a kifizető magatartásának értékelhetősége [2003. évi XCII. tv. 170. § (1), (6) bek.]
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú adóhatóság a 2003-2006. évekre ellenőrizte a felperes szja adónemben benyújtott bevallásait.
Az összevont adóalapba tartozó jövedelmek ellenőrzése során azt állapították meg, hogy az E.-né Cs. E. által felperes részére 2003. március 12-én nyújtott 10 000 000 forint kölcsönt nem a felperes, hanem a V. K. Kft. (a továbbiakban: V. Kft.) fizette vissza a 2004. és a 2005. években. A revízió szerint nem igazolható, hogy a felperes által befizetett tagi kölcsön engedményezése történt vo...
Az összevont adóalapba tartozó jövedelmek ellenőrzése során azt állapították meg, hogy az E.-né Cs. E. által felperes részére 2003. március 12-én nyújtott 10 000 000 forint kölcsönt nem a felperes, hanem a V. K. Kft. (a továbbiakban: V. Kft.) fizette vissza a 2004. és a 2005. években. A revízió szerint nem igazolható, hogy a felperes által befizetett tagi kölcsön engedményezése történt volna, a visszafizetések tartozásátvállalások, melyekkel a felperes adózatlan jövedelmet szerzett; az átvállalás tekintetében a V. Kft. kifizetőnek minősül. Ezt az egyéb jövedelmet a későbbiekben a felperes bevételeként vették figyelembe.
A vagyoni helyzet, vagyongyarapodás és körülményeinek vizsgálata során a revízió - egyebek mellett - értékelte a felperes által különböző gazdasági társaságok részére nyújtott tagi kölcsönöket; ezek egyike volt T. Kft. (a továbbiakban: T. Kft.). A T. Kft. végelszámolása során vagyonnal nem rendelkezett, így a 38 500 000 forintból az általa megjelölt 30 000 000 forintot a felperes nem kaphatta vissza, így ezt az összeget - valamint korábbi megtakarításból hivatkozott 8 500 000 forintot - nem is adhatta tovább tagi kölcsönként a V. Kft.-nek. A felperes a 2001. évtől a V. Kft.-nek, a 2004. évtől a V. G. Kft.-nek (a továbbiakban: G. Kft.) nyújtott további tagi kölcsönöket: a revízió a felperes által hivatkozott visszafizetések feltárására kapcsolódó ellenőrzéseket folytatott le, cégbíróságokat keresett meg. Ezek során a társaságok könyvelése nem igazolta a visszafizetéseket. A V. Kft.-nél azt is figyelembe vették, hogy a kapcsolódó vizsgálatot követően végzett ismételt ellenőrzés részére átadott főkönyvi kartonok a tagi kölcsönről mást tartalmaztak, mint korábban. A V. Kft. esetében a kapcsolódó ellenőrzés nem fogadta el a bérbeadási tevékenység címén kiállított bevételi számlákat, ezek hiányában pedig nem volt fedezet a tagi kölcsönök visszafizetésére. A revízió értékelése szerint a hivatkozott kölcsön-visszafizetésekből a felperesnél nem keletkezhetett forrás.
Az ellenőrzés értékelése szerint a felperes vagyongyarapodásával és életvitelével kapcsolatos kiadások nem álltak arányban a megszerzett bevétel összegével, ezért az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. tv. (a továbbiakban: Art.) 109. § (1) bekezdés szerinti becslést alkalmazott: A becsült adóalaptól való eltérést a felperes nem tudta az Art. 109. § (3) bekezdésének megfelelően hitelt érdemlően bizonyítani.
Az elsőfokú hatóság szja és százalékos EHO adónemekben 21 786 896 forint adóhiánynak minősülő adókülönbözetet állapított meg, továbbá adóbírságot szabott ki és késedelmi pótlékot számított fel. Az elsőfokú határozat tartalmazza, hogy az adóbírság kiszabására az Art. 170. § (1) bekezdése alapján került sor, és mérséklésre nem volt lehetőség.
Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot - további forrás figyelembevétele miatt - megváltoztatta, az adóhiány teljes összegét 14 719 716 forintban állapította meg, és ehhez képest csökkentette az adóbírság és a késedelmi pótlék összegét is. A további forrás a S. A.-tól kapott összesen 15 000 000 forint volt, melynek a V. Kft. általi visszafizetését szintén tartozásátvállalásnak minősítették.
Az alperes határozatának indokolásában rögzítette, hogy a számvitelről szóló 2000. évi C. tv. (a továbbiakban: Sztv.) 15. § (2) bekezdése, 165. § (1) és (3) bekezdése alapján helytálló volt, hogy a V. Kft. által a felperes helyett a magánszemélyeknek kifizetett összegeket tartozásátvállalásként vonták adózás alá: ezek után a felperes a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. tv. (a továbbiakban: Szja. tv.) 4. §, 10. § (4) bekezdés alapján, a 28. § (1) bekezdés g) pontja szerint tartozik az adót megfizetni. Az indokolás további megállapítása szerint a felperesnek egyik Kft.-től sem származott olyan bevétele, amelyből a tagi kölcsönöket nyújthatta volna.
A felperes keresetében vitatta a tartozásátvállalás megállapíthatóságát, illetőleg ehhez kapcsolódóan másodlagosan az adóbírság és késedelmi pótlék jogszerűségét, továbbá a tagi kölcsönökre vonatkozó megállapításokat. Az első tárgyalást megelőzően hivatkozott arra, hogy az adóhatóság jogszerűtlenül, érdemi vizsgálat nélkül, illetve formai hibák miatt mellőzte a F. (M.) B.-tól származó kölcsönt, a N. I. és az I. G. Kft. közötti engedményezésből a felperesnél keletkező forrást, és a J. I.-nal kötött ingó adásvételi szerződést.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével az alperesi határozatot az adóbírság és a késedelmi pótlékra vonatkozó kötelezés tekintetében hatályon kívül helyezte és ebben a körben az alperest új eljárásra kötelezte. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Indokolásában először is azt állapította meg, hogy a becslés módszerére vonatkozó kereseti előadás elkésett, ezért azzal érdemben nem foglalkozott.
A becslés jogalapjának meghatározása kapcsán, figyelemmel az Art. 109. § (1) bekezdésére, az elsőfokú bíróság annak tulajdonított jelentőséget, hogy az ellenőrzéssel érintett időszakokra vonatkozó felperesi adóbevallások és ugyanezen időszakokban keletkezett kifizetések aránytalansága fennállt-e.
A felperes az ellenőrzés során nyilatkozott kiadásairól, melyeket az adóhatóság az Art. 97. § (5) bekezdése alapján bizonyítékként elfogadott. A felperes vitatta, hogy az alperes a nyilatkozatokat részben, a kiadások tekintetében elfogadta, a kiadásokra fedezetet nyújtó források tekintetében viszont nem. A felperes érvelése logikailag hibás, mivel abból az következne, hogy az adózói nyilatkozatot csak, mint egészt lehetne elfogadni, részbeni ellentmondás esetén teljeskörűen ki kellene rekeszteni a bizonyítékok köréből, ilyen törvényi rendelkezés azonban nincs.
A V. Kft. és a G. Kft. esetében a tagi kölcsönök visszafizetésére vonatkozó nyilatkozat ellentmondásos. Döntő jelentősége volt annak, hogy a V. Kft. könyvelése eltérő tartalmú volt az ellenőrzés két különböző időpontjában, valamint annak is, hogy az iratok a felperes által hivatkozott időben és összegben való visszafizetéseket kizárták. Az elsőfokú bíróság nem fogadta el a V. Kft. könyvelőjétől származó észrevételt: annak azért nem volt jelentősége, mert az adóhatóság a V. Kft. könyvelésének változását nem hozta összefüggésbe a V. Kft. beszámolójának és társasági adóbevallásainak tartalmával. Rögzítésre került ugyanakkor maga a tény, illetőleg az, hogy a V. Kft. 2004. december 30. napjával nem mutatott ki tagokkal szembeni kötelezettséget. Az adóhatóság kifejezetten az Art. 97. § (4), (5) és (6) bekezdéseivel, továbbá a 108. § (9) bekezdéssel összhangban folytatta le a kapcsolódó vizsgálatokat.
A T. Kft. felé nyújtott kölcsön vonatkozásában az elsőfokú bíróság maradéktalanul egyetértett az alperesi megállapításokkal: figyelemmel a főkönyvi kartonok kivonataira nem látta bizonyítottnak, hogy a T. Kft.-től a végelszámolás során a felperes 30 000 000 forintot kapott volna. Az alperes azt is helyesen állapította meg, hogy a felperesi nyilatkozat szerint 2003. január 1-jével figyelembe veendő további 8 500 000 forint forrásra a felperes nem szolgáltatott hitelt érdemlő bizonyítékot.
Az elsőfokú bíróság a F. (M.) B.-hoz, N. I.-hoz és J. I.-hoz kapcsolódóan jelzett ügyleteket a felperes által hivatkozott időpontokban nem tekintette hitelt érdemlőnek, különös tekintettel arra, hogy bár a felperes több alkalommal tett teljességi nyilatkozatot, ezen három ügyletre csak a másodfokú határozat meghozatalát követően hivatkozott. F. B. adóbevallásai alapján a 2006. évben nem tudott 18 000 000 forint kölcsönt adni a felperesnek. A N. I.-hoz) G. Kft.-hez kapcsolódó kölcsön hitelt érdemlően nem bizonyított forrás, mivel a 2002. július 22-én történt pénzadás a két időpont közötti különbség folytán nem alkalmas a 2003. január 1-jei nyitó tétel igazolására. Ugyanígy a J. féle kölcsön sem fogadható el, mivel a 2002. évi adóbevallás nem tükröz nagy összegű ingó értékesítést és itt is jelentősége volt az időmúlásnak.
A F. (M.) B., N. I., J. I. személyes meghallgatására vonatkozó indítványt az elsőfokú bíróság mellőzte, mert az időmúlásra figyelemmel nyilatkozataik a per érdemét nem befolyásolnák. Kitért arra, hogy a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 4. § alapján nem kötötte F. (M.) B.-nak a nyomozóhatóság előtt tanúként tett nyilatkozata, különös tekintettel arra, hogy a tanúvallomás tartalmát más bizonyítékokkal egybevetve az arra hatáskörrel rendelkező nyomozóhatóságnak, illetve bíróságnak kell értékelnie. Ugyanígy a folytatólagos tárgyaláson hivatkozott szakértői irat is alkalmatlan volt annak hitelt érdemlő igazolásra, hogy a felperesnek bevallására eső, de ténylegesen be nem vallott ingó értékesítésből a 2002. év elején olyan bevétele keletkezett, amely a 2003. évet követő kiadásokra fedezetként felhasználható.
A felperes alaptalanul hivatkozott arra, hogy nem kapott a közigazgatási eljárás során megfelelő tájékoztatást, jogalkalmazási ismeretek nélkül járt el. Az eljárás során többször nyilatkozhatott, több kapcsolódó ellenőrzés lefolytatására sor került, az ellenőrzés eredményét vele ismertették, észrevételt tehetett, számos forrás pedig nem képezte a határozati megállapítások alapját.
Az E.-né Cs. E.-nek és S. A.-nak visszafizetett kölcsönök tekintetében az alperes a tényállást releváns körben feltárta, a felperes nem bocsátott az ellenőrzés rendelkezésére arra vonatkozó okiratot, hogy a kifizetés tagi kölcsön elszámolása lett volna. Ilyen okirat a V. Kft.-nél sem volt fellelhető.
Az átvállalt tartozásként a jogügyletek adójogi konzekvenciái megfelelőek voltak, az Szja. tv. 4. § (2) bekezdés és 10. § (4) bekezdés szerint áll fenn az adózás, a 28. § (1) bekezdésének megfelelően. Ugyanakkor az ezen tételekhez kapcsolódó adóbírság és késedelmi pótlék tekintetében az elsőfokú bíróság alkalmazandónak tartotta a kifizetőkre vonatkozó szabályokat, az Szja. tv. 46. § (1) bekezdés, illetőleg az Art. 170. § (6) bekezdés szerint. Az V. Kft. sem E.-né Cs. E.-tel sem S. A.-sal nem állt jogviszonyban, az adóelőleg levonása ugyanakkor nem is irányukban, hanem a felperes nézve terhelte, maga az alperes is a felperes vonatkozásában hivatkozott az Szja. tv. 4. § (2) bekezdésére. Az adóelőleg levonási kötelezettség a kifizetőnél azon adózó vonatkozásában áll fenn, akinél a kötelezettség megszűnése az adóalapot növeli: ezt közvetve az is alátámasztja, hogy az Szja. tv. 10. § (4) bekezdése rendelkezik arról, hogy mely időpontot kell az ilyen bevétel megszerzésének tekinteni. Az alperes által hivatkozott Szja. tv. 7. § (1) bekezdés c) pont azért nem volt releváns, mert az alperes sem e jogszabályhelyet, hanem a 4. § (2) bekezdést alkalmazva tett a felperes terhére megállapítást. Az alperes arra helyesen hivatkozott, hogy 2005. évben az Art. 170. § (6) bekezdés hatálya még csak a munkáltatókra terjed ki, azonban az alperesnek az egyes adótörvények módosításáról szóló 2007. évi CXXVI. tv. (a továbbiakban: Mód. tv.) 211. §-ával módosított 170. § (6) bekezdését kellett alkalmazni, figyelemmel a Mód. tv. 481. § (1) bekezdésére (helyesen: (2) bekezdésére). Ennek megfelelően az elsőfokú bíróság által adott szempont szerint a megismételt eljárásban az alperesnek kizárólag az adóbírságot és késedelmi pótlékot kell újra számítania, az E.-né Cs. E.-től és a S. A.-tól kapott kölcsönök átvállalásával felmerült adóelőleg fizetési kötelezettség miatt a felperes terhére nem számítható fel adóbírság és késedelmi pótlék.
A jogerős ítélet ellen mind a felperes, mind az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztetett elő.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet keresetet elutasító részének a hatályon kívül helyezését és az alperesi határozat hatályon kívül helyezése mellett az alperes új eljárásra kötelezését kérte.
Álláspontja szerint megalapozatlan a V. Kft. által visszafizetett tagi kölcsönből származó forrás elvitatása, mivel a Kft. 2004. évben 174 811 000 forint árbevételt vallott, melyből a visszafizetésre sor kerülhetett. Ezt az iratanyagot egyébként az adóhatóság is ellenőrizte, a revízió által kifogásolt ingatlan bérbeadási ügyletet, annak pénzmozgását sem az áfa kiutalás előtti ellenőrzés, sem valamennyi adónemre kiterjedő ellenőrzés során nem vitatták és a nyomozóhatóság is megállapította, igazságügyi szakértő bevonásával, hogy nem történt adócsalás, a bérbeadás megvalósult.
Hivatkozott arra, hogy nem minősíthető tartozás átvállalással megszerzett jövedelemnek az E.-né Cs. E. és a S. A. részére a V. Kft. által visszafizetett kölcsön, ténylegesen követelés engedményezésről volt szó. Egyébként a tagi kölcsön követelés, illetve az annak terhére történt kölcsön visszafizetés eredetileg könyvelési hiba miatt nem jelent meg a Kft. nyilvántartásaiban, melyeket azonban ki is javítottak a Kft. könyvelésében.
Előadta, a T. Kft. által visszafizetett tagi kölcsönből származó forrás igazolt volt, mivel ezt a kifizetést a végelszámolási eljárásban teljesítették, ennek egyértelmű bizonyítéka a vagyonfelosztási javaslat.
A továbbiakban azt adta elő, miért megalapozatlan a magánszemélyektől kapott kölcsönökre, mint forrásokra vonatkozó megállapítás. F. (M.) B. valóban rendelkezett ingatlan adásvételéből származó összegből fedezettel. N. I. és a G. Kft. közötti kölcsönügyletből származó forrás szintén rendelkezésére állt a felperesnek. A J. I.-tól származó forrás esetén iratellenes az az alperesi állítás, hogy azt kellően nem igazolták volna. A felperes a korábbiakban azért nem hivatkozott ezen körülményekre, mivel semmiféle tájékozottsággal nem bír a bizonyításról, különösen a bizonyítási teher megfordulásáról, az elsőfokú bíróság ezért nem mulaszthatta volna el az új bizonyítékok érdemi vizsgálatát.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset teljes elutasítását azért kérte, mert az adóbírság és a késedelmi pótlék megállapításának jogalapja nem a kifizető adóelőleg levonási és bevallási kötelezettségének elmulasztása, hanem felperes, mint magánszemély és a V. Kft. között fennálló tagi kölcsöntartozás elszámolásának adóhatóság általi átminősítéséből adódott. A megállapítás alapja a felperes által a társaságtól tagsági jogviszonyára tekintettel megszerzett vagyoni érték, mint egyéb jövedelem eltitkolása volt.
Az első- és másodfokú határozatokban ezért nem szerepel az Art. 176. § (6) bekezdése, mert az adóbírság kiszabása a 170. § (1) bekezdés alapján történt. Az adóbírság mértéke azért az adóhiány 75%-a, mert a bevétel eltitkolásának, és nem adóelőleg levonási kötelezettsége elmulasztásának a szankciója. Az Art. 170. § (6) bekezdés csak akkor lett volna alkalmazható, ha a felperes szerepelteti bevételei között az átvállalt tartozást, viszont a Kft. elmulasztotta volna az egyébként felperes által bevallott jövedelem után az adóelőleget levonni. Az elsőfokú bíróság elmulasztotta elkülöníteni egymástól a kifizető mulasztását, illetőleg a magánszemélynél a bevétel eltitkolását, továbbá a két szankció nem is fedi egymást. Az Art. 170. § (6) bekezdése alapján csak a kifizető terhére szankció akkor állapítható meg, ha a mulasztás csak őt terheli, azaz az adózó egyébként jogszerűen nyilatkozik. Abban az esetben ugyanis, ha az adóhiány a felperes (adózó) jogszerűtlen nyilatkozatának következménye, úgy a kifizetőt sem adóbírság, sem pótlék nem terheli. A perbeli ügyben egyébként nyilvánvalóan nem kizárólag a kifizető mulasztott, hiszen maga a felperes sem adott számot a V. Kft. tartozásátvallásból eredő bevételéről.
A felperes szóbeli, az alperes írásbeli ellenkérelmében a saját felülvizsgálati kérelmükkel nem támadott részben a jogerős ítélet hatályában tartását indítványozta.
A felperes és az alperes felülvizsgálati kérelme nem alapos.
A Kúria a jogerős ítéletet csak a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között, az ott megjelölt jogszabályok alapján vizsgálhatja felül [a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. tv. (a továbbiakban: Pp.) 272. § (2) bekezdés, 275. § (2) bekezdés, BH 2002.490. KGD 2002.262.]. A felek felülvizsgálati kérelme folytán a Kúriának a teljes jogerős ítéletet kellett a felülvizsgálati eljárás alá vonni.
A felperes felülvizsgálati kérelme ténybeli alapon támadta a jogerős ítéletet. Előadásai vagy a tényekből levonandó eltérő következtetésre, vagy az elsőfokú bíróság által megállapítottól eltérő tényekre vonatkoztak. Ítéleti tényállás kapcsán jogszabálysértés azonban csak akkor állapítható meg, ha az hiányos, iratellenes avagy téves, okszerűtlen, a logika szabályainak is ellentmondó tényeket, ténybeli következtetéseket rögzít. A jogerős ítélet azonban nem szenved ilyen hiányosságokban. Az elsőfokú bíróság a Pp. 221. §-ának (1) bekezdése szerint járt el: az iratoknak megfelelő, pontos tényállást rögzített, részletezte a felperes kérelmét, bizonyítási indítványait, a mellőzésnek okát adta. Az ítélet indokolási részében ismertette is az általa alkalmazott jogszabályokat, jogi indokolása során részletesen ütköztette a tényállási elemeket és a bizonyítékokat. Eljárása során mindvégig szem előtt tartotta az Art. perbeli tényállás mellett irányadó 109. § (3) bekezdésének szabályait. Jogértelmezése logikus, okfejtése közérthető, minden részletre kiterjedő. Az Art. ezen rendelkezésével összefüggésben helytállóan állapította meg, hogy a felperes nem rendelkezett az életvitelhez szükséges forrással.
Az elsőfokú bíróság az összevont adóalapba tartozó jövedelmek kapcsán is helytálló, a Pp. 206. §-ának megfelelő megállapítást tett, ítélete ebben a körben is megfelel a Pp. 221. § (1) bekezdésének. Kapcsolódó bizonylatok hiányában a V. Kft. által az E.-né Cs. E.-nek és S. A.-nak visszafizetett összegeket másként, mint az Szja. tv. 4. § (2) bekezdése szerinti egyéb jövedelem hatálya alá tartozó átvállalt tartozást, nem lehetett minősíteni.
Az alperesnek a tartozásátvállalásra vonatkozó megállapítása eredményezte azt, hogy a felperes esetében nem a tipikus vagyonosodási vizsgálat folyt le, az adóhatóság jogkövetkezményekkel járó megállapításai két külön szálon futottak: egyrészt azon, hogy a felperes milyen jogcímeken szerzett jövedelmeket (ebben a körben más esetekben jellemzően nem keletkezik megállapítás), másrészt azon, hogy a megszerzett jövedelmek fedezték-e a felperes életvitelét. Ez a kettősség ad alapot az adóbírság és a késedelmi pótlék számítás vizsgálatára.
A kifizető magatartásának az adóbírság kiszabása során való vizsgálatára az Art. 170. § (6) bekezdésének a Mód. tv. 211. §-ával történt módosítása ad lehetőséget. Az Art. ezen módosított szabályait - mint azt a jogerős ítélet tartalmában helyesen idézi - a felperes esetében a Mód. tv. 481. § (2) bekezdése folytán alkalmazni kell.
Az Art. 170. § (1) bekezdése alapján adóhiány esetén adóbírságot kell fizetni. Az adóbírság mértéke - ha e törvény másként nem rendelkezik - az adóhiány 50%-a. Az adóbírság mértéke - a 2009. február 1-jét követő időszakra - az adóhiány 75%-a, ha az adóhiány a bevétel eltitkolásával, a bizonylatok, könyvek, nyilvántartások meghamisításával, megsemmisítésével függ össze.
Az Art. 170. § (6) bekezdése szerint, ha a munkáltató (kifizető) a magánszemélyt terhelő járulék megállapítási, levonási és ezzel összefüggésben bevallási kötelezettségének nem vagy nem a törvényben meghatározottak szerint tesz eleget, az adóhatóság az adóhiányt, az adóhiány után az adóbírságot, a késedelmi pótlékot a munkáltató (kifizető) terhére, a rá vonatkozó szabályok szerint állapítja meg, kivéve, ha az adóhiány az adózó jogszerűtlen nyilatkozatának következménye. Ha a munkáltató (kifizető) a magánszemélyt terhelő személyi jövedelemadó megállapítási, levonási és ezzel összefüggésben bevallási kötelezettségének nem vagy nem a törvényben meghatározottak szerint tesz eleget, az adóhatóság az adóhiányt a magánszemély terhére, az adóhiány után az adóbírságot, a késedelmi pótlékot a munkáltató (kifizető) terhére, a rá vonatkozó szabályok szerint állapítja meg.
Az Art. 170. § (1) és (6) bekezdése közötti alapvető különbség a kifizető magatartásának értékelhetősége. A 170. § (6) bekezdés szerint a kifizető csak akkor mentesülhet kötelezettségszegésének jogkövetkezménye alól, ha az az adózó jogszerűtlen nyilatkozatának következménye, ekkor az adózó viseli az adóbírságot és a késedelmi pótlékot. Ebben az esetben a 170. § (1) bekezdés alkalmazása mellett szól az is, hogy a jogszerűtlen nyilatkozat - vélelmezhetően, de nem szükségszerűen - összefügghet a magasabb bírság kiszabását megalapozó bevétel eltitkolásával, bizonylatok, könyvek, nyilvántartások meghamisításával, megsemmisítésével.
A felperes és a V. Kft. esetén azonban nem a felperes jogszerűtlen nyilatkozata idézte elő a levonási kötelezettség nem teljesítését, hanem az, hogy a jogviszonyt az érintettek az adóhatóság értékelésétől eltérően minősítették. Ennek az adójogi jogkövetkezményeit azonban nem csak az adónemeken, hanem az adóbírságon és késedelmi pótlékon is végig kell vezetni. A jogerős ítélet ebben a kérdésben is helytálló következtetéseket vont le.
Mindezekre figyelemmel a Kúria az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria, Kfv. I. 35.323/2012/5.)