adozona.hu
BH 2014.8.256
BH 2014.8.256
A fizetendő illeték mértékét a hagyaték megnyíltakori érték figyelembevételével kell megállapítani abban a speciális esetben, ha évekkel korábban a Magyar Állam, mint álörökös örökölt (1990. évi XCIII. tv. 3. §, 7. §, 68. §).
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
[1] A felperes 2006-ban indított pert a Magyar Állam, kényszerörökös ellen az 1994. október 21-én elhunyt néhai rokona hagyatékának átadása iránt. A hagyaték értéke annak megnyíltakor 4 870 918 Ft volt, mely egy 1 689 103 Ft összegű bankbetétből és egy 3 181 815 Ft értékű budapesti házingatlanból állt. A per eredményeként részére 23 425 133 Ft és annak kamatai kerültek kifizetésre, mivel a hagyaték tárgyai már nem voltak meg.
[2] A felperes 2008. december 21-én nyújtotta be öröklési illeték ...
BH 2014.8.256 A fizetendő illeték mértékét a hagyaték megnyíltakori érték figyelembevételével kell megállapítani abban a speciális esetben, ha évekkel korábban a Magyar Állam, mint álörökös örökölt (1990. évi XCIII. tv. 3. §, 7. §, 68. §).
[1] A felperes 2006-ban indított pert a Magyar Állam, kényszerörökös ellen az 1994. október 21-én elhunyt néhai rokona hagyatékának átadása iránt. A hagyaték értéke annak megnyíltakor 4 870 918 Ft volt, mely egy 1 689 103 Ft összegű bankbetétből és egy 3 181 815 Ft értékű budapesti házingatlanból állt. A per eredményeként részére 23 425 133 Ft és annak kamatai kerültek kifizetésre, mivel a hagyaték tárgyai már nem voltak meg.[2] A felperes 2008. december 21-én nyújtotta be öröklési illeték megállapítása iránti beadványát. Az elsőfokú adóhatóság 2010. december 3-án kelt fizetési meghagyással a felperest 300 000 Ft kedvezmény figyelembevételével 23 125 100 Ft illetékalappal számolva 4 625 020 Ft öröklési illeték megfizetésére kötelezte.
[3] A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a 2011. július 11. napján kelt határozatával a fizetési meghagyást megváltoztatva a fizetendő öröklési illetéket 5 196 780 Ft-ra emelte fel. A felperes elévülési kifogását az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 86. §-ára és az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 164. § (4) bekezdésére hivatkozva alaptalannak találta. Az illetékalapot a 2008. december 30-ai adóhatósági tudomásszerzésre figyelemmel az akkori időpontra vonatkoztatva állapította meg 23 425 133 Ft értékben.
[4] A felperes keresetét az elsőfokú bíróság elutasította.
[5] Álláspontja szerint az alperes helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy a felperes által megszerzett vagyon forgalmi értékének megállapításánál a felperesi bejelentéskor fennálló értéket kell figyelembe venni. A felperes nem jelölt meg olyan jogszabályi előírást, amely szerint az illetékfizetési kötelezettség keletkezésekor fennálló forgalmi érték lenne meghatározó, az általa hivatkozott Itv. 3. § (1) bekezdése az illeték alapjának megállapításánál figyelembe veendő forgalmi érték tekintetében nem tartalmaz rendelkezést. Mellőzte a felperes bizonyítási indítványait, mert szerinte közömbös, hogy a felperes vagyonszerzését megelőzően milyen vagyontárgyak voltak a hagyatékban és mi volt a hagyatéknak öröklésjogi szempontból az értéke, továbbá közömbös az is, hogy a Magyar Állam kényszerörökléséről az adóhatóság mikor szerzett tudomást.
[6] A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése és a felperes keresetének teljesítése, másodlagosan a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróság új eljárásra, új határozat hozatalára történő utasítása iránt. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ítélete sérti a Ptk. 99. § (1) bekezdését, 598., 673. § (1)-(2) bekezdését, az Itv. 3. § (1) bekezdését, 7. §-át, 68. § (1)-(3) bekezdését, az Art. 164. § (1) bekezdését. Szerinte az Itv. 3. §-ából kizárólag azt lehet levezetni, hogy az illetékkiszabásnak az alapja a hagyaték megnyíltakori érték. Az ezt meghaladó összeg növekmény, melyet a Magyar Állam ért el, de ez a felperest már nem örökösként, hanem a Ptk. 99. § (1) bekezdése alapján tulajdonosként illette meg. Ez örökösödési illeték tárgya nem lehet.
[7] A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
[8] A jelenleg hatályos Polgári Törvénykönyv az ipso iure öröklés elvét követi, vagyis az örökös az öröklés megnyíltával a hagyatékot, illetőleg annak neki jutó részét vagy meghatározott tárgyát (örökség) elfogadás vagy bármely más jogcselekmény nélkül megszerzi, az öröklés az örökhagyó halálával a törvény erejénél fogva nyílik meg. Az öröklési igény tulajdoni igény, s mint ilyen nem évül el.
[9] A perbeli esetben az örökhagyó hagyatékának megnyíltakor - miután a törvényes örökösök felkutatása eredménytelen maradt - az állam szerezte meg a hagyatékot, azonban a 2006. évi perindítással, annak eredményeképpen álörökössé vált, jogalap nélküli birtokosnak minősült. Ebből következően az örökös és álörökös egymás közötti jogviszonyában a Ptk. 193-195. §-ainak a jogalap nélküli birtoklásra vonatkozó szabályai érvényesültek. Ilyen jogcímen indított pert a felperes is és állapította meg a bíróság jogerősen az állam felelősségét 23 425 133 Ft és annak kamatai tekintetében.
[10] A közigazgatási hatóságnak és a bíróságnak abban kellett állást foglalnia, hogy melyik érték tekinthető az illeték alapjának, milyen összeg után tartozik a felperes az öröklési illetéket megfizetni.
[11] Az Itv. 3. § (1) bekezdése kimondja, hogy az öröklési illetékkötelezettség az örökhagyó halála napján keletkezik. Az öröklési illeték tárgya a haláleset folytán történt vagyonszerzés (Itv. 7. §). A fenti jogszabályi rendelkezések összhangban vannak a Ptk.-nak az öröklésre vonatkozó rendelkezéseivel, vagyis az öröklési illetékkötelezettség az örökhagyó halála napján a hagyaték megnyíltakor keletkezik.
[12] Az illeték alapjául szolgáló érték megállapítására az Itv. 68. § (1)-(3) bekezdései tartalmaznak rendelkezéseket. Az (1) bekezdés a vagyonszerzési illeték alapjául szolgáló forgalmi érték megállapításánál az abban az időpontban fennálló forgalmi értéket tekinti az irányadónak, amikor a vagyonszerzést a közjegyző vagy bíróság bejelenti, illetve a hatóság a hozzá érkezett vagyonszerzési ügyiratot továbbítja az állami adóhatóságnak vagy a vagyonszerzésről az állami adóhatóság más módon tudomást szerez.
[13] A perbeli jogvita megítélésekor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az örökhagyó halálát követően lefolytatásra került a hagyatéki eljárás, s a közjegyző jogerősen az államnak adta át a hagyatékot. E bejelentés következtében a hatóság intézkedett az öröklési illeték kiszabásáról, az öröklésről tudomást szerzett. Az adóhatóság tehát az állam öröklésekor már tudomást szerzett az öröklésről, az öröklési illeték megállapításául szolgáló forgalmi értékek rögzítésre kerültek, illetőleg az illetékfizetési kötelezettség megállapítása is megtörtént. Így tehát ez az érték az irányadó a felperes öröklési illetékfizetési kötelezettségének megállapításakor is.
[14] Helytállóan érvelt a felperes azzal, hogy az ezen felüli összeget, mint a hagyaték növekményét kell figyelembe venni, mely után illetékfizetési kötelezettség nem állapítható meg. Ezt az összeget a felperes arra figyelemmel kapta, hogy nem került 1994. október 21-ével az örökhagyó halálával az örökség birtokába, azt nem maga hasznosította, használta.
[15] Tévedett tehát a hatóság, illetőleg az elsőfokú bíróság is, amikor az álörökös által fizetendő teljes összeget illetékalapnak tekintette és ennek figyelembevételével határozta meg a fizetendő felperesi illeték összegét. A jogszabályok helyes értelmezése szerint a fizetendő illeték mértékét a hagyaték megnyíltakori érték figyelembevételével kellett volna megállapítani.
[16] Erre figyelemmel a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján eljárva a hagyaték megnyíltakori érték figyelembevételével az 1994. évi illetékszabályok alkalmazásával az ott feltüntetett mérték alapján határozta meg illetékfizetési kötelezettségét a felperes keresetében rögzítettek szerint 974 184 Ft-ban.
[17] Nem osztotta ugyanakkor a Kúria a felperesnek az elévülésre vonatkozó kifogásait, hiszen az elévülésre nem a Ptk. szerinti igényérvényesítésre vonatkozó szabályok az irányadók, hanem az Art. 164. § (4) bekezdésében foglaltak. Ez egyértelműen kimondja, hogy az illeték megállapításához való jog annak a naptári évnek az utolsó napjától számított 5 év elteltével évül el, amelyben a vagyonszerzést illetékkiszabásra az állami adóhatóságnak bejelentették. A perbeli esetben a felperes a jogerős ítélet közlését követően jelentette be vagyonszerzését, így ettől az időponttól kezdve kellett az elévülést figyelembe venni, így helyes megállapításra jutott az elsőfokú bíróság, mikor az elévülést a perbeli esetben figyelmen kívül hagyta.
(Kúria Kfv. I. 35.165/2013.)
* * *
TELJES HATÁROZAT
A Kúria a dr. Kardos Judit Ildikó ügyvéd által képviselt felperesnek a dr. Fodor András jogtanácsos által képviselt Nemzeti Adó-és Vámhivatal Közép-magyarországi Regionális Adó Főigazgatósága alperes ellen illetékügyben hozott közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránt indult perében a Budapest Környéki Törvényszék 2012. október 1-jén kelt 4.K.27.227/2011/10. sorszámú jogerős ítélete ellen a felperes részéről 13. sorszám alatt benyújtott felülvizsgálati kérelem folytán, az alulírott napon megtartott nyilvános tárgyaláson meghozta az alábbi
í t é l e t e t :
A Kúria a Budapest Környéki Törvényszék 4.K.27.227/2011/10. számú ítéletét hatályon kívül helyezi, az alperes 2887673311 számú határozatát megváltoztatja, és a felperest terhelő öröklési illetékfizetési kötelezettséget 974.184 (kilencszázhetvennégyezer-egyszáznyolcvannégy) forintra szállítja le.
Kötelezi az alperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg a felperesnek 50.000 (ötvenezer) forint együttes elsőfokú és felülvizsgálati perköltséget.
A kereseti és a felülvizsgálati eljárási illetéket az állam viseli.
Ez ellen az ítélet ellen további felülvizsgálatnak nincs helye.
I n d o k o l á s
A felperes 2006-ban indított pert a Magyar Állam, kényszerörökös ellen az 1994. október 21-én elhunyt néhai rokona hagyatékának átadása iránt. A hagyaték értéke annak megnyíltakor 4.870.918 Ft volt, mely egy 1.689.103 Ft összegű bankbetétből és egy 3.181.815 Ft értékű budapesti házingatlanból állt. A per eredményeként részére 23.425.133 Ft és annak kamatai kerültek kifizetésre, mivel a hagyaték tárgyai már nem voltak meg.
A felperes 2008. december 21-én nyújtotta be öröklési illeték megállapítása iránti beadványát. Az első fokú adóhatóság 2010. december 3-án kelt fizetési meghagyással a felperest 300.000 Ft kedvezmény figyelembevételével 23.125.100 Ft illetékalappal számolva 4.625.020 Ft öröklési illeték megfizetésére kötelezte.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a 2011. július 11. napján kelt határozatával a fizetési meghagyást megváltoztatva a fizetendő öröklési illetéket 5.196.780 Ft-ra emelte fel. A felperes elévülési kifogását az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 86. §-ára és az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 164. § (4) bekezdésére hivatkozva alaptalannak találta. Az illetékalapot a 2008. december 30-ai adóhatósági tudomásszerzésre figyelemmel az akkori időpontra vonatkoztatva állapította meg 23.425.133 Ft értékben.
A felperes keresetét az első fokú bíróság elutasította. Álláspontja szerint az alperes helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy a felperes által megszerzett vagyon forgalmi értékének megállapításánál a felperesi bejelentéskor fennálló értéket kell figyelembe venni. A felperes nem jelölt meg olyan jogszabályi előírást, amely szerint az illetékfizetési kötelezettség keletkezésekor fennálló forgalmi érték lenne meghatározó, az általa hivatkozott Itv. 3. § (1) bekezdése az illeték alapjának megállapításánál figyelembe veendő forgalmi érték tekintetében nem tartalmaz rendelkezést. Mellőzte a felperes bizonyítási indítványait, mert szerinte közömbös, hogy a felperes vagyonszerzését megelőzően milyen vagyontárgyak voltak a hagyatékban és mi volt a hagyatéknak öröklésjogi szempontból az értéke, továbbá közömbös az is, hogy a Magyar Állam kényszerörökléséről az adóhatóság mikor szerzett tudomást.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet az első fokú ítélet hatályon kívül helyezése és a felperes keresetének teljesítése, másodlagosan a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése és az első fokú bíróság új eljárásra, új határozat hozatalára történő utasítása iránt. Álláspontja szerint az első fokú bíróság ítélete sérti a Ptk. 99. § (1) bekezdését, 598., 673. § (1)-(2) bekezdését, az Itv. 3. § (1) bekezdését, 7. §-át, 68. § (1)-(3) bekezdését, az Art. 164. § (1) bekezdését. Szerinte az Itv. 3. §-ából kizárólag azt lehet levezetni, hogy az illetékkiszabásnak az alapja a hagyaték megnyíltakori érték. Az ezt meghaladó összeg növekmény, melyet a Magyar Állam ért el, de ez a felperest már nem örökösként, hanem a Ptk. 99. § (1) bekezdése alapján tulajdonosként illette meg. Ez örökösödési illeték tárgya nem lehet. A Ptk. 673. §-ának rendelkezései szerint a felperes számára a hagyaték 1994. október 21-én nyílt meg, az a tény, hogy a birtokba lépése csak évekkel később következhetett be jogi jelentőséggel nem bírt. Fenntartja azt a jogi álláspontját is, hogy az Art. 164. § (1) bekezdése alapján az illeték megállapításához való jog elévült. Amennyiben ez nem is következett be, úgy az Itv. 68. § (1)-(2) bekezdésében foglaltakat kellett volna alkalmazni. Az illetéktörvény a közjegyző vagy ingatlanügyi hatóság általi bejelentéshez fűz joghatást, ami az államnak történő átadáskor megtörtént. Az Itv. 68. § (3) bekezdése pedig az eljárási illeték megállapításakor tulajdonít jelentőséget a kérelem előterjesztésekor fennálló forgalmi értéknek. Szerinte az Itv. 3. §, 7. § és 13. §-ának összevetése alapján nem lehet kétséges, hogy az örökösödési illetéket az örökléssel szerzett, vagyis a hagyatékátadó végzésben foglalt érték alapján kellett volna kiszabni.
Az alperesi felülvizsgálati ellenkérelem a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult. A felperesnek, mint törvényes örökösnek pozíciójából eredő tulajdoni igénye az örökhagyó hagyatékának tényleges értékére, 23.425.133 Ft pénzösszegre irányult, azt szerezte meg, így az illetékfizetési kötelezettségét is e vagyonszerzés után kell megállapítani.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A jelenleg hatályos Polgári Törvénykönyv az ipso iure öröklés elvét követi, vagyis az örökös az öröklés megnyíltával a hagyatékot, illetőleg annak neki jutó részét vagy meghatározott tárgyát (örökség) elfogadás vagy bármely más jogcselekmény nélkül megszerzi, az öröklés az örökhagyó halálával a törvény erejénél fogva nyílik meg. Az öröklési igény tulajdoni igény, s mint ilyen nem évül el.
A perbeli esetben az örökhagyó hagyatékának megnyíltakor - miután a törvényes örökösök felkutatása eredménytelen maradt - az állam szerezte meg a hagyatékot, azonban a 2006. évi perindítással, annak eredményeképpen álörökössé vált, jogalap nélküli birtokosnak minősült. Ebből következően az örökös és álörökös egymás közötti jogviszonyában a Ptk. 193-195. §-ainak a jogalap nélküli birtoklásra vonatkozó szabályai érvényesültek. Ilyen jogcímen indított pert a felperes is és állapította meg a bíróság jogerősen az állam felelősségét 23.425.133 Ft és annak kamatai tekintetében.
A közigazgatási hatóságnak és a bíróságnak abban kellett állást foglalnia, hogy melyik érték tekinthető az illeték alapjának, milyen összeg után tartozik a felperes az öröklési illetéket megfizetni. Az Itv. 3. § (1) bekezdése kimondja, hogy az öröklési illetékkötelezettség az örökhagyó halála napján keletkezik. Az öröklési illeték tárgya a haláleset folytán történt vagyonszerzés (Itv. 7. §). A fenti jogszabályi rendelkezések összhangban vannak a Ptk-nak az öröklésre vonatkozó rendelkezéseivel, vagyis az öröklési illetékkötelezettség az örökhagyó halála napján a hagyaték megnyíltakor keletkezik. Az illeték alapjául szolgáló érték megállapítására az Itv. 68. § (1)- (3) bekezdései tartalmaznak rendelkezéseket. Az (1) bekezdés a vagyonszerzési illeték alapjául szolgáló forgalmi érték megállapításánál az abban az időpontban fennálló forgalmi értéket tekinti az irányadónak, amikor a vagyonszerzést a közjegyző vagy bíróság bejelenti, illetve a hatóság a hozzá érkezett vagyonszerzési ügyiratot továbbítja az állami adóhatóságnak vagy a vagyonszerzésről az állami adóhatóság más módon tudomást szerez.
A perbeli jogvita megítélésekor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az örökhagyó halálát követően lefolytatásra került a hagyatéki eljárás, s a közjegyző jogerősen az államnak adta át a hagyatékot. E bejelentés következtében a hatóság intézkedett az öröklési illeték kiszabásáról, az öröklésről tudomást szerzett. Az adóhatóság tehát az állam öröklésekor már tudomást szerzett az öröklésről, az öröklési illeték megállapításául szolgáló forgalmi értékek rögzítésre kerültek, illetőleg az illetékfizetési kötelezettség megállapítása is megtörtént. Így tehát ez az érték az irányadó a felperes öröklési illetékfizetési kötelezettségének megállapításakor is. Helytállóan érvelt a felperes azzal, hogy az ezen felüli összeget, mint a hagyaték növekményét kell figyelembe venni, mely után illetékfizetési kötelezettség nem állapítható meg. Ezt az összeget a felperes arra figyelemmel kapta, hogy nem került 1994. október 21-ével az örökhagyó halálával az örökség birtokába, azt nem maga hasznosította, használta.
Tévedett tehát a hatóság, illetőleg az első fokú bíróság is, amikor az álörökös által fizetendő teljes összeget illetékalapnak tekintette és ennek figyelembevételével határozta meg a fizetendő felperesi illeték összegét. A jogszabályok helyes értelmezése szerint a fizetendő illeték mértékét a hagyaték megnyíltakori érték figyelembevételével kellett volna megállapítani. Erre figyelemmel a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján eljárva a hagyaték megnyíltakori érték figyelembevételével az 1994. évi illetékszabályok alkalmazásával az ott feltüntetett mérték alapján határozta meg illetékfizetési kötelezettségét a felperes keresetében rögzítettek szerint 974.184 Ft-ban.
Nem osztotta ugyanakkor a Kúria a felperesnek az elévülésre vonatkozó kifogásait, hiszen az elévülésre nem a Ptk. szerinti igényérvényesítésre vonatkozó szabályok az irányadók, hanem az Art. 164. § (4) bekezdésében foglaltak. Ez egyértelműen kimondja, hogy az illeték megállapításához való jog annak a naptári évnek az utolsó napjától számított 5 év elteltével évül el, amelyben a vagyonszerzést illetékkiszabásra az állami adóhatóságnak bejelentették. A perbeli esetben a felperes a jogerős ítélet közlését követően jelentette be vagyonszerzését, így ettől az időponttól kezdve kellett az elévülést figyelembe venni, így helyes megállapításra jutott az első fokú bíróság, mikor az elévülést a perbeli esetben figyelmen kívül hagyta.
A Kúria döntésével az alperes pervesztes lett, ezért a Pp. 270. § (1) bekezdése folytán alkalmazandó Pp. 78. § (1) bekezdése szerinti perköltség viselésére kötelezte, melynek együttes összegét 50.000 Ft-ban állapította meg.
A tárgyi illetékfeljegyzési jog folytán le nem rótt illetéket a költségmentesség alkalmazásáról szóló 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 14. §-a alapján az állam viseli.
Budapest, 2014. február 6.
Dr. Hajnal Péter sk. tanácselnök, Dr. Heinemann Csilla sk. előadó bíró, Dr. Mudráné dr. Láng Erzsébet sk. bíró
(Kúria Kfv. I. 35.165/2013.)