adozona.hu
ÍH 2019.142
ÍH 2019.142
A FELSZÁMOLÓ KÁRTÉRÍTÉSI FELELŐSSÉGE AZ ADÓS VEZETŐ TISZTSÉGVISELŐJÉVEL SZEMBEN BÜNTETŐELJÁRÁS KEZDEMÉNYEZÉSÉNEK ELMARADÁSA MIATT Ha a felszámoló nem kezdeményez az adós vezető tisztségviselőjével szemben büntetőeljárást, ez a magatartása akkor jogellenes és felróható, ha bizonyítottan felismerte, vagy - a gondos eljárás mellett - fel kellett ismernie, hogy olyan bűncselekmény elkövetésének a megalapozott gyanúja áll fenn, amely miatt az adós vagyona csökkent, és az ilyen vagyonkimentéssel szembeni fellépés
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az adóssal szemben elrendelt felszámolási eljárásban az alperes járt el felszámolóként, a felperes pedig 30 014 833 Ft határidőben bejelentett igénnyel nyilvántartott hitelező volt. A felszámolási eljárás során a bejelentett felperesi hitelezői igény nem térült meg.
A felperes feljelentése alapján a Nemzeti Adó- és Vámhivatal - a felszámolási eljárással párhuzamosan - nyomozást rendelt el a hitelezők kielégítésének meghiúsításával elkövetett csődbűncselekmény büntette és más bűncselekmények ...
A felperes feljelentése alapján a Nemzeti Adó- és Vámhivatal - a felszámolási eljárással párhuzamosan - nyomozást rendelt el a hitelezők kielégítésének meghiúsításával elkövetett csődbűncselekmény büntette és más bűncselekmények miatt az adós beltagja, egyben vezető tisztségviselője és társai ellen. A járási ügyészség határozatával a nyomozást a gyanúsítottakkal szemben a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (1998. évi Be.) 216. § (1) bekezdés c) pontja alapján, a 190. § (1) bekezdés b) pontjában írt okból (a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg a bűncselekmény elkövetése és az eljárás folytatásától sem várható eredmény) megszüntette. A nyomozást megszüntető határozattal szemben a felperes, mint sértett panasszal élt, amelyet a megyei főügyészség határozatával elutasított.
A felperes pótmagánvádat terjesztett elő, amelyet azonban a járásbíróság végzésével elutasított azzal az indokkal, hogy a felperesnek nem volt joga pótmagánvádlóként fellépni az ügyben, hiszen a bűncselekmény sértettje a hitelezők közössége, mely közösség az érdekeit kizárólag a felszámoló útján érvényesítheti a felszámolási eljárásban. A végzést a másodfokú bíróság helyes indokai alapján helybenhagyta.
Az alperes - aki felszámolóként az adós vezető tisztségviselőjével, beltagjával szemben büntető feljelentést nem tett, és nem terjesztett elő pótmagánvádat sem - még a nyomozás ideje alatt elkészítette az adós felszámolási zárómérlegét, amely alapján a felszámolást lefolytató törvényszék a felszámolási eljárást befejezetté nyilvánította, és az adóst megszüntette.
A felperes módosított keresetében az alperest 1 000 000 Ft kártérítés és járulékai megfizetésére kérte kötelezni. A keresetének jogszabályi alapjaként a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 54. §-át, valamint a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (1959. évi Ptk.) 339. §-át jelölte meg.
Arra hivatkozott, hogy az alperes felszámolóként - az adós könyveinek ismerete és a felszámolási eljárásban észleltek alapján, figyelemmel a Cstv. 48. § (3) bekezdésében írt kötelezettségére - a Cstv. 33. § (4) bekezdése szerint köteles lett volna a csődbűntett elkövetésének gyanúja miatt feljelentést tenni, illetve pótmagánvádat előterjeszteni. Az alperes azonban sem feljelentést nem tett, sem pótmagánvádat nem terjesztett elő annak ellenére, hogy a bűncselekményt is megvalósító vagyonkimentés és károkozás a tudomására jutott. Az alperes azzal, hogy a feljelentési kötelezettségét elmulasztotta, a felperest megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy a büntetőeljárás során a kárigényét érvényesíthesse a felszámolás alá került adós beltagjával és vezető tisztségviselőjével szemben. Ezzel a felperesnek kárt okozott, mert a felszámolási eljárás során felszámolói vagyon hiányában nem tudta érvényesíteni az adós gazdálkodó szervezettel szemben fennálló hitelezői igényét. Álláspontja szerint az alperes e tevékenységével összefüggésben okozott kárért a felperessel szemben a Cstv. 54. §-a alapján felelősséggel tartozik.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Azzal védekezett, hogy a felszámolói kötelezettségének maradéktalanul eleget tett, a felperesnek kárt nem okozott. Az adós által átadott, részéről megvizsgált iratanyagból és a nyilvánosan elérhető mérlegekből nem tudott olyan következtetést levonni, hogy vagyonkimentés vagy bármilyen bűncselekmény elkövetését megalapozó körülmény történt volna. Ilyenről a hitelezők sem tájékoztatták, nem hoztak olyan információt a tudomására, amelyből a felszámoló feljelentési kötelezettsége megállapítható lett volna. Arról pedig, hogy büntetőeljárás van folyamatban, az eljárt nyomozó hatóság megkereséséből értesült.
Hivatkozott arra, hogy a Be. szerint a felszámoló nem minősül sértettnek, így nem illetik meg a sértetthez telepített eljárási jogosultságok - mint a pótmagánvád - sem. Érvelt azzal is, miszerint az, hogy nem tett büntető feljelentést, nincs okozati összefüggésben a felperes állított kárának a bekövetkezésével sem, mivel a nyomozásnak akkor sem lett volna más eredménye, ha a felszámoló tett volna feljelentést. Amiatt pedig, hogy az ügyészség bűncselekmény hiányában szüntette meg a nyomozást, a büntetőeljárásban a polgári jogi igény előterjesztésére nem is lett volna lehetőség.
Állította, hogy azon túl, hogy a felszámolói tevékenységével a felperesnek kárt nem okozott, mind a felszámoló szervezet, mind a felszámolóbiztos a Cstv. 54. §-nak megfelelő gondossággal, úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben az ilyen tisztséget betöltő személytől általában elvárható.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította.
A Cstv. 33. § (4), 48. § (3) és 54. § (1) bekezdésének az ismertetését követően leszögezte, hogy a kereseti kérelem elbírálásánál e jogszabályi rendelkezések alapján az alperes, mint felszámoló felelősségét az 1959. évi Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján kellett vizsgálnia. Mivel a felperes lényegében azért indított kártérítési keresetet, mert az alperes bűncselekmény alapos gyanúja miatt elmulasztott feljelentéssel élni, és nem lépett fel pótmagánvádlóként sem, az alperes kártérítési felelősségét csak ezzel összefüggésben vizsgálta.
Kifejtette, hogy a felszámolónak a Cstv. 54. §-ában szabályozott felelőssége az adósnak a felszámolás kezdő időpontjában meglévő, illetve a felszámolás alatt szerzett vagyonára [Cstv. 4. § (1) bekezdés] terjed ki.
Az 1959. évi Ptk. 339. § (1) bekezdése szerint tehát a felszámolás során a felszámolói tisztségből eredő kötelezettségeinek megszegésével az adós vagyonában okozott kárért felel. A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (1952. évi Pp.) 164. § (1) bekezdése értelmében a kártérítési felelősség megállapításához szükséges jogellenes és felróható felszámolói magatartást, a kár bekövetkezését és a kettő közötti okozati összefüggést a felperesnek, míg a vétlenségét az alperesnek kell bizonyítania.
Az elsőfokú bíróság a keresetben sérelmezett alperesi magatartásokat külön-külön vizsgálta.
A feljelentés elmulasztásával összefüggésben rámutatott, hogy a Cstv. 33. § (4) bekezdése alapján a felszámolót feljelentési kötelezettség akkor terheli, ha a felszámolási eljárás során a felszámolási vagyont érintő bűncselekmény jutott a tudomására. Az nem volt vitás, hogy az adott esetben az alperes a felszámolási eljárással összefüggésben nem tett feljelentést. Az elsőfokú bíróság azonban úgy ítélte meg, hogy az alperes ezzel a kereseti kérelemben megjelölt okokból nem tanúsított jogellenes magatartást. Abból, hogy a felszámolóbiztost a nyomozás során meghallgatták, és a szükséges iratokat tőle beszerezték, az alperesnek tudomása volt arról, hogy a büntetőeljárás - a felperes feljelentése alapján - már a felszámolási eljárás alatt megindult. Ebből pedig logikailag következik, hogy a felszámolónak ugyanabban az ügyben, ugyanazon személyekkel szemben már teljesen szükségtelen volt feljelentést tennie. Ezért az adott esetben az alperes ennek elmulasztásával nem sértette meg a Cstv. 33. § (4) bekezdésében írt kötelezettségét.
Az elsőfokú bíróság azt sem találta a kártérítési felelősség megállapítására alkalmas magatartásnak, hogy az alperes nem terjesztett elő pótmagánvádat, mivel a felszámolónak nincs olyan jogszabályi kötelezettsége, hogy pótmagánvádlóként lépjen fel. Ezenkívül a jelen ügyben irányadó 1998. évi Be. értelmében a büntetőeljárásban a felszámoló pótmagánvádló nem is lehetett, mivel az 1998. évi Be. 53. §-a szerint a büntetőeljárásban pótmagánvádlóként csak a sértett léphet fel, az alperes pedig nem tekinthető a felperes által kezdeményezett büntetőeljárás sértettjének, még akkor sem, ha a Cstv. szerint a felszámolási eljárásban a hitelezők közösségét ő képviseli. Ebből következően pedig nemcsak pótmagánvádló nem lehet, hanem a büntetőeljárásban polgári jogi igényt sem terjeszthetett elő.
Az elsőfokú ítélet szerint a felperes által sérelmezett alperesi magatartások és az állítása szerint bekövetkezett kára között az okozati összefüggés sem állapítható meg. A felperes feljelentése alapján indult nyomozást ugyanis a vádhatóság "a felszámolótól is beszerzett bizonyítékok birtokában" szüntette meg azzal az indokkal, hogy a nyomozás adatai alapján bűncselekmény elkövetését nem állapította meg, és az az eljárás folytatásától sem volt várható. Az elsőfokú bíróság ebből arra következtetett, hogy az alperes feljelentése alapján indult büntetőeljárás legfeljebb arra lett volna alkalmas, hogy az adós gazdálkodó szervezet vezető tisztségviselője, beltagja által bűncselekménnyel a felperesnek okozott kár saját magánvagyonukból történő megtérítését biztosítsa a felperes részére, ez azonban kívül esik a felszámolási vagyon körén, aminek a megóvásáért a felszámoló kárfelelősséggel tartozik.
Ezen kívül a felperes arra nem is tett tényelőadást, hogy mi volt az, a bűncselekmény elkövetésének valószínűségét megalapozó tény, adat vagy körülmény, amiről a felszámoló a felszámolási eljárás során tudomást szerzett, de az ügyészség nem vett figyelembe a nyomozást megszüntető határozat meghozatalánál.
A felperes a fellebbezésében elsődlegesen az ítéletnek a módosított keresete szerinti megváltoztatását, másodlagosan a hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróságnak újabb eljárásra és újabb határozat hozatalára utasítását kérte.
Arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság megsértette az 1952. évi Pp. 206. § (1) bekezdésében írt kötelezettségét, nem értékelte megfelelően az elé tárt tényeket és bizonyítékokat, ezért a mérlegelése okszerűtlen, a peradatokkal ellentmondó következtetéseken nyugszik.
A fellebbezés szerint az elsőfokú bíróság tévesen nem állapította meg az alperes jogellenes magatartását a feljelentés, illetőleg a pótmagánvád előterjesztésének az elmulasztása miatt. Kifejtette, hogy a hitelezővédelem szűken értelmezett körébe tartozik a felszámoló feljelentés megtételi kötelezettsége. Amennyiben a bűncselekmény jogerős megállapítása alapozhatja meg a polgári jogi felelősséget, akkor az alperes felszámoló kötelessége a hitelező érdekében bevárni ezt a döntést, majd az igényérvényesítést megkezdeni. Ennek oka, hogy egy cselekmény büntetőjogi értékelése alapíthatja meg a polgári jogi felelősségét az elkövetőknek.
Rámutatott arra, hogy az alperes - az elsőfokú bíróság által is kiemelt, a hitelezői érdekek képviselete érdekében - az elvárható gondossággal akkor járt volna el, ha tudomást szerez arról, hogy a jelen esetben a nyomozás megszüntetésére azért került sor, mert a cselekmény megítélésében a nyomozó hatóság és a vádhatóság egymásnak ellentmondó álláspontra jutott, maga terjeszt elő pótmagánvádat. Ennek az elmulasztása a felszámoló rendelkezésére álló hitelezővédelmi eszközök kihasználatlanságához vezetett.
Tévesnek tartotta az elsőfokú bíróságnak azt a megállapítását, hogy a felszámoló pótmagánvádlóként nem is léphetett fel. Érvelése értelmében a jelen esetben a büntetőeljárás csődbűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja miatt indult, a felperes pedig a csődbűncselekménynek nem sértettje, ezért nem volt jogosult vádindítvány benyújtására sem, és ezért nem lehetett pótmagánvádló. Hivatkozott a Kúria Bfv.538/2014/19. számú határozatára, ami elvi megállapításként tartalmazta, hogy a csődbűncselekmény sértettje a hitelezők összessége, illetve hogy a hitelezők vagyonjogi érdekeit a felszámolás elrendelését követően kizárólag a felszámolási eljárás szabályrendjében, és a felszámoló útján lehet érvényesíteni. Mindez azt támasztja alá, hogy a pótmagánvád előterjesztésére csak az alperes, mint felszámoló lett volna jogosult.
A fellebbezés szerint az elsőfokú bíróság tévesen nem találta megállapíthatónak az alperes jogellenes magatartása és a felperes kára közötti okozati összefüggést sem. Érvelése értelmében a büntetőjogi út ebben az esetben előfeltétele volt a kereset érvényesíthetőségének, mivel a bűncselekmény megállapítása alapozta volna meg a polgári jogi felelősséget, ennek a hiányában a felperesnek nem is lett volna lehetősége a károkozók polgári jogi felelősségének a megállapítását kérni. Így ez a felperes igényérvényesítésének az előkérdése volt. Az okozati összefüggés pedig azért állapítható meg, mert éppen az alperes kötelessége lett volna, hogy a rendelkezésére álló iratanyag alapján minden jogi eszközzel fellépjen a jogsértő adóssal, illetve a vele együttműködő partnereivel, tagjaival és vezetőivel szemben. A vádhatóság döntése a bűncselekmény hiányáról azt eredményezte, hogy kizárólag a pótmagánvád során lett volna lehetőség az ellenkezőjét bizonyítani, de az eljárás hiányában ez lehetetlenné vált. Mindezek miatt megállapítható, hogy az alperes mulasztása vezetett a felperes kárának a bekövetkezéséhez.
A felperes fellebbezési ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A fellebbezést az ítélőtábla alaptalannak találta.
A felperesnek - bár hivatkozott rá, hogy az elsőfokú bíróság megsértette az 1952. évi Pp. 206. § (1) bekezdése szerinti kötelezettségét - értékelhető, tényállításszerű előadása arra sem volt, hogy a tényállás megállapításával összefüggésben mit tekintett a hatályon kívül helyezést indokolttá tevő eljárási szabálysértésnek. Az a hivatkozása pedig, hogy a bíróság nem értékelte megfelelően az elé tárt tényeket és bizonyítékokat, az ítélet mérlegelése ezért okszerűtlen, a peradatokkal ellentmondó következtetéseken nyugszik - általánossága miatt önmagában nem volt alkalmas arra, hogy az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét az 1952. évi Pp. 252. § (2) bekezdésének alkalmazásával hatályon kívül helyezze, erre alapot adó lényeges eljárási szabálysértést pedig hivatalból nem észlelt.
Az ítélőtábla azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság jogkövetkeztetése, érdemi döntése a kiegészített tényállás alapján is helytálló, és - a fellebbezés miatt szükséges alábbi kiegészítéssel és pontosítással - az indokaival is egyetértett.
A felperes alaptalanul támadta az elsőfokú bíróság ítéletét arra alapítottan, hogy a feljelentés és a pótmagánvád előterjesztése elmulasztásának nem vitás ténye ellenére az elsőfokú bíróság ezen felszámolói magatartások jogellenességét nem állapította meg.
A Cstv. 33. § (4) bekezdése és 54. §-a egybevetéséből az következik, hogy a felszámoló az 54. §-ban szabályozott önálló felelősségéből következően maga dönti el, megítélése szerint fennállnak-e a bűncselekmény elkövetésének a feltételei, ehhez képest megteszi-e a büntetőfeljelentést, vagy indít-e más eljárásokat.
Ebből az is következik, hogy a feljelentési kötelezettség elmulasztása akkor jogellenes, ha a felszámoló bizonyítottan felismerte, vagy - a gondos eljárás mellett - fel kellett ismernie, hogy olyan bűncselekmény elkövetésének a megalapozott gyanúja áll fenn, amely miatt az adós vagyona csökkent, és az ilyen vagyonkimentéssel szembeni fellépéssel a felszámolói vagyon növelhető. A felperes azonban nem bizonyította, hogy az adott esetben az alperesnek, mint felszámolónak ilyen tények és körülmények jutottak a tudomására. Ennek a bizonyítására önmagában nem alkalmas az a felperes által hivatkozott tény, hogy a feljelentése alapján büntetőeljárás indult az adós beltagjával és vezető tisztségviselőjével szemben, mivel - ahogyan arra az elsőfokú bíróság is helyesen rámutatott - a vádhatóság az alperestől beszerzett adatok ismeretében sem találta megálla-píthatónak, hogy fennállnak a bűncselekmény elkövetésének a feltételei, és ezért a nyomozást megszüntette. Ilyen körülmények között a Cstv. 33. § (4) bekezdése tekintetében az alperes kötelezettségszegése megállapítására nem volt alap, amiből az elsőfokú bíróság a jogellenesség hiányára helyállóan következtetett.
Az ítélőtábla abban sem osztotta a felperes fellebbezését, hogy az elsőfokú bíróság a kártérítési felelősség elemeinek vizsgálata során téves jogkövetkeztetést vont le az okozati összefüggés hiányára is.
Az ítélőtábla az elsőfokú bírósággal értett egyet abban, hogy az alperes magatartása és a felperest (állítása szerint) ért kár között az okozati összefüggés nem állapítható meg, ennek az elsőfokú bíróság által kifejtett indokai azonban az alábbiak szerint kiegészítésre szorulnak.
A felperes a fellebbezésében is megismételte azt az állítását, miszerint a bűncselekmény ténye alapozhatta volna meg az elkövető polgári jogi felelősségét, a bűncselekmény megállapításának hiányában ezért a felperesnek nem is lett volna lehetősége a károkozóval szemben a polgári jogi igénye érvényesítésére.
Ez az érvelés azonban téves.
A Cstv. 54. § (1) bekezdésének helyes értelme szerint ugyanis a felszámoló felelőssége korlátozott, az csak a felszámolási vagyonnal összefüggésben áll fenn, vagyis a kárnak abban a vagyontömegben kell jelentkeznie, amely a felszámolás alatt álló adós vagyonában bekövetkezett tényleges értékcsökkenésben, illetve az adósi vagyonhoz utóbb be nem folyt, a felszámoló hibájából elmaradt haszonban testesülhet meg. Ennélfogva a felszámoló kártérítési felelőssége megállapításánál csak az olyan károknak van jelentősége, amelyek a felszámolási vagyon körében keletkeztek, és amiatt, hogy a felszámolási eljárás hitelezője a felszámolási vagyonból részben vagy egészben nem nyert kielégítést. Ezért a felperes kártérítést az alperestől alappal az olyan vagyoncsökkenésért követelhet, amit amiatt szenvedett el, hogy hitelezői igénye a megszűnt eljárásban kielégítetlen maradt, és azt semmilyen más eljárásban mástól nem követelheti.
Az nem vitás tény, hogy az adós ellen indult felszámolási eljárás az adós jogutód nélküli megszüntetésével és a törlésével 2012. június 15. napján úgy szűnt meg, hogy a felperes bejelentett és nyilvántartásba vett 30 014 833 Ft hitelezői igényéből semmi nem térült meg. Ez alapján megállapítható az is, hogy a felperest ezzel azonos összegű - az igény jogcímére tekintettel (elmaradt bérleti díj) - elmaradt bevételben megnyilvánuló kár érte. Ez a kár azonban a felperes saját állítása szerint is az adós beltagjának és vezető tisztségviselőjének a - szerinte - bűncselekményt megvalósító magatartása miatt következett be, és nem az alperes - állított - felszámolói kötelezettségszegésével van közvetlen oksági kapcsolatban. Önmagában tehát az, hogy az adós beltagja és egyben vezető tisztségviselője a felperesnek - állítása szerint - bűncselekmény elkövetésével kárt okozott, többlettényállás hiányában még abban az esetben sem eredményezhette volna az alperesnek a Cstv. 54. § (1) bekezdésén alapuló kártérítési felelősségének a megállapítását, ha a felperes bizonyította volna azt az állítását, hogy a beltag/vezető tisztségviselő bűncselekményt követett el.
Alapvetően téves a felperesnek az a jogi érvelése, hogy a büntetőjogi út a polgári jogi igényérvényesítésének az előfeltétele volt (lett volna).
Ezzel szemben az 1959. évi Ptk. - miként a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) - nem ismeri a bűncselekménnyel okozott kár deliktuális felelősségi tényállását. Ebből következően a gazdasági társaság vezető tisztségviselője magatartásának a polgári jogi jogkövetkezményei sem attól függnek, hogy a magatartás egyúttal valamely bűncselekmény törvényi tényállását is kimeríti-e.
A kártérítési igény közvetlenül a károkozó személlyel szemben az 1959. évi Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján érvényesíthető. Eszerint a (deliktuális) kártérítési felelősség a jogellenes és felróható magatartással okozott kárért áll fent.
Abban az esetben, ha egy károkozó magatartás bűncselekményt is megvalósít, a büntetőjogi és a polgári jogi (kártérítési) felelősség megállapítására irányuló eljárások egymáshoz való viszonyát az 1952. évi Pp. 4. § (2) bekezdése határozza meg akként, hogy ha jogerősen elbírált bűncselekmény vagyoni jogi következményei felől polgári perben kell határozni, a bíróság a határozatában nem állapíthatja meg, hogy az elítélt nem követte el a terhére rótt bűncselekményt. Ebből az következik, hogy a polgári jogi (deliktuális) kártérítési felelősség törvényi tényállási elemei közül a jogellenesség és a felróhatóság a bűncselekmény elkövetését megállapító jogerős büntető ítélettel bizonyítható. Ez azonban nem változtat azon, hogy más a polgári jogi kártérítési és a büntetőjogi felelősség megállapításának a jogszabályi feltételrendszere, ezért bűncselekményt megvalósító magatartás és emiatt büntetőjogi felelősségre vonás sem alapoz meg szükségszerűen polgári jogi, kártérítési felelősséget is (BDT 2004.959).
Alaptalan tehát az az érvelés, miszerint amiatt, hogy az adott esetben az adós beltagja és vezető tisztségviselői által bűncselekmény elkövetését büntetőeljárásban - az alperes mulasztása miatt - nem állapították meg, a felperest emiatt ért kár megtérítése iránti igény érvényesíthetősége is megszűnt.
A perbeli esetben a büntetőeljárásban hozott, az adós beltagjával és egyben vezető tisztségviselőjével szemben elrendelt nyomozást megszüntető határozat sem zárta ki, hogy polgári bíróság vizsgálhassa a polgári jogi kártérítési felelősséget, vagyis a büntetőjogi felelősségre vonás elmaradása nem volt akadálya annak, hogy a felperes feljelentésében állított - büntetőjogi következményekkel nem járó - cselekményeket a polgári perben a bíróság kártérítési felelősséget kiváltó magatartásként értékelje.
Ezért amennyiben a felszámoló gondos eljárása mellett sem kezdeményez az adós vezető tisztségviselőjével szemben, annak a vagyon csökkenését eredményező és bűncselekmény gyanúját felvető magatartása miatt büntetőeljárást, a hitelezővel szemben ezért a kártérítési felelőssége csak akkor áll fenn, ha a hitelezői igény érvényesítését bizonyítottan a büntetőeljárás elmaradása hiúsította meg.
A felperes nem volt elzárva attól, hogy a társasági vagyonnal nem fedezett kötelezettségek teljesítéséért az adós beltagjával szemben a társasági felelősségi szabályok, a hitelezői igényének az adós felszámolási eljárásban történő kielégítésének a meghiúsítása miatt pedig az adós volt vezető tisztségviselőjével szemben a felelősség átviteli (sui generis) anyagi jogszabályok alapján (Cstv. 33/A. §) közvetlenül kártérítési igényt érvényesítsen. A felperes azonban ilyen eljárások kezdeményezését, illetve azok eredménytelenségét nem is állította, még kevésbé bizonyította.
Mindebből pedig okszerűen következik, hogy a felperesnél - az állítása szerint - jelentkező kár közvetlenül, de közvetve sem a keresetben sérelmezett alperesi magatartás miatt következett be. Nem tévedett ezért az elsőfokú bíróság, amikor azt a következtetést vonta le, hogy a kártérítési felelősség megállapíthatóságának az alapvető elemei közül az okozati összefüggés is hiányzik.
Mivel a kártérítési felelősségnek az 1959. évi Ptk. 339. § (1) bekezdésében írt feltételei konjunktívak, ezért okozati összefüggés hiányában a keresetnek helyt adó ítélet meghozatalára akkor sem kerülhetett volna sor, ha a felperes egyébként a kifogásolt alperesi magatartások jogellenességét bizonyította volna.
Mindezekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét az 1952. évi Pp. 253. § (2) bekezdésének I. fordulata alapján - az indokolásának a kiegészítésével - helybenhagyta.
(Debreceni Ítélőtábla Gf.III.30.358/2018/3.)