adozona.hu
AVI 2014.8.72
AVI 2014.8.72
A faktoring-díjat nem lehet visszafizetési kötelezettség nélküli, véglegesen átadott pénzeszköznek minősíteni [1996. évi LXXXI. tv. 8. § (1) bek. n) pont]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú adóhatóság a felperesnél költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését végezte 2004-2005. évre (kivéve 2004. június és szeptember havi általános forgalmi adót), melynek eredményeként 183 550 000 Ft társasági adó, 15 837 000 Ft általános forgalmi adó, 2 112 000 Ft személyi jövedelemadó, 16 000 Ft munkaadói járulék, 528 000 Ft százalékos egészségügyi hozzájárulás különbözetet állapított meg. Kötelezte a felperest az adókülönbözetek, valamint 89 350 000 Ft adóbírság, 32 775 000 Ft ké...
AVI 2014.8.72 A faktoring-díjat nem lehet visszafizetési kötelezettség nélküli, véglegesen átadott pénzeszköznek minősíteni [1996. évi LXXXI. tv. 8. § (1) bek. n) pont]
Az elsőfokú adóhatóság a felperesnél költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését végezte 2004-2005. évre (kivéve 2004. június és szeptember havi általános forgalmi adót), melynek eredményeként 183 550 000 Ft társasági adó, 15 837 000 Ft általános forgalmi adó, 2 112 000 Ft személyi jövedelemadó, 16 000 Ft munkaadói járulék, 528 000 Ft százalékos egészségügyi hozzájárulás különbözetet állapított meg. Kötelezte a felperest az adókülönbözetek, valamint 89 350 000 Ft adóbírság, 32 775 000 Ft késedelmi pótlék és 200 000 Ft mulasztási bírság megfizetésére. Az alperes 4007585584 számú határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.Az adóhatóságok egyrészt megállapították, hogy mivel a felperesnek 2004-2005. év végén késedelmi pótlék, illetve eljárási illetéktartozása volt, ezért a társasági adóról és az osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény (továbbiakban: Tao. tv.) 7. § (1) bekezdés x) pontja alapján jogszerűtlenül csökkentette az adózás előtti eredményét a ráfordításként elszámolt helyi iparűzési adó 25, illetve 50%-a címén.
Az adóhatóságok vizsgálták a felperes és a P.F.H. Zrt. (továbbiakban: PFH) hálózatfinanszírozási szerződéseit, ezen belül a készletfinanszírozási és vevőfinanszírozási szerződést. Megállapította, hogy a felperes a márkakereskedőktől átvállalt kamat, illetve a vevőktől átvállalt kamat-hozzájárulásként elszámolt összeg, mástól elvállalt, visszafizetési kötelezettség nélkül adott támogatás, juttatás. Így ezen összegekkel megnövelte a felperes adózás előtti eredményét a Tao. tv. 8. § (1) bekezdés n) pontja alapján.
A felperes keresetében arra hivatkozott, hogy 2004-2005-ben nem volt adótartozása, amely kizárta volna, hogy a helyi iparűzési adó összegének 25, illetve 50%-ával csökkentse eredményét. A kamat kapcsán arra hivatkozott, hogy az a PFH által nyújtott komplex faktoring szolgáltatás díja (faktoring díj) volt. A PFH-nál végzett ellenőrzéssel kapcsolatban hivatkozott az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (továbbiakban: Art.) 130. §-ára. Sérelmezte a jogkövetkezmények alkalmazását, mivel jogkövető magatartást tanúsított.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy mivel a felperesi adózónak a vitatott adóévek utolsó napján köztartozása volt, így a Tao. tv. 7. § (1) bekezdés x) pontjára figyelemmel nem csökkenthette az adózás előtti eredményét a helyi iparűzési adó alapján adóévi ráfordításként elszámolt összeg 25, illetve 50%-ával. A felperes által hivatkozott jogszabályváltozások az ügyben nem alkalmazhatók, visszamenőleges hatályuk nincs.
A kamatfizetéssel kapcsolatban hivatkozott az Art. 1. § (7) bekezdésére, mely szerint az adóhatóság köteles az adózó jogviszonyának valódi gazdasági tartalmát megállapítani, és azt adózási szempontból minősíteni. A PFH azért nyújtott kölcsönt a márkakereskedőknek, hogy a felperes által forgalmazott gépjárműveket és alkatrészeket meg tudják vásárolni. A felperes a hálózatfinanszírozási szerződésben vállalta, hogy a márkakereskedőnek nyújtott hitel alapján, a márkakereskedőt terhelő kedvezményes időszakra eső kölcsön után fizetendő kamatot megfizeti a PFH-nak. Ezzel kapcsolatban sem a márkakereskedőtől, sem a PFH-tól nem kapott viszonzást. A kamat lényegében a PFH-nak a harmadik személytől felvett kölcsönnel kapcsolatos költségeinek fedezete volt. Az alperes helyesen minősítette visszafizetési kötelezettség nélkül, véglegesen átadott pénzösszegnek. A felperes nem bizonyította, hogy a kamatfizetés a faktoring ellenértéke lett volna, nem igazolt olyan konkrét, a PFH-tól kapott szolgáltatást, melyhez a kamatfizetés ellenében jutott.
A vevőfinanszírozással kapcsolatban is hasonló megállapításra jutott az elsőfokú bíróság. A felperes által kifizetett kamatösszeg célja az volt, hogy a vevőnél a gépjárművásárláshoz a PFH-tól felvett hitel kapcsán a piaci hitelnél kisebb kamatköltsége merüljön fel. A felperes nem bizonyította, hogy a kifizetett és költségként elszámolt összegek közvetlenül a saját bevételszerző tevékenységével összefüggésben merültek fel, még akkor sem, ha nem vitatottan anyagilag érdekelt abban, hogy a márkakereskedő minél több terméket vásároljon és értékesítsen.
Az elsőfokú bíróság nem találta megalapozottnak az Art. 130. §-ára, illetve az adóbírsággal kapcsolatban a 170. § (1) bekezdésre, 171. § (1) bekezdésre, a késedelmi pótlékkal kapcsolatban az Art. 165. § (1) és (3) bekezdéseire való hivatkozást sem.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak, valamint az alperes határozatának megváltoztatását vagy hatályon kívül helyezését, és az adóhatóság új eljárásra utasítását. Nem kérte a jogerős ítélet felülvizsgálatát a helyi iparűzési adó elszámolhatóságával és az adóbírság, valamint a késedelmi pótlék mérséklésével kapcsolatban. Fenntartotta azonban jogi álláspontját a készlet- és vevőfinanszírozással kapcsolatosan. E körben álláspontja szerint sem az elsőfokú bíróság, sem az adóhatóság a tényállást nem tárta fel, tévesen értelmezte a gazdasági helyzetet, a finanszírozási szerződéseket. Mindkét esetben faktoring szerződésekről volt szó, ezek fennálltát az elsőfokú bíróság okszerűtlenül nem vizsgálta, a faktoring díjat csak más által fizetendő kamat átvállalásának minősítette le. A faktoringgal kapcsolatban többoldalú jogviszony jött létre a felperes, a PFH, a márkakereskedő, illetve a vevő között. Ezen jogi kapcsolat megfelelő minősítését az elsőfokú bíróság nem végezte el. Ezek a szerződések egyértelműen a felperes bevételszerző tevékenységét szolgálták. A faktoring díj a finanszírozott, pénzpiacról beszerzett összeg költsége, amely jellemzően kamat és az ahhoz kapcsolódó faktor költségeit fedező marge. Téves az a bírósági, illetve adóhatósági megállapítás, hogy a faktordíj csak fix összeg lehet. Az adóhatóság tévesen minősítette át a faktoringot és a vevőfinanszírozást az Art. 1. § (7) bekezdése alapján.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását indítványozta. A hitelek az ún. kedvezményes időszakokban sem kamatmentesek, csak azt nem a hitel tényleges felvevője, hanem helyette a felperes fizeti meg. A hitelkamat és a marge (gyakorlatilag kezelési költség) a készletfinanszírozási szerződéshez kapcsolódó járulékos költség, amit a hitel felvevőjének kell állnia. Nem minden engedményezés minősül faktorálásnak. A faktordíjnak a bruttó számlaösszegre vezetett fix díjnak kellene lennie, ezzel szemben a finanszírozó rendszeresen havonta kamatértesítőt állított ki a felperes számára. A felperes maga sem faktordíjnak, hanem átengedett követelés kamatának könyvelte le.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság ítéletének a felülvizsgálati kérelemmel nem támadott részét nem érintette, a felülvizsgálati kérelemmel támadott részét és az alperes 4007585584. számú határozatát a készlet- és vevőfinanszírozási szerződések kapcsán tett megállapításai és jogkövetkezményei tekintetében hatályon kívül helyezte, és az alperest e körben új eljárás lefolytatására kötelezte.
A felperes felülvizsgálati kérelmében nem kérte a jogerős ítélet felülvizsgálatát a helyi iparűzési adó elszámolhatóságával kapcsolatban, ezért ezen tényállást és jogkérdést a Legfelsőbb Bíróság sem vizsgálta.
A készlet- és vevőfinanszírozási szerződésekkel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az adóhatóság nem helytálló kiindulópontból vizsgálta azokat, ebből következően téves jogkövetkeztetésre jutott. A Legfelsőbb Bíróság nem osztotta azt az alperesi jogi álláspontot, hogy ezek a szerződések nem a felperes gazdasági tevékenységének körébe tartoztak, nem a felperes gazdasági tevékenységének érdekeit szolgálta. A felperes gépjárműveket és alkatrészeket értékesítő gazdasági vállalkozás. Gazdasági érdeke, hogy termékeiből minél többet tudjon eladni, és a vételár minél rövidebb idő alatt kerüljön kifizetésre. A felperes gazdasági érdekei ellen hat, ha minél több kintlevősége van akár a márkakereskedőknél, akár a végfelhasználó vevőknél. Ugyanakkor a gépjárműpiacon sem a márkakereskedők, sem a végleges vevők nem feltétlenül vannak olyan pénzügyi helyzetben, hogy a vételárat teljes összegben és minél rövidebb idő alatt meg tudják fizetni a termékértékesítő felperes felé. A minél több termék értékesítése, ugyanakkor a vételár minél gyorsabb és teljes kiegyenlítése érdekében alkalmazott pénzügyi-gazdasági megoldást kínál a faktoring-ügylet.
A Legfelsőbb Bíróság ítéletének terjedelme nem teszi lehetővé, hogy teljes részletességgel ismertesse a faktoring-ügylet minden részletét és sajátosságát. A hazai és nemzetközi jogirodalomban számos tanulmány, ismertetés jelent meg az írott sajtóban, illetve a világhálón. A Legfelsőbb Bíróság a per eldöntése szempontjából csak a legjelentősebb elemeket mutatja be.
A faktoring atipikus, a Ptk.-ban nem nevesített szerződésfajta, leginkább a Ptk. 328-333. §-aiban szabályozott engedményezésnek felel meg. A nemzetközi faktoring-ügyletekre az Ottavában 1988. május 28-án kelt UNIDROIT Egyezmény vonatkozik, amelyet az 1997. évi LXXXV. törvény iktatott a magyar jogrendszerbe. A faktoring esetében a szállító fizetési haladékkal rendelkező vevő követelését ellenérték fejében harmadik félre, a faktorra engedményezi. A faktoring során a faktor megvásárolja a szállító belföldi áruszállításából származó rövidlejáratú, halasztott fizetési számlaköveteléseit és jellemzően 70-90%-os előlegként azonnal kifizeti. A fennmaradó 10-30% - az ún. kockázati tartalék (maradványérték) - a vevő, faktor felé történő teljesítését követően kerül a szállító részére elszámolásra. A faktorálás "ára" alapvetően két költségből tevődik össze: egyrészt a faktor kockázatvállalásáért fizetendő faktoring-díjból, valamint a pénz árából, a kamatból. A faktordíj elszámolása lehet egyszeri és lehet periódusonként ismétlődő, mértéke függ a futamidő nagyságától. A kamat mértéke pedig a kamatszintek alakulása, a vevő minősítése, fizetőképessége határozza meg. A faktordíj tehát az alperesi értelmezéstől eltérőn nem feltétlenül egyszeri és nem feltétlenül előre járó díj, mert lehet periodikus és utólagos elszámolás alapján fizetendő is.
Az alperes tévedett, amikor a szerződések minősítésekor csak a felperes és a PFH közötti kapcsolatot vizsgálta. A perbeli, autófinanszírozásra kialakított pénzügyi rendszer ugyanis legalább három, de adott esetben négy szereplőt feltételez: a felperes, a PFH, mint faktor, a márkakereskedő és/vagy a gépjármű végső vevője.
A felperes halasztott fizetési határidővel (általában 8 nap) értékesítette a gépjárművet vagy alkatrészeket a márkakereskedő (vevő) felé. Azért, hogy a vételárat minél gyorsabban és minél teljesebb összegben megkapja, volt szükség a faktor közbeiktatására. A faktoráló PFH némileg eltérve az általános gyakorlattól, a 100%-os vételárat rögtön kifizette a felperes részére, ezzel megteremtve az utólagos elszámolás lehetőségét. Az utólagos elszámolás, vagyis a faktoring-díj mértéke pedig a márkakereskedő (vevő) fizetésétől, fizetési lehetőségétől függött. Amennyiben ugyanis a márkakereskedő (vevő) a halasztott fizetési határidő alatt a vételárat kifizette a faktor felé, akkor a felperes által fizetendő díj mértéke csak erre a rövid határidőre és kamatmértékre korlátozódott.
Abban az esetben azonban, ha a márkakereskedő (vevő) a halasztott fizetési határidő alatt nem tudta, vagy csak részben fizette ki a vételárat, akkor a faktor és a márkakereskedő (vevő) között a vételár kifizetése érdekében kölcsönszerződés jött létre, amely hosszabb futamidőt feltételezett. Ennek következtében a felperes utólagos faktordíj fizetési kötelezettsége is másként alakult, mint a 8 napos vételár kifizetése esetén. Ebben az esetben a faktordíj, a kamatköltség és a marge összege részben a kölcsönszerződéshez igazodott, részben a faktor vevőkövetelés kezelése és könyvvezetési feladata is hosszabb ideig tartott.
A felperes előadásából és az általa benyújtott tanulmányokból is megállapítható, hogy az európai gépjármű értékesítési és finanszírozási piacon bevált gyakorlat az, hogy a gépjárművet értékesítő vállalkozás a hitelfinanszírozás feltételeit is megteremti. Így a márkakereskedőnek (vevőnek) nem kell külső pénzintézethez fordulnia hitelfelvétel érdekében, hanem a gépjárművet értékesítő céghez köthető hitelintézetnél tudja ezt egyszerűbben megvalósítani.
A fentebb ismertetettek alapján a Legfelsőbb Bíróság az alperes által vitatott szerződéseket egyértelműen faktoring szerződésnek minősítette, és ebből következően az alperes téves jogi következtetésre jutott a Tao. tv. 8. § (1) bekezdés n) pontjával kapcsolatban. A felperes által kifizetett faktoring-díjat ugyanis nem lehet visszafizetési kötelezettség nélküli, véglegesen átadott pénzeszköznek minősíteni. A felperes nem ellenszolgáltatás nélkül fizette ezt a faktornak, hanem a faktoring szerződésből fakadó faktordíj fizetési kötelezettségét teljesítette.
A faktoring szerződéssel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság utal arra is, hogy viszonylag új, atipikus szerződési formáról van szó, és a hozzá kapcsolódó jogi szabályozás sem feltétlenül követte ezen gazdasági-pénzügyi módszert. Így a számviteli szabályok sem követték egyértelműen a változó gazdasági helyzetet. E körben téves az alperes azon hivatkozása, hogy faktordíjként számolta el a felperes az általa kifizetett összegeket, hiszen a faktor PFH könyvelését a 250/2000. (XII. 24.) Korm. rendelettel összhangban kellett végezni, és a 10. § (3) bekezdése szerint az engedményezésért, faktoringért kapott díjat a kapott kamatok és kamatjellegű bevételek között kell elszámolni. Ezért a faktoring-díjról kamatértesítőt tudott küldeni a felperesnek, és a kapott díjat kamatként számolta el.
Összefoglalva: A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint az adóhatóságok az Art. 1. § (7) bekezdésére figyelemmel tévesen értékelték a felperes által kötött készlet- és vevőfinanszírozási szerződéseket, mivel nem ismerték el azok faktoring szerződés jellegét. A Legfelsőbb Bíróság faktoring szerződésnek értékelte azokat, ebből következően a Tao. tv. 8. § (1) bekezdés n) pontja nem alkalmazható, mivel nem visszafizetési kötelezettség nélkül, véglegesen átadott pénzeszköz fizetése történt a felperes részéről.
Ennek alapján a Legfelsőbb Bíróság a felperes felülvizsgálati kérelmét alaposnak tartotta. Ebből következően a jogerős ítéletnek a felülvizsgálati kérelemmel nem támadott részét (helyi iparűzési adó elszámolhatósága) nem érintette, a felülvizsgálati kérelemmel támadott részét a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az alperes határozatát a Pp. 339. § (1) bekezdésére figyelemmel a készlet- és vevőfinanszírozási szerződések kapcsán tett megállapításai és jogkövetkezményei tekintetében hatályon kívül helyezte, és az alperest e körben új eljárás lefolytatására kötelezte.
(Legf. Bír. Kfv. I. 35.250/2010.)