adozona.hu
AVI 2012.10.112
AVI 2012.10.112
Az adózó a perben sincs elzárva attól, hogy az álláspontját alátámasztó bizonyítékait bemutassa [Pp. 164. § (1) bek.]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes, mint megbízó 2002. január 8-án Münchenben ügynöki szerződést kötött a S. elnevezésű Németországi társasággal, mint megbízottal (továbbiakban: megbízott) megrendelések közvetítése tárgyában. A megállapodás 3. pontja rendelkezett arról, hogy a megbízó részéről történő indokolatlan felmondás esetén a megbízottat kártérítés illeti meg. A felperes számlák alapján közvetítői jutalék címén 2002. évben 43 574 472 Ft, 2003. évben 84 436 753 Ft, 2004. évben pedig ún. végkielégítés (kártérít...
AVI 2012.10.112 Az adózó a perben sincs elzárva attól, hogy az álláspontját alátámasztó bizonyítékait bemutassa [Pp. 164. § (1) bek.]
A felperes, mint megbízó 2002. január 8-án Münchenben ügynöki szerződést kötött a S. elnevezésű Németországi társasággal, mint megbízottal (továbbiakban: megbízott) megrendelések közvetítése tárgyában. A megállapodás 3. pontja rendelkezett arról, hogy a megbízó részéről történő indokolatlan felmondás esetén a megbízottat kártérítés illeti meg. A felperes számlák alapján közvetítői jutalék címén 2002. évben 43 574 472 Ft, 2003. évben 84 436 753 Ft, 2004. évben pedig ún. végkielégítés (kártérítés) címén 242 243 544 Ft-ot költségként számolt el. A közvetítői jutalékról a számlákat nem a megbízott, hanem egy Brit V. Szigeteken illetőséggel bíró, ugyancsak S. elnevezésű társaság bocsátotta ki.A felperes résztulajdonosa az M. Kft.-nek (továbbiakban: Kft.), amely társaság havi rendszerességgel 2002-2004. években fenntartási költség megnevezéssel számlázott a felperesnek. A felperes a kiszámlázott összegeket az 5291-es számú fenntartási költségek M. M. megnevezésű főkönyvi számlára könyvelve költségként elszámolta, a számlák általános forgalmi adótartalmát (továbbiakban: áfa) levonásba helyezte (2002. évben 6 474 893 Ft +1 618 724 Ft áfa, 2003. évben 6 849 793 Ft + 1 712 450 Ft áfa, 2004. évben 9 455 680 Ft + 2 363 916 Ft áfa).
A felperes 2002-2004. években személygépkocsikat bérelt, amelyek magáncélú használatára tekintettel a cégautó adót bevallotta, és megfizette. A cégautók bérleti díj, valamint javítási költségszámláinak áfa-tartalmát levonásba helyezte arra alapítottan, hogy az útnyilvántartásokban "csak szolgálati utak kerültek elszámolásra, magánjellegű km-elszámolás nem történt". (2002. évben 1 847 000 Ft, 2003. évben 1 807 000 Ft, 2004. évben 1 910 000 Ft áfát helyezett a felperes levonásba)
Az adóhatóság a felperesnél 2000-2004. évekre bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzést végzett. Az ennek eredményeként hozott elsőfokú határozatban társasági adó és áfa adónemekben kötelezte a felperest összesen 81 644 000 Ft adókülönbözet, 36 479 000 Ft adóbírság, 13 977 000 Ft késedelmi pótlék és 80 000 Ft mulasztási bírság megfizetésére. Az érdemi döntés alapjául szolgáló részletes adóhatósági megállapításokat az elsőfokú határozat 1-12. pontjai tartalmazzák, amelyek közül a korábban ismertetett megbízási szerződéssel, a fenntartási költségekkel, illetve az üzemanyag-számlákkal kapcsolatos megállapításokat az elsőfokú határozat 2., 5., 8. pontjai rögzítik az alábbiak szerint:
A felperes az ügynöki tevékenység teljesítését, illetve a végkielégítés kifizetését nem tudta hitelt érdemlően igazolni, semmi nem támasztja alá e gazdasági események tényleges megtörténtét. Ezért az adóhatóság az elszámolt költségeket nem fogadta el, ezek összegével a felperes adózás előtti eredményét minden évre megnövelte.
A Kft. által kibocsátott számlák tartalmát, illetve az ennek megfelelő teljesítést semmi nem igazolja, ezért e körben a költségelszámolás és az áfa levonása jogszerűtlen.
A felperes jogsértően járt el akkor, amikor a cégautók magáncélú használatát figyelmen kívül hagyva a személygépkocsik bérleti díj, valamint javítási költségszámláinak áfa-tartalmát levonásba helyezte. A magáncélú használat miatt keletkező személygépkocsi üzemeltetési költség nem a vállalkozás bevételszerző tevékenységével összefüggésben merült fel, ami a felperes terhére áfa adókülönbözetet eredményez.
Az elsőfokú adóhatóság érdemi döntését a számvitelről szóló többször módosított 2000. évi C. törvény (továbbiakban: Sztv.) 15. § (3) bekezdésében, 165. § (3) bekezdésében, 166. § (1) és (2) bekezdéseiben, a társasági adóról és az osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény (továbbiakban: Tao. tv.) 8. § (1) bekezdés d) pontjában, az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény (továbbiakban: Áfa. tv.) 33. § (1) bekezdés a) pontjában foglaltakra alapította.
A felperes fellebbezése alapján eljárt alperes határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az elsőfokú határozat 2., 5., 8. pontjaival kapcsolatos megállapításokat és érdemi döntéseket valamint ezek jogkövetkezményeit vitatta, e körben kérte az adóhatósági határozatok hatályon kívül helyezését. Hivatkozott a tényállás tisztázatlanságára, iratellenes, megalapozatlan voltára. Sérelmezte az általa felajánlott bizonyítás mellőzését, benyújtott bizonyítékainak figyelmen kívül hagyását. Arra hivatkozott, hogy az ügynöki szerződés, illetve a Kft. számláival kapcsolatos szolgáltatások vállalkozási tevékenysége érdekében felmerült valós teljesítések, költségek és ráfordítások voltak.
A megyei bíróság a felperes igazságügyi könyvszakértő kirendelése iránti bizonyítási indítványát és keresetét elutasította, jogi álláspontja a következő volt:
Az alperes eleget a tényállás-tisztázási kötelezettségének, eljárása és határozata a kereset által vitatott körben nem jogszabálysértő. Az adóhatóság több ízben felhívta a felperest bizonyítékainak előterjesztésére, ő azonban ennek nem tett eleget. A felperes által becsatolt levelezések, átutalások, elszámolások nem bizonyítják, hogy a befogadott import számlák szerinti jogügyletek a felperes és a megbízott között a valóságban is létrejöttek volna. Az ügynöki tevékenység tényleges teljesítését a felperes nem tudta igazolni, és a végkielégítés kifizetéséről sem tudott dokumentumokat átadni.
A felperes által becsatolt 2000. március 20-án hozott Kft. taggyűlési határozat, a kapcsolódó ellenőrzés és a csatolt számviteli politika sem támasztja alá a felperes állítását a Kft szolgáltatásának tartalmára, és teljesítésére vonatkozóan. A valóságban a felperes az általa teljesített médiaszolgáltatásokat nem a Kft.-n keresztül közvetítette, hanem ennek fő tulajdonosán, a jelenlegi A. Kft. nevű társaságon keresztül.
A személygépkocsik magánhasználata miatt keletkező üzemeltetési költségek nem a vállalkozás bevételszerző tevékenységével összefüggésben merültek fel.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát az elsőfokú adóhatósági határozat 2. és 5. pontjához kapcsolódó tényállások és ítéleti döntés tekintetében. Azzal érvelt, hogy a jogerős ítélet az általa vitatott körben nem felel meg a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglaltaknak, a tényállás hiányos, illetve megalapozatlan, a bizonyítékok értékelése és mérlegelése okszerűtlen. Előadta, hogy az alperes elzárta attól, hogy bizonyítékai értékelésre kerülhessenek, és számviteli politikájának ismerete nélkül döntött, a megyei bíróság pedig "nem tett eleget a tényállás teljes körű felderítésére vonatkozó kötelezettségének".
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletének felülvizsgálati kérelemmel nem támadott részét érintette, a felülvizsgálati kérelemmel támadott részét hatályában fenntartotta.
A rendkívüli jogorvoslati eljárásban nincs helye bizonyítás felvételének, a bizonyítékok ismételt egybevetésének, felülmérlegelésnek, a Legfelsőbb Bíróság a rendelkezésére álló iratok alapján dönt [Pp. 275. § (1) bekezdése, BH 2002/29.]. Az ítéleti tényállás kapcsán jogszabálysértés csak akkor állapítható meg, ha az hiányos, iratellenes, avagy téves tényeket, okszerűtlen, a logika szabályaival ellentétes ténybeli következtetéseket rögzít. Nem állapítható meg iratellenesség azon a címen, hogy a fél jogi álláspontja valamely bizonyíték bizonyító ereje tekintetében nem azonos a bíróságéval. Ez ugyanis nem iratellenességre utal, hanem a bizonyítékok felülmérlegelésére irányul, amire a rendkívüli jogorvoslati eljárásban nincs lehetőség. (BH 1994/622. és 639.)
A Legfelsőbb Bíróság az iratokból azt állapította meg, hogy az adóhatóság több esetben felhívta a felperest bizonyítékainak előterjesztésére, ennek azonban a felperes nem tett eleget. Ezek a felhívások egyértelműen és pontosan rögzítették, hogy a felperesnek milyen körben és milyen dokumentumokat, illetve bizonyítékokat kellene előterjesztenie a gazdasági események valós voltának alátámasztására (2006. március 27-én kelt felszólító levél, 2006. április 27-i, május 25-i végzések). Kiemeli e körben a Legfelsőbb Bíróság még azt is, hogy az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (továbbiakban: Art.) 95. § (1) bekezdése egyébként is előírja az adózó számára, hogy az adózással összefüggő iratait az adóhatóság rendelkezésére kell bocsátania. Az adóhatóság a felperes részére - kérelemre - még határidő hosszabbításokat is adott. A felperes az adóhatósági felhívásoktól függetlenül a közigazgatási eljárás során, és a perben sem volt elzárva attól, hogy álláspontját alátámasztó bizonyítékait az adóhatóságnak, vagy a megyei bíróságnak benyújtsa. A megyei bíróság - a felperes érvelésével ellentétben - pénzügyi perben hivatalból bizonyítást nem vehet fel, a felperes pedig a bíróság előtti eljárásban bizonyítékokat nem terjesztett elő. [Pp. 164. § (1) bekezdése, 336/A. §]. Alaptalan tehát az az érvelése, mely szerint az adóhatóság nem tett eleget az Art. 97. § (4) és (6) bekezdése szerinti tényállás tisztázási és bizonyítási kötelezettségének. Az alperes határozata megfelel a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (továbbiakban: Ket.) 72. § (1) bekezdésében foglaltaknak is.
Az iratokból megállapíthatóan a felperes olyan dokumentációt, jegyzetet vagy feljegyzést nem mutatott be, amely alkalmas lett volna annak igazolására, hogy a befogadott import számlák alapját képező jogügyletek a megbízott közreműködésével jöttek volna létre. A számlákat egyébként sem a németországi cég bocsátotta ki, hanem egy B. szigeteken illetőséggel bíró, a megbízottal azonos elnevezésű társaság. A felperes nem tudta igazolni még azt sem, hogy a szerződésben megjelölt németországi illetőségű cég állt-e, s ha, igen akkor milyen kapcsolatban a számlát kibocsátó B. szigeteken bejegyzett céggel, ennek ellenére a számlákat befogadta és főkönyvi nyilvántartásában költségként számolta el. A becsatolt szerződésből még az sem állapítható meg, hogy a szerződő felek képviseletében kik jártak el a szerződéskötésekor. A szerződés nem határozza meg azt sem, hogy hova, kinek, milyen bankszámlára kell a fizetéseket teljesíteni. A végkielégítés, kártérítés esetében a felperes a szerződés felmondására nézve sem szolgáltatott dokumentációt annak ellenére, hogy a könyveiben rögzített tételeknek a valóságban is megtalálhatónak, bizonyíthatónak, kívülállók által is megállapíthatónak kellene lenniük. Az adóeljárásban keletkező minden irat adótitoknak minősül, ezért a felperesnek és partnereinek üzleti titkai nem kerülhettek volna illetéktelen kezekbe. A felperes az üzleti titokra vonatkozó szabályok alkalmazásának kérésével a bírósági eljárás során is csatolhatott volna dokumentumokat, de ezzel a lehetőséggel sem élt. Ennél fogva a felperes eljárása a költségelszámolás tekintetében nem felelt meg az Sztv. 15. § (3) bekezdésében, 165. § (2) bekezdésében, 166. § (1) és (2) bekezdéseiben foglaltaknak.
A felperes által fellebbezéshez becsatolt "számviteli politika" elnevezésű irat a 2004. évi kiegészítő melléklet 2. fejezete, és mint ilyen alkalmatlan a mérlegkészítésre meghatározott időpont megállapítására, nincs hitelesítve, nincs meghatározva az érvényességi idő kezdő időpontja és egyéb vonatkozásokban is hiányos, ezért nem felel meg az Sztv. 14. § (4), (5) bekezdése által előírt követelményeknek.
Az e körben előadott felperesi érvelésre megjegyzi még a Legfelsőbb Bíróság, hogy az alperes csak a rendelkezésére álló dokumentumokat értékelhette határozatának meghozatala előtt. Ennél fogva a felperesnek kellett volna becsatolnia az adóhatósághoz a számviteli politikájával kapcsolatos hiteles iratot, és nem a bírósági szakban kellett volna előterjesztenie egy a korábbihoz képest teljesen eltérő tartalmú dokumentumot.
Az iratokból és a határozatokból megállapíthatóan az alperes a Kft.-vel kapcsolatos megállapításait, illetve érdemi döntését elsődlegesen egyébként sem a számviteli politika hiányosságaira alapította, hanem a határozataiban megjelölt azon bizonyítékokra, melyek bizonyító erejét a felperes nem döntötte meg.
Az alperes és a megyei bíróság iratszerűen rögzítette, hogy a revízió folyamatosan kérte a Kft. számláihoz kapcsolódó szerződéseket, elszámolásokat, a számlákon hivatkozott mellékletek csatolását annak megállapítása érdekében, hogy a Kft. által számlázott szolgáltatás jellege, tartalma, hitelessége megállapítható legyen. A felperes azonban ezeket nem mutatta be, ennél fogva nem lehet megállapítani, hogy mi volt a szolgáltatás tartalma, a teljesítés a valóságban megtörtént-e.
A kapcsolódó vizsgálat eredménye és a rendelkezésre álló adatok is azt igazolják, hogy a Kft. egyfajta egységes fellépést közvetített a reklámszolgáltatók felé kedvezőbb piaci pozíció elérése céljából. Az ebből eredő kedvezmény a médiaszolgáltatás tényleges nyújtóját illette meg a valódiság elve szerint. Ehhez képest a felperes az általa teljesített médiaszolgáltatásokat nem a Kft.-n, hanem annak tulajdonosán, az A. Kft.-n keresztül közvetítette. A Kft. nem kizárólag tulajdonosi körének nyújtott szolgáltatást, hanem külső, harmadik személyek részére, és az így elért kedvezményből ezen társaságok is, míg az üzemeltetési költségekből csak a tulajdonosok részesedtek. Ennél fogva más társaságok eredményes működését finanszírozták a tulajdonosi társaságok, ami nem tartozik a vállalkozás bevételszerző tevékenységébe, azaz az így felmerülő költség nem szolgálja az adózó bevételszerző tevékenységét. Ennél fogva a Tao. tv. 8. § (1) bekezdés d) pontja és az Áfa. tv. 33. § (1) bekezdés a) pontja alapján az adókülönbözet előírására, a társasági adóalap növelésére jogszerűen került sor.
Az előzőekben részletezettekből következik, hogy a megyei bíróság a Pp. 206. § (1) bekezdése alapján eljárva valamennyi rendelkezésére álló bizonyítékot egyenként és egymással összevetve is helyesen értékelt, ítélete megfelel a Pp. 221. § (1) bekezdésében foglaltaknak.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelem által vitatott körben nem sért jogszabályt, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Kfv. I. 35.279/2008.)