adozona.hu
600/B/2000. AB határozat
600/B/2000. AB határozat
A közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény 30. § (1) bekezdés d) pontja, valamint 37. § (2) bekezdése alkotmányellenességéről
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványok és alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő
1. Az Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény 30. § (1) bekezdés d) pontja, valamint 37. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény 37. § (2) beke...
600/B/2000. AB határozat
A közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény 30. § (1) bekezdés d) pontja, valamint 37. § (2) bekezdése alkotmányellenességéről
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványok és alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következőhatározatot:
1. Az Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény 30. § (1) bekezdés d) pontja, valamint 37. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.2. Az Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény 37. § (2) bekezdése és a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény 7. § (5) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.
Indokolás
I.
1. Az Alkotmánybírósághoz indítvány érkezett a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény, a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény, a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény, a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény, az igazságügyi alkalmazottak szolgálati jogviszonyáról szóló 1997. évi LXVIII. törvény, az ügyészségi szolgálati viszonyról és az ügyészségi adatkezelésről szóló 1994. évi LXXX. törvény módosításáról szóló 2000. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Módtv.) 11. §-a és 12. §-a alkotmányellenességének megállapítására és visszamenőleges hatállyal való megsemmisítésére. A Módtv. támadott rendelkezései 2000. május 25-i hatállyal módosították a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Kjt.) 30. § (1) bekezdésének e) pontját és 37. § (2) bekezdését. Az előbbi szabály lehetővé teszi a munkáltató számára, hogy felmentéssel megszüntesse azoknak a közalkalmazottaknak a jogviszonyát, akik a felmentés közlésének, illetve legkésőbb a felmentési idő kezdetének napján nyugdíjasnak minősülnek, az utóbbi rendelkezés pedig -más esetek mellett - kizárja a végkielégítésre való jogosultságot, ha a közalkalmazott legkésőbb a jogviszony megszűnése időpontjában nyugdíjasnak minősül. Az indítványozó szerint sérti a jogbiztonságot, hogy a Módtv. azonnali hatálybaléptetésével a törvényhozó visszamenőleges hatállyal megvonta az 1998. január 1. és 1999. augusztus 17. közötti időpontban előrehozott öregségi nyugdíjba vonult közalkalmazottaktól azt a munkajogi védelmet és a közalkalmazotti jogviszonyban töltött idővel szerzett végkielégítéshez való jogot, amelyeket a Kjt.-t korábban módosító, a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény, a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény, a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény, az igazságügyi alkalmazottak szolgálati viszonyáról szóló 1997. évi LXVIII. törvény, az ügyészségi szolgálati viszonyról és az ügyészségi adatkezelésről szóló 1994. évi LXXX. törvény, a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény, valamint a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény módosításáról szóló 1999. évi LVI. törvény (a továbbiakban: Kjtm.) biztosított azáltal, hogy a jogviszony előrehozott öregségi nyugdíjban való részesülés címén történő, végkielégítés nélküli megszüntetésére csak azon közalkalmazottak esetében kerülhetett sor, akik e nyugellátást a Kjtm. 1999. augusztus 17-i hatálybalépését követően vették igénybe.Egy másik indítványozó - az Alkotmánybíróság főtitkárának hiánypótlásra felhívását követően pontosított - alkotmányjogi panaszában a Legfelsőbb Bíróság Mfv. II. 10.281/2001/4. számú ítéletében alkalmazott, a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (a továbbiakban: Tny.) 7. § (5) bekezdése és a Kjt. 37. § (2) bekezdése megsemmisítését kérte. A Legfelsőbb Bíróság ebben az ítéletben hatályon kívül helyezte a másodfokú bíróság ítéletének azon rendelkezését, amely a panaszos közalkalmazotti jogviszonyát felmentéssel megszüntető alperesi munkáltatót azért kötelezte végkielégítés megfizetésére, mert a felperes már a Kjtm. 1999. augusztus 17-i hatálybalépését megelőzően igénybe vette az előrehozott öregségi nyugdíjat, ezért - figyelemmel a Kjtm. 38. § (3) bekezdésére is - az előre hozott öregségi nyugdíjban részesülők végkielégítésre való jogosultságát kizáró szabály a felperes esetében nem alkalmazható. A Legfelsőbb Bíróság ítélete szerint az előrehozott öregségi nyugdíjban részesülés a jogosultság szempontjából irreleváns, mert a felperes közalkalmazotti jogviszonyának 1999. augusztus 31-i hatállyal való megszűnésekor a Tny. 7. § (5) bekezdésében foglalt korhatár betöltése és szolgálati ideje alapján az öregségi teljes nyugdíjra jogosulttá vált, végkielégítésre való jogosultságát a Kjt. 37. § (2) bekezdése ezért zárja ki. Az indítványozó szerint a támadott rendelkezések által sérül a szociális biztonsághoz való joga, egyrészt mert a végkielégítés, valamint a jubileumi jutalom címén indított perében ugyanazon jogszabályok alapján három bíróság háromféle döntést hozott, valamint a Legfelsőbb Bíróság nem vette figyelembe a Kjt. 1999. augusztus 17-i módosítását, másrészt mert a jogerős döntést hozó és a felülvizsgálati bíróság között értelmezési vita van abban a kérdésben, hogy ki minősül nyugdíjasnak.
Egy további indítványozó az Alkotmány 70/A. §-ának sérelmére hivatkozással kezdeményezte a Kjt. 37. § (2) bekezdés második mondata alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését. Álláspontja szerint a támadott rendelkezésben a törvényhozó egyéb helyzet szerint, önkényes különbségtételt alkalmazott a felmentéssel megszüntetett jogviszonyú közalkalmazottak között azzal, hogy a legkésőbb a közalkalmazotti jogviszony megszűnésének időpontjában nyugdíjasnak minősülőket kizárta a végkielégítésre jogosultak közül. Míg a végkielégítés tekintetében alkalmazott különbség az önhiba, azaz - egészségügyi ok kivételével - tartós alkalmatlanság és nem megfelelő munkavégzés esetében alkotmányosan védhető, a nyugdíjasok, azon belül különösen a rokkantsági nyugdíjasok kizárása nem indokolható. Az indítványozó - vitatva a jogalkotó által a nyugdíjasok jogosultságának megvonásával kapcsolatban felhozott indokokat -kifejtette, hogy a végkielégítés mértékének a munkaviszonyban töltött időhöz való igazodása alátámasztja, hogy a juttatás a huzamos, akár több évtizedes munkavégzés elismerése (s nem lehet összefüggésbe hozni a munkakereséssel töltött idővel), ezért nincs ésszerű indoka a nyugdíjasok kizárásának. A támadott szabály ugyanakkor alkotmányellenes különbségtételt tesz a munkavégzésre egészségügyi okból fakadóan alkalmatlanná vált közalkalmazottak között is: a rokkantsági nyugdíj megállapítását megelőzően - a Kjt. 30. § (1) bekezdés d) pontja alapján - felmentettek jogosulttá válnak a végkielégítésre, a rokkantsági nyugdíj igénybevétele miatt felmentettek viszont nem, így a jogosultság esetlegesen egy munkáltatói döntéstől, a munkáltató anyagi helyzetétől válik függővé. E szabályozás folytán előáll továbbá az a képtelen helyzet is, hogy aki betegebb, ezért a munkaerő-piacon esélytelenebb (a 67% munkaképesség-csökkenéssel rendelkező), nem jogosult végkielégítésre, szemben pl. az 50%-ban munkaképesség-csökkent, rokkantsági nyugdíjra nem jogosult személlyel. A rokkantsági nyugdíjasok esetében egyébként sem fogadható el a jogalkotó érvelése, miszerint a jövőben már nem kell számolni a munkanélküliségből fakadó egzisztenciális kényszerrel, hiszen állapotjavulás esetén a nyugdíj folyósítását megszüntetik, s a munkaerőpiacról évekig kiszorult személyeknek jóval kisebb az esélye az elhelyezkedésre.
Az Alkotmánybíróság az indítványokat a támadott rendelkezések részbeni azonosságára tekintettel az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat (a továbbiakban: Ügyrend, ABH 2003, 2065.) 28. § (1) bekezdése alapján egyesítette és egy eljárásban bírálta el.
2. Az Alkotmánybíróság eljárása során észlelte, hogy az utólagos absztrakt normakontrollra irányuló egyik indítvány benyújtását követően a Kjt.-nek a Módtv. támadott 11. §-ával módosított 30. § (1) bekezdés e) pontját 2007. szeptember 1-jei hatállyal módosította a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény módosításáról szóló 2007. évi C. törvény 13. §-a, amelynek alapján a nyugdíjasnak minősülés, mint felmentési indok az e) pontból a d) pontba került át, a Módtv. 12. §-ával megállapított 37. § (2) bekezdését pedig, a harmadik mondat hatályon kívül helyezésével a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény, valamint az ezzel összefüggő törvények jogharmonizációs célú módosításáról szóló 2003. évi XX. törvény 31. § (1) bekezdés a) pontja módosította. Mivel az indítványozó által sérelmezett jogszabályok tartalmát e módosítások nem érintették, az Alkotmánybíróság a vizsgálatot az elbíráláskor hatályos szabályokra vonatkozóan végezte el.
3. Az Alkotmánybíróság eljárása során - álláspontja kifejtése végett - beszerezte a foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter, valamint a belügyminiszter véleményét.
II.
Az indítványok elbírálása során figyelembe vett jogszabályok:1. Az Alkotmány rendelkezései:
"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam."
"70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül."
"70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.
(2) A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg."
2. A Kjt.-nek az alkotmányjogi panasszal támadott rendelkezése:
"37. § (2) Nem jogosult végkielégítésre a közalkalmazott, ha felmentésére - az egészségügyi okot kivéve - tartós alkalmatlansága vagy nem megfelelő munkavégzése miatt került sor. Nem jár továbbá végkielégítés a közalkalmazottnak, ha legkésőbb a közalkalmazotti jogviszony megszűnésének időpontjában nyugdíjra jogosult (37/B. §). Nem jogosult továbbá végkielégítésre az a közalkalmazott, akinek közalkalmazotti jogviszonya a 25/A. § (1) bekezdése szerint szűnt meg és az új munkáltatóval a 25/A. § (3) bekezdés szerint munkaviszonyt létesít."
A Kjt. jelenleg hatályos rendelkezései:
"30. § (1) A munkáltató a közalkalmazotti jogviszonyt-a 30/A-30/B. §-ban foglalt korlátozással - felmentéssel akkor szüntetheti meg, ha
d) a közalkalmazott a felmentés közlésének, illetőleg legkésőbb a felmentési idő kezdetének napján nyugdíjasnak minősül (37/B. §);, illetve"
"37. § (2) Nem jogosult végkielégítésre a közalkalmazott, ha felmentésére - az egészségügyi okot kivéve - tartós alkalmatlansága vagy nem megfelelő munkavégzése miatt került sor. Nem jár továbbá végkielégítés a közalkalmazottnak, ha legkésőbb a közalkalmazotti jogviszony megszűnésének időpontjában nyugdíjasnak minősül [37/B. §]."
3. A Tny. rendelkezése:
"7. § (5) A (1) bekezdésben foglaltaktól eltérően a férfi öregségi nyugdíj korhatára, amennyiben
a) 1938. január 1-je előtt született, a 60.,
b) 1938-ban született, a 61. betöltött életév."
III.
Az indítványok megalapozatlanok, az alkotmányjogi panasz érdemi elbírálásra alkalmatlan.1. A végkielégítés jogintézménye szabályozásának, a jogosultság törvényi feltételei megváltoztatásának alkotmányosságával az Alkotmánybíróság már több határozatában foglalkozott. Az 1399/B/1995. AB határozatában megállapította: "A végkielégítés munkajogi jogintézmény. A végkielégítéshez való jog - a munkához, az egyenlő munkáért egyenlő bérhez, a munkához igazodó jövedelemhez való jog alkotmányos garantálásával szemben - nem szerepel az Alkotmány XII. fejezetében felsorolt alapvető jogok között." (ABH 1996, 589, 590.)
Az Alkotmánybíróság más határozataiban is megállapította, hogy a végkielégítéshez való jog nem része az alapvető jogok katalógusának, ezért a végkielégítés feltételeinek meghatározásánál a jogalkotót széles körű mérlegelési jog illeti meg, alkotmányellenesség csak egészen szélsőséges esetben állapítható meg. [2180/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 559, 562.; 2264/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 567, 568.; 397/B/1994. AB határozat, ABH 1994, 712, 714-715.; 1399/B/1995. AB határozat, ABH 1996, 589, 590.; 1221/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 610, 611.]
1.1. Az Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta meg, sérti-e az Alkotmány 70/A. §-át az, hogy a törvényhozó a nyugdíjban részesülő közalkalmazottak felmentése esetén nem biztosította a végkielégítéshez való jogot. Az Alkotmánybíróság számos határozatában értelmezte az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését. Kialakult gyakorlata szerint az Alkotmány e rendelkezését a jogegyenlőség általános elvét megfogalmazó alkotmányi követelményként értelmezte. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az alkotmányi tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki; abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem emberi jog vagy alapvető jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az emberi méltósághoz való jogot sérti. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata során ez utóbbi körben akkor ítélte alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést, ha a jogalkotó önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77-78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 281-282.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 203-204.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 130, 138-140.; 39/1999. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1999, 325, 342-344.; 39/2001. (X. 19.) AB határozat, ABH 2001, 691, 696.]
Az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében ugyanakkor az eltérő ismérvek ellenére történt homogén csoportképzéssel is sérülhet az egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos követelménye. [22/1996. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1996, 89, 96.; 32/2005. (IX. 15.) AB határozat, ABH 2005, 329, 339.] Alkotmányellenességhez eszerint nem csak az vezet, ha adott szabályozási koncepción belül valamely (azonos helyzetben lévő) csoportra - alkotmányos indok nélkül - eltérő szabályozás vonatkozik, hanem hátrányos megkülönböztetés az is, ha az adott szabályozási koncepció alkotmányossági szempontból lényegesen eltérő helyzetben lévő csoportokra azonosan vonatkozik, vagyis e körülményt figyelmen kívül hagyja. Ha az ilyen hátrányokozásnak nem ismerhető fel a tárgyilagos mérlegelés szerint való ésszerű indoka - tehát önkényes -, alkotmányellenesség állapítható meg. [6/1997. (II. 7.) AB határozat, ABH 1997, 67, 69.; 32/2005. (IX. 15.) AB határozat, ABH 2005, 329, 339.]
1.2. Az Alkotmánybíróságnak az egyik indítvány alapján arra a kérdésre kellett választ adnia, megvalósul-e alkotmányellenes különbségtétel azáltal, hogy a Kjt. 37. § (2) bekezdésében a törvényhozó - az egészségügyi okot kivéve - tartós alkalmatlanság vagy nem megfelelő munkavégzés miatt felmentett közalkalmazottakkal azonosan nem biztosította a végkielégítéshez való jogot azoknak a közalkalmazottaknak, akiknek a felmentésére nyugdíjasnak minősülés címén került sor.
E kérdés elbírálása során az Alkotmánybíróság figyelemmel volt a közszférában foglalkoztatottak végkielégítésének alkotmányossági vizsgálata során tett korábbi megállapításaira is. A 174/B/1999. AB határozatban (ABH 2005, 870, 875.) az Alkotmánybíróság a végkielégítést a foglalkoztatási jogviszonyoknak a jellemzően a munkáltató - tágabb értelemben vett - működésével ösz-szefüggő ok miatti megszüntetéséhez kötődő, mértékét illetően az illetményhez és a jogviszonyok időtartamához igazodó egyszeri juttatásként határozta meg. E határozatában megállapította: "[r]endeltetését tekintve a végkielégítés a munkakeresés időszakában, az ismételt munkavállalásig terjedő időben egyfajta anyagi jellegű támogatást jelent és a megélhetés biztosítását célozza azon nyugellátásra nem jogosult foglalkoztatottak számára, akiknek a jogviszonya önhibájukon kívül (tehát nem szakmai alkalmatlanság, a szolgálatra való méltatlanná válás stb. miatt) kerül megszüntetésre". A vizsgált jogintézményről az Alkotmánybíróság a 68/2006. (XII. 6.) AB határozatban rögzítette, hogy a végkielégítés funkciója a tisztes végelbánás egyik eszközeként az, hogy a munkáltató oldalán felmerült okból az adott foglalkoztatási jogviszonyból kikerülő személy újraalkalmazásáig anyagi biztonságban legyen (ABH 2006, 740, 758.). Az Alkotmánybíróság eddigi határozataiban nem vizsgálta a nyugdíjasok végkielégítésre való jogosultságának kérdését, a 174/B/1999. AB határozatban azonban rámutatott: a törvényhozó "egységesen nem jogosítja a végkielégítésre azokat, akik nyugdíjjogosultságot szereztek, hiszen ebben az esetben a foglalkoztatottak további megélhetése a nyugellátás folyósításából eredően biztosított".
A jelen szabályozás vizsgálata során az Alkotmánybíróság abból indult ki, hogy a vizsgálni kért jogalanyi körbe tartozó közalkalmazottak jogviszonyának felmentéssel való megszüntetése, valamint a végkielégítésből való kizárásuk is alapvetően más okok alapján történik. A Kjt. 30. § (1) bekezdés c) pontja alapján, azaz a munkaköri feladatok ellátására szakmai szempontból tartós alkalmatlanná válás, illetve nem megfelelő munkavégzés miatt felmentettek esetében a végkielégítés kizárásánál a törvényhozó arra volt figyelemmel, hogy a jogviszony rendeltetését a kötelem munkateljesítésre szerződött alanya személyével, képességeivel, szakmai felkészültségével, tudásával, munkaköri feladatai ellátásának minőségével, mennyiségével stb. összefüggésben felmerült ok, a munkavégzés elégtelensége miatt nem tudja betölteni. E jogalanyi kör esetében a törvényhozó a jogviszony lezárásakor kizárólag a felmentési idő alatti, munkavégzés alóli mentesítés intézménye (Kjt. 33. §) révén kívánt anyagi támogatást biztosítani az ismételt munkavállalásig, megélhetést biztosító jövedelemszerzésig terjedő időre. Ezzel szemben a jogviszonynak a munkáltató tágabb értelemben vett működésével összefüggő okból való megszüntetése esetén a törvényhozó a munkavégzés alóli mentesítés és a végkielégítés együttes biztosításával nyújt fokozott védelmet az adott munkáltató keretében tovább nem foglalkoztatható jogalanyok számára a munkahely elvesztése miatt bekövetkező anyagi és egzisztenciális hátrányok csökkentésére, illetve kiküszöbölésére. Ennyiben a végkielégítés, mint a tisztes végelbánás eszköze valóban olyan jogintézmény, amelynek funkcióját illetően kimutatható az anyagi elismerés, az adott munkáltatónál viszonylag hosszabb ideje fennálló jogviszony felszámolásakor a foglalkoztatási jogviszonyra vonatkozó követelményeknek megfelelően teljesített munkavégzés honorálása is. Ebből azonban nem következik az, hogy a törvényhozó az utóbbi körbe sorolható jogalanyok közül mindenki, így a nyugdíjasok számára is köteles végkielégítést biztosítani. A nyugdíjasnak minősülő közalkalmazottak végkielégítésre való jogosultságának kizárása a szakmai ok miatti alkalmatlanság és az elégtelen munkavégzés miatt felmentettektől eltérő indokokon alapul. A közalkalmazotti jogviszonynak a nyugdíjra való jogosultság miatti megszüntetése jellemzően a közalkalmazotti pálya végleges, egyes esetekben (rokkantsági, baleseti rokkantsági nyugdíj) előre meg nem határozhatóan időleges, vagy végleges lezárulását jelenti. A nyugdíjasnak minősülő közalkalmazottak (Kjt. 37/B. §) megélhetése a jogviszony megszűnését követően a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer keretében folyósított nyugellátások révén biztosított, így esetükben nem állnak fenn az elsősorban a munkanélküliséggel, a létfenntartást szolgáló rendszeres jövedelem elvesztésével járó hátrányok kiküszöbölésére létrehozott, alapvetően szociális megfontolásokon alapuló jogintézmény alkalmazásának okai.
Ennek alapján megállapítható, hogy az eltérő ismérvek ellenére történt homogén csoportképzés tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű indokokon alapul, a törvényhozó nem sértette meg az egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos követelményét, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.
1.3. Választ kellett adnia az Alkotmánybíróságnak arra a kérdésre is, alkotmányellenes diszkriminációt valósít-e meg a támadott szabályozás azzal, hogy a felmentett közalkalmazottak közül az egészségügyi alkalmatlanság címén megszüntetett jogviszonyú közalkalmazottakat jogosítja a végkielégítésre, a rokkantsági nyugdíjban részesülők számára viszont nem biztosítja e jogot.
A Kjt. a munkakörük ellátására egészségi állapotuk romlása miatt alkalmatlanná vált közalkalmazottak foglalkoztatásban tartására garanciális rendelkezéseket tartalmaz: jogszerű felmentésükre csak akkor kerülhet sor, ha a munkáltató nem tud az egészségi állapotuknak megfelelő foglalkoztatási ajánlatot tenni, vagy azt a közalkalmazott nem fogadja el (Kjt. 30/A. §, 30/C. §-30/E. §). Ebben az esetben az adott munkáltató keretében történő továbbfoglalkoztatás egészségügyi ok miatti ellehetetlenülése, illetve a munkáltató irányítása alatt álló, illetve a fenntartó által fenntartott más, a Kjt. hatálya alá tartozó munkáltatónál történő munkavégzés kizártsága alapozza meg a jogviszony felmentéssel történő megszüntetését. (Megjegyzi az Alkotmánybíróság, hogy - az indítványozó érvelésével szemben - nem állítható, hogy az e címen történő felmentés a munkáltató diszkrecionális döntésén múlna: a keresőképtelen közalkalmazottat felmentési tilalom védi, a keresőképes, de munkakörét egészségügyi állapota miatt ellátni képtelen, rokkantsági nyugdíjban nem részesülő közalkalmazott esetében pedig a munkáltató a továbbfoglalkoztatás lehetőségének vizsgálatára, ennek hiányában a közalkalmazott felmentésére kényszerül.)
A közalkalmazotti jogviszonyból származó kötelezettségek ellátására egészségi állapotuk változása miatt képtelenné vált közalkalmazottak közös tulajdonsága, hogy jogviszonyuk a megváltozott egészségi állapotuk miatt válik fenntarthatatlanná. E személyek közül azonban egyesek eltérő helyzetbe kerülnek azáltal, hogy egészségi állapotuk miatt csupán az adott munkáltató által felkínált és biztosítható keretek közötti munkavégzés válik lehetetlenné, míg mások munkaképessége olyan mértékben csökken, amely az azonos, vagy közel azonos feltételek melletti további munkavégzést, kereső tevékenység folytatását más munkáltató keretében sem teszi lehetővé. (Ez az indoka annak, hogy az állam a megélhetéshez szükséges ellátásukat a társadalombiztosítás rendszerében folyósított, a Tny. 23. §-a szerinti ellátással biztosítja.) A fenti okok miatt - szolgálati idejükre is tekintettel - rokkantsági nyugdíjra jogosulttá vált és azt ténylegesen igénybe vevő jogalanyok íly módon alkotmányossági szempontból eltérő helyzetben vannak azoktól a jogalanyoktól, akik jövedelemszerző tevékenységükben lényegesen kevésbé korlátozottak: munkaképességüket más, de a korábbihoz hasonló foglalkoztatási keretek között hasznosítani tudják. Erre tekintettel megállapítható, hogy az egészségügyi ok miatt felmentett és a rokkantsági nyugdíjban részesülés miatt felmentett, azonos szabályozási körbe nem tartozó jogalanyok végkielégítésre való jogosultságának eltérő szabályozása nem sérti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését, ezért az Alkotmánybíróság a Kjt. 37. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt e vonatkozásban is elutasította.
1.4. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy a végkielégítés nem a foglalkoztatási jogviszonyban töltött hosszabb idő jutalma (a közalkalmazotti pályaút honorálását a jubileumi jutalom szolgálja), s nem minősül a foglalkoztatási jogviszony ideje alatt bekövetkezett munkaképtelenségre tekintettel nyújtott szociális ellátási formának sem. A jogintézmény elsődleges célja, hogy a foglalkoztatási jogviszonyaikból önhibán kívül "kikerült", a létfenntartáshoz szükséges jövedelmet - korukat és egészségi állapotukat tekintve - a jövőben is munkavégzéssel biztosítani kívánó és arra képes személyek számára átmenetileg biztosítsa a megélhetést. A rokkantsági nyugdíjban részesülés címén felmentett, a későbbiekben állapotjavulás miatt rokkantsági nyugdíjra való jogosultságukat elvesztő jogalanyok munkaerőpiacra való visszatérésével kapcsolatos nehézségei megoldásáról az állam az Alkotmány 70/E. §-ában szabályozott szociális biztonsághoz való jog érvényesülését szolgáló jogintézményeken keresztül gondoskodik.
2. Az Alkotmánybíróság az utólagos normakontrollra irányuló további indítvány tartalmi vizsgálata előtt utal arra, hogy az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint, "ha az indítványozó egy új rendelkezés tartalmának alkotmányellenességét állítja, akkor az Alkotmánybíróság nem az új rendelkezést hatályba léptető, hanem a módosítás révén az új rendelkezést magába foglaló (inkorporáló) jogszabály alkotmányellenességét vizsgálja meg". [8/2003. (III. 14.) AB határozat, ABH 2003, 74, 81.; 67/2006. (XI. 29.) AB határozat, ABH 2006, 971, 977.] Az Alkotmánybíróság erre tekintettel a jelen ügyben sem az Módtv.-nek az egyik indítványozó által megelölt rendelkezéseire, hanem az ezt inkorporáló törvényi rendelkezésekre nézve folytatta le az alkotmányossági vizsgálatot.
A Kjt. 30. § (1) bekezdés d) pontja a munkáltató számára lehetővé teszi a közalkalmazotti jogviszony felmentéssel történő megszüntetését, ha a közalkalmazott a felmentés közlésének, illetőleg legkésőbb a felmentési idő kezdetének napján nyugdíjasnak minősül. A Kjt. alkalmazása szempontjából nyugdíjasnak minősülőket a Kjt. 37/B. §-a szabályozza, amely szerint - többek között -nyugdíjasnak tekintendő az előrehozott öregségi nyugdíjban részesülő, valamint - az egyes munkaügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2007. évi CLXXIX. törvény 21. §-a nyomán - az előrehozott öregségi nyugdíjjogosultság feltételeivel rendelkező, felmentését erre tekintettel írásban kezdeményező közalkalmazott is [Kjt. 37/B. § (1) bekezdés d) pont, (3) bekezdés]. A Kjt. 37. § (2) bekezdésének második mondata a legkésőbb a közalkalmazotti jogviszony megszűnése időpontjában nyugdíjasnak minősülő közalkalmazott számára nem biztosít végkielégítésre való jogosultságot. Az egyik indítványozó ezt a szabályozást azért tartja az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből levezetett jogbiztonság követelményébe ütközőnek, mert a Módtv.-vel bevezetett, 2000. május 25-től hatályos szabályozás visszamenőlegesen vonta el azon közalkalmazottak "munkajogi védelmét" és végkielégítéshez való jogát, akik 1998. január 1. és 1999. augusztus 17. közötti időpontban előrehozott öregségi nyugdíjat vettek igénybe. A Módtv. hatálybalépése előtti, a Kjtm. által bevezetett, 1999. augusztus 17-től hatályos szabályozás ugyanis, amely az előrehozott öregségi nyugdíjban részesülés címén történő felmentést lehetővé tette és az e jogcímen felmentettek végkielégítéshez való jogát kizárta, csak azon közalkalmazottak tekintetében volt alkalmazható, akik az előrehozott öregségi nyugdíjat a Kjtm. hatálybalépését követően vették igénybe.
A fentiek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítványozó az általa támadott rendelkezések tartalmát önmagában nem tartja alkotmányellenesnek, hanem azoknak hatálybalépését kifogásolja az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből származó jogbiztonság sérelmére hivatkozva. A Kjt. Módtv.-vel bevezetett szabályait hatályba léptető rendelkezéseket (Módtv. 23. §) az indítványozó nem támadta, a megsemmisíteni kért szabályokkal bevezetett rendelkezések pedig az előrehozott öregségi nyugdíjban részesülők felmentése és végkielégítéshez való joga tekintetében nem hoztak változást. Az indítványozó által felvetett alkotmányossági probléma ebből következően nem hozható összefüggésbe a Kjt. vizsgált rendelkezéseivel. Az érdemi összefüggés hiánya az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az indítvány elutasítását eredményezi [35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 716, 717.; 108/B/1992. AB határozat, ABH 1994, 523, 524.], ezért az Alkotmánybíróság az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközés miatti alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt elutasította.
3. Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszként benyújtott indítvány kapcsán elsőként azt vizsgálta, hogy az megfelel-e az Abtv. 48. §-ában foglalt feltételeknek.
Az Abtv. 48. § (1) bekezdése értelmében az Alkotmányban biztosított jogainak megsértése miatt alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz az, akinek a jogsérelme az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következett be, és egyéb jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. Az Abtv. 48. § (2) bekezdése szerint az alkotmányjogi panaszt a jogerős határozat kézbesítésétől számított hatvan napon belül lehet írásban benyújtani. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint az Abtv. 48. § (1) és (2) bekezdésében foglaltakat együttesen kell értelmezni és figyelembe venni. [23/1991. (V. 18.) AB végzés, ABH 1991, 361, 362.; 41/1998. (X. 2.) AB határozat, ABH 1998, 306, 309.] Ebből következően az Abtv. 48. § (1) bekezdése szerinti jogorvoslatokon is csak azokat a jogorvoslatokat kell érteni, amelyek az ügy jogerős befejezéséig terjeszthetők elő. Az alkotmányjogi panaszra megállapított határidő számítása szempontjából tehát a rendkívüli jogorvoslatokat figyelmen kívül kell hagyni. Mindazonáltal lehetséges, hogy a kifogásolt alapjogsértés a rendkívüli jogorvoslati eljárás során következik be. Mind a polgári, mind a büntető felülvizsgálati rendkívüli eljárás során törvényi lehetőség van ugyanis arra, hogy a felülvizsgálati bíróság a jogerős határozatot hozó bíróság álláspontjától eltérő érdemi álláspontot foglaljon el. Ha a felülvizsgálati bíróság határozata az ügyet ilyen módon zárja le jogerősen, az alkotmányjogi panasz benyújtására megszabott törvényi határidő a felülvizsgálat tárgyában hozott határozat kézbesítésétől veszi kezdetét, mert az alkotmányjogi panasz benyújtására jogosult a felülvizsgálat tárgyában hozott határozat folytán kerül csak abba a helyzetbe, hogy az ügyében alkalmazott jogszabály alkotmányellenességét és az emiatt bekövetkezett alkotmányos alapjogsértést állítsa és panaszolja. Ezért ilyen esetben, kivételesen az alkotmányjogi panasz benyújtására megszabott, az Abtv. 48. § (2) bekezdése szerinti törvényi határidő a felülvizsgálat tárgyában hozott határozat kézbesítésétől számított hatvan nap. [41/1998. (X. 2.) AB határozat, ABH 1998, 306, 311.; 1094/D/2001. AB határozat, ABH 2005, 1033, 1036.]
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati ítéletében az alperesi munkáltatót végkielégítés megfizetésére kötelező jogerős ítéleti rendelkezést hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságnak a panaszos keresetét elutasító ítéletét hagyta helyben. A Legfelsőbb Bíróság ítéletét az indítványozó 2002. április 8-án vette kézhez, alkotmányjogi panaszát pedig az arra nyitva álló hatvan napos határidőn belül, 2002. június 4-én terjesztette elő. Az indítványozó azonban az alkotmányjogi panaszban kizárólag olyan kérdésekben kérte az Alkotmánybíróság eljárását, amelyek nem tartoznak az Alkotmánybíróság hatáskörébe. Az Alkotmánybíróság a 277/D/1995. AB határozatában (ABH 2001, 780, 788.) megállapította, hogy "az Alkotmány 32/A. § (1) bekezdése az Alkotmánybíróság feladatául főszabályként a jogszabályok alkotmányosságának felülvizsgálatát jelöli meg. Ezzel a feladatmeghatározással összhangban áll az Abtv. 48. §-ával szabályozott jogintézmény tartalma, amelynek megfelelően az alkotmánybírósági eljárás középpontjában az alkotmányjogi panasszal kapcsolatos eljárás során is az alkalmazott jogszabály alkotmányosságának vizsgálata szerepel. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata az, hogy az alkotmányjogi panaszok esetében csak azt vizsgálja, hogy a konkrét ügyben alkalmazandó jogszabály sérti-e az Alkotmány valamely rendelkezését. A jogszabály bírói alkalmazásának vizsgálatára és az eseti bírói döntés felülvizsgálatára az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre." [78/D/1993. AB végzés, ABH 1994, 904.; 1313/D/1993. AB végzés, ABH 1994, 935.]"
Az indítványozó az ügyében alkalmazott törvényi rendelkezésekkel kapcsolatban az eljárt bíróságok közötti értelmezési vitát és a Legfelsőbb Bíróság téves jogértelmezését panaszolja, s ezzel összefüggésben állítja az Alkotmány 70/E. §-ának sérelmét. Az alkotmányjogi panasz tehát nem norma vizsgálatára, hanem a norma eseti jogalkalmazói értelmezésének felülvizsgálatára irányul. Mivel az Alkotmánybíróságnak sem az Alkotmány 32/A. §-ának (1) bekezdése, sem az Abtv. 1. §-ában foglalt hatásköri szabályok, de más törvény rendelkezései alapján sincs hatásköre a kért vizsgálat lefolytatására, az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt az Ügyrend 29. § b) pontja alapján visszautasította.
Budapest, 2008. szeptember 29.
Dr. Paczolay Péter s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Balogh Elemér s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lévay Miklós s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Bragyova András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Trócsányi László s. k.,
alkotmánybíró