adozona.hu
AVI 2013.4.41
AVI 2013.4.41
Az adóhatóság tényállás feltárási és bizonyítási kötelezettségének teljesítésében az adózónak kötelessége közreműködni [2003. évi XCII. tv. 97. § (4) és (6) bek.]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú adóhatóság a felperesnél magánnyugdíj-pénztár tagdíj ellenőrzést folytatott le 2005. január 1-jétől 2006. augusztus 31-ig terjedő időre, melynek alapján határozatával összesen 349 776 Ft tagdíjkülönbözetet állapított meg, mely után 174 883 Ft bírságot és 66 428 Ft késedelmi pótlékot írt elő. Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
Az elsőfokú adóhatóság a felperesnél személyi jövedelemadó, százalékos mértékű és tételes egészségügyi hozzájárulás, munkaadói,...
AVI 2013.4.41 Az adóhatóság tényállás feltárási és bizonyítási kötelezettségének teljesítésében az adózónak kötelessége közreműködni [2003. évi XCII. tv. 97. § (4) és (6) bek.]
Az elsőfokú adóhatóság a felperesnél magánnyugdíj-pénztár tagdíj ellenőrzést folytatott le 2005. január 1-jétől 2006. augusztus 31-ig terjedő időre, melynek alapján határozatával összesen 349 776 Ft tagdíjkülönbözetet állapított meg, mely után 174 883 Ft bírságot és 66 428 Ft késedelmi pótlékot írt elő. Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.Az elsőfokú adóhatóság a felperesnél személyi jövedelemadó, százalékos mértékű és tételes egészségügyi hozzájárulás, munkaadói, illetve munkavállalói járulék, valamint vállalkozói járulék és magánnyugdíjpénztár tagdíj adónemekben bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzést folytatott le, ennek eredményeként összesen 6 348 000 Ft adókülönbözetet állapított meg, amely után 3 172 000 Ft adóbírságot, 1 090 000 Ft késedelmi pótlékot és 3 548 000 Ft mulasztási bírságot is kiszabott.
Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
Az első határozat szerint a felperes több alkalmazott esetében magasabb összeget fizetett ki átutalással, mint amennyit könyvelésében és a bérkartonokon szerepeltetett. A második határozat szerint a felperes banki kivonatán több olyan átutalás is szerepelt, amelyet a felperessel tagi jogviszonyban nem álló magánszemélyek kaptak, tagi kölcsön visszafizetés megjelöléssel. A csekk formájában történt kifizetéseknél a felperes által csatolt vállalkozási szerződések ezen kifizetéseket nem támasztják alá.
A felperes keresetében mindkét alperesi határozat jogszerűségének felülvizsgálatát kérte. Az első határozattal kapcsolatban arra hivatkozott, hogy ezt nem munkaviszonyra tekintettel fizette, hanem a munkavállalók által megelőlegezett költségek utólagos rendezése történt ilyen módon. A második határozattal kapcsolatban engedményezési szerződésre hivatkozott, amellyel H. J. tag által harmadik személytől felvett kölcsönök összegét nevezett beszámítás útján úgy rendezte, hogy a kölcsönadó személyekre engedményezte a társasággal szemben fennálló tagi kölcsön követelését. A felperes a C. Kft. (továbbiakban: Kft.) felé fennálló fizetési kötelezettségét részben csekk útján teljesítette, amely Kft. adta a bankkivonaton szereplő magánszemélyeknek.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével mindkét alperesi határozat tekintetében a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában hivatkozott a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (továbbiakban: Sztv.) 15. § (3) bekezdésére, 166. § (1) és (2) bekezdésére. Ennek alapján kifejtette, hogy a könyvviteli nyilvántartásba csak szabályszerűen kiállított bizonylat alapján szabad adatot bejegyezni, és a gazdasági művelet folyamatát tükröző összes bizonylat adatait a könyvviteli nyilvántartásokban rögzíteni kell.
Az első határozattal kapcsolatban kifejtette, a felperes nem tudta bizonyítani, hogy az adott összegeket utólagos elszámolási kötelezettséggel bocsátotta volna a dolgozók rendelkezésére. Ennek alapján az alperes helytállóan minősítette ezen összegeket nem önálló tevékenységből származó jövedelemnek.
A második határozattal kapcsolatban megállapította, a felperes nem bizonyította azt a tény, hogy a vitatott összegeket a felperes ügyvezetője kapta kölcsön az engedményezéssel érintett magánszemélyektől, a számviteli nyilvántartás alátámasztásául a felperesnek rendelkeznie kellett volna az engedményezésen túlmenően ténylegesen a felperesi ügyvezető részéről a magánszemélyek által kölcsönzött összeget tanúsító kölcsön összegéről is az Sztv. valódiságelve alapján. Az engedményezési szerződés önmagában nem bizonyítja, hogy ténylegesen nyújtottak-e kölcsönt.
A Pp. 164. § (1) bekezdésével kapcsolatban kifejtette, hogy a felperes a tényállás megállapításával kapcsolatban semmilyen bizonyítási indítványt nem terjesztett elő, az engedményezési szerződések csatolása pedig nem elegendő bizonyíték. Az elsőfokú bíróság a csekkel kapcsolatban megállapította, nem bizonyított, hogy a megküldött vállalkozási szerződések alapján kerültek volna a magánszemélyek részére kifizetésre.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, de csak a második alperesi határozat és az ehhez kapcsolódó elsőfokú bírósági megállapítások jogszerűségének felülvizsgálata érdekében. Jogi álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ítélete e körben megsértette a Pp. 206. § (1) bekezdését, az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (továbbiakban: Art.) 97. § (4) és (6) bekezdését, 29. §-át, 172. § (14) bekezdését, a 2. számú melléklet 1/A/c. pontját, a Pp. 221. § (1) bekezdését, a Ptk. 328. §-át és az Sztv. 2. § (2) bekezdését, 15. § (3) bekezdését. Továbbra is fenntartotta jogi álláspontját, hogy engedményezési szerződések alapján kerültek kifizetésre a nem tagok részére a tagi kölcsönösszegek. Másrészt a Kft.-vel fennálló jogviszony alapján részben csekk útján történt a felperes részéről a teljesítés, melyet a Kft. adott tovább.
Az alperes a jogerős ítélet hatályában való indítványozta.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság ítéletének felülvizsgálati kérelemmel nem támadott részét nem érintette, a felülvizsgálati kérelemmel támadott részét hatályában fenntartotta.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felperes keresetében két alperesi határozat jogszerűségének felülvizsgálatát kérte, de a felülvizsgálati eljárásban már csak egy határozattal kapcsolatban fejtette ki jogi álláspontját. Így az első alperesi határozat és az ehhez kapcsolódó elsőfokú bírósági döntést a Legfelsőbb Bíróság nem vizsgálta.
A második határozattal kapcsolatban az elsőfokú bíróság a tényállást teljes körűen feltárta, és a rendelkezésére álló bizonyítékokat egyenként és a maguk összességében vizsgálta.
A felülvizsgálati eljárásban - annak rendkívüli perorvoslati jellegéből adódóan - a tényállás módosítására, a bizonyítékok újraértékelésére, vagy felülmérlegelésére általában nincs lehetőség. Erre csak akkor van mód, ha a jogerős ítéletet hozó bíróság nem állapított meg tényállást, vagy a megállapított tényállás iratellenes, illetve a bizonyítékokat kirívóan okszerűtlenül mérlegelte.
A Legfelsőbb Bíróság megállapítása szerint az elsőfokú bíróság azonban a fenti hibáktól mentesen állapította meg a tényállást, a Pp. 206. § (1) bekezdésére figyelemmel a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelése sem volt megállapítható, és a Pp. 221. § (1) bekezdésére tekintettel ítéletét megfelelő részletességgel indokolta.
A Legfelsőbb Bíróság is megállapította, hogy az Sztv. 15. § (3) bekezdése, 166. § (1) és (2) bekezdéseire is figyelemmel a számviteli bizonylat adatainak alakilag és tartalmilag hitelesnek, megbízhatónak és helytállónak kell lennie. A könyvvitelben rögzített és a beszámolóban szerepeltetett tételeknek a valóságban is megtalálhatónak, bizonyítónak és a kívülállók által is megállapíthatónak kell lenniük.
Sem az alperes, sem az elsőfokú bíróság nem hivatkozott arra, hogy a felperes által állított engedményezési szerződésekkel megvalósított hárompólusú jogügylet jogellenes lenne, vagy ilyen szerződéseket a felek nem köthetnének. A felperesi hivatkozás bizonyítottsága volt a fő kérdés, és hogy ez milyen módon jelent meg a felperes könyvelésében. A felperes ugyan csatolta az engedményezési szerződéseket, de ezek önmagában nem bizonyítják a mögöttes kölcsönszerződések létrejöttét, az abban szereplő összegeket, fizetési határidőt stb. A felperesnek az elsőfokú bírósági eljárásban ezzel kapcsolatban nem volt további bizonyítási indítványa. A felperes könyvelése sem tartalmazott olyan adatokat, bizonylatokat, amelyek alapján a felperes megfelelően tudta volna bizonyítani, hogy a nem tag személyek részére miként történt tagi kölcsön visszafizetése. A felperesnek már az elsőfokú adóhatósági határozatból tudomása kellett, hogy legyen arról, hogy az adóhatóság bizonyítottság hiányában utasította el az engedményezési szerződésre való hivatkozását. Ehhez képest sem fellebbezésében, sem keresetében, sem a bírósági eljárás során ezzel kapcsolatban újabb bizonyítékokat nem tárt elő, illetve bizonyítási indítványokat nem tett.
Az Art. 97. § (4) és (6) bekezdésére figyelemmel az adóhatóságnak valóban van tényállás feltárási és bizonyítási kötelezettsége, ez azonban nem jelenti azt, hogy ez egyoldalú, vagyis az adózónak nem kell közreműködnie az adóigazgatási eljárásban. A felperesi adózó hivatkozott a tagi kölcsönök visszafizetésével kapcsolatban az engedményezési szerződésekre, így az ő kötelezettsége volt az ezzel kapcsolatos állításainak bizonyítása.
Ugyanezen elvek alapján vizsgálta a Legfelsőbb Bíróság a csekkel kapcsolatos elsőfokú bírósági megállapításokat. E körben is helytállóan jutott arra a következtetésre az elsőfokú bíróság, hogy a felperes a vállalkozási szerződések alapján nem tudta bizonyítani a magánszemélyek részére, csekk útján történő kifizetéseket, azok jogalapját. A felperesnek ezen tényállási résszel kapcsolatban sem volt további bizonyítási indítványa, amely alapján esetleg meg lehetett volna állapítani a Kft. és a nevezett magánszemélyek közötti kapcsolatot.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság jogerős ítéletének felperesi felülvizsgálati kérelemmel támadott részét nem találta jogszabálysértőnek, így a Pp. 275. § (3) bekezdésére figyelemmel hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Kfv. I. 35.087/2009.)